A Tarkabarka Hölgy Naplója

Franciaórán magyarul, Amerikában

2012-01-27T19:53:00.002+01:00

Ma megint a gimiben töltöttem a délelőttöt: ezúttal franciaórára lettem meghívva, nem mintha olyan remekül tudnék franciául, hanem mert a tanárnő (aki egyébként svájci) szerette volna, ha a kölykök más európai kultúrákból is hallanak történeteket. A hallgatóságom tíz darab tinédzserből állt, és egy egész órám volt szórakoztatni őket.
Hirtelen felindulásból, meg mert fogalmam se volt, hogy hozzam fel az egész történelem-kultúra témát, végül az Isten-hegyi székely leányt sikerült mesélnem. Szerintem három éve most vettem elő először, és azt kell mondanom, jót tett a sztorinak, hogy pihent egy kicsit. Hosszú, és nem egyszerű történet; azt hiszem, sikerült csak azokat a részleteket megtartanom, amik igazán fontosak a sztori szempontjából (a többit meg szépen elfejeltettem... majd itt is lesznek nagy meglepetések, ha egyszer visszaolvasom, de hát ettől szép dolog a mesemondás!). Még így is negyven percembe került elmondani az egészet, ami gimnáziumi keretek között különlegesen hosszú idő; mégis, mert sikerült elég izgalmasra és hősiesre színeznem a sztorit, végig lekötötte a csapatot. Tanárnő nagyokat vigyorgott a háttérben a lelkesedéstől.
Amikor végeztem a sztorival, megtapsoltak; még maradt húsz percünk beszélgetni. Eleinte nem nagyon akartak megszólalni, lévén tinédzserek, és a tanárnő húzott ki a nagy hallgatásból. Meséltem nekik a sztori történelmi hátteréről, a tatárjárásról, Erdélyről, meg általában mindenféle érdekes dologról, ami épp az eszembe jutott. Egy idő után aztán felbátorodtak, és kérdezgetni kezdtek a magyar nyelvről; beszéltem nekik magyarul, hogy hallják, hogy hangzik. Ezek után csak eljutottuk a kulturális különbségek témájáig; nagyokat derültek azon például, hogy mennyire másak a távolságok a két országban. Az óra végére már egész érdekes beszélgetés kerekedett a dologból, és azt is megjegyezték kifelé menet, hogy klassz volt a sztori, és nem is vették észre, hogy ilyen hosszú lett volna.
Azt hiszem, majd futnom kell egy kört a németes osztályban is. Éljenek a gimnazisták! :)

A következő generáció

2012-01-27T02:19:00.002+01:00

Ma volt az első mesemondó magánórám kis mesemondó tanítványommal. Mert ilyen is van ám. Az egyik ötödikes csajszi, akit már előző félévben is sokat emlegettem, ebben a félévben mindkettőnk épülésére mesemondó apróddá lépett elő, és minden csütörtökön magánórát tartok neki mesemondásból.
Fél hatkor mentem vissza a suliba; addigra ért véget a színpadi próbája, mert mellesleg az iskolai musicalben is szerepel. Én már fáradt voltam, de őt még felvetette az energia; vidám volt és lelkes. Elújságolta, hogy Kindle-t kapott karácsonyra, és azt is, hogy ki van akadva, mert Harry Potter nem jelent meg Kindle kiadásban. Közben persze jó könyvmoly módjára leszedett minden ingyen könyvet ami a keze ügyébe került, főleg a mesegyűjteményeket. A múlt félév óra szorgosan mesél, készíti a kis listáit azokról a sztorikról, amiket már tud, és rendelésre szórakoztatja az osztálytársait a szünetekben.
Fogalmam se volt, mit kezdjek vele, a kiscsaj bele van születve a szakmába.
Végül aztán beszélgetni kezdtünk; megkérdeztem, milyen történetek érdeklik, aztán listát írtunk róla, hogy milyen témákkal szeretne foglalkozni. Igazából előadásra akkor lehet jól trenírozni valakit, ha olyasmivel dolgozik, ami érdekli is, ezt magamból kiindulva tudom; így aztán hagytam, hogy ő döntse el, mi érdekli, mielőtt a dolog technikai részéhez érünk. A listán szerepelt végül mindenféle jó dolog: görög mitológia, Arthur-legendák, kínai népmesék, és természetesen Grimm. Hagytam, hogy ő válasszon közülük egyet a jövő hétre; a Grimmet választotta, úgyhogy pont témánál is vagyunk. Önként vállalkozott, hogy akkor jövő hétig el is olvassa, úgyis rajta van már a Kindle-jén, és majd választ, mit akar mesélni belőle. Megadtam neki a Grimm projekt honlapcímét is, hogy legyen mit néznie. Tanulni a profiktól érdemes.
Kíváncsian várom a jövő csütörtököt :)

Játék és mese

2012-01-26T18:16:00.002+01:00

Mivel kedden véget ért a D&D, de a Changeling csak a jövő héten kezdődik (addig is trenírozni kell a profot, hogy önállóan le tudjon vezényelni egy kalandot), a mai szerepjáték órát mesemondó gyakorlatokkal töltöttük. Mivel a kurzus végső célja, hogy játékból előadás legyen, nagyfőnök úgy gondolta, itt az ideje, hogy megnézzük, gyakorlott kalandozóink hogy állnak önálló mesemondó előadás terén. Láttam rajta, hogy kicsit aggódik a téma miatt; nerdöktől nem várja senki, hogy magabiztosak legyenek színpadon, pláne, ha rögtönözni kell.

Csak egy dolgot felejtett ki a számításból: a szerepjáték semmi más, csak rögtönzés.

A csapat lemosott minket a színpadról.
Sorban ültünk, és és a Hetek, szemben a figyelmes közönséget képező kezdőkkel és a professzorral. A történetet én nyitottam meg; mivel a feladat az volt, hogy egyes szám első személyben kell a kalandot visszamondani, és a gonosz árnyék nézőpontjával kezdtem. Egy gyönyörű, piros, műanyag alma volt a kezemben, amit egy ponton tovább dobtam valaki másnak a sorban, aki ott folytatta a sztorit, ahol én abbahagytam, és így tovább. Eleinte még kicsit bátortalan volt a csapat, de szépen, folyékonyan meséltek, és a mondókájuk végére megtalálták a saját hangjukat; szépen sorban emlékeztünk vissza az eseményekre, amikor is végül a bárdot játszó srácra került a sor. Amint elkapta az almát a levegőben, klikk, karakter, és ráüvöltött a harcosra: "Baszki, Vasököl, azt mondtad, van pénzünk szobára!!!"
Ettől a ponttól kezdte aztán nem lehetett a lavinát megállítani. Ez volt az a pillanat, amikor mindenki egyszerre döbbent rá, hogy a mesemondás tulajdonképpen nem más, mint a játék a kalandmester nélkül, és szabadon engedték a fantáziájukat. Briliáns monológok születtek a semmiből; olyan részletek kerültek napvilágra, amik a játékban benne se voltak, és mindenki lenyűgözően szerepelt. Meghallgathattuk a harcos belső monológját saját magával a végső csata pillanatában ("És ebben a pillanatban hallani véltem az apám hangját: 'Fiam, ha a fegyver nem fog rajta, gyújtsd fel a rohadékot...'"), meghallgathattuk a druida szerénységében zseniális végső filozofálását arról, mi is történt valójában, és hogy miért élt túl ez a csapat egy olyan szörnnyel szemben, ami eddig mindenkivel végzett ("Mi olyan különleges bennünk? Fél nappal ezelőtt még nem is ismertük egymást, most meg egy csapat vagyunk. Mitől vagyunk mi mások, mint a többi áldozat?..."), hallgathattuk a bárdot és a harcost úgy veszekedni, "mintha harminc éve házasok lennének" (a rugó szerint legalábbis), hallhattuk a bárd érdekfeszítő leírását a törpe pisztolyairól (olyan ember szemszögéből, akinek a világában nem léteznek tűzfegyverek), betekinthettünk a tolvajlány agyába a hisztériás roham alatt, és egyáltalán, olyan mesemondó előadás kerekedett az egész kalandból, hogy komolyan leesett az állam, a profról nem is beszélve.
A legszebb pillanat az volt, amikor a bárd a saját belső monológját szavalta: "Valaki más jelentkezzen harcolni, én nem akarok harcolni, gyerünk már, valaki? Valaki? Valaki?" mire prof segítőkészen közbeszólt, hogy "Ki volt a negyedik harcos?" Erre az egész osztály kórusban pisszegte le, a bárd pedig ráhördült, hogy "Hadd mondjam végig a sztorit! Most én mesélek vagy nem?!" Ami hatalmas nevetésbe fulladt.

Mindent egybevetve, a csapat felülmúlt minden várakozást, és nagyon, de nagyon büszke voltam rájuk; nem csak azt bizonyították be, hogy túlteng bennük a tehetség és a kreativitás, hanem egyben azt is, hogy a szerepjátéknak nagyon, de nagyon sok köze van a hagyományos mesemondáshoz. A prof csillogó szemekkel hallgatott minket. Amikor a sztori végére értünk, és kellőképpen megtapsoltuk magunkat, a következő napirendi pont az volt, beszélgessünk a tapasztalataikról. Egybehangzó vélemény volt, hogy ez bizony jó móka, és tényleg nem is áll távol a játéktól. Ezek után már csak az volt hátra, hogy elmagyarázzuk testületileg a profnak, mitől jó egy kalandozó csapat. Hosszasan és részletesen beszélgettünk róla, hogyan dolgoznak össze a különböző típusú karakterek, és hogyan születik csapatmunka a sok egymással marakodó kasztból és fajból, és egyáltalán, hogyan kell leszedni egy boss szörnyet. Ezt a részét az órának már csak azért is nagyon élveztem, mert én társasági játékos vagyok; azt szeretem a legjobban a szerepjátékban, hogy összeül az ember a saját kis csapatával, és időt tölt velük (ezért is szeretem ezt jobban minden lehetséges számítógépes játéknál). Minél többet beszéltünk arról, hogyan működik a csapat dinamikája, annál jobban lehetett érezni, mennyire összekovácsolódott az osztály három röpke órányi D&D alatt: már magyarázni is csapatmunkában magyaráztunk, egymásnak adva a szót, és kiegészítve, amit a másik kifelejtett.

Vasárnap a saját örömünkre fogunk játszani, órán kívül (pizza, kocka, sütemény). Mire eljön a jövő keddi óra, készen fogunk állni, hogy meghódítsuk a Changeling világát.

A végtelenbe, és tovább :)

Séta a felhők felett

2012-01-25T04:18:00.002+01:00

Ma visszatértem a kis negyedikesekhez is; ők is kitörő örömmel fogadtak, bár érdekes módon kevésbé ugrottak a nyakamba, mint tegnap az ötödik osztály. Szokásukhoz híven zajosak voltak és nagyon cukik. Végigdumálták az egész mesemondó szekciót; de mivel a meséről beszélgettek és ötleteltek, hagytam őket, semmivel sem voltak rosszabbak, mint a szerepjátékos csapat, sőt.
A Felhőkön járó fiút meséltem nekik; gyakorlom a Pályuk Anna meséket a tavaszi félévre, most, hogy végre se a Halloween, se a karácsony nem fog közbeszólni. A mese nagyon jól sikerült, bár azt hiszem, eddigi leghosszabb verzióját produkáltam, és a gyerekek is nagyon kreatívak voltak. Beszélgettünk róla, ki ült már repülőn, és hogy hogyan néznek ki a felhők felülről; a menyét megint nem jutott az eszembe angolul, úgyhogy mondtam magyarul, senkit nem zavart, tetszett nekik. A felhők feletti utazás, még úgy is, hogy a csapat nagy része ült már repülőn, nagy rajongást váltott ki a csapatból; ezért is szeretem ezt a mesét, van benne valami ami nagyon egyszerű és nagyon varázslatos egyben.

Tennessee-en egyébként tavasz van; ma pólóban szaladgáltak az emberek a campuson, és rügyeznek a fák. Erre varrjatok gombot...

Vihar alatti csend III - A szörny az alagút végén

2012-01-25T02:43:00.003+01:00

Rövid kiruccanásunk a D&D világába a mai nappal véget ért; sokszoros kalandmesteri rásegítéssel, a háttérben "pisilnemkell" táncot járó professzor sürgető tekintete alatt, kis csapatunk végül befejezte a tervezett kalandot.

A nyomozást sajna a szűkös időkeretek miatt hamvába kellet fojtani; bár a csapat így is remekül alakított, és nagyon sok mindenre rájött magától, végül egy lehengerlően sikeres Tudáspróba eredményeképp magammal vittem a varázslót és a macskáját a folyosóra, ahol elmagyaráztam nekik, mivel is van dolga a csapatnak. Megtudva, mivel állnak szemben, a társaság sarkon fordult és visszarohant a fogadóba felhajtani a környék egyetlen papját, aki meg tud áldani fegyvereket (nevezett szörnyet, amit Dragonlance-ből loptam el, ugyanis csak megáldott fegyver vagy szenteltvíz sebez). Sajnos a papról kiderült, hogy még kezdő, és csak négy áldás van a zsebében, egyrészt, mert a D&D rendszer ezt tudja, másrészt, mert ez egy nagyon ügyes kalandmesteri húzás volt arra, hogy ne tudjon mindenki egyszerre harcolni. Hosszas töprengés után megáldatták a harcos csatabárdját, a tolvajlány íját (nem a nyílvesszőket! mert azt mondtam!), a törpe egyik pisztolyát, és a bárd rövid kardját; majd egy rakat borosüveggel felfegyverkezve visszamasíroztak a barlangokba megküzdeni a szörnnyel.

Az alapötlet a következő volt: a szörny nem tud támadni, amíg tűz közelében van, és csak megáldott fegyverrel sebezhető. A csapat azt találta ki, hogy húz maga köré egy tűzgyűrűt, és onnan szurkál/lődöz kifelé. Ez persze nekem nem tetszett, mert akkor jó a móka, ha a szörny is visszaüt, így aztán közöltem velük, hogy a tüzük nem fogja sokáig bírni, valamint mivel a saját mozgásterük igencsak szűkös, csak kritikus dobással üthetik meg a szörnyet. Erre a hülye bárd nem elkezd kritikusakat dobálni?! Persze még így is alig-alig sebeztek rajta; a tűz meg szépen lassan kialudt, és a szörnyike végre tolhatott egy pszichés támadást a tolvajlányra, aki hirtelen szembesült a saját legsötétebb énjével, és Yoda mester hiányában hisztériás rohamot kapott. Már csak az volt hátra, hogy az Árnyék megérintse jeges lehelletével, és elszívja az életerejét... mire nevezett Árnyéknak sikerült egy kritikus balfékséget dobnia (1-est a 20 oldalú kockán), így az egyetlen dolog, amit szívott, a saját foga volt, azt viszont nagyon. Bízzátok ide, hogy elszúrjam az egy szem kalandmesteri támadásom. A Harcos végre megtalálta, melyik végét kell fogni a csatabárdnak, és az áldott csatabárd eredményeképp a szörnyike a következő körre kinyuvadt.

A csata lehetett volna ugyan epikusabb, de ez mit se rontott a csapat hangulatán; a megdöglést harsány ujjongás követte, és még a földön fetrengő tolvajlány és felnézett két sikítás között, hogy "mennyi XP jár érte?" A druida, mai első tevékenységeképp, meggyógyította a hölgyet ("Nem dobok sokszor a játékban, de amikor igen, akkor kritikusat...") A sztori végét csak elhadartam; mindenki boldog, szerencsétek hogy öreganyámnak szólítottatok, meg hogy rövidre kellett zárni a témát, legközelebb nem ússzátok meg ennyivel, fussatok bolondok, sallala. A következő fél órára tanár úr vette át a szót, aki vidáman filozofált mesemondásról, narratívaelméletről, alternatív fogalmazásmódokról és hasonló témákról. Csütörtökön még boncolgatjuk egy kicsit a mesemondás és szerepjáték kapcsolatát; ez ad nekem egy kis időt arra, hogy elkészüljek a jövő heti kalanddal, és a profnak is betanítsam, hogyan kell Changelinget mesélni.

Mert, kéremszépen, jövő héten jönnek a tündérek!

És akkor az aranyköpések:

Rugó (barlangban): "Na, megérkeztem én is."
Többiek: "Miért, te eddig hol a frászban voltál?"
Rugó: "Átöltöztem."
Többiek: "?!?!?!"
Rugó: "Most mi van?! Nem mindenki rohangál váltás ruha nélkül! Kár lett volna összeszaggatni a másikat, tudjátok, milyen drága volt?!"

Tolvajlány: "Akkor most négy fegyverünk van összesen?"
Varázsló: "És a macska."
Rugó: "He?"
Varázsló: "Hozzávágom a macskát. Világít."
Tolvajlány (lefordíthatatlan): "Catapult..."

Tolvajlány fetreng a támadás után
Druida: "De én csak fizikai sebeket tudok gyógyítani! Druida vagyok nem pszichiáter!"
Bárd (két órával később, az ebédlőben): "Jéé... nekem van "félelem megszüntetése" varázslatom..."
Druida: "És erre most jöttél rá?!"
Bárd: "Nem lapoztam. Itt még van egy teljes oldal..."

Ha már az ebédlőről beszélünk.
Most, hogy Joshua ledobta az órát (aki nem nerd, az itt nem marad meg), nem volt ebédlőpartnerem, így aztán csatlakoztam a srácokhoz, és megint a Barlangban töltöttem ki, a szokásos nerd asztalnál. Az egész napom teljesen felvidult tőlük. Két órás ebédszünetet tartottunk, melynek során, amellett, hogy kajáltunk is, rengeteg egyéb dologra is sor került: hosszas beszélgetésekre nem csak nerd témákról (volt szó például nyelvtanulásról, felsőoktatásról, sőt, a lányok között ruhákról és ékszerekről is), segítettem a bárdnak felfedezni a karakterlap másik oldalát, lapozgattuk a VADONATÚJ ELSŐ KIADÁSÚ CHANGELING SZABÁLYKÖNYVEMET, néztük, ahogy a japánosok házit írnak, és néztem, ahogy az egyik oldalamon Magic, a másikon meg Pokémon kártyák röpködtek. Megismerkedtem az asztal törzsvendégeivel, akik között van mindenféle érdekes emberke a világ minden tájáról. Jókat dumáltunk, nevettünk, bontogattuk a postán frissen átvett csomagjainkat, és egyáltalán, nagyon jó volt a hangulat. Nem mintha eddig csapat-hiányom lett volna, de azért ez hiányzott az előző félévben. Még mindig az a helyzet, hogy iskolai helyzetben (high school never ends...) ők a legnyitottabb, legbefogadóbb, legértelmesebb társaság, akikkel időt lehet tölteni. Juhé :)

Illusztrációként pedig itt a képes bizonyíték:

Amerikába vándorló cserediákoknak: ha ilyen asztalt láttok az ebédlőben, álljatok meg nyugodtan beszélgetni, mindenki nagyon barátságos lesz!

És megint slam!

2012-01-24T05:27:00.002+01:00

A félév első saját szervezésű Stor-etry slam-je Misty blues és jazz bárjában. A téma: Az idők végezete.
Úgy döntöttem, hogy mivel eddig életem minden egyes story slam-jén sikerült színpadra állnom, ma hátradőlök, és inkább én leszek a bíró. Eleinte nem nagyon volt jelentkező a mikrofon mögé; azután egyszer csak, teljesen váratlanul és ismeretlenül, elkezdtek tömegesen érkezni az emberek, és megtelt a bár. Fogalmunk sincs, honnan jöttek, vagy kik voltak (a saját csapatunkon kívül); már csak azért is meglepődtünk, mert ezt az eseményt, a korai időpontra való tekintettel, nem is nagyon hirdettük meg se Facebook-on, se a campuson. A hír valahogy mégis elterjedhetett, mert az eddigi legnagyobb közönségünket produkáltuk. Végül aztán öt mesemondó volt, és három költő; nagyon jó kis műsor sikeredett a téma körül, hallottunk hurrikán-élményekről, világvége-partikról, szakításokról, karneválokról és fegyveres rablásokról.
A nagy sikerre való tekintettel a slam után testületileg átvonultunk a szomszéd pizzériába, ahol mi produkáltuk a heti bevételt; tíz fő, három óriás pizza, minden elfogyott. Közben nagy beszélgetés és nevetés zajlott; gyakorlatilag elfoglaltuk az egész éttermet, ha terjedelemben nem is, hangerőben mindenképp. Előkerült az összes ciki sztori, az összes kedvenc film, és néhány titkos recept; katolikus iskolai élményeket hasonlítottunk össze, filmzenéket énekeltünk, és megvitattuk, hogy Mary Poppins lehet-e musical, vagy az csak a sátán szüleménye (nyilván az utóbbi).
Mivel van, akinek reggel dolgozni is kell (avagy mesélni, hehe), tizenegy körül feloszlott a társaság. Reméljük, a következő slamek is legalább ilyen sikeresek lesznek!

Vissza az általánosba

2012-01-23T20:50:00.002+01:00

Megkezdődött a félév az egyetemi iskola háza táján; megint van hol mesélnem! Ebben a félévben gondosan számolom az órákat, mert ezúttal kreditért mesélek, bizony. 45 órányi fellépést kell összeszednem a nyárig. Gyerekjáték...

Ma délben találkoztam az általános iskolai rajztanárral, aki nagyon szeretne mesemondással egybekötött alkotást rendezni az osztályainak. Van ám felhozatal; a harmadik osztály állítólag legendás ördögfiókákból áll akikkel semmit nem lehet kezdeni, úgyhogy az külön kihívás lesz - naná, hogy bevállaltam őket. Ötleteltünk egy darabig rajta, milyen foglalkozásokkal lehetne összekötni a meséket; a rajztanár egy idősebb, nagyon aranyos nőszemély, akinek rengeteg jó ötlete volt. Két hét múlva kezdek.

A találka után még volt egy órányi ebédszünetem; átvonultam a kajáldába, és megkerestem kis csapatom törzshelyét, a nerd asztalt. Nem nehéz megtalálni; arról ismerkszik meg, hogy laptopok, Pokémon és Magic kártyák, karakterlapok, japánul írt házi feladatok, Harry Potter plakátok és szendvicsek borítják az egészet. Itt megismerkedtem csapatunk egy későn érkezett új tagjával, aki Erin névre hallgat, és most került be az órára a várólistáról. Tűzről pattant, jópofa csaj, mindenki anyukája, aki már most jobban érti a Changeling szabályokat, mint mindenki más a csapatban, pedig tegnap olvasta el őket. Bírom. Ebéd közben dumáltunk, nevettünk, segítettünk Zacknek karaktert alkotni, megvitattok, miért volt pocsék a Harry Potter vége, és néztem, ahogy a srácok/csajok japán házit írtak. Mókás volt.

Az ebéd végeztével visszakocogtam a suliba, könyvtári mesélést tartani imádott ötödikeseimnek. Nagy lelkesedéssel fogadtak; az egyik sráctól három pacsit is kaptam egy huzamban, a lányok meg csoportosan megölelgettek. Mivel a garabociások előző félévben kimaradtak valahogy, most pótoltam a hiányosságot; feszült figyelemmel hallgatták a történetet, nagyon lekötötte őket, és utána tudni akarták, Magyarországon tényleg vannak-e varázslók és sárkányok. Természetesen vannak. Mivel maradt még öt percünk az óra végére, meséltem nekik egy kínai sárkányos mesét is, tekintettel arra, hogy holnap kezdődik a Sárkány éve. Sárkányokkal csak nyerni lehet, ha mesemondó az ember. A mesélés végeztével útjukra bocsátottam őket; örülök, hogy ebben a félévben is dolgozhatok velük. Nagyon jó fej kis csapat.

Széttáncolt cipellők - alternatív értelmezés

2012-01-22T04:01:00.003+01:00

Kontratánc-estét összekötni cipőadományozással... volt a kezdeményezésben valami népmesei.

A dolog gyökerei a karácsonyi szünetig nyúlnak vissza: Heidi hazaszállított a reptérről (pontosabban utasította a férjét, hogy szállítson haza a reptérről), cserébe pedig megígértem neki, hogy segítek önkénteskedni a rendezvényes. Sajnos azonban betegen jöttem haza New York-ból, így az önkénteskedés elmaradt; ma viszont volt alkalmam bepótolni a tartozásom.

Az adományozás szervezője ugyanaz a David Wiley volt, aki a kontratánc-hagyományt felélesztette a környéken; személyes rajongótáborának köszönhetően akármibe fog, rengeteg embert képes megmozgatni. Ezúttal egy nemzetközi szervezet számára szervezett gyűjtést, akik használt cipőket javítanak meg és küldenek el rászoruló országokba. Mire megérkeztünk, a turistaközpont épülete gyakorlatilag letűnt a tornyosuló kartonládák, zsákok és szatyrok tömege mögött.
A feladat egyszerű volt: megszámolni a cipőket és összekötni őket a párjukkal, majd ládákba rakni őket. Öt óra körül álltunk neki, és nyolcra már végeztünk is; alig kétezer pár cipő ment át a kezünk alatt... mindenki, aki az esti kontratáncra érkezett, leadott egy-egy szatyrot vagy dobozt. Meglepetésünkre nem mindenki használt cipőket hozott; voltak, akik elmentek és vettek húsz pár gyerekcipőt egy boltban, és azokat hozták el.

A nagy önkéntességgel persze önző céljaim is voltak: a segítségért cserébe ugyanis ingyen mehettem be az esti kontratáncra, sőt, sütit és innivalót is kaptam, plusz fuvarom is volt, Heidi személyében. Kellemeset a hasznossal. A nagy pakolás végére már elég fáradt voltam; de amikor sütikkel a kezünkben végre letottyantunk a bálterem szélén sorakozó székekre, a tánchangulat ragadósnak bizonyult. Új táncmesterünk volt, és természetesen élőzene; a jonesborough-i kemény mag pedig kitöltötte az egész táncteret. Végül aztán nem bírtam magammal, és beálltam táncolni én is; a koreográfiák egyszerűek voltak, de pörgősek, és volt bennük sok dobbantás, amitől rengett az épület. A szünet előtti utolsó táncra sikerült behalásznom Noah-t, aki még mindig a bálterem legjobb táncosa, és így a szünetre már kellően kifáradtam ahhoz, hogy ideje legyen hazatérni.

Kedden megint kontratánc, ezúttal a campuson.

Grimm Év 2012

2012-01-21T03:06:00.002+01:00

Még tavaly júniusban született meg az ötlet, hogy az európai mesemondók közösen ünnepeljék a Grimm mesék első kiadásának 200. évfordulóját. Sok víz folyt le azóta sok folyón; elérkezett 2012, ami a mi fajtánk számára nem a világvégét, hanem a Grimm Évet hozta magával.

Annak idején hirtelen felindulásból magamra vállaltam, hogy koordinálom a projectet; mit nekem néhány mesemondó, az ismeretség még jól is fog jönni! Nos, szeptemberre a néhány mesemondóból 65 résztvevő lett, és 150 mese, két külön e-mail mappa és egy Excel táblázat, és amikor mindenki észbe kapott december 30-án, hogy december 31-e a határidő, nagyjából 30 gigányi videóanyag Európa minden pontjáról, 24 óra leforgása alatt.

Buli!

A project egyszerű ám nagyszerű: videókat készítünk, amiken európai mesemondók mondanak Grimm meséket, mindenféle nyelveken és mindenféle verziókban.
Ma végre eljutottam odáig, hogy elindítsak egy YouTube csatornát és egy blogot a projektnek, és elkezdjem feltölteni a kész videókat. Többek között végre volt időm megnézni, mi érkezett és kitől, és megmondom előre, remekül szórakozom!

Akit érdekel, a blogot itt találja:

Project Grimm 2012

Ha szeretnétek Grimm meséket hallgatni profi mesemondóktól nagyjából bármilyen európai nyelven, látogassátok szorgosan! Igyekszem mindent feltölteni, amint megérkezik a postaládámba. És tessék szeretni a mesemondókat!

Boldog Grimm Évet mindenkinek!

Vihar alatti csend II. - Barlangászunk

2012-01-19T18:38:00.003+01:00

Ha csütörtök, akkor szerepjáték, egyetemi kreditért. Kis csapatunk ismét összeült, és a gyakorlott játékosok átadták a kormányt (és a karaktereket) a kezdőknek. A parti összetétele változatlan, a helyzet fokozódik tovább.

Mire megérkeztem a tanterembe, Crista már a táblánál állt, és buzgón rajzolta a saját verzióját "Previously on D&D" témában - "Itt van az áldozat, és itt állunk körülötte mindannyian, tökre tanácstalanul." Elég jól rajzol a csaj ahhoz, hogy nagyfőnök megengedte neki, hogy írásos beadandó helyett karakter-rajzokat adjon be házi feladatként. Ennyire vagyunk nagyon menők, bizony.

A csapat összedugta a fejét a rejtélyes bűnügy felett. A szolgálólány sértetlen volt, ahogyan a szobában sem utalt semmi betolakodóra; a szolgálólány nem emlékezett rá, mi történt, és teljesen ki volt borulva. Segítségére sietett a hippi-druida, aki megint túldobta a Gyógyítás próbáját, minek eredményeképp a szolgálólány úgy meggyógyult, hogy csak na, de még mindig nem emlékezett semmire. A csapat összeterelte a fogadó összes lakóját, és egyenként kifaggattak mindenkit, valamint megszámolták, hiányzik-e valaki; megvolt mindenki, és senki nem hallott semmi furcsát.
Megelégelve a Keresés, Faggatás és Blöffölés próbákat, a csapat testületileg úgy döntött, ideje lecsattogni az alagsorba és megnézni közelebbről azokat a barlangokat. A druidát és az egyik rugót hátrahagyva nekiindultak a nagy felfedezésnek; a pincéig jutottak, amikor a bárd megragadta a kívánkozó alkalmat...
Tolvajlány: "Körülnézek a pincében. Hiányzik borosüveg a sorból?" [arra gyanakodtak ugyanis, hogy valaki megmérgezte a szolgálólányt]
Bárd: "Most már igen..."
A csapat nem semmi látványt nyújthatott. Elöl ment a Harcos, mint az egyetlen ütőképes egyén; mögötte közvetlenül a varázsló, aki valamilyen okból a macskáját, Mr. Squiggles-t nevezete ki lámpának, és a grabancánál fogva lóbálta maga előtt a Fény varázslattal felruházott kisállatot, mondván, hogy az állatok érzékenyek a gonoszra, így a macska egyben detektorként is funkcionál. Ez a kép a lelki szemeink előtt aztán hosszabb poén-sorozatot indított el arról, hogy meddig ég vajon egy macska, és mi lesz, ha kiég, valamint, hogy baj esetén hogyan lehet kioltani. Végül a könyvet felütve megállapítottuk, hogy tíz perc macskafény áll a csapat rendelkezésére, mire is mindenki összekapta magát, és nekiindultak felderíteni a barlangokat.
Kisebb bóklászás után eljutottak arra a minden kalandban kötelező pontra, ahol az út három felé ágazik. A törpe hamar megmondta nekik, melyik lesz a helyes irány, ami a hegytetőn lévő kolostor felé vezet; ennek ellenére a csapat úgy döntött, feloszlik, hogy minden járatot átkutasson (úgy tűnik, annyira még nem tapasztaltak, hogy tudják az alapszabályt. "Hány szerepjátékos kell ahhoz, hogy becsavarjon egy villanykörtét?" "Mindenki, mert SOHA NEM SZABAD KÜLÖNVÁLNI!") A tolvajlány indult a helyes irányba; a törpe az egyik hamis járatba, a bárd, a harcos és a varázsló (valamint a még mindig enyhén fluoreszkáló Mr. Squiggles) a másikba.

Ezen a ponton kaján vigyorral felmarkoltam egy adag kockát, és kedvesen megkértem a törpe két játékosát, hogy jöjjenek ki velem a folyosóra.
(Aki játszik, az tudja, hogy ilyenkor igen nagy baj van...)
A következő történt: a törpe körül mozogni kezdtek az árnyak, és egyszer csak a saját képmása bontakozott ki belőlük, aki a legsötétebb félelmeit és titkait mondta a szemébe. És ha a pszichés károsodás nem lett volna elég, az árnyék-szerzet megütötte Karizmára is, ami annyit jelent, hogy törpe úrnak nem maradt más emléke a támadásról, mint a kínzó önvád és az, hogy az árnyék nem jó dolog...

Patrick dicséretesen hangos ordítással rohant vissza a tanterembe, amitől mindenki ugrott egyet; a játékon belül az ordítás mindenkit visszacsalt a központi barlangterembe, ahol is megpróbálták kiszedni a törpéből, mi a szösz történt. Patrick bánatos kiskutyaszemeket meresztett a csapatra, és közölte, hogy "I am a terrible person..." miközben Della, aki ebben a szituációban a törpe agyát képviselte, csendesen összekuporodott a székén és ringatta magát előre-hátra. Ebből aztán tudta mindenki, hogy itt bizony baj van; az első dolog, amire rájöttek, az volt, hogy a sötétség rossz dolog, és kell több fény. Mr. Squiggles az utolsókat pislákolta ezen a ponton, de a tolvajlánynak volt lámpája, amit felemeltek magasra, és összetömörültek körülötte; gyors kutakodás után meg kellett állapítanom, hogy az első olyan kalandozó csapattal játszom, ahol senkinél nincs fáklya!!! Az árnyak megint mozgolódni kezdtek; amikor a bárd egy ihletett pillanatban megszólalt, hogy "Srácok... még mindig van nálam egy üveg bor..."
És így készült egy kritikus siker, egy Harcos és egy Fegyverkészítés +10 segítségével az autentikus D&D Molotov koktél. Maga a pillanat annyira tökéletes volt (mivel a bor-lopás poénnak indult), hogy nem volt szívem beléjük kötni. Nem tudták ugyan, de pontosan erre volt szükségük; a mocorgó árnyak ellen ugyanis nem a fény, hanem a tűz volt szükséges. Miután megdobták a barlang bejáratát a koktéllal, a macska abbahagyta az ideges fújást, és az azonnali veszély elhárult. Néhány percre.

Időközben a fogadóban maradt két (négy) személy külön nyomozást folytatott; a rugónak annyi plusz pontja volt Információgyűjtésre, mint égen a csillag, és egy újabb kritikus siker következtében ezt a bandát is ki kellett vinnem a folyosóra, hogy elmondjam nekik, mit találtak. Néhány ügyes kérdésért jutalmul elmondtam nekik, hogy a fogadóban már nagyon régen nem hallott senki a hegytetőn élő szerzetesekről, sőt, úgy tűnik, az oda látogatók közül se jött vissza senki, bár a fogadós valamilyen fura okból nem emlékezett rá, kik is voltak azok, akik elindultak.

Ezen a ponton a druida sarkon fordult és a csapat után nyargalt, hogy figyelmeztesse őket; a rugó szorosan a nyomában, csak előbb elment átöltözni... (nemesek...)
Amikor a druida utolérte a csapatot, először is majdnem kapott egy nyílvesszőt a bordái közé a tolvajlánytól, majd sikerült némi gyógyítást eszközölnie a riadt törpén, mielőtt kölcsönösen megosztották egymással a történteket. És most, hogy a két nyomozási vonal összeért, már nem volt más hátra, mint Tudáspróbát dobatni a varázslóval, és amikor sikerült neki, elárulni, hogy a varázsló hirtelen rájött, mivel állunk szemben... és jövő kedden majd el is árulom.

Juhé!

A csapat továbbra is nagyon jópofa és kreatív és okos és ügyes és cuki. A kezdők nagyon jól szerepeltek (főleg a bárd és a törpe), és úgy látszott, mindenki élvezi a dolgot. Óra után felvetették, hogy játszhatnánk órán kívül is, amit én személyes dicséretnek vettem. Volt a kezdők között, aki csodálkozását fejezte ki, hogy egy kaland ilyen lassan halad, és a kockákat okolta érte; felvilágosítottam, hogy ez D&D mércével mérve egy állati gyors kaland (mert okosak a játékosok), és rettentően kevés kockadobás történt eddig. Különben meg, a kockáimat nem hagyom veszni!!!
Úgy tűnik, kedden be tudjuk fejezni a küldetést. Ha továbbra is ilyen ügyes lesz mindenki...

És akkor következzenek az aranyköpések:

Rugó: "Megkérdezem, mi a kocsmáros neve."
Harcos: "Bah. A nevek lúzereknek valók." (Names are for sissies)

Druida (aki hirtelen megtalálta az önbecsülését) a Harcosnak: "Én vagyok itt a gyógyító. Ez azt jelenti, barátom, hogy te csendben vagy."

Druida (amikor beérte a csapatot): "Most pedig bölcsességet fogok osztani nektek. Mindenkire ráfér, főleg a harcosra."

Rugó: "Hogy néz ki már, ha begyömöszölöd a világító macskát az inged alá?!"
Varázsló: "Kuss! Terhes vagyok!"
Törpe: "Látszik. Szinte ragyogsz..."

Rugó: "És hogy jelzi a macska, ha veszély közeleg?"
Varázsló (kitartott kézzel lóbálni kezdi a macskát maga előtt): "Miau... miau... miau miau miau... miau miau miaumiaumiauMIAZMIAU... miau... tudjátok, mint a Geiger számláló..."

És a nap kedvence:

Druida: "Oké, megpróbálom megnyugtatni a törpét. Törpéül fogok hozzá beszélni. Mindenki higgadjon le és hagyjatok nyugiban dolgozni!" (komoly arccal feszülten összpontosít, majd a törpére emeli a tekintetét az asztal felett) "Sör. Sör, sör sör. Sör sör sör. Sör. Hosszú, vörös bajusz. Sör. Harci fejsze. Sör, sör. Igazán durva szex. Sör."

(Ezen a ponton annyira potyogtak a könnyeim, hogy fel kellett függeszteni a játékot...)

Beszédtechnika

2012-01-19T04:35:00.002+01:00

Ma is volt komoly óránk: Beszédtechnika hat főre, főnökasszony vezényletével. Hat főből kettő külföldi (én és Carolina, a kolumbiai csaj), a maradék pedig déli, ez is egy vicces szépkiejtés kurzus lesz... megvettük a tankönyvet, de alapvetően ez is gyakorlati óra, aminek nem tudok eléggé örülni, mert két kurzus, ami a hangképzés elméletéről szól, sok lenne egy félévre. A gyakorlati része viszont elég érdekes lesz.
Először is, mindenkiről készül egy kezdő hangfelvétel (ettől már azonnal a hideg futkos a hátamon; nem szeretem magam visszahallani), majd külön-külön leül velünk a tanár, kivetíti a hibáinkat egy vászonra, és megbeszéljük, min kell javítani a félév folyamán. Ezek után különböző gyakorlatokon megyünk majd keresztül: lesz négy vagy öt órányi hangos felolvasás, ami elég egyenlőtlen esélyekkel indul, mivel van körünkben egy hivatalos szinkronszínész... dolgozunk majd minden hangon egyenként, és a hangképzésen is; azután pedig meséket fogunk mondani, egyet monológ-szerűen ("szó szerint? fejből?!" ezen felhördült mindenki), egyet különböző hangokkal, egyet pedig akcentussal (hehe... nekem olyan beépítve van, köszönöm szépen, akkor hangzok úgy, mint Drakula, amikor csak akarok). Lesz ezen kívül természetesen beadandó dolgozat és félév végi project, és mindenki köteles naplót vezetni arról, órákon kívül mennyit gyakorolt. Próbáltam nem gondolni arra, hogy született hátránnyal indulok a játékban; főnökasszony mindenkit megnyugtatott, hogy a cél nem az akcentus eltüntetése, hanem a tiszta beszéd. Többek között ő is rendelkezik egy elég könnyen felismerhető texasi tájszólással...
Úgy érzem magam, mint Eliza Doolittle.

Nyelvtörők

2012-01-18T01:46:00.002+01:00

És ne higgyétek ám, hogy a mesemondó tanszéken minden csupa játék és mese...
... na jó, valójában az.

DE!

Vannak azért komoly óráink is, nem kevés. Ebben a félévben, a szűkös időkeretekre való tekintettel, sikerült hat (!!!) kurzust felvennem, ami egy amerikai egyetemen az öngyilkosság egy elegáns formája, és kettőt alszunk júniusig. A ma reggeli móka után visszatértem a tanszékre egy délutáni körre is:

Mesemondás és Nyelvészet (aka Languages of Storytelling)

Az óra kötelező a diplomához, de ezúttal több okból is újdonság. Először is, mert az új osztálytársunkon kívül (egy csaj aki a múlt héten érkezett Kolumbiából) még két ember csatlakozott hozzánk: az egyik Philadelphiában van, a másik Németországban. A nagyfőnök egy technológiai csatlóssal érkezett, aki összekapcsolta az összekapcsolni valókat és elindította az elindítani valókat - és egyszerre csak az interaktív táblán megjelent a két új osztálytárs webkamerán, plusz nagyfőnök saját képmása. Ez mindenkit határtalan izgalommal töltött el, főleg, amikor a hangot is sikerült beüzemelni a konferenciabeszélgetéshez. A hang nagyon menő visszhanggal érkezett, amit nagyfőnök ki is használt arra, hogy drámai bemutatkozást tartson, miközben sorra mindannyiunkra rászegezte a laptopot, hogy az újoncok is vethessenek ránk egy pillantást. Amikor kiélveztük a hangeffektben rejlő lehetőségeket, javasoltam, hogy az ép eszünk megőrzése érdekében a kamera túloldalán lévők vegyenek fel egy fülhallgatót. És lőn.

Az óra maga egy tonnányi kötelező olvasmánnyal jár, amik főleg nyelvészetről, narratíva-elméletről, és hasonló szörnyű dolgokról szólnak (egy csomó olyan szóval tele, amik a gimis nyelvtanórákat juttatják az eszembe, és most ráadásul angolul vannak... a szép az egészben az volt, hogy a tanár bevallása szerint sohasem hallotta a szakkifejezéseket kiejtve, úgyhogy közösen találgattuk, hogy kell mondani azt, hogy Deictics, Prosodics és hasonló förmedvények).
Az elmélethez, hála az égnek, gyakorlat is társul. Hivatalos és nemhivatalos mesemondó hangfelvételeket kell majd elemeznünk nyelvészeti és szociolingvisztikai (bah) szempontból, naplót vezetnünk érdekes nyelvhasználati jelenségekről amikkel a félév során találkozunk, és órán beszámolókat tartani a feladott olvasmányokból. Az első órára való tekintettel beszélgettünk egy kicsit a hangképzésről, fonetikáról, és aztán zulu nyelvtörőket hallgattunk videóról, ami vicces volt; nagyfőnök előkapta a lantját, és a nyelvészeti példa kedvéért előadta megint a dalt a kimondhatatlan refrénnel, amit már mindenki kívülről fúj. Ingyom, bingyom, táliber.

Az elméleti résznél tíz körömmel kapaszkodtam, hogy követni tudjam, miről beszélnek a fejem felett - szegény kolumbiai csaj meg a közepébe csöppent az egésznek, nem irigylem érte. Mivel mesemondó óráról van szó, és a szokásos társaság gyűlt rá össze, nyilván élvezni fogom a dolgot; de azért boldogan meglennék nyelvészet-elmélet nélkül...

Holnap Tale Tellers megbeszélés, és beszédtechnika. Meglátjuk, az hogy alakul. A tankönyvek árából ítélve állati jónak kell lennie...

Vihar alatti csend

2012-01-17T19:37:00.002+01:00

(Na mit szóltok a lehengerlően szellemes fordításomhoz az Eye of the Storm címre? Na mit? Na mit?)

(FIGYELMEZTETÉS: Aki nem nörd, ne olvassa. Én szóltam.)

Végre ránk virradt a nagy nap: a sok készülődés és tervezgetés után a mai órán végre leültünk játszani! Nagyfőnök reggel fél kiló (sic!) kockával érkezett, amitől a népszerűsége rögtön túlszárnyalta a Mikulásét; összetoltunk a teremben az asztalokat, van kérdés, nincs kérdés, nyomás!
Először is a Hetek bemutatták a karaktereiket. A következő parti állt össze a kalandra:

1. Félelf rogue (a továbbiakban rugó, szakterületére nézve kincsvadász) - kaotikus semleges, az egyetlen lány a csapatban
2. Ember bárd, kaotikus semleges, saját megállapítása szerint "az ész"
3. Ember harcos, semleges jó, mellesleg fegyverkovács és a bárd önjelölt testőre, saját megállapítása szerint "az izom"
4. Még egy félelf rugó, kaotikus jó, nemesi családból, erős Robin Hood szindrómával (valamint az egyetlen személy a partiban, akinek van lova...)
5. Törpe rugó, két pisztollyal felszerelve, kaotikus semleges, erős Sean Connery akcentussal
6. Elf varázsló (sorcerer), semleges jó, és a macskája (jellem ismeretlen)
7. Elf druida, jó semleges, a csapat egyetlen gyógyításra képes tagja

Jobb partit nem nagyon kívánhattam volna. Amikor mindenki bemutatkozott, a kezdők választhattak, kihez szeretnének csatlakozni, mint "tanítvány"; meglepően zökkenőmentesen sikerült megoldani a rendszert, mindenkinek volt kedvence. Della, mesemondó barátosnénk, rögtön rácsapott a törpére, Joshua pedig rugót választott magának. Amikor a druida leírta, ki és mi ő, a harcos a sarokban legyintett rá, hogy "magyarán szólva hippi vagy..." mire professzor úrnak felcsillantak a szemei: "Lehetek a tanítványa?" Ily módon felosztva a társaságot (és a fél kiló gyönyörű színes kockát), nem volt más hátra, mint előre.

A kaland, amivel készültem, egy hírhedt M.A.G.U.S. modulnak, a Vihar a Hágón című mókának egy alaposan átírt és D&D-re specializált változata. A hegyek között átkelve egy hóvihar következtében a parti kénytelen megszállni a hágón található egyetlen fogadóban, egy Eye of the Storm nevű kis épületben, ahol mindenféle utazók gyűltek össze, hogy megvárják, míg újra járható lesz az út. A játék első negyed óráját azzal töltöttük, hogy a hét kalandozó a négy üres szobán marakodott, amit rendkívül mulatságos volt hallgatni; a lány természetesen kisajátított magának egyet, a bárd és a testőre úgy döntöttek, jó lesz nekik az istálló is (és majdnem odáig sikerült alkudozniuk a fogadóssal, hogy még ők kaptak pénzt azért, hogy ott alszanak...), a törpe és a nemesi rugó addig blöfföltek, amíg elhitették a fogadóssal, hogy fontos követek, és kaptak ingyen szállást... az elfek meg beköltöztek a maradék két szobába, és mindenki boldog volt. Ezen a ponton már sírva röhögött az egész osztály, nagyfőnök meg kapkodta a fejét; kockadobálás helyett ugyanis azt mondtam a társaságnak, hogy akkor sikerül kidumálniuk magukat valamiből, ha tényleg előadják a meggyőző beszédet. Patrik skót akcentussal előadott blöffje arról, hogy mi járatban van mint törpe követ, könnyeket csalt mindenki szemébe, a bárd-harcos duó úgyszintén. A hangulat ezen a ponton már remek volt; a csapat kezdett összeszokni, bár hét embert még így is nehéz kordában tartani, de azért sikerült.

A bajok ott kezdődtek, amikor mindenki épp elhelyezkedett a vacsorához - a szomszédos istállóban hirtelen megvadultak az állatok. Erre persze az egész parti, a harcost (mint egyetlen normális harci pontszámokkal rendelkező személyt) tolva maga előtt berontott az épületbe; a druida egy elegáns mozdulattal lenyugtatta a megbokrosodott pacikat (a legendás Pssszzzt nevű varázsige használatával...), és mindenki azonnal nekiállt szénáról szalmára átkutatni az egész helységet. A rugók sűrű fésűvel és idegesítően magas pontszámokkal estek neki a feladatnak, és találtak is két rend elhagyott férfi ruházatot, és néhány egyéb szétszórt holmit, amit láthatóan nem tartoztak senkihez. A kocsmárost kifaggatva az is kiderült, hogy senki sem hiányzik a fogadó lakói közül (pedig a csapat a biztonság kedvéért be is nyitott minden szobába és megszámolta a civileket). Ezek után nem volt más hátra, mint hogy a tolvaj lány halál komoly képpel közölje vele: "Jó uram, úgy sejtjük, gazemberek lapulnak a fogadóban..." (és milyen igaza volt, lévén csak a parti három tolvajt és egy illuzionistát számlál...) A sor végén becsattogott a druida is és a fogadós szemére hányta, hogy itt kérem állatkínzás folyik, és legyen a fogadós nagyon hálás, hogy ő ingyen hajlandó itt maradni és figyelni az állatokra...

A nyomozás innentől kezdve teljes lendülettel zajlott - a tapasztalt szerepjátékos onnan ismerkszik meg, hogy paranoiás, vagyis minden kis jelnek utána néz, ha életben akar maradni (muhaha). A csapat egy része talált is egy zárt ajtót a pincében. A klasszikus jelenet a következőképp zajlott:
Törpe tolvaj: "Le van lakatolva?"
KM (ez lennék én): "Igen."
Törpe tolvaj: "Kinyitom a lakatot." (dob, sikerül)
KM: "Kinyitottad a lakatot. Most már csak a retesz van rajta."
Harcos: "Betöröm." (dob, nem sikerül)
KM: "A harcos lepattant az ajtóról."
Bárd: "Elhúzom a reteszt..."
Ilyen és ehhez hasonló remek kis jelentekkel tűzdelve zajlott le az óra hátralévő része (pl. a törpe tolvaj megpróbált felosonni az emeletre hogy kirabolja az egyik gazdag vendég szobáját... de mivel nem volt elég pontja, nyikorgott alatta a lépcső, és hátrapillantva azt kellett látnia, hogy a fogadó összes vendége őt bámulja...)

Már csak tíz perc volt hátra az órából, mire a csapat megunta a nyomozást, és nekikészült nyugovóra térni; amikor is egy sikoly hallatszott az egyik szobából, és a mentőakcióra siető csapat egy szolgálólányt talált ájultan a földön. A druida, miután sikerült a többieken átverekednie magát, magához térítette a hölgyet, aki viszont csak egy valamit tudott mondogatni: "Egy halott... egy halott..."
Ennél jobb pontot aztán nem is találhattunk volna arra, hogy feloszlassuk az órát.

Azt kell mondanom, az első játékalkalom teljes sikerrel zárult. Tanár úr valahol elveszett a tömegben, de csillogó szemekkel figyelt; mindenki nagyokat nevetett, és jól érezte magát, és bár nagy volt a hangzavar, azért sikerült odafigyelniük egymásra. Nem egyszerű egy kétszer hét fős partit irányítani, de meglepően hamar rátaláltak a megfelelő kérdésekre, és az óra vége felé már a tanítványok is kezdtek bele- beleszólni a történésekbe (Dellának például több remek javaslata is volt, és a pincében lévő ajtót is ő találta meg). Az osztálynak sikerült együttműködnie, és zökkenőmentesen eljutottak addig a pontig, ahonnan majd elszabadul a pokol...

És akkor jöjjenek az elmaradhatatlan aranyköpések:

Harcos: "Te egy Nem Játékos Karakterre pazarlod a mágiád?!"

Druida: "Én egy druida vagyok."
Harcos: "Szóval hippi vagy?"
Druida: "Egy elf druida vagyok, az Igazság és a Természet szolgálatában."
Harcos: "Szóval hippi vagy."
Rugó: "És mi a kísérő állatod?"
Druida: (gondolkodik) "... cápa."
Varázsló: "A francba, én pingvint akartam."

Rugó: "Ezek a ruhák valamelyik lóval együtt kerülhettek az istállóba."
Törpe: "Valaki felöltöztetett egy lovat?!?!"

Bárd a Harcosról: "Vettem fel sok Intelligenciát, hogy neki ne kelljen..."

Rugó a tolvajlánynak: "Ingyen szobát akarsz? Ajánld fel a fogadósnak a szolgálataidat... plusz négy pontod van Kézügyességre..."

Tolvajlány a fogadóshoz: "Mint nő a nőhöz, remélem megérted a helyzetem..."
KM: "A fogadós férfi..."

Folytatása csütörtökön következik.

Megint szlemmelünk

2012-01-17T04:42:00.004+01:00

Danielle rám csörgött ma délután, hogy az ünnepre (Martin Luther King nap) és a szabad estére való tekintettel Asheville felé veszi az irányt, ahol ma tartják az évad (és az év) első Synergy Story Slam-jét. A szervező nem más, mint Steph, mesemondó diák a felettünk lévő évfolyamból, és így természetesen tiszteletünket kellett tenni az eseményen, nem csak azért, mert népszerű és sokat hallottunk már róla, hanem azért is, mert story slam-ből sohasem elég. Így aztán Danielle meg én kocsiba ültünk és átzötyögtünk a sötét Appalache hegységen Asheville-be, ami kb. egy órányira van tőlünk, és a régió kulturális fővárosa.
A versenyt egy helyes pici színházban rendezték, ami tulajdonképpen egy bár hátsó szobája volt, de rendesen felszerelt színpaddal, hanggal és világítással. A közönség egy maroknyi fiatalból állt (általában többen szoktak lenni, és ma is többen lettek volna, ha Steph nem felejti el időben meghirdetni az eseményt...) Rendeltünk magunknak innivalót, aztán bedobtuk a nevünket a kalapba. Szokás szerint teljesen felkészületlen voltam, de Danielle nem volt hajlandó egyedül feliratkozni, úgyhogy addig zsarolt, míg beadtam a derekam, és a nevem. Az est témája Álmok és Álmodók volt (az ünnepre való tekintettel), és amikor Steph fél órával később felmászott a színpadra, kőkemény két név volt a kalapban... mivel Danielle nem akart első lenni, rám hárult a feladat, hogy Steph kedves és humoros bevezetője után magamhoz ragadjam a mikrofont, mely ponton is még mindig nem volt lövésem se, miről fogok beszélni. Végül is, zsenge személyes sztori-mesélő pályafutásom történetében először, a humor helyett megpróbáltam valami komolyabbat mesélni. Az egyetlen dolog, ami velem történt, és illett a témához, a saját mesemondói pályafutásom volt; és mivel holnap reggel kezdődik a nagy egyetemi szerepjáték-kaland, végül úgy meséltem el, hogy párhuzamba állítottam a Changeling Álmodás-világával. A reflektorok miatt egyedül Steph arcát láttam a közönségből, de többre nem is volt szükség; mindenki ilyen hallgatóságra vágyik. A többiekből pedig helyeslő mormolást, helyenként nevetést és egyéb jóleső reakciókat lehetett hallani, amitől nagyon felszabadultnak éreztem magam a színpadon. Tíz perc volt a történetre, és hamar elrepült; utána már nem volt más dolgom, mint bezsebelni a tapsot, és hátradőlve hallgatni a többieket.
Danielle arról mesélt, hogyan álmodott arról, hogy énekesnő lesz, és hogyan jutott el a mesemondásig. Utána kisebb csend következett, míg Steph rábeszélte a közönség többi részét, hogy jelentkezzenek mesélni. Végül egy srác törte meg a csendet, aki a kosárlabdás karrierjéről mesélt és arról, hogyan álmodott róla még hosszú évekig miután véget ért, nagyon mókás kis sztori volt. Utána kisebb unszolásra egy csaj vette át a szót, akinek a sztorija nem nagyon illett a témához, de nagyon vicces volt (arról mesélt, hogy buliból hazafelé menet még kocsiba szállás előtt megkérte a közelben álló rendőröket, teszteljék le, józan-e...). Majd egy fekete srác következett azzal, hogyan robbant le a kocsija Florida egy elhagyatott környékén, ahol a szomszédok lőnek a feketékre... végül pedig jött egy zenész csaj aki arról mesélt, hogyan szokott dolgokat megálmodni előre. Nagyon jó hangulatú, jópofa slam volt, és sokkal kevésbé pörgős és stresszes mint a brooklyni verzió. Az utolsó sztori után összeült a három fős zsűri, és ítéletet hozott; az estét a fekete srác nyerte, meg is érdemelte, jó humora volt nagyon. Danielle lett a második helyezett, az ittas vezető pedig különdíjat kapott. A szünetben beszélgettünk a közönséggel és a többi mesélővel; mindenki déliesen laza, jó fej és barátságos volt. Hazafelé kocsikázni Danielle-el miközben dumáltunk és zenét hallgattunk már csak hab volt a tortán.
Most pedig nyomás aludni; reggel órát kell tartanom...

A valódi Mexikó

2012-01-14T17:45:00.003+01:00

Tegnap a szabad péntekre való tekintettel sikerült valami egészen szürreális napot tartanunk.
Először is Joshua rábeszélt mindenkit, hogy a hetek óta reklámozott Szépség és a Szörnyeteg 3D-t nem lehet kihagyni, főleg, ha délután a moziban féláron vannak a jegyek. Ezzel persze mindenki egyetértett (valami fura okból az amcsiknak szíve csücske a Sz&Sz, nekem messze nem a kedvenc Disney filmem, és hugi se szereti, mert nincs benne elég kisállat). A csapattal viszont mindig élmény moziba menni, úgyhogy bezsúfolódtunk négyen Sara kocsijába, és hangos kuncogások közepette elzötyögtünk a moziig. Mostanában az a divat, hogy régi filmeket adnak 3D-ben újraalkotva. A teremben mi voltunk négyen, és egy rakat anyuka különböző korú óvodásokkal, ami senkit nem akadályozott meg abban, hogy a filmmel együtt énekeljen (vagyis ők hárman énekeltek, én meg fuldokoltam). Meg kellett állapítanunk, hogy felnőtt fejjel teljesen más a történet, és sok ponton kórusban vinnyogtunk rajta, de pont ettől volt az egész szórakoztató. Hazafelé menet aztán belénk ütött a Disney, és csakis énekelve voltunk hajlandóak kommunikálni a kocsiban. Ettől pedig megéhezik az ember; Danielle javaslatára elindultunk, hogy megkeressünk egy mexikói éttermet, ahol az Internet tanúsága szerint ("az legalább hat ember!!!") a város legjobb és legautentikusabb mexikói menüjét kínálják.

Kis híján kifutottunk a városból, mire rábukkantunk a helyre. Először is nem étterem volt, hanem egy étteremmel egybekötött mexikói élelmiszer- és kegyszerbolt (némi népi orvoslással összekötve - Sara nagy boldogan vette tudomásul, hogy egy egész polcnyi varázslötty kapható potom áron, közvetlenül az ijesztően bámuló Kisjézusok mellett). Másodszor, tényleg autentikus volt a hely: mexikói zene bömbölt a rádióból, mexikói szappanopera ment kivetítőn, és mexikói családokat szolgáltak ki pincérnők, akik nem beszéltek angolul. Kissé megilletődve torpantunk meg az ajtóban, de ezt a kulturális élményt nem lehetett kihagyni; összezsúfolódtunk egy pici asztal körül, és rendeltünk magunknak kaját. Joshua szorgos SMSezésének köszönhetően hamarosan csatlakozott hozzánk Joel és Ginni is, akik a déliesen lassú kiszolgálásnak köszönhetően nem maradtak le semmiről; amikor kihozták a kajánkat, egybehangzóan úgy döntöttünk, hogy ne is rendeljenek semmit, jut nekik bőven a miénkből. Vidám hangulatban költöttük el a vacsoránkat, bár a többieken láttam, hogy erősen feszengenek a kulturális szakadéktól, ami elválasztja az USA-t és Mexikót. A két kultúra nagyjából homlokegyenest ellenkező, és még olyan tapasztalt texasi születésű személyek is, mint Sara, kényelmetlenül érzik magukat egy ennyire "autentikus" helyen. Én személy szerint nagyon élveztem az egészet; olyan volt, mint egy rövidke kiruccanás Mexikóba. A spanyolt meg végképp nem bántam.
Íme a fotók, hogy átérezzétek ti is a hangulatot:

Kalandra fel!

2012-01-12T19:53:00.002+01:00

Ipari mennyiségű kávéval érkeztem órára ma reggel: csak kilenckor kellett volna felkelnem, ehelyett a kedves szomszéd (ismét) odaégette a reggelijét hajnali hétkor, így kemény öt óra alvás szorult belém, meg egy kisebb szívroham a tűzriadó miatt. Gondoltam rá, hogy beígérem, hogy a következő dolog, ami ég, a holtteste lesz, de végül nem volt erőm elmászni a szobájáig, hogy közöljem is vele.

A tanterembe belépve földöntúli látvány fogadott: ott, ahol általában tücskök és kósza mesemondók ciripelnek csak, ezúttal kisebbfajta tömeg gyűlt össze, szám szerint tizenhat fő, plusz a nagyfőnök, akin látszott, hogy nincs ekkora érdeklődéshez szokva, és kicsit felkészületlenül érte a dolog. A székek körbe voltak rendezve, és a legtöbb már foglalt volt; nagyfőnök a sajátja mellett lévő üres helyre mutatott, és közölte velem, hogy mától hivatalosan is segédoktató vagyok a kurzuson belül. Utánam nem sokkal besorjázott a terembe az anime klub egy része, és mindjárt lett nagy hangulat; mindenki lelkes volt és kíváncsi, hogy tényleg szerepjáték-órára sikerült-e feliratkozniuk, vagy valaki csak szívózott velük.

Először is futottunk egy gyors kört, és mindenki bemutatkozott. Négyen vagyunk mesemondók, és egy csaj az előző félévi kezdő mesemondás óráról; mindenki más különféle tanszékekről érkezett, főleg angol és színház szakról. Volt egy srác aki nem volt rajta a listán, mert hivatalosan már nem fért be a kurzusra, de nagyfőnök szólt neki, hogy azért jöjjön, mert Griffin a keresztneve, és egy ilyen nevű személyt nem lehet egy RPG kurzusról kihagyni, ugye. Griffinről (és az anime osztagról) kiderült, hogy gyakorlott szerepjátékosok, ami nem annyira meglepő; kiderült az is, hogy mind egyszerre iratkoztak fel, csapatként, és nem kis lelkesedéssel tekintenek a kurzus elébe. Még néhány lány is akadt, szám szerint négy - ketten a digitális média szakról, egy színész, és egy kolumbiai cserediák, akiről nem tudjuk biztosan, hogy került ide. Első blikkre három Dr. Who pólót számoltunk össze a körben, amiknek ugye azonnal örvendeni kellett; amikor szóba hoztuk a dolgot, Griffin előkapott egy sonic screwdriver-t is a táskájából, amitől teljes lett a siker. Nagyfőnök, érezve a vesztét, óvatosan megkérdezte, ki Doktor-rajongó az osztályból; az eredmény: tizenhatból tizenhat, és tizenöt perc hangzavar, mire sikerült visszavennie az irányítást.

Ezek után kisebb nyugi következett, amíg nagyfőnök a szerepjáték és a mesemondás összefüggéseiről beszélt (lásd a korábbi bejegyzést); nagyon klassz párhuzamot sikerült húznia a kettő között, már csak azért is, mert mint kiderült, az amerikai mesemondó mozgalom hónapra ugyanakkor indult el, mint a D&D, és nagyon hasonlóan is fejlődött. Felolvasott részleteket a kötelező olvasmányainkból (Second Person, Reality is Broken) és különböző játékszabály-könyvekből (úgy tűnik, neki is a Changeling lesz a nagy kedvence, bár amikor óra után betévedtem az irodájába, majdnem hanyatt estem, mert a szokásos jungi pszichológia és folklór-kötetek helyett halomban állt az asztalán a Werewolf könyvtár... fene tudja, honnan szerezte...). A felolvasás végeztével átadta nekem a szót, hogy találjam ki, mi a túrót fogunk kezdeni tizenhat emberrel.

Innentől már elememben voltam. Először is megkérdeztem őket, hány ember játszott már D&D-t; nyolcan jelentkeztek. Megkérdeztem, kinek van hozzá karaktere; itt kevesebb volt a jelentkező; megkérdeztem, hányan tudják, hogyan kell karaktert csinálni, és HÁLA A JÓ ÉGNEK mind a nyolc tisztában volt vele (D&D karaktert kreálni leginkább egy középiskolás matekórára emlékeztet, és bár gyakoroltam az elmúlt két napban, a hátamba se hiányzik). Így aztán kialakult a terv: hét tapasztalt ember fogja alkotni az első játékos csapatot (továbbiakban csak "The Seven" avagy a "Hetek" - hat srác és egy nagyon vagány csaj, klasszikus felállás, hehe), az osztály másik fele pedig párba áll egy-egy játékossal, és menet közben tanul tőlük. Kedden lesz a következő óránk, ahol belecsapunk a lecsóba; csütörtökön a tanítványok átveszik a karaktereket, és onnan folytatják a dolgot, ahol abbamaradt.

Itt persze meg kellett állnunk megvitatni a karakteralkotást mint folyamatot. Kissé megoszlott a figyelmem, mert egyrészt próbáltam egyszerűen elmagyarázni a kezdőknek, mi az a karakter és hogyan készül (fajok és kasztok), miközben az osztály másik fele buzgón emlegette a saját karaktereit, és azon morfondírozott, melyik hatodrangú szabálykönyvből akar fura ismeretlen fajokat és kasztokat választani, amíg le nem lőttem őket, hogy ragaszkodjanak az alapokhoz, ha lehet, különben én leszek bajban. Azt is bejelentettem, hogy a 3.5-ödik kiadással játszunk, mire a srácok méltóságteljesen meghajoltak az irányomban és azt mondták: "Te egy jó ember vagy." (D&D körökben az, hogy melyik kiadással játszol, meghatározza, ki vagy, és vérre menő viták mennek az egyes táborok között).

Ezek után persze felvetették hogy magyarázzuk el a jellemeket is - Patrick rögtön ki is pattant a táblához, és felrajzolta a Jó-Gonosz, Törvényes-Kaotikus koordináta-rendszert. Ezek után jó húsz percet töltöttünk azzal, hogy a kezdőknek magyaráztuk, melyik jellem mit takar, azzal, hogy különböző karaktereket helyeztünk el a koordináta-rendszerben: Boba Fett körül kisebb vita alakult ki, Doktor House valahol a semleges zónába került, Richard és a Joker egyértelműen kaotikus gonosz, Jack Harkness fene se tudja, de szexi, és miután a kezdők könyörögni kezdtek, az egyértelműség kedvéért áttértünk Doktor Who példákra. Természetesen. Nagyfőnök a háttérben a jungi személyiségtípusok felől morfondírozott, de senki se vett róla tudomást. Hála az égnek a csapatból senki se akar gonoszt játszani, és egybehangzó vélemény volt az is, hogy a Törvényes Jó szinonimája a "Törvényes Hülye" (Lawful Dumb).
Az órát végül azzal a jóleső mondattal zártuk, hogy "akkor következő órára a Hetek hozzanak karaktereket és kockákat, akinek van szabálykönyve, azt is, és valaki hozzon rágcsát..."

Rock. And. Roll. Epikus félévnek nézünk elébe.

Beéneklés

2012-01-12T08:05:00.002+01:00

Ismét itthon Tennessee-ben. Holnap (ma!) kezdődik a tanítás; az utolsó nyugis estére és Ginni (Joel felesége) születésnapjára való tekintettel összegyűlt megint a csapat, és közös lendülettel elmentünk karaoke estét tartani.
A helyszín a Bailey's nevű bár volt - hatalmas, tágas épület, a terem egyik felében biliárdasztalokkal, a másik oldalon bárpulttal, hatalmas tévéképernyőkkel amiken különféle sportmeccsek mennek folyamatosan, és látványosan helyi érdekeltségű törzsközönséggel. Nyolcan voltunk; sikerült egy szép nagy asztalt lefoglalnunk magunknak. Ahhoz képest, hogy a hétköznap estére való tekintettel egyáltalán nem volt tele a hely, mindenki énekelni akart; tíztől hajnali egyig tartott, míg mindannyian sorra kerültünk. Az éneklés nagyon jó móka volt, de legalább olyan jó volt a többieket is hallgatni; igazán hamis csak egy vagy kettő akadt, voltak ellenben hivatásosnak hangzó személyek is. Szintén Tennessee hangulatot idézett, hogy a dalok nagy része a country műfajába tartozott, amit senki nem bánt, én se. A csapatunk remekül alakított; Ginni bevállalta a Born This Way-t (csak a szülinapra való tekintettel "born this day" lett belőle), Joshua a kedvemért elénekelte a Wagon Wheel-t, Sara letarolt mindenkit a Fancy-vel, Cathy Jo a Delta Dawn-nal nyerte meg a kocsma közönségét, Danielle kedvenc dalát, a Fidelity-t énekelte nagy vidámsággal. Részemről az egyetlen dalt énekeltem, amit már próbáltam karaoke-n (White Flag), mert a többi ötlethez nem ittam elég sört. Na, majd legközelebb. Ez viszont a többiek egybehangzó véleménye szerint királyul sikerült. A végén csoportosan közösen Ginni külön kérésére elzengtük a Total eclipse of the heart-ot, amit a kocsma közönsége különösen értékelt, csak mert annyira drámaiak és lelkesek voltunk (hála az égnek csak Saránál volt mikrofon).
Hajnali negyed három van, sürgősen elteszem magam aludni. Reggel kezdődik a tanítás, és a kalandmesternek nem illik elkésni az első szerepjáték óráról...

Aki keres, az talál

2012-01-08T21:25:00.002+01:00

A tavalyi játék: az új év kezdetére való tekintettel megint megkerestem a listát arról, milyen keresőszavak vezették el a látogatókat a blogomra 2011 folyamán. Amellett, hogy egyértelműen mutatja, miről kell írnom, ha népszerű akarok lenni, a lista egyben roppant szórakoztató is (akit érdekel, itt a tavalyi gyűjtés). Íme a gyöngyszemek:

A legtöbb találatot 2011 folyamán teljesen meglepő módon a "Zál és Rúdábé" keresőkifejezés hozta. Nem panaszkodom, az egyik kedvenc történetem, emlegetem is sokat... de most komolyan. Lemaradtam valamiről?

Szorosan a második helyen a "candy cane magyarul" kifejezés áll. Változatlanul. Lásd a tavalyi listát. Árpacukor, emberek! Olvassatok Mary Poppinst.

Futottak még (de nem elég messzire):

eggnog magyarul - tojáslikőr

szőrmefétis - tudom én, hogy benne volt a bejegyzés címében, na de emberek...

a nyugalom megzavarására alkalmas angolul - fucking loud, szívesen ;)

alkonyat irodalomtanítás - ESZEDBE NE JUSSON!!!

bicskák történelme - na ezt pl. én is elolvasnám

bronzbika kínzóeszköz - erre gyanúsan sokan kerestek rá egy év alatt. Csak úgy mondom.

csöves jelmez - remek szetteket lehet kapni kevés pénzért a legtöbb aluljáróban

disney verekedés - ööö...

eladó ültetvény - személyzet nélkül

güzüegér - én is

fogalmazás békákról - valamiért mindenki a blogomon keres általános iskolai fogalmazásokat, és az egyetlen bejegyzés a 700-ból ami folyamatosan spamelődik is az az egy, aminek "általános iskolai fogalmazás" a címe. Szülők, ne csaljatok!

fogytam - én is

helovíni szex játékok - khm.

plüss idegsejt - azok nagyon cukik!

kockás inges fekete hajú srác biciklivel - hmm... bocsi, ideát senki nem használ biciklit. De kockás ing az van bőven.

mesék angolul - Google keresés 101

mesék teljesen magyarul - totálisan sok van belőlük

mit csinálsz ha találkozol egy medvével - jó eséllyel meghalsz. Kérdezzétek meg Legendás Sanyi Bácsit a Hargitán.

nagy mesemondók e-vel - Eeeeeee....

nem tanul semmit - az nem az én hibám!

new yorki bolt neve - SHOP

újfehértó örömlány - hát, barátom, ha a Google-ön keresed...

Minden esetre örülök, hogy ennyien rám találtatok 2011-ben, még akkor is, ha nem tudtam minden igényt kielégíteni. Ebből is látszik, hogy mesemondókat néha a legváratlanabb helyeken talál az ember...

További jó keresgélést mindenkinek!

Mezei egér hazatér

2012-01-05T01:06:00.002+01:00

Egy bóklászással és különféle végtagok alapos lefagyasztásával töltött utolsó nap után eljött az ideje, hogy búcsút vegyek New York Citytől, és visszatérjek a kedves, otthonos, ám nem kevésbé orrfagyasztóan hideg Tennessee-be.

New York City a búcsúzásban is hű maradt önmagához: a reggeli csúcsban beragadtam a metróba, mert valahol sínt szereltek, úgyhogy sikerült megint három órát töltenem közlekedéssel, mielőtt kiértem volna a reptérre. Cserébe az alagútban álldogálva se unatkoztunk: felszállt egy fickó, és zengő hangon lökni kezdte a sódert, hogy szedjük össze az elszórt újságokat. "Én kérem itt lakom" közölte kimért felsőbbrendűséggel "Én se megyek a maguk házába szemetelni. Szedjék szépen össze. Ha már egyszer betrappolnak az ember lakásába kérdezés nélkül, legalább viselkedjenek! Nézzenek oda, ez is csak itt bejön, és nem is kopogott, ki látott már ilyet... tessék hölgyem, fáradjon beljebb, foglaljon helyet. Áll már fel, fiam, az én időmben ha felszállt egy hölgy a metróra, ugrottál hogy átadd a helyet! Csak tessék csak tessék, szeretem a vendégeket, jut hely mindenkinek. Nektek nincs ilyen házatok, mi? Gondoltam hogy nem. Tíz szoba, mobil lakás, oda visz ahová akarod! Nem is jártam hét éve a felszínen. Van itt minden, mosdó, kaja, fűtés. Csak hát az emberek bemászkálnak az ember lakására. Ilyet! Tessék, bemondták hogy át lehet szállni a másikra. Az a helyi járat. Ez az expressz. Át akar szállni valaki? Megállítsam? TAXI!!!" [kiüvölt a metró nyíló ajtaján] "Itt ilyet is lehet. Bezony. Hét éve hagytam ott az asszonyt. Tizenöt év házasság! Azt mondják, nem férfi, aki elfut otthonról, de ha látták volna a feleségem, maguk is elfutottak volna. Kétszáz kiló! És egy dolgot tudott csak főzni, rizst. Tizenöt évig rizsen éltem, míg egy reggel belenézek a tükörbe, és úgy néztem ki, mint Uncle Ben. Fogtam magam, leléptem. Maguk is leléptek volna! A nőnek kilenc hasa volt. Kilenc, úgy éljek. Azóta itt vagyok. Kényelmes, meleg. Csak hát bemászkálnak az emberek. Na ennyi, mindenkinek jó utat, boldog újévet, szép napot, sok sikert! És szedjék fel az újságokat! Holnapra vendégeket várok!"

Az út hátralévő része eseménytelenül telt; sikerült a MOTH alatt megfáznom, és takonnyal teli fejjel nem egy élmény repülni: mire leszálltam Johnson City-ben, olyan süket voltam, mint az ágyú. Most, hogy hazaértem, és nekiálltam kifűteni az üdítően szkunk- pók- és tücsökmentes lakást, már hallok egy kicsit.

Hát, itt tartunk most. Viszlát New York, helló Tennessee! :)

MOTH Story Slam - Kreatív kompetitív nárcizmus

2012-01-03T14:57:00.002+01:00

Végre-valahára sikerült bejutnom egy MOTH Story Slam-re! Aki még emlékszik rá: a múlt heti próbálkozás csúfos kudarcba fulladt, mert sok saroknyira állt a sor a helyszín előtt. Ezúttal okosabbak voltunk: vettünk jegyet előre az Interneten, és így beállhattunk a másik, jóval kisebb sorba, és még ülőhelyünk is volt.
Mire odaértünk, 45 perccel nyitás előtt (ezúttal Brooklyn-ban volt), ugyanaz a látvány fogadott minket: nagyjából két-háromszáz ember, a bejárattól a következő utcáig, a fogvacogtató hidegben; az elöl állók már jó két-három órája ott szobroztak. Egy idő után felbukkantak a szervezők is, két fiatal csaj, akik egy listán leellenőrizték a neveinket, aztán hagytak még fél órát álldogálni, mielőtt beléphettünk volna a klubba. Klasszikus, piros fénnyel megvilágított, poszterekkel borított, hosszú bárpulttal ellátott, alternatív zenét játszó kis bár volt, ahová élére állítva pont befért háromszáz ember (könnyedén legyintve a tűzvédelmi szabályokra, ugye). És be is jött annyi, meg a barátaik és üzletfeleik. Számomra az volt a leginkább megdöbbentő, hogy a közönség szinte kizárólag a tizenhat és harmincöt közötti korosztályból származott - pont abból a csoportból, akik más mesemondó rendezvényekre csak elvétve járnak. Itt viszont őrjöngésig fokozódott az érdeklődés, már kezdés előtt nagy volt a hangulat, és a földön is ültek; Kata megfigyelte, hogy különösen magas volt a szarukeretes szemüvegek és kötött mellények aránya, ami errefelé nem annak a jele, hogy szűz vagy, hanem annak, hogy nagyon-nagyon menő, akárcsak a szintén jelen lévő hosszú sálak, gombos csizmák, kalapok és nyúlfaroknyi lófarkak: a közönség brooklyn-i hipster fiatalokból állt. Úgy tűnt, errefelé a mesemondás trendi.

Beérkezéskor a színpad tövében fel lehetett iratkozni mesélésre, akárcsak a mi saját, jóval kisebb kaliberű slam-jeinken: az ember természetesen nem megy el úgy egy ilyen rendezvényre, hogy nem dobja be a nevét a kalapba, és én se tettem. Aláírtam egy hosszú-hosszú papírt arról, hogy használhatják a felvett videót (érzem én, hogy meg fogom bánni), összehajtottam, és bedobtam egy I [moly] Stories feliratú szövettáskába. Innen már nem volt visszaút.

Az est témája egyetlen szó volt: Rebound. Ez angolul annyit tesz: visszapattanni, gyógyulni, túltenni magad valamin; általában akkor használják, amikor szakítás után próbálod feldolgozni az eseményeket. A táskába, mint utóbb kiderült csupán tizenöt nevet dobtak; nem egy egyszerű téma, nekem se volt halvány sejtésem se, mit fogok mondani, ha esetleg kihúznak. De tartoztam annyival a mundér becsületének, hogy ha már eljöttem idáig, akkor fel is mászom a színpadra.

Az est házigazdáját, mivel a nevéről lemaradtunk, most már csak Hagridként emlegetjük: pont úgy nézett ki, mint a névadó egy jobban borotvált és végtelenül gonoszabb változata. Azonnal kitűnt a MOTH és a többi mesemondó rendezvény közti legegyértelműbb különbség: a MOTH keretein belül senki nem tesz szűrőt a szájára. Hagrid szedte a szenteket az égből ahogy tapsra buzdított bennünket, vagy próbált tűzvédelmi rendet kialakítani, vagy beszólt a hangoskodóknak, vagy a bár felé terelte a tömeget; kegyetlen volt, gonosz, és nagyon-nagyon jó arc. Mint utóbb megvillantotta, New Jersey volt tetoválva a szíve fölé, ami sokat megmagyarázott a más államokról alkotott megjegyzéseiből. Imádnivalóan tahó módon vezényelte le az egész eseményt, amit ő a saját szavaival csak "kreatív kompetitív nárcizmus"-ként definiált - Story Slam-ről tökéletesebb összefoglalás nem született még az univerzumban.

A rendszer egyszerű volt: a közönség soraiból választottak három zsűri-csapatot, mindenféle kreatív nevekkel, akik nagy pontozó táblákat kaptak, mint a sportversenyeken. Mindenkinek öt perce volt mesélni; a mese végeztével Hagrid elszórakoztatta a közönséget addig, amíg bejöttek a pontszámok. Tíz mesemondóra volt idő az este, az ötödik után rövid szünettel.

Úgy tűnt, a téma két dolgot juttatott az emberek eszébe: a szakítást és a kidobóst. Az előbbi várható volt; az utóbbi abból származott, hogy volt, aki a témát szó szerint vette. Az első srác arról beszélt, hogyan sikerült általános iskolában a lúzer gyerekekből egy nyerő kidobós-csapatot szerveznie (akik ugyan elvesztették a meccset, de annyi baj legyen); a második csaj előadta szakítása történetét, és a bunkó pasit, akivel utána járt, ami akár még jó sztori is lett volna, ha nem bőgi el magát a végén. Amikor Hagrid ránézett a harmadik cetlire, és elnyúlt az arca, már álltam is fel a székből.

Amennyire nagy volt a szája, annyira jó fej volt az óriás mindenkivel. Harsányan bömbölve addig szidta a közönséget, még az első fellépő előtt, amíg meg nem tanultunk torkunk szakadtából visítani és tapsolni és dobolni, valahányszor valaki elkezdett vagy befejezett egy történetet. Ma reggel torokfájással ébredtem; de a fogadtatás semmihez nem volt hasonlítható. Hagrid megállapította, hogy ez az első MOTH fellépésem, és a mikrofon előtt bátorítóan hátba veregetett - "Kill it."
Arról sikerült mesélnem, hogy senki sem egészen patrióta, amíg nem járt kívül a saját hazáján. Mivel az egész rendezvénynek erős stand-up hangulata volt, még akkor is, ha hivatalosan tilos volt stand-upolni, előadtam egy sor poént arról, milyen kalandjaim voltak magyarként Amerikában, és hogy általában milyen reakciókat kapok. Elmondtam azt is, hogy otthon nem nagyon meséltem magyar népmeséket, mert nagyon hozzájuk voltam szokva - a történet oda futott ki, hogy az amerikai diákok felhívták rá a figyelmem, mennyire kúl dolgok vannak a magyar népmesékben, és hogy valójában mennyire egzotikus a kultúra, ahonnan jöttem.
Egy reflektor világított az arcomba, ami mesemondó szempontból tragédia, mert semmit nem láttam a közönség reakcióiból - hallani viszont hallottam őket. Háromszáz jó fej fiatal elég hangosan tud tetszést nyilvánítani, ha akar. Miután letámolyogtam a színpadról, Hagrid megrótt, hogy a papíron Tennessee volt feltüntetve és nem Magyarország, azután tovább szórakoztatta a közönséget, amíg be nem jöttek a pontszámok. Az eredmény 8.0, 6.8 és 7.6 volt, amivel az est legalacsonyabb pontszámát értem el (Hagrid üvöltött egy sort az egyik zsűrivel, hogy 7 alá csak a bunkók pontoznak egy mesemondó versenyen), de ez semmit nem rontott a taps hangerején. Elégedetten hátradőlve hallgattam a többieket; most már azt is elmondhatom, hogy meséltem egy MOTH versenyen.

Nem vitatható, hogy a legtöbb versenyző gyakorlottabb volt nálam: valószínűleg nem a színpadon rakták össze a sztorijukat, és hozzá is voltak szokva a személyes meséléshez, ami számomra jórészt még mindig ingoványos terület. Sokan közülük bevallottan színészek vagy stand-up komédiások voltak, ami ezen a hipster környéken annyira nem is meglepő. A győztes nőszemély például egy egészen profi sztorit adott elő arról, hogyan szervezte meg élete első egyéjszakás kalandját; egy komédiás csaj hasonló sztorit adott elő, az onlájn randizás veszélyeival kiegészítve. A mi személyes kedvencünk Katával Bernie névre hallgatott; ránézésre manószerű fickó volt, aki arról mesélt, hogyan próbált meg okosabbnak látszani az exe új pasijánál. Remek humorral, nem kevés önkritikával és sok beleéléssel adta elő a sztorit; szakadtunk a röhögéstől. Az összes fellépés közül leginkább ez volt kerek történet, bájos csattanóval a végén. Majdnem meg is nyerte a versenyt; csak a döntetlen utáni újrapontozás billentette a nő felé a mérleget.
Volt még egy csaj, aki arról mesélt, hogyan indult általános iskolában osztályelnöknek a suli legnépszerűbb sráca ellen, és egy színész nő, aki a családjáról adott elő egy vicces, ám valahol kedves sztorit. Mindenki gyakorlott fellépő volt, remek előadó, és láthatóan otthonos a személyes mesélés műfajában. Hagrid kézben tartotta az eseményeket; a sztorik alatt és között egyaránt szakadunk a nevetéstől.
Két fellépő volt, akik nélkül meglettünk volna: egy srác, akinek már messzire lesírt a fejéről, hogy a hipster fiatalság "bringás" alfajába tartozik, arról mesélt, milyen káros hatásokkal van a biciklizés az ember nemesebb testrészeire (és jóval többet árult el, mint amit valaha meg akartunk tudni), és egy nő, akit, ha lett volna kéznél, megdobáltunk volna paradicsommal és záptojással. Igazából nála sem a rossz előadásmód volt a téma, hanem az úgynevezett sztori. Arról mesélt ugyanis, hogy Japánban és Svájcban dolgozott nemzetközi iskolákban tanárként; az egész hét perce arról szólt, hogy milyen furák a külföldiek, és hogy ő mennyire örül, hogy amerikai. Nagy részletességgel leírta, hogy a britek, akikkel együtt tanított, furák és ostobák (a hangokból ítélve nem kevés brit volt a közönségben, hehe), és hogy van ez a fura ünnepük, amikor valami ötszáz évvel ezelőtti fickó bábuját felgyújtják, és hogy szerintük ez szórakozás. Azt is kielemezte, hogy a hülye európaiaknál minden a karácsonyról szól (mondja ezt egy New York-i lakos, pffft), és hogy valami fura okból a gyerekek karácsonykor Jézusról énekelnek, ami szerinte lelombozó, és hogy a Mikulás mellett valami fura fekete ördög-szerűség is van, amiről ő írt is egy megrovó cikket egy újságba, csak a hülye európaiak nem értették, mi baja vele. Azt is hozzátette, hogy az ottaniak kulturálisan teljesen érzéketlenek, és nincs fogalmuk a politikai korrektségről, mert rossz megjegyzéseket tettek az oroszokra, amit ő rossz néven is vett, mert ő személy szerint is orosz, hiszen az ük-anyja Ukrajnából jött Amerikába. De, jelentette be széles vigyorral a sztori végén, azért egy dögös brit pasit sikerült a végén összeszednie.
Láttam, hogy Hagridnak rángott az arca, mire a nő végül elhagyta a színpadot.

Az utolsó mesemondó után már nem történt sok minden; kihirdették a győztes, ujjongtunk egy sort, aztán feloszlott a társaság. Az is kiderült az est folyamán, hogy ez a slam volt a MOTH mozgalom tizenharmadik évének első rendezvénye - amin meglepődtem, mert mindenki olyan szenzációként emlegeti a mozgalmat, hogy azt hittem, maximum három-négy éves lehet. Abszolút megérdemli a hírnevét: remek a hangulat, újszerűek a témák, fiatal a közönség, és terjed vele a mesemondás jó híre. Ha a mesemondás mint műfaj túl akarja élni az elkövetkező évtizedeket, szükségünk van erre a korosztályra, a szarukeretes szemüvegeivel és a szemébe lógó hajával; szükség van arra, hogy a mesemondók modern témákról beszéljenek, és ne tegyenek lakatot a szájukra. Várom már, mikor fog a mozgalom kiterjedni más mesemondó műfajokra is, mint az a mitológia slam, amit a svédek és írek rendeztek tavaly; ha már bevonzottuk a rajongókat, adjunk nekik valami tartalmasabbat is. Az egyetlen dolog, amit egy kicsit hiányoltam, a többi rendezvényen megszokott bensőséges légkör volt: itt a színpadon álló mesélő és a szórakoztatott közönség élesen elvált egymástól, és inkább volt fellépés, mint mesélés jellege a dolognak - a sztorik ellenére a mesemondás és a stand-up közötti vékony vonalon egyensúlyoztunk, és kíváncsi lettem volna, terjed-e a fiatalság összpontosító készsége öt percen túlra is. A különbséget leginkább ott tudnám megfogni, hogy a mesemondás az, ahol a sztorira emlékezel - a slam pedig az, ahol az előadóra. De, bár a személyes sztori valószínűleg sohasem lesz a kedvenc műfajom, el kellett ismernem, hogy a MOTH megéri a pénzt és a népszerűséget. Remek estét töltöttünk a picike bárban; remélem, lesz még alkalmam visszajönni.

Bevándorlunk

2012-01-03T06:57:00.005+01:00

A mai nap programja: kimentünk Katával Ellis Island-re, megnézni a bevándorlási múzeumot. Ő már járt ott egyszer, de nekem legutóbb kimaradt az élmény, és ez egyike azon kevés turistalátványosságoknak, amikre éppen kíváncsi is voltam.

A New Jersey-i oldalon szálltunk kompra; már a jegyvásárlásnál egyértelmű volt, hogy a 13 dollárunkért a teljes bevándorlási élményt kapjuk. Először is, az eladónő nem volt semennyire sem kedves; cserébe a komp-állomás épülete barátságos steampunk hangulatot sugárzott, gazzal benőtt használaton kívüli vonatsínekkel, századeleji belső térrel, és goromba biztonsági őrökkel, akik kíméletlenül áthajtottak minket egy teljes reptéri ellenőrzésen. Miután visszaszedtük magunkra a kabátokat és öveket, egy elkerített folyosóba tereltek minket, ami a komphoz vezetett; a komp nem volt túl komfortos, leginkább csak állóhely volt rajta, cserébe zsúfolt volt, hogy tovább fokozza az autentikus hangulatot.
Utoljára a biztonsági vizsgálatnál hallottunk angol szót; a kaland hátralévő részére orosz, svéd, japán, és egyéb nemzetközi elemek vettek körül bennünket, amin igazán nem is volt mit csodálkozni.
A komp öt perc alatt megtette az utat a szigetig; alig volt időnk rácsodálkozni New York épületeire meg a Szabadság-szobor bal oldalára. Partot érve letereltek minket a hajóról (már sorban állt a következő bevándorló), és végül beléptünk a múzeum épületébe.
Ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy nem én vagyok a családból az első, aki Ellis Island földjére tette a lábát: a családi hagyomány szerint (és ezt az archívum is igazolta) az egyik anyai ági ükapám járt már errefelé, 1914 környékén.

Ettől persze az egész látogatás új színezetet kapott: megpróbáltam elképzelni a sohasem látott ükapát, aki a múlt század elején a csarnokban tolongott a többi beérkezővel, és szobáról szobára ment, remélve, hogy átmegy minden vizsgálaton és nem utasítják ki az országból; megpróbáltam elképzelni, mennyit várakozott, és kikkel érkezett, és hogy tudott-e angolul egyáltalán. Azon is eltöprengtem, mit szólt volna, ha tudja, hogy száz évvel később az egyik ükunokája fogja majd ugyanazokat a termeket róni.
A múzeum előtt egyébként le a kalappal. Érdekes és informatív, de nem zúdít a látogatóra a kelleténél több információt; áttekinthető, lebilincselően érdekes, és természetesen nagy előnye, hogy a valódi, eredeti épületben kapott helyet. A kiállítás néhány tárgyon kívül főleg fényképekből és idézetekből áll; utóbbiakat interjúk során gyűjtötték a hetvenes és nyolcvanas években olyan emberektől, akik még Ellis Island hőskorában, a századfordulón vándoroltak be az országba.
És persze minden a számokról szólt; az egész kiállítás (és a beérkezési csarnok maga) azt hivatott érzékeltetni, hogy itt ezer meg százezer ember lépett Amerika földjére a világ minden tájáról. Egy egész falat borítottak hajónaplók, egy másikat pedig útlevelek vagy állampolgársági kérvények; két felet foglaltak el a gőzhajók képei, amiken az utasok érkeztek. Fehérrel csempézett, szűk folyosókon bolyongtunk; egy szoba az étkezésről szólt, kettő az orvosi vizsgálatokról, egy a bevándorlókat segítő szervezetekről, és így tovább. Az volt a szép az egészben, hogy a nagy számok ellenére is érezni lehetett, hogy egyéni történetek gyűjteményéről van szó: engem például sok időre lekötöttek az egyik adminisztrátor hölgy gépelt levelei, amikben egyes beérkezőket írt le választékos nyelvezettel és érdekfeszítő részletességgel. Rögtön el tudta képzelni az ember a teáskannát szorongató fiatal perzsa nőt, akinek a göndör haján furcsán állt az amerikai kalap, vagy a nagy hangú szerb férfit, aki megpróbálta meggyőzni a bizottságot, hogy fog magának munkát találni Amerikában, és nem lesz az állam terhére.
Kis számban ugyan, de magyar elemek is képviseltették magukat a kiállításban: egy fotó itt, néhány magyar szó ott, egy kis statisztika. Ide mindenki a gyökereit kutatni jön; nem volt tehát csoda, hogy örültünk, hogy mi is találtunk ilyen apróságokat.
Mire észbe kaptunk, fél öt volt, és kifelé tessékelt minket a múzeumból a biztonsági őr. Ismét kompra pattantunk; megcsodáltuk a szigetet és a szobrot a naplementében; és újabb bevándorló-élménnyel gazdagodva áthajóztunk Manhattanbe.
Hátra volt még a nap fénypontja: az év első mesemondó slam-je Brooklynban. De erről majd a következő bejegyzés mesél.

(Kompon. Valaki itt maradt a századelőről... vagy a divat ismétli önmagát.)

(Szigetek a naplementében)

Múzeumi sárkányvadászat

2011-12-29T00:34:00.006+01:00

Mivel a hétfői látogatásunk a Metropolitan-be eszembe juttatta, hogy mennyi mindent nem láttam még, úgy döntöttem, visszatérek a múzeumba egy egész napra, bóklászni. Ezúttal egyedül mentem, mert Kata dolgozik; és hogy célt adjak a céltalan bóklászásnak, adtam magamnak egy feladatot is.

Sárkányokra vadásztam.

A játék nagyon egyszerű: kell hozzá egy Met belépő meg egy fényképezőgép.

A feladat: találj annyi sárkányt, amennyit csak tudsz.

A szabályok:
1. Ha valamit sárkánynak hívnak, akkor az sárkány. Akkor is, ha nem néz ki sárkánynak.

2. Ha valami sárkánynak néz ki, akkor sárkány. Hacsak nincs valami más lényként azonosítva (értsd: a sárkánynak kinéző, "mitikus lény porcelánon" megjelölésű kép sárkánynak számít.)

Ennyi. Nyitásra oda is értem a múzeumba; hat és fél órát töltöttem a küldetés teljesítésével.

A végeredmény:
126 kiállítási tárgyon találtam sárkányt. Mivel egy tárgyon sok esetben több sárkány is jelen lehet, a Metropolitan sárkánypopulációja alsó hangon is 200 körülre tehető.

A vadászatról csak annyit mondanék, hogy nagyon jó buli volt. Szisztematikusan vonultam végig a kiállításokon, tárolótól tárolóig; elég hamar kifejlődött a sárkányszenzorom, és csak akkor torpantam meg, ha sárkány vagy sárkányszerű forma került a látókörömbe. Meglepően jól elrejtett sárkányokat is megtaláltam viszonylag könnyen. Ezen felül pedig még izgalmas is volt a játék, kincskeresés-jellegű - minden újabb felfedezett sárkány óriási sikerélményt jelentett, főleg, ha olyan helyen bukkant fel, ahol egyáltalán nem vártam volna. Ilyenből pedig volt bőven.

Amíg nem kezdi el tudatosan keresni őket az ember, addig nem is döbben rá, hogy a sárkányok mindenhol ott vannak - az ókori Közel-Kelettől a 19. századig, Japántól Bizáncig, az iszlám művészettől a görög vázafestészetig. Egyetlen műfaj sem mentes tőlük: láthatók porcelánra festve, elefántcsontból, jádéból, kőből, fából faragva, agyagedényekre pingálva, páncélokra domborítva, zászlókra varrva, nyílhegyekbe öntve, kardpengékbe vésve, balta- és lándzsafejekbe kovácsolva, szőnyegekbe szőve, kódexekbe festve, gemmákba és pecsétnyomókba vésve, terrakottából égetve, gyöngyházzal kirakva, vízköpőként, puskákon, számszeríjakon, ládikákon, falikárpitokon, nyergeken, szentek és istenek alatt és felett, ruhákra hímezve, bronzba és aranyba öntve, színes téglákból kirakva, kardmarkolatként, edényfülként, iniciáléként, merőkanálként, és természetesen, nem utolsó sorban, az ajándékboltban is.

Rutinos sárkányvadászként az ember arra számít, hogy az ázsiai szekció lesz a legzsúfoltabb. És nem téved. Úgy tűnik, akármerre hajítanék el egy követ, mindenképp sárkányt találnék el vele (de a teremőrök már így is csúnyán néztek rám, a kődobálás nem segített volna a dolgon). Ott nem nagyon kell keresgélni. Az antikvitáshoz nem fűztem vérmes reményeket, de gyakorlott mesemondó lévén nem voltam teljesen tanácstalan: az "ahol Iaszón van, sárkány is van" elvet követve ott is sikerült néhány példányt levadászni. Az ókori Közel-Kelet meglepően sok eredményt hozott, bár erősen támaszkodnom kellett az 1. szabályra - nem a tárgyakat néztem, hanem a cetliket, mert magamtól egyik figurát sem azonosítottam volna sárkányként. Megérkezvén a középkorba viszont megint könnyű dolgom volt: Szent György lépten-nyomon felbukkant, és hozta magával az elmaradhatatlan ellenfelet is. De az kell mondanom, egy kiállítás sem volt teljesen sárkánymentes: többször át kellett vágnom például a giccsgalérián (ami 17.-19. századi művészetként fut, és tele van rózsaszín porcelán nippekkel, pfuj), és még itt is akadt egy kancsófülként rejtőző fenevad. Az iszlám művészet szekcióban több tőrmarkolaton is találtam pirosan csillogó szemű arany sárkánykákat, támadásra készen összetekeredve.
A múzeum feliratai nem minden esetben törték magukat, hogy megkönnyítsék a helyzetem: ezért kellett meghoznom a második számú szabályt, mely szerint ha valami sárkánynak látszik akkor az is. Sok esetben egyáltalán nem írták ki, mit ábrázol a tárgy, csak azt, hogy micsoda (övdísz, tőr, stb.); máskor elütötték a dolgot "mitikus állatalak" vagy "zoomorf szimbólum" vagy egyéb hangzatos jelzővel.

Apropó, ha már a mesemondásnál tartunk: nagy örömmel fedeztem fel a múzeumi programban, hogy délelőtt mesemondás van a gyerekeknek az alagsori könyvtárban. Nosza, oda is evett a fene, megálltam a hátsó sorban egy csomó totyis és a szüleik sorfala mögött. Hát. Nem voltam elragadtatva.
Egy ősz hajú hölgy (gondolom, a könyvtáros) ült a kis közönség előtt, egy képeskönyvet magasra tartva, és a Twelve Days of Christmas-t szavalta, olyan értetlen csodálkozással, mintha most hallaná életében először. A gyerekeket nyilván nem kötötte le. Amikor végül átvergődött mint a tizenkét napon, egy fiatalabb nő vette át a mese nem létező fonalát, aki egy másik képeskönyvet kinyitva elkezdett felolvasni a kínai újévről. Azt hiszem, egy olyan színvonalas intézmény, mint a Met, utánanézhetne annak, mit is jelent az, hogy mesemondás...

Egy szó mint száz, a sárkányvadászatot ajánlani tudom csak mindenkinek. Többek között azért is, mert motivál rá, hogy végigtalpalj a sok kilométer hosszú kiállításokon; benézel minden tárolóba, de nem ragadsz le az összes tárgynál; nem érzed úgy, hogy az információ elöntötte az agyadat, mert van valami, amire koncentrálhatsz. Nem kell feltétlenül sárkánynak lennie, de kezdőknek csak ajánlani tudom.
Főleg, ha gyerek is van a társaságban. Múzeumba menni gyerekkel trükkös dolog; fél szemmel figyeltem, a kis látogatók hogy veszik a Metropolitan lenyűgöző méreteit és kínálatát. Széles volt a skála: a kislánytól, aki a görög csarnokban lezöttyent mellém a padra, és közölte hogy "unom ezt az emeletet" - a fiúig, aki lelkesen magyarázta az anyukájának, hogyan készül a szamurájkard; a fiútól, aki hangosan ordított az anyjával, hogy "azonnal mondd meg, hol vagyunk!" - a másik fiúig, aki a kínai kertben vidáman visongva futott körbe, hogy "we are in Chinatown!". Persze a felnőttek is legalább ilyen változatosak voltak. Könyvet lehetne írni a múzeumban elcsípett párbeszédekből.

Végezetül pedig, mivel már annyit beszéltem a sárkányokról, íme néhány jól megérdemelt kép. Megkímélek mindenkit attól, hogy kirakjam mind a 126-ot...

Akit érdekel a többi is, vagy kérdése van, csipogjon. Jó vadászatot mindenkinek!

Mesés másnap

2011-12-27T02:21:00.004+01:00

(Karácsony másnapja. Nem ittam. Vagyis ittam, de nem annyit. Pffft.)

Mivel ma szünet van, és szép volt az idő, Katával elhatároztuk, hogy elmegyünk a Metropolitan múzeumba. Az apropót egy időszaki kiállítás szolgáltatta, mely a csábító "Mesemondás a japán művészetben" nevet viselte. Ennek természetesen nem lehetett ellenállni, úgyhogy hajnali tizenegykor ki is perdültünk az ágyból, és felzötyögtünk a metrón a Central Parkig.
Mivel a múzeumi kávézó nem túl csábító, ellenben méregdrága ételeket árul csak, úgy döntöttünk, teli hassal megyünk nézelődni; megálltunk egy McDonald's-ban a Wall Street mellett, hogy táplálkozzunk. A Meki két emeletes volt, és az ajtó felett egy fülkében egy kis fehér zongorista klimpírozott egy nagy fekete zongorán. Bizony. Meki élőzenével. Rendeltem magamnak egy trappistás-gombás hamburgert (köszi Kancsil, tényleg király volt! :) és felmásztunk az emeletre az "Orchidea terembe", ami úgy állt egy Mekinek, mint tehénen a gatya, és egy darab orchidea nem volt benne, de mi nagyon jól szórakoztunk. Az ajtó mellett elhelyezett tábla tanúsága szerint még a Travel Channel is forgatott itt. Nem csoda.

A múzeumban közepes méretű tömeg tolongott: kevesebb, mint legutóbb, de azért voltak épp elegen. Leadtuk a kabátokat, szereztünk jegyet, és nekivágtunk az épületnek. Előtte céltudatosan bekarikáztuk azokat a kiállításokat, amiket mindenképp látni akarunk, azután elindultunk a listán lefelé. Ez a terv az első emeleten borult fel, ahol belebotlottunk egy történelmi karikatúra-kiállításba; jó egy órát böngésztük kuncogva a 18. századi francia-angol karikatúrákat (leginkább egymásról), az újságokból kivágott divat-paródiákat, a politikai szösszeneteket és mindenféle fura, vicces és groteszk állatot, a 16. századtól napjainkig.
A kis kitérő után végül az ázsiai gyűjteményen átsuhanva megtaláltuk a japán kiállítást is - sok erőmbe került megállni, hogy tócsát ne nyálazzak a padlóra. A kiállítás tulajdonképpen abból áll, hogy csodálatos aprólékossággal illusztrált japán tekercsek vannak kigöngyölve a tárolókban, alattuk pedig a nyomtatott angol szöveg arról, miről is szól a történet. Ott volt az összes nagy klasszikus: a Heike klán története, Genji szerelmei, Urashima Taro, és a sárkányölő lány; és voltak persze olyanok is, amikről eddig nem hallottam, pokoljáró szerzetesek, háborúzó állatok, és egy végtelenül édes mese egy egércsaládról. Gondosan végigbogarásztuk az egész kiállítást, és sokat jegyzeteltem; fotózni sajnos tilos volt.
A japánok után Kata kedvéért átmentünk a vadonatúj Reneszánsz portrék kiállításra is. Itt jóval több ember tolongott, sok képhez egyáltalán nem is fértünk hozzá, így aztán volt időnk arról filozofálni, miért vannak itt tízszer annyian, mint a japánoknál. Remek teóriákat állítottunk fel. A kiállítás maga érdekes volt ugyan, de egy bizonyos mennyiség felett az ember már egyszerűen nem tud több hölgy-profilt és szigorú szemű firenzei nemest befogadni, még akkor se, ha nagyon igyekszik.
A fenn maradó nyúlfarknyi időt gondosan be kellett osztanunk: elkocogtunk a szomszéd galériába megnézni a Met vadonatúj közel-keleti állandó kiállítását. Lenyűgöző és gyönyörű. A falakon sok aprólékosan illusztrált kódexlap is látható; amikor felfedeztem, hogy a Sáhnáméból (fehér hajú perzsa herceg) és a Falnamából (színes szárnyú angyalok) egyaránt vannak itt oldalak, tapadtam az üveghez, mint a tengeri csillag, és visongtam boldogan. Itt már lehetett fotózni, ami egy idő után eszembe is jutott, úgyhogy íme pár kép:

Egy szép tőr, piros drágakőszemű sárkánnyal

Aprólékosan faragott boltívek

Elképesztően szép könyvecske:

Szép kék színek, amik élőben türkizek voltak

És a kedvencem, egy mulya tekintetű hárpia

Persze ez a galéria is megért volna önmagában jó fél napot; mivel nem volt jó fél napunk, leginkább fel-alá lézengtünk, és rácsodálkoztunk arra, ami épp az utunkba esett, nem volt nehéz, körül voltunk véve lenyűgöző dolgokkal.
Időközben elkezdték ránk zárni a múzeumot; nem tessékeltek ki senkit, de amikor elhagytunk egy-egy termet, bezárták mögöttünk az ajtót. Még így is órákba kerül, gondolom, mire összefogdosnak minden turistát. Addig is beszöktünk az egyiptomi kiállításba és végigfutottunk rajta a kifelé szállingózó tömeg ellen úszva (nagyon pórias okunk volt rá, ott van az egyetlen WC amit lokalizálni tudtunk), és közben azon gondolkodtunk, mi lesz, ha bezárnak minket a múmiák közé éjszakára.
Nem zártak be; mivel a múzeumbolt még nyitva volt, oda is vetettünk egy pillantást, és turkáltunk a méregdrága művészeti albumok között, amíg el nem jött a záróra ideje.

Így zárult a múzeumi kirándulás, de a napnak még nem volt vége. Az volt a terv ugyanis, hogy átmegyünk egy Bitter End nevű helyre pár utcával lejjebb - mesemondó versenyt hallgatni.
Bizony. Nem csak Johnson City-nek van ám Story Slam-je, hanem, meglepő módon, New York City-nek is. A The Moth nevű mesemondó mozgalom minden nagyobb amerikai városban szervez Story Slam-eket időnként. A honlapon csak annyit írtak, gyere és mesélj, beugró nyolc dolcsi, és érkezz egy órával korábban, hogy legyen helyed. Haha, gondoltuk, és odaértünk 75 perccel korábban. Egy sarokkal a Bitter End előtt kissé meglepődtünk, hogy vajon ez az őrült tömeg miért áll itt sorba, biztos valami karácsony utáni leárazás. Hát nem.
Az irdatlan hosszúságú, mintegy 300 embert számláló sor a mesemondásra várt.
Nem kaptam szikrát.
Végigkocogtunk a sor mentén a kocsmáig, hogy biztosak legyünk a dolgunkban (egy élelmes mozgó gyrosos már ki is használta a helyzetet, de elég biztosak voltunk benne, hogy nem az utcai junk food lett hirtelen ennyire népszerű) és belestünk az ablakon. Jó helyen jártunk: benn már szerelték a színpadot, állították a mikrofont, és miután az abéak minden sarkából bemértük a helységet teljes terjedelmével, gyors fejszámolást végeztünk, és arra jutottunk, nagyjából ötven embert lehet bezsúfolni oda, lapjával. Ami azt jelentette, hogy a maradék kétszázötven feleslegesen állt sorba (hacsak nem számoljuk a gyrost). És a sor a szemünk láttára nőtt tovább. Ha esetleg nem hinnétek el, lefotóztam, íme:

Sőt, le is videóztam, mert nem tudtam napirendre térni a dolog felett. Íme:

Hát, sajnos, ez a szomorú története annak, hogy nem jutottam be a Moth mesemondásra. Nem számoltunk azzal, hogy a nagy számok törvénye alapján New Yorkban még karácsony másnapján este is akad 300 olyan ember, aki mesemondást akar hallgatni, és hajlandó három órán keresztül fagyponton sorba állni érte. Ez mindenesetre felemelő tudat. Kata azt is hozzáfűzte, hogy azért ne keseredjek el, mert matematikailag Johnson City-ben tizenöt résztvevő jobb százalék, mint New Yorkban háromszáz. A matekkal ugye nem lehet vitatkozni.
Sarkon fordultunk, hazajöttünk, csináltunk vacsorát, és filmeket néztünk. Legközelebb bekészülök egy sátorral a sorban álláshoz.

A beszélő állatok éjszakája

2011-12-24T05:25:00.003+01:00

Minden mesemondó nagyon jól tudja, hogy a karácsony éjszaka sok szempontból különleges. Az egyik kevésbé ismert, ám a gyerekek körében különösen népszerű skandináv hiedelem úgy tartja, karácsony éjjel az állatok emberi nyelven tudnak megszólalni; erre az egy éjszakára minden évben megkapják az emberi beszéd képességét. Egyesek úgy mesélik, az állatok éjfélkor leborulnak a Kisjézus előtt és latinul dicsőítik, és felkelnek a méhek is, hogy elzümmögjék a 99. zsoltárt. A hiedelem onnan ered, hogy a hagyomány szerint Jézus egy istállóban született, állatokkal körülvéve, pont éjfélkor; amikor a világra jött, Isten megadta az istálló összes lakójának a beszéd képességét, hogy üdvözölhessék a Megváltót. Az állatok pedig beszélni kezdtek, és csak akkor hallgattak el, amikor megérkeztek az első pásztorok.
(Jelenet: pásztorok belépnek az istállóba; dermedt csend. Szamarak ártatlanul pislognak a sarokban. Egy tehén kérődzik egyet a rend kedvéért. Egy birka gyorsan becsukja a száját. József megköszörüli a torkát. "Ööö... jó estét?")
Aki jókor van jó helyen, érdekes dolgokat hallhat karácsony éjszaka. Néhány történetben az állatok hasznos tanácsokat adnak a kiszabott rövid időn belül; mások balszerencsét hoznak arra, aki kihallgatja őket (ha nekem is évi egy éjszakám lenne beszélni, én se örülnék, hogy valaki hallgatózik). A mesének köszönhetően a világ minden táján gyerekek százai állnak lesben éjszaka a kutya/macska/hörcsög/aranyhal felett, hátha szerencséjük lesz, és szóba elegyedhetnek velük. Sohasem lehet tudni.
Itt az ideje, hogy ti is kipróbáljátok!

Kívánok mindenkinek nagyon-nagyon Békés, Boldog, és Meghitt Karácsonyt!

Egy nappal karácsony előtt...

2011-12-24T00:27:00.003+01:00

... New York City ugyanolyan, mint bármikor máskor. Talán egy picit zsúfoltabb, arra való tekintettel, hogy mindenki itt szeret karácsonyra shoppingolni, mert az trendi.

Továbbra is tartom az álláspontomat, hogy ebben a városban négy napot lehet egy huzamban ép ésszel kihúzni; nagy szerencse, hogy épp jön a nyugis itthonülős ünnepi hétvége. Ma már egészen őrült volt a belváros; a boltok környékén enyhe pánikhangulat uralkodott, és ha van valami, amit városi tömegnél jobban utálok, akkor az az ünnep előtti utolsó pillanatban bevásárló hisztis városi tömeg. De azért ma is a nyakamba vettem a várost, hogy ne maradjak ki az élményből.

Először is visszatértem a Strand-be bogarászni még egy kicsit, és most sem távoztam üres kézzel. A zsákmány: két remek új Mark Twain könyv (mivel az egyik kedvenc íróm, szorgosan gyűjtöm a műveit, csak otthon nehéz őket beszerezni). Az egyik a Tom Sawyer folytatása (tegye fel a kezét, aki tudta, hogy van ilyen - Tom Sawyer léghajón járja be a világot, majd detektívet játszik), a másik pedig egy Tales of Wonder nevű kötet, amiben kedvenc íróm a sci-fi műfajára vetemedik (ami, mivel a kötet a 19. század második felében íródott, egyben steampunk is). Ha Mark Twain és a sci-fi találkozik, abból rossz dolog nem lehet... Ezen kívül beszereztem még egy kevéssé ismert középkori görög eposzt, ami egy bizánci-arab félvér hősről szól, aki bal kezével sárkányokat irt, miközben jobb kezével védi a családja egyik felét a másik felétől. Életemben nem hallottam róla, de nagyon érdekesnek tűnik. A negyedik szerzemény Harald király sagája, szintén az Eposzok szekcióból - az egyik kedvenc viking történetem.

A Strand-ből ily módon feltöltekezve hosszabb gyalogútra indultam: felsétáltam a hetedik sugárúton a 14. utcától a 40. utcáig (pontosabban a Union Square-től a Times Square-ig). Jó hosszas gyaloglás volt, út közben egy rövidebb ebédszünettel megszakítva. A McDonaldsba sikerült beülnöm, nem utolsó sorban az ingyen Wifi miatt, hogy tudjak az otthoniakkal beszélni. Amikor befejeztem a csicsergést, a mellettem ülő bácsi felnézett, és megkérdezte, hogy én meg ki fia-borja vagyok ezzel az istentelen idegen nyelvvel. Mondtam, hogy magyar, mire a bácsi arca mélységes sajnálkozással telt meg: "Ó, szegény. Hallom, problémák vannak odahaza. Meg nacionalisták. Benne volt a New York Times-ban."
Országimázsra még van mit gyúrnunk.

Túlélési tipp New York-hoz: ne kérdezd meg egy sportboltban, hogy van-e Baltimore Ravens mezük. Úgy fognak rád nézni, mint a texasi láncfűrészes gyilkosra.
(Aki néz amerikai focit, az érti)

A hetedik sugárutat Fashion Avenue néven is emlegetik, nem véletlenül; ha nagyon sikkes dolgokat akarsz venni nagyon, nagyon, nagyon drágán, ide kell utazni (és itt található a Fashion Institute of Technology nevű menő iskola is). Mivel nem külföldi cserediákok pénzére szabták a dolgot, végül a Marshalls nevű helyen kötöttem ki, ami arról híres, hogy tavalyi márkás cuccokat lehet venni olcsón. Vásároltam magamnak egy türkizkék télikabátot; a ma reggeli hideg eszembe juttatta, hogy nem szeretnék megfagyni a télen.
Könyvekkel és kabáttal leterhelve andalogtam tovább a Times Square felé. A tömeg egyre sűrűbb és egyre türelmetlenebb lett; két utcával a tér alatt már egészen elviselhetetlen volt, mész vagy meghalsz jellegű. Félreálltam és kifújtam magam a Midtown Comics barátságos épületében, majd elsodródtam a sugárúttól; sajnos pont a nagy színházak és múzeumok között sikerült elindulnom, ami a tömeg sűrűségén nem sokat segített. Benéztem a Madam Tussaud meg a szomszédos freak-show múzeum ajtaján, de mindegyik túl drága volt, meg későre is járt már; inkább metróra ültem, ahol már csak lerogyni volt erőm, és visszatértem a WTC-hez, hogy bevárjam Katát. A sarkon egy Amish Market nevű helyen sikerült letáboroznom, aminek finom amish sütijei és remek amish Wifije volt. Mindkettőből részesültem; most pedig itthon ülök, és kezdem megint érezni a lábaimat. Most legalább a jövő hétig távol maradok a belvárostól.

Elfoglaljuk a Wall Street-et

2011-12-23T04:19:00.008+01:00

Ma csak a WTC-ig zakatoltam be a városba. Először megjártam egy gigantikus Barnes & Noble könyvesboltot, de egy szendvicsen kívül (ebédidőre értem be) nem vettem semmit, mert szégyenletesen hiányzott belőle minden könyv ami érdekelt volna. A röpke ebéd végeztével vettem egy hátra arcot, és lesétáltam a Broadwayen a Wall Street környékére. Csodás napsütéses idő volt (nem lesz ideát fehér karácsony, én már látom; bár a tegnap éjjelből ítélve jégeső formájában még kaphatunk hideget), és mivel a dolgozó embereknek munkaidő van, nem is volt nagy a tömeg.
Először is lefotóztam a bikát, ami az Occupy mozgalomra való tekintettel körbe van vonva kordonnal, de ez nem akadályozza meg abban, hogy turisták tömegeit vonzza, akik a testi épségüket kockáztatva álldogálnak az úttesten a kocsik között, és csattogtatják a digitális fényképezőgépeket. Én csak az út túloldaláról fotóztam: bika, karácsonyi koszorúval és turistákkal körítve.
A bikánál sokkal mókásabb volt a Wall Street tövében üldögélő bácsi, akit szintén lefotóztam. Meanwhile on Wall Street jeligére. Nyilván nem ő a 99%, vagy errefelé a csövesek is szivarral és iPaddel járnak.

A napi első célpontom a Smithsonian New York-i indián múzeuma volt, azon a kis téren, ahol annak idején megvásárolták a város területét a gonosz fehérek 24 dollárért. A régi vámház épületében található. Így néz ki most:

És így nézett ki régen, az összehasonlítás kedvéért:

A múzeum maga egy grandiózus épület, de meglepően kevés benne a tartalom: három kiállítást jártam végig egy óra alatt, és ki is fogytam a néznivalókból. Az a három viszont elsőrangú volt, ahogy az elvárható a Smithsoniantől. Az egyik a Pueblo indiánok történetéről szólt a 19. század közepétől napjainkig; volt rengeteg régi fotó, és minden felirat többes szám első személyben volt fogalmazva, az indiánok szemszögéből. Innen folyosó vezetett a múzeum állandó kiállításáig (Infinity of Nations), ami egyetlen hatalmas gyűjtemény ruhákkal, fegyverekkel, szobrokkal, edényekkel, és mindenféle érdekes csecsebecsével, földrajzi elhelyezkedés szerint, Patagóniától az inuitokig. Ma különösen lusta voltam fotózni; ízelítőnek itt egy halacskás edény és egy meglepően európai menyasszonyi ruha, ami mögött egy érdekes történet van egy new york-i indián lányról.

A harmadik kiállítás modern művészet volt, annyira nem hozott lázba; találtam még egy eldugott sarokban egy pici szobát is, ami a New York City-ben élő indiánokat mutatta be egy kislány szemszögéből; szó volt többek között az építőmunkásokról is, akik a felhőkarcolókon dolgoztak. Belestem a könyvtárba is (meglepődtem, mert először azt hittem, múzeubolt, csak aztán vettem észre, hogy könyvtári címke van a könyveken... és nem kellett előre se kutatási engedély, se külön belépő). Összeszedtem egy ölre való színes szórólapot, amikben további érdekességeket olvastam a helyi indián törzsek életéről és történetéről, és megtapogattam egy bölénybőrt, aminek meglepően puha szőrméje volt. Ezek után megtaláltam a valódi múzeumboltot is, ami hasonlóan nagy kínálattal rendelkezett könyvekből. Végül csak egyet vettem; már találkoztam vele két évvel ezelőtt is Washingtonban, de nem vettem meg, és azóta motoszkált az agyamban. Naplókból és egyéb történelmi forrásokból összeállított kis kötet; tíz olyan nőnek az emlékiratai, akik foglyok voltak különböző indián törzseknél. A legkorábbi a 17., a legkésőbbi a 19. századból származik, és leírják a harcokat, emberrablásokat, az indián táborok életét, és a megmenekülést is. Kíváncsi leszek rá.

A múzeumot végigjárva tovább sétáltam a metróig: Katával és barátaival moziba készültünk menni, és bár még volt két órám, ideje volt elkezdeni felfelé csorogni Manhattanen keresztül. Ehhez először lesétáltam a kikötőig, hogy metróállomást találjak; a kikötőben utcai mutatványosok szórakoztatták a közönséget, akiket mindig szívesen nézek és hallgatok. Most épp öt fekete srác ugrált és pörgött a nézők gyűrűjében, és néha-néha elsütöttek egy-egy meglepően rasszista viccet a saját rovásukra; Katával már négy éve is megtapasztaltuk, hogy ez itt a show része, kíváncsi vagyok, szociológusok mit szólnának hozzá.

A metró eldöcögött velem a Macy's-ig; jó háromnegyed órával korábban érkeztem a kelleténél, úgyhogy egyrészt megálltam az aluljáróban utcai zenészeket hallgatni (itt csak a legjobbak élnek meg), másrészt pedig bóklásztam egy kicsit a környéken. Visszakeveredtem a szerepjáték-boltig, ahol már jártam korábban; most a körbeszaladás helyett volt időm böngészni az eldugottabb polcokon, és találtam is mindenféle nagyon érdekes dolgot, a réges-régi "Szerepjáték" nevű szerepjáték-kezdeményektől kezdve a vadiúj agyszüleményekig, amik között volt a Supernatural-től a Doctor Who-n keresztül a Trónok Harcáig minden. Botrányos módon régi World of Darkness-t egyáltalán nem árultak, és az eladó sem volt túl készséges a dologgal kapcsolatban; a többi vevő viszont annál inkább, a bolt jó fej nerdökkel volt tele. Végül nem vettem semmit, de sokat okultam a felhozatallal kapcsolatban. A mozi felé sétálva betértem egy képregényboltba is (ha már nerd, legyen kövér), és beújítottam a Fables karácsonyi külön kiadását, meg egy új X-men sorozat elejét.
Katával és kínai kollégáival a mozi előtt talákoztunk; szereztünk olcsó jegyeket a Sherlock Holmes második részére. Mindannyian jól szórakoztunk; akárki akármit mond, nekem tetszett a film. Mire végeztünk, már csak fel kellett ülni a metróra és jönni haza; így is tíz óra lett, mire hazaértünk. Megyek is aludni.

Könyves nap

2011-12-22T00:34:00.012+01:00

Ma Kata dolgozni ment, úgyhogy egyedül vágtam neki a városnak. A terv egyszerű volt: metrón eldöcögtem a Union Square-ig, vetettem még egy pillantást a karácsonyi vásárra, majd szép kényelmesen elkezdtem lefelé sétálni a Broadway-en. Elment vele az egész délután.

Rögtön a USquare alatt egy sarkon található a Forbidden Planet nevű remek kis nerd bolt. Itt kapható minden, ami szem-szájnak és Big Bang Theory-nak ingere; képregények, albumok, pólók, kütyük és mütyürök. A boltban kisebbfajta tömeg tolongott, ami az eladókat nem nagyon érdekelte; fütyörészve álldogáltak a sarokban, és nem zavartatták magukat. Én sem; vidáman bogarásztam a képregények között, rácsodálkoztam a különböző műanyag figurákra (ami itt nem kapható, az nem is létezik), és kuncogtam, mert az egyetlen beszélgetés, amit el tudtam csípni a nagy tolongásban, abból állt, hogy egy tinédzser srác magyarázta az öcsikéjének, hogy tegye szépen vissza az Aquaman képregényt a polcra, mert Aquaman egy lúzer.
Miután kiéltem nerd hajlamaimat, elsétáltam egy sarokkal lejjebb, ahol már óriási piros zászló hirdette a Strand nevű mennyországot: a világ legnagyobb antikváriumát. Itt aztán sikeresen eltűntem jó két-három órára.
A bolt gigantikus. Eddig azt hittem, a három emeletes pesti Alexandra nagy; hát, a Strand-nek a nyomába se ér. Maguk a polcok két ember magasak (hogy a tetejéről hogy vásárol bárki, az számomra rejtély) és valódi, nem lebecsülendő labirintust alkotnak; egy ponton komolyan megijedtem, hogy nem fogom megtalálni a kijáratot. A polcok szorosan állnak egymás mellett, csak egy-egy ember fér el közöttük; végeláthatatlan sorokat, sarkokat és zugokat alkotnak, több emelet magasságban és mélységben, témák szerint gondosan felcímkézve. A bejáratnál elég nagy volt a tömeg, de egyre ritkásabb lett, ahogyan haladtam felfelé és hátrafelé. Mindenhol eladók szaladgáltak, akik nagyon lelkesek és segítőkészek voltak; az alagsorban elcsíptem egyet, és megkérdeztem, hol találom a népmese szekciót. A srác éppen rágott valamit, és egy szót se szólt, csak szaladni kezdett, mint egy kis manó, alig bírtam a tömegben lépést tartani vele; néha-néha megállt és hátranézett, megvagyok-e még, aztán megint eltűnt cikkcakkban két könyvespolc között; végül rábökött az egyik polcra, és otthagyott, hadd turkáljak. Volt miben. Csak Arthur király egy fél szekrényt töltött ki; volt rengeteg görög mitológia, mindenféle népmesék; sárkány- tündér- és szörnylexikonok, mitológiai atlaszok, és egy külön szekrény az eposzoknak. Kétszer is végigmentem az egészen, hogy felmérjem, mi mindent nem fogok megvenni; másodszorra böngésztem épp a földön kuporogva, amikor csak kifordult a sorból egy Green Hero című kis könyv - tele Finn Mac Cool mesékkel. Aki ismer, az tudja, hogy évek óta tartó szenvedélyes szerelmi afférom van a Fiannával; a kis könyv jött velem haza, van kérdés, nincs kérdés, nyomás. Másztam vagy két emeletet, hogy szétnézzek a gyerekkönyvek háza táján is; itt sikerült szert tennem egyik kedvenc íróm, Gerald Morris két újabb könyvére, és teljes volt a boldogság. Az a szép (és egyben tragikus) A Strand-ben, hogy minden jóval olcsóbb, mint új korában, és ez rá is van írva; minden könyvre cetlit ragasztanak, amin rajta van az eredeti ár, meg a Strands ár, és a legtöbb könyv meglepően olcsó. Sok kicsi sokra megy. Nagyon sokra.
(Három könyv. Teljesen visszafogtam magam.)
A lépcsőfordulón állva néztem az alattam elterülő könyvespolcokat, és déja vu-m volt; nem tudom, mással is előfordul-e, vagy csak én vagyok ennyire stréber, de meglepően gyakran álmodom könyvesboltokkal. És azok a boltok, amikkel álmodni szoktam, pont úgy néznek ki, mint a Strand. Mivel nem hiszek benne, hogy az ember előre megálmodik dolgokat, ezzel csak azt akarom bizonyítani, hogy ez a bolt megegyezik minden könyvmoly álmaival.
Miután kitámolyogtam a boltból és tovább sétáltam lefelé, egy jelmezboltba botlottam. New York-i méretekben, természetesen. Hosszú, keskeny terem volt, végeláthatatlan; jobbra-balra beugrók nyílottak, mindegyik más címmel. Voltak jelmezek minden témában és korosztályban; Star Wars, hősök, lovagok, tündérek, boszorkányok (és mindnek a szexi változata is, természetesen); a teret mégiscsak a zombik és vámpírok uralták, előbbiek különböző darabjai meglepő helyeken bukkantak fel a többi jelmez között. Volt egy egész csinos Steampunk szekció is. Egy darabig kószáltam a jelmezek között; nem vettem semmit, de nagyon szórakoztató séta volt. Kifelé jövet még lefotóztam a kirakatot is; a karácsonyi oldala határozottan... zavarba ejtő volt.

Kirakatokat nézegetve sétáltam tovább lefelé a Broadway-en. Esőre állt, de nem esett; tömeg volt, mint mindig, de még így is jobban esett sétálni, mint metrózni. Beugrottam egy újabb útba eső könyvesboltba (Shakespeare & Co.), majd még egy híresebb antikváriumba (Housing Works Bookstore), aminek kávézója is volt, és egy helyes kis galériája. Nincs is jobb, mint kávéillatban régi könyveket nézegetni.
Lassan besötétedett; tettem még egy kisebb kitérőt. Az egyik mellékutcában található az Evolution, egy híresebb ásványbolt (jobb megnevezés híján). Nagyon jópofa kicsi hely; csontvázakat, kitömött állatokat, pillangókat, kagylókat, ásványokat és drágaköveket, meteoritokat és egyéb érdekes természettudományos dolgokat árulnak benne. Több emberi csont és csontváz is kapható volt az orvostanhallgatók kedvéért. Itt se vettem semmit, de bogarásztam (haha) egy jó ideig a kavicsok és egyéb érdekességek között. Mire kijöttem, már sötét volt, és ideje volt indulni haza, hogy elcsípjem Katát a WTC-nél; a Broadway sarkán megálltam icipici cupcake-eket vásárolni esti édességnek. Egy falat az egész, de annyi helyen láttam már a boltot, hogy meg kellett kóstolni. Egybehangzó véleményünk szerint finom volt, de, mint a luxus kaják általában, laktatónak nem nevezhető.
Korán érkeztem vissza a WTC-hez; Katára várva sétáltam egyet a háztömb körül. Betértem a Trinity katedrálisba; meglepően csendes volt ahhoz képest, hogy turisták tömege állt az ajtó előtt, és mind a Wall Street táblát fotózta. Én meg őket. A katedrális egyébként szép, bár furán mutat a sok felhőkarcoló között. A kertjében egy fa gyökerei állnak; a fa a 9/11 események alatt fordult ki a földből, és a gyökereit bronzba öntötték.

Visszafelé sétálva elhaladtam a tér mellett, ahol az Occupy Wall Street tábora volt nem is olyan régen; még mindig körbe van húzva kordonnal, és rendőrök állnak minden sarkon. A törvény és rend őreinek jelenléte azonban természetesen csak az egyszerű halandókra vonatkozik; Amerika kapitányt nem gátolta meg abban, hogy egymagában képviselje a lázadást a kerítés innenső oldalán.

Ennyi fért bele a mai napba; holnap az ellenkező irányba indulok majd el...

Csajok a városban

2011-12-21T00:38:00.006+01:00

Miután kikeveredtünk a karácsonyi vásárból, tovább indultunk; bámultuk az utcákat és a kirakatokat, és az ötödik sugárúton felsétáltunk egészen a Macy's-ig a kedvenc gyöngyboltunkat keresve. Hideg volt, de sütött a nap; a tömeg tolongott; a taxik dudáltak; New York olyan volt, mint New York. Bementünk néhány ruhaboltba; az egyikben őrületesen hosszú sor állt, és nem tudtuk kitalálni, miért, mert a leárazott ruhák kerültek három- négyszáz dolcsiba... benéztünk több ékszerboltba is, de megfoghatatlan okokból mindegyik wholesale bolt volt. A továbbiakról ismét meséljenek a képek:

Picike cupcake-ek. De legalább vannak. Láttunk egy pizzázót, ahol nem volt egy morzsa sem az egész fehérre meszelt boltban.

Egy csini épület és egy nagy számláló, amit nem tudtunk kibogozni.

Egy orrmányán álló elefánt.

Egy dinoszaurusz egy falon.

Kata egy orosz szuvenírbolt előtt. No pun intended.

Olasz étterem.

Ismerős épület.

Kiállítás színesre festett poharakból a Vasaló orrában.

Kedvenc márkám boltja, még ha méregdrága, akkor is.

Díszsaláta, Kata kedvéért.

Kerest meg a képen az összes buborékot!

Nagyjából öt órát talpaltunk a városban; nagyon jó móka volt, még akkor is, ha utána kis híján elaludtunk egymás vállán a metrón hazafelé. Megtaláltuk a kedvenc gyöngyboltunkat és egy újabb órát bogarásztunk benne; hazafelé a WTC tövében letámadtunk egy ruhaboltot is, de akkora volt benn a karácsonyi tömeg, hogy hamar feladtuk (az egyik fogas tövében két riadtan kuporgó kisgyereket találtunk... mehettek volna a National Geographic címlapjára. First world problems.)
Hazafelé jövet még lőttem egy karácsonyi dinoszauruszt. Íme:

Útlevél a pokolba és egyéb szuvenírek

2011-12-20T23:44:00.008+01:00

A mai napot rászántuk a városban való kóválygásra. A karácsonyi tömeg továbbra sem alábecsülendő, de napközben legalább egy kis részük dolgozik a fejünk felett ahelyett, hogy a lábunk alatt lenne.
A szokásos úton mentünk be a belvárosba, ahol ezúttal leszálltunk a metróról a 14. utcánál és elindultunk hosszában: pizzát, ékszereket, és ruhákat kerestünk, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Elsétáltunk az NYU előtt, a hetedik sugárúttól a másodikig, és kezdtünk már nagyon éhesek lenni, míg végül megleltük az Artichoke nevű legendás pizzériát amit valaki nagyon ajánlott. Nem tudjuk, ki volt az a valaki, de valahol biztos jót kuncogott rajtunk: a pizzéria kínálata hat pizzából állt, és az a hat is csak élére állítva fért el a boltban, ahonnan ki is fordultunk azzal a lendülettel, és átvonultunk a szomszéd KFC-be, hogy élet-halál harcot folytassunk az éhező tömegekkel. Csirkével és root beer-rel telve, erőnket visszanyerve sétáltunk tovább, míg bele nem ütköztünk a Union Square-en a karácsonyi vásárba.

Mint olyan sok minden más New York Cityben: az alapötlet ugyanaz, csak az arányok mások. Egy jó órára eltűntünk a pici bódék végtelen labirintusában, és mindenféle kincseket leltünk. Voltak üvegbe fagyasztott orchideák és állatos szőrmesapkák; pólók és festmények, ékszerek aranyból, ezüstből és műanyagból; szappanok (a magyar várásokhoz képest elég kevés!), könyvek, kesztyűk és sálak; karácsonyfadíszek, fotók, perecek, és sör. Még egy magyar bódét is találtunk, ahol egy hölgy színes pólókat és rugdalózókat árult; magyarul köszönt ránk, de amúgy nem nagyon akaródzott neki kommunikálni, úgyhogy hamar tovább is álltunk. A többiről beszéljenek a fotók:

Nagyon jól szórakoztunk. Volt sok látnivaló, színek-szagok; mégis, osztatlan kedvencünk (az orchideákat megelőzve) az Állástalan Filozófusok Céhe nevű kis bódé volt, ahol olyan remek dolgokat árultak, mint filozófus-plüssök és ujjbábok, bögrék és cukorkák, Freudian slippers (bocsi ezt nem lehet lefordítani), és útlevelek különböző képzeletbeli országokba (és a Pokolba). Itt aztán nem álltam meg tovább vásárlás nélkül; fél év jungiánus pszichológia után nem élhettem Jung és Freud ujjbábok nélkül (mit szólna Freud ehhez...) (majd elajándékozzuk őket a professzornak). Útleveleket is várásoltam, többek között Camelotba, sose lehet tudni, mikor lesz rá szükség. Az egész dolog nagyon szórakoztató volt; akit érdekel, itt megtekintheti a honlapot: www.philosophersguild.com

Kalandjaink természetesen itt nem értek véget; de mivel a bejegyzés ilyen hosszúra sikerült a fotók miatt (ugye milyen ügyes vagyok? nem felejtettem el fotózni... de az ujjaim lefagytak... tessék értékelni!) a következő bejegyzésben folytatom.

Felderítés a Cityben

2011-12-20T00:07:00.009+01:00

Ma sem sikerült felkelni dél előtt. Amikor végre kihengeredtünk az ágyból, Kata remek tojásos-szalonnás-palacsintás reggelit készített; reggeli után együtt mentünk el a postáig, onnan pedig, hogy hagyjam Katát nyugiban dolgozni otthon, elindultam, hogy a nyakamba vegyem a várost.

Először is HÉV-re kell ülni; a HÉV elvisz egy metróállomásig; a metró átbújik velem a víz alatt, és kitesz az egykori World Trade Center helyén. Itt már jól látható Infó pont várja a tévelygő turistákat; csórok egy térképet, betájolom magam, tátom a számat a környező épületekre, és elindulok keresni egy másik metrót, ami bevisz a belvárosba.

A WTC környéke vertikálisan hatalmas, körbejárni azonban nem több néhány percnél. Fotózok szorgosan, kérésre; ha nem szólnának rám ismerősök és családtagok rendszeres időközönként, hogy "fotót, vagy meg se történt", hajlamos lennék belefeledkezni a kószálásba, és nem fotózni egy szálat se. De most emlékeztem, és be is bizonyítom, íme.

Sikerült rossz irányba felszállnom a metróra, mert eltájoltam magam az Uptown-Downtown irányokat illetően (ez az egy közlekedési bakim volt egész nap, még az elején; New York nem tartozik a különösebben nehezen navigálható városok közé). Két dolcsim bánta; végül aztán csak rácsatlakoztam a helyes irányra, és az erősen Sosehol hangulatú metróút végeztével mindennek a közepében sikerült kibukkannom a föld alól.
(A New York-i metró továbbra is szűk és büdös, de legalább szépek a csempe-mozaikok a falon, amiket nem fotóztam le)

Az R metró a Macy's tövében vetett ki magából; nem terveztem, hogy oda megyek elsőre, de mivel nem tudtam, hol van az "oda", és mert minden amerikai ismerősöm csak és kizárólag a Macy's karácsonyi kirakatairól volt hajlandó áradozni, természetesen belevetettem magam a tömegbe. A többiről beszéljenek a fotók. Képzeljetek hozzá hangos karácsonyi zenét.

Miután kigyönyörködtem magam a kirakatokban meg a tömegben, meg a tudatban, hogy a világ közepén vagyok, betájoltam magam egy szimpatikusnak látszó út irányába (a 33. utca volt, hogy stílusosak legyünk), és elindultam bóklászni. Először is találkoztam Elmóval, aki gyerekeket molesztált a téren; azután bevonzott egy nagyon csinos kis bolt is, ahol méregdrágáról jujdedrágára volt leárazva minden. Tovább haladva kényszerítettem magam, hogy táplálkozzak, és szendvicset majszolva sétáltam tovább, felváltva bámulva felfelé és a lábam elé, a biztonság kedvéért. Az utcákon hatalmas volt a tömeg; taxik cikkcakkoltak a többi autó között, bár a fene se tudja, miért jön be bárki gépjárművel ezekre az utakra, gyalog lehagytam az összeset. A nagy bóklászásban meg kirakat-nézegetésben végül elfogyott a szendvics; épp időben, mert ráakadtam a környék első képregényboltjára (na, ez nem tartott sokáig). A kirakatban a Silver Surfer pózolt életnagyságban és mikulássapkában; a boltban végtelen sorokban álltak a képregények. A tisztesség meg a buli kedvéért beszereztem három havi lemaradásomat a Fables-ből, és nagy vidáman csattogtam tovább, csak hogy egy sarokkal arrébb belefussak egy játékboltba is. Itt turkáltam egy darabig a társasjátékok és a Catan hárommillió kiegészítője között, míg végül felfedeztem a szerepjátékoknak fenntartott sarkot, és a következő félévre való tekintettel egy marék kockával lettem gazdagabb. Kékeszöldek, arany számokkal.
A kört befejezve (és megkerülve az Empire State Building-et) visszatértem a Macy's elé; leültem a pihegők részére kialakított kis parkban, és néztem, ahogyan lassan sötétedik. Ideje volt hazafelé indulni. Úgy tűnt, a másik tízmillió ember is így gondolta; visszacsorogtam a tömeggel a metróig, bepasszíroztam magam egy metrókocsiba, és elindultam a fentebb ismertetett útvonalon hazafelé. Továbbra is tartom az álláspontom, hogy New York éjszaka szép. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy fejfájást kapjak a tömegtől meg a zajtól, mire hazakeveredtem; de összességében jó élmény volt a városban kóvályogni. Holnap folytatjuk.

Zárásul pedig még néhány fotó, mert ilyen szorgalmas voltam:

Ácsorgok a HÉV-megállóban a térképen. A kép tetején lehet látni a "You are here" nyilacskát.

Így néz ki a város a Jersey oldalról. Ha jobb felé eveznénk, ott lenne a Szabadság-szobor meg Ellis Island.

WTC éjszaka, épülőben. Szép színes.

Buli a metróban. A New York-i utcai zenészek még mindig tudnak zúzni rendesen :)

Városi egér, mezei egér

2011-12-19T00:15:00.002+01:00

A beadandó dolgozatok végeztével egy heti szégyentelen döglés következett (ideát nincs vizsgaidőszak, cserébe azért, hogy egész félévben szorgosan dolgozunk). Tegnap pedig eljött az idő, hogy a tavasziasan langymeleg Tennessee-t elhagyva New York-ba költözzek az ünnepekre, Kata barátosnémmal városi egér - mezei egeret játszani, mely felállásban, gyengébbek kedvéért, én lennék a mezei egér.

A repülés továbbra is egy élmény. A Johnson City reptér zsebkendőnyi; két biztonsági őr, és fél tucat "egyéb" alkotja a teljes személyzetet. A pici atlantai gépen összesen voltunk vagy harmincan; orromat az ablakhoz nyomva néztem, ahogy átrepültünk az Appalache-hegység felett. Tennessee felülről is nagyon csinos képet mutat.

Atlantában aztán zajlott az élet; mindenki utazik az ünnepekre. Különösen sok katonát láttam, nagy hátizsákokkal, és sokszorosan bemondták, hogy a tömegre való tekintettel mindenki legyen óvatos, és jelentse az őrizetlen csomagokat. Hurrá. Két repülő között megálltam venni egy hamburgert; amikor a fickó felvette a rendelésem, és megkérdezte a nevem, figyelmeztettem, hogy ne tegye, ha jót akar... de ragaszkodott hozzá, hogy le tudja írni, úgyhogy bemondtam. Egy darabig pislogott, aztán ráírta a dobozra, hogy "Piros ing"...
(Star Trek rajongók előnyben)

Az Atlanta-New York repülés gyönyörű volt. Verőfényes napsütésben szálltunk fel, és úgy repültünk észak felé; alattunk egyre több és több lett a felhő, míg végül egyetlen összefüggő fehér tengert alkottak. Megint az ablakhoz passzíroztam az orromat. Ahogy valahol a hátunk mögött elkezdett lemenni a nap, először a felhő-hullámok egyik oldala váltott halvány rózsaszínre; azután a horizonton körben kibomlott egy teljes szivárvány; azután fokozatosan egyre sötétebb lett, míg végül lemerültünk a felhőtakaróba, és minden szürkévé változott. Ahogy a szemeimet erőltettem, hogy lássak valamit, fénypontok bukkantak fel, csillagszerűek, de alattunk; egy-egy pillanatra láttam őket, mielőtt megint elnyelte őket a tejszerű köd. Azután egyszerre több és több bukkant fel, és ahogy a felhők alá értünk, kinyílt alattunk New York City teljes éjszakai kivilágításban; nem sokszor mondok ilyet, főleg nem New Yorkra, de lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Az autóutakon hosszú fényfolyók mozogtak, fehér az egyik oldalon, piros a másikon; a lámpák kirajzolták a vízpartot, és a fekete vízen csak egy-egy hajó volt kivilágítva; láthatártól láthatárig pislákoltak a lámpák, rendezett sorokban és félkörökben, minden elképzelhető színárnyalatban. És ez még csak nem is a karácsonyi kivilágítás volt.
Ha tehetitek, repüljetek éjszaka.

Kata a reptéren várt; négy óra repülés után még három óránkba (!!!) került a reptérről hazavergődni a New Jersey-i lakásba. Busz, metró, metró, vonat; végül csak hazaértünk, pizzát rendeltünk, beszélgettünk. A mai nap késői keléssel, kajavadászattal, filmezéssel és punnyadással telt. Még jó két hétig itt leszek; hamarosan a nyakunkba vesszük a várost...

Tánc a hóban

2011-12-08T03:56:00.002+01:00

Amilyen pocsék nyálas nyúlós esős idővel indult a mai nap, olyan jól végződött.

Először is: utolsó Mesemondás története óra; nagyfőnök pizzát rendelt nekünk, és az evés végeztével fel is oszlattuk a gyűlést, hogy mindenki mehessen a dolgára, ami a többiek esetében dolgozatírást, az én esetemben pedig a szezon utolsó kontratáncát jelentette.

Amikor kiléptünk az épületből, az a kedves meglepetés fogadott, hogy odakinn tenyérnyi pelyhekben szakad a hó. Ettől persze hangosan kacagós jókedvem lett, és kinyújtott nyelvvel gyalogoltam át a campuson, mint a kiskutya.

A kontratánc szervetői természetesen nagyon kitettek magukért. A báltermet karácsonyi égőkkel díszítették fel, és kordont húztak belőlük a zenekar köré is; a campus-szerte tomboló vizsgadrukk ellenére meglepően sok diák eljött. A természetes szelekció nem hagyott minket cserben: a kezdők és mulyák otthon maradtak tanulni a hó meg a vizsgák miatt, viszont mindenki felbukkant, aki tud és szeret táncolni, úgyhogy a kontra ezúttal a Walking Dead tömegjelenetei helyett valódi mulatságra hasonlított.

Végigtáncoltam az estét, és egyik partnerem jobb volt, mint a másik. Három kört is mentem a nagy öreggel, aki általában táncmester szokott lenni, de most átadta a tisztséget Noah-nak, aki remekül szerepelt; a nagy öregről azt kell tudni, hogy úgy néz ki, mint a Mikulás, és senki nem táncol nála jobban. A keringő után le kellett ülnöm, mert nem tudtam, merre van a fenn és a lenn. Sikerült az egyik szünetelő hegedűs mellé letottyannom, aki úgy nézett ki, mint a Mikulás apukája, és sztorikkal szórakoztatott, amikor akkor estek meg vele, amikor 1972-ben Budapesten járt. A kedvence az volt, hogy a bécsi vonatra várva gitározott a pályaudvaron, amikor két rendőr felrángatta a bőröndjéről és elhurcolta egy közeli kocsmába, ahol sorban álltak a sörök a pulton, és mindenki azt kiabálta, hogy "cowboy, cowboy". Ő meg nem tudott ugyan cowboy dalokat, de a kedvükért játszott country zenét, és ahová tudta, beszúrta a cowboy szót a magyar közönség örömére...

Nem tudom, honnan bújtak elő, de felbukkant a keménymag mellett néhány egyetemista srác is, akik tudtak táncolni. Először le akartam lépni az első félidő után, mert éreztem a nemalvás következményeit... de mire észbe kaptam, le voltam foglalva három-négy táncra előre, és egyszer csak kifogytunk a kontratáncokból, utolsó keringő, és este fél tíz volt. Tudom, hogy ismétlem önmagam, de. Le a diszkóval és a vonaglással. A kontratánc szexi.
Széles vigyorral az arcomon gyalogoltam haza.

Interaktív mesemondás: így lesz a szerepjátékból egyetemi kurzus

2011-12-06T23:02:00.003+01:00

Immár hivatalosan is hivatalos: a tavaszi félévben kreditért fogunk szerepjátszani. Bezony.

Mert, mint ahogyan arra sikerült a nagyfőnököt teljesen véletlenül ráébresztenünk, a szerepjátéknak és a mesemondásnak nagyon sok köze van egymáshoz.

(És aki nem olvasta volna: mesemondókkal játszani külön jó dolog.)

A dolog ott kezdődött, hogy egy fellépésről hazafelé jövet a kocsiban elkezdtünk beszélgetni, és valahogy a tündéres játékunkra terelődött a szó. Nagyfőnök érdeklődéssel hallgatta a dolgot, majd egy idő után rákérdezett, miről is van szó tulajdonképpen; elmagyaráztuk neki, hogy a szerepjáték egyfajta interaktív mesemondás, ahogy a szereplők és a mesemondó közösen alakítják a történetet. Ez persze azonnal megfogta a fantáziáját, mint minden jó mesemondónak; szó szót követett, a dolog vége az lett, hogy miért is ne legyen a tavaszi félév "Speciális mesemondó előadás" témája az RPG. És lőn.

(Lehetett választani a szerepjáték és a rákos betegek személyes sztorijainak dramatizálása között. Úgy döntöttünk, hogy bár az utóbbi nemes feladat, a tavaly megalkotott műsort felesleges lenne idén újraírni...)

Természetesen, mivel nagyfőnök lelkes ugyan, de szerepjáték tekintetében érintetlen hajadon, a mesemondó tanszék tapasztaltabb tagjaira hárul a feladat, hogy az óratervet összehozzák. Először is el kellett döntenünk, mit akarunk játszani a félév során, és hogy mit akarunk olvasni hozzá. Mert ugye nincs egyetemi kurzus olvasmányok nélkül; sikerült közösen néhány remek könyvet kiválogatnunk a szerepjáték miértjéről és hogyanjáról, kulturális, történelmi és pszichológiai hátteréről. Az utóbbi időben sokat foglalkoznak a témával, még egy remek TED előadás is kerekedett belőle, nem volt nehéz dolgunk.

Ami a játékokat illeti: természetesen a klasszikusokkal kell kezdeni (AD&D), de abból csak keveset játszunk (igazán sajna, hogy az amcsiknál nem létezik a M.A.G.U.S., akkor nosztalgiázhatnék is egyben); utána következik majd a Changeling, mint a mesemondók osztatlan kedvence (ráadásul ami New Orleans a vámpíroknak az Appalachia a tündéreknek, úgyhogy helyben is vagyunk). Utána teszünk némi kitekintést a vérfarkasok háza tájára is tanár úr külön kérésére; végül pedig a társaság szavazhat, mi egyebet játszana még szívesen. Itt aztán majd következik egy tavaszi szünet (heti kétszeri játszásról beszélünk), ami után is az osztály megalkotja majd a saját játékvilágát, játszik abban is egy keveset, majd az egészből színpadra tesz egy interaktív előadást, amiben a leendő közönség is részt vehet.

Are we having fun yet? :D

És hogy mi köze van ennek a mesemondáshoz?

Először is: sohasem szabad lebecsülni az önfeledt játék fontosságát az emberi fejlődésben és kultúrában. A szerepjáték-mozgalom modern jelenség, de az ötlet korántsem új; kedvenc szír-görög szónokom, Lukianosz, például írt olyan párbeszédet, amiben a pireuszi kikötőből hazafelé sétáló ifjak ugyanezt a műfajt űzik. Homo ludens. Ennyi.

Másodszor: a szerepjáték gyakorlatilag mesemondás. Színészet csak minimális van benne (kivéve, ha LARPolsz, de azért odáig elsőre nem merészkednénk az újoncokkal, hehe); az emberek többé-kevésbé megszemélyesítik a karakterüket, de leginkább leírják mit tesz, és közösen improvizálva alkotnak meg egy egységes történetet, amit mindenki élvez.

Harmadszor: nagyon sok játék (azok mindenképp, amiket mi játszani fogunk) mítoszokra, legendákra és egyéb hagyományos történetekre épít. Minél többet tudsz róluk, annál esélyesebb, hogy a karaktered túléli a kalandom, muhaha.

Negyedszer: Figyeljetek meg egy csapat gamert a természetes környezetükben, például táplálkozás közben. Amikor a fajtársak felismerik egymást, jellegzetes ösztönös viselkedési formákat mutatnak; ismerkedésük nagyrészt azzal telik, hogy képzeletben átélt kalandokat mesélnek egymásnak, és olyan poénokat mondanak, amiket csak egy fajtájukbeli ért. Kapiskáljátok már? Abban a pillanatban, hogy átéltük a kalandot, történet lesz belőle. Nem valóságban megtörtént személyes sztori, hanem fantasy mese. Egy mesemondó szemszögéből érvényes, előadásra érdemes történet.

Ötödször: A fent idézett források minden mást elmondanak. A szerepjáték kreatív alkotás, közösségi szórakozás ahol emberek időt töltenek együtt személyesen és nem a számítógép előtt (jobb esetben), csoportosan, és különben is, minek magyarázom.

Hatodszor: milyen gamer az, aki ne akarná az alábbi mondatot legalább egyszer kiejteni a foga kerítésén: "Tanár úr, legyen szíves rendelni fél kiló kockát az osztálynak a WoD kalandokhoz..."

Tanulság: ha van valami, amit szívesen csinálsz, találd ki, hogyan teheted hasznossá... aztán keress vele pénzt. Avagy kreditet.

Anya, sellő akarok lenni!

2011-12-03T20:57:00.003+01:00

(Ebből is látszik, hogy már megint nem a beadandó dolgozatokon dolgozom...)

Amikor elhatároztam, hogy mesemondó leszek, mindenkiből ugyanazt az első reakciót sikerült kiváltanom: Ebből meg lehet élni?! Még mindig rendszeresen megkérdezik olyanok, akik nem ismernek engem, vagy a mesemondást mint szakmát. Egy időben erre a kérdésre azt válaszoltam, hogy tesztelés alatt áll; ha nem volt kedvem vicceskedni, egyszerűen azt, hogy meg.
Újabban azt szoktam válaszolni, hogy igen, bár valószínűleg sohasem leszek olyan gazdag, mintha sellő lennék.

Az emberek nagy részében még mindig benne él az a meggyőződés, hogy az ember csak tisztességes és komoly szakmából csinálhat karriert. Mint olyasvalaki, aki régészetből szerzett diplomát, és most valami egészen mást csinál, azt kell mondanom: nem állok rosszabbul munka vagy kereset terén, mint a velem együtt diplomázott évfolyamtársaim. És, mint a mellékelt ábra mutatja, még csak nem is nekem van a legőrültebb szakmám.

(Mert A MESEMONDÁS SZAKMA. Ha lesz kocsim, ezt fogom kiragasztani a lökhárítóra.)

Távoli ismerősöm hivatására nézve sellő. Elsősorban gyerekeknek tart előadásokat; velük együtt úszik a medencében, és amellett, hogy minden gyerek oda meg vissza van tőle, hogy egy sellővel beszélgethet, komoly oktatási feladatokat is végez. Amellett, hogy úszni tanítja a kölyköket (és az úszás szeretetére is egyben!), beszél nekik a tengerről, az árapályról, a tenger élővilágáról, és fogadok, hogy a gyerekek sokkal jobban megjegyeznek mindent, amit egy sellőtől hallottak, és nem az iskolában. Több akváriumnak is állandó fellépője.
Amikor egy nyolcéves kislány azt mondja az anyukájának, hogy "ha nagy leszek, sellő leszek!", nyilván senki nem veszi komolyan. Amikor egy tinédzser mondja ugyanezt, a család egy része nyilván aggódni kezd; ha felnőttként vállalkozik a nagy ugrásra (avagy merülésre), mindenki a környezetében elkezd majd kétségbe esni. Erre annyit lehet mondani:
Raina hivatására nézve tanár. Amikor megunta, hogy nem keres eleget, elment sellőnek.

Nincs vele egyedül. Rövid kutakodás után felfedeztem, hogy a legutóbbi találkozón 800 édes- és sósvízi sellő gyűjt össze, hogy megosszák egymással a szakma titkait. Nem mindannyian főállású sellők, de nem kevesen vannak köztük, akik valóságos művészei a szakmának: a csapat legtapasztaltabbja 15 percig tudja visszatartani a lélegzetét, de 5-6 perc az átlag.
És mert sellők nem születnek úgy a semmiből, természetesen léteznek kiszolgáló szakmák is; ha eddig azt hittétek, a sellő a legőrültebb karrier, amivel elő tudok rukkolni, mit szóltok a sellőfarok-gyártó nemes hivatásához? Erről se volt túl sok szó a legutóbbi állásbörzén, pedig szédítő magasságokba lehet emelkedni vele: az úriember többek között Lady Gagának is dolgozott már. Bezony.

És ha valakinek az úszás nem az erőssége: tündér még mindig lehet az illetőből. Személyes kedvencem Twig, aki ideát csinos rajongótáborral rendelkezik, és a reneszánsz fesztiválok osztatlan kedvence. A trükkje az, hogy nem beszél, és sohasem esik ki a szerepéből: a tündérek különböző fajtái közül ő a kíváncsi tündért választotta, aki mindenbe belemászik, mindenre felmászik, és minden új dolog rendkívül szórakoztatja. Született előadóművész.

Fogadok, hogy ha tovább folytatnám a kutatást, találnék másfajta mitikus lényeket is, akik megtalálták a helyüket a modern világban; és mivel én mesemondó vagyok, semmi kifogásom az ellen, hogy néhány lelkes és kreatív álmodó visszahozza a varázslatot a mindennapokba. Azért szerettem volna egy rövid postot szentelni nekik, hogy felhívjam rá a figyelmet: attól, hogy valami mesésen hangzik, még nem biztos, hogy nem lehet megélni belőle. Ha nincs rá megnevezés, elnevezzük; ha nincs rá szakma, teremtünk; ha nincs rá rendezvény, vagy színpad, vagy hely, addig ugrálunk, amíg lesz, és ha kidobnak az ajtón, bemászunk az ablakon. Vagy beúszunk a csatornán keresztül. Álmodozni jó dolog; megvalósítani az álmokat nem könnyű, de nem is lehetetlen.

Ez is olyasmi, amire a mesék tanítanak meg bennünket.

Eredeti történetek

2011-12-02T05:37:00.002+01:00

Ezzel a fordítással sikerült előrukkolnom az "Original story" kifejezésre így éjfél környékén. Eredeti történet olyasmit jelent, amit te magad találtál ki, vagy ha nem is, legalább te gyúrtad össze mesélhető egésszé, te alakítottad ki a szöveget, a történéseket, és minden egyebet, ami egy jó sztorival jár. Eredeti történet lehet egy mese, amit te írtál; egy történelmi esemény; vagy akár egy személyes sztori is.

A mai (utolsó előtti) Kezdő órán sor került az osztályunk által alkotott eredeti történetek bemutatására. Mostanra már nagyon összeszoktunk; mindenki vidáman és felkészülve érkezett. Vagyis majdnem mindenki; jó tizenöt perc késéssel, amint épp az értékelő lapokat osztottuk, esett be az este hatodik mesélője, teljesen kifulladva, és azzal nyitott, hogy most kapta rajta a szomszédban lakó kedves barátságos háziasszonyt, amint épp lopott a házából... ez már önmagában megért egy történetet. Amint kicsit összeszedte magát, önként jelentkezett, hogy elsőként léphessen színpadra (mert aztán haza kellett rohannia és megbirkózni a következményekkel). Mivel hivatására nézve óvónő (mégpedig az alapján, amit eddig láttunk belőle, nem is akármilyen), egy kis történetet rakott össze egy plüss kutyáról és arról, hogy egy kislány hogyan talál neki nevet. Volt vele egy plüss kutya is a színpadon; láttuk rajta, hogy a gyerekek nagyon szeretni fogják... (a kutyáról magáról kiderült, hogy harminchárom éves. Húszat simán letagadhatott volna...)
Miután óvónéni elviharzott hogy eldöntse, feljelenti-e a szomszédasszonyt vagy sem, én következtem. Az én eredeti sztorim, nem fogjátok kitalálni, történelmi esemény volt: Almásy László expedíciójáról meséltem Gilf Kebir körül és arról, hogyan találta meg Zerzura elveszett oázisát. Tegnap elpróbáltam egyszer a mesét Sara és Joshua előtt, és nagyon pocsékul ment; mára viszont sikerült meggyőznöm magam, hogy tulajdonképpen három hónap kutatás után jóval többet tudok már a témáról, mint amennyi tíz percbe belefér, úgyhogy akár lazára is vehetem a dolgot. És lőn. Nagyon élveztem a mesélést; a kedvenc pontom az, amikor megkérdezem a közönséget, látták-e az Angol beteg című filmet, és ha igen, emlékeznek-e a főhős nevére; majd elárulom nekik, hogy a név Zsadányi és Törökszentmiklósi Almásy László Ede, és megkérdezem, szerintük ez angolnak hangzik-e... úgy tűnik, magyar szavakkal fűszerezve minden mese jobban csúszik.
A következő mesélő Karen volt, egy pici gömböc forma hölgy, aki hivatására nézve romantikus regények írásából él, a színpadon pedig a legcinikusabb, legjobb humorú személy az osztályban. Egy személyes sztorit mondott el egy családi ebédről, melynek során nagyi díjnyertes pitéjére sajnos nagyon sok macskaszőr került - majd a család, nem hagyván kárba veszni a kincset, szemöldökcsipesszel szőrtelenítette a pitét hosszas órákon keresztül... Karen pusztán a szóhasználattal elérte, hogy mindenki szakadjon a röhögéstől.
Sara is a mai listán szerepelt; úgy döntött, az eredetiségre való tekintettel előrukkol a nagyközönség előtt is azzal, hogy valójában pogány, és előad egy mesét, amit az őszi-téli rituálékon szoktak mesélni (az ártalmatlan fajta, nem a vérben fürdős fajta. Sara a legjobb fej boszi akit ismerek :) A történet nagyon szép volt, az évszakokról szólt meg a világ teremtéséről meg arról, milyen szép dolog a tél meg a téli égbolt. Énekelt is egy kicsit, egy dalt amit ő írt és egy barátja zenésített meg. Sarát mindig jó hallgatni, született mesemondó.
Sara után következett Daranda, osztályunk nagyágyúja - lehet, hogy néhányan született mesemondók vagyunk, de Daranda őstehetség. Úgy áll és mozog és beszél a színpadon, mintha ötven éve ezt csinálná - és nem veszi észre. Most jött ide valami eldugott hegyi faluból, gyönyörű zengő mély Tennessee akcentussal, és ebben az osztályban mondott először mesét. Minden egyes alkalommal leesünk tőle a szék alá. Ráadásul Daranda mindenkit szeret; sütit hoz az osztálynak, hűtőmágneseket festeget velünk a szünetben, mindenkihez van egy kedves szava és egy bájos mosolya, és mérhetetlen alázattal áll hozzá a tanuláshoz és a mesemondáshoz is. Szivacsként szív magába mindent amit hall, egyszerre hallgat mesemondást, irodalmat, szociológiát és csillagászatot. Mellesleg meg húsz évig rendőr volt, és mindannyian tudjuk, hogy ha bármikor bármelyikünk bajba kerül, ő lesz az első, aki rárúgja az ajtót a rosszfiúkra. Mindannyian imádjuk a mesemondó kurzus közös szupernagyiját... aki ezúttal egy saját maga által kitalált történetet hozott nekünk egy almáskertről és egy pici arany hernyóról. És természetesen egy kosár gyönyörű piros almát is ráadásképp.
A sort Sandra zárta. Nagyon kedves csaj, mindig kislányosan bájos mosollyal áll színpadra, és még sohasem láttuk rosszkedvűnek; könnyen nevet, és sokat. Mellesleg pedig vak, bár látónak született - ma arról mesélt nekünk, hogyan vakult meg egy orvosi műhiba következtében, aminek semmi köze nem volt a szemeihez. A történetet úgy adta elő, mintha valaki másról beszélne, és csak a legvégén árulta el, hogy ő volt a főszereplő; olyan volt az egész, mint egy különösen megrázó Dr. House epizódot hallgatni. Arról is mesélt, hogyan jutott túl mindenféle megpróbáltatásokon, és milyen a mindennapi élete; a végén pedig mindenki kapott tőle kis kártyát amin rajta van a Braille ábécé, és a saját nevünk is. Az osztály testületileg szipogott a történet végére, és főnökasszony hangosan fújta az orrát, pedig a történet inkább felemelő volt, mint szomorú; Sandra épp a második diplomáját csinálja, és mivel ez az osztály annyira király, hogy mindenhonnan vannak benne emberek, nem is itt ér véget a története. Az egyik osztálytársunk ugyanis kórházakkal foglalkozó toborzó személy, és úgy gondolta, ez pontosan az a sztori, amit a fiatal medikusoknak mindenképpen hallani kell; Sandra hamarosan turnéra indul...
Azt kell mondanom, meglepően jó csapat gyűjt össze ebben az osztályban. Eleinte aggódtunk, hogy sok olyan személy is felvette az órát, akinek semmi köze a mesemondáshoz, és majd ímmel-ámmal fogják csinálni; de ma rá kellett döbbennünk, hogy így a félév végére megszerettünk mindenkit, és nagy lelkesedéssel hallgatjuk egymás történeteit. Van közöttünk mindenféle mesélő, mindenféle mese, és mindenféle ember; de a félév folyamán olyan dolgok kezdtek történni szinte teljesen maguktól, pusztán a mesemondásnak köszönhetően, amikre nem számított senki. És mindenki kíváncsian várja, a következő heti előadók mivel fognak meglepni minket...

Karácsonyi káosz

2011-12-01T02:22:00.002+01:00

Természetesen nem bírtam távol maradni.

Úgy volt, hogy ma könyvtári mesélés helyett PhD jelentkezéseket fogok beadni; de tegnap este (éjjel) meglepő módon sikerült letudnom a legfontosabb dolgokat, és úgy döntöttem, mégsem lehet csak úgy otthagyni az ötödikeseimet búcsú-mesélés nélkül. Tudtam, hogy a könyvvásár még mindig tart, és a tegnapihoz hasonló káosz volt várható; mégis, gondoltam, még ha nem is lesz alkalmam mesélni, legalább jókedvem lesz tőlük. Lett is.

A dolog a tegnapihoz nagyon hasonlóan zajlott. Ajtó kinyílik, ötödikesek betódulnak; zsivaj, tolongás, nagy mennyiségű pénz könyvekre való eltapsolása, amivel csak egyetérteni tudok. De a negyedikesekkel ellentétben meglepően hamar túlestek a dolgon, és kezdtek odaszállingózni hozzám megkérdezni, mikor mesélek. Ennek persze nem lehetett ellenállni; testületileg átvonultunk a számtógép-terembe, ahol kevesebb volt a könyv, viszont több a hely, és hirtelen gurulós székeken ülő kölykökkel voltam körbevéve. Előszedtem az első sztorit ami az eszembe jutott - a karácsonnyal kapcsolatban ötlött fel bennem, hogy zseniális kis csoportom nem hallotta még Dame Ragnell történetét. Juhú. Sajnos a mese felénél egy gimnazista osztály akart bekéredzkedni a számítógépekhez; időt kértem tőlük, és felgöngyöltem a mesét, de a könyvtáros kisasszony a záró mondat közepén azért még egyszer az arcomba mászott a gyerekeken keresztül, hogy biztos ne felejtsem el. Huh. Ötödikesek kitódultak, tinédzserek betódultak, és nagy hirtelen vége is lett a félévnek...

Alig várom a folytatást!

Könyvek vs mesemondás

2011-11-29T21:19:00.002+01:00

Ha van valami, amiért elnézem a gyerekeknek a zsizsikséget, akkor az az olvasás: igazán nem lehet rájuk haragudni, hogy nem figyelnek oda, amikor tele van a két karjuk vadonatúj könyvekkel.

Ma volt a Hálaadás utáni első mesélés az iskolában. Pontosabban lett volna - mint kiderült, a héten tartják a szokásos féléves könyvvásárt. Amikor besétáltam, nem ismertem rá a könyvtárra - mindenhol asztalok álltak, témák szerint csoportosított könyvekkel, hatalmas poszterekkel és extra polcokkal. Amikor a kis negyedikeseim beszabadultak a terembe, már lehetett látni, hogy ebből nem lesz mesemondás. Mindenki zsebpénz szorongatott a kezében, és vidáman turkáltak a könyvek között; én meg jobb híján fel-alá mászkáltam, és élveztem a látványt.
Elképesztő, mit összeolvasnak a mai gyerekek. Ahogy már korábban írtam róla, az iskolai könyvtárnak itt nagy szerepe van abban, hogy az olvasás szeretetére (és nem csak olvasásra!) szoktassa a diákokat. Minden héten van könyvtári órájuk, ami azzal telik, hogy visszahozzák a kiolvasott könyveket, és újakat vesznek ki; ha valakinek egy könyv különösen a szíve vágya, a könyvtáros tesz róla, hogy megrendeljék. Így aztán nem csoda, hogy a gyerekek szívesen jönnek könyvtárba, és sok időt töltenek ott; otthon érzik magukat, ez a jó kifejezés. Ma például kuncogva figyeltem, ahogy együtt ültek vagy álltak az asztalok körül, nyitott könyvekkel a kezükben; bele-beleolvastak mindegyikbe, összehasonlították őket, kézen fogva rángatták egymást egyik polctól a másikig, és ajánlották a kedvenceiket az osztálytársak figyelmébe.
Nem sok mindent tudtam hozzátenni a dologhoz. Ugyanaz az érzés fogott el, mint a nagy könyváruházakban: irdatlan mennyiségű könyvet termel ki a világ, esélytelen lenne mindet elolvasni. A legtöbbjük nem is volt ismerős. Természetesen volt egy kupacnyi Hunger Games (Éhezők viadala), ez most az új menő dolog; érdekes módon feltörekvőben van a steampunk műfaj, amit nagyon tudok támogatni; sajnos emellett még mindig uralják a tinédzser polcokat azok a könyvek, amiknek vámpír, démon és sötétség szerepel a címében, különböző kombinációkban. A gyerekkönyvek között minden volt, Disneytől a tudományos ismeretterjesztőn keresztül egészen egy külön asztalig, ami Star Wars könyvekkel volt tele. Jó negyed órát töltöttem egy csapat fiúval, akik azon vitatkoztak, melyik Star Wars - párbajt ki nyerné meg; ha mesemondó vagy, és hozzá tudsz szólni egy ilyen vitához, azonnal te leszel a világ legkúlabb személye.
A mesemondásról természetesen le kellett tennem a mai napra, de egyáltalán nem nehéz szívvel. Remek volt látni a sok szaladgáló negyedikest a könyveikkel. Egészen visszatért a hitem az új generációban.

Lehet sírni, hogy nem olvasnak a büdös kölkök - vagy lehet tenni ellene valamit.

Tevékeny lustaság

2011-11-28T00:18:00.003+01:00

A blogom alapján úgy tűnhet, néha eltűnök három-négy napra is, főleg hétvégéken, és semmi mást nem csinálok, csak lógatom a lábam. Gondoltam, ideje beszámolni róla, mi zajlik a kulisszák mögött, nehogy úgy tűnjön, napot lopni jöttem ide Ámerikába.

Korábban egyszer már felsoroltam, mennyi házi feladata van egy mesemondónak; gondoltam, most írok egy kicsit arról is, hogy alakulnak a félév elején kiosztott projektek.

Mesemondás történelmi háttere

1. Első beadandó dolgozat - Szabadon választott mesemondó hagyomány bemutatása etnográfiai források alapján.
Az én szabadon választott hagyományom a kárpátaljai mesemondás volt; kezdődött Kárpátalja bemutatásával, és folytatódott a mesemondókkal és a mesegyűjtésekkel. A teljesség igénye nélkül, persze, különben nem fért volna bele 10 oldalba. Még így is lett szép hosszú bibliográfiám... Különös tekintettel Pályuk Annára. Aki még mindig a kedvenc mesemondóm. Ennyi.
A szép az egészben az volt, hogy Kárpátalja, történelmestül-néprajzostul-meséstül teljesen ismeretlen terület az ittenieknek; egy csomó újat tudtam nekik mondani. A könyvtár pedig szorgosan és lelkesen meghozott nekem minden könyvet, amire csak szükségem volt. A legtöbb könyvtárközi kölcsönzés az indianai egyetemről érkezett, ahol még magyar tanszék is található. Erre varrjatok gombot.

2. Második beadandó dolgozat - Szabadon választott mese részletes elemzése és bemutatása a kulturális és történelmi háttérrel együtt
Erre külön büszke vagyok. A választott mesém az Aicha, a kereskedő lánya című berber népmese; lassan egy éve dolgozom rajta, és csak amióta megérkeztem két hónapot töltöttem a kutatásával. Indultam magától a mesétől; visszakövettem több könyvön keresztül egészen a 19. századig, és az eredeti mesemondóig, akitől gyűjtötték; elolvastam több kötetnyi algériai, marokkói és berber népmesét három különböző nyelven; kibontottam azokat a részeket, amiket más mesékből csatoltak hozzá, és kilyukadtam az Ezeregyéjszakánál. Rengeteg munka volt, de megérte; olyan volt az egész, mint egy nagy nyomozás, és a végén kincseket talál az ember...

Mesemondás pszichológiai háttere

1. Első beadandó dolgozat - Szabadon választott mese analízise Jung alapján, különös tekintettel az Árnyékra
Bát a jungi analízis messze nem a kedvenc műfajom, jó mesével jó dolgozni. A választott történet Bisclavret, egy 12. századi románc egy lovagról, aki vérfarkas, a szelídebb fajtából, Arthur király udvarában. 'Vérfarkas' és 'Arthur király' egy mondatban már önmagában elég ahhoz, hogy megdobogtassa a szívemet; a sztori kapcsán lehetőségem volt egy csomó hasonló történetet elolvasni, és beleásni magam a vérfarkasok történelmébe. Csupa izgalom! Persze a kutatómunka sokszor nem várt helyekre vezeti el az embert; mire észbe kaptam, egy húsz oldalas cikket olvastam arról, milyen bűnökért járt orrlevágás a késő középkorban...

2. Második beadandó dolgozat és prezentáció - Szabadon választott mese jungi analízise, különös tekintettel az Animus és Anima szimbolikájára
Ehhez a témához egy másik olyan történetet választottam, amivel már régóta dolgozom: a Szirén feleség című olasz népmesét. Sok kötetnyi irodalmat rágtam át a szirénekről és sellőkről; visszanyomoztam a mesét az eredetéig; kifejtettem benne minden egyes szimbólumot, a diófától kezdve a rózsán keresztül a vitorlázásig. Érdekes elemzés lett belőle, de ami még ennél is fontosabb, nagyon szép előadás, és rengeteg háttértudás a tenger legendáiról... Az új kedvencem egy vaskos, régi könyv, Folklore and the Sea című, amiben hosszas fejezetek vannak mindenféle mesebeli tengeri lényről, tündérekről, sellőkről, vízi lovakról, és arról is, melyik hogyan alakult ki...

Mesemondás kezdőknek
Minden előadott történethez le kell adnunk egy beadandó dolgozatot is.

1. Hagyományos történet
Ez volt Csaba királyfi, teljes történelmi, néprajzi és csillagászati hátterével. Különösen sokat kutattam, lefordította-e már valaki, és ha igen, hol jelent meg, és milyen cím alatt (a Hadak útját nem egyszerű szépen fordítani). Meglepő módon úgy tűnik, a kevés angolra fordított legenda között ez különösen népszerű...

2. Kisebbségi történet
Ez volt a Madarak Húga című gyönyörű cigány népmese, jó sok cigány mitológiával fűszerezve. Egy lengyel mesegyűjteményben találtam, és szerelem volt első látásra; egy lányról szól, aki a tarka ruháival különböző színű madarakat tud előhívni, amikor csak kedve tartja...

3. Saját történet
Ez olyasmi, amit nekünk kell megírnunk, vagy történelmi események, vagy személyes emlékek, vagy puszta képzelet alapján. Részemről a történelmi változatot választottam; Almásy László sivatagi expedíciójáról fogok mesélni, melynek során megtalálta Zerzura legendás városának hűlt helyét... (és nagy lelkesedéssel újraolvastam az Ismeretlen Szahara vonatkozó fejezetét, ajánlom mindenkinek)

4. Beadandó dolgozat - kutatás szabadon választott témában
Folytatva a saját történetet, arról írok beadandó dolgozatot, hogyan lehet egy 15. századi forrást (Book of Hidden Pearls), az Ezeregyéjszaka egy meséjét (a Rézváros), és Almásy munkásságát egy órás mesemondó előadásba kombinálni. Szuper sok kutatómunka van mögötte, de az eredményt előadom tavasszal egy fesztiválon, és nagyon megéri! A cím: Elveszett Gyöngyök Könyve. Alig várom!

Ez korántsem az összes beadandónk, de ezekkel foglalkozom jelenleg. Leginkább párhuzamosan. Nagyon okos ember volt, aki kávézót telepített a könyvtár közepére...

Grimm vs Once upon a time, egy mesemondó szemével

2011-11-23T21:53:00.002+01:00

Nem szokásom film- és könyvkritikákat írni, de ebben az évadban elindult két olyan sorozat is ideát a tengerentúlon, amik nagyon a mesemondó közösség elevenébe találtak. Olvasni róluk jót is, rosszat is (magyarul is és angolul is); de mint a szakma képviselője, úgy gondoltam, a színészi teljesítményen és hasonló részleteken kívül érdemes futni egy kört azzal kapcsolatban is, hogyan viszonyulnak ezek a sorozatok a mesevilághoz.

Röviden összefoglalva a dolgokat:

Grimm: NBC sorozat. Fiatal és ígéretes nyomozóval van dolgunk, akire haldokló nagynénje családi titkot hagy: biztos úr a Grimm család leszármazottja, és arra született, hogy rusnya mesebeli szörnyeket vadásszon le középkori szúró-vágó eszközökkel. A sorozat a népszerű "heti szörny" típusba tartozik (és sok hasonlóságot mutat más hasonló műsorokkal, pl. Supernatural) és minden epizód más és más Grimm mesét fordít sötét és véres modern valóságba. Nyomozónk hamarosan szárnysegédre is szert tesz egy hihetetlenül aranyos vegetáriánus vérfarkas társaságában, aki a légynek se tud ártani, és minden WtA rajongót keserű könnyekre fakaszt.

Once upon a time: az évad nagy és sokat reklámozott újdonsága, mely J.J. Abrams kreativitása mellett több ismert színészt is felvonultat. A mesék világában minden szép és jó, egészen addig, amíg a gonosz-gonosz boszorkány egy átokkal az egész bagázst át nem repíti a modern világba, ahol egyszerű emberekként élnek egy Storybrook nevű kisvárosban, és nem emlékeznek rá, valójában kicsodák. Hogy miért jó ez a boszinak, ne kérdezzétek, mindenesetre felbukkan egy nagyon helyes kissrác, aki rájön az egész dologra, és segítségért indul a biológiai anyukájához, aki, mióta felmondott Dr. House csapatából, úgy tűnik, kissé eleresztette magát. A sorozat egy komoly sztorit mesél, de minden epizódban felbukkan néhány random meseszereplő is, akiket mesebeli visszaemlékezések formájában gondosan meg is neveznek a kedvünkért.

Eddig az összefoglaló. Lássuk, hogy néz ki a két sorozat a mesemondók szemszögéből.
(Vigyázat, a leírás nyomokban SPOILEReket tartalmazhat)

1. A felhasznált mesék
Grimm, ha a címéből nem találtátok volna ki, kimondottan a Grimm mesékre alapozik - viszont nem mondja ki egyiket sem. Sem az epizódok elején kiírt idézetek, sem maga a nyomozó nem azonosítják az egyes történéseket konkrét mesékkel, de aki jártas a Grimm világban, könnyedén felismerheti őket. Az elegáns úriember, aki elcsábít majd megöl csinos fiatal lányokat, nyilván Kékszakáll; a piros pulóverben erdőben joggingoló diáklányt meg nem kell magyarázni. Ennél persze jóval finomabb utalások is előfordulnak, például a Méhkirálynő, aki egy kevésbé ismert Grimm történet, és rögtön az elején bevezették, még a várható nagyágyúk (Csipkerózsika, Hófehérke, bla bla bla) előtt. Kisebb hibák persze előfordulnak - Goldilocks és a három medve meséje pl. egyáltalán nem Grimm, ellenben zseniálisan sikerült Jancsi és Juliskával kombinálniuk. Külön plusz pontokat kapnak azért, hogy minden szörnynek német neve van, amitől mind rettenetesen ijesztően hangzanak.
Once upon a time ugyanennek a műfajnak a másik végletét választotta: kimondottan híres és ismert meseszereplőkkel dolgoznak, akiket nevükön is neveznek. A probléma ezzel csak az, hogy így olyan mesékre kell szorítkozniuk, amik nem frusztrálják a nagyközönséget - ezek pedig leginkább azok a történetek, amiket mindenki halálos unalomig ismer. Hófehérke, Hamupipőke, Piroska, Csipkerózsika fordultak elő eddig, valamint, teljesen random és nem-tündérmese módon Pinocchio és a tücsök. A másik sorozattal ellentétben ők mutatnak részeket az eredeti "meséből" is - Hófehérke és a herceg találkozását, Hamupipőke esküvőjét, és hasonló csillivilli jeleneteket.

2. Karakterek
Grimm kevés állandó karakterrel dolgozik: a nyomozó klasszikus jófiú, ijesztően becsületes, viszont talán egy hajszállal okosabb a szokásosnál, mert folyékonyan olvas németül, és ha szörnnyel találkozik, leül, és elolvassa, miről van szó; mesemondóként értékelem az ilyesmit, ha én vadásznék vérmedvékre, én is beülnék a könyvtárba, hogy megnézzem, mire számíthatok. Az állandó komikus vérfarkas eddig nem mutatta meg a dögös oldalát, de a maga módján cuki, a szónak jó és rossz értelemében egyaránt. A többi szereplő gyakorlatilag mind szörny, olykor csinosan megrajzolt CGI pofázmányokkal.
Once upon a time, mint már említettük, a nagyágyúkkal dolgozik. A karakterek pont olyanok, amiket a mesék alapján képzeli őket az ember gyerekkorában: aki jó, az nagyon jó, aki rossz, az nagyon rossz. Persze ezt fura lenne felhozni kritikaként egy olyan sorozattal kapcsolatban, ami népmesékre épít, hiszen a népmesékben se gyakran fordul elő árnyalt karakter (hacsak a trickstereket nem számolja az ember). Mégis, amint ezek a szereplők átkerülnek a modern világba, az egyszavas karakterleírás hirtelen kevéssé válik. Az egyetlen színfolt (szó szerint) a tinédzser Piroska, akit mesemondó osztályunk egybehangzóan "Piros Lámpácska" névvel illet (Little Red Light District), és eddig nem sok szót kapott (konkrétan többet láttuk a fenekét, mint az arcát). Az egyetlen titokzatos személy a helyi sheriff, akiről később még szólunk; a legjobb színész pedig vita nélkül a Rumpelstiltskint alakító Robert Carlyle.

3. Hibák és bukfencek
Na, ezekből van néhány.
A Once upon a time eddigi legfájóbb bakija az volt, amikor Rumpelstiltskin a saját nevén mutatkozott be; esküszöm, hallottam a világ mesemondóit egyszerre felhördülni. Annak, aki nem járatos a mesék világában: Rumpelstiltskin (veretes magyar fordításban Pancimanci, alig várom a szinkront...) ereje abban rejlik, hogy senki sem tudja a nevét; a meséje arról szól, hogy a főhősnő kétségbeesetten próbálja kitalálni a nevet. Erre a fickó beszambázik a képernyőre, és lelövi a poént. Hörrr.
Ugyancsak fájó tény, hogy Once upon a time kimondatlanul ugyan, de kifejezetten a mesék Disney verziójával dolgozik. A ruhák egyértelműen erre utalnak; kíváncsian vártuk Hamupipőke cipőjét, de sajnos tényleg üvegből volt (lábjegyzet: az üvegcipő fordítási hiba; az eredeti verzióban szőrméből vannak a topánkák, amit nyilván minden női olvasó értékel). Mint már fentebb említettük, a készítők látványosan ragaszkodnak hozzá, hogy mindenki felismerje a műsorban gyermekkora kedvenc meséit - ez pedig, legalábbis jelen generáció számára, a Disney filmeket jelenti. Odáig fajul a dolog, hogy még a szereplők neveit is átemelték, és minden mesebeli jelenet valószerűtlen Disney ragyogásban úszik. Félreértés ne essék, én felnőtt fejjel nagyon szeretem nézni a Disney filmeket (és, ahogy a blogról korábban már kiderült, Tangled rajongó vagyok), de ha egy sorozat arra vetemedik, hogy "tündérmesék a valódi világban", akkor tessék szépen elolvasni az eredeti tündérmeséket. Meh.
Grimm ezeket a hibákat úgy kerüli el, hogy nem is próbál konkrét mesét kapcsolni az egyes epizódokhoz; inkább szörnyeket és eseményeket emel át, mint történeteket, és bevallottan addig alakítja őket, amíg illenek a sztorihoz. Az egyetlen zökkenő eddig Goldilocks volt, de a vérmedvék kedvéért elnéztük nekik.

4. Szeret, nem szeret
Once upon a time: én személy szerint nagyon akartam szeretni ezt a sorozatot, és az első epizód tényleg nagyot ütött; ami ezután jött, azt viszont egyre nehezebb elviselni (mesemondó és sorozatjunkie szemszögből egyaránt). A sztori a nézők szájába akar rágni minden egyes mozzanatot ("Ő a gonosz boszi, és nézegeti magát a tükörben! Érted? Ééééérted?!"); a szereplők sablonosak; és az egész le van öntve Disney mázzal, amitől egy élőszereplős sorozat nem szép lesz, hanem fura. A mesevilág részénél nem igazán tudták eldönteni, mennyire ragaszkodjanak az eredetihez, amitől a mesebeli jelenetek egy fura köztes állapotban ragadtak: már nem mese, de még nem fantasy, és határozottan túl tiszta. Plusz pontok kerülnek levonásra a szörnyű számítógépes grafika és trükkök miatt, a Buffy szőrös pulóveres vérfarkasai óta nem láttunk ilyen rosszat...
Rumpelstiltskin szíven ütött minden mesemondót; ráadásul van egy csomó ember, akiknek még ennél is nagyobb baja van a sorozattal, és ez a baj egy szóban foglalható össze: FABLES.

Fables egy Vertigo képregénysorozat, ami 2002-ben indult, és a mai napig tart. Szerény személyem véleménye szerint a Sandman sorozattal holtversenyben a legjobb képregény, ami valaha kikerült rajzolók kezei közül (igen, igen, ide lőjetek). A történet szerint a különböző mesevilágok (többes szám!) lakói a modern világba kényszerültek menekülni egy közös ellenség elől, és inkognitóban élnek New York belvárosában. Ismerős már? A sztori folyamán felbukkan minden fontosabb alak: Hófehérke, Piroska, Csipkerózsika, Goldilocks, gonosz boszorkány, Dorothy, Paul Bunyan, és sorolhatnánk a végtelenségig. A kis közösség sheriffje pedig nem más, mint Bigby Wolf, a mesék ordas farkasa, emberi formában. A történet zseniális, izgalmas, sokkoló, abszolút felnőtteknek való, a rajzok pedig gyönyörűek.
Nos, néhány évvel ezelőtt tárgyalások indultak a Fables alkotói és az ABC között arról, hogy sorozat készüljön a képregényből. Hosszas huzavona követte az eredeti ötletet; az alkotókat sokszorosan frusztrálta, hogy a forgatókönyv nem követi az eredeti történetet, és nem adták áldásukat a dologra. (A képregényben laza nyolcvan kötetet kell várni rá, hogy kiderüljön, ki a titokzatos főgonosz, és amikor kiderül, hatalmasat üt; a forgatókönyvben az író blogja szerint a második epizód során készültek lelőni a poént...) Mivel továbbra sem sikerült megegyezni a sorozatról, úgy tűnik, az ABC megelégelte a nyűglődést, és előrukkolt egy saját változattal. Nem kellett volna. Once upon a time, rossz vagy tűrhető, a nyomába sem ér a képregénynek. Egy ideális világban egy rendes csatorna, pl. a Showtime vagy az HBO felkapná az eredeti sztorit, és csinálna belőle valamit, ahol nincs Disney csillogás, és a Herceg megkefél minden hercegnőt, aki szembejön vele. Attól, hogy a sheriff egyértelműen vérfarkas, még nem lesz valamiből jó sztori, csak lopott ötlet.

Ami pedig a Grimm-et illeti: nem lesz életem kedvenc sorozata, de legalább ügyesen kikerülték azokat a hibákat, amik olyankor adódnak, amikor valaki népmeséket óhajt filmre vinni. Még arra is vették a fáradságot, hogy pici utalásokat rejtsenek el a sztoriban azok számára, akik ismerik az eredeti történetet, amiért minden mesemondó nagyon hálás. Kérdés, hány "heti szörnyet" tudnak előhúzni a Grimm repertoárból, mielőtt unalmassá válik a dolog.

Összességében véve
Reneszánszukat élik a feldolgozott tündérmesék és népmesék; láttunk már Piroskát, hamarosan jön Hófehérke, és sorolhatnánk tovább a végtelenségig. Mégis, a legtöbb ember, amikor mesékre gondol, nem lát tovább a sablonoknál. Pedig annyi minden adódik a mesevilágban, amivel dolgozni lehet; csak elég kreatívnak kell lenni ahhoz, hogy a szabályok tiszteletben tartásával alkossunk valami újat, ami működik. Tény, az utalások el fognak húzni a legtöbb ember feje felett; de a mesék mindig is azért voltak, és azért népszerűek mind a mai napig, mert megújulnak minden generáció számára, és mert tanítanak valamit. Ha mindig biztosra megyünk, és az unalomig ismert történeteket ismételgetjük, abból lehet egyszerű sikerélmény, de mestermű biztos nem.

Csapó kettő

2011-11-22T22:55:00.002+01:00

Hálaadás előtti utolsó kör az iskolában: ma előadták a meséjüket az ötödikesek is.

Megint és újból rá kellett döbbennem, mekkora hatalmas különbség van a negyedik és az ötödik osztály között. Az ötödikesek összeszedettek, rendezettek és határozottan halkabbak voltak, mint tavalyi verzióik; ám nem kevésbé lelkesek. Nekik tegnap csak részben sikerült átvenni a darabot, és mint említettem, mesemondók nélkül; ma viszont végre eljött az ideje, hogy így vígy úgy, de előadják a kamerának, mire is jutottak.

Kis mesemondóim, bár továbbra is gyűlölködő pillantásokat vetnek egymásra, nagyon összeszedettek voltak, és kórusban bizonygatták a tanárnak, hogy nem, nincs szükségük a papírra, menni fog ez fejből is, valaki úgyis elszúrja, és akkor rögtönözni kell, abba meg ugye belezavarna az írott szöveg. Kisebb káosz után mindenki a helyére került, és megtalálta a hangszerét; én pedig bekapcsoltam a kamerát, és intettem, hogy kezdhetik.

Halálosan meglepődtem az eredményen. Arra számítottam, hogy ez is olyan kaotikus lesz, mint a tegnapi, sok hangoskodással és megakadásokkal; de a két mesemondó tökéletesen kezelte a helyzetet, akármi történt. Amikor valaki hibázott, mások beugrottak helyette, hogy röptében elsimítsák a dolgot; végigmentünk a mesén anélkül, hogy meg kellett volna állni, és még a későn érkező kislány is pont időben állt be a helyére. A negyedikesekkel ellentétben őket még a kamera sem zavara, sőt; kis tücskünk (akinek rengeteg kérdése volt a karakterével kapcsolatban, például, hogy ő-e a főszereplő, és hogy lány- vagy fiú tücsköt játszik-e, és a végén, hogy jó tücsök volt-e vagy csináljon valamit máshogy) egyenesen imádta a kamerát, és minden jelenete után mosolygott és pózokat vágott. A kamera is szerette őt. Mindenki beleadott apait-anyait; a mesemondók remekül rögtönöztek, amikor kellett, és nagyjából a helyükön voltak a hangeffektek is. Kamerán keresztül remekül mutatott az egész, és nagyon nagyon büszke voltam a gyerekeimre.

Miután végigértünk az előadáson, leültünk, és elbeszélgettünk róla, mi volt jó, és mit lehetne máshogy csinálni; természetesen laposra dicsértem őket, és hagytam, hogy a kritikákat ők mondják el. Nem volt sok belőlük; ettől a ponttól már gyakorlás kérdése az egész. Annak örültem a legjobban, hogy elsajátították a rögtönzés fogalmát, ami a legfontosabb különbség a mesemondás és a színház között: a mesélőink a saját szavaikkal meséltek, és folyamatosan alkalmazkodtak ahhoz, amit a többiek csináltak a színpadon; cserébe a többiek segítettek egymásnak követni a mesélői utasításokat. Senkinek sem volt szüksége írott szövegre, már a gyakorláshoz sem.

Az óra végén még beszéltünk egy kicsit arról is, mit lehet tanulni ebből az egészből, és hogy mire jó a mesemondás. Nagyon jó ötletek gyűltek össze: megtanít hallgatni és odafigyelni másokra; megtanít együtt dolgozni olyanokkal akiket nem szeretsz (találjátok ki, ki mondta); megtanít előadni és színészkedni; megtanít akkor belépni amikor kell; megtanít rá, hogy segíts azokon, akik bajban vannak; megtanít arra, hogy legyél kedves a békákhoz... csupa fontos, hasznos dolog.

Miután a kölkök a tanár szavaival élve "csendesen és rendezetten" elhagyták a termet, ott maradtam még a két mesemondóval beszélgetni egy kicsit. Ahogy azt már írtam tegnap, az egyikük sokkal energikusabb, és az esetek többségében ő ugrott be, amikor rögtönözni kellett; a másik kicsit halkabb volt, és azt mondta, inkább mégse mesélne legközelebb. Elmagyaráztam neki, hogy hibákat mindenki csinál, ilyenkor csak menni kell tovább és kivágni magad; elmondtam azt is, hogy remekül dolgoztak együtt, és nagyon büszke vagyok rájuk. Vidámak voltak.

És mivel videóra vettem az egészet, most már vissza is tudom nézni :) Sajnos nem rakhatom ki nyilvánosan, mert az mindenféle szabályokba ütközik. De megvan.

Slam!

2011-11-22T05:38:00.002+01:00

Na ki nyerte a novemberi Stor-etry Slam mesemondó kategóriáját? Na ki? Na ki? Na ki?

Hosszas vergődés és nyűglődés után úgy döntöttem, mégiscsak ki kell állni a mundér becsületéért; először megjelenni se akartam, kicsit kimerített a nap korábbi része, sztorim meg végképp nem volt. De mindenki más is hasonlóan volt vele, és ha már mi szerveztük, illik odatolni a képünket, hogy ne álljon azért a kocsma teljesen üresen... úgyhogy mindannyian összevakartuk magunkat estére kiskanállal, és két beadandó dolgozat közti szünetben leruccantunk a belvárosba mese/vers slamet tartani. Leírás valahol egy korábbi bejegyzésben, túl lusta vagyok megkeresni.
Először is alaposan meglepődtünk, mert ezúttal volt közönség! Bizony. Nagyjából húszan voltunk Misty blues és jazz kocsmájában, plusz a törzsközönség, ami még mindig kiscsoportos foglalkozás, de határozott haladás a múlt hónaphoz képest. Többen eljöttek az egyetemről, és valaki még az utcáról is besétált; Sara meglátott egy költőt a kirakatban, utána rohant, és behurcolta őt is. Végül aztán hét versenyzőnk gyűlt össze: három a sztori, és négy a vers kategóriában. Három-három bíró is jutott mindegyikre.
Sorsolással döntöttük el a fellépési sorrendet; nagyfőnöknek sikerült engem kihúznia elsőként, úgyhogy mire észbe kaptam, már fel is raktak a színpadra. Mivel a slam előtt fél órával találtam ki, miről fogok beszélni, az előadás nagy része rögtönzésszerű stand-up comedy-be fordult (amit normális esetben nem mernék megkockáztatni, pláne nem "bemelegítetlen" közönség előtt...). Mivel a hónap témája Dőzsölés vagy éhínség volt (a hálaadási lakomákra való különös tekintettel) úgy gondoltam, mesélek az egybegyűlteknek egy kicsit a magyar konyháról. A sztori maga is parizerre hasonlított: került bele a végére minden, ami épp eszembe jutott, mama málnaszörppel töltött kórházi üvegeitől kezdve a disznóvágás rejtelmein keresztül egészen a sült vér fogalmáig. A közönség nagyszerű volt, jókat kacarásztak és hangosan, amitől aztán megjött a bátorságom is; külön jól jött, hogy ott volt Danielle, aki New Orleans-i, és értékelte az összehasonlítást az otthoni kaják és Angela déli vendéglátása között... nem nagyon emlékszem, mit meséltem, és valószínűleg jó személyes sztori módjára a valóság torzult némileg... de fel lett véve videóra, úgyhogy majd visszanézem.
A többiek hasonlóan lazán és jókedvűen álltak színpadra; az est házigazdája Danielle volt, aki egy verset is szavalt, ami nagyon nagyon tetszett. Rajtam kívül Patrick és nagyfőnök meséltek még személyes sztorikat családi ünnepekről és lakomákról; a berángatott költő egy vicces kis verset olvasott fel egy maffia-áldozat utolsó gondolatairól, Sara pedig valamit, ami nagyon költőien hangzott és szilvákról volt benne szó. Misty és családja közben ingyen rántott sajtot szolgáltak fel, és sört is bontottunk mert kellett a hangulathoz.
Amikor mindenki végzett a meséléssel/szavalással, a bírák visszavonultak döntést hozni; Danielle beszedte a belépőket és három felé osztotta, egy rész a bárnak, egy rész a győztes költőnek, egy rész pedig a győztes mesemondónak. Amikor mindenki visszaült a helyére, eredményhirdetést tartottunk... és kiderült, hogy a három (három!!!) mesemondó közül ma este én bizonyultam a legjobbnak. Juhú! A nyereményemből kifizettem a sört, meg a pizzát amit utána ettünk, mert az estének csak nem akart vége szakadni. A vers kategóriát Danielle nyerte, meg is érdemelte nagyon. Én meg külön büszke voltam magamra, mert mindig úgy gondoltam, a stand-up olyasmi, ami nekem nem menne. Hát. Sikerélmény.

Tücskök, bogarak

2011-11-21T22:19:00.002+01:00

A negyedik osztályosaim ma adták elő a zenés mesét, amit hetek óta gyakorolnak.
Sajnos nem voltam ott minden órán, hogy együtt dolgozzak velük; megint voltak kisebb kommunikációs problémák a tanerővel, mint kiderült (a gyerekek bezzeg tudták a dolgukat). A zene nagyon a helyén volt, mindenki tudta, mit kell csinálnia; de a mesemondás mint feladat valahol elsikkadt gyakorlás közben, mert a tanárnő most óra előtt osztotta ki a szövegeket... Nyolc kicsi mesemondóm volt, akik felváltva mondták a történetet, miközben a többiek előadták, zenével és pantomimmal. Amikor múlt héten gyakoroltam velük, nagyon szépen tudták maguktól is, de most a lap megzavarta őket, és felolvasni akartak mesélés helyett, amitől persze borult az egész előadás. Én videóztam, a tanár kérésére, és roppantul élveztem a dolgot; színpadi produkciónak nem lett volna valami fényes, de a gyerekek látványosan élvezték a dolgot, és főleg azt, hogy kamerázva vannak. A zene meglepő módon összeállt (ami kisebb csodának minősül, ha húsz gyerek kezében van húsz különféle hangszer...), a főszereplő tigris remekül szerepelt, és a mesemondók között is volt, aki inkább kívülről mondta a szöveget...

Az előadás (nevezzük inkább jelmezes főpróbának) végeztével ott maradtam a teremben; a kedvenc ötödik osztályomat vártuk hasonló főpróbára, ők holnap fognak szerepelni. Amíg felosztották maguk között a hangszereket, nyakon csíptem két kis mesemondómat, és kihurcoltam őket a folyosóra, hogy elsimítsam köztük a múlt heti drámát (amiről csak onnan értesülte, hogy kis mesemondóm post-it üzenetet hagyott nekem a könyvtárban, mi szerint "ezzel a nővel lehetetlen dolgozni..."). Már egymás mellé állítva is látszik rajtuk, hogy totális ellentétek: az egyik pici, hosszú barna hajú, csendes és törékeny, a másik pedig magas, szőke, kicsattanóan vidám és hangos. A legnagyobb egyetértésben bizonygatták nekem, hogy nem tudnak együtt dolgozni; a tanárnő rám hagyta, hogy pedagógiát gyakoroljak rajtuk. Elmagyaráztam nekik, hogy a tandem mesélés a legnehezebb mesemondó műfaj, pláne, ha olyasvalakivel űzöd, akivel nem illesz össze; ha ezt jól megcsinálják, akkor bármire képesek lesznek. Tekintsék kihívásnak, és próbálják meg a legtöbbet kihozni belőle. Ezek után elmondattam velük a mesét; amikor csettintettem, cserélniük kellett. Mivel külön-külön mindketten jól mesélnek, zökkenőmentesen és a saját szavaikkal szaladtak végig a sztorin; csak egyszer akadt meg az egyikük, de a másiknak sikerült lekerekítenie a hibát. Kis mesemondómnak természetesen van gyakorlata a rögtönzésben; a másik lány kicsit meg volt illetődve, de nagyon igyekezett, hogy behozza a lemaradást. A történet végeztével hosszasan beszélgettünk róla, milyen is a tandem mesélés; elmondtam nekik, hogy oda kell figyelniük egymásra (és a színészekre), és sohasem szabad a másik rögtönzését meghazudtolni; elmondtam, hogy a szót nem átvenni kell, hanem átadni, és elbeszélgettünk róla, hogy biztosan értik-e. Ezek után visszatértünk a tanterembe, és megnéztük, hogy állnak a zenészek.
Az óra végeztével kis mesemondóm még külön akart beszélni velem; megint elmondta, hogy nem egyszerű valaki mással mesélni, amivel egyetértettem, de nem engedtem neki, hogy szabotálja a rendszert. Erre megjegyezte, hogy "úgy is mondhatnánk, perfekcionista vagyok", amitől persze tócsává olvadtam a padlón, nagy szavak ezek egy tízéves szájából... nagy szakmabeli egyetértésben váltak el útjaink.
Alig várom a holnapi előadást...

Iskola a semmi szélén

2011-11-21T21:24:00.002+01:00

Reggel fél hétkor indultunk útnak Greeneville irányába, Sara meg én; háromnegyed kilenckor még mindig a város szélén bolyongunk, mert Greeneville-t megtaláltuk ugyan, de a Google térkép cserben hagyott minket, iskolának híre-hamva nem volt. Végül aztán telefonos segítséget kértünk; nagyfőnök ugyan nem vette fel, de az iskola igen, és útba is igazítottak minket röpke tizenöt perc alatt. Még időben érkeztünk, hogy felállítsuk a mikrofont és a hangfalakat, és már kezdhettük is a mesélést, 180 gyerek, óvodától második osztályig.
Úgy tűnik, az évad végére csak összeállt a közös rutinunk (ez volt az őszi Tale Tellers utolsó fellépése) - nagyfőnök nyit zenével, aztán jönnek a mesék. Részemről Ragnar és Thora bizonyult nyerőnek (a picik mindig nagyon rajonganak a sárkányokért, és van sok hűűű meg haaaa). Mivel sárkányosdit meséltem, utánam megint nagyfőnök vette át a szót, és előadta a Fehérlófia Appalache-i változatát (Jack and the Fire Dragman). Szerintem eddig ez volt a legjobb előadás, amit hallottam tőle; engem külön mulattatott, milyen változásokon ment keresztül a sztori, mire Fehérlófiából Jack lett, a sárkányból meg pipázó öregember. Ezzel a két mesével el is telt a 45 perc.
Második körben 3-5. osztályosok voltak, szám szerint kétszázan; az igazgatónő komoly bevezető beszédet tartott nekik arról, hogy viselkedik egy jó sas (úgy vettem ki a szavaiból, a sas az iskola kabalaállata), és hogy reméli, mindenki büszkén és sasosan (haha) viselkedik majd az előadás alatt, és nem úgy, mint a pulykák. Nagyon komoly lelkesítő beszéd volt, és a végére már én is féltem a nőtől egy kicsit...
Megint zenével kezdtünk, azután Sara következett; megint előadta a Só című mesét. Vicces, legalább négyszer hallottam már tőle, és nem csak egyre jobb lesz, hanem egyre jobban hozzá is igazodik a gyerek közönséghez; Sara sohasem mesélt még gyerekeknek, pláne nem ennyinek, de van hozzá érzéke, és szorgosan alakítja menet közben a sztorit, hogy passzoljon a hangulathoz. Mivel a mese végeztével még jó húsz perc volt hátra, megint én következtem; leadtam még egyszer a Szárnyas Farkast, rövidítve, hogy beleférjen az időbe, de nem kevés lelkesedéssel. Kezdem érezni, hol vannak a mese határai; mik azok a részek, amiket nagyon szeretnek, és mik azok, amiket ki lehet hagyni. Szeretem ezt a részét a folyamatnak; a kezeim között, a gyerekek szeme láttára alakul a mese...
Pont letelt a 45 perc, mire befejeztem; nagyfőnök egy kedves kis dallal zárt, ami lírai ugyan, a gyerekek mégis végigtapsolták az egészet. Utána persze egy rakás dicséretet kaptunk; megint több gyerek odaszaladt hozzám, hogy megöleljen, és azt is többen mondták, hogy az én mesém volt a kedvencük (legjobban az a nagyon komoly, menő negyedikes srác vett le a lábamról, aki közelebb intett, és bizalmasan azt mondta: "Nekem a te sztorid tetszett a legjobban, de ez maradjon köztünk...")
Nagyon helyes kis sasok voltak.

Tímwörk

2011-11-18T21:31:00.007+01:00

Hosszas sakkozás előzte meg a mai fellépést: ma reggelig senki sem volt egészen biztos benne, kik jönnek mesélni, vagy hogy mit fogunk csinálni a fellépés utáni "curriculum breakout" szekciókban. Végül aztán öten verődtünk össze a parkolóban, vödörnyi kávéval és térképekkel felszerelve: Joshua, Sara és jómagam, valamint David, a bohóc-mesemondó, és Marjorie. Kis karavánunk reggel nyolckor indult útnak a szomszédos Erwin irányába (ami a környék egy elmaradottabb kis városkája, mindenféle szociális problémákkal)
Hamar kiderült, hogy rossz címet adtak meg az iskolától; többször megálltunk útbaigazítást kérni, míg végül ráleltünk a pici intermediate iskolára a hegyek tövében (csak negyedik és ötödik osztály van benne). Nagyon fura felépítésű épület, egy kör alakú középső teret szenek körül kisebb körök, amik folyosókkal kapcsolódnak hozzá és egymáshoz, és a kisebb köröket további körök veszik körül, és a további körök közepén nappalik vannak, körben pedig nyolc-nyolc tanterem. Felülről biztos érdekesen néz ki, de belülről olyan volt, mint a knósszoszi labirintus, pillanatok alatt eltévedtünk benne.
A mesélést a tornacsarnokban tartottuk; első körben kétszáz ötödikesünk, második körben száznyolcvan negyedikesünk volt.

A problémák ott kezdődtek, hogy az iskola nem nagy tudta, mi az a mesemondás, viszont határozottan kérték, hogy az előadást kövesse valamiféle órai foglalkozás. Mi úgy tudtuk, ezt a tanárok fogják tartani; a tanárok meg úgy tudták, hogy mi (ezért nem szabad nagyfőnököt szervezni hagyni, hehe). Öten voltunk nyolc osztályra, és egyedül Marjorie készült tantervvel (ebből áll a szakdolgozata, mindig van nála néhány, ha mesélni megy). Együttes erővel elhatároztuk, hogy megpróbáljuk menteni a helyzetet, és közös erővel felül kerekedni a káoszon.
Először is: mesélés. Az ötödikesekkel kezdtünk; David nyitotta a műsort. Jó fej fickó, és szeretik a gyerekek, még akkor is, amikor nem bohóc; nagyon tudja, hogyan kell beszélni hozzájuk. A három bábu történetét mondta el (ha mér egyszer mesemondást tanítunk a gyerekeknek). Másodjára jöttem én; mivel Marjorie csillagos mesével készült, alkalmazkodtam hozzá, és Csaba királyfit meséltem. Szerintem eddig ez volt belőle a legjobb előadásom. Sikerült eltalálni a közönséget is meg a hangulatot is. Utánam jött Joshua az aranyhajú ikrek mesével; a sort Marjorie zárta egy cserokí legendával arról, hogyan született a Tejút. A sztori maga jó, de tíz perccel hosszabb a kelleténél, főleg utolsó mesének. Marjorie ragaszkodott hozzá, hogy csak és kizárólag ezt a történetet használjuk az órai munkához, amiből kisebb problémák adódtak, mert a gyerekek fele nem hallotta rendesen... (a tanterv egyébként nem volt mese-specifikus, és a gyerekek jó része a másik három mese iránt sokkal nagyobb lelkesedést mutatott, de hát ez van...)
Az előadás végeztével mindenki visszatért a saját osztálytermébe, mi pedig felosztottuk magunk között a nyolc csoportot, is cirkálni kezdtünk, magyarázva a gyerekeknek, mi is a feladat. Mindenki kapott egy lapot, amit négy részre kellett hajtani; a négy oldalra jegyzeteket írtak KI, MIKOR, HOL, MIT témában (rajzolhattak is). A lap másik oldalára felírták a mese első és utolsó mondatát (ezt ők találták ki) és közé jegyzeteket. Ezek után párokat alkottak, és egymásnak meséltek, majd elmondták a történetet még egyszer, most négyes csoportokban. Nagyon ügyesek és jó fejek voltak; értették, mit kell csinálni, nagyjából emlékeztek a történetre is (bár sokszor belekeverték a többi mesét, nem véletlenül) és élvezték a mesélést. A tanárok is jó fejek voltak, vették a lapot, és segítettek, ahol csak tudtak. Minden gyerek azt akarta tudni, mit keresek ilyen messzire Magyarországtól, és lenyűgözte őket, hogy mesemondást tanulni jöttem el idáig. Nincsenek vele egyedül.

Második körben negyedikeseket kaptunk. Joshua eddigre lelépett haza, a szünetre való tekintettel; négyen maradtunk. Megint David tört utat nekünk, ugyanazzal a mesével, majd Sara első hivatalos fellépése következett - ő a Só című népmesét mesélte, nagyon kedvesen és sok humorral. Mivel ők ketten viszonylag hamar végeztek, úgy döntöttem, van időnk egy picit hosszabb mesére, és elővettem a Jégország királyát. Rock and roll, a negyedikesek a tökéletes korosztály ehhez a meséhez. A történet végeztével átadtam a szót Marjorie-nek, ami megismételte az előző meséjét; hosszabbra sikerült az előzőnél, a végére már nagyon mocorogtak a gyerekek (meg mi is). Itt egy röpke ebédszünet következett, mielőtt visszatértünk volna az osztályokba.
A második órai munka nagyon jól sikerült - eddigre már tudtuk, mit kell csinálni, a gyerekek pedig egy évvel fiatalabbak és sokkal közlékenyebbek voltak. Mindenki két osztályt kapott; ide-oda ingáztam a kettő között, megcsodáltam a rajzokat, beszélgettem a gyerekekkel, magyaráztam nekik, hogy is működik a mesemondás. Itt történtek a nap legjobb fénypontjai.
Az egyik osztályban volt egy fél-cserokí kisfiú és egy háromnegyed-cserokí kislány; a fiú rajzolt nekem egy farkast, mire a lány rajzolt nekem egy kutyát Tejúttal. Nagyon örültem nekik; a két gyerek ezek után követett körbe az osztályban mint a kiskacsák. Jót beszélgettem velük; elmondtam, hogy nagyon szeretem a farkasokat, és a fiú nagyon büszke volt magára, hogy kitalálta előre; cserébe megosztotta velem, hogy ő sohasem fázik a hóban, mert indián, és a nagypapája nem beszél angolul. A lány elmondta nekem, hogy szeret beszédeket tartani, és elárulta azt is, hogy az egyik osztálytársa nagyon szép történeteket ír, és biztos írónő lesz belőle (gondoltam is, mert a lány szorgosan ült a padjában és mesemondás helyett körmölt). Az egyik fiú panaszkodni jött, hogy a párja nem figyel oda; amikor átmásztam a terem távolabbi sarkába, a nevezett személyt papír fölé görnyedve találtam, az orra majdnem a padot érte. Rajzolt. Olyan aprólékos gondossággal és részletességgel, hogy az egész lapot beterítette. Azt mondtam a panaszkodónak, hagyja a fiút alkotni, és csatlakozzon inkább egy másik csapathoz. Megdicsértem a rajzot. Nem hiszem, hogy a szavam áthatoltak az alkotási lázon.
Már az óra vége felé jártunk, amikor a lányok kézen fogtak és elhurcoltak a terem másik sarkába, hogy meghallgassam az egyik srácot, aki állítólag nagyon jól mesélt (de csak amikor a tanár nem nézett oda). Előadta az egész történetet, hangeffektekkel és gesztusokkal együtt, és olyan jól csinálta, hogy kisebb tömeg verődött össze körülötte, és mindenki gurult a nevetéstől; újra meg újra elmondatták vele a mesét, és beletették az összes olyan közös zajongást, amit Marjorie nem. Ösztönösen.
Egy óra elteltével a gyerekek úgy bántak velem, mintha mindig is ott lettem volna; nagyon kedvesek voltak, megdicsérték a fülbevalómat (Coyote vonyít a holdra), a hajamat, a csillagos pólómat, és mindenek felett az akcentusomat és a mesémet (többen ragaszkodtak hozzá, hogy inkább azzal a mesével akarnak dolgozni, mert az volt a kedvencük, és van benne kastély...). Megmutatták nekem a házi feladataikat (mesékkel foglalkoztak a múlt héten), megkínáltak popconnal, elmondták, miről fognak beszédeket tartani; az egyik fiú megmutatott egy könyvet, amit ő írt és rajzolt, és összetűzött lapokból állt, egy gyönyörű zöld-sárga kígyóval az elején. Amikor megdicsértem a kígyót, elszaladt, és visszatért két összetűzött papírlappal, csak nekem. Rajzolt nekem is egyet. Természetesen tudni akarták azt is, mit fogok csinálni a rajzokkal, és meg kellett ígérnem, hogy hazaviszem őket Magyarországra (amiről közben a másik osztályban kinyomozták, Sara segítségével, hogy közelebb van Párizshoz, mint ők). Volt, aki egyszerűen csak megölelt és azt mondta, "you are nice"; volt, aki ezt írásba is adta.

Halálosan fáradt vagyok, de azt hiszem, ennyi glamour hónapokig ki fog tartani.

Dübörögnek a magyar mesék

2011-11-17T02:14:00.004+01:00

Újabb kör az ötödikesekkel a könyvtárban. Nem igazán tudtam, mit meséljek, meg nem is voltam teljesen magamnál (az alvás a héten nem az erősségem, és felgyülemlik a tartozás), úgyhogy úgy döntöttem, biztosra megyek, és mesélek olyasmit, ami be van gyakorolva.

Óra előtt külön összeültem a kettes számú kis mesemondóval, aki nagyon csendes, és minden tanár esküszik rá, hogy lehetetlen lekötni a figyelmét, és mindenféle problémák vannak vele; lélekben felkészültem a küszködésre, de kellemesen csalódnom kellett. A kislány lelkesen és összefüggően mesélte vissza nekem a tücskös történetet, gesztusokkal, saját szavakkal, figyelve a részletekre; láthatóan élvezte a dolgot. Persze hallomásból tudom, hogy a két mesélő között már a múlt héten kitört a dráma, de gyakorlott kis mesemondóm ma hiányzott, így aztán dolgoztam ketteskével egyedül. Meg voltam vele elégedve, teljes mértékben. Meglátjuk, mit alakít a jövő héten.

Ami a könyvtárat illeti: a csoport lelkesen várta a mesét, még a villanyt is lekapcsolták, hiába mondtam, hogy nem lesz itt semmi ijesztő, úgy tűnt, ez már a szertartás része. Elsőként a Halhatatlanságra vágyó királyfit meséltem; a magyar Egyszervolt... teljesen levette őket a lábukról, egybehangzó véleményük volt, hogy a magyar nyelv a legkúlabb dolog a világon. A mesét is feszült érdeklődéssel hallgatták; bér három éve meséltem utoljára, és el is szúrtam néhány ponton, azért összességében jól sikerült. Amikor befejeztem, még öt perc volt hátra az órából, de hangosan követelték, hogy meséljek még; többen is voltak, akik egy egész mesét magyarul szerettek volna hallani. Ezt azért nem vállaltam be, a többségre való tekintettel, de előszedtem helyette a Bús királyfit, ami már nagyon megy kétnyelvű verzióban is. Zajos siker volt, szó szerint. Elsőre persze nem értették, mit beszélek, de másodjára már meg se várták, hogy végigmondjam, hanem mondták velem együtt szinkronfordításban. Jókat kacarásztak rajta. Időközben a háttérben megérkezett a postás bácsi egy köteg könyvvel a könyvtár részére; a mesét hallva odasomfordált ő is, és leült a hátsó sorba hallgatózni.

Továbbra is nagyon szeretem a kis ötödikeseimet. Osztatlanul lelkesednek bármiért, aminek köze van a mesemondáshoz...

Tinédzser mesemondók

2011-11-17T02:10:00.001+01:00

Tegnap reggel visszatértem kedvenc tinédzser drámaosztályomhoz, hogy meghallgassam, mire mentek a meséikkel. A feladat annyi volt, hogy adjanak elő egy két-három perces sztorit. Hetekig dolgoztak rajta a tanár szigorú felügyelete alatt; tegnap reggel aztán készen álltak rá, hogy én is meghallgassam az előadást.

Első megfigyelés: ha ráhagyjuk a tindézserekre a meseválasztást, számítsunk rá, hogy ahhoz a forráshoz fordulnak, amit a legjobban ismernek - ez az ő esetükben az Internet. Gyakorlatilag mindegyikük városi legendákat mesélt, ami a maga nemében érdekes is meg fura is, viszont nagyon boldog voltam, hogy egyáltalán nem láttam a választásban a tanár keze nyomát. Mindenki azt választotta, ami tényleg foglalkoztatta őket.

Ezen belül aztán volt a skálán az égvilágon minden; főleg olyan sztorik, amik amúgy is keringenek az Interneten meg tinédzser körökben, virtuális vagy valós tábortüzek körül, házibulikban, vagy általános pletykaként.
Az egyik lány egyes szám első személyben adott elő egy sztorit, ami egy rab szökéséről szólt (azzal a csattanóval a végén, hogy valaki más koporsójában csempészték ki a börtönből, csak éppen az halt meg, akinek ki kellett volna ásnia...). Egy másik csaj egy 18. századi kísértetlegendát adott elő, szintén egyes szám első személyben; nagyon komolyan mondta, de a végén elmosolyodott, és ettől végigfutott a hátamon a hideg... Volt, aki saját horror-történetet kreált, ufókról és alakváltókról; egy lány egy példázatot mesélt a szerelemről és más érzelmekről. Előkerültek megint a népszerű városi legendák a gyilkos bohócról és a sálat viselő lányról; a vörös hajú trickster pedig megismételte a nagybátyjától tanult tréfás kis példázatot a különböző vallások papjairól és lelkészeiről, amit ismét saját családi sztoriként adott el. Összességében véve remek sztorik voltak.

Egyetlen nagy bajom volt a dologgal: színház volt és nem mesemondás, és nem a gyerekek hibájából. Ha még emlékeztek rá, összeültem velük egy órán és mindenki személyes sztorikat mesélt; jókedvű, lelkes kis csapat voltak, és úgy érzem, a gyakorlás során a lelkesedés kiveszett. Látszott rajtuk, hogy próbálnak jól szerepelni, és szépen beszélni; de talán pont ezért, maga a lelkesedés nem jött át. Sanda gyanúm, hogy a tanár hibájából, aki kedves és udvarias ugyan, de szigorú, és szerintem nem egészen érti a mesemondás lényegét ("bánj velük keményen" figyelmeztetett óra előtt "mondd meg nekik, mit csinálnak rosszul". Piha.)
Sajnáltam a dolgot, mert jó csapatnak indultak, de a hűűűűűha élmény elmaradt, és nem miattuk. Persze a tinédzserek problémás korosztály; mesét lelkesen és szívesen hallgatnak, de a szereplés már egészen más dolog (gyanítom, hogy azért válogattak városi legendákat, mert az a legkevésbé ciki az ő szemükben...)

Át kell még gondolnom ezt a dolgot, és visszamenni a következő félévben.

Mekkora egy szárnyas farkas?

2011-11-15T20:57:00.002+01:00

A mai nap száma a 4: négy óra alvás után meséltem a negyedik osztályban, és úgy tűnt, az ő hangerejük is négyszer akkora, mint az enyém. Valamiért ma egyáltalán nem voltak hajlandóak elcsendesedni; legalábbis addig nem, amíg érdekessé nem kezdett válni a történet.
Ennek ellenére sikerült néhány fontos megfigyelést tennem a korosztályra vonatkozóan.

Először is, hogy témája legyen az órának, úgy döntöttem, mesebeli szörnyekről fogunk beszélgetni; szép hosszú listát sikerült összeírnunk a táblára jelentkezéses alapon. Ha bestiákról van szó, a tízévesek már nagyon a topon vannak. Meglepően sok volt a listán a görög mitológia - Pegazus, Medúsza, driádok, najádok, küklopszok, kentaurok... a gyerekek osztatlan lelkesedésüket fejezték ki a görögök iránt. Alaposan le voltam döbbenve, amíg le nem esett, honnan a nagy tudomány: már megint Percy Jackson működik a háttérben. Harry Potterrel kiegészülve. Mondjon mindenki, amit akar, mesemondó szemmel nézve a gyerekek tanulnak...

Miután körbejártuk a témát, és a szörnyek felsorolásának csak nem akart vége szakadni, rátértem a nap meséjére: dobpergés, dobpergés, először meséltem Szárnyas Farkast. Juhé!
Sokkal hosszabb, mint gondoltam. Még rövidítve is jó fél óra volt végigmondani. Erre persze nem számítottam. Javukra legyen mondva, a kölykök végigülték, és lelkesen végig is kommentálták az egészet. Mivel sohasem meséltem még a sztorit, nagyon örültem a kommenteknek: ez a korosztály tökéletes arra, hogy megmutassa, mi működik a mesében, és mi nem. Menet közben.

Jegyzetek a lap szélén: a táltos paripa és a mágikus kard a legkúlabb dolgok a világon (főleg, ha félálomban nem keverem össze a szavakat). Többször is emlékeztettek rá, hogy ne felejtsem el a kardot; az egyik kisfiú, akivel általában nehéz bánni, minden egyes alkalommal, amikor azt mondtam, 'kard', hozzátette, hogy "a mágikus kard!". Direkt beleraktam a parázzsal etetést is a táltos paripához, csak hogy még menőbb legyen az egész. "Milyen gyorsan repüljek, mint a szélvész vagy mint a gondolat?" osztatlan sikert aratott (kár, hogy a táltoson nincs gázpedál...) A hétfejű sárkány mindenkit levett a lábáról; amint kimondtam, a lányok kórusban kezdtek visítani, hogy "ne vágd le a fejét!!!!" (Bezony. Hydrának nézték a sárkányunkat. A görög mitológiát már túlélnék a kis okosok, büszke vagyok rájuk.) Attól a perctől kezdve, hogy megjelent a színen a szárnyas farkas, a gyerekek le voltak nyűgözve; az egész történet magával sodorta őket. Természetesen valaki azonnal megkérdezte, hogy a szárnyas farkas nagyobb-e, mint Jacob Black. Azt válaszoltam, hogy igen, a szárnyas farkas nagyobb, mint Jacob Black. Ami tény, az tény. Meh. Különben is, honnan tudják a tízévesek... na mindegy.
A kedvencem az volt, amikor a királyfi bemegy az elvarázsolt palotába, és nem lehet szerelmes; amint meglátta a királylányt, az egész csapat visítani kezdett megint, hogy "jaj basszus, ne csináld... ne legyél hülye..."

A mese végére fontos megállapítást tettem: akárki mondja is, hogy a tündérmesék nem szorulnak magyarázatra, és elemi szinten szólnak mindenkihez, ez az én tapasztalataim szerint, legalábbis ami a gyerekeket illeti, nem igaz. A gyerekek ugyanis figyelnek, és beleélik magukat a mesébe, és gondolkodnak és töprengenek rajta, és fel fognak tenni minden kérdést, ami csak az eszükbe jut. Mekkora egy szárnyas farkas? Mitől fehérek a fogai? Honnan tudta az öregember, hogy hol kell keresni a varázskardot? Miért tud a farkas tüzet okádni? Miért nem ment a két herceg a két másik úton? Miért tudta a királyfi mégis feléleszteni a fivéreit, annak ellenére, hogy szerelmes lett? Hogy bírta el a farkas a királyfit, amikor előtte nem bírta el? Hogyan ért haza időben? Mi lett a táltos paripával? És a karddal? És hogy került a kard a tündérvárba? És ki volt a királykisasszony? És miért nem volt szabad beleszeretni?
Lehet, hogy a mesék elemi szinten szólnak az ember tudatalattijához, Jung bácsi, de a gyerekeknek a tudatát is foglalkoztatja a sztori, és részlet nem marad megkérdőjelezetlenül. A kérdések nagy többségénél el kellett ismernem, hogy én sem tudom a választ. Ideje lesz elgondolkodni rajta, és méretre szabni a sztorit modern gyerekek számára. Az alapjaik nyilvánvalóan megvannak - tudják, hogy kell egy hydrát legyőzni, vagy hogy mi az a Pegazus - ellenben elvárják, hogy a történet az ő gondolkodásuk számára is értelmes legyen. Ez pedig a mesemondó feladata.

Tegnapi hírek

2011-11-14T21:22:00.002+01:00

Tegnap megismertek egy étteremben.

Olasz kaját raboltunk magunknak mozi előtt (szokásos vasárnap délután) amikor az egyik pincér, pólója felirata szerint Bazsalikom nevezetű (de legalább nem ő kapta a Fokhagymát) rám vigyorgott, és közölte, hogy hallott ám mesélni. A spanyolos osztályba jár a srác a gimiben (és jó amerikai szokás szerint ő is dolgozik a suli mellett).

Tisztára celebnek éreztem magam. És még a mesére is emlékezett.

Rock and roll

2011-11-14T20:21:00.003+01:00

Újabb hétfő, újabb fellépés.

Csinos vidéki tájak között nagyfőnök és főnökasszony társaságában elkocsikáztunk fellépni a közeli Limestone nevű kis település általános iskolájába. Az épület előtti hirdetőtáblán ki volt rakva fekete betűkből, hogy "Welcome, ETSU Storytellers", amitől azonnal jó kedvünk is lett. A szervezés kicsit nehézkesen indult ugyan (nagyfőnök volt a csapatkapitány, és néhány dolog néha kimegy a fejéből), de azért a végén minden jóra fordult.

Az első óra (hajnali kilenckor, amikor még a csipát pislogtuk kifelé a szemünkből - a mesemondók nincsenek a koránkeléshez szokva...) kétszázötven gyereket tartalmazott, ötödikestől nyolcadikos méretig. Az iskola tornatermében foglaltunk helyet; ők a lelátón, mi meg a pályán, megfelelő mennyiségű huzallal és vezetékkel hangosítva. Veszélyes egy korosztály volt, pontosan az a szelete az iskolai pályafutásnak, amikor a mesemondó előadásokat látványosan illik végigunatkozni. Nagyfőnök halált megvető bátorsággal egy balladával nyitott, ami megalapozta a hangulatot; lehetett látni, hogy tetszik nekik a dolog. Utána jöttem én (haha, olyankor érzi az ember a személye körül szövődő legendákat, amikor úgy konferálják fel, hogy "egy kis faluból érkezett"...). Bár eleinte nem ezt terveztem, végül mégiscsak Chubba királyfi lett a dologból, mert az tűnt a legvagányabbnak, és a világért sem akartam, hogy gyerekesnek érezzék a műsort. Helyette beszéltem nekik Attiláról meg a hunokról, és úgy tűnt, értékelik a dolgot. Harmadszorra jött Delanna, aki a pénteki indián meséket hozta magával; végül megint nagyfőnök következett, Boleyn Anna osztatlan népszerűségnek örvendő nótájával. Itt már hangosak voltak a kölkök, és lelkesen kiabálták be a refrént a kellő helyeken.

A második kör volt az igazán ijesztő: 275 gyerek, ovistól negyedik osztályosig. A puszta mennyiség ijesztően hatott: nem minden mesemondó álma, hogy az alábbi látvány fogadja egy fellépésen:

Én speciel örültem neki, bár azt nem tudtam, mennyire lesznek kezelhetőek. Aki jól megnézi a képet, a tömegben elszórtan tanárokat fedezhet fel, Hol van Waldo? alapon - ők tartották a viszonylagos rendet, ha szükség volt rá.
Ismét nagyfőnök vetette magát elsőként a mókusok elé, a szokásos megjegyezhetetlen refrénű nótájával (ami ezúttal külön sikeres volt, mert megtalálható benne az igazgató neve). A gyerekek énekelni ugyan összevissza énekeltek, viszont mindenki lelkesen dobolt a lábával, amitől olyan lett a hangulat a tornateremben, mint a Gladiátor harcjelenete fél perccel azelőtt, hogy elszabadulnának a tigrisek. Egészen rock-koncert érzésem volt tőle.
Másodjára következtem én, és A fiú, aki a felhőkön akart járni. Mivel az előadás hevében totál kiment a fejemből, hogy hívják a menyétet angolul, a magyar menyét amerikai büdös borzzá avanzsált, és senki nem bánta. A gyerekek élvezték a mesét, és a nagyfőnöknek is tetszett. Harmadjára megint Delanna mesélt csillagos meséket, és végül nagyfőnök Miért rövid a medve farka? sztorijával szabadultunk. A kicsik nagyon cukik voltak, odajöttek megölelgetni minket, ahogy kifelé sorjáztak a teremből.

Teljesen ki vagyok ütve.

Csillagok, csillagok

2011-11-11T21:36:00.002+01:00

Ma döbbentem rá, hogy ezen a héten gyakorlatilag minden nap meséltem. Szép az élet.

A mai fellépésünk egy általános iskolában volt, nem messze az egyetemtől; 250 harmadik, negyedik és ötödik osztályosnak kellett tudománnyal kapcsolatos meséket mondanunk. Közösen úgy döntöttük, akkor leszünk a legérdekesebbek, ha csillagos meséket viszünk, aminek én külön örültem, mert nagyon szeretem őket, és rég volt már alkalmam csillagos mesélésre. A többieknek (Joshua és a főnökasszony) újdonság volt a téma, úgyhogy engem tettek meg a fellépés kapitányának.

Ma reggel egy hirtelen ötlettől vezérelve feltelepítettem a gépemre a Stellariumnevű remek kis programot, bízva benne, hogy ha az iskolának van színházterme, akkor van projektora is. Amikor megérkeztünk, két dolog derült ki azonnal: egy, hogy van projektor, és kettő, hogy egy órával korábban érkeztünk a kelleténél (valamiért a mi naptárunkban egy óra volt beírva, az övében pedig kettő). Annyi baj legyen, elmentünk ebédelni, és még időben vissza is értünk, hogy be tudjunk rendezkedni, mielőtt elözönlik a színházat a gyerekek. Mire a hangtechnikus megérkezett, már rácsatoltam a laptopot a kivetítőre, és a színpad felett egy hatalmas vásznon békésen vándoroltak a csillagképek közbe-körbe. Joshua és főnökasszony szintén békésen vándoroltak körbe-körbe, színházi emberek lévén, szorgosan ismételgették magukban a meséiket. Amikor kinyíltak az ajtók, és özönleni kezdtek a gyerekek, megálltam az első sornál, és beszélgettem velük egy kicsit; három kislány tudni akarta, mi is van a kivetítőn, így aztán elmagyaráztam nekik, mit látnak; segítettem nekik megkeresni a Kisgöncölt és a Nagygöncölt, meg a Sarkcsillagot. Időközben mindenki elhelyezkedett, és kezdődhetett is a mesélés. Mivel úgy tűnt, a csillagosdi az én szakterületem, én vezettem fel az előadást; az első sztorit Joshua mesélte, az Aranyhajú Ikrek egy portugál változatát, ahol az ikrek homlokán csillag van. Sajnos annyira nem volt jó helyen a laptop, hogy meg tudjam mutatni az Ikrek csillagképet, de annyi baj legyen. Delanna két indián mesét mesélt (a múltban volt a tanszéknek egy csillagos programja néhány indián mesemondóval közösen), az egyiket Kojotiról, a másikat Hollóról. Végül aztán jöttem én; úgy döntöttem, szigetközi tündérországot kapnak, mert az is a Tejúttal végződik, és ez a korosztály nagyon szereti a tündéreket (és még komolyan veszi őket). Igazam lett, nem csak hogy tapsoltak a mese végén, de visítottak is. Külön vicces volt, hogy eszembe jutott a hosszú magyar Egyszervolttal kezdeni, amitől aztán le is esett az álluk annak rendje-módja szerint. Az igazgató (szigorú tekintetű úriember, akinek olyan nézése van, hogy én is haptákba vágtam magam, amikor felbukkant) megkérdezte őket, van-e kérdésük. Az egyik kisfiú azt akarta tudni, miért van a Kismedvének és a Nagymedvének hosszú farka (Stellarium rá tudja tenni a csillagképekre a rajzot is). Azt válaszoltam, hogy egyrészt nem minden nép szerint medve a medve, másrészt pedig régen a medvéknek is hosszú farka volt, és egy egész mese szól róla, hogyan veszítették el. Ezzel a válasszal aztán mindenki megelégedett. Egy másik fiú azt akarta tudni, ki a bácsi a medvék mellett. Cepheusról volt szó, úgyhogy gyorsan összefoglaltam nekik, hogy a bácsi egy király, akinek a teljes családja fenn van az égen, feleség, gyerek, és a gyerek férje, Perszeusz. Erre aztán lett nagy felhördülés, meg csillogó szemek. Lehet sok rosszat mondani a Villámtolvajra (Athénének gyereke?!?!), de egy biztos: megszerettette a gyerekekkel a görög mitológiát...

Miközben pakoltunk, még odajött hozzánk néhány gyerek; az egyik kislány azt akarta tudni, igaz-e a tündéres mese; gyorsan megfordítottam a laptopot, és megmutattam neki Magyarország térképét és a Szigetközt. Egy másik lány azt kérdezte, mi a köszönöm magyarul, és amikor megmondtam neki, megilletődve elszaladt. Úgy tűnt, hatást gyakoroltak a gyerekekre a csillagok és a mesék; arra bátorítottam mindenkit, hogy olvasson sokat a csillagokról, mert jó is az...

Most akkor mi is van az indián mesékkel?

2011-11-11T05:45:00.002+01:00

(Politikailag korrekt megjegyzés jó előre. Az 'indián' mint megnevezés ideát már nem használatos; jobb esetben idejétmúlt, rosszabb esetben sértő. Native American van helyette, ami magyarra őslakosnak lehetne fordítható, vagy a különböző törzsek és népek nevei. Én azért használom az 'indián' kifejezést, hogy a magyar olvasók számára egyértelmű legyen, miről beszélek.)

A nyolcvanas évek végén, nagyjából egy évtizeddel az után, hogy lendületet nyert és felvirágzott az amerikai mesemondó mozgalom, különös esemény szakította félbe a szokásos nyári országos mesemondó konferenciát: egy csoport indián, fekete, zsidó, és egyéb kisebbségi mesemondó masírozott be az előadás közepén, hogy magukhoz ragadják a mikrofont, és közösen hívják fel a figyelmet a mese mint kulturális érték szerepére és tiszteletére. Egészen addig, a mesemondás reneszánszának fényében úszva, az amerikai mesemondók dobálóztak az égvilágon minden mesével, ami a kezükbe akadt, vallási vagy etnikai háttérre való tekintet nélkül, aki kapja, marja alapon. Ezért részben Joseph Campbell volt a felelős, aki a könyveiben kijelentette, hogy minden mese egy, és a mese univerzális forma, amit mindenki ért, és ebből kifolyólag felül áll a kulturális különbségeken. Nos, volt, aki nem így gondolta.

Természetesen rengeteg vallási, etnikai stb. kisebbséggel kapcsolatban fel lehet vetni ugyanezt a problémát; mégis, a leggyakrabban az indián történetekkel kapcsolatban kerül elő. A kérdés pedig így hangzik:

Mesélhet-e nem indián mesemondó indián meséket?

A válasz gyakorlatilag személyről személyre, mesemondóról mesemondóra változik, még akkor is, ha kizárólag a témában érintett előadókat kérdez meg az ember. Íme, néhány variáció:

1. Sok őslakos mesemondó úgy tartja, fehér ember egyáltalán ne nyúljon az ő történeteikhez. Meg lehet érteni. Nem a fehérek elleni ellenszenvből mondják, pedig arra is lenne alapos okuk; aki értetlenkedik a dolog felett, annak tudnia kell, hogy a mesemondás az őslakos kultúrákban rítus, szertartás, szent dolog. Nem csak a történet maga, hanem az előadás is egy hagyomány részét képezi, amit nem szívesen adnak avatatlan kezekbe. A mesemondók ösztönösen dolgoznak a meséiken; itt-ott megváltoztatják, ha kell; átalakítják a közönségük számára, hogy érthető legyen, esetleg kivesznek belőle kulturális elemeket, amik nem véletlenül vannak ott. Ez egy élő szóbeli hagyomány számára olyan, mint amikor River Tam kijavítja a Bibliát. Természetesen az indián hagyományokon belül is vannak különböző mesetípusok - nem ugyanolyan súlyú egy nyolc napig tartó teremtéstörténet, és egy gyerekeknek szóló állatmese. De ahhoz, hogy valaki lelkiismeret-furdalás nélkül mesélhessen a hagyományból kiragadott történeteket, vagy egyenesen a forrásból kell kapnia őket - indián mesemondóktól, engedéllyel - vagy az adott néphez kell tartoznia.
Azt is tudni kell, hogy sok hagyományban az egyes meséknek megvan a maguk szezonja, és komoly tabuk vonatkoznak arra, melyiket mikor szabad, lehet mesélni, és ezeket egy avatott mesemondó pontosan tudja és nem szegi meg. Úgy tartják, komoly gondok, szerencsétlenségek származhatnak belőle, ha valaki évszakon kívül mesél egy-egy ilyen mesét.

(Itt jegyezném meg, hogy nincs olyan, hogy 'indián'. Törzsek és népek vannak, és egy-egy nép mesemondója, mint például Dovie, nem meséli egy másik nép meséit, csak azért, mert az is 'indián'. Ez körülbelül olyan lenne nekik, mintha Ausztriától keletre minden népmese "Kelet-Európai népmesék" címszó alatt lenne publikálva. Ha őslakos népmesékről beszél, vagy azokkal dolgozik az ember, az az alapvető minimális minimum, hogy tudja, melyik törzshöz vagy néphez tartozik a történet.)

3. Vannak mesemondók, akik úgy gondolják, bizonyos időbeli, helyi stb. megkötésekkel szabad mesélni az indián történeteket. Ők leginkább a saját lelkiismeretükre alapoznak. Ilyen például, hogy Amerikán kívül mesél valaki indián történetet, de ideát nem; vagy ha valaki csak iskolában, gyerekeknek meséli őket, oktatási célzattal. Általánosan elfogadott nézet az is, hogy minél többet tudsz az adott meséről és a mögötte álló kultúráról, annál jobban átlátod, lehet-e, szabad-e, érdemes-e mesélni a történetet. Sokan még így is inkább engedélyt kérnek indián mesemondóktól, ha tehetik. Mások úgy tartják, ha ki lett adva könyvben, szabad préda; ez viszont sokszor problémákba ütközik - attól, hogy nem én loptam, még nem biztos, hogy nem lopás. Több sztori is kering mesemondó körökben olyan indián mesékről, amik fül után, engedély nélkül lettek leírva és kiadva. A néprajzi gyűjtések hőskorában sokszor fordult elő ilyen; innen vannak aztán olyan remek népmeséink, mint amikor Kojoti prérifarkas-ürülékké változó magnószalaggal szívatja meg a fehér antropológust. Egy szó mint száz, érdemes megnézni, ki adta ki a könyvet, és hogy mennyit és mit ír a mesék hátteréről.

4. Sok mesemondó (főleg azok, akik nem tartoznak kisebbségi kultúrákhoz, bár ilyet manapság nehéz találni) úgy gondolja, a mese mindenkié, és akkor él, ha továbbadják és szabadon szárnyal; sokan a kultúrák megőrzésére hivatkoznak és arra, még mindig jobb, ha fehér ember meséli őket, mint ha senki. Ezek érvényes meglátások, de megint csak vigyázni kell velük; egyrészt a "nem meséli senki" megértése komoly kutatómunkát igényel (mert ugye nem akarunk lesenkizni néhány ezer embert valahol egy rezervátumon, akiket már szívattak úgyis eleget a történelem folyamán), másrészt pedig élő kultúrák hagyományait a saját történeteikkel kapcsolatban igenis illik tiszteletben tartani. Ez ugyanaz a vonal, mint a régészet és a sírgyalázás - mi sem turkálunk olyan temetőben, ahová a nagymama még virágot hord (indián temetőben meg egyáltalán nem, érthető okokból, ez itt fontos régészeti téma, hogy a sírokat nem szabad bolygatni).

És hogy mi a válasz a kérdésre? Ez mindenkinek a saját lelkiismeretére tartozik. A legtöbb, amit az ember tehet, az, hogy tisztában van a helyzet bonyolultságával (amihez az itt leírtak talán nyújtottak egy pici kezdő lökést) és igyekszik a lehetőségeihez mérten a lehető legnagyobb tisztelettel bánni az indián mesékkel.
Az egyik legfontosabb elkerülendő hiba az, hogy úgy bánunk velük, mintha egy kihalt kultúra meséi lennének; Európában, mivel messze vagyunk tőlük, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy itt élő emberekről, élő hagyományokról van szó, akik a mai világban elérhetőek, megkereshetőek, kérdezhetünk, tanulhatunk tőlük. Egy mesemondó, amikor megcsinálja a házi feladatát, a legjobban akkor cselekszik, ha tisztelettel nyúl a meséhez, és igyekszik annyi mindent megtudni róla, amennyit csak lehet - és az összegyűjtött információk fényében eldönti, felvállalja-e a mesélését.
Természetes, hogy ez nagyon sok mindentől függ - az előadástól, az előadótól, a történettől, a közönségtől stb. De mindenképpen érvényes itt is (mind minden más nép meséi esetében, az ember sajátján kívül) az, hogy tudni kell, honnan jött egy történet, hogyan jutott el hozzánk, és mit jelentett ott, ahonnan érkezett.
Készakarva nem sértenénk meg senkit; próbáljunk meg arra törekedni, hogy tudatlanságból se tegyük. Ennyi.

Multikulti

2011-11-11T04:15:00.002+01:00

A mesemondók multikulturális mesélésnek (multicultural storytelling) nevezik azt, amikor valaki az adott ország domináns kultúrájától eltérő, de az országban jelentős mértékben jelen lévő vallási, etnikai vagy egyéb kisebbségek meséit adja elő. Ez Amerikában gyakorlatilag bármi lehet, a katolikustól kezdve a mexikóiakon keresztül a melegekig. A mesemondás ilyenkor a kulturális sokszínűség, egyenlőség és világbéke jegyében zajlik, és a célja az, hogy eloszlassa a sztereotípiákat, és valami újat tanítson a közönségnek az adott kultúráról.

Szép, tágan értelmezhető fogalom, és jó sok benne a megvitatni való téma - kisebbségi kultúrák meséivel bánni sohasem egyszerű. Egyszerűen túl sok embert lehet megsérteni vele, ha rosszul csinálja az ember.

Természetesen kezdő mesemondó osztályunk egyik feladata volt egy ilyen történetet előadni. Én már túlestem rajta a múlt héten (mindenki más elhalasztotta az utolsó pillanatban, hehe). Részemről, magyarországi kisebbségekben gondolkodva, cigány mesét meséltem; találtam egy gyönyörű történetet, A madarak nővére a címe, és tele van roma mitológiával (egyébként egy lengyel-cigány mesegyűjteményben találtam). Nagyon élveztem mesélni, és a közönséget is lenyűgözte, megtartom.
A mai napon mesélt mindenki más. Remek felhozatal volt. Az egyik nő, aki dél-amerikai kisfiút fogadott örökbe nemrég, egy maja mesét mesélt arról, hogyan kapta a kolibri a színes tollait. Az egyik tanítóképzős csaj egy indiai mesét mesélt (ami nagyon kedves volt és jópofa, de enyhén sértő, és utóbb kiderült, hogy nem véletlenül, mert egy brit nő írta még a gyarmati időkben... hoppácska. Ezért kell megcsinálni rendesen a házi feladatot, és utána nézni a meséknek...) Egy másik csaj a Tikki Tikki Tembo című mesét mesélte nagyon remekül; az előadásra senkinek nem volt panasza, de megint csak felmerült, hogy a mese tulajdonképpen nem kínai, csak annak van eladva... mondjuk látszik is rajta. Ezek után következett Sara, és mindent letarold. A Guadalupei Szűzanya legendáját mesélte el. Ma már másodjára volt szerencsénk hallgatni (a reggeli órán a Pentameronból mesélt). Órákig bírnék ülni bármilyen előadásán. Őstehetség. (És mivel egyben boszi is, neki a katolikus mese volt a kisebbség. És mivel texasi, belehúzta az előadásba a mexikói kultúrát is...)
Joshua a Halott Menyasszonyt mesélte (valószínűleg megihlette, hogy annyit foglalkoztam a sztorival a Halloween szezonban, hehe). Egy másik nő az osztályból, aki hivatására nézve romantikus regényeket ír, egy puerto rico-i népmesét mesélt; nagyon jópofa csak egyébként, a végtelenségig cinikus, és nagyon ért a szavakhoz. A nap utolsó előadója egy tanítónő volt, aki egy navahó indián ismerősével készített interjút, és abból faragott történetet a modern indiánok életéről, nagyon lenyűgöző volt. Az indián mesékre később még vissza fogok térni egy másik bejegyzésben, órán sokat feszegettük a témát.
Mindenki egy csomót tanult mindegyik meséből; az előadásokat bemutatkozások előzték meg, és a mesék leírásai, meg a kulturális háttér bemutatása. Eddig ez volt a legérdekesebb házi feladatunk.
A következő állomás: saját történetek; mindenkinek mesét kell írnia, vagy történetet faragni egy történelmi eseményből. Én meglepő módon az utóbbit választottam. Majd beszámolok arról is...

Sok kicsi mesemondó

2011-11-11T04:00:00.002+01:00

Ma visszamentem a negyedik osztályba. Mivel nyolcan akartak mesét mondani, a tanár megkért, hogy vigyem ki őket óráról, hogy annyival is kevesebb gyerek kezében legyen hangszer, amivel a jobb sorsra érdemes tanerő idegeit reszelgetheti.

(Mielőtt valaki megkérdezi: igen, minden óráról be fogok számolni részletesen. A project kedvéért a fejleményekről le kell adnom majd a félév végén egy logot, de halálosan lusta vagyok hozzá, így logolás helyett inkább blogolok, hogy ne felejtsem el, mikor mi történt.)

Kisebb zavar támadt az Erőben, amikor megkérdeztem, ki is az a nyolc gyerek; először csak hárman voltak, majd tízen, majd öten, majd hatan, heten, nyolcan, majd négyen, végül aztán öttel indultam el a szomszéd terembe és nyolccal érkeztem meg, a fele mesélni akart, a fele meg kíváncsi volt, hogy mi is fog történni.
Az történt, hogy megkérdeztem őket, emlékeznek-e a történetre. Emlékeztek. Voltak kisebb hézagok a sztoriban, de nyolcan közösen (négy fiú, négy lány) szépen össze tudták rakni a darabkákat. Amikor sikerült megegyeznünk benne, hogy nagyjából mi is történik a mesében (és a fiúkat is felvakartam az asztal alól, ahol a tigris szerepét gyakorolták), körbe ültettem őket, és egymásnak adva a szót szépen elmondták az egész mesét. Fejből, a saját szavaikkal. Volt nálam szöveg, de nem rukkoltam elő vele, mert minek. Hadd meséljenek maguktól.
Végül két fiú visszalépett, mert inkább zenélni szerettek volna; hat mesemondóval zárult az óra. Közben az egyik kissrác, aki sohasem hajlandó semmit csinálni, megkapta az előadásban a főszerepet a tigris személyében, és halálosan boldog volt vele.

Óra után beszélgettem a tanárral - az ötödik osztályban már négy mesemondó van tegnap óta, és dráma van kialakulóban a szerepek körül. Esküszöm, mire visszajövök a jövő héten, vagy tízen lesznek, vagy semennyien... kíváncsian várom a fejleményeket.

Tudod, hogy valamit jól csinálsz, ha...

2011-11-10T01:32:00.003+01:00

... éjszaka azt álmodod, hogy gyerekeket tanítasz madárrá változni és repülni. Mindegyik másfajta madár lesz, és némelyik bukdácsol is a levegőben, de egyik se esik le.
Jung bácsinak lenne erre néhány mélyen szántó megjegyzése. Én megelégszem annyival, hogy illik a jelenlegi hangulatomhoz.

Ma fél órával korábban érkeztem a suliba; amikor benyitottam az ötödikesek osztálytermébe, a kis mesemondóm már pattant is ki a padból, és nagyon határozottan masírozott át velem a könyvtárba. Kisajátítottuk a katalógusszobát, és leültünk beszélgetni. Mint kiderült, kis mesemondóm már szorgosan építi a karrierjét: nem csak notesze van, amibe a megtanult meséket írja fel, hanem gyakorol is az osztálytársain, és nagyon élvezi. Amikor megkérdeztem, milyen meséket szeret, nagyon komoly arccal azt válaszolta: "Jelenleg nagyrészt hagyományos történetekkel dolgozom." Leestem a szék alá.
Széles jókedvem csak tovább fokozódott, amikor megkérdeztem, lenne-e kedve mesélni nekem egyet. Egyrészt nagyon értékeltem, hogy nem pattant fel a székből, hanem szép nyugodtam hátradőlt; a mesélés olyan természetesen jött neki, mint a beszélgetés, nem tartotta szereplésnek. Akkor kezdtem igazán kuncogni, amikor belekezdett a történetbe - ami nem volt más, mint a Kiskakas gyémánt félkrajcárja. Előre megkérdezte, hogy ismerem-e, de csak ráztam a fejem; nem illik a mesélést elrontani azzal, hogy szólunk, ha ismerjük a sztorit. Szép csendben végighallgattam (persze közben vigyorogtam lelkesen, mint a tejbetök). Elképesztően jó volt a kiscsaj. Nem hümmögött, nem akadt el, nem ismételte magát; a gesztusai teljesen a helyükön voltak, játszott a hangjával, és egyáltalán, volt olyan szinten, mint néhány kezdő osztálytársam. Természetesen teljesen lehidaltam tőle, és nagyon megdicsértem.
Utána beszélgettünk a meséről, mesemondásról; mindenféle témák szóba kerültek. Azért dolgoztam külön vele, mert a zeneórán ő fogja a tücskös történetet mondani, amíg a többiek zenélnek és játszanak. Vittem ugyan magammal szöveget a gyakorláshoz, de nem adtam oda neki; helyette megkérdeztem, emlékszik-e a múlt heti történetre. Emlékezett. Megkérdeztem, van-e kedve elmondani. Elmondta. Csak egy részletet hagyott ki az egész sztoriból, cserébe viszont több helyen jobban kiszínezte, mint én. Hozzáadta a saját ötleteit. Megint lehidaltam.
Az a szép az egészben, hogy azt is megosztotta velem, hogy a történetet képekben látja, és nem szövegként; ezért egyszerű neki a mozdulatokat kitalálni, és ezért is nem sül bele. Ki akartam nyomtatni a kiscsajt egy poszterre és kitenni minden tanár ablakába. Nesztek.

Időközben bejöttek a többiek is a focizásból, és a napi fénypontok sorozata tovább folytatódott. Mivel végre-valahára lemondtak az ijesztő történetekről, viszont még mindig ragaszkodtak a kalandokhoz, gondoltam, megnézem, működik-e Aisha ennél a korosztálynál. Működött. Teljesen le voltak nyűgözve; halálosan meglepődtem rajta, hogy egy pisszenés sem volt egész idő alatt, kivéve amikor a meséhez fűztek megjegyzéseket. Közben én is szorgosan tanultam tőlük; Aisháról sokat tudok ugyan, de keveset meséltem, így aztán nagyon figyeltem, mi az, ami tetszik nekik. A lányokat különösen lekötötte a sztori, de volt benne elég harc és kaland ahhoz, hogy a fiúk is csillogó szemekkel hallgassák. Az első pillanattól az utolsóig feszült figyelemmel követtek minden mozzanatot, és amikor a történet véget ért, még üldögéltek egy jó darabig csendben, míg felfogták, hogy vége van. Óra előtt kérdezték, hogy ezt is a kis könyvemből mesélem-e (abból a pici könyvből, ami mindig a nyakamban lóg, és osztatlan lelkesedés tárgyát képezi). Mondtam nekik, hogy ez a mese annyira új, hogy még nincs benne a könyvben. Óra után odajöttek hozzám figyelmeztetni, hogy mindenképpen írjam bele. Nem kellett több bizonyíték, hogy tetszett nekik a sztori...

Míg az osztály nagy része a könyvtárban kolbászolt, és a könyvtárosnőtől kért ajánlásokat, hogy mit kölcsönözzön ki, addig odajött hozzám az egyik kislány, aki eddig mindig nagyon csendes és félős volt, és megkérdezte, hogy ő is mesélhet-e. Odairányítottam kis mesemondómhoz, hogy dolgozzanak össze. Kíváncsi vagyok, hányan lesznek, mire visszajövök a jövő héten...

(És én még azt hittem, nekem kell majd bátorítani őket.)

Közben visszajelzés érkezett a hatodik osztályból is, ahol a hivatalos Halloweent tartottam a viking vérfarkasokkal és a halott holddal: az egyik anyuka írt a tanárnak, hogy a lánya hazament, és visszamesélte mindkét sztorit teljes részletességgel. Az anyuka tudni akarta, ki volt a mesemondó, és hogy fog-e még jönni az osztályba, és ha nem, akarna-e a lányával külön foglalkozni. Juhé.
(A visszamesélés egyébként, ha megfigyelitek, általános jelenség; minden gyerek szereti elmondani, mi volt az iskolában, és sorra hazaviszik a hallott történeteket. Az ötödik osztályban jártam úgy, hogy az egyik lány már hallotta Teig O'Kane meséjét a negyedikes húgától, mielőtt elmondta volna... de utólag hozzátette, hogy a hugi egészen máshogyan mesélte a sztorit...)

Ki a fene találta ki, hogy a mesemondás felnőtteknek való?...

Egy mesemondó százat csinál

2011-11-08T22:12:00.002+01:00

Tegnap is meg ma is a negyedikesekkel voltam; kezdenek már ismerni, mint a rossz pénzt. Én is őket.

Tegnap megint zeneóránk volt; előadtuk a majom és a tigris meséjét, most már hangszerekkel. Majomból is és tigrisből is négy sikerült, és mind nagyon eleven; a többiek a zenét szolgáltatták. Színpadi instrukciókra nem volt szükség, mindenki pontosan tudta, mi a dolga. Kicsit kaotikus volt az egész, és a zenetanár agyára mentünk, de én nagyon élveztem a dolgot. A gyerekek is. A mese határozott változásokon ment keresztül, de ezt senki sem bánta. Különben is egy trickster-történetról van szó. A tricksterek szeretik a változást.
(Érdekes megjegyezni, hogy a gyerekek első hallásra tudták az egész sztorit, a tanár viszont még mindig nem tudja, így aztán néha közösen ki kell javítanunk...)

Mivel 30 percben nem lehet megváltani a világot, úgy döntöttünk, a mai könyvtári órát felhasználom arra, hogy az előadás mesemondói komponenséről beszélgessek a gyerekekkel, és akkor zeneórán csak a zenével kell foglalkozni. És lőn. Külön szeretem, hogy a gyerekek valahányszor meglátnak, mindig megkérdezik, fogok-e mesélni, és aztán a levegőbe bokszolnak, hogy yessss. Óra előtt beugrottam az ötödik osztályba is a kis leendő mesemondómhoz; holnap kikérem óráról és gyakorlok vele kettesben, az ötödik osztály zenés meséjénél ő lesz a narrátor. Ma megkérdeztem a negyedikeseket is, ki szeretne narrálni; heten iratkoztak fel... (és megint volt egy kislány, aki jelentkezett, hogy szeretne mesemondó lenni. Nála nem csodálkozom, Jonesborough-ban lakik, minden mesemondó náluk száll meg...)
Kötelességtudatból beszélgettünk egy kicsit arról, mitől jó egy jó mese, és mitől tündérmese a tündérmese (ők is most kezdik azt a témát amit a gimisek), és hogy mitől lesz valaki jó mesemondó. Miután letudtuk a kötelező oktatás-végrehajtást, ideje volt mesélni is.
A mai történet a Jégország Királya volt; nevezhetjük tündérmesének is meg népmesének is, igazából tökmindegy, a gyerekek nagyon élvezték. A Fekete Ország és Zöld Ország valamiért lenyűgözte őket, így aztán azokat sokáig részleteztem (jellemző, hogy amikor azt mondtam, még a víz is fekete volt, valaki rögtön bekiabálta, hogy az olaj miatt). Az előbbinél egy másik érdekességbe is belefutottam: mivel a Fekete Országot a főhős nem szereti, és undorodva ott is hagyja, amerikai fejjel gondolkodva azt mondtam, az emberek ruhája volt fekete, és nem a bőrük, hogy a fekete diákok ne érezzék sértve magukat. Erre persze a kicsik rögtön felbuzdultak, hogy de hát miért nem. Tanulság: a gyerekeket egyáltalán nem zavarja a dolog.
A történet továbbra is remekül működik. A jéggé fagyott katonák megint csak megfogták a gyerekek fantáziáját; a jegesmedve úgyszintén. A pálmát a koronából lett mászócipő vitte el; amikor azt mondtam, a herceg okos volt, bólogattak. Amikor azt mondtam, a herceg levette a koronáját és kettétörte, megjegyezték, hogy ez nem valami okos dolog. Amikor azt mondtam, felkötötte a lábára mászócipőnek, megegyeztek, hogy mégiscsak okos volt. Aztán azt akarták tudni, a kezére mit húzott. Belesültem. Azzal vágtam ki magam, hogy a cipőkkel már fel tudott menni elég magasra, ahol egyszerűbb lett a mászás... (kövezzetek meg)
A mese jól sikerült; tökéletes választás ennek a korosztálynak. Persze végig zsizsikeskedték az egészet, de nem bántam; a megjegyzésekből lehetett tudni, hogy azért végig a történetre figyeltek...

Az amerikai iskolákban nem tanulnak semmit, ugye?

2011-11-08T21:45:00.003+01:00

Ebbe a kérdésbe, különböző kedves, értetlen vagy sértő formáiban, mindenki rendszeresen belefut, akinek a neve kapcsolatba kerül Amerikával. Amikor először utaztam ki egyetemre, sokan csak a fejüket csóválták: "De hát a mi oktatásunk jobb, mint az övék, nem?..." kérdezték, vagy, tapintatosabban, "És tőlük lehet valamit tanulni?...", vagy a határozottabbja egyenesen így: "De hát az amcsik hülyék, nem?"
Még azok is, akik az utóbbi kérdéssel nem értenek egyet (és tudják, hogy háromszáz millió embert nem illik egy kalap alá venni), fel szoktak tenni kérdéseket az amerikai oktatási rendszerrel kapcsolatban. Nekem is voltak ilyen kérdéseim. Egyrészt, igen, gyökeresen eltér a miénktől. Itt azonnal előre meg is jegyzem, hogy eddigi tapasztalataim szerint logikusabb is. Ide lőjetek. Most viszont nem szeretnék hosszabb eszmefuttatásokba bocsátkozni; az egészet csak azért hoztam fel, mert ma láttam valamit, amit meg szeretnék osztani.

A kedd reggeli óránk (ahol továbbra is lelkesen boncoljuk Jungot és keresztezzük a Doktorral ahol csak érjük) egy olyan osztályteremben van, ahol normális körülmények között általános iskolai töri- és társadalomismeret-tanárokat képeznek. Ennek következményeképp mindig tele van a terem oktatási segédeszközökkel, prezentációkkal, poszterekkel és a fontos tananyagok listájával. Ma reggel, amikor besétáltunk, egy rakat új poszter fogadott minket, amiken a tananyag lényeges pontjai voltak felsorolva, elsőtől ötödik osztályig (továbbra is általános iskoláról van szó).
A főbb pontok a teljesség igénye nélkül:

Első osztály
- Termékek és szolgáltatások, fogyasztók és termelők
- Tájékozódás és távolságok
- A kormányzat működése - törvények és szabályok
- Szavazás
- A kommunikáció formái és azok változása

Második osztály
- A technológia hatása a kultúrára
- Kultúrák együttélése közösségekben
- Munka, kereset, pénzforgalom - alapvető struktúrák
- Gazdasági rendszerek
- Import
- Kormányzat szerepe
- Törvényalkotás
- Állampolgárság
- Választások
- Önkéntesség
- Állami intézmények

Harmadik osztály
- Térképismeret és térképelemzés
- Nonprofit és civil szervezetek
- Globális problémák
- Térképismeret és térképelemzés
- Az információ forrásai

Negyedik osztály
- Függetlenségi Nyilatkozat
- Állami és helyi választások
- Állampolgárság
- Gyarmatosítás
- Időrend
- Elsődleges és másodlagos források
- Bill of Rights
- Hatalmi ágak

Ötödik osztály
- Gyülekezési jog és petíciójog
- Hitellel való vásárlás
- Amerikai kultúra elemei
- Kulturális folyamatok elemzése gráfok alapján
- Természetes erőforrások

Nem fűzök hozzá kommentet, lehet rágódni rajta.

Még egy?!

2011-11-05T01:49:00.002+01:00

Jah. Már megint kitört rajtam a grafománia.

Indítottam egy új blogot, csak hogy a blog.hu se maradjon ki a jóból, meg hogy minél többen olvassanak a mesemondásról. Elárasztom az Internetet, haha!
(Szabad volt a blognév. Kár lett volna veszni hagyni! A többi hasonló címen úgysem sokat írtak eddig a mesemondásról...)
Na jó, gyakorlatilag kopi-pésztelni fogok, amikor meg tudom állni, hogy ne írjam át a szösszeneteket. De a bemutatkozás egyedi.

Mesemondók márpedig vannak

És van rajta Lájk gomb! :)

Mi a különbség a csótány és a tücsök között?

2011-11-05T01:11:00.002+01:00

A csótány nem ciripel.

Ma megint a legendás ötödikesekkel volt énekórám, és mivel a tanár is előkerült, volt lehetőség a hangszerelésre. Először is átismételtük a Tücsökfiú meséjét (egyhangúlag azt választották további munkára; hála az égnek hogy tücsökharcról meséltem és nem kutyaviadalokról...). Tökéletesen emlékeztek rá, egyenként is meg csoportosan is, így aztán nem maradt más hátra, mint hangszereket válogatni. Hatalmas veszekedések támadtak, főleg az osztály és a tanár között. A kínai császárhoz a tanárnő például a gongot javasolta, de egybehangzóan leszavazták; helyette lett mély hangú furulya (sokan csörgőt akartak). Az apa karakterével ment el az óra fele; végül választottak neki egy vidám és egy szomorú hangot (utóbbi az esőbot volt). A tücsköt könnyű volt kitalálni, egy rezgőbottal oldották meg a dolgot; a kisfiú azonban elvitte az óra maradékát is, mert nem tudtak választani a xilofon és a kongadob között. Én remekül éreztem magam; a sarokban ültem és figyeltem, ahogy a gyerekek újabb és újabb hangszereket húzkodnak elő a szekrényből és rögtönzött szavazásokat tartanak. A zenetanár kicsit elnyűtt volt a végére, de sikerült mindenhez hangot találni. Közben az egyik srác elvesztett egy tejfogat, és ki is csengettek, úgyhogy búcsút mondtam a kis csapatnak. Innentől maguktól fogják a mesét gyakorolni (jobban mondva a tanárral együtt) és majd visszajövök pár hét múlva, hogy megnézzem, mire jutottak.
Alig várom!

Hamupipőke örömlány volt

2011-11-04T20:15:00.002+01:00

Persze ezt az általános iskolában nem így mesélik.

A mai feladatom az volt, hogy tündérmeséket meséljek tizenhét éves srácoknak. Kihívás? Naná. Először is, mert Disney-hez vannak szokva (bár sohasem vallanák be), másodszor pedig, mert a gimnazista korosztály fiai genetikailag kódolva vannak rá, hogy ellenszenvvel viseltessen bármi iránt, amiben a 'tündér' szó szerepel. Egyszerűen nem kúl.

Ismét a tananyaghoz kellett kapcsolódnom: a tizedik évfolyam aktuális témája a tündérmese, azon belül is az 'eredeti verziók' - főleg Grimm, de leginkább minden, ami nem Disney. Nagyon támogatom, hogy minden gimiben legyen ilyen. A tanárnő ugyanaz, aki pár héttel ezelőtt a horror és krimi tanegységet tanította nekik; szeretem a nőt, a klasszikus kicsit szétszórt ám nagyon lelkes irodalomtanár, akit még a tinédzserek is szeretnek, ha nem ismerik el, akkor is.

Mivel tudtam, hogy egyszerű tündérmesékkel nem úszom meg a dolgot, alternatív megoldással készültem. Az óra első felében Rhodópisz történetét meséltem el, ami a Hamupipőke-történet egyik legrégebbi ismert formája, még az ógörög időkből. Úgy is ismert, mint "az egyiptomi Hamupipőke", ami azonban sántít, mert Rhodópisz egyáltalán nem egyiptomi, ellenben nem is görög, hanem thrák, és rabszolga. A mesét néhány sorból remekül ki lehet színezni; először is, mert a lány ugyanabban a háztartásban volt rabszolga, mint Aesopus (amit én külön szeretek), másodszor, mert egy csomó mindent meg lehet tanítani a kölyköknek a görög történelemről, a rabszolgaságról (ami az amerikai oktatásban amúgy is állandó téma), Egyiptomról, és ha úgy hozza az ember kedve, akár a hetérákról is. Mert hogy Rhodópisz, a későbbi korok Hamupipőkéje, akinek csinos kis szandálját a fáraó ölébe pottyantotta a szerencse, bizony hivatásos örömlány volt, a legdrágább fajtából. Hamuban turkálás helyett férfiakat szórakoztatott. Ezzel aztán lehet beszélgetést indítani...

Másodjára, mert még egy jó fél óra hátra volt, elmeséltem a csoportnak Zál és Rúdábé történetét, ami a szívem csücske, és pont passzolt is a témához. A toronyból haját leengedő perzsa hercegkisasszony Rapunzel egyik legrégebbi ismert megtestesülése; a fehér hajú perzsa herceg pedig, aki végül mégsem a copfon mászik fel, a legmenőbb hős, akivel a gimiben előrukkolhat az ember. Az a két lány, aki megbújt az osztály sarkában, tócsává olvadt a pad alatt; a srácok pedig értékelték a sziklamászást, a sárkányt, az átkot, és gyakorlatilag minden mást (talán a herceget is).

Mindkét történetet meséltem már korábban is, de nem sokszor; ritkán adódik rájuk alkalom, mert egyik sem gyerekeknek való. A tinédzsereket azonban mindkettő pont telibe találta; a második után élénk beszélgetés indult róla, milyenek is voltak az eredeti mesék, így aztán kénytelen (hehe) voltam előrukkolni a Nap, Hold, Talia című sztorival, ami nem más, mint a Csipkerózsika cenzúrázatlan olasz verziója a tizenhetedik századból (ahol a herceg nem tudja felébreszteni a hölgyet, hiába próbálkozik, ellenben az alvó Rózsika kilenc hónappal később meglepetésszerűen ikreket szül, és erre aztán rögtön fel is ébred). Ezek után hosszasan (10 percig) beszélgettünk a középkori életkörülményekről, a házasság előtti terhességről a mesékben (Rapunzel példájára), a békahercegről, akit eredetileg falhoz vágni kell és nem megcsókolni, és végül a női pápáról, aki nem tudom, hogyan került szóba, de egyszer csak ott volt. (Gondolom, ezt mondták anno a bíborosok is)

Jó hangulatban zárult az óra; a tanár legalább annyira fel volt villanyozva, mint a diákok. Azt hiszem, megtartom a műsort a későbbiekre. Sohasem lehet tudni, mikor kell megint tündérmeséket mondanom egy rakat tinédzser srácnak...

Huszonöt tízéves, hangszerekkel

2011-11-04T03:19:00.002+01:00

El tudjátok képzelni.

Ma megint énekórán vettem részt (gimnáziumi pályafutásom óta először); a mai feladatom az volt, hogy meséljek a kis negyedikeseknek valamit, amivel dolgozni tudnak. A választásom egy afrikai mesére esett, Majom dobot lop, ez a címe, és pontosan erről is szól. Minden állatnak van egy hangszere, kivéve Majmot, aki lusta csinálni magának egyet, így inkább lop Leopárdtól. Leopárd persze kinyomozza, ki a tolvaj, és elkapja Majmot, aki aztán egy ügyes hazugsággal ép bőrrel megússza a dolgot...
A mesélés célja az volt, hogy a gyerekek maguk találhassák ki, milyen hanghatásokkal akarják kísérni a mesét. Először tehát előadtam az egész történetet, és ők csak figyeltek. Láthatóan tetszett nekik a dolog (a tricksterek mindig népszerűek). Utána csináltunk egy listát a különböző állatokról és ötleteltünk, milyen hangszereket lehetne hozzájuk használni. Ennek végeztével a tanárnő átvette az irányítást; minden hangszerhez ritmusokat társítottunk, amiket a gyerekek találtak ki, majd kiosztottuk a hangszereket, és megpróbáltuk összehangolni az előadást, ami a lehetetlennel volt határos. Nagy zűrzavar született az egészből, pár a gyerekek úgy igyekeztek, hogy a nyelvük is kilógott. Az óra hamar elrepült (ez is csak 30 perces) így aztán megegyeztünk, hogy a következő órán majd együtt előadjuk a mesét, és mindenkinek jut majd 15 másodperc hírnév. A gyerekek rendezetten távoztak.
A jó hír? Kezdenek megismerni; amikor megláttak az ajtóban, már messziről kiabáltak, hogy "mesemondás lesz?" és amikor bólogattam, nem is lehettek volna boldogabbak. Ezért érdemes volt reggel felkelni...

Félelem és reszketés Johnson Cityben

2011-11-02T23:12:00.002+01:00

(Mielőtt megkérdezitek: nem szívtam semmit. A denevérek totál maguktól jöttek!)

Ma megint a kis ötödikeseimmel voltam (már kezdem teljesen megszokni őket). Először is be kellett fejeznem a sztorit, amit a tűzriadó a múlt héten olyan brutális és egyben zseniális módon szakított meg; utána pedig, hogy legyen az órának tanulmányi értéke is, beszélgettünk egy kicsit róla, mitől is félelmetes egy félelmetes mese. Remek kis listát állítottunk össze, volt rajta természetesen vámpír, vérfarkas, zombi és boszorkány, valamint emberrablók, zaklatók, késelők, szemgolyók, igék és melléknevek, fekete macskák, kísértetházak, temetők, és a matek. Főleg az utóbbi. És persze mivel kórusban követelték, hogy továbbra is ijesztő történeteket meséljek, lement itt is Teig O'Kane és a hulla, és egy percig sem olt kérdés, való-e ennek a korosztálynak.

Tetszett is nekik a dolog, sőt, néhányszor sikerült őket megijeszteni (nekem is, meg a srácnak, aki négykézláb mászkált a padok alatt és belecsípett a többiek lábába a feszültebb pillanatokban). Végül azonban mégis megegyeztek abban, hogy a történet nem volt igazán horrorisztikus. Az énektanár lánya odajött hozzám óra után, és lassan és tagoltan, mint aki kisgyereknek magyaráz, azt mondta: "Mi nem megijedni akarunk, hanem rettegni."

Minden mesemondó tudja, hogy az ijesztő mesék fontosak a gyerekek fejlődéséhez. Megtapasztalják a velük járó érzelmek teljes skáláját (félelmet, ijedtséget, szorongást), de közben tudják, hogy biztonságban vannak, hiszen az egész csak egy mese. Ráadásul a mesehallgatás közben a képeket a saját képzeletük szabályozza; mind pont csak annyira lesz félelmetes, amennyit még fel tudnak dolgozni. A tíz-tizenegy évesek azért vannak annyira kiéhezve az ijesztő mesékre, mert félni már tudnak, és most tanulnak önállóan bánni a félelemmel. Hogy az épp milyen formát ölt - kísértet, vámpír, boszorkány, vagy késes gyilkos - az mindenkinek a saját képzeletén múlik.

Nagyon aranyos volt, hogy az egyik lány odajött hozzám óra után és azt mondta, arra inspiráltam, hogy mesemondó akarjon lenni. El is trappolt és kikölcsönzött egy könyvet tele kezdő mesemondóknak való mesékkel. Azt mondtam neki, ha begyakorol egyet, előadhatja órán. Nagyon örült a lehetőségnek. Én is. Ezekért a pillanatokért vagyok mesemondó.

Ami pedig a rettegést illeti, küldöm a dalt mindenkinek, aki szereti :) Így kéne nevelni minden gyereket. Ha lesz sajátom, ez lesz az altatódala.

Voltaire - Goodnight Demon Slayer

Gyorstalpaló a kontratánchoz

2011-11-02T01:40:00.003+01:00

Kedves fiúk! (Férfiak, és egyé hímnemű egyedek) Tanuljatok meg rendesen táncolni! Nem viccelek.

Megint eljött a szokásos kontratánc napja a campuson; meglepően sok diák jött el, így aztán a megszokott profi kemény mag mellett volt egy rakat újoncunk is. Mivel az utóbbi hónapokban jelentős gyakorlatra tettem szert kontratánc terén, sikerült a táncosok főbb fajtáit elkülönítenem, és a mai este után úgy gondolom, eredményeimet oktatási célzattal meg kell osztanom az olvasókkal is. Íme:

1. A moly
A moly típusú táncos abszolút kezdő, és ennek tetejébe még kekszes dobozon se tanult soha dobolni, ami meg is látszik a ritmusérzékén. Bocsánatkérő archaikus mosollyal az arcán kóvályog a sorok és körök között, és véletlenül sem ott van, ahol lennie kéne, minek következtében előbb-utóbb nagyot koppan, azután elhallgat.

2. A szöcske
A szöcskének a mollyal ellentétben már van fogalma a térformákról és irányokról, csak haladni nem tud még rendesen; valamilyen megfoghatatlan okból A pontból B pontba kizárólak indiánszökdeléssel képes eljutni, akármi (vagy akárki) legyen is az a két pont. Ez önmagában még nem zavaró, csak akkor, ha közben a derekad körül van a keze, és két fejjel magasabb nálad.

3. A döglött hering
Ő már tud haladni, nagyjából ritmusra, viszont azt még nem szokta meg, hogy amikor valakit forgatsz vagy pörgetsz, akkor őt meg is kell tartani. Az elnevezés a kezeire vonatkozik, amik nagyjából ott vannak, ahol lenniük kell (a csuklója és a derekad között) csak annyi hasznuk van, mint a fent említett filézett árunak. Ha a langymatagnál kicsivel nagyobb vehemenciával forogsz velük, számíthatsz rá, hogy egyszerűen el fogna engedni, és úgy jársz, mint az indián a krokodillal Wayqui meséjében. Zsupsz.

4. A kugli
A döglött hering passzív verziója; arról ismerkszik meg, hogy annyit nyom, mint egy kacsa, és ha a lendületre bízva magát az egyszeri hölgy romantikus módon a karjaiba hanyatlik, nevezett egyed letottyan a fenekére, és meglepetten pislog.

5. A turmixgép
Persze azért korántsem mindenki reménytelen eset. Ott vannak például a gyakorlottabb táncosok, akik élnek-halnak azért, hogy pörgethessék-forgathassák a hölgyeket. Őket nem nehéz felismerni; amint elkapták a kezed, már pörögsz is, akármi legyen is a térforma vagy a feladat; és amíg véget nem ér a kör, és át nem kell adniuk egy újabb táncosnak, csak elmosódott csíkokban fogod látni a világot. Ilyenkor az ember lányának két választása van: kapaszkodik, a partnere szemébe néz, és vidáman visongat; vagy kapaszkodik, nem néz a partnere szemébe, és kidobja a taccsot. Én az előbbit jobban szeretem.

6. A vérprofi
Őket aztán messziről meg lehet ismerni; korra, nemre, vallási hovatartozásra vagy kinézetre való tekintet nélkül ők azok, akikkel táncolni akarsz, mert senki más nem ér fel hozzájuk. Egyesítik magukban a turmixgép lendületét egy valódi lovag gáláns udvariasságával (esetenként más adalékok is kerülnek a vegyesbe, például egy skót szoknya vagy egy tünde-köpeny, de elnézzük nekik). Pontosan tudják, mennyire tartsanak szorosan, mennyi ideig pörgessenek, hol kapjanak el, és merre lendítsenek tovább; ha velük táncolsz, mindig ott kötsz ki, ahol lenned kell, és közben úgy érzed, négyszer akkora utat jártál be, mind horizontálisan mind pedig vertikális értelemben.

És hogy ne csak a levegőbe beszéljek, a mai estén volt alkalmam néhány fotót és videót készíteni; szóval, hogy gyakorlat is társuljon az elmélethez, nézegessétek egészséggel, és próbáljátok a felsorolt fajokat természetes környezetükben megfigyelni. Jó szórakozást!

Első videó
Második videó

Zenés mesék zene nélkül

2011-11-01T21:08:00.002+01:00

Arról volt szó, zenés meséket fogunk közösen előadni az ötödik osztállyal.

A dolog ott borult fel, amikor a tanárnő beteget jelentett; a helyettes tanár nem tudta, hol vannak a hangszerek, vagy hogy melyikeket lehet használni, így aztán zene nélkül maradtunk. Sebaj, gondoltam, akkor elmondom nekik előre a meséket, és válogathatnak, jövő héten melyikkel szeretnének dolgozni.

Aztán kinyílt az ajtó, és betódult rajta a kedvenc könyvtáros ötödik osztályom. Kezdem nagyon megszeretni őket. Néhányan a lányok között odajöttek megölelni; amint megláttak, mindenki tudta, hogy mesemondás lesz. Természetesen, Halloween ide vagy oda, még mindig ijesztő történeteket követeltek (főleg a múlt heti tűzriadós sztori végét), és Olive nagy komolysággal közölte velem, hogy neki egész évben Halloween van. Juhé.

Természetesen azért nem ellenkeztek más mesék ellen sem. Az egyetlen bajom ezzel az órával az, hogy mindössze 30 perces; mire belelendül az ember, már vége is van. Két mesére jutott időm. Az első nagy kínai kedvencem, a Tücsökfiú volt - lehet, hogy később ki leszek rúgva a suliból, mert a tücsökharcot népszerűsítem, de van egy csomó hangszerünk (elvileg) amivel tücsökhangot lehet adni, hát úgy gondoltam, használjuk is valamire. Másodjára Anansze és a mesedoboz történetére gondoltam, mert vannak benne mindenféle állatok, meg mert Ananszét szeretjük; de egy kicsit úgy éreztem, az ötödikesek már gyerekesnek találták a sztorit, bár nagyon elmerültek benne. Rájuk hagytam, hogy jövő hétig találják ki, melyikkel akarnak játszani, és hogy milyen hangokat képzelnek el hozzá. Legalább kétszer ennyi sztorim van, amihez tucatnyi hangszert lehet kötni... de hát sajna 30 perc, az 30 perc. Majd beszélek a tanárral.

Kísértet-járta erdő

2011-10-31T23:57:00.004+01:00

Először is: Köszönöm, Istenem, a barátaimat, akik az óceánon keresztül is képesek kirugdosni engem a kollégiumból, hogy menjek mulatni :)

Ahogyan azt már korábban említettem, a mesemondók számára hetek óta tart a Halloween szezon; részemről a mai napot jórészt átaludtam, szükségem volt rá. De hát mégiscsak illik csinálni valamit, ha a trick-or-treathez már öreg vagyok is; így aztán az utolsó pillanatban úgy döntöttem, mégiscsak felveszem a bundabugyit (hideg van kinn, na) és elkocogok a kísértet-járta erdőbe.

Ahogy azt már korábban említettem, az egyetemi campushoz egy erdő is tartozik, rengeteg turistaösvénnyel, táblákkal meg biciklipályákkal; ilyenkor ősszel gyönyörű, és a diákok szeretnek fel-alá sétálni a fák között. Nos, Halloween alkalmából néhányan kitalálták, hogy állomásokat létesítenek az ösvények mentén, és kísértetmeséket fognak mondani. Jópofa esti programnak tűnt az ötlet.

A gyülekezőt a múlt héten épített kis pavilonban tartottuk, amit ez alkalomból sálakkal és kendőkkel, valamint egy töklámpással díszítettek fel. Volt benn egy asztal is, egy az egyetemi erdőről szóló bemutatóval, valamint sütivel, szendvicsekkel és meleg almaborral. A mesemondók (akik nem mi voltunk, mert idő és energia hiányában ezt a fellépést nem vállaltuk el...) már gyülekeztek a sarokban; egy vámpír, egy ördög, egy cigánylány, egy kelta tündér és egy kockás inges farmerfiú alkották a csoportot, utóbbiról nem vagyok biztos, jelmeznek szánta-e a dolgot. Szépen lassan elszállingóztak az erdőbe; vártunk egy kicsit, míg a vámpír visszajött, és elkezdtük a túrát.

A műsor inkább érdekes volt, mint ijesztő, az viszont nagyon (sajnos szervezési dolgok miatt nem várhattuk meg, míg besötétedik, pedig az jó lett volna). Miközben sétáltunk, a lány az egyetem történetéről beszélt (holnap lesz 100 éve, hogy megkezdődött a tanítás), és az emberekről, akik alapították. Az első állomáson a kockás inges srác mesélt nekünk az egyik épület barátságos kísértetéről, aki lekapcsolja az égve hagyott villanyokat és becsuk minden ajtót-ablakot; életében az egyetem egyik alapítója volt.

A második állomáson a cigánylány várt minket gitárral (mint utóbb kiderült, a helyi bluegrass tanszék egyik diákja) , énekelt néhány kísérteties kis nótát, és elmesélte nekünk az egyik kollégium kísértetének történetét; állítólag az alapító lánya volt, akinek a képe kinn is volt a falon, csakhogy mint kiderült, az illetőnek egyáltalán nem volt lánya, csak egy fia, aki nagyon lányosan nézett ki. Na bumm.

A harmadik állomáson maga az Ördög várt minket egy bendzsóval a kezében, miközben a kelta tündér énekelt; ők egy másik alapító tag lányáról meséltek, aki egész életében szingli volt és a haláláig egyetemre járt; az egyik épületben még most is lehet hallani éjszakánként, hogy Shakespeare-t szaval...

Miután meghallgattuk a történeteket, visszasétáltunk a pavilonba. Útközben beszédbe elegyedtem a csajokkal, akik az egészet szervezték, és mivel rövid úton eljutottunk a magyar vámpírokig, felajánlottam, mesélek én is egyet, amit nagy örömmel fogadtak. Mindannyian letelepedtünk a pavilonban és forró italokat vettünk magunkhoz; miközben lassan lement a nap, ebben a kicsi körben meséltem el Báthory Erzsébet történetét. Minden feszült figyelemmel hallgatott, és utána sokszorosan megköszönték az előadást; bár kissé döcögősen indult, az este végül nagyon jó hangulatban zárult, sütivel és almaborral, és többekkel nevet-telefonszámot cseréltünk, például a gitáros lánnyal is, akinek azonnal megtetszett a mesemondás.

Ahogy besötétedett, segítettem elpakolni és hazajöttem. Ott hagytuk az erdőt a Halloween szellemeinek...

Hivatalos Halloween

2011-10-31T17:18:00.002+01:00

Bár én már hetek óta a Halloween légkörében élek és mozgok, hivatalosan ma érkezett el a nagy nap. Ez azzal járt, hogy reggel nyolckor ki kellett hengerednem az ágyból és átcaplatni a gimibe egy újabb kör horrorisztikus mesemondásra.

Ezúttal összevonták a kedvemért a hatodik és a tizedik osztályt. A nagyok jó hatással voltak a kicsikre; a hatodik önmagában már rázós tud lenni (mindenki túl menő ahhoz hogy mesét hallgasson) de a lenyűgözve figyelő gimisekkel együtt nagyon jól viselték magukat. Amikor megérkeztem a suliba, a folyosókon jelmezes tömeg tolongott; mindenki beöltözve jött iskolába, beleértve a tanárok jó részét is. Az én csoportomba egy véres Alíz, egy tűzoltó és egy Sütiszörny is jutott.

Az első mesém a Halott Hold volt. Egyre jobban élvezem azt a sztorit. Nem kicsi szókincs kell hozzá, ami a mindenféle mocsárban lappangó lényeket illeti, de szerencsére itt legalább nem kellett visszafognom magam, mehettek a zombik is a levesbe. Kíváncsi voltam, vajon a gyerekek is úgy élvezik-e ezt a történetet, mint mi mesemondók; úgy tűnt, igen, legalábbis az arcokból ítélve. Még fejlődnöm kell, hogy elérjem Sara szintjét ezzel a történettel, de hát erre való a gyakorlás.

Mivel mindenki felnőttnek és bátornak érezte magát, másodjára megint csak a saját ízlésem szerint választottam, és elmeséltem Sigmund és Sinfjötli történetét. A viking vérfarkasok megint taroltak, és most már sokkal gördülékenyebben ment a történet is. Persze még így is rengeteg részletet ki kellett hagynom belőle, de már összeállt egy kompakt egész sztorivá, és nagyon lekötötte a közönséget.

Az óra végén már maradt néhány percünk; mivel a gyerekek épp a saját horror történeteiken dolgoztak, néhányan önként jelentkeztek, hogy elmesélhessék. Meg kellett állapítanom, hogy a városi legenda megérdemli a nevét: olyan volt az előadás, mintha a Supernatural első évadát néztem volna. Volt benne a kollégiumi gyilkosságtól a kísértet-stopposig minden, beleértve az emberevő muffinokat is. Szemmel láthatóan a gyerekek nagyon élvezték a mesélést és a mesehallgatást is.

Meg lett alapozva a Halloween hangulat.

A hidrogénember és a pokolkutyák

2011-10-30T16:56:00.002+01:00

Addig meresztettem kiskutyaszemeket főnökasszonyra, amíg megengedte, hogy az ő kocsijában potyázzak el Asheville-be egy kis szombat esti mesemondásra.

A fellépő? David Novak. A műsor? Hounded. Előbbiről a legtöbben már tudjátok, hogy nagy kedvencem és példaképem, azóta hogy először láttam őt, amint épp egy polinéziai mítoszt mesélt, fejen állva. Utóbbiról rögtön szólni fogok bővebben is.

Asheville a hegyek másik oldalán van, Észak-Karolinában (hű de furán néz ez így ki...); nagyjából másfél-két órányi autókázásra innen. Délután ötkor indultunk útnak, hármasban: főnökasszony, jómagam, és főnökasszony egy barátnője, egy kedves, csillogó szemű, félindián hölgy, akiről kiderült, hogy sok időt töltött Magyarországon és Romániában, így aztán volt miről beszélgetnünk. Az út egyébként semmihez sem foghatóan gyönyörű volt: vörös-sárga-barna őszi hegyek, zöld dombok és legelők, és a távolabbi hegycsúcsokon már hó is látszott. Tapadtam a kocsi ablakához, és élveztem a kilátást.
Direkt korábban érkeztünk, mint az előadás kezdete; vacsorázni szerettünk volna valahol Asheville belvárosában. Először akkor éreztük úgy, hogy baj lesz, amikor jelmezes emberek kezdtek el kiugrálni a kocsi elé a főutcán. Egyre több és több jelmezt láttunk, míg végül úgy tűnt, az egész városban valami őrült hippi-karnevál zajlik - hamarosan kiderült, hogy nem véletlenül, valami híres banda érkezett a városba Halloween koncertre, és ebből az alkalomból még a rendőrök is jelmezt viseltek (nem is beszélve a sok civilről, aki rendőrnek öltözött...). Végül aztán sikerült megcsípnünk egy parkolóhelyet, és az egyik mellékutcában találtunk egy éttermet is, ami túl csinos volt a bulizó ifjúságnak. Meg nem tudnám mondani, mit ettem, de karfiolt és sok indiai fűszert tartalmazott, és nagyon finom volt.
Mivel közvetlenül a miocén fellépésről indultam útnak, még mindig a Halloween fellépő szerelésemet viseltem: fekete felsőt, piros miniszoknyát, és térd fölé érő csíkos zoknikat, amitől aztán, vörös hajjal együtt, mindenki azt hitte, hogy Harisnyás Pippinek öltöztem. Az emberek az utcán mosolygósak voltak és viccesek, a város maga pedig olyan, mint egy kis ékszerdoboz; egyszer vissza kell mennem oda egy napra vagy kettőre, hogy alaposabban megnézhessem magamnak.

David előadása egy Anam Cara nevezetű picike, színháznak alig nevezhető térben kapott helyet: gyakorlatilag egy boltocska volt, aminek nagy részét nézőtérré alakították, és a hátsó fal mentén egy zsebkendőnyi színpad állt. Nem voltunk sokan; a nézőtér felét a tanszék tanárai és diákjai tették ki (mert mi tudjuk, hogy mi a jó), rajtunk kívül csak néhány eltévedt személy üldögélt az összecsukható székeken. Ez persze senkinek sem törte le a lelkesedését.

Megpróbálom szavakba önteni az előadás élményét, de nem lesz egyszerű. A Halloween évszakra való tekintettel a két órás műsor sötét dolgokról szólt: árnyakról, halálról, pokolkutyákról és hasonló finomságokról. A szál, amire felfűzte az egészet, nem volt más, mint a saját betegsége: az epilepszia egy enyhe formája, amiről egész gyerekkorában azt hitte, hogy a sötétségben élő szellemek próbálják kiszedni a csontjait. Nekem persze azonnal a sámánbetegségre ugrott az agyam; lenyűgöző volt hallgatni a beszámolóját a félelmeiről és az álmairól, amik a betegség körül forogtak, és nagyon hasonlóak voltak azokhoz a beszámolókhoz, amiket a sámán-élményről olvastam.
Ezen a szálon végigvonulva aztán volt a műsorban az égvilágon minden: népmese a szúnyogok születéséről (és a harcról a sötétség ellen); különböző történetek és legendák pokolkutyákról; egy Lovecraft novella; egy fekete-fehér horrorfilm a hidrogénemberről (amit egészen zseniálisan adott elő, hanghatásokkal és teljes színészi komolysággal), némi valós kísértetjárás és rejtélyes gyilkosság, mesék a Halloween eredetéről, viking halotti hajók, sörözés a Halállal egy kaliforniai kis kocsmában (és a Halál adta elő a Halál mint keresztapa című népmesét, amit mi, mint Pratchett-rajongók, külön értékeltünk). A szünetben pedig léleksütiket kaptunk, amik gyanúsan hasonlítottak a mézeskalácsra.
Lenyűgöző előadás volt. A sok halloween-i riogatás után itt nem is igazán a félelem-faktor volt a lényeg (bár jó néhányszor a frászt hozta ránk, és összevissza álmodtam mindent az éjjel) hanem a sok egymásba fonódó gondolat, a kutyák szerepe az emberek képzeletvilágában és a mitológiákban, a halál különböző arcai, és a sötétség mint a hely, ahová minden olyasmi zsúfolódik, amiről nem akarunk tudomást venni... David gyönyörűen szőtt egybe népmeséket, hiedelmeket, saját élményeket és irodalmi alkotásokat, hogy sok sokszor az illesztés se látszott; érdekes volt és gyönyörű és izgalmas az egész, és még órákig el tudtam volna hallgatni. Legalább egy hétre való töprengeni valót zúdított a fejünkre.

Az előadás végeztével beszélgettem vele; még emlékezett rám három évvel ezelőttről, és még mindig nagyon kedves és jó fej fickó. Megemlítettem neki az egész sámános dolgot, amit nagyon érdekesnek talált, és erről is beszélgettünk egy kicsit. Megettük a maradék sütit, és csoportosan körbevettük Davidet; gyakran jár a tanszékünkre órákat és kurzusokat tartani, így aztán mindenki ismeri és szereti őt a környéken.

Késő éjjel jöttünk haza a hegyeken át; rengeteg csillagot láttam az ablakból, és másodszorra is jót beszélgettem főnökasszonnyal és a barátnőjével. Mire hazaértem, már csak ágyba zuhanni volt erőm; de amikor lekapcsoltam a villanyt, azonnal rájöttem, milyen mélyen tud hatni az emberre a mesemondás...

Miocén Halloween

2011-10-30T15:54:00.002+01:00

Hogy mi?!...

Aki emlékszik még az ősidőkre három évvel ezelőttről: Johnson City tőszomszédságában van egy nagyon remek kis őslénymúzeum, Gray Fossil Site nevezetű. Nos, Halloween ünnepe elől az óriás tapírok és miocén-kori orrszarvúk sem menekülhetnek: meghívás érkezett a múzeumtól, hogy mesemondókat szeretnének felkérni a rendezvényükhöz. Természetesen ugrottam a lehetőségre; szeretek múzeumban mesélni, ráadásul Halloween az őslények között? Menő!
Ketten vállaltuk el a küldetést, Marjorie és jómagam, és vidám hangulatban kocsikáztunk ki a közeli múzeumba. Amilyen pici volt a rendezvény, olyan jópofa: egy boszorkánynak öltözött múzeumpedagógus fogadott minket mosolyogva, és már állt is a tábla az előadóterem mellett, kicsi kísértetekkel és mindkettőnk nevével, és az enyémet még magyarul is írták! Közben több asztalnál folytak kézműves foglalkozások: lehetett denevért hajtogatni, csontokat rakosgatni, vagy tapicskolni valami búzadarából és zöld festékből álló szüttyben, ami a tábla tanúsága szerint Slime névre hallgatott. Az előteret pókhálók borították, csontvázakért meg nem kellett a szomszédba menni; a legborzongatóbb mégis az időszakos kiállítás vitrinje volt, ahol óriási plüss vírusokat és baktériumokat csodálhattunk meg, amikre még kedvesen pislogó kiskutyaszemeket is ragasztott valaki.

Ez utóbbi teljesen leverte nálam a biztosítékot. Nem tudom, kinek az agyából pattant ki az ötlet, de a múzeumboltban egy egész láda Giant Microbe volt kiállítva, amiben szabadon turkálhatott az ember lánya, és turkált is. Az osztatlan kedvenc a húsevő vírus volt, pici késsel és villával nem létező kezeiben; az egyetlen szimpatikus figura a penicillin volt, és a fehérvérsejt, utóbbi úgy nézett ki, mint egy Pokémon. (Na jó, valójában mind úgy néztek ki, és szerintem nem véletlenül. Ebola, téged választalak!!!...) Kicsit aggasztó volt a halálos és gusztustalan betegségek ilyen módon történő ábrázolása; én biztos nem akarnám, hogy a gyerekem bőrgombával aludjon éjszakánként, a pestisről nem is beszélve. A vérsejtek, idegsejtek, agysejtek stb. egy fokkal kevésbé voltak zavaróak, és akár oktatási célzattal is bevethetők.

Ami a mesélést illeti: nagyon cuki kis közönségünk volt. Mindenki jelmezben (beleértve a szülőket is, kivétel nélkül), kicsi Trick-or-Treat kosárkával, és egy-egy zacskó Slime-ot szorongatva ült be mesét hallgatni. Volt egy család akik következetesen méhecskéknek öltöztek (apa, anya, két kislány); a fiúk között volt Batman, Spiderman, ninja, űrhajós, ahogy annak lennie kell. Az egészen piciktől az egészen nagyokig terjedt a korosztály (még egy kitsune is felbukkant, hosszú vörös hajjal, fekete rókafülekkel és három fekete rókafarokkal). Háromszor fél órát meséltünk, egy-egy mesét minden fordulóban. Részemről a Szépen szóló pelikánmadár remekül működött (még a szülőket is lekötötte, különösen a tanulság miatt, amit hozzácsaptam a végéhez), a garabonciások is (bár a mese felénél szúrtam ki a két nagyszülőt a hatalmas feszületekkel a nyakukban akik úgy néztek rám a boszorkányok miatt, mint aki citromba harapott, de végül nem jöttek oda reklamálni). Harmadjára előadtam a Halott Holdat, mert ahhoz volt kedvem, és nagyon élveztem a mesélést; azt hiszem, állandó darabja marad a repertoáromnak, ha kiszínezem egy kicsit.
Marjorie a maga részéről kísértet-sztorikat mesélt; részemről órákig el tudnám hallgatni, de a gyerekeknek nem mindig volt elég pörgős, és nagyon hosszúak voltak a történelmi felvezetések is (amiket egyébként én imádok, hehe).
A meséléssel végül mindenki elégedett volt: a szervezők is, a gyerekek is, a szülők is, meg mi is (főleg, mert teljesen váratlanul fizetést is kaptunk, aminek egy részét megtarthattuk, és lett belőle vacsorám és színházba-menésem, ahogy azt a későbbiekben majd látni fogjátok.)

Mesékről és az olvasásról

2011-10-29T04:09:00.003+02:00

A mai fellépésünk (már nem is mondom, hogy "fellépni voltunk", lassan ugyanúgy hozzátartozik a napirendhez, mint a fürdés meg a vacsora...) szerencsére campuson belül volt. Egy csoport egyetemistának tartottunk előadást abból az alkalomból, hogy általános iskolásokat fognak olvasásra szoktatni órán kívül (America Reads program). És ehhez persze a mesemondás is hozzátartozik.

Ide be kell szúrnom egy kisebb részletet, amit a negyedikeseim között figyeltem meg: komoly olvasónaplókkal jönnek könyvtárba. De ahelyett, hogy egy listát kapnának a feladott könyvekről, a füzetben műfajok vannak felsorolva és üres rubrikák: történelmi regény 3, fantasy 3, sci-fi 2, non-fiction 3, satöbbi. Minimum oldalszámmal. Amikor bejönnek a könyvtárba, a könyvtáros feladata ellenőrizni, a kritériumoknak megfelelő témájú könyvet választottak-e; de ezen belül mindenki azt olvas, amihez éppen kedve van. És egészségesek!!! Sőt, mosolyognak. Most mindenki mondja szépen: hűűű...

Ezúttal csak ketten voltunk, nagyfőnök meg én. Felváltva beszéltünk arról, hogyan segíti hozzá a mesemondás a gyerekeket az olvasáshoz; hogyan javít a szövegértésen, a szókincsen, a fogalmazáson stb. Meséltünk is, nagyfőnök egy déli és egy mexikói népmesét, én meg a Bús Királyfit és Ragnar és Thora meséjét a két kicsi sárkánnyal. Beszéltem arról is, hogyan segít az olvasás a nyelvtanulásban, és milyen tapasztalataim voltak angolt tanuló csoportokkal mesemondóként. Nagyfőnök énekelt (megint a megjegyezhetetlen refrénű dalt); a legjobb az egész előadásban az volt, amikor azt mondta, "most még egyszer utoljára, szépen lassan, úgy, ahogy a templomban szoktunk énekelni..." mire az egyik fekete csaj lelkesen tapsolni kezdett, ritmusra... oda akarok templomba járni...

Mindenki megegyezett abban, hogy a mesemondás hasznos és fontos hidat képez az önálló olvasás (és főleg az olvasás élvezete) felé. Különösen fontos szerepe van a népmeséknek; mivel nagyon korán nagyon mélyen beleivódnak az emberek gondolkodásába a maguk ritmusával és mintázataival, segítenek megérteni az olvasott szöveget akkor is, ha nem minden szó ismerős. És akárki akármit mond, az sem elhanyagolandó tényező, hogy a mesemondás (és az olvasás) jó móka. Különben mi a szösznek olvasta történeteket bárki is?...

Könyvtárrablás és az őszi campus

2011-10-28T23:28:00.004+02:00

Egy kicsit szakadt az eső, amikor elindultam a délutáni fellépésre, de legalább nem kellett messzire mennem. És mivel korán indultam, volt időm beugrani a könyvtárba, ahol őszi könyvvásárt tartottak.
Sejthetitek...
A dolog szépsége? Folyóirat 10 cent, kemény borítós könyv egy dolcsi, papírkötéses könyv 50 cent, gyerekkönyv 25 cent. Végem volt, mint a botnak. Húsz kilóval nehezebben távoztam a könyvtárból.
A zsákmány: 23 kötetnyi Storytelling Magazine (sok évre visszamenőleg); 4 érdekesnek tűnő Natinal Geographic (poszterekkel); a sokat emlegetett Halott Hold mese képeskönyv-változata (az első könyv volt, ami szembejött, amint beléptem az ajtón); és egy kötet amivel már szemeztem a félév elején, Sherman Alexie: The Absolutely True Diary of a Part-time Indian. Kinyitottam és nem tudtam letenni.
Az eső ellenére a sétát élveztem; a campus napról napra lenyűgözőbben fest, ahogy közeledik a november. Készítettem egy csomó fényképet (telefonnal), hogy ti is lássátok. Íme.

Egy régen várt találkozás

2011-10-28T15:44:00.002+02:00

Amióta először láttam őket fellépni a St. Louis fesztiválon, a Storycrafters házaspár mindig is a kedvenceim közé tartozott. Egyrészt, mert ritka az olyan, hogy férj és feleség ilyen tökéletes egyetértésben osztozik a színpadon, másrészt meg, mert teljesen őrült mind a kettő, éppen ezért imádjuk őket.
Ezen a héten ők vették birtokukba a Mesemondó Központot, a Teller in Residence program keretein belül utolsóként, mielőtt télire bezár a bazár. Kissé szomorkás hangulatban érkeztünk Jonesborough-ba pont ezért; egyikünknek se lenne kifogása az ellen, hogy egész télen járhatunk mesét hallgatni. De hát a szezon az szezon, és elhatároztuk, hogy ezt az utolsó hetet legalább mindenképpen ki fogjuk használni.
A színpad már elő volt készítve, mire megérkeztünk; két szék állt rajta, egy színes kendőkkel letakart asztal, egy hárfa, két dob, egy apró gitár, és egy csomó egyéb, zajkeltésre alkalmas eszköz. Hamarosan megérkezett Jeri és Barry is, és helyet foglaltak; amíg a hivatalos kezdésre vártunk, beszélgettek a közönséggel, és megkérdezték, ki honnan jött. Természetesen megint én vittem el a pálmát...
Miután végre előkerült valaki, aki felkonferálta őket, megkezdődött az előadás. Egy ír dalocskával nyitottak; sikerült háromszor belesülniük az elején, és miután végighallgattuk az egészet, senki nem csodálkozott. A dalocska arról szól, mi mindent kell csinálnia egy inasnak a ház körül; valójában egyetlen hosszú lista reggeltől estik, és amikor véget ér, elkezdik megint, csak ezúttal összekeverve (fürdesd meg a malacokat, főzd meg a gyerekeket, etesd meg a tojásokat... sok sok versszakon keresztül). Fogalmam sincs hogy tudták megjegyezni az egészet, én már az elején belesültem volna... de jó sokat kacarásztunk.
A dal után mese következett, amit mosolyogva ismertem fel mint a Szegény ember szőlője ecuadori változatát - szőlő helyett banánültetvényt fosztogat egy szivárvány minden színében tündöklő ló, és a legkisebb fiúnak egy rózsát kell a királykisasszony lába elé hajítania miközben elvágtat a palota előtt. Gyönyörű kis spanyol nyelvű dal is tartozott hozzá, amit hárfával és charangóval kísértek.
A gyönyörű és viszonylag komoly népmese után megint őrülködés következett: ha emlékeztek még a pár héttel ezelőtti Rindercella előadásra, nos ők ugyanazt csinálták: előadtak egy teljes mesét, miközben párosával felcserélték a szavak kezdőbetűit. Így született meg Beeping Sleauty. Könnyesre röhögtük magunkat, főleg, amikor kezdtek érdekes (és értelmes) dolgok születni a betűcserékből. Szerencsére előre szóltak, hogy nem minden csúnya szó, ami annak hangzik...
Mivel a közönségnek nagyon tetszett az előadás, és ráadást követeltek nyelvtörésből, a házaspár előhúzott egy másik mesét, amit már hallottam tőlük három éve, és teljességgel lefordíthatatlan. Lényegében Goldilocks és a Három Medve története, csak éppen bear helyett pear szerepel benne - így született meg a Három Körte története, tele nagyon fárasztó szóviccekkel (nekem ott sült ki a biztosíték, amikor a körtefán a pici körte kitömött csízzel alszik... na ezt fejtse vissza valaki!)
Végezetül de nem utolsó sorban maradt még idő egy rap mesére is. Na mármost, aki furának tartja, hogy egy középkorú fehér házaspár rap műfajra vetemedik, az nem tudja, pontosan miről is van szó. Dobolás kíséretében, ritmusra adnak elő klasszikus meséket, olyan szövegekkel, hogy leestünk a szék alá. Amikor bejelentették, hogy rap következik, nagyon szurkoltam, hogy a Borsószem Királykisasszony legyen az (egyszer már hallottam tőlük, és nagy kedvencem). Az volt. Végigvinnyogtuk az egészet.
Itt ért véget az előadás, de nem a történet.
Miután kijöttünk a színházteremből, az ajándékbolt felé vettük az irányt (mindenképpen be akartam szerezni még néhány CD-jüket, legutóbb nem volt rá alkalmam). Ott találkoztunk megint a házaspárral, akik kijöttek beszélgetni a rajongóikkal. Megvártuk, míg a közönség nagy része elköszön; azután rajtam volt a sor, hogy meséljek nekik.
A történet röviden: anya tanítványai tavalyelőtt a Storycrafters egyik rap meséjével indultak angol versenyen, és elsöprő sikert arattak. Az előadás azóta is legendás, és megmutatta a diákoknak, hogy az angol nyelv buli is lehet (harrr, micsoda botrány!); aki megért egy ilyen szöveget, annak aztán édes mindegy, egy nyelvtani tesztet meg tud-e oldani. A mese a Jack and the Beanstalk volt (németesek és oroszosok kedvéért: az égig érő paszuly), az előadó két gimnazista srác, az eredmény pedig rock and roll. Nos, jó mesemondóként tudtam, hogy ha az én mesém lenne ilyen sikeres a világ másik oldalán, én tudni akarnék róla, úgyhogy összefoglaltam a Storycrafters-nek a történeteket.
Teljesen el voltak ragadtatva; azt mondták, hihetetlenül jó ilyesmit hallani. Legalább egy órát leragadtam beszélgetni velük; még emlékeztek rám három évvel ezelőttről, úgyhogy jó sok mindent megbeszéltünk a mesemondással kapcsolatban. Végül oda lyukadtunk ki, hogy szívesen utaznak Magyarországra, ha hívjuk őket (fogjuk is, amint lehet, mérget vehettek rá!); és mivel meséltem nekik a Holnemvolt Fesztiválról, felajánlották, hogy segítenek, mert ők sok ilyesmit szerveztek már, és tudják, hogyan kell sikerre vinni egy mesemondó rendezvényt. Nagyon jó fejek voltak, és beszélgetni velük legalább annyira klassz volt, mint hallgatni az előadást. Címet és kártyát cseréltünk; tartani fogjuk a kapcsolatot.
És ezzel hivatalosan is lezárult az idei Teller in Residence program. Szerencsére az ünnepekre azért nem maradunk mese nélkül; már nagyban készül mindenki a karácsonyi koncertekre. Addig is marad a szokásos köszönés a mesemondók között: Találkozunk az úton...

CSI Jonesborough: Az elrabolt mosómedve esete

2011-10-28T03:01:00.004+02:00

Később még lesz róla szó, hogy ma kikocsiztunk Jonesborough-ba meséket hallgatni. Mivel jó két órával korábban érkeztünk a kelleténél, volt időnk beülni az Áfonyabogba egy kiadós ebédre.
Miközben a jeges teát és a sonkás szendvicset fogyasztottuk, a falakon lógó végtelen számú kacat között figyelmes lettem az alábbi képen látható plakátra:

Egészen új fejleménynek tűnt, úgyhogy amikor kedvenc pincérnőnk legközelebb arra járt, rá is kérdeztem a dologra. Az első kézből szerzett információk alapján az alábbi helyzettel állunk szemben:

Az Áfonyabog milliónyi kacatja között kiemelt helyet foglalt el a képen látható plüss mosómedve; mivel sajnálatos egyensúlyproblémáiból adódóan lépten-nyomon felborult, végül a színpad egyik sarkában kapott biztonságos helyet egészen addig, amíg egy szép napon nyoma nem veszett. Eltűnt, szőrén-szálán, és hiába keresték, senki sem tudta, vajon mi történt...
... egészen addig, amíg meg nem érkezett a váltságdíjat követelő e-mail. A fent látható fotóval együtt, melyen maga a mosómedve szerepel a Wall Street Journal egy példányának társaságában (nem vagyunk benne biztosak, vajon a fogvatartás helyszínére utal-e a nyomtatott sajtó, vagy csak amolyan vizuálisan igazolt terminus post quem) és egy kis táblával a nyakában, amin az áll, "Igazán jól érzem itt magam!"
És a váltságdíj? A fogva tartó egy ingyen vacsorát követel.

Az Áfonyabog tulajdonosai természetesen nem tárgyalnak terroristákkal. A képet nézegetve Joshuával megpróbáltuk kitotózni, vajon mit tenne egy gyakorlott detektív a mi helyzetünkben. Először is, megnézné a biztonsági kamerák felvételeit az elmúlt hetek vendégeiről, és összehasonlítaná őket a vendégkönyveb szereplő nevekkel és helyszínekkel. Ujjlenyomatokat és pulóverszőröket keresne a színpadon és környékén. Széles körben terjesztené az elrabolt mosómedve fényképét, remélve, hogy látta valaki. Alapos vizsgálatnak vetné alá a fényképet, pixelről pixelre, hátha kiderül róla valami (bár az agyafúrt elkövető gondosan figyelt rá, hogy ne látsszon házszám a háttérben). Grafológust hívna a táblán látható szöveg értékelésére. Lenyomozná az e-mail címet, amiről az üzenet érkezett, a hozzá tartozó számítógéppel együtt, és megnézné, az utóbbi időben honnan kattintottak rá az Áfonyabog honlapjára. Kihallgatná a vendéglő rendszeres vendégeit.

Beleegyezne az ingyen vacsorába, és telenyomná hashajtóval.

Nem kapok szikrát, komolyan.
Megyek aludni.

Tökéletes tervezés

2011-10-27T01:34:00.002+02:00

A mai mesélés minden szempontból elvitte a pálmát. Legalábbis ami a Halloween műfaját illeti.

Ma ismét a kis ötödikeseimmel volt találkozóm a könyvtárban; ha még emlékeztek rá, múlt héten beígértem nekik a Golden Arm című szörnyű mesét, és egy hétig törtem rajta az agyam, hogyan fogok kibújni alóla. Valami különös, mélyen gyökerező ellenszenvvel viseltetek a jump tale műfaja iránt, ráadásul elvből nem szeretek olyasmit mesélni, amit tízből kilenc gyerek eleve ismer. Még azt a kevés meglepetést is elrontja, ami a mese lényege.
Így aztán úgy döntöttem, keresek egy olyan mesét, ami elég hasonló a Golden Arm-hoz ahhoz, hogy megússzam vele a dolgot. A választásom A múmia keze című remek kis szösszenetre esett (és mondja még valaki, hogy a Rettentő Töri sorozatból nem lehet tanulni...) A történet a kísértetmesék és a városi legendák népszerű keresztmetszetében helyezkedik el; elvileg megtörtént eset egy "régészről", aki egy múmia-kezet kap ajándékba, és ez jól is van egészen addig, amíg a tulajdonos kísértete el nem jön érte egy Halloween éjszakán... felnőtt szemmel mulatságos kis sztori, és szép nagy háttere van a régészet és egyiptológia sötét múltjában...
Nos, a történetet azzal kezdtem, hogy végzettségemre nézve régész vagyok, ami természetesen a kölykök szemében a legkúlabb dolog a világon. Itt aztán rögtön kezdetét is vette az Oktatás (mert ugye nem lehet csak úgy vaktában szórakoztatni a gyerekeket, mindenbe kell valami nevelési célzat), és elbeszélgettünk arról, mit is csinál egy régész. Ekkor persze tudni akarták, mi volt a legfurább dolog, amit valaha találtunk; végül ott kötöttünk ki, hogyan lehet a lány és a fiú csontvázat megkülönböztetni. Halál büszke voltam arra, mennyit tanultak a kölykök, és még el sem kezdődött a mese.
Végül aztán csak eljutottunk valahogy Egyiptomig. Itt megint meg kellett állni, hogy megbeszéljük, miből lesz a múmia, és miért (ez a rész különösen fontos a történet szempontjából). Szerencsére itt már rendelkeztek a gyerekek némi háttértudással, amin nem is csodálkoztam nagyon; szépen haladtunk tovább az egyre hátborzongatóbb részletek felé. Felnőtt fejjel a történet kiszámítható és nem különösebben ijesztő; de még emlékszem rá, kisebb koromban milyen félelmetes volt, és úgy tűnt, ez a csoport is komolyan vette a dolgot. Ugrasztás nem történt; helyette eljutottunk valahogy Tutankhamon sírjáig meg a Fáraó Átkáig, és mivel egyikről se hallottak még, további Oktatás, és néhány vérfagyasztó mendemonda következett. Az egyik fiú itt azt akarta tudni, kirabolta-e valaki a piramisokat; ötödikesekkel beszélgetni sírrablásról, nincs is annál jobb móka.
A történet végeztével újabbat követeltek ("de legyen nagyon, igazán nagyon ijesztő!"); itt jött el az első kedvenc pillanatom. Kórusban követelték, hogy meséljem el Bloody Mary történetét; mivel hirtelenjében nem tudtam kibogozni, hogy a történelmi személyre, az italra vagy a kísértetre gondolnak-e, azt mondtam, nem ismerem a történetet. Erre huszonöt ötödikes kiabálta kórusban, hogy "MAKE IT UP!!!" ("Akkor találd ki!") Ennyit a hagyományos történetekről. A gyerekek tudják, mi a lényeg.
Mivel még akadt idő egy rövidebb vérfagyasztásra, elkezdtem nekik mesélni az Ellopott Kereszt történetét, amit számtalanszor hallottam a nagyapámtól. Remek sztori, ez sem ráugrós, és a világon mindenki ismeri, de úgy indul, mint egy családi történet, és elég ijesztő is, ha jól csinálja az ember.
Nos. Sikerült szépen, hosszadalmasan és hihetően felvezetnem a történetet, egészen odáig, hogy a fiatalember visszavitte a temetőbe az ellopott keresztet; épp ott tartottam, sejtelmesen suttogva, hogy valami belekapaszkodott a kovácsinas kötényébe, és nem engedte felállni, és szinte érezte, ahogy hideg kezek húzzák lefelé a sírba...

... amikor megszólalt a tűzriadó.

Én még így nem hallottam gyerekeket kórusban sikítani. Kintről azt hihette volna bárki, hogy baltával estem nekik. Leestek a székekről; egymás nyakába ugrottak; végül aztán egy emberként tódultak ki a könyvtárból, továbbra is sikoltozva. Én a nevetéstől levegő után kapkodva követtem őket; tervezni sem lehetett volna ennél jobb időzítést. Az osztályok az iskola előtti gyepen gyülekeztek; ott aztán rögtön közrefogtak a gyerekek, és egymás szavába vágva akarták tudni, mi történt azután; néhányan máris fel-alá rohangáltak a többi osztály és a tanárok között, és újságolták nekik, mi történt. Mire véget ért a tűzriadó, sajnos véget ért az óra is; a történetet jövő héten kell majd befejeznem...

És a legszebb az egészben? Mindenki azt hitte, hogy direkt szerveztem így a dolgot. Mintha meg lehetne szervezni bármit ilyen tökéletesen. Egy dolog biztos: ez volt életem legsikeresebb ráugrós története... még akkor is, ha az ugrást nem én csináltam.

Nagycsoportos vérfagyasztás

2011-10-26T01:25:00.002+02:00

És a nap még mindig nem ért véget! Estére az egyetem egyik kollégiumába voltunk hivatalosak, meglepő módon, sose találjátok ki... Halloween mesélésre! Bezony. Nagyon lelkesen készültünk a fellépésre, már csak azért is, mert véééégre felnőtt közönségünk volt! (Vagy legalább annyira felnőtt amennyire a kollégisták felnőttnek számítanak) A sorozatos gyerekcsoportok mellett kész felüdülés.
A kollégium klubszobájában voltunk, kényelmes fotelek és hangulatvilágítás közepette; a szervezők gondoskodtak inni- és rágcsálnivalókról is, és miután bemondtuk a programot a hangosbemondóba, nagyjából húsz-huszonöt kollégista verődött össze mesét hallgatni.
Az estet nagyfőnök nyitotta meg egy balladával, hogy megalapozza a kísérteties hangulatot. Utána Sara következett a fentebb (lentebb) a brit mesék között már ismertetett Halott Hold meséjével, ami továbbra is nagyon vagány történet, főleg, ha egy hivatásos boszorkány meséli (mindig elámulok kis csapatunk vallási sokszínűségén...) Azon kuncogtam a sztori alatt, hogy néhány kollégistának tátva maradt a szája. Sara nagyon jól mesél, pedig nincs sok gyakorlata; valamiért a közönség kihozza belőle a legjobbat, mind humorban, mind pedig előadásmódban. Élvezet hallgatni.
A mese után megint dal következett, ezúttal egy kísérteties szerelmes ballada; a dal végeztével kerültem sorra én.
Ideje volt szabadon engedni a vérfarkasokat.
Vannak történetek, amik akármilyen jól is illeszkednek a Halloween hátborzongató témájához, gyerekeknek mégsem mesélhetők. Ide tartozik többek között a Völsunga saga vonatkozó részlete, amiben van a vérfertőzéstől a gyerekgyilkosságig minden, ahogyan azt a vikingektől megszoktuk és elvárjuk. Az amerikai lélekre való tekintettel egy kicsivel lejjebb csavartam a fokozatot - G.R.R. Martin atyánktól tudjuk, hogy az ikertestvérek közötti vérfertőzés csak akkor oké, ha szépen fel van vezetve a történeten belül, nekem meg nem akadt szabad három órám, hogy az ősapáktól kezdjem a Völsungok történetét. Sajnos. Úgyhogy sikerült egy darabkát kiemelnem a meséből, és önálló egységgé gyúrni; egészen büszke vagyok a végeredményre. Kezdtem onnan, hogy ez egy ősi történet, melynek gyökerei régi időkbe nyúlnak, és ágai felölelik a fél világot Izlandtól Oroszországig. Ezek után jött a tél és a farkasordító hideg leírása (és nagy nehezen megálltam a "Winter is coming" idézet nélkül). Innen aztán szépen haladtunk tovább a gonosz király, a bátor királynő és Sigmund leírásáig, kecsesen átugrottuk a "honnan lett a királynénak még egy gyereke" kérdéskört, és végül aztán eljutottunk a vérfarkasokig.
Be kell vallanom, nagyon élveztem a mesélést. A Völsungok régóta nagy kedvenceim, bár ezt a darabot sose meséltem még; nagyon erős történet, még így lecsiszolva is, rengeteget kivesz az emberből. Angolul meg aztán különösen. Nagyon élveztem az átváltozási jelenetet, amikor Sigmund és a fia először bújnak farkasbőrbe; a visszaváltozásnál pedig lehámoztam az ingemet, és a sarokba dobtam, amikor a farkasbőrt a tűzre hajítják.
(TEJÓÉG, most olvastam vissza, mit írtam... O.O Volt rajtam egy fekete póló, és felette egy sötétkék ing, nyilván csak a felsőt vettem le... Rossz az, aki rosszra gondol!!!)
A műsort nagyfőnök egy újabb dallal zárta - nagyon vidám kis szösszenet volt Boleyn Annáról, aki a fejével a hóna alatt flangál a Tower folyosóin. A végére mindenki együtt énekelte. Még tapsoltunk is.
A fellépés határozottan jól végződött. Mindenki elégedett volt, kaptunk csokit sütőtök (Facebookosoknak: Halogéntök) kosárkából, megköszönték, hogy eljöttünk, és meg is dicsértek mindannyiunkat. Nagyfőnök szintén nagyon elégedett volt a szereplésünkkel; azt mondta, nagyon jó érzékem van az epikus meséléshez. Hehe. Kár, hogy ebben az idényben ilyen kevés alkalmunk van felnőtteknek mesélni. Meg tudnám szokni a műfajt.

Kiscsoportos vérfagyasztás

2011-10-25T21:53:00.002+02:00

Ma megint a kis negyedikeseimmel volt órám a könyvtárban. Mivel láttam, hogy megint rajtuk van a zsizsikség, és mert ez az utolsó találkánk Halloween előtt, megígértem nekik, hogy ijesztő mesét fognak hallani. A reakciókból azt gondolhatta volna bárki, hogy ingyen csokit hoztam. Valaki azonnal lekapcsolta a villanyt, amitől sötét nem lett ugyan, de megalapoztuk a hangulatot; mindenki letelepedett a szőnyegre, és addig pisszegtek egymásra, míg végül mindenki elhallgatott.
Gondoltam, hogy ha már ijesztő, akkor legyen alaposan az (átfutott az agyamon, hogy később a könyvtáros ki fog végezni, de végül nem lett belőle gond; ne is legyen, gondoltam, amíg minden ház előtt zombik henteregnek a pázsiton, nekem ne mondják, hogy egy ír népmese túl ijesztő a kölyköknek. Ezt a korosztályt úgyis nagyon nehéz rendesen megrémíteni... ó, a tízévesek és a halált megvető bátorság...)
A választásom tehát Teig O'Kane és a hulla csodás kis tündérmeséjére esett, érdekes eredménnyel. Először is le kellett szögeznünk, hogy a tündérek nem mindig kedvesek és barátságosak; ez alaposan megosztotta a csoportot. Utána be kellett mutatnom a főhőst; odáig jutottam, hogy ivott és verekedett, és már hallottam is a szörnyülködő mormolást a gyerekek között, azonnal tudta mindenki, hogy itt bizony rossz emberről van szó... (ó, a Déli nevelés, hehe). A történet haladt tovább; a hulla kevéssé ijesztette meg őket, érdekes módon, a tény viszont, hogy a templom padlója alá temettek embereket, annál inkább (kapok én még ezért a szülőktől a következő vasárnap után...) A mese nem rövid, de nagyon szépen végigülték; azért vigyáztam rá, hogy ne rémüljenek halálra, de az egészséges borzongást sikerült elérni. Amikor szétszéledt a társaság, néhányan megpróbáltak rábeszélni egy vérfarkasos történetre; csak udvariasságból mondtam nemet, meg mert kiszaladtunk az időből, de megígértem, hogy jövő héten pótolom. Az egyik kislány megjegyezte, hogy a tündérek igazából nem is voltak itt gonoszak, mert jót akartak; tulajdonképpen igaza volt...

Stor-etry Slam

2011-10-25T05:25:00.002+02:00

Ezt meg sem próbálom lefordítani. Csak annyit mondok el, hogy a Stor-etry (amit egyáltalán nem egyszerű kimondani) a story és a poetry szavak bal kézről való gyermeke.

A slam műfaj lényege annyi, hogy költők/mesemondók gyűlnek össze valamiféle alvilági helyen (lehetőleg ott, ahol sör is van), és felváltva szavalják el legújabb költeményeiket, melyeket aztán a közönségből választott bírák bírálnak el, és a győztesnek pénzjutalom jár, amit a belépőkből dobnak össze. A mozgalom eredetileg a steril egyetemi környezetet megunt költők köréből indult, de mára a mesemondók is átvették, mert jó.
Hetek óta dolgoztunk a saját slam-ünk szervezésén. Plakátokat terveztünk és nyomtattunk, terjesztettük az igét, felraktuk Facebook-ra, levelezőlistára, beszéltünk az angol tanszékkel és a versmondó körrel, elmentünk más szavaló eseményekre reklámozni, és egyáltalán, minden fronton megtámadtuk Johnson Cityt és tíz kilométeres körzetét. Bejártunk minden egyes lehetséges helyszínt a belvárosban, míg végül rátaláltunk a Misty's nevű fekete blues és jazz bárra, ami tökéletesnek bizonyult, nem csak a remek tér miatt, hanem azért is, mert a család, aki üzemelteti, és Misty személyesen, mind nagyon kedvesek és barátságosak voltak velünk egészen a kezdetektől.
Végül aztán elérkezett a nagy nap (ma) és a hangfalakkal, mikrofonnal stb. felszerelve testületileg levonultunk a belvárosba, hogy slammeljünk egy kicsit.
Senki más nem jött el. Ott volt nagyfőnök és főnökasszony, előbbi feleségestül; ott volt az egész osztály, és néhányan a korábban végzettek közül, összesen tizenöt fő; ott volt továbbá Misty teljes családja valamint barátai és üzletfelei. Összességében véve még így, magunk között sem voltunk kevesen. Két kalap állt a vendégek rendelkezésére; aki verset akart mondani, az Indiana Jones kalapba dobta a nevét, aki pedig mesét, az a nepáli usánkába. Végül összesen nyolcan iratkoztunk fel, nagyfőnök, hogy mentse a mundér becsületét, kétszer is. A zsűri három-három főt tett ki, és mivel Sara volt a házigazda és Joshua mérte az időt, végül be kellett vonnunk Misty anyukáját is, hogy pontozzon verseket.
Az estnek témája is volt, bizony: "Skeletons in the Closet" (Csontváz a szekrényben; a közelgő Halloween szellemére - avagy szellemeire - való tekintettel, hehe)
Felváltva húztunk a vers és a mese sapkából. Danielle verset szavalt (és bemutatott nekünk egy remek, bár ritkán használt szót: erinaceous = sünszerű); Patrick arról beszélt, hogyan változtatta meg erős alkoholos befolyásoltság alatt a politikai nézeteit; Sara előadott egy verset arról, hogy a nagy könyváruházak sötét terveket szőnek az emberiség ellen; és utána következtem én.
A slam egyetlen megszeghetetlen szabálya: csak és kizárólag saját verset lehet szavalni, a sztori pedig csak és kizárólag veled megtörtént személyes sztori lehet. Így aztán a témára való tekintettel úgy döntöttem, a kollégiumi életről fogok mesélni (voltak a mi szekrényünkben rosszabb dolgok is, mint egy csontváz...). Egy órával indulás előtt sikerült összeraknom egy kisebb történetet különböző apró mozzanatokból, amik a kollégiumban estek meg; inkább stand-up comedy-re hasonlított az előadás, mint mesemondásra, de hát ezt is ki kell próbálni egyszer. És nem is kellett sokat színezni a dolgon, külföldiek számára elég viccesen hangzott magától is... a sztori meglehetősen jól sült el, a közönségen kívül hallottam Misty családját is kuncogni a bárpult mellett a sarokban, és az est végén az egyik fickó meg is jegyezte, hogy tetszett neki a sztori. Juhé!
Utánam még voltak páran: nagyfőnök egy verssel és egy családi sztorival; Saundra, egy korábbi osztályból, egy másik verssel (egy halott macskáról); Joel pedig egy mindent elsöprő beszámolóval arról, hogyan lépett fel nőimitátorként az egyetem alatt. A mesélés végeztével a zsűri visszavonult döntést hozni; mi pedig, hálából Mistynek, megtámadtuk a bárpultot. A belépőkből összeszedett horribilis összeget felosztottuk három részre: egy harmad a helyszínnek ment, egy-egy harmad pedig a két győztesnek. A mese kategóriát természetesen Joel nyerte (de ahhoz képest, hogy életemben először meséltem személyes sztorit hivatalosan közönség előtt, én is sok dicséretet kaptam); a vers kategóriát pedig Saundra. A slammelés végeztével összepakoltunk, és nagy vidámságban és egyetértésben hagytuk el a helyszínt; még akkor is, ha senki más nem dugta oda a képét, mi nagyon jól éreztük magunkat.
Az est Sara lakásán folytatódott, lustaságunkból kifolyólag alkohol és rágcsa hiányában, ám annál nagyobb röhögések közepette. Kötetlenül folytattuk a sztorizást; vicceket meséltünk (felejtsük el a gulyást és a paprikát, Agresszív Kismalacot kell exportálni!!!) és addig beszélgettünk, míg mindenkinek majd' leragadt a szeme. Aztán rájöttünk, hogy holnap is lesz nap, sőt, pszichológia óra is, és mindenki nyugovóra tért. Kivéve engem, ugye, mert éppen blogolok.
Jó éjszakát! :)

Különleges mesék

2011-10-24T19:23:00.002+02:00

Különleges gyerekeknek.

A mai napsütéses őszi reggel az egyik külvárosi gimnáziumban lelt minket, a soron következő csoportos bevetésen. Ezúttal hárman voltunk: Joshua és én, mint aktív diák fellépők (és általános Jolly Joker a tanszék bármilyen rendezvényén, mert a szingli huszonéves mesemondó ugye mindenre ráér, hehe), valamint Reed tanárnő, szintén fellépői minőségben. A csapat szerény személyem vezénylete alatt (minden bevetésnek megvan a maga kapitánya, ezúttal én húztam a rövidebbet) Halloween mesemondásra érkezett a gimnázium speciális osztályába.

(Félreértések elkerülése végett, ideát integráltak az iskolák, úgyhogy "speciális osztály" alatt az iskola értelmi sérült vagy hátramaradt tanulóit értjük)

Két csoportot vontak össze a kedvünkért; az osztályterem hatalmas volt, barátságos, telezsúfolva könyvektől játékokig mindennel. A sarokban büféasztal felállításán dolgoztak a tanárok, a gyerekek pedig szerteszét üldögéltek a teremben, beszélgettek, és várták az előadást. Jó fél órával korábban érkeztünk a kelleténél, úgyhogy volt időnk lézengeni és barátkozni; beszélgettünk a tanárokkal és a diákokkal is, sokan külön odajöttek bemutatkozni és üdvözölni minket. A gyerekek értelmi színvonala a skála teljes spektrumán mozgott, de mind nagyon rendezettek és nagyon lelkesek voltak a mesékkel kapcsolatban. Nagyjából harmincan lehettek, a két csoportban együtt.

A mesélést főnökasszony nyitotta; ránk oltották a villanyt, hogy kísértetiesebb legyen a hangulat. Sajnos a légkondi irtózatosan hangos volt, így néhány finomabb hanghatás elveszett a térben, de összességében véve még így is hátborzongató volt a történet (klasszikus ráugrós mese, Taleypo a címe, bár én mindig inkább viccesnek találtam, mint ijesztőnek - halott feleség levágott karja helyett itt egy szőrös kis állatka keresi a levágott farkát...)
Másodjára Joshua következett, aki kezdi művészi tökélyre fejleszteni az összezsugorodó óriás történetét (ha kihúzza az egész Halloween szezont egyetlen mesével, megemelem a kalapom...) Az ő hangjának nem volt probléma a légkondi, meg az sem, hogy menet közben besorjázott még húsz tinédzser, ki tudja, honnan. A közönség, a tegnapelőtti picikkel ellentétben, tökéletesen értette, miért megy össze a Félelem nevű óriás, ha szembeszállsz vele...
Utoljára, de nem utolsó sorban következtem én; mivel úgy tűnt, a hallgatóság nagyon vevő az óriásra, és mivel Joshua hangsúlyosan úgy konferált fel, mint aki magyar népmesét fog mesélni, megint csak a garabonciásoknál kötöttem ki. Rengeteg idő maradt az óra végéig, úgyhogy kényelmesen kiszíneztem a történetet; jutott idő a boszorkányokra, a varázslatokra, sőt, még a sárkányokra is.

A mesélés végeztével felkapcsoltuk a villanyt; a tanárok meginvitáltak minket Halloween tízóraira, ami puncsot, sütit, chipset és egyéb rágcsálnivalókat tartalmazott. A gyerekek türelmesen várakoztak, amíg kiszolgáltuk magunkat; egyáltalán, nagyon kedves és előzékeny volt mindenki. Rengetegen odajöttek megköszönni a meséket; megcsodálták a kicsi könyvemet és Joshua steampunk nyakláncát; újra meg újra megtapsoltak minket. Az egyik hölgy, aki külön kísérte az egyik kislányt, azt mondta, sohasem látta még így figyelni egy órán keresztül; a tanárnő lánya meg elmondta, hogy most éppen lóg a saját órájáról, hogy itt lehessen meséket hallgatni. Mindent egybevetve remek fellépés volt; mi is élveztük, meg a közönség is.

A múlt héten sokat beszélgettünk róla, mivel és hogyan is készüljünk fel a speciális mesélésre. Válogassunk külön ide illő történeteket? Kérdezzük meg a tanárt, mire is számítsunk pontosan? Próbáljuk meg felmérni az osztály értelmi színvonalát? Nekem már elég nagy a repertoárom ahhoz, hogy ránézésre válogassak, de a többiek szeretnek előre tervezni. Végül aztán nem sikerült egy kérdést se feltenni a tanárnak, mert nem vették fel a telefont; vakon mentünk mesélni. És, mint a mellékelt ábra mutatja, a dolog remekül sikerült!
A mese univerzális nyelv. Maga az élmény, hogy valaki előtted áll és hozzád beszél, szemtől szembe; a hanghordozás, a gesztusok, a tekintet, és a történet ritmusa megfogja a közönséget, akármennyit értenek is a szavakból. És itt is általánosan igaz, ami minden más közönségnél: inkább célozzon az ember fölé, mint alá; a gyerekek mindig többet értenek egy történetből, mint felnőtt fejjel gondolná az ember, és határozottan megsértődnek, ha gyerekesnek vagy egyszerűnek találják a mesét a saját korosztályukhoz képest. Lényegében annyi történt, hogy úgy bántunk a speciális gyerekekkel, mint bárki mással; ők pedig cserébe pont ugyanúgy reagáltak a mesékre, mint bárki más. Csillogó szemekkel és mosolyogva.

Lámpások

2011-10-24T03:38:00.004+02:00

A mai délutánt Danielle, Sara és Joshua társaságában barátságok sütőtök-farigcsálással töltöttem. Csokit ettünk, bort ittunk, és irtózatos koszt csináltunk a nappaliban. De az eredmény megérte :)

(A felső képen jobb oldalon látható pici tök az én kreálmányom. Gondoltam, ha elrontom életem első pumpkinját, legalább kicsi legyen...)