Említettem már, hogy a kamaszok a kedvenc közönségem? (Biztos vagyok benne, hogy igen). Nem volt még velük rossz tapasztalatom, de azt kell mondanom, hogy a fellépés, ahol ezen a héten jártam, eddigi pályafutásom toplistájának élére került.
A meghívás a győri
Hild József Építőipari Szakgimnáziumtól érkezett, akik nyári angol és német nyelvi tábort szerveztek Vértesbogláron. Mivel ezen a héten van egy amerikai vendégem Danielle Bellone személyében (erről majd később blogolok), a programot úgy sikerült alakítanunk, hogy kétszer is leutaztam hozzájuk mesélni: A keddet Danielle-el együtt töltöttük a táborban, csütörtökön pedig egyedül tértem vissza. Mindkét alkalom emlékezetes marad.
 |
| Vérteslovas Tábor |
Kedden pont reggeli előtt érkeztünk, így aztán együtt teáztunk-kalácsoztunk-kávéztunk a tábort vezető, végtelenül vendégszerető és lelkes pedagógusok csapatával. A délelőtti program mesemondással telt, hogy az angolos csoportnak (18 fő) bemutassuk, mi is az a storytelling, és kicsit rászoktassuk őket a mesék, történetek ízére. Elsőre minden más kamasz csapathoz hasonlóan nagyon csendesek és figyelmesek voltak, de minél inkább belelendültünk a történetekbe, annál jobban elengedték magukat ők is. A program az amerikai mesék és mesemondás jegyében telt; Danielle és én váltottuk egymást, és igyekeztünk minél több műfajt, hagyományt bemutatni. Volt floridai népmese (Az
Ördög és a gezerigók), "new trad" (új népmese) Danielle repertoárjából (
Omar és Wendell egy olyan sárkányölő hősről szól, aki szorongástól szenved), irodalmi történet (
A Halál és a Vörös Hajú Lány), cajun népmese (
Marie Jolie), és a végén
Kétperces sárkány is (ami tulajdonképpen egy népmeseátdolgozás). A csapat végig nagy figyelemmel követte a történeteket, kuncogott vagy sóhajtozott, és annak ellenére, hogy megmondtuk nekik, nyugodtan szakítsanak félbe bármikor, ha nem értenek valamit, szinte alig volt szükségük bármiféle magyarázatra. Számomra már nem meglepetés, hogy a kamaszok mindig többet értenek az angol nyelvű mesékből, mint előre gondolnák, de mindig jó látni az arcukat, amikor erre maguk is rádöbbennek...
Az ebédszünet alatt, amíg Danielle és én pillangókat hajtogattunk (ld. alább), néhány diák odajött hozzánk beszélgetni. Szó volt mindenféléről, Amerikától az egyetemen át egészen kedvenc tévésorozatokig és videojátékokig; ők érdeklődve kérdezgettek, mi meg válaszoltunk, és még akkor is, amikor mondtam, hogy hozzám beszélhetnek magyarul, ők ragaszkodtak hozzá, hogy az angolt akarják gyakorolni. Nem tiltakoztam.
A délutáni program a mesemondás gyakorlatának jegyében telt. Először Danielle demonstrált még egy műfajt - a személyes sztorikét - egy történettel arról, hogyan döbbent rá, hogy attól, hogy orvoscsaládba születet, még nem tud ellátni egy törött lábat. Ezek után kiosztottuk a pillangókat, amikkel a diákok egymást dobálták, majd párba álltak, és minden páros kibonthatott egy pillangót, amiben személyes sztorikat inspiráló kérdések voltak (pl. "Mi a legmókásabb dolog, amit a háziállatod valaha csinált?"). A párosok hosszasan meséltek egymásnak anekdotákat és élményeket; jó volt látni, ahogy angolul beszélnek egymás között, és hirtelen sokkal közlékenyebbek is voltak, mint velünk vagy a tanárokkal. Ezek után beszéltünk nekik egy kicsit arról, mitől történet egy történet, és ismét párokba állítottuk őket, hogy meséljenek egymásnak. És meséltek. A délután hátralévő része főleg azzal telt, hogy ők próbálgatták, milyen személyes sztorikat vagy kitalált történeteket mondani egymásnak.
Csütörtökön már úgy tértem vissza a táborba, mintha régi ismerősökhöz mennék. Mivel az egész napi programot én találhattam ki, úgy döntöttem, a két kedvenc témámat viszem: Ír legendákat, és szerepjátékot. És itt kezdett igazán klasszul beindulni a dolog.
Délelőtt mást sem meséltem nekik, csak
Fianna-legendákat - Fionn Mac Cool születésétől Tara égésén át Oisín születéséig és végül a visszatéréséig Tír na nÓg szigetéről. Közbeiktattam azért egy vidámabb kalandot is a sok csata, szerelem, és tragédia mellé - Fionn kalandját meséltem az Óriások Földjén, csak a névtelen "apró emberkék" helyett az én verziómban a saját bajtársait, a Fianna híresebb tagjait vitte magával, így sikerült bemutatnom őket is. Mivel volt a csoportban négy lány, igyekeztem a kevésbé ismert női szereplőket is kiemelni egy kicsit. A sztorik úgy működtek, ahogy mindig is szoktak kamasz közönségekkel: Remekül. Bennük van minden, ami már a fantasy és a szuperhős-filmek határát súrolja.
Mielőtt ebédszünetet tartottunk volna, felvezettem egy kicsit a szerepjáték fogalmát, és megkérdeztem, ki szeretne a délutáni játékhoz kalandmester lenni (mivel 18-an voltak, három kisebb csoportra akartam bontani őket). Kis noszogatás után sikerült összeszedni a három jelentkezőt, akikkel szünetben leültem megtervezni a délutánt. Előre elkészítettem egy egyszerűbb dungeon térképet és mellé egy puskát, ami segített nekik a kockadobásban és a szörnyek, csapdák, varázslatok kitalálásában. Amint megkapták a saját kalandmester-mappáikat, felcsillantak a szemeik; az első kérdés rögtön az volt, hogy írhatnak-e a térképre, és hogy kitalálhatnak-e a kalandhoz saját dolgokat. Annyira természetes reakció volt, hogy alkotni akartak, hogy öt perc után már tulajdonképpen semmi dolgom nem volt azon kívül, hogy válaszolgassak a kérdéseikre, bólogassak az ötleteikre, nézzem, ahogyan filctollal nekiesnek a térképnek, és beszélgessek velük mindenféle videojátékokról és animékről. Délutánra a három jelentkezőből három remek kalandmester vált, és onnan kezdve minden pillanatot teljes jutalomjáték volt végignézni.
Minden kalandmester öt játékost kapott a csapatába. A játékosok kis kártyák közül választhatták ki a karakterüket; a 18 kártyán (igen, elszámoltam magam) a Fianna 18 legendás tagja szerepelt, mindegyik rövid, egy-két mondatos leírással. A többit a fantáziájukra bíztam. A mesemondás után a szerepjáték is ösztönösen ment nekik, én pedig asztaltól asztalig sétáltam, bele-belehallgattam a jákékokba, és segítettem, ahol szükség volt rá (de nem nagyon volt). Közben azon nosztalgiáztam, hogy ennyi idős voltam én is, amikor először ültem le M.A.G.U.S.-t játszani... és hogy mennyire tisztán látható út vezetett a kalandmesterségtől odáig, hogy író és mesemondó lettem.
Közben persze nem maradtak el a teljesen tipikus belső poénok sem: A három csapat több szempontból is tükrözte a leggyakoribb RPG élményeket.
Egyes Csapat (hat fiú) először gondosan lefektette a szabályokat és a pontrendszereket, majd a labirintusban szobáról szobára haladva mindent alaposan átvizsgáltak, minden szörnyet legyőztek, minden titkos ajtót megtaláltak, és minden zsákmányt összeszedtek; többen is voltak közöttük gamerek akik már ismerték a loot, HP, damage, stb. fogalmát, és a hasznukra is fordították (néha kihallatszottak olyan mondatok, hogy "le lehet fizetni a sárkányt?" és hogy "én bárd vagyok! megpróbálom zenével elaltatni!"). A kalandmesterük remekül és érzékletesen mesélt angolul - ÉS AMI A LEGJOBB VOLT AZ EGÉSZBEN, a délutáni program hivatalos vége után
még plusz egy órát ültek a sarokban, teljesen
önként és angolul beszélve, amíg be nem fejezték a kalandot. Tapsikoltam örömömben.
Kettes Csapat (szintén hat fiú) két részre oszlott: Az öt játékos az asztal egyik oldalán ült, a kalandmester pedig velük szemben állt, és teljes beleéléssel, csillogó kreativitással mesélte a kalandot, amit a többiek lelkesen támogattak. Ez a csapat belefutott az égvilág összes mágikus csapdájába (nincs szerepjáték wild magic táblázat nélkül, ugye), így az első fél óra után az ötből ketten már mókussá, majd kis idővel később mind az öten tehenekké változtak. A kalandmester kreatív módon úgy oldotta fel a patthelyzetet, hogy megidézte az egyik tanárukat jótündér képében, így a szerencsétlen kockadobások ellenére ez a csapat fejezte be először a kalandot, mentette meg Fionn Mac Cool-t, és jutott ki a labirintusból. Egy ponton éppen hallottam, amikor megjelent egy szörnyeteg, ami dolgozatokat és házi feladatot vagdosott a kalandorok fejéhez - a "mit tesztek?" kérdésre pedig az egyik játékos sztoikus arccal rávágta, hogy "hiányzok." Le kellett ülnöm a padlóra, hogy diszkrétebben tudjak röhögni.
Hármas Csapat (négy lány és két fiú) útja kissé döcögősebben indult, de egy nagyon kreatív és kompetens (lány!) kalandmester kezeiben voltak, így végül nekik is sikerült leküzdeniük minden akadályt. A játékos lányok kicsit húzódoztak a szerepjátéktól, de a két fiú teljes mellszélességgel beleállt a kalandba, és magukkal húzták őket is - ha másra nem, legalább arra sikerült rávenniük mindenkit, hogy felszólításra dobjon egy adott kockával. Ez a banda emlékeztetett a legjobban a saját csapataimra abból a szempontból, hogy kívülről teljesen kaotikus képet mutatott a kaland: Volt beszélő kutya, spontán megjelenő gombaerdők, állatok nyelvén értő hős, szerelmes tehén, égő tehén, tehén 2.0, légyinvázió, állatok nyelvén beszélő hős által légyhadsereggé alakított légyinvázió, csontvázak, pókok, aranyat tüsszentő kutyák, és rengeteg egyéb mellékvágány is... de a végén sikeresen legyűrték ők is a sárkányt, és kiszabadították Fionnt a labirintusból.
Mondanom sem kell, hogy szívembe zártam kalandmestereket és játékosokat egyaránt - főleg azért, mert ennyire kreatívan álltak hozzá a feladathoz, és mert másfél-két órát beszéltek lelkesen angolul anélkül, hogy észrevették volna. Sőt, mire összepakoltam a cuccaimat, hogy elinduljak a buszra, egy kisebb csapatuk már kinn ült a kertben, újabb térképet rajzolt, szörny-listákat írt, és kockadobó appot töltött le a telefonjára. Eleve építőipari iskolából jöttek, de azt hiszem, mire távoztam, kockábbak lettek jó néhány fokkal... és én nagyon, nagyon, nagyon büszke voltam rájuk.
(Külön köszönet illeti a pedagógusokat, akik legalább akkora lelkesedéssel fogadtak bennünket, és kísérték figyelemmel az eseményeket, mint maguk a diákok, és akikkek jókat beszélgettünk kávé és ebéd felett!)
