2017. február 18., szombat

A Hosszú Fehér Felhő Földjén (Népmesék nyomában a világ körül 25. - Új-Zéland)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Hosszas tengeri hajóút és rengeteg sziget után végül elérkeztünk óceániai utazásunk utolsó állomására, Új-Zélandra. 


Land of the Long White Cloud
Maori myths, tales and legends
Kiri Te Kanawa
Arcade Publishers, 1990.

A szokásostól eltérően ez a könyv nem néprajzi kiadvány - cserébe viszont annál sokkal bensőségesebb. Kiri Te Kanawa egy híres, maori származású énekesnő, aki a gyerekkorában hallott legendákat írta le egy nagy családi találkozó után, úgy, ahogyan a szülei, nagyszülei mesélték őket. A mesék elején mindig kapunk egy-egy rövid ismertetőt arról, hol játszódik a történet, mik a legérdekesebb elemei, vagy hogy mennyire tér el Kiri változata az "eredeti" népmeséktől (átalában nem nagyon). A kötet tizenkilenc mesét tartalmaz, és csodás, színes, egész oldalas illusztrációkat. A mesék nyelvezete szépséges volt, a történetek maguk pedig annyira megfogtak, hogy szinte lehetetlen volt a mai bejegyzéshez Fénypontokat válogatni közülük...

Fénypontok

1914-ben film is
készült belőle
Nehéz lenne nem felsorolni az összeset. Talán azért, mert az utóbbi pár kötetből nagyrészt hiányoztak, itt nagyon megfogtak a szerelmi történetek. Mindegyikben volt valamiféle csavar. Egy lányt elraboltak az Alvilág lényei, de egy barátságos szellem (wairua) megmentette; amikor visszatért a földi vőlegényéhez, terhes volt a szellem gyerekével. Amikor a baba elég idős lett, hogy elválasszák, az apja érte jött, és magával vitte (mert a szellemek nem létezhetnek a napfényen), a lány pedig boldogan élt a férjével. Nagyon szép volt Hinemoa és Tutanekai legendája, ahol a lány éjjel átúszott egy tavat, hogy a szerelmével lehessen, a fiú furulyájának zenéjét követve - aztán beült egy hévizes forrásba melegedni, amíg a fiú érte nem jött. Szintén nagyon tetszett Hutu és Pare története, ahol egy lány megölte magát, mert visszautasította a harcos, akibe szerelmes volt (mert volt már felesége és gyerekei); a harcos erre elküldte a saját lelkét, a testet hátrahagyva, hogy hozza vissza a lányt az avilágból. Ebben különösen zseniális volt, hogy eléggé gyalog-kakukkos módon egy lehajlított pálmafával lőtték magukat vissza a föld felszínére...
Több mese szólt a maori "tündérekről" (patupaiarehe) is. Ők fehér bőrű, világos hajú lények, akik a napfényre eltűnnek; egy történetben halászni tanították az embereket, egy másikban megijedtek a vadászok tábortüzétől, de megpróbálták ellopni az ékszereiket. Rajtuk kívül több szellemlény is felbukkant a történetekben (ld. lejjebb), mind a maga jellegzetes kinézetével és szokásaival.
Két sárkány- (illetve szörny-) ölő legenda is szerepelt a könyvben. Az emberevő lényt taniwha-nak hívták, és a történetek szerint voltak olyan harcosok, akik direkt taniwha-vadászatra szakosodtak (menő). Az egyik taniwha tudott beszélni, és ha vakargatták a hátát, még tárgyalni is lehetett vele - ennek ellenére a történetek általában a szörny diadalmas csapdába csalásával, legyőzésével, és elfogyasztásával végződtek.

Kapcsolatok

Kép innen
Várható módon ismét felbukkant Maui, a trickster - rögtön négy mesében is. Megvoltak persze a klasszikusok: Kihalászta Új-Zéland szigeteit az óceán alól, megkötözte a napot (utóbbit nem kevés segítséggel másoktól, ami külön tetszett, mert végeredményben irányított csapatmunka volt). A születéséről is megtudtunk néhány dolgot; nagyon tetszett, hogy Mauinak nevelőapja volt ("apám és anyám egy személyben"), és csak felnőtt korában találta meg a szülőanyját és a testvéreit...
Volt továbbá alvilág-járás, nem is egy, melyek során megismerkedhettünk a maori Alvilággal és annak mindenféle (veszélyes avagy barátságos) lakóival. Az Alvilág egyébként itt a szellemek lakhelye, akikkel a halandók néhanapján házasodtak is.

Még egyszer megjegyzem, hogy nagyon szép könyv volt, mindenkinek melegen ajánlom!

Hova tovább?
Jövő héten már Ausztrália következik!

2017. február 15., szerda

Feminista Magyar Népmesék 50. - További asszonyok a tatárok ellen

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző mesék itt olvashatók.

ÖTVEN feminista magyar népmese! Ki gondolta volna... Most már a hetvenhét a cél, de ha lesz több, megyünk majd tovább is. :)

Az Asszonyok a tatárok ellen és a Vénlányok a tatárok ellen után megint csak visszatérek a kedvenc témámhoz. Komolyan kezdem azt hinni, hogy csak azért nem pusztult ki minden magyar a tatárjárás alatt, mert a nőknek megvolt a magához való esze és túlélési ösztöne... legalábbis a mondák így tartják. 

Vízbe fojtott tatárok

A történet
Ezen a héten a Szilágyság mondahagyományából csemegéztem. A gyűjtemény külön fejezetet szentel a "szilágysági hős nők" tetteinek. Vannak közöttük elrablójukat megszúró, avagy egyenesen lefejező högyek (ilyenekről már a sorozatban is volt szó), valamint nem kevesebb, mint hat monda olyan nőkről, akik rögtönzött eszközökkel vízbe fojtották a rájuk vadászó kutyafejű tatárokat. 
Kép innen
Két monda meséli, hogy a helyiek a tatárjárás idején Valkó várába menekültek. Egy idő után elfogyott a kenyerük, így egy bátor asszony kiszökött a várból, és úgy gondolván, tiszta a levegő, lement a faluba kenyeret sütni. Már majdnem végzett is a sütéssel, amikor egy tatár jelent meg az udvaron, és meg akarta ölni. A monda egyik változata szerint a szilárd lélekjelenlétű asszony azt hazudta a tatárnak, kincset rejteget az egyik vizeshordóban; a másik szerint a kútba kezdett bámulni, mintha valami csodálatosat látna. A tatár mindkét esetben beugrik a trükknek, és a víz fölé hajol - az asszony pedig a lábianál fogva beleborítja a hordóba, avagy a kútba, ahol megfullad. 
Egy egész sor monda mesél olyan nőkről is, akik a házukba törő tatárt a káposztás hordóba fojtották bele. Külön érdekes, hogy a négy történetből egy kifejezetten öregasszonyról szól, egy gyermekágyban otthon fekvő kismamáról (mindketten kiugranak a rejtekhelyükről, ill. az ágyból, hogy beborítsák a tatárt a káposztalébe), a másik kettő pedig "asszonyról" - akik közül az egyik nem csak belefordítja a tatárt a kádba, de a biztonság kedvéért bele is nyomja. 

Mitől feminista?

Továbbra is olyan nőkről szólnak ezek a mondák, akiket bátorságuk, éles eszük, és lélekjelenlétük ment meg a biztos haláltól, és a tatárok által képviselt fizikai túlerőtől. A történetekben szereplő asszonyok bátorságának ezúttal külön színezetet ad, hogy egyikük sem önszántából indul el tatárt gyilkolászni; a legtöbbjük vagy önvédelemből cselekszik, vagy pedig látványos félelmét legyőzve, menekülési ösztöne ellenére. A valkói asszony kenyeret sütni indul, hogy élelmet hozzon a vár éhező népének (vagyis a közösségért cselekszik); a többiek vagy az otthonukba törő ellenségtől akarnak megszabadulni, vagy egyenesen olyan szorult helyzetben vannak, ahol csak saját magukra számíthatnak
Az öregasszony története különösen érdekes: Ő a kemencébe bújik a tatár elől (részletesen le van írva, hogyan keres búvóhelyet), de amikor látja, hogy a fickó a káposztás kád fölé hajol, előugrik, és belelöki - gondolván, hogy ha nem teszi, a tatár előbb-utóbb megleli majd őt is. Ez azért különösen ütős mozzanat, mert van a tatárjárás idejéből régészeti leletünk, melyben egy fiatal asszony a két gyerekével a kemencébe próbált meg elbújni. A mondában megőrződött az a mélységes félelem és tehetetlenség, amelyet ilyen esetben érezhetett valaki. Hasonlóan átérezhető a gyermekágyban fekvő anya hirtelen kapott ereje is. 
Ezek a mondák tehát nem csak asszonyi bátorságról és leleményességről, de valahol a félelem és tehetetlenség legyőzéséről is szólnak. 

Amit érdemes átgondolni
Eltöprengtem rajta, hogy vajon hol vannak ezekben az esetekben a férfiak. A valkói asszony pl. miért magában megy le a faluba sütni? Vagy miért van egyedül a gyermekágyas anya? A mondák ezekre a kérdésekre nem adnak választ, úgyhogy teret lehet nyitni a mesemondói képzeletnek...

Források

Magyar Z.: A Szilágyság mondahagyománya (Balassi Kiadó, 2007.)

Megjegyzés
Nézegetem még a szilágysági mondákat, hátha akad több is. 

2017. február 11., szombat

A hadistennő földjén (Népmesék nyomában a világ körül 24. - Szamoa)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Szamoával megszenvedtem egy kicsit: Az első két könyv, amikbe belevágtam, bár nagyon érdekesek voltak, nyelvészek ill. zenekutatók által íródott, akik csak mellékesen foglalkoztak mesékkel is. Ennek megfeleően a könyvekben csak hat-nyolc mese volt, és rengeteg nyelvészeti/tudományos értekezés. Végül a harmadik kötet, amit megszereztem könyvtárközi kölcsönzéssel, sokkal olvashatóbbnak bizonyult. 


Tala o le Vavau
The myths, legends, and customs of Old Samoa
C. Steubel & Bro. Herman
Polynesian Press, 1987.

Ez a kötet az eredeti gyűjtés óta több kiadást megélt már. Az 1987-es előszavában azt olvastam, hogy ezúttal a mesék szamoai kutatók által újraírva jelentek meg (felteszem, kijavítva a korábbi, nyugati szerzők és fordítók által ejtett hibákat), ami határozottan emelhetett a könyv színvonalán - főleg, mert a természeti szellemekről szóló legendák még így is "démonok" címszó alatt futnak benne... A kiadvány kétnyelvű, az első fele szamoaiul, a második angolul van. Az angol félnek is körülbelül a fele (60 oldal) áll mesékből és mítoszokból (összesen 34 van belőlük), míg a maradék szamoai szokásokat és kulturális információkat sorol fel (házasságkötés, nemesi rangok, igazságszolgáltatás, stb.).

Fénypontok

Kép innen
Mindenképpen meg kell említeni Szamoa egyik legismertebb legendáját, amely két változatban is szerepelt a könyvben. Nafanua, az Alvilág harcos királylánya a főhős, akit az apja elküld a halandók közé, hogy véget vessen egy sziget rabszolgaságának. Ez így persze szépen és jól hangzik, kivéve, hogy a hadistennő lendületében kiirt néhányat a saját fegyvertársai közül is... Nafanua egyébként szerepelt a híres-hírhedt Rejected Princesses sorozatban, itt olvashatjátok a sztorit (angolul).
Az egyik kedvenc történetem a könyvben Tiitii-a-Talaga legendája volt. Egy fiú titokban megleste, hová jár az apja dolgozni, és látta, ahogy egy varázsszóra szétnyílnak előtte a sziklák. Egy hegy belsejében volt az apa kertje, és nagy csendben kellett lenni, mert a hegyben lakott a földrengés istene. A fiú nem csak legyőzte birkózásban az istenséget, de még a tüzet is elhozta tőle az emberek számára - később pedig a biztonság kedvéért egy óriási polip-szörnyet is legyőzött.
Egy másik nagyon érdekes történet egy Mailetoa nevű kannibál királyról szólt, illetve arról, hogy a fia hogyan vette rá, hagyjon fel a napi kétszeri emberevéssel (azzal, hogy saját magát kínálta fel ételként). A történet egy kicsit emlékeztetett a perzsa Zahhak legendájára, ahol szintén napi két, ereje teljében lévő ifjút szolgáltak fel a királynak.
Nagyon tetszett az a mozzanat, amikor egy istennő aszerint keresett magának férjet, hogy milyen jól harmonizált a nevük - a hölgy neve Mataiteite volt, a szerencsés választotté pedig Matatalalo, mindenki döntse el maga. A másik mókás pont az a sztori volt, ahol egy hatalmas polip-szellem egy vízparti barlangban épített magának lakhelyet - amikor azonban egy fürdőző asszony épp a parton szülte meg a gyerekét, a gyerekszülést látva a szellem egész udvartartásával sikítva elmenekült a látvány elől...

Kapcsolatok

Nafanua legendájában volt egy Ámor és Psziché mítoszára emlékeztető jelenet, ahol egy lányt teherbe ejtő törzsfőnök mindig csak éjszaka jelent meg a házban, és hajnal előtt távozott. Egy nap a lány nem ébresztette fel, és a felkelő nap fényében meglátta, hogy a férjének kakastaréja van... A férj erre elmenekült, és sohasem látták többet.
Szinte már mondanom sem kell, hogy Szamoán is mesélnek a kókuszdió keletkezéséről; itt egy angolna levágott fejéből nőtt ki (közeledünk Mauihoz). Az angolna egy szerencsétlen lányt üldözött a szerelmével, de végül lefejezték, mielőtt sikerrel járt volna. A Marshall-szigetek és több más szigetország után itt is volt egy történet a káva keletkezéséről, melynek során az emberek úgy jöttek rá a növény bódító hatására, hogy részeg patkányokat láttak előmászni a gyökerek közül. Szintén volt itt is egy rövid történet arról, hová utaznak a lelkek a halál után.

Hova tovább?
Jövő héten megérkezünk Új-Zélandra!

2017. február 8., szerda

Feminista Magyar Népmesék 49. - Hollókő legendája

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző mesék itt olvashatók.

Ma megint rövidke bejegyzéssel készültem, mert az Eposznap miatt nem volt időm hosszabbra a hétvégén.


Hollókő legendája

A történet

Hollókő ma
Honnan kapta Hollókő vára a nevét? A legenda szerint élt a környének egy várúr, akit Kacsics Andrásnak hívtak. Kacsics úr egy napon elrabolta a szomszédja szépséges menyasszonyát, és a saját várában tartotta bezárva. Nem sejtette azonban, hogy a kisasszony dajkája boszorkány. A dajka varázslatos tudománya segítségével rávette az ördögöt, hogy a fiait (a sajátjait vagy a dajkáéit, nem minden esetben tiszta) változtassa hollókká. A hollók aztán Hitchock-filmbe illő jelenet keretei között kőről kőre elhordták a várat, és összerakták egy másik magaslaton (ez a mai Hollókő), a lány pedig kiszabadult.

Mitől feminista?
Igazából leginkább azért válogattam be ezt a történetet a sorozatba, mert nagyon tetszett, hogy egy nő (ráadásul egy idősebb anyafigura) ment meg egy másikat. Mesemondóként egyébként személy szerint a férfi hős általi királylány-szabadítós meséket is nagyon szeretem, de jó volt olyat találni, ahol a dajka sietett a kisasszony segítségére. Főleg olyan esetekben, ahol egy fiatalabb lányt bántalmazás ér (mint ahogy a mondában látható), sokszor nagyon sokat jelent, ha idősebb nők segítik, támogatják.

Amit érdemes átgondolni
A monda legtöbb változatában a dajka boszorkány, aki az ördöggel szövetkezik, hogy kiszabadítsa a kisasszonyt (hogy mit ad érte cserébe, arról nem szól a fáma). Persze általános nézet, hogy sok mesei, mondai "boszorkány" eredetileg tudós asszony, gyógyító, bölcs bába lehetett (ld. az előtő történetet), és csak később alakult át gonosz banyává. Ízlés szerint lehet így is, úgy is mesélni.

Források
Érdekes módon ezt a mondát nem találtam meg könyvben (pedig biztos, hogy létezik, csak épp nem vagyok magyar nyelvű könyvtár közelében). Addig is, amíg megtalálom, itt vannak a weboldalak, ahonnan tájékozódtam. Olyan sok helyen és sok formában létezik a történet az Interneten, hogy az már önmagában folklór...

Hollókő.hu
Északi Várak - Hollókő
Nógrádi Várak
Eger, Bródy Sándor Könyvtár

Megjegyzés
Ez a történet megint csak nem népmese, hanem monda, de már letettem az ilyen műfaji megkötésekről a sorozat kapcsán...

2017. február 7., kedd

Eposznap 2017: Színtiszta őrület

(Az előző négy Eposznapról itt olvashattok)

Nagyon szurkoltam, hogy az (egy időre legalábbis) utolsó Eposznapomra a kedvenc sztorimat szavazzák meg a résztvevők. Több eposz szerepelt a listán, többek között a Szundiáta is, de végül szoros küzdelem után Orlando Furioso (mókásabb magyar fordításában Őrjöngő Lóránt), Ludovico Ariosto 16. századi reneszánsz eposza került ki győztesen a szavazásból. Már nagyon régóta szerettem volna elolvasni az egész, tömény formájában hatszáz oldalas gyönyörűséget, és végre itt volt az alkalom.

Orlandót mesélni nagyjából olyan élmény, mintha valaki fejből akarná előadni a Trónok Harca első három kötetének történetét. A cselekmény több tucat szálon fut, fontosabb szereplőből is van alsó hangon vagy harminc, és minden egyes fejezet (avagy ének) ugrál a cselekményszálak között. Ariosto a cliffhanger nagymestere volt; nem ritka, hogy ott jut eszébe másik helyszínre váltani, amikor egy-egy kedvenc hősünknek éppen hajszálon függ az élete. Ennek a tetejébe pedig, jó fantasy szokás szerint, a sztori telis-tele van side questekkel, vagyis nem ritka, hogy lovagjaink eredeti küldetésükről megfeledkezve megoldanak kisebb-nagyobb, teljesen független problémákat és kalandokat is. Több énekben.

Felmerül a jogos kérdés: Mi a frászkarikának támadt kedvünk pont ebbe a negyvenhat fejezetnyi verses förmedvénybe belevágni?

Azért, mert a maga nemében zseniális. A történet Nagy Károly korában, az európai lovagkor hajnalán játszódik, ám a késő reneszánsz idején íródott, és valójában a középkori lovagregények vidám és látványos paródiája. Ariosto a szatíra nagymestere volt, aki klasszikus műveltsége és költői tehetsége segítségével nem csak szórakoztat, de rávilágít sok klasszikus motívum mókás oldalára is, anélkül, hogy túlzásba vinné. Egy ponton például Orlando, Nagy Károly legbecsesebb lovagja, imigyen töpreng: "Többet nem szállok partra, amíg célba nem érek ezzel a hajóval, mert valahányszor szárazföldre teszem a lábam, valaki előáll, hogy segítsek neki..." 
A történet telis-tele van mindennel, ami egy epikus kalandot epikussá tesz: Vannak benne (részletesen és látványosan leírt) csaták és ostromok, lovagi tornák, szívszaggató szerelmi történetek, varázslók és varázslónők, eltűnő paloták, óriások, tengeri szörnyek, kalandok messzi mitikus földeken, és itt teszi először tiszteletét a világirodalom színpadán mindannyiunk kedvence, a hippogriff is (Harry Potter rajongók előnyben). Megvan tehát benne minden, ami szem-szájnak, mesemondónak ingere.

A sztorit nehéz röviden összefoglalni, de nagyjából így képzeljétek el: Nagy Károly háborúban áll az Agramant által vezetett össz-afrikai szaracén sereggel, akik Párizst ostromolják. Károly körül szorul a hurok, mivel legjobb lovagjainak fele egy mágikus forrásnak köszönhetően teljesen belehabarodott egy Angelica nevezetű kínai királykisasszonyba, és (néhány szaracén lovaggal egyetemben) fel-alá kergetik szegény nőt a kontinensen, aki próbál szabadulni tőlük. Közben Bradamante, a keresztény udvar híres női lovagja, beleszeret Ruggieróba, aki a szaracénok egyik bajnoka. Őket a sors egymásnak szánta, de valahogy mégis sikerül mindig elmenniük egymás mellett, miközben a többieket próbálják összehajkurászni. Bradamantét Merlin egy tanítványa, Melissa a varázslónő segíti olykor, Ruggierót pedig Marfisa, aki szintén női lovag, csak a szaracén oldalon (és később kiderül, hogy ő Ruggiero rég elveszett ikertestvére). És akkor ott van még Astolfo, az angol király fia, aki menet közben beszerez egy hippogriffet, és fel-alá kalandozik vele ég és föld között.
Az eposz onnan kapta a nevét, hogy amikor Angelica (aki egyébként nagyon okos és emancipált hölgy) férjhez megy egy lovaghoz, akit ő maga választott, a szerelmes Orlando megőrül, és borzas fenevadként pusztítja végig a kontinenst. Astolfo elrepül a Holdba, ahol minden elveszett dolog megkerül, és visszahozza Orlando eszét egy üvegben. Az ilyen és egyéb módokon meggyógyított lovagok végül összeszedik magukat annyira, hogy visszaverjék a szaracén sereget, és még Bradamante és Ruggiero is egymásra találnak, megalapítva az Este házat (akiknek Ariosto az eposzt eredetileg írta).
A sztori tehát tele van kalandokkal, érdekes és szerethető karakterekkel (két kedvencem Marfisa, aki mindenkit megver párbajban, és nem érdekli a szerelem, és Astolfo, aki leginkább csak kirándulni akar), és sok-sok meglepő fordulattal. Külön érdekes, hogy irodalmi műről van szó, ami nem élő előadásra született - így érdekes volt megfigyelni, hogyan működött a mesemondó gyakorlatban.

És akkor lássuk magát az Eposznapot.

Tizenhét mesemondó vállalkozott rá, hogy egy nap alatt végigmegy az egész történeten. Végül a negyvenhatból harmincegy éneket meséltünk végig, kivágva azokat a fejezeteket, amiknek semmi köze nem volt a végkifejlethez (mint például a Random Tengerész Tízoldalas Meséje a Varázslatos Kutyáról). A szüneteket nem számolva majdnem percre pontosan öt óra alatt jutottunk el a végkifejletig; délelőtt tizenegykor kezdtünk, és este fél hétkor mentünk vacsorázni. Ez alatt az idő alatt pontosan 42 párbaj és csata zajlott le a történetben, hét hajó szenvedett hajótörést, és nyolc férfi esett halálos szerelembe Angelicával (valamint egy ló is). És természetesen könnyesre röhögtük magunkat.
Voltak persze kisebb problémák. Mivel most meséltük először együtt, és nem minden mesemondó olvasta el az egész eposzt a saját részein kívül, néhol döccent egy kicsit a történet, és közbe-közbe kellett szólnunk, hogy segítsük egymásnak felvenni a fonalat. Mivel a történet szorosan összefüggő események sorozatából áll, kisebb kihagyások is vezethettek nagyobb hiányosságokhoz, amiket egy későbbi ponton valakinek pótolnia kellett; ilyenkor jöttek az "emlékeztek, amikor..." típusú kiszólások, meg az "amikor utoljára láttuk őt, akkor éppen..." kezdetű anekdoták. Igazi közösségi mesélés volt, ahol minden résztvevő együtt próbálta meg kibogozni a több tucat cselekményszálat.
Először úgy volt, hogy csak egy éneket mesélek majd; a kedvencemet, amiben Astolfo a Holdra utazik. De pár héttel az Eposznap előtt Cathryn felhívott, hogy néhányan visszaléptek, és valakinek be kéne fejeznie a történetet; így aztán megkaptam az utolsó négy éneket is, zárásnak. Aztán a múlt héten visszalépett még valaki, és hirtelen az utolsó öt volt az enyém; majd megérkezvén péntek este Cotatiba és a programot (ld. a fotón) nézegetve rádöbbentem, hogy az előző két éneket sem meséli senki, amik pedig létfontosságúak az eposz végkimeneteléhez. Így aztán hirtelen jött ihlettől vezérelve én meséltem az utolsó hét éneket... (ami a prózai kiadásban közel száz oldalra rúg). Az egész napom azzal telt, hogy figyeltem, ki hol hagyta ott a szereplőit, hogy a végén mindannyikunak el tudjam varrni a történetét. Nagy kihívás volt, de nagyon élveztem, és sikerült gondosan, csinosan, kereken lezárnom az eposz végét egy háromnegyed órás maratoni előadással.

Sajnálom, hogy az őszi ismétlésre nem tudok majd elmenni. Biztos vagyok benne, hogy a második kör még izgalmasabb lesz, most, hogy már tudjuk, mire kell odafigyelni. Cserébe viszont örülök, hogy az utolsó Eposznapomra sikerült egy ilyen remek sztorit választani. Őrjöngő Lóránt bekerül az örök kedvencek közé.



Még egyszer a nyugati parton

Mivel egy időre ez lesz az utolsó látogatásom a nyugati parton, ezúttal nem egyedül, hanem emberestül repültem San Franciscóba az eposzhétvégére. Csütörtök éjszaka érkeztünk, és a pénteki napot városnézésre szántuk.
Már maga az érkezés is klassz volt, mert a város japán negyedében szálltunk meg, egy japán hagyománynak megfelelően kialakított szállodai szobában. Nyilván turistáknak készült, de nagyon jópofa volt a papír falaival, elhúzható ajtóival, és a kis bambuszkerttel, amit gereblyézni lehetett. Másnap reggel aztán megtekinthettük a japán negyed többi érdekességét is sétálás közben.
A "sétálás" alatt ezúttal azt kell érteni, hogy a japán negyedtől elgyalogoltunk egészen a kikötőig, ami a térképen egy csinos, egyenes vonal, ám valójában jó félórányi erőltetett hegymenet, San Francisco szeszélyes topográfiájának köszönhetően. Azért a kilátás az utca tetejéről nagyon megérte... és mivel Kaliforniában voltunk, már bimbóztak a fákon a cseresznyevirágok is.

Ide én is szívesen járnék kutyát sétáltatni

A partra érve aztán egy sétányon folytattuk az utat, amíg ki nem bukkantunk a kikötőnél. Bár már jártam itt az ősszel, sikerült újabb érdekességeket felfedezni; az egyik egy antik játékterem volt, ahol mindenféle pénzbedobálós masinákat nézegethettünk (legtöbbjük működött is), mert lövöldözős játékokat lehetett játszani (az osztálykiránduláson lévő elsősök játszották is, harsány ordítással, sámlin állva). Tovább sétálva természetesen nem hagyhattuk ki az oroszlánfókákat sem, akik továbbra is ott henyélnek a harminckilences mólónál. Felmásztunk a Fókaközpontba is, ahol megtudtuk, hogy minden henyélő fóka hím, valamint azt is, hogyan néz ki egy oroszlánfóka csontváza.
Pofátlan sirály, San Francisco-i kiadás

Én a bal alsó fóka akarok lenni

Egy kiadós (halas) ebéd után meglátogattuk az Öböl Akváriumát, amiben mindenféle helyi állatok laknak. Láttunk medúzákat, szardellákat, tengeri herkentyűket, majd egy mélyebb szinten üvegalagútból tekinthettük meg a helyi vizek cápáit és nagyhalait. Külön kiírták, hogy bár az Alcatraz börtön lakóit a cápáktól hemzsegő vizekkel tartották rettegésben, valójában még soha senkit nem ért halálos támadás az öbölben - pontosabban embert nem, mert egy fehércápa két éve pont itt csomagolt ki egy óvatlan oroszlánfókát. De hát ez a természet rendje.
Az akvárium legcukibb része természetesen a vidraterem volt, ahol a vidráknak mindenféle csúszdák, búvóhelyek, és mászókák álltak a rendelkezésére. Az élményen egy totyogós kislánnyal osztoztunk, aki sikongatva rohangált fel-alá az üvegfal mentén.
Csinos medúza
Ember s a vidrák
Az akvárium után klasszikus villamosra szálltunk (ezt ugye nem lehetett kihagyni), és némi hajmeresztő hullámvasút után megérkeztünk a városközpontba. Innen az Ázsiai Művészeti Múzeumba vezetett az utunk. A Rámájana kiállítást sajnos más lebontották, de így is jó volt megint végigjárni a gyűjteményt; eljátszottam a sárkányvadászt, és több tucat csinos sárkányt sikerült összefotóznom, amíg ember a tárolók között bóklászott. 
A múzeum végeztével már csak annyi időnk volt, hogy vacsorázzunk valamit (sikerült kifogni egy déli stílusú kajáldát), majd buszra szálltunk, hogy kimenjünk Cotatiba az Eposznapra. Ezzel azonban még nem volt vége a kalandoknak; a mesélés utáni napon, vasárnap Cathrynnel közösen indultunk kirándulni, ezúttal a mammutfenyő-erdőbe. Egész nap esett az eső, de nem bántuk; az erdőnek misztikus, ködös (enyhén csepegős) dzsungel-hangulatot kölcsönzött, amitől csak élénkebbek lettek a színek, és szebbek a kontrasztok. Íme:



A kirándulást az óceán partján fejeztük be egy korai vacsorával. Az időjárás ugyan viharos volt, de ablak mögül nézve lenyűgöző látványt nyújtott. Ezzel a képpel egy időre most búcsút mondtam a Csendes-óceánnak, de biztos vagyok benne, hogy találkozunk még...


2017. február 4., szombat

Napfivér, Kagylónővér (Népmesék nyomában a világ körül 23. - Tonga)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Tonga, az eddigi szigetországokkal ellentétben, valódi királyság. 169 szigetből áll, de csak 36 lakott.


Po Fananga
Folk tales of Tonga
Tupou Posesi Fauna
Friendly Islands Bookshop, 1982.

Nagyon boldog voltam, hogy tongai születésű szerzőtől származó, tongai kiadó által publikált könyvet sikerült beszereznem. A kötet gyakorlatilag szétesett a kezeim között (a ragasztása nem volt az igazi), de a szöveg messzemenően kárpótolt az óvatos lapozgatásért. Mindössze kilencven oldalas, kétnyelvű, és illusztrált is, így elég rövid olvasmány volt - tizenegy népmese van benne, plusz a végén egy történet, amit maga a szerző hölgy talált ki (de ha nem árulja el az elején, simán népmesének néztem volna). Tupouról az derült ki a bevezetőből, hogy a tongai hagyomány nagy tudója; családja ősi tongai család, és az egyik felmenője Kahomovailahi, a szigetek leghíresebb vak navigátora volt (aki úgy tudott tájékozódni a nyílt óceánon, hogy a kezét a vízbe mártva érezte az áramlatokat). Azt is megtudtam, hogy amikor Tupou nem néprajzi előadásokat tart, akkor nagymamaként is tevékenykedik - hét lánya és egy fia révén tizenhat unkája van. A könyv a nyolcvanas években íródott, egyébként. Sajnos azóta elhunyt a szerző, de a könyve méltó emléket állít neki...

Fénypontok

Szépséges óriáskagyló
Az egyik legszebb (és legérdekesebb) mese a kötetben A kagyló lánya című volt. Ebben egy véletlen folytán egy nőnek óriáskagyló-lánya született, akit egy közeli tóban neveltek. A kagyló beleszeretett a tóban fürdő királyfiba, és addig szívogatta a királyfi hátrahagytott fürdőszivacsát, amíg teherbe nem esett (komolyan). A kagylónak szépséges (ember)lánya született, akibe később beleszeretett az immár királlyá vált királyfi. A vérfertőzést végül sikerült azzal elkerülni, hogy a kagyló szülei bevallották, honnan származik az unokájuk. A szép pillanat az volt, amikor a lány összetörte a kagylót, és az édesanyja szépséges nőként lépett ki belőle - addig volt elátkozva ugyanis, amíg valaki szeretettől könnyes szemmel el nem törte a kagylót. És a lánya mentette meg így, nem a királyfi.
Nagyon tetszett egyébként Tupou saját kitalálású meséje is, A szivárvány lánya. Mindenféle ismerős mesei elemekből építkezett, és történetében sem nagyon tért el tőlük. A kedvenc részem az volt, amikor két fiú alászállt a tenger alatti túlvilágra, ahol a nagymamájuk segített nekik kihalászni a lelkek közül a meggyilkolt édesapjukat, hogy életre kelthessék.

Kapcsolatok

Tongai királyi esküvő, 1976. 
A másik kedvencem a Nap fia című mese volt. Ennek főleg az eleje tetszett: Egy lányról szólt, aki beleszeretett a Napba, és addig heverészett a felkelő nap fényében a tengerparton, míg teherbe nem esett tőle (ilyet Italo Calvino olasz népmeséi között olvastam utoljára). A fiú később, a saját esküvője előtt személyesen is meglátogatta az apját, aki felhővel takarta el magát, hogy porrá ne égesse (Phaétón mítosza jutott az eszembe). A Nap két ajándékot adott a fiának, az egyikben balszerencse volt, a másikban szerencse - persze a fiú útközben hazafelé az előbbit bontotta ki, és a belőle süvítő szelek kisodorták a tengerre (á la Odüsszeusz). A végén persze minden jóra fordult, és még a balszerencsés csomagot is fel tudták rá használni, hogy eltakarítsa a szemetet az esküvői lakoma után.
Maui legendáiból volt ismerős a történet, amelyben egy angolna levágott fejéből sarjadt ki az első kókuszpálma. Timorból és más szigetekről származó mesékhez volt hasonló, hogy az angolna a lefejezése előtt egy ember nővel folytatott intim kapcsolatot...
A meglehetősen depresszív című "anyám megölt, apám megevett" mesetípusba tartozott A féltékeny fivér című mese, amelyben egy fiú megölte elkényeztetett húgát. A hugi később visszatért az élők közé, miután a szélben szálló hangja elpanaszolta a szüleinek a gyilkosságot (a magyar népmesék között is van hasonló, ld. A szegény ember hegedűje).

Hova tovább?
Szamoára.

2017. február 1., szerda

Feminista Magyar Népmesék 48. - A sófalvi tündérkastély

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző mesék itt olvashatók.


Kastély a föld alatt

A történet


Parajd-Sófalva
Történetünk Felsősófalván, Hargita megyében játszódik. A monda szerint egy nap egy helyi asszony hajnalban vízért ment, és hazafelé menet két ismeretlen hölgy leszólította, hogy menjen velük a várba, vigye ki a szemetet, megfizetik érte (meg azért is, hogy hallgasson a dologról). Az asszony elcsodálkozott, mert tudomása szerint nem volt kastély a közelben; ám a két hölgy (akik tündérek voltak) biztosította róla, hogy van kastély, csak éppen a föld alatt. Oda is vezették a hegy oldalában tátongó kőajtóhoz, ami nyitva állt; ám ahogy az asszony belépett rajta, az ajtó csukódni kezdett. Szerencsére hősnőnknek volt annyi lélekjelenléte, hogy kiugorjon rajta, bár a csizmája sarkát még így is odacsapta az ajtó. Lélekszakadva hazafutott, és elújságolta az egész falunak, mi történt vele.
Mindenkinek más ötlete volt arra, mit kell tenni a várral meg a tündérekkel. Végül a bíró küldöttséget menesztett az énlakai tudós asszonyhoz (a hegy túloldalára), tanácsot kérni. Két csomag földet is vittek, az egyiket a hegyről, a másikat máshonnan, de egyforma volt mind a kettő. Ennek ellenére a tudós asszony egy pillantással felmérte, hogy az egyik kupac föld érdektelen, a másik viszont olyan helyről származik, ahol tündérek laknak. Részletes tanácsot adott a küldöttségnek, hogyan találják meg a hegy bejáratát, és hol ássanak, hogy elérjék a tündérek arany- és ezüstkincsét. Sajnos a jövendölésben az is benne volt, hogy az első két ember, aki leereszkedik a föld alá, ott fog pusztulni, így senkinek sem akaródzott követni az utasításokat. Végül oldalról próbáltak beásni a hegybe, de eredménytelenül. Az üreg viszont azóta is látható.

Mitől feminista?
Ritkán találni olyan mesét vagy mondát, amelyben a női szereplők vannak többségben, és még változatosak is. Itt például négyük körül forog az egész történet: Adott a helyi asszony, akit lélekjelenléte ment meg a tündérektől, és egy pillanatig sem hezitál, amikor menekülnie kell egy kétes szituációból; adottak a tündérek, akik női formában képviselnek természeti (avagy természetfeletti) erőket; és ott van az "énlakai tudós asszony", aki jelen esetben a tanácsadó szerepét tölti be. A bíró két kupac földet küld neki, hogy letesztelje, elég tudománya van-e ahhoz, hogy a dolgok mögé lásson. A tudós asszony könyedén veszi a tesztet, úgy képzelem, még kuncog is rajta.
Érdekes a karakterek szempontjából, hogy sem a helyi asszony, sem a jó boszorkány nem érdeklődik a hegy mélyében rejlő kincsek iránt. A bíró és a falu férfijai ("tíz erős ember") ásnak utána nagy lelkesedéssel, de egyikük sem meri leszólítani a titokzatos öregembert, aki megjelenik éjfélkor a hegyoldalban (*tudom én, hol vagyunk, nem kell megkérdezni!*), így a titokra nem is derül fény. A két pozitív (női) szereplő ebben az esetben a józan eszet és a bölcsességet képviseli, míg a kincs után ásók (nemre való tekintet nélkül), az ellenkezőjét. Még azt is el tudom képzelni, hogy a tudós asszony előre bízott a küldöttek józan eszében, hogy két embert nem áldoznak fel a kincsekért...

Amit érdemes átgondolni
A történetet Gárdonyi Géza leírásából ismerjük, aki saját bevallása szerint a helyiektől hallotta. Mivel magára a sófalvi "tündérek kincse" mondára több forrásban is ráakadtam, és a történet többi részének is megvannak a mondai és népmesei párhuzamai, úgy döntöttem, beveszem a sorozatba, még akkor is, ha esélyes, hogy Gárdonyi "szépített" kicsit a történeten.

Források

Gárdonyi G.: Két menyasszony

Megjegyzés
A "hegy" jelen esetben a Kodáros-domb, amin helyi legenda szerint egykor vár állt, és annak pincéiben őrizték Dárius kincsét.

2017. január 28., szombat

Apró megálló Tuvalun (Népmesék nyomában a világ körül 22. - Tuvalu)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Ez a nap is eljött: Az első olyan megálló az úton, ahol nem találtam népmesegyűjteményt. Helyette két néprajzi cikket sikerült összevadásznom. Hason csúszunk be Polinéziába...

(Update: Magyarul van tuvalui népmesegyűjtemény, A szép delfinlány címmel jelent meg a Népek Meséi sorozatban.)


Four folk tales from the Ellice Islands
R. G. Roberts
The Journal of the Polynesian Society 66/4 (1957), pp. 365-373.

TE ATU TUVALU: A short history of the Ellice Islands
R. G. Roberts
The Journal of the Polynesian Society 67/4 (1958), pp. 394-423.

Mindkét cikk azokban az időkben íródott, amikor a mai Tuvalut még Ellice-szigeteknek hívták, és brit fennhatóság alá tartozott. A történelmi értekezés megjegyzi, hogy Atu Tuvalu szó szerint "nyolcas csoportot" jelent, bár Tuvalu kilenc szigetből áll, de a névadáskor az egyik lakatlannak számított. Az első cikkben négy érdekes népmese található; a második cikk történelmi leírással indul, a kezdetektől a huszadik század közepéig, majd valódi "oral history" publikációként helyi legendák alapján meséli el a szigetek felfedezését, meghódítását, a törzsfőnökök családfáit és családi legendáit, és a szigetek közötti törzsi harcokat. A szövegek tele vannak nevekkel és helyekkel, és a szomszédos szigetcsoportok, pl. Szamoa és Tonga lakói is gyakran felbukkannak bennük.

Fénypontok

Akár a Kapcsolatok alá is beférne, de nagyon bájos volt az a mese, ami egy kisfiú és a Hold különleges kapcsolatáról szólt. Kisbaba korában a fiú csak akkor volt hajlandó aludni, ha kitették a holdfényre; később kijelentette, hogy a Holdon akar élni. Az apja kötelességtudóan hajóra szállt legénységestül, elhajózott a keleti tengerre, ahol felkel a Hold... és feldobta hozzá a gyereket (azóta vannak foltok a Holdon). Menet közben mindenféle csodás szigetek mellett hajóztak el.
Megható volt Sinafakalua és Sinafofolangi története -  két kislány barátságáé, akik közül az egyik a Nap és az Ég, a másik pedig egy emberevő szörny gyereke volt. Addig játszottak együtt, amíg emberevő apuka fel nem falta Sinafofolangit, de a lánya nagy szomorúságát látva kihányta, és újra életre keltette.

Kapcsolatok


Nincs köze a mesékhez, de
mutatom, milyen menő pénzük van
Itt is akadt egy mese, amelyben egy alakváltó szellem vette át a valódi feleség helyét, míg a valódi feleség egy távoli szigeten adott életet a gyerekeinek. Plusz pont volt, hogy az alakváltó szellem lenyelt egy csomó követ, hogy terhesnek tűnjön... Szintén volt égig érő fa, bár itt pont felfelé menekültek rajta, ami sokkal viccesebb volt, mert a menekülők lefelé pisiltek, hogy csúszós legyen a fa törzse, és a boszorkány ne tudjon utánuk mászni (ez Kiribatira emlékeztetett).

Hova tovább?
Tongára.

2017. január 25., szerda

Feminista Magyar Népmesék 47. - Az okos leány, pajzán verzió

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző mesék itt olvashatók.

Na, azt is megértük, hogy pajzán népmese került a sorozatba... 
Alapvetően nem szeretem a "pajzán" meséket, mert legtöbbjük alsó hangon szexista, rosszabb esetben egyenesen erőszakos, enyhébb formájában pedig simán otromba. De azért végigolvastam egy csomót böcsülettel, hátha akad közöttük olyan, ami normális módon ábrázolja a szexet... Vagy legalább nem a nőkön csattan a poén. Nehéz volt, de találtam. 


Vigyázat, felnőtt tartalom. 


Se megb***ni, se kib***ni vele

A történet
Kép innen
Két katona szabadságra megy, együtt utaznak hazafele. Estére kelve megállnak egy háznál, ahol csak a legidősebb leány van otthon, mert a szülők elmentek disznóvágásra. A lány megvendégeli a szállást kérő katonákat; vacsora közben a két katona zaklatni kezdi; azt akarják, aludjanak úgy, ahogy ettek (vagyis a lány a középen, kettejük között). A lány bele is egyezik - majd részegre itatja mindkét katonát, az egyiket a jobb oldali hálószobába zárja, a másikat a baloldaliba, ő meg alszik középen a konyhában.
Reggelre a két katona dühösen ébred rá, hogy a lány egyikükkel sem feküdt le. Amíg a lány fejni megy az istállóba, egyikük bosszúból a sarokba rondít, a másik pedig elhatározza, hogy megszégyeníti a lányt. Az istállóba belépve közli, hogy fizetni szeretne az éjjeli szállásért - de a krajcárt a nadrágból előhúzott péniszén kínálja fel. A lány válaszul szemrebbenés nélkül felemeli a tehén farkát: "Tessék a perselybe tenni!"
A két katona megszégyenülten továbbáll. A lány a házba visszatérve észreveszi, hogy bűzlik valami a sarokban. Gyorsan papírba csomagolja a kupacot, és a katonák után szalad, kiabálva, hogy megjöttek a szülei, hoztak disznótorost. A katonák boldogan elteszik a csomagot a tarisznyájukba... és csak este, vacsorához készülve döbbennek rá, hogy megint ők húzták a rövidebbet.
"Ilyen lányt még nem láttunk" jegyzi meg egyikük "Ezt se megb***ni, se kib***ni vele nem lehet!"

Mitől feminista?

Azon felül, hogy megint csak egy okos lány ver át két negatív szereplőt, ennek a történetnek egyéb realista vonzatai is vannak. Mielőtt azonban felzengene az örök "NOT ALL MEN" férfikórus, leszögezem, hogy a további elmélkedések nem a világ összes férfijára vonatkoznak általánosságban, hanem arra a hozzáállásra, amit a mesében a két katona képvisel. Akinek nem inge, satöbbi.
Két katonánk ugyanis egy (sajnos) nagyon gyakori mintát követ: Abból, hogy a lány beengedi őket éjszakára a házba, és még kaját is ad nekik, rögtön arra következtetnek, hogy le is fog velük feküdni - mintha a szex is a vendéglátási csomag része lenne. A lány nem tud élből nemet mondani - nem tudjuk, hogy tricksterségből-e, vagy egyszerűen azért, mert ketten vannak és erősebbek - ezért aztán cselhez folyamodik, hogy megússza a dolgot.
Őszintén szólva nőként ezt a mesét olvasva összerándult a gyomrom, és gondolom, hogy nem vagyok egyedül. Gyakori tapasztalat, hogy a kedvességet néhányan képesek azonnal ajánlkozásként értelmezni; ha az ember meggondolatlanul mosolyog rá valakire, esetleg leül vele egy kávéra, neadjisten meghívja magához filmet nézni, akkor rögtön előfordulhat, hogy az illető A pontból rögtön Z-re ugrik, és ha szexuális közeledését megállítják, csalódott, frusztrált, dühös, esetenként fenyegető lesz. Sokszor ez az áldozathibáztatás egyik sarokköve is: "Ha nem akarta, akkor miért fogadta el tőle az ingyen koktélt?" (plusz a végtelen szövegek arról, hogy a nők csak kelletik magukat, hogy ingyen kapjanak meg dolgokat, aztán persze nem "térítik meg" a költségeket szexuális úton - még akkor is felmerül ez, amikor az ingyen dolgokat kérés nélkül tukmálják rá az emberr. Mintha én odasétálnék egy jóképű idegenhez, és átnyújtanék neki egy cserepes kaktuszt azzal, hogy "Neked hoztam! Fizesd ki!"). Pláne gyökérség nyomulni a leányra, amikor ő tesz szívességet a két katonának azzal, hogy megvendégeli őket.
Látványos a mesében az is, ahogyan a frusztráció zaklatásba, megszégyenítési kísérletekbe torkoll. A két katona, akik nem kaptak szexet ajándékba, úgy dönt, a lány ezért büntetést érdemel. Bár normális helyzetben mindenkinek saját, szabad döntése, hogy kivel akar lefeküdni és kivel nem, ebben az esetben egy olyan hibás hozzáállást láthatunk, mely szerint a nőt meg kell büntetni, ha nem tett a férfiak kedvére. Az egyik katona vulgáris módon a sarokba csinál (ha lett volna akkoriban Internet, valószínűleg a Twitteren anyázta volna a lányt), a másik pedig magát mutogatva próbálja szégyenbe hozni, ami kimeríti a szexuális zaklatás fogalmát (nyilván a keresetlen péniszportré analóg verziója).
A lány azonban talpraesett, éles eszű, készen áll a visszavágással, és a saját csapdájába csalja a két katonát. Sokatmondó a frusztrált fickó záró megjegyzése: Ki látott már ilyen nőt?! Se megb***ni, se kib***ni vele nem lehet! Mire jó az asszonyállat, ha se szexet nem ad, se hatalmat nem lehet gyakorolni felette?... Remek kérdés.

Amit érdemes átgondolni
Ironikus módon úgy érzem, hogy a "se megb***ni, se kib***ni vele" remek feminista szlogen lenne...
És akkor most megjegyzem: Fordított helyzetben ugyanilyen gáz a dolog. Ha egy nő zaklat egy férfit azzal, hogy szexuális szolgáltatásokkal tartozik neki, az sem oké.

Források

Burány B.: Szomjas a vakló (Képzőművészeti Kiadó, 1988.)
Vajdasági magyar pajzán népmesék

Megjegyzés
Muszáj megjegyeznem, hogy amikor "fejő lány" fotót kerestem a Guglin, azonnal egy pornófilm ugrott fel elsőnek.

2017. január 21., szombat

Fantasztikus Fidzsi (Népmesék nyomában a világ körül 21. - Fidzsi-szigetek)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

A Fidzsi-szigetekkel végül elhagyjuk Melanéziát is. A legjobb maradt a végére. 


Myths and Legends of Fiji and Rotuma
A. W. Reed & Inez Hames
A.H. & A.W. Reed, 1967.

Az eddigi 21 kötet közül toronymagasan ez volt az egyik legjobb. Kicsit furának érzem így kijelenteni, mivel a mesék "újramesélve" szerepelnek benne; bár mindet a Fidzsi-szigetek mesemondó hagyományából gyűjtötték, a könyv egyáltalán nem szakszerű néprajzi kiadás, és ez néhol látszott is a szövegén (plusz se források, se szószedet; a bevezető inkább a szigetek földrajzáról szólt, mint történelemről vagy kultúráról). Ennek ellenére, bevallom, megvettem kilóra. Egyszerűen túl sok mesébe szerettem bele ezen a kétszázötven oldalon, annyira, hogy egy bejegyzésben nem is tudnám mindet felsorolni. Persze sejtem, hogy "nyugati" fejjel újramesélve jobban megfogják a történetek az embert, mintha tükörfordításban silabizálná őket - de akármennyi is legyen a mesék néprajzi alapja (a sok fura csavarból úgy láttam, azért nem változtak lényegesen), a könyv lenyűgöző olvasmány volt.

Fénypontok


Az egyik legfurább, és egyben legmókásabb, mese a kötetben Az ember, akit labdának használtak címre hallgatott. Itt egy naplopót a társai "véletlenül" hátrahagytak egy szigeten, ahol minden éjszaka szellemlények labdáztak vele. Öt egymást követő éjjelen öt különböző módon próbált meg elrejtőzni előlük (voltak közöttük egészen kreatívak is), de mindig kudarcot vallott, míg végül egy helyi istenség szánta és mentette meg. A testét hátrahagyva a szellemvilágba látogatott, ahonnan ajándékokkal tért vissza - ám amíg távolt volt, a rákok kiették az egyik szemét. Érdekes, hogy Mongóliában a Vak Tarva története ugyanezzel a motívummal zárul.
Másik nagy kedvencem volt Az istenek, akik asszonyokért vetélkedtek című mese. Tulajdonképpen egyszerű lányszöktetésről volt szó, de nagyon tetszettek a részletek: A megszöktetett lány addig nem volt hajlandó az udvarlójával tartani, amíg meg nem szöktették az apja legfiatalabb feleségét is (akit vert a férje), és a lányok így együtt találtak új otthonra, miután legyőzték az őket üldöző, furfangos és alakváltó férjet/apát. Az ifjabb feleség végül a főhős legjobb barátjába szeretett bele, aki a szelek istene volt, és varázslatos képességeivel többféle módon is segített a szökésben. Izgalmas és szerethető történet volt, tele váratlan fordulatokkal. Több olyan mese volt a könyvben egyébként, amelyekben a függetlenség győzött a házasság felett, és mindenféle eladósorban lévő lányok kalandos módokon menekültek el az udvarlóik elől (egy esetben a hölgy még az ajándékokkal teli kosarat is szétverte a kérő fején, mert a pasi megpróbálta becsapni őt).
Nagyon bájos történet volt Az istenség, aki patkánnyá változott. Itt egy isten patkány képében, egy cukornád belsejében úszott át egy szomszédos szigetre, de annyira kimerítette a tengeri út, hogy nem tudott visszaváltozni, ezért egy ideig patkányként kellett élnie, és senki sem hitte el, hogy valójában isten. Egy másik jópofa történetben egy sziget istensége elcserélte a helyi szúnyogokat egy másik sziget gyümölcsfáira, beadva messzi földről jött vendégének, hogy a szúnyogok ártalmatlanok, és szépen énekelnek...
Persze nem minden istenség volt ilyen cuki. Egy egész fejezet szólt a Cápaistennel kapcsolatos legendákról, melyek legtöbbjében a cápa mint félelmetes, ám igazságos védelmező (!) szerepelt. Külön tetszett az a mese, ahol az egyik zabolátlan fia (aprócápa!) véletlenül felúszott egy folyóba, mire a helyi emberek óvatosan visszaterelték a tengerbe, az övéi közé. Szintén természet-közeli történet volt a Teknősök legendája, mely arról szólt, hogy az őslakosok tapssal és énekkel köszöntötték a tengerpartra minden évben kimászó teknősöket, majd két napig tabu volt kilépni a házukból, hogy ne zavarják meg az állatok "titkos rítusát." Valaki persze megtörte a tabut, de azonnal meg is bűnhődött érte - a teknősök istene fává (teknős-dió-fává) változtatta. Így jár az, aki nem hagyja a teknősöket békében tojást rakni, ugye.

Kapcsolatok

Ebben a kötetben is volt egy nagyon szép leírás a léleknek a halál után tett utazásáról (úgy látszik, a szigetvilágban ez népszerű téma). Érdekes módon itt az agglegények voltak a legnagyobb veszélyben, és még a legtisztább lelkeknek is át kellett közdeniük magukat jó néhány ellenséges szellemlényen, hogy a boldog túlvilágra jussanak.
Az egyik leglátványosabb "nyugati" kapcsolat az égig kúszó paszulyok/fák/indák motívuma volt. Ezekből több is előfordult a könyv folyamán; hol az Égi Királyságba kalandoztak velük, hol pedig a szomszédos Tonga szigetére (ez utóbbi különösen érdekes volt, mert gyakorlatilag közlekedési eszközként használták az indákat). Itt is találtam "Nyúl és a Teknős" típusú versenyfutós mesét, ezúttal kócsaggal és rákokkal, illetőleg kócsaggal és pillangóval is.
Midasz király legendájához volt nagyon hasonló a legenda, amelyben egy törzsfőnök egy kígyóistenséggel kezdett ki, kételkedve a hatalmában - az isten büntetésből megátkozta, hogy minden étele, itala, de még a fekhelye is kígyókká változzon. Itt is akadt egy kígyó-férj történet, ahol egy lány szerelme változtatott kígyóból emberré egy törzsfőnököt; egyáltalán, elég sok kígyó szerepelt a gyűjteményben.
A mikronéziai "Polip vs. Bálna" legendához volt hasonló az a történet, amelyben egy óriási polip küzdött meg Daquwakával, a Cápaistennel (ismét a polip győzött). Több mesében felbukkantak óriáskagylók, amik ráharaptak egy-egy gyanútlan ember vagy állat kezére vagy lábára - hasonlóakkal találkoztam Pápua Új-Guinea-i és mikronéziai történetekben is. Japán és kelet-afrikai mesékből volt ismerős a motívum, ahol egy óriási teknős hátán ülve szállt le valaki a víz alatti világba.

Hova tovább?
Tuvaluba. A jövő héten végre megérkezünk Polinéziába...

2017. január 18., szerda

Feminista Magyar Népmesék 46. - Vénlányok a tatárok ellen

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző mesék itt olvashatók.

Be kell valljam, annyira szerettem az előző "Asszonyok a tatárok ellen" bejegyzést, hogy vissza kellett térnem egy kicsit a témához. 


Vénlányok a tatárok ellen
A történet

Több legenda is szól olyan eszes és bátor vénlányokról, akik csellel álltak ki a tatárok ellen. Az előző bejegyzésben emlegetett "táltos asszonnyal" ellentétben nekik nincsenek természetfeletti képességeik - a józan eszüket kivéve.
Az almási barlanggal kapcsolatban él a legenda, hogy az oda menekült magyarokat a tatárok megpróbálták kiéheztetni. Majdnem sikerült is, amikor az egyik vénlánynak (egyes források szerint Rebeka nevezetűnek) végül az az ötlete támadt, hogy kaparják össze a megmaradt lisztet, keverjék össze hamuval és mésztejjel, és készítsenek egy hatalmas kenyeret. A veknit aztán rúdon tolta ki a barlangból és illegette a tatárok előtt, akik, gondolván hogy a rejtőzködőket felveti az ennivaló, csalódottan odébb álltak.
Egy másik legendában a telekfalvi székelyeket menti meg egy vénlány (Sára vagy Sári) azzal, hogy rettenetes töklámpást farag, lepedőkbe csavarja magát, és kimegy vele éjjel a tatárok közé. Egyes verziók szerint az sipítja, hogy "Én vagyok a halál anyja!" és azzal fenyegeti a tatárokat, hogy elviszi őket, megeszi őket, vagy elszaggatja az életük fonalát (utóbbi esetben guzsalyt is lóbál). Külön bónusz pont, hogy van forrás, mely szerint Sára két méter magas volt. A "telekfalvi töklámpás" legendáját Orbán Balázs is megemlíti a Székelyföld leírásában, azzal együtt, hogy Sárit utána nagyon megünnepelték.

Mitől feminista?

Mindkét esetben okos, talpraesett, bátor nők mentik meg az egész közösség életét. A siker érdekében mindent kockára tesznek - Rebeka felhasználja a menekültek utolsó élelmiszer-tartalékait, Sári pedig a saját testi épségével nem törődve áll ki a tatárok elé.
Külön érdekes, hogy mindkét esetben vénleányról van szó (Orbán Balázsnál egyenesen "otthon hagyott leányzó"-ról), vagyis olyan idősebb asszonyokról, akik sohasem mentek férjhez. Ők általában nem álltak a társadalmi ranglétra magaslatain (sokszor ma is gyanakodva tekintenek rájuk), de mindkét esetben a közösség létfontosságú tagjának bizonyulnak. Nem csak azt mutatják be, hogy okosak és bátrak (vagyis méltók az elismerésre), de azt is, hogy képesek a közösség érdekében dönteni és cselekedni - vagyis attól, hogy nincs férjük és gyerekük, még egyáltalán nem embergyűlölő, megkeseredett kívülállók, hanem hasznos tagjai a társadalomnak. Mindkét mondából kiderül az is, hogy a közösség különcségük ellenére megbecsüli őket: Rebekára rábízzák a maradék élelmet, Sárit pedig megünneplik a győzelem után. Szintén szeretni való részlet, hogy mindkét karakter "vénlány", vagyis idősebb nő - szép párt alkotnak az előző bejegyzésben felsorolt, gyerekeket potyogtató hősies fiatalasszonyokkal.


Amit érdemes átgondolni

Külön szeretem az "elszaggatom életetek fonalát" fenyegetést Sári részéről - felvesz vele egyfajta mitikus karaktert, párkává változik, átlényegül valami igazán mélyen rettenetes figurává. A Halálnál csak a Halál anyja rosszabb... Mindeki vegye, ahogy akarja.

Források

Benedek E.: Erdélyi népmondák (Minderva, 1926.)
Csala tornya

Benedek E.: Magyar mese- és mondavilág III. (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1989.)
A halál anyja

Zsigmond Gy.: A népi történelemszemléletről (Néprajz és Nyelvtudomány 36, 1995, 85-102.)

Megjegyzés
A néprajzi cikk szerint vándormotívum, Orbán Balázs pedig rámutat a guzsalyos verzió kapcsolatára a görög párkákhoz és egyéb sors-fonó asszonykhoz.

2017. január 14., szombat

Háború és béke és mocsári tyúkok és gömbhalak (Népmesék nyomában a világ körül 20. - Vanuatu)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; aki pedig csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Ismét olyan kötetet sikerült kihalásznom, ami a Vanuatu Köztársaság egyetlen kicsi szigetének, Ngunának a történeteivel foglalkozik. Azokkal viszont alaposan.


Nguna Voices
Text and culture from Central Vanuatu
Ellen E. Facey
University of Calgary Press, 1988.

Ahogyan elnéztem, ez a kötet eredetileg a szerző disszertációja volt, és a bevezetőt olvasni is nagyjából olyan élmény. Bár benne volt minden információ, ami szem-szájnak ingere, a nyelvészeti értekezéstől a kutatástörténeti elemzésekig, valójában elég keveset tudtam meg Vanuatu történetéről vagy kultúrájáról. Pontosabban volt egy felvezető arról, mekkorát változtatott a szigeteken a kereszténység, de az előtte lévő időkről leginkább csak a mesék meséltek.
Ami ellenben nagyon tetszett a könyvben, az a történetek átírása volt. Mindegyik két nyelven szerepelt, először az eredetin, utána pedig angolul. Az írott szöveg aszerint volt tördelve, hogy a mesemondó milyen ritmusban adta elő - a szerző így kívánta visszaadni a szóbeli mesélés élményét. Még az egyes szavak is meg voltak nyújtva ("hosszú, hosszúúúúúú idővel ezelőtt"), vagy vastagítva a hangsúly kedvéért, és időnként szögletes zárójelben megjegyzések is szerepeltek az előadásmódról (pl. [Goromba hangon, mormolva]). Eddig még nem nagyon találkoztam ilyesmivel, de maximálisan értékeltem a gyűjtő erőfeszítéseit, hogy a meseszövegeken kívül a mesehallgatás élményét is megpróbálta átadni.

Fénypontok

Nagyon jópofa történet volt a Slit Drum (Résdob) felfedezése. A sztori szerint az idők kezdetén az emberek nem ismerték a táncot, és így az örömöt sem. Egy nap egy ember kiment a kertjébe cukornádat vádni, amikor meghallotta, hogy egy madár kopácsol a cukornád szárán. A kopácsolásra emberünk táncolni kezdett, és napokig boldogan táncolt a kertjében, míg úgy nem döntött, hogy lemásolja a madár hangszerét, és résdobot farag a nádból. Később már fákból készítettek hasonló dobokat (ld. a képen).
A tapesu névre hallgató madarat, aki ezek szerint a világ első dobosa volt, külön ki kellett keresnem - ő angolul a "lila mocsári tyúk" (purple swamphen), magyarul pedig (megmagyarázhatatlan okból) a "kék fú" névre hallgat (ld. a másik képen). Csinos tollas, egyébként.

Külön tetszett, hogy a rengeteg véres törzsi csatározás mellett több történet is szólt a megbékélésről. Az egyikben például két törzsfőnök, Mariori és Masiloa, hatalmas lakomát rendezett, amire meghívtak minden viszálykodót. Az est végén aszerint osztották új klánokba az embereket, hogy mit hoztak magukkal a lakomára - lett polip klán, meg hal klán, meg kókusz klán. Azt hiszem, ha nálunk így oldanák meg a veszekedéseket, és permanensen az "elégettem a süteményt, de hoztam kólát" klánba tartoznék...
Egy másik történetben a halak indultak háborúba egymás ellen, de a bálna még idejében helyre tette őket; a fegyverekkel viszont, mivel a csata elmaradt, nem tudtak mit kezdeni, így mindet szegény Gömbhal vállalta magára - azóta olyan tüskés és veszélyes.
A kötetet két nagyon bájos állatmese zárta - az egyikben egy teknős mentett meg egy tengerre sodródott galambot, aki később hálából a teknőst mentette meg (egy patkány segítségével) attól, hogy levest főzzenek belőle. A másik mese arról szólt, hogy segítettek a hangyák egy kotlósnak, hogy visszaszerezze a tojásait egy kígyó szorításából (a nagyobb állatok nem tudtak segíteni, mert féltek, hogy harc közben véletlenül rátaposnak a tojásokra).

Kapcsolatok

Itt is találkoztam "túlvilági feleség" mesével - jelen esetben egy halból vált szépséges leány, akit egy halász vitt haza (és aztán a disznóólban rejtegetett a feleségei elől). A lány végül visszament a tengerbe, de előtte még megajándékozta a halászt némi varázserővel. Megint csak előkerült az a mozzanat is, amikor alvó emberek ébrenlétet színleltek azzal, hogy valami csillogó fehér holmit tettek a szemhéjukra - itt épp kókuszdarabokat használtak - hogy egy szörnyeteg (itt egy öreg emberevő) ne falja fel őket álmukban.
Itt is nagyon szép történet szólt a lélek utazásáról a túlvilágra - egy tenger fölé nyúló fáról ugrott a lélek a hatodik hullám vizébe, és a hullámok alatti világba költözött.

Hova tovább?
A Fidzsi-szigetekre. Melanéziában az lesz az utolsó megálló.

2017. január 11., szerda

Feminista Magyar Népmesék 45. - Margit

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző mesék itt olvashatók.

A mai mese kicsit rendhagyó módon nem pozitív, felemelő üzenete, hanem realisztikus világlátása miatt került be a sorozatba.


Margit


A történet

Magyar Népmesék, A kerek kő
Egy szegénységben élő házaspárnak hét év alatt tizenhárom gyereke születik (mindig ikrek, állítja a mesemondó). Szegények, de boldogok együtt; a férj minden nap dolgozni megy, a feleség, akit Margitnak hívnak, pedig vigyáz a porontyokra. Egy nap, amint kinn ül a ház előtt a napsütésben, és játszik a gyerekekkel, egy öregasszony arra jár, és leteremti Margitot azzal, hogy túl sok gyereke van. Margit állítja, hogy ő így boldog, és szereti a gyerekeit, de az öregasszony tovább kárál, hogy túl sok a gyerek, szégyellje magát, milyen pocsék felelőtlen asszony ő, stb. Szórja a pénzt a sok gyerekre, majd meg fogja bánni, mondja az anyóka, és végül odébbáll. Margit szégyenében visszamegy a házba, és este panaszolja a férjének, mi történt.
A következő évben esős tavaszra hatalmas szárazság következik; minden kihal a földeken. A szegény családok éheznek; Margit családjának sohasem volt annyi élelme, hogy félretegyenek belőle, és hamarosan mindenük elfogy. A férj elindul azokhoz a gazdag családokhoz, akiknek eddig dolgozott, hogy munkát vagy kölcsönt kérjen tőlük - de minden gazdag háznál elutasítják. Mint kiderül, azért, mert az öregasszony telekárálta vele a falut, hogy milyen felelőtlen egy család ők, hogy Margit nagyképű, és hogy túl sok gyerekük van, vessenek magukra. 
A férj végül a városba indul munkát keresni, de senkinek sincs pénze rá, hogy munkásokat fizessen. Végül kényszerből ellop egy aranyórát az órás boltjából, zálogba teszi, és kenyeret vesz a családnak. Annyira gyötri a bűntudat, hogy másnap eladja a téli kabátját (amit eddig Margit nem engedett eladni, mert mi lesz, ha télen dolgozni kell), és visszaváltja az aranyórát. A papot kéri meg, hogy vigye vissza a nevében, mert szégyelli magát. A pap épp időben érkezik, mert az órás az inasát veri - meg az inas anyját is, a biztonság kedvéért, hogy miért nevelte lopásra a fiát. A pap visszaadja az órát, az órás megelégszik vele.
És itt vége van a történetnek. 

Mitől feminista?

Ha feminista meseként akarjuk olvasni ezt a történetet, akkor leginkább a tanmese kategóriájába kéne sorolni. Azért válogattam be, mert sok olyan (brutálisan őszinte) pillanat van benne, ami felett emberek hajlamosak még ma is szemet hunyni.
Kezdjük rögtön ott, hogy adott egy rosszmájú vénasszony, aki nem csak elítéli Margitot azért, hogy mennyi gyereket vállalt, de ráadásul ellene is fordítja az egész közösséget, beteljesítve a saját jóslatát. Ez tipikus eset ma is - ha "túl kevés" a gyereked, önző vagy, ha "túl sok", akkor felelőtlen, innen nem lehet nyerni. Margit saját állítása szerint boldog így, a férjével megélnek, ha szerényen is (amíg be nem üt a szárazság). A kívülállónak viszont muszáj belekotyognia a helyzetbe - úgy tesz, mint aki aggódik a családért, hogy majd nem lesz mit enniük, de amikor tényleg bajba kerülnek nem segít, sőt, tesz róla, hogy ne kapjanak mástól sem segítséget. Az álszentség iskolapéldája. (Hozzáteszem zárójelben, hogy az ítélkezés akkor is hamis lenne, ha Margit történetesen nem akart volna ennyi gyereket - ha egy szegénységben élő nőnek nincs lehetősége fogamzásgátláshoz jutni, az nem azt jelenti, hogy a férje nem követeli meg "asszonyi kötelessége" teljesítését, az abortusz pedig ugye bűn, ahogy a válás is, tehát sok nőnek történelmi időkben nem volt kiút, és sajnos vannak, akiknek ma sincsen.)
Szintén tipikus jelenség a mese végén, hogy a "tolvaj" inas anyjának is elcsattan egy pofon - azért, mert "rosszul nevelte" a gyerekét. A "hát nincs ennek a gyereknek anyja?" álságos aggodalom gyakori jelenség; akármit csinál a gyerek, nagy eséllyel az anyán csattan a harag, tudatosan vagy tudat alatt. Távolból mindenki szereti azonnal eldönteni, hogy biztos nem lett volna a kölökből bűnöző, ha az a lusta anyja minden este friss főtt ételt tett volna az asztalra, mint Bezzeganyád annak idején... 
Bezzegék a múlt századból
A Bezzeganyázásról remek összefoglalót olvashattok itt. Tulajdonképpen ez az egyik oka annak, hogy beválogattam ezt a mesét: Az utóbbi időben nagyon kering az Interneten a "bezzeg nagyanyáink" érzület - vagy, jelen témához kapcsolódva, a "bezzegrégen", mely szerint bezzeg régen bizony közösség volt, és az emberek figyeltek egymásra, és mindenki ismert mindenkit, nem úgy mint a mai fiatalok az okostelefonnal. Csak éppen a népi mesemondók életéből és történeteiből azonnal látszik, hogy sohasem volt a házasság és az élet idilli és szépséges csak azért, mert nem létezett még telefon és gonosz feministák. 

Ami ezt a mesét végeredményben feministává teszi, az az, hogy minkét viselkedést (gyerekek számai miatti ítélkezés, anyapofozás) egyértelműen elítéli, és negatívunként mutajta be.

Szintén érdemes elidőzni egy kicsit a mese második felénél, ahol a helyzet és a szegénység tolvajlásba kényszeríti a férjet. Korábban már volt szó a sorozatban a "csak dolgozz keményen és sikerrel jársz majd" mítoszáról. Ezt Margit meséje is elég realisztikusan mutatja be. Egyrészt megjelenik benne a "spórolni az tud, akinek van pénze" jelenség - hiába akarna a család félretenni, ha nincs felesleg. Másrészt pedig a férj végigjár minden lehetőséget,faluban és városban egyaránt, mielőtt tolvajláshoz folyamodna - nem azért lop, mert lusta vagy gonosz, hanem azért, mert sehol sem kap munkát vagy segítséget. Ezzel persze nem azt mondom, hogy ez minden esetben így van, de a mese rámutat, hogy sokszor árnyaltabb a kép, mint azt a kívülről (felülről) ítélkezők gondolnák. 

Amit érdemes átgondolni

És igen, tegyünk egy tiszteletkört akörül is, hogy a "gonosz" ebben a mesében szintén nő. Sokszor mutatnak rá a feministákkal vitatkozó források, hogy "de hát a nők is elítélnek más nőket!" És ez így is van. Egyrészt egyetlen feminista sem állítja, hogy a nők között nincsenek szemét alakok - a feminizmus nagyobb, társadalmi méretű problémákkal foglalkozik elsősoban, és nem azzal, hogy "minden nő szent és ártatlan" (höh). Másrészt pedig létezik egy olyan fogalom, hogy "internalized oppression" ("befogadott elnyomás"?), ami azt jelenti, hogy valamilyen társadalmi nyomás alatt élő emberek gyakran úgy tudnak csak megbirkózni a helyzetükkel, hogy meggyőzik magukat róla (avagy a társadalom/média meggyőzi őket), hogy az így van jól. A mese esetében pl. elképzelhetjük, hogy Vénasszony egész életében hallgatta, hogy "légy felelős feleség, tudjad, hol a határ, ne legyél olyan, mint a Mári a szomszédban, nézzed meg, hány gyereke van, micsoda ribanc", és később ezt ismételte ő is (illetve esetleg attól érezte magát felsőbbrendű asszonynak a közösség szemében, hogy Margitba bele tudott rúgni). 

Források

Dégh L.: Hungarian folktales: The art of Zsuzsanna Palkó (University Press of Mississippi, 1996.)
A mesét 1950-ben gyűjtötték Palkó Zsuzsanna kakasdi mesemondótól. Állítása szerint László Márton mesemondótól tanulta. 

Megjegyzés
Nem klasszikus népmese-típus, de öröklődött a szájhagyományon át - főleg azért, mert mind mesélőnek, mint hallgatóságnak volt személyes tapasztalata hasonló nehéz helyzetekkel.