Ismét nyár, ismét FEST (Európai Mesemondó Szövetség) konferencia. Ezúttal, 12 év után ismét, a római mesemondók (
Raccontamiunastoria) szervezték, bár a város csak átutazóban volt jelen - a helyszín maga Ostia volt, közel a tengerparthoz. Nem mintha bántuk volna. Rekord mennyiségű, 130 mesemondó vett részt a konferencia három napján, tucatnyi különböző ország képviseletében.
Június 17-én érkeztünk az ostiai szállásra, amikről kiderült, hogy tulajdonképpen kemping, kicsi bungalókkal tele, ezek közül béreltek ki számunkra egy rakattal. Ennek az lett az eredménye, hogy létrejött a kemping "utcáin" egy mini mesemondó kerület, ahol minden szomszéd mosolyogva integetett vissza, és késő estig ment a beszélgetés, éneklés, szomszédolás a tornácokon és járdákon. Néhány napra megélhettük, milyen lenne olyan helyen élni, ahol az egész utcát mesemondók lakják.
Az érkezés estéjén kisétáltunk egy közeli parkba, ami a La Farfalla névre hallgatott, és egy társadalmilag tudatos, fenntartható szervezethez tartozik. A Farfalla egy nyitott kert volt sok gyümölcsfával, barátságos cicákkal, egy kis kávézóval, napernyőkkel, és a számunkra berendezett színpad-sátorral. Mindent magas mandulafenyők, eukaliptuszfák és babérbokrok vettek körbe; csak az volt a dolog szépséghibája, hogy három percenként elhúzott felettünk egy-egy alacsonyan szálló repülő, mert a Fiumicino reptér közelében voltunk. Ennek ellenére mindenki vidáman iszogatott, eszegetett, ismerkedett, egymás nyakába ugrált; megtöltötte a kertet az újra találkozás öröme.
A megnyitó nem egészen úgy sikerült, ahogy a szervezők várták. A konferencia témája az "Európa és a Világ" volt - ennek megfelelően sok, európán kívüli mesélőt is meghívtak. A megnyitó beszédet Fidaa Ataya palesztin mesemondó tartotta volna, de sajnos az egész palesztin delegáció, egy lány kivételével, Jordániában rekedt a reptérlezárások miatt. Így végül az egyetlen megérkezett palesztin lány mondott megható, szép igaz történetet egy hölgyről, aki átvészelte az utóbbi évtizedek történelmét a falujában - és akiről kiderült, hogy a lány édesanyja, aki aznap reggel hunyt el. Bennünk szakadt a levegő, hogy a lány egyáltalán meg tudott állni a színpadon. Őt egy libanoni mesélő, Sara Kassir követte, aki a saját élményeiről mesélt fiatal anyaként bombázások közepette; utána pedig egy palesztin-kanadai hölgy, Sarah Abu-Sharar következett, aki arról beszélt, milyen mesemondóként diaszpórában élni. Ezt követően a színpadon bemutatkoztak az újonnan csatlakozott mesemondó szervezetek (köztük a Hagyományok Háza) képviselői is. A megnyitót vacsora követte, majd a Raccontamiunastoria mesemondói meséltek római történeteket; eddigre már annyira elálmosodtam, hogy visszabotorkáltam a szállásra aludni. Az egész konferencián végigvonult a mediterrán szervezés ténye - amikor mi északiak már nem láttunk ki a fejünkből, az igazi buli rendszerint olyankor kezdődött.
18-án, a konferencia első napján szembesültünk vele, hogy az előadások helyszíne a római egyetem kihelyezett campusa lesz - ami közvetlenül a tengerparton van. Ahogy a busz lerakott minket, a mesemondók az örömtől sivalkodva rohantak le a homokos tengerpartra pancsolni, úszni, kagylókat és kavicsokat gyűjtögetni. Ez meg is adta a napnak a remek kezdő hangulatot. Brutális meleg volt, de a víz (és az egyetemi épület modern klímája) sokat enyhített rajta.
Az első előadást, amire beültem, egy martinique-i kreol mesemondó, Valer Egouy tartotta. Arról beszélt, milyen Martinique mesemondó hagyománya, milyen alkalmai vannak a mesélésnek, és hogyan épít a mesemondó kapcsolatot a közönségével énekek, mondókák, találós kérdések és kérdés-válasz játékok segítségével. Nagyon tetszett a gondolat, hogy addig nem lehet egy közönségnek mesélni, amíg nem barátkozott velük össze a mesemondó.
A következő körben én tartottam előadást olyan eposzokról, amiknek női hőse van (ez a sorozat áprilisban futott az angol nyelvű blogomon és a Facebook oldalamon). Remekül sikerült, majdnem harmincan ültek be rá. Kiosztottam közöttük az eposzokat, és ahelyett, hogy felsoroltam volna mind a 26-ot, inkább közös beszélgetést kerekítettünk a dologból, melynek során sok izgalmas, különleges kérdés felmerült (például hogy mi a különbség a hős és a főszereplő között, vagy hogy lehet-e valaki erős női hős akkor is, ha egy ponton megmentik). A legszebb pillanat az volt, hogy kiderült, ott ül a teremben Abegael Fisher-Lang kanadai mesemondó is, a kanadai Epic Weekend egyik szervezője, és a mentorom, Cathrny Fairlee régi jó barátja. Az elkövetkező két napban rengeteget beszélgettem vele. Csodás találkozás volt.
Az ebédszünetet megint csak a tengerparton töltöttük, olasz kajákkal és pancsolással, mielőtt visszatértünk volna az épületbe a délutáni programra. A következő workshop Mattia Di Pierro előadása volt egy Stories XFM című projektről, ami tulajdonképpen a "new trad" ("újhagyományos") mesélés témája körül forgott; egy workshop-sorozat volt, melynek keretei között a résztvevők a hagyományos mesék motívumaiból, szimbólumaiból alkothattak új, a mai világ értékrendjére, élethelyzeteire reagáló történeteket.
A nap utolsó idősávját a
Cassandra Project ifjú mesemondó foglalták el. Ez egy olyan nemzetközi európai projekt volt az elmúlt év folyamán, amelyben fiatal, kezdő mesélők vehettek részt, és mentorok segítségével, társadalmilag tudatos történetek kidolgozásával léphettek be a mesemondás világába. Tizenketten jöttek el a konferenciára, és már messziről sütött róluk a sokszínűség, a vidámság, és a GenZ életérzés. Teljes felüdülés volt látni őket a többi mesemondó között; tudni, hogy érkezik az utánpótlás, a frissítés, az új generáció a maga új nézőpontjaival. Azonnal a szívembe zártam őket. Sajnos választani kellett, melyik előadásra ül be az ember, így a tizenkettőből csak hármat hallgathattam meg - de mindhárman zseniálisak voltak.
Geoffrey van der Ven (Hollandia) egy kevéssé ismert görög mítoszt, a bagoly születését szőtte egybe a szégyen témájával, és azzal, valaki hogyan próbál meg más és más lenni, hogy megvédje magát. Szívet melengető feldolgozás volt.
Winter De Cock (Belgium) szintén mitológiát szőtt egybe igaz történetekkel és személyes sztorikkal: Daphné és Apollón mítoszát járta körül a nők elleni erőszak szemszögéből. Sohasem ütött még ekkorát az a történet. Végül
Simen Segerberg (Norvégia) személyes sztorival készült, ami a szerelemről és főleg a szexualitásról szólt a digitális világ korában. Az volt a szép az egészben, hogy a véletlenszerűen egymás mellé tett három sztori valahogy mind a szégyenről és annak feloldásáról szólt, és a három mesélő megtalálta a közös hangot - nagyon szívet melengető módon támogatták egymást, igazi csapatként voltak jelen. Egy kicsit irigykedtem rájuk, hogy csapatként érkezhettek meg a mesemondó világba, nagyrészt pedig minden anyai ösztön kitört belőlem, látva, hogy ők ott tartanak most, ahol én húsz éve. Remélem, állandó jelenlétté válnak majd a konferenciákon!
Az első nap estéjén különleges helyen vacsoráztunk: a közeli Chigi kastély kertjében, egy 16. századi épület árnyékában, amely még most is magántulajdonban, a család kezében van. Boroztunk, dumáltunk, falatoztunk, néztük a repkedő denevéreket. Éjjel 11 körül még volt külön borkóstolás és jóga (?!) is, de addigra bennem megint eldőlt a szentlélek, úgyhogy egy német sráccal visszasétáltunk a kempingbe, és közben nagyon jót dumáltunk a mesemondásról, a sokféleségről, és a mitológiáról. Esélyes, hogy Ivo hamarosan Mítoszok Csatáját is szervez majd Németországban. (Később kiderült, hogy a borozós-jógázós csapatért se jött busz időben, úgyhogy végül a többség sétált).
A második napi program hasonlóan mozgalmasra sikerült. Az első workshop idejét ketten osztották meg maguk között. Az első
Catalina Figini volt, egy argentin mesemondó aki Marokkóban kutatta a hagyományos mesemondást; a második pedig
Valentina Zocca olasz mesélő, aki évente háromszor vezet mesemondó túrákat Nepálban. Mindketten sokat beszéltek a kulturális sokféleségről, a különböző népek mesemondó hagyományairól, és arról, kívülállóként hogyan lehet belépni ezekbe a kulturális közegekbe, és hogyan lehet tisztelettel viszonyulni más népek élő hagyományához. Remek előadások voltak.
A második délelőtti körben egy ciprusi hölgy, Chloe Maridou előadására ültem be, aki a cím szerint a hagyományos mesélésről készült beszélni. Ő azonban bevallottan nem mesemondó - ennek ellenére egy jó hosszú tündérmesével kezdett, A velencei herceggel, ami a Kanári királyfi mesetípus ciprusi verziója. Érdekes sztori volt, csak rettenetesen hosszú és lassú; utána pedig még mindig volt negyven perc az előadásból, amit a hölgy azzal töltött, hogy papírról felolvasta az archetípusokról szóló szakdolgozatát. Be kell vallanom, ezen a ponton már nem fogott az agyam.
Az ebéd utáni körben eredetileg Fidaa Ataya workshopjára regisztráltam, így gyakorlatilag lyukasórám keletkezett. Néhány Cassandrással, a kanadai hölggyel, Szabó Enikővel, és egy Zoe nevű floridai mesemondó-feleséggel levonultunk a tengerparti kávézóba dumálni. Zoéról kiderült, hogy amúgy etruszk koros régész (és epidemológus), és rögtön meg is volt a közös hang. Egy nagyon kellemes délutánt töltöttünk mesékről, aktivizmusról, hagyományról és emberi jogokról szóló beszélgetéssel; olyannyira eldumáltuk az időt, hogy lemaradtam a FEST taggyűlésről is. Mint utóbb kiderült, volt némi feszültség a gyűlésen, de szavazásra nem került sor. Cserébe megtudtuk, hogy jövőre Stockholmban, két év múlva pedig Dublinban leszünk. Juhé!
Az utolsó esti vacsorát együtt költöttük el, ott a tengerparton. A vacsora végeztével ezúttal nem bor-, hanem olívaolaj-kóstolásra került sor, amit a szervezők mediterrán mesemondók meséivel fűszereztek. Minden résztvevő hozott olajat a saját országából, és egy mese mellett kínálta körbe. Sajnos a kóstoláshoz illő kenyér elég hamar elfogyott, kis pohárból lehajtani az olívaolajat, mint a pálinkát, meg mégsem pannon gyomornak való, de amit sikerült megkóstolni az elején, az mind nagyon finom volt. Egy olasz hölgy előadást tartott nekünk az olajfák és az olajtermelés történelméről és hasznáról. Utána egy tunéziai mesemondó adott elő egy tunéziai mesét fürdőben elrejtett kincsekről, majd spanyol mesélők meséltek (zseniális, pörgős tandemben) az olajfavirágról (ez a mi Jávorfácskánk helyi verziója), utána a libanoni hölgy mesélt egy történetet egy nőről, aki új nevet választott magának, Dijana Horvátországból egy Pirosmalac-verziót mesélt zseniálisan viccesen, végül pedig a ciprusi hölgy mesélte Adonisz mítoszát. Eddigre már a hasunk is tele volt, meg későre is járt, így visszarohantunk a buszhoz. A buszon és a kemping ajtajában mindenki feltorlódott, bőszen búcsúzkodva, mert másnap hajnalban indultunk a reptérre - már csak azért is, mert időközben Rómában beütött a közlekedési sztrájk, és senki sem tudta, hogy jut haza. A búcsúzás ellenére a mesemondó-kerületben még hajnali háromig ment az utcabál. Ezt én már csak álmomban hallottam.
A történet nem ér véget: még két napot töltöttem Rómában, és részt vettem egy nyári napfordulós mesemondó sétán is. Ezekről majd a következő bejegyzésben!
