Titkos helyek Rómában 8. - A Forma Urbis Múzeum

Ez a hely nem csak számomra volt új: tavaly nyitották a Colosseummal szemben a Caelius-dombon, egy nagyobb régészeti park részeként. Elsőként a neve tűnt fel, mert a Forma Urbis Romae, Róma márványba vésett ókori térképe, a régészeten rendszeresen vizsgatéma volt a számunkra. Nagyon kíváncsi lettem, hogyan lehet rá felhúzni egy egész múzeumot. Mivel úgyis az árnyékos helyeket részesítettem előnyben, beugrottam oda is nézelődni. Nagy élmény volt.

Tudom, hogy "római márványdarabok egy 18. századi térképre pakolva egy nagy terem padlóján" nem mindenki számára a "nagy élmény" definíciója (ezért is voltunk hárman az épületben, ahhoz képest hogy a Colosseum tőszomszédságában van). Ennek ellenére engem teljesen felvillanyozott. Egy kis háttér: a Forma Urbis Romae egy márványba vésett hatalmas térkép volt, ami Septimius Severus idejében (i.sz. 3. sz. eleje) készült, és sokáig a Béke-templomban volt felfüggesztve a falra. Darabjai az 1500-as években kerültek elő, mint egy óriási, frusztrálóan hiányos puzzle, és azóta inspirálják a régészeket, művészeket, építészeket és várostörténészeket. A gondosan elkészített térkép darabjain sok ókori épület felismerhető (és meg is van nevezve), még az egyes oszlopokat is gondosan jelölték. Az összkép mégis erősen hiányos, és sok darabnak nem tudjuk a pontos helyét. A múzeumban ezúttal úgy állították ki őket, hogy egy üvegpadlón lehessen felettük mászkálni. Azért pedig, hogy kontextus is legyen a töredékekhez, alájuk vetítették Róma egy másik, tejes és méretarányos térképét.

Ez volt a rész, ami a legjobban tetszett: nem egy modern térképet tettek a töredékek alá. A felnagyított térkép Giovanni Battista Nolli 1748-ból származó alkotása, amelyen pontos mérésekkel sikerült ábrázolnia az egész várost. Ez azért tetszett rettenetesen, mert az 1700-as években még nem indultak meg az ásatások és a modern építkezések, amik átalakították Rómát - a város nagy része kertekből és villákból állt. Így aztán egyszerre nézegetheti az ember az ókori épületek nyomait, és közben azt is, kiknek a zöldségeskertjei parcellázták meg a Circus Maximus belsejét (igen, megtaláltam a Barberini-kertet is, ahol előző nap üldögéltem). A metszeten legalább annyi izgalmas részlettel találkoztam, mint a márványlapokon. Sokáig kószáltam fel-alá Róma felett, felfedeztem és megkerestem ismerős helyeket, olvasgattam a magyarázó feliratokat (közben meg töltődött a telefonom, erre is jó hely). Mivel Róma városának története az ókor után az egyik kedvenc hobbitémám, ezt a múzeumot nekem találták ki. De annak is érdemes benézni oda, aki szeretné kicsit kontextusba helyezni az épületeket, amiket a városban megtekint.

(Amúgy meg van egy panorámás kávézó, egy múzeumbolt, egy szabadtéri kőtár, és egy ingyenes, panorámás tanulószoba is a múzeum mellett. Onnan a magasból néztem végig ahogy elvonult egy hatalmas tüntetés a Colosseum előtt.)

Titkos helyek Rómában 7. - A kedvenc könyvesboltjaim

Azt kell mondjam, hogy mióta utoljára jártam a városban, Róma szintet lépett könyvkínálat terén. Régebben is mindig új szerzeményekkel megpakolva tértem haza... most viszont egy csomó mindent fájó szívvel ugyan, de ott is kellett hagynom.

Három kedvenc helyem van a városban. 

(Előre bocsátom, hogy nem beszélek olaszul, de a spanyol és a latin miatt el tudom olvasni, buzgó szótárazás mellett. A mesék és legendák műfajában ez egyáltalán nem tart vissza, mert azok általában sokkal könnyebben olvashatók, mint egy másfajta irodalmi szöveg vagy tanulmány.)

Az első kedvencem a nagy, háromszintes könyvesbolt a Termini vasútállomáson. Ennek a felső emeletén találhatók az idegennyelvű könyvek, közöttük sok angol kötet is - beszereztem néhány új kiadású gyerekkönyvet, és egy Secret Rome útikönyvet (amiben, ennek a bejegyzés-sorozatnak a témájához illőn, tényleg izgalmas, számomra ismeretlen helyek szerepelnek). Emellett azonban az igazi kincsesbánya az alagsor, ahol a hatalmas gyerekkönyves szekció és az ismeretterjesztő munkák találhatók. Többek között - ezúttal a leghátsó sarokban - a Mitológia és Folklór feliratú szekrények is. A fenti képen látható négy tömött polc mind mitológia témájú könyvekkel van tele, balra pedig a folklór kínálat fotója látható. Utóbbi egyszerre tett lelkessé és szomorúvá, mert legalább egy tucat olyan könyvet találtam, amit legszívesebben hazavittem volna. Néhányat le is fotóztam a hivatkozás kedvéért; öröm volt látni, hogy sok olasz népmesékkel és helyi legendákkal foglalkozó kötet jelent meg az utóbbi időben, bőven van miből válogatni, ha az ember nem csak a nemzetközi történetekre kíváncsi. Utóbbiból szintén nagy volt a felhozatal - két magyar népmesés kötetet is találtam, például! Végül ebből a (bal felső sarokban látható, színes) sorozatból kívánkozott velem haza egy kötet - krétai népmesék vannak benne, amikkel a görögön kívül más nyelven eddig még nem találkoztam. (Görögül nem olvasok.)

A másik nagy kedvencem egészen közel található a Terminihez: ez a Feltrinelli könyvesbolt a Diocletianus-termákkal szemben. Itt régebben sok remek, Róma várostörténetével foglalkozó legendagyűjteményt vadásztam már. Az alagsorban, a gyerekkönyves szekcióban ezúttal is több, gyönyörűen illusztrált (és batár súlyos, hüpp hüpp) kötet fogta meg a figyelmem, az emeleten pedig sokáig válogattam a Róma városával foglalkozó útikönyvek, kalauzok, és helytörténeti kötetek között. (Leültem a földre mindenestül, nem zavart senkit). Itt annak örültem meg, hogy több, kifejezetten nőtörténettel foglalkozó könyv is a kezembe került. Egyet, ami sétákat ajánl a város híres - ám sokszor méltatlanul elfeledett - asszonyaihoz kapcsolódóan, magammal is hoztam. Edmonia Lewis sajnos nem volt benne, de így is sokat tanultam belőle.

A harmadik kedvenc könyvesboltom a Traianus-forum felett épült Császárfórumok Múzeumához tartozik. Ide szakmai kötetekért érdemes beugrani; sok olasz és angol nyelvű kötetet lehet találni régészetről, művészettörténetről, Róma városáról. Ezúttal egy új kiadású Forum Romanum könyvvel lettem gazdagabb, amit gyakorlatilag minden múzeumboltban árultak (most már a Colosseumnak is van saját könyvesboltja!). Elsőre látványos, turistavakító kötetnek tűnt, de ahogy belelapoztam, megváltozott a véleményem. Nem egy százpluszegyedik útikönyv ugyanis a Forum Romanum egyes részeiről, hanem műalkotásokat és fotókat gyűjt egybe arról, hogyan nézett ki a Forum a különböző történelmi korokban, a birodalom bukása után. Sok kép archívumokból származik, és versek, útleírás-idézetek, valamint helytörténeti esszék színesítik őket. Még Kossuth Lajos neve is felbukkant benne első belelapozásra. Nyilván nem tudtam otthagyni.

Természetesen nem csak ez a három könyvesbolt méltó a figyelemre Róma városában; vannak bódék is, amiket szeretek, és sok más kisebb boltba is betévedtem már. De mindig hagyni kell valamit a következő alkalomra is...

Titkos helyek Rómában 6. - Il Paradiso

A következő állomás nem új felfedezés, hanem egy régi kedvenc számomra, ahová minden alkalommal vissza-visszatérek. Ezúttal a déli hőség miatt (is) húzódtam be a múzeumba, ahol található. A Palazzo Massimo alle Terme a Római Nemzeti Múzeum egyik épülete, a Termini vasútállomás közelében. Kicsit meglepődtem, amikor besétáltam: valószínűleg átrendezés alatt lehet, mert a múzeumbolt üres volt, a jegypénztárt és a ruhatárt bezárták, csak egy automatából lehetett belépőt vásárolni egyetlen teremőr szúrós tekintetű felügyelete alatt. Így aztán táskástul-mindenestül kaptattam fel a lépcsőkön a harmadik emeletre, ahol a római kori falfestmények kaptak helyet. Elsőre sikerült jól eltévednem az átrendezett kiállításban, de végül egy ajtón keresztül megpillantottam, amit kerestem: az Il Paradiso becenévre hallgató csodát.

A falfestmény, melyet az ún. Livia-villában találtak, rászolgál a földi Paradicsom elnevezésre. Egy terem mind a négy falát borító, csodás állapotban megmaradt római kori freskóról van szó, amely egy szélfútta, zöldellő kertet ábrázol lenyűgöző részletességgel. Első látásra is lélegzetelállító, de minél többet szemléli az ember, annál több csodás apró részlet bontakozik ki belőle. Ezért is szeretek hosszasan üldögélni ebben a teremben minden látogatás alkalmával (szerencsére vannak benn kényelmes puffok, amiken akár heverni is lehet, ha épp nem jár arra senki). Rajongásommal megint csak kívül estem a turizmus legkedveltebb útvonalain: több, mint egy órát hűsöltem ebben a teremben, és szám szerint öt másik ember ugrott be ez idő alatt körülnézni. Pedig szerintem ez a falfestmény önmagában megérdemelné, hogy Róma egyik leghíresebb műalkotása legyen. (Más kérdés, hogy akkor úgy kéne megnézni, mint a Mona Lisát, az meg a frásznak se hiányzik).

Azért szeretem az ókori falfestményeket, mert látszik rajtuk a festő kezének minden vonása, minden rezdülése. A Paradiso virágaiban, növényeiben, madaraiban pedig annyi élet, és gondosan kidolgozott apró részlet van, hogy órákra képes vagyok elmerülni benne. Ahogy nézegettem a szárukból kifeslő pálmaleveleket, leheletfinom szirmú pipacsokat, kihasadt gránátalmákat, kerítés tövében sarjadó füveket, egyre többet gondolkodtam azon, vajon ki lehetett a festő, aki mindezt megalkotta. Ki volt az, aki figyelt rá, hogy a fenyőágak végén halványabbak a tűlevelek, aki meglátta, hogy a babérlevél színe és fonákja is különböző színű legyen aszerint, éri-e a fény? Akárki álmodta meg ezt a kertet, még azt is beleszőtte, hogy fúj a szél, és mind a négy fal zöld dzsungele hullámzani látszik. Akárki volt is a művész, nem csak tehetséges volt, és nem csak a színekhez, formákhoz értett - látható, hogy ugyanolyan rajongással fordult a természet felé is. Ha tudnánk a nevét, ott lenne a helye a legnagyobbak között. Így viszont egy múzeum legfelső emeletén, csendben ölel körül egy termet az alkotása, várva, hogy megcsodálják az arra járó emberek.

A múzeum egyébként több más remek alkotást is tartogat. Számomra például új volt sok másik falfestmény, amiket szintén a harmadik emeleten állítottak ki - például egy másik, a Tiberis partján feltárt villáé, ami talán Agrippáé lehetett. Vagy az a tejes szobára kiterjedő freskó, amelyen többek között a szépítkező Venus istennő is helyet kapott. Vagy egy columbarium, amibe emberek hamvait helyezték el a temetőben, és amit valaki madarakkal, mitikus jelenetekkel, és vízilóra vadászó pigmeusokkal pingált ki. Vagy azok a festmények, amelyek mindenféle tengeri herkentyűket ábrázoltak - közöttük egy murénával és rákkal küzdő polipot is.

És ha már Palazzo Massimo: ebben a múzeumban található a kedvenc Dionüszosz-szobrom is, Hadrianus tivoli villájából. Így aztán muszáj volt őt is meglátogatni, mellette Thetis istennőt, és két töredékes Aphroditét az ő remekbe szabott, csinos kis hurkáikkal.

Titkos helyek Rómában 5. - Szobrásznők nyomában a Via Marguttán

A második reggelt, mér viszonylag hűvösben, a Piazza del Popolón kezdtem. Ha van Rómában hely, ami hidegen hagy, akkor ez a tér az (ne kérdezzétek, miért). Most sem a tér miatt szálltam le ott a metróról, hanem azért, mert végig akartam sétálni egy utcán, ami nemrég egy olvasmányélmény miatt felkeltette az érdeklődésemet. Ez a Piazzáról a Spanyol lépcső felé vezető Via del Babuino volt (Pávián utca), illetve az arról leágazó Via Margutta, majd kicsit arrébb, a Piazza Barberiniről Sallustius kertjei felé vezető Via di San Nicola da Tolentino. A 18. század második felében ezen a környéken rengeteg művész, szobrász élt, sokan közülük Amerikából és Angliából ideszármazott vendégek voltak (Különösen a Spanyol lépcső környéke volt az angol nyelvű expatok fellegvára, sok híresség megfordult itt rövidebb-hosszabb időre). Aki miatt én személy szerint ellátogattam a környékre, az nem más volt, mint Edmonia Lewis.

Edmonia Lewis életrajzát nemrég olvastam el. Véletlenül jött szembe a neve, amikor olyan nők könyveit kutattam, akik valamikor jártak Rómában, és írtak erről. Bár Edmonia maga nem hagyott hátra útinaplót vagy önéletrajzot, rögtön kíváncsi lettem rá: egy félig fekete, félig indián amerikai női szobrász, aki 1844-ben született, 1907-ben halt meg, nemzetközi hírnévre tett szert, és élete jó részét Rómában töltötte? Nyilván azonnal többet kellett tudnom. A sztori, és Edmonia karaktere, lenyűgöző és különleges (és párhuzamosan sok fehér kollégája iránt elveszítettem a tiszteletem, olvasva, hogy bántak vele - ilyen például William Wetmore Story, aki a helyi szobrászkolónia koronázatlan királya volt). Edmonia különleges életpályát járt be, többek között Liszt Ferencről is alkotott mellszobrot, és pályafutását Canova egykori stúdiójában kezdte (ez is a környéken van, de oda most nem mentem el). Tudtam, hogy róla nem fogok emlékművet találni a városban, mégis szerettem volna egy kicsit bejárni azokat az utcákat, ahol a 19. század végén élt és alkotott. Különösen, mert Edmonia tagja volt egy másik, kevéssé ismert nőtörténeti csoportnak: a fent említett művészkolónián belül külön közösséget alkottak a női szobrászok és művészek, akik Rómában találtak maguknak szabadabb otthont. Kiemelkedik közülük Harriet (Hatty) Hosmer amerikai szobrász, egy másik színes és izgalmas karakter, és híres szeretője, Charlotte Cushman amerikai színésznő. Kettejük körül női és queer művészek egész kis holdudvara verődött össze - beleértve Edmoniát is. Hatty stúdiója is a Via Marguttán kapott helyet, és ő onnan készségesen irányította a vevőket Edmonia műhelye felé.

Kora reggel, amikor arra jártam, az összes utca jórészt kihalt volt. Hamar rájöttem, hogy a Via Margutta a mai napig az előkelő művészetek fellegvára, de mivel még egyetlen galéria sem nyitott ki, nyugodtan bogarászhattam a magas épületek árnyékában, és merenghettem rajta, milyen lehetett itt élni 150 évvel ezelőtt. A galériák kirakatában mindenféle modern művészeti alkotások díszelegtek, a sarkon pedig egy ingatlanirodát is találtam, amelyből megtudtam, hogy ez a környék már régen nem az éhező művészek büdzséjének való... Találtam viszont egy táblát, mely szerint Picasso is megfordult itt a maga idejében, illetve a Művészek Kútját, amelyből friss víz csordogált (ezt már az 1920as években építették, jóval Edmonia ideje után). Végül kilyukadtam a Spanyol lépcsőnél, ami azonban le volt zárva és körbe volt állványozva - nem lepődnék meg, ha Emilyt forgattak volna, vagy valami (ez pont az a fajta posh környék amin Emily szeret tűsarkúban végigtipegni a nagy kerek szemeivel). A kordon kikerülése helyett metróra ugrottam a Piazza Barberiniig, és onnan felsétáltam Sallustius kertjei felé (amiket Wetmore Story annak idéjen kisajátított). Megpróbáltam megkeresni azt az épületet a Via di San Nicola da Tolentinón, ahol Edmonia évekig lakott. Sajnos pont egy utcasarkon állt, és mára egy kereszteződés és egy modern irodaház foglalta el a helyét - találtam viszont egy csinos narancsfát, tele narancsokkal, és az árnyékában állva megemlékeztem egy pillanatra a szobrásznőről, és mindazokról a művészekről, akik Rómában kerestek maguknak ihletet és szabadságot.