A fesztivál második és harmadik napja szinte ugyúgy nézett ki: Délelőtt és kora délután egyéni előadások voltak, este pedig közös koncertek.
Szombat délelőtt került sor az első, másfél órás közös mesélésre - Joe Brennan és én osztoztunk a klub színpadán. Még azzal együtt is, hogy több koncert zajlott párhuzamosan, alaposan megtelt a helyszín. Az előadásnak a misztikusan tág
"From my place to yours" (Az én otthonomtól a tiédig) címet adtuk, mivel már hónapokkal ezelőtt felfedeztük, hogy egyikünk sem az a fajta, aki előre megtervezi, pontosan mit is fog majd mesélni háromnegyed órában. Az elgondolás az volt, hogy Joe ír meséket mesél, én meg magyarokat, a többi pedig majd menet közben kialakul.
Ki is alakult. Kiderült, hogy Joe és én ugyanolyan mértékben vonzódunk a szép, klasszikus nép- és tündérmesékhez, amik nem csak remekül kiegészítették egymást, olyan programot alkotva, amit meg sem tervezhettünk volna jobban, de ráadásul körülbelül ugyanolyan hosszúak is voltak, így mindkettőnkre pontosan háromszor került sor. Sőt, teljesen véletlenül le is ütöttem az egyik sztorit Joe kezéről, amikor olyan mesét húztam elő a kalapból, amit épp ő akart következőnek elmondani.
Részemről a kedvenc történeteimet vettem elő. Elmeséltem
Tündér Ilona álmát, amit nem először vittem már Írországba, de - talán a tündérek miatt - megint csak nagy sikere volt. Utána kedvem szottyant a
Vidám királyfihoz is (szintén Pályuk Anna mese) - ez volt az, amit lenyúltam Joe elől, aki épp Rumpelstiltskin egy másik, hasonló verziójára gyúrt. Úgy esett, hogy végül én zártam a koncertet is, mégpedig a
Tündértó titkával, mert az mindig elvarázsolja a romantikára vágyó szíveket, belefér tíz percbe, és még arra is alkalmat ad, hogy meséljek egy kicsit a csallóközi tündérvilágról.
Joe meséit öröm volt hallgatni - különösen tetszett, hogy előadott egy ír verziót a Mindentlátó királylányra, sőt, egy kis mitológiát is csempészett a felhozatalba Balor történetével. Joe egyébként
népmesegyűjteményt is írt, amit rögtön be is szereztem (könyvet cseréltünk), ajánlom mindenkinek.
Liz Weir, aki a műsorunkat konferálta, megjegyezte a végén, hogy ezek "tisztességes történetek" (proper stories) voltak - mesék, a szó minden értelmében, varázslatos hangulattal egy varázslatos helyszínhez.
(Fotók a
fesztivál FB oldaláról)
A szombat esti koncert a fesztivál fő-fő eseménye. Megint csak az iskolaépületben került rá sor; nem mondhatom, hogy túlléptük volna a tűzvédelmi előírást, ezért
természetesen teljesen kizárt, hogy kétszáz helyett majdnem háromszáz ember zsúfolódott össze a nézőtéren, és az is csak a
képzelet szüleménye, hogy akik kinn rekedtek az esőben, azok székeket toltak a falhoz, és fürtökben hajoltak be az ablakokon. Maradjunk annyiban, hogy nagy volt a hangulat, és még inkább a tetőfokára hágott, amikor Diarmuid azzal konferált fel minket, hogy mindenkiről egy-egy versszakot költött a Wild Rover dallamára. Az enyém arról szólt, hogy kimondhatatlan a nevem.
Ismét húsz perc jutott minden mesélőre, ezért úgy döntöttem, ha már lúd, legyen kövér, és Attila után elmeséltem
Csaba királyfi legendáját is (némi énekléssel, mert ha már egyszer megtanultam általánosban, hogy
Feljött a hold a Tiszára, akkor miért ne). Utólag derült ki, hogy többeket megríkattam a történettel. Szerencsére a többiek visszahozták a nevetést a műsorba; erre az estére csatlakozott hozzánk
Con Ó Drisceoil énekes költő is, aki teljes pókerarccal dalolt nekünk arról, hogyan próbálta meg eltenni a felesége szörnyű, Raszputyin nevű macskáját láb alól. A dal felénél már fetrengtünk, ő pedig méltóságteljes komolysággal pislogott ránk a színpadról, amikor a visítástól olykor félbe kellett hagynia a dalt. Nem voltam elég gyors hozzá, hogy megkaparintsam egy cédéjét, de mindenkinek ajánlom.
Vasárnap délelőtt Lyn Forddal osztoztam a színpadon - ami külön megtiszteltetés, tekintve, hogy az első mesemondók között volt, akiket kezdő koromban megcsodáltam (
lassan tizenegy évvel ezelőtt!). Közös megegyezéssel úgy határoztunk, hogy a műsornak a
Trickster Power címet adjuk. Lyn meséinek nagy része abból az afrikai-amerikai/indián hagyományból ered, amiből a
Rémusz bácsi meséi címen elhíresült történeteket is merítették, és ebből kifolyólag telis-tele van szerethető bajkeverőkkel, mint például Nyúl Koma. A műsort ő kezdte meg Nyúl és Majom párbajával, és onnantól kezdve felváltva meséltünk. Részemről elővettem
A gyevi bírót, aminek refrénjébe a közönség is lelkesen bekapcsolódott (és jókat kuncogtak Mátyás király proklamációján). Másodjára egy érdekes kísérlettel rukkoltam elő: Nemrég megalkottam a saját verziómat
A pletykás asszonyok című magyar népmesére. A történet az én szám íze szerint arról szól, hogy az asszonyok információt osztanak meg egymással, és közönsen próbálják meg kitalálni, mi a teendő akkor, ha valakinek a férje tojást tojt, és hogyan lehet a krízist fű alatt orvosolni. A pletykálásról szóló meséből a női összefogás meséje lett, a poénok remekül ültek, és még másnap is kaptam rá dicséretet, mennyire jól sikerült a történet. Erre külön büszke vagyok. Amikor harmadszorra is rám került a sor, eszembe jutott, hogy Írországban vagyok, és van egy oszét trickster-történet, amit eddig kizárólag Európának ezen a két végpontján találtam meg - az ír Fianna-legendákban, és a Nartok között. Elmeséltem tehát a közönségnek a N
artok kalandját, Szirdon csínytevéseivel, és boldogan láttam, hogy ők is annyira élvezik a sztorit, amennyire én - és azt is, hogy messziről érkezett, mégis ismerős. Nem terveztem, hogy magyar meséken kívül mást is mesélek majd, de ez a történet oda kívánkozott, abba a pillanatba. Lyn meséi közül Nyúl Dala tetszett legjobban, egy cserokí mese, amelyben Nyúl akkor is énekelt, amikor már fülét-farkát elvették tőle, mert a szívéből jött a dal. Egyszerre volt vicces és megható történet - a trickster-mesék legjobb szokása szerint.
Ja, és még azt nem is említettem, hogy a fellépés helyszíne a Tír na nÓg nevű épület volt a Déli Kikötőben. Tír na nÓg az Örök Ifjúság Szigete a kelta legendákban, és én már 13 éves koromban arról ábrándoztam, hogy egyszer eljutok oda. Sikerült.
 |
| Még a köd is elvonult az utolsó napra |
A vasárnapot délutáni koncerttel zártuk, mert a közönségnek el kellett érnie a hatórai kompot. Még egyszer utoljára összegyűltünk hát az iskolában, és mesékkel búcsúztunk a hétvégétől. Részemről a
Bús királyfi meséjével vezettem fel a
Felhőkön járó fiú történetét - ez a mese arról szól, hogy az álmok valóra válnak, és valahányszor Írországban állok sznípadon, mindig megbizonyosodom róla, hogy igaz. A közönség velem együtt hatódott meg a mesén, és mivel én voltam az első mesélő, utána kényelmesen ülhettem a teámmal és a sütimmel, és hallgathattam a többiek varázslatos történeteit. A koncertet John zenéje nyitotta és zárta; a lírai
nyitó dalt nagyon a szívembe zártam, az utolsót pedig szokás szerint
mindannyian együtt énekeltük.
A fesztivál hagyományai közé tartozik az is, hogy az utolsó koncert után mindenki - fellépők, szervezők, és másnap utazó turisták - lekíséri a kikötőbe a távozó közönséget, és a mólóról integetünk utánuk. Ez így nagyon szép és megható is lenne, de természetesen az írek nem hagyják ennyiben: Amikor lelkes közönségünk hajóra szállt, zsebkendő helyett mindenki előkapott egy-egy vég vécépapírt, és könnyes szemekkel énekeltük utánuk, hogy "Húzzatok haza, naplopók!" ("Go home, ya bums" - az
Auld lang syne dallamára), amíg el nem tűntek a távolban - ők pedig szeretetteljes obszcén gesztusokkal viszonozták a búcsúztatást.
Vasárnap este zárt körű vacsorát kaptunk, szervezők, fellépők, és önkéntesek, a helyi csomában. Beszélgettünk, ittunk, énekeltünk és meséltünk, és felemlegettük a fesztivál legemlékezetesebb pillanatait. Családi vacsora volt, családi hangulatban; másnap reggel várt minket a komp, hogy visszavigyen a szárazföldre, és vele együtt a valóságba is. A delfinek a visszaúton sem maradtak el, és a szervezők könnyes szemmel, hosszú fehér papírcsíkokkal integettek utánunk.
Cape Clear-t örökre a szívembe zártam. A mesemondó fesztiválok világában nincs hozzá hasonló.
