2017. szeptember 23., szombat

Meséket ásó hangyák (Népmesék nyomában a világ körül 56. - Salvador)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


Leyendas, cuentos y adivinanzas de El Salvador
Victoria Díaz de Marroquín
BANCASA, 1995.

A kötetben öt legenda, hat népmese, és jó néhány találós kérdés és versike szerepel. A történetek nagy részét a szerző újramesélte ugyan, de minden esetben megemlíti az eredeti mesemondót és a gyűjtés helyét is. A legendák leginkább bennszülött hagyományokból származtak, míg a népmesék között európai és afrikai motívumok is akadtak. Rövid olvasmány, de akadtak benne nagyon szép történetek.

Fénypontok

Rögtön nagyon megtetszett a kötet bevezető meséje, amelyben az istenek elrejtették a hálátlan emberek elől a kukoricát. A létfontosságú magokat végül a zompopo hangyák (óriás szárnyas levélvágó hangyák) ásták ki egy hatalmas kő alól, amiért is az istenek megkötözték őket - amelyiknek sikerült eltépnie a kötelet, az megmenekült, de a derekuk a szoruló hurok rángatása miatt vékonyka maradt. Azt szerettem ebben a mesében, hogy az éltelő kukorica után áskáló hangyákat a szerző a régi mesék után kutakodó mesemondókhoz hasonlította.
Szintén izgalmas volt a két természetfeletti származású jóbarát, Ifraín és Mausimolú utazásának története, akik természetesen feleséget keresni vágtak útnak, de aztán mindenféle hajótöréseken és egyéb kalandokon átesve jutottak csak el a céljukig.

Kapcsolatok

Mind a La Llorona-legendákhoz, mind a hondurasi La Sucia történetekhez nagyon közel állt Siguanaba legendája, egy szép asszonyé, aki folyton magára hagyta otthon a kisbabáját, hogy magában gyönyörködjön a folyó vizében. Végül Tlaloc, a vizek istene megátkozta, és szörnyű démonná vált, aki  folyók partján kísért, és óvatlan férfiakat csábít el.
Több hagyományból is ismerős volt a Pénz és a Szerencse versengésének története (amit természetesen az utóbbi nyert meg) - azzal a bájos és mélyen szántó részlettel megfejelve, hogy itt házasok voltak. Szintén felbukkant a gyakori mesetípus a megölt testvér sírján növekvő éneklő fával/bokorral - ám a Flor de Olivar humánusabb változatában csupán améziásra verték a legkisebb királyfit, és így a végén még a királyságát is visszaszerezhette.
Az ügyeletes trickster Tío Conejo, vagyis Nyúl koma, aki ezúttal Prérifarkas eszén járt túl a klasszikus, kátránybábus trükkel.

Hova tovább?
Guatemalába!

2017. szeptember 16., szombat

Noche de Cuentos - Spanyol mesék Budapesten!

Néhány dologról lemaradtam, amíg a doktorival voltam elfoglalva Amerikában: Például arról, hogy Budapesten évek óra működik a Noches de Cuentos nevű, spanyol nyelvű mesemondóest-sorozat! Végül idén hallottam róla először, és sok egybeesésnek köszönhetően úgy alakult a dolog, hogy a szeptemberben induló új évadnak nem csak látogatója, de rögtön mesemondója is lettem.

Az új évaddal új helyszín is jár: A HellóAnyuban rendeztük meg az összejövetelt, ami színes és barátságos hely, pont mesemondásra való. Nagyjából harminc-negyven ember a maximális befogadóképessége, és tegnap este szépen meg is telt. A mesemondó sorozatnak bejáratott közönsége van már, akik közül sokan eljöttek, és mindenféle meglepetéseket okoztak nekem: Egyrészt kiderült, hogy sokkal több (és több országból érkező) spanyolul beszélő ember van Budapesten, mint gondoltam volna - jöttek mexikóiak, venezuelaiak, ecuadoriak, stb., és jó néhány magyar is, akik beszélnek spanyolul (plusz két amerikai és egy ír mutatóba). Másrészt már a mesélés előtt látszott, hogy borzasztóan kedves, barátságos, meleg szívű közönséggel van dolgom. Többen odajöttek bemutatkozni és beszélgetni, előre megdicsértek, hogy magyar létemre spanyolul mesélek, amitől aztán rögtön sokkal kevésbé izgultam. A mesemondást is mosolyogva, bátorítóan bólogatva ülték végig, és utána is odajöttek, hogy gratuláljanak, és beszélgessenek. Ha van olyan pozitív sztereotípia, amit elhiszek akkor ez az: Sohasem volt még olyan spanyol nyelvű közönségem, akik ne lettek volna ragyogóan barátságosak. Ez az egyik fő oka annak, hogy szeretek spanyolul mesélni.

Pedig a feladat egyébként egyáltalán nem egyszerű. A spanyol a második idegen nyelvem, gimnáziumban kezdtem tanulni (bár gyerekkorom óta voltak spanyol mesekönyveim, édesanyámnak köszönhetően, aki szintén angol-spanyolos). Több spanyol nyelvű konferencián és fesztiválon is meséltem már, és mindig nagy élmény volt - de nem tartok még ott, hogy egy egész előadást rögtönöztni tudjak. Ezt az estét is kemény, "Eye of the Tiger" stílusú tréning előzte meg, amelynek során egy hétig spanyolul tévéztem, olvastam, és hallgattam zenét, hogy visszajöjjön a rutinom. Az egy órás előadást többször elpróbáltam otthon (erről majd egy külön bejegyzésben írok). Olyan meséket válogattam, amiket már meséltem korábban - még a tenerifei fesztiválra raktam össze a spanyol vonatkozású magyar népmesékből és legendákból álló mesecsokromat, amit most újra volt alkalmam elővenni. A mesecsokrot a Bús Királyfival nyitottam meg, bemelegítésül, majd lement az Aranyhajú kertészbojtár (ahol a spanyol király udvarában szolgál a kertészfiú), Kampó táltos (aki állítólag eredetileg spanyol zsoldos volt), és a végén Jolánta (magyar királykisasszony és aragóniai királyné) igaz története is.

A kedvenc pillanatom az volt, amikor Jolántát vezettem fel. Először megkérdeztem a közönséget, vannak-e közöttünk rajongói az Időminisztérium sorozatnak - és voltak! (Ettől külön boldog lettem, mert az egyik kedvenc sorozatom, de kevés emberrel tudok lelkendezni róla). Ezek után elmerengtem rajta, milyen jó lenne, ha egyszer visszautaznának a 13. századi Aragóniába, és megkérdeztem a közönséget, tudják-e, milyen fontos történelmi személy élt abban a korban. És volt, aki tudta! Hódító Jakabtól aztán egyenes út vezetett a magyar királynéig (kis kitérővel az apjára, II. Andrásra, meg a Bánk Bánra). Jó volt, hogy a közönség benne volt a játékban.
Összességében véve nagyon jól éreztem magam - és még az sem tudta letörni a kedvem, hogy az előadásomba csúsztak azért nyelvi hibák. A közönség vagy kivárta, amíg összeszedem az elszaladt igeidőt, vagy segítettek megtalálni a helyes kifejezést, és ettől az egész előadás jó hangulatban, gördülékenyen telt. Mivel azt tervezzük, rendszeresen lesz alkalmam mesélni a Noches de Cuentos keretein belül, innen már csak felfelé fejlődöm majd. Értékes, szerethető rendezvénysorozat, nagyon boldog vagyok, hogy a részese lehetek.

Aki szeretne belesni a rendezvényre, azt október 2-án várjuk legközelebb, Nelson Calderón kolumbiai-spanyol mesemondó előadásával. Őt egyébként magyar tomácsolással is meghallgathatjátok előző este az RS9 színházban!

Colorín colorado :)


Hondurasi horror (Népmesék nyomában a világ körül 55. - Honduras)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Cuentos y Leyendas de Honduras
Jorge Montenegro
Litografía López, 1976.

Százötven kísértetsztori, városi legenda, hiedelemmonda, és egyéb hátborzongató történet Hondurasból, melyek felsorakoztatják jórészt az összes klasszikust, kopogó szellemtől eltűnő stopposig, boszorkányságtól gyilkosságig. Tulajdonképpen modern, 20. századi folklór tárul a szemünk elé, helyenként egészen ősi motívumokkal megtűzdelve.
Jorge Montenegro író és újságíró történetei Hondruas-szerte nagy népszerűségnek örvendenek. 1964 óta rendszeres rádióadásban közölt városi legendákat és meséket, amiket az ország minden táján szájhagyományból gyűjtött; ezekből 1972-ben jelent meg először könyv, és a két kötetes műnek 50. évi jubileumi kiadása is van már. A sztorik jó része elérhető mindenféle formában az interneten (a La Prensa nevű napilap honlapján pl. fent van az összes), könyvtárközi kölcsönzés hiányában én is onnan olvastam őket. Az a hab a tortán, hogy a sztorikból 2014-ben horrorfilm is készült!

Fénypontok

A kedvenc történetem (és egyike a kevés nem-horrorisztikus daraboknak) az egész kötetben a karácsonyi Montezuma-fenyő meséje volt, amelyben egy kisfiú nem kivágott, hanem meghívott egy fát karácsonyra, mert a nagymamájától azt tanulta, hogy beszélni kell a fákhoz - és a fa el is jött látogatóba.
Kis feminista szívemnek eléggé bejött a Szerelmes öreg című sztori is - az öreg ugyanis egyáltalán nem szerelmes volt, csak azt állította magáról, miközben lányokat meg nőket zaklatott az utcán mindenféle "csábító" szövegekkel. Végül egy szépséges lány össze is szűrte vele a levet... de amikor éjjeli találkára hívta a folyóhoz, hirtelen lányból üres szemgödrű csontvázzá változott, és kikacagta. Ez aztán elég hatásosnak bizonyult ahhoz, hogy a bácsi kigyógyuljon a zaklatásból. Hasonló leckét kapott a Csúfolódó lány is, aki egy kis ablaknyíláson át éjszakánként riogatta az arra járókat, hol szellemnek, hol ördgönek adva ki magát... amíg véletlenül halálra nem rémített valakit, amiért is az igazi ördög eljött érte, és vénasszonnyá változtatta büntetésből. És ha már a leckéztetésnél tartunk: Szinte ünnepi hangulata volt viszont a Mogorva Sírásó meséjének, melyben karácsony éjszaka egy ünneprontó öreget a temető szellemei tanítottak móresre...
Érdekes fordított Kékszakáll-mese volt a Férgek című, amelyben egy asszony elrejtett kincset talált a férje pincéjében, és elhatározta, hogy megöli érte... ám amikor a férj meghalt, maga az ördög jött el érte, és intésére a kincsek a pincében mind férgekké változtak. Az eltűnő stoppos (Vanishing Hitchhiker) népszerű legendájának volt érdekes változata a Moramulca hegyoldalban történt autóbaleset, melyből az arra járó sofőr kimentett egy lányt, csak hogy később megtudja, a baleset tíz évvel korábban történt.
Tegucigalpa,
a legtöbb történet helyszíne
Szintén érdekes fordulatot vett a Sanyargató apa története, ahol kivételesen egy fiú volt kitéve az apja (lelki és fizikai) bántalmazásának, és amikor egy lány beleszeretett, az apa féltékenységből megölte a lányt - akinek aztán természetesen visszatért a kísértete, lefejezte a gonosz apát, és magával vitte a szerelmét. Hasonló volt a Catacamasi kislány legendája is, akit vertek a szülei, és ő (saját tudta nélkül) megátkozta az egész házat, ahol horrorfilmbe illő dolgok kezdtek történni.
Hátborzongató, de egyben bájos is volt az Ápolónő története, aki a halála után is tovább látogatta-gyógyította titokban a kórház betegeit, ahol dolgozott. Több hasonlóan barátságos kísértet is felbukkant egyébként a kötet lapjain, például a Virágos Lány, aki egy temetőbe járó, magányos hölggyel kötött barátságot.

Kapcsolatok

A kötetben kevés volt a "népmese" kategóriába eső történet, de akadtak azért, amikben felismerhetőek voltak régi motívumok is - például a Kígyóasszony esetében, akibe egy fiatal zongorista szeretett bele, de aki a nászéjszakán ismét hüllővé változott (kicsit Melusinára, kicsit keleti állatfeleség-történetkre emlékeztetett). Jó néhány klasszikus városi legenda és kísértet-motívum is tiszteletét tette a kötet lapjain. Megvolt például a Gyűrű, amit ellopni készültek a sírrablók egy lány ujjával együtt, és ezzel felélesztették a tetszhalottat; elásott kincs helyét megmutató hálás kísértet; eltűnő stoppos (Vanishing Hitchhiker); sőt, éjszaka autósokat ijesztgető kísértetbusz is, amiben ezúttal érdekes módon Apácák ültek (ámokfutó apáca-kísértetek?...). Korábban is olvastam már hűséges, gazdájukat haláluk után is védelmező kutyákról; Angelina kutyája is ezek közé tartozott, és kísértetként is összemarcangolt egy férfit, aki a gazdaasszonyát akarta megtámadni.

Hova tovább?
Salvadorba!

2017. szeptember 9., szombat

A Kukorica-sziget amazonjai (Népmesék nyomában a világ körül 54. - Nicaragua)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


Cuentos, leyendas y mitos de Nicaragua
Pedro Alfonso Morales
Ediciones Distribuidora Cultural, 2014.

A kötetben 24 történet található: 12 mese, 11 legenda, és 1 mítosz. A mesék közül kilencet szájhagyományból gyűjtöttek hely iskolák tanulói, míg három népi történetek irodalmi nyelvű átdolgozása; a legendák között is akadnak rövidebbek és hosszabbak, gyűjtőtől függően. Maga a kötet vegyes látványt nyújt: Színes papírra nyomtatták, így aztán a mesék váltakozva sárga, rózsaszín, zöld, és kék színben pompáznak; az illusztrációk viszont eléggé gyerekesek, és néha egészen bugyuták, főleg a történetek komoly tartalmához képest. A könyvhöz bevezető is tartozik, illetve egy tanulmányi útmutató, ami kérdéseket tesz fel az olvasóknak a mesékkel kapcsolatban - ebből gondolom, hogy elsősorban oktatási, nem néprajz-kutatói céllal született. Alapvetően híve vagyok a gyerekek által végzett mesegyűjtéseknek, és ebben a kötetben is akadtak valódi gyönyszemek.

Fénypontok

A könyv legemlékezetesebb története a Kukorica-szigeti asszonyok legendája volt. Klasszikus amazon-történet; a szigeten a nők uralkodtak, vadásztak, gazdálkodtak, és harcoltak; a férfiak csak havonta egyszer látogathatták meg őket, amikor a kiválasztott asszonyokkal háltak, hogy gyerekeik legyenek (lenyűgöző részlet: az asszonyok onnan tudták, hogy terhesek, hogy a fogantatás pillanatában egy ragyogó pillangó reppent ki a köldökükből).
Bennszülött jogokért felvonuló nők
és férfiak, kép és cikk itt
A fiúgyerekeket elvitették a szigetről, de a lányokat megtartották; mindegyikükön volt egy-egy anyajegy, ami meghatározta a sorsukat (attól függően, a testük melyik részén volt - a harcosoké a combjukon, a földműveseké a hátukon, az anyáké pedig a hasukon). Amikor a fehér hódítók megérkeztek a tűzfegyvereikkel, a sziget összes asszonya a tengerbe gyalogolt, hogy ne igázzák le őket, és habfodorrá változtak.
Szintén tetszett a legenda a lányról, aki nagyon szeretett úszni - annyira, hogy még nagyhéten is lement a tengerparta, pedig az anyja figyelmeztette, hogy ne tegye. A vízben aztán sellővé változott, és énekelve úszott el a messzeségbe.
Teljesen más hangulatú, és egészen hátborzongató volt María Angustia története, egy fiatal feleségé, aki nem akart megtanulni főzni, és mindig a szomszédasszonyhoz szaladgált ételért. Végül egy nap a szomszédasszony elhitette vele, hogy a hiányzó disznóhúst lehet a temetőből is pótolni friss belsőségekkel... amiket María be is szerzett, csakhogy a következő éjjelen a kifosztott delikvens visszajött kísérteni, és magával vitte a lusta asszonykát.

Kapcsolatok

A többi dél- és közép-amerikai országhoz hasonlóan itt is volt egy La Llorona (Síró Asszony) legenda. A bőrét levető boszorkány karibi mondáit idézte a Prérifarkas-asszony, akinek ugyanúgy sót tett a levetett bőrébe  férje, hogy ne tudjon visszaváltozni emberré.
Előfordultak ismert mesetípusok, mint pl. Tücsök jós, Nyelves királykisasszony, Csodálatos segítők (repülő gőzhajóval!). Megint csak volt aranyfogú ördög-férj, akit ezúttal az anyósa győzött le azzal, hogy belecsalogatta egy befőttes üvegbe (mind ahogyan a dzsinneket szokás) - azóta ha az ördög forgószél képében közeledik, csak kiabálni kell neki, hogy jön az anyósa az üveggel.
Kép innen
Klasszikus hiedelemmondákat és kísértet-történeteket idézett a Holtak Szekere legenda, amely több (három-négy) változatban is szerepel a kötetben. Egy rossz életű férfi, aki miatt sokan koldusbotra jutottak, egy éjjel vezeklő menetet lát az úton, ökrök vonta szekérrel és szerzetesekkel, és amikor gyertyát nyomnak a kezébe, köteles beállni közéjük. Másnap azt hisz, tréfa volt az egész, de amikor leszáll az este, eljön érte a menet, a Halállal / Ördöggel az élén, és magukkal viszik örökre.

Hova tovább?
Hondurasba!

2017. szeptember 2., szombat

Hős nyuszi egy tatu hátán (Népmesék nyomában a világ körül 53. - Costa Rica)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Costa Rica tiszteletére újraolvastam az egyik örök kedvenc mesegyűjteményemet. 


Las semillas de nuestro rey
Leyendas de los aborigenes de Costa Rica
Carlos Luis Sáenz
Las Americas, 1958.

Ebben az apró kötetben összesen huszonhét mese olvasható Costa Rica bennszülött népeinek hagyományaiból. A szerző népenként csoportosítja a történeteket; külön fejezetekben olvashatjuk a bribri és brunka, chorotega, guatuso, és miskito indiánok legendáit. Némelyikükhöz szómagyarázatot, lábjegyzeteket is fűztek, és van olyan legenda is, amit idézetek vezetnek be különböző antropológusoktól, utazóktól, és folkloristáktól. Rövid olvasmány, de nagyon érdekes - főleg azért, mert felvillant valamennyit Közép-Amerika eredeti lakóinak kulturális sokféleségéből.

Fénypontok

Illusztráció innen
Nagy kedvencem ebből a gyűjteményből Nandayure varázspálcájának története. A pálca ereje abban rejlik, hogy egy szempillantás alatt el tud tüntetni mindent, amiben mész van - kagylót, mészkövet, sőt, az emberek csontjait is. Ilyen varázseszközzel máshol még nem találkoztam... Szintén bekerült a repertoáromba a Sisimiqui nevű mese, amelyben egy tatu hátán lovagoló nyuszi győz le egy rettenetes, emberevő szörnyet. A gyerekek nagyon szeretik ezt a sztorit, több fellépésen is sikerem volt már vele.
Több történet is szól a kötetben óriási sasok által elrabolt hősökről. A legérdekesebb a Hegyi sasok, és a hős a hét kosárban című volt számomra, melyben egy harcos hét, egymásba helyetett kosárba rejtőzve vitette fel magát az emberevő sasokkal a hegy tetejére. Az egyik sast és a fiókát sikerült is megölnie, majd kötélen lemászott a hegy oldalán... ám a kötél nem volt elég hosszú, és félúton megakadt, onnan már a faluja többi embere segítette le. Külön váratlan volt, hogy a győzelmi lakoma utáni reggelen a hősnek nyoma veszett; esélyes, hogy a másik sas ragadta el, de itt véget ér a történet.

Kapcsolatok

Arany malacok, bennszülött ékszerek
Más dél-amerikai kultúrákból is ismertem már olyan legendákat, melyekben egy vadász megsebzett állatot követve az állatok birodalmába került, ahol meg kellett gyógyítania azt, akin sebet ejtett (pl. az Amazonas mentén delfineket). Itt egy ügyetlen vadász a Disznók Országába került, ahol a király lehordta, hogy mennyi alattvalóját sebezte már meg... Érdekes, hogy nem a vadászattal volt baja, csak azt akarta, hogy az állatokat azonnal öljék meg, ne szenvedjenek.
Egy dominikai mesére emlékeztetett az a történet (Tüzes kezű fiú), amelyben egy törzs összes vadásza evett egy elejtett kígyó húsából, és kígyókká változtak; egyetlen fiú volt csak, aki tudta, mi történt, és azt is, hogyan kell az átkot feloldani, de az emberek csak az után voltak hajlandóak megfogadni a tanácsát, hogy feláldozta magát.
Délkelet-Ázsia után most találkoztam megint Tigrisemberekkel (akik valójában nem tigrisek, de úgy hívják őket), vagyis olyan lényekkel, akik emberként jelennek meg, de éjszakánként tigrisként emberekre vadásznak, vagy esetleg fiatal lányokat kérnek feleségül, és a nászéjszakán megeszik őket.
Itt is akadt egy legenda a kolibri születéséről; ezúttal két ellenséges törzs két fiataljáról szólt, akik azonban nem Rómeóként és Júliaként szerettek egymásba, csak előbbi próbálta meg elrabolni az utóbbit, aki aztán véletlenül meghalt egy eltévedt nyílvesszőtől a rablás közben, és madárrá változott.

Hova tovább?
Nicaraguába!

2017. augusztus 26., szombat

Zombik a gyufásskatulyában (Népmesék nyomában a világ körül 52. - Panama)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


Leyendas chiricanas
César Samudio
Imprenta Universitaria, 1994.

Ez a könyv Panama egy tartományának, Chiriquínek szájhagyományából merít. Az eddigi legtöbb gyűjteménnyel ellentétben ebben a könyvben nem klasszikus népmesék, hanem hiedelemmondák szerepeltek - olyan történetek, amelyeket megtörténtként, igazként adnak elő az emberek (néha akár évszámmal-névvel-utcával is), formájukban és tartalmukban viszont régi és mélyen ülő népi hiedelmeket idéznek. Felbukkantak a kötet lapjain kísértetek, boszorkányok, tündérek, és természetesen jó pár paktum magával az (szokás szerint aranyfogú) Ördöggel is. A rövid bevezetőn kívül sok információt nem fűzött a gyűjtő a sztorikhoz, az illusztrációk pedig egészen visszataszítóak - mégis izgalmas olvasmánynak bizonyult a kötet.

Fénypontok

Kép innen
Érdekes volt Orik és a Mosólány története, amelyben egy szegény lány mosni járt a folyóhoz, és összebarátkozott egy Orik nevű törpével, aki minden nap egy-egy aranyat adott neki. A család azonban hamarosan aggódni kezdett, hogy egy természetfeletti lény el fogja rabolni a lányukat, és egy öreg nagynéni tanácsára, csellel (és némi bűzzel) elriasztották Orikot a folyótól.
Volt néhány klasszikusan hátborzongató történet is, például a Szellembusz esete, ami a semmiből tűnik elő az éjszakai úton, megijeszti a buszsofőröket, majd eltűnik (hasonló szellembuszról New Orleans legendái között is hallani), avagy a zseniális címmel ellátott Zombik a gyufásskatulyában, ami mindenféle emberekről szólt, akik hatalmat nyertek titokzatos kicsi zombiemberkék felett, akik minden kívánságukat teljesítették (pl. repülőt térítettek el), és leölt marhák nyelvével és vérével táplálkoztak.

Kapcsolatok

Dél-Amerika után ismét találkozunk Panamában a Síró Asszonnyal, akit itt Tulivieja néven ismernek. A könyv szerint egy mulatságot, táncot kedvelő asszony volt, aki kitette a síró gyerekét egy vízmosás mellé, hogy elmehessen mulatni; a lova útközben megbotlott, ő meghalt, és kísértetté változott, aki a folyók és vizek partjain keresi örökké a gyerekét. Egy másik népszerű legenda is felbukkant a kötet lapjain: A férfi, aki a halállal táncolt a Kísértet-stoppos (Vanishing Hitchhiker) nevű városi legenda egy helyi verziója volt, csak épp kocsikázás helyett a delikvens táncolt egyet a halott lány szellemével (Annak idején a Supernatural sorozat legelső epizódja pont ezt a két népszerű sztorit kombinálta egybe).
Szintén felbukkant újból a titokzatos aranyfogú férfi, aki nyilván maga az Ördög; ezúttal egy Kútásó képében próbált elcsábítani egy özvegyasszonyt. Amikor a hölgy rájött, hogy el fogja veszíteni a fogadást, hogy egy éjjel alatt kutat ásnak neki, és akkor feleségül kell mennie az ördöghöz, gyorsan tükör elé állította a kakasát, aki annyira felhúzta magát a másik kakas láttán, hogy még hajnal előtt kukorékolni kezdett, megtörve az Ördög hatalmát.

Hova tovább?
Costa Ricába!

2017. augusztus 19., szombat

Minden Ananszi hibája (Népmesék nyomában a világ körül 51. - Jamaica)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

A Karib-tenger szigetvilágától nem is búcsúzhatnánk tökéletesebben, mint egy teljes egészében Ananszi-mesékből álló gyűjteménnyel.


Anancy and Miss Lou
Louise Bennett
Sangster's Book Stores, 1979.

Ezt a könyvet teljesen véletlenül találtam egy antikváriumban Knoxville-ben, a hazautazás előtt egy héttel, és bár már könyveim jó része össze volt csomagolva, nem tudtam ott hagyni (főleg nem potom két dolcsiért). Nagyon örülök, hogy megtalált.
A kötetben harmincegy Ananszi-mese található, méghozzá mind egy híres jamaikai énekes, népművész, és mesemondó, Louise Bennett előadásában, szöveg- és dialektushűen, úgy, ahogyan a hölgy élőben mesélte. A jamaikai dialektus borzasztóan nehezen olvasható, de amint ráérez az ember az ízére, szinte leugrik a papírról a hölgy személyisége, és természetesen Ananszi karaktere is. Miss Lou-ról amúgy egészen sok YouTube videó és hanganyag megtalálható a neten, sokukat végig is böngésztem; jó lett volna őt egyszer élőben is hallani... A könyvhöz egy tövid bevezető is tartozik Miss Lou mesemondói munkásságáról, és kották a mesékben szereplő énekekhez. Minden mese ugyanazzal a formulával zárul: "Is Anancy meck it" ("Ananszi az oka, hogy így lett" - szinte az összes mese pourquoi mese), és "Jack Mandora, me noh choose none" ("Jack Mandora, nem én választottam" - vagyis nem én találtam ki, amit a mese állít, Jack Mandora, a Mennyek kapuőrzője a tanúm).

Fénypontok

A kötet kezdő meséje természetesen magukról a mesékről szól - pontosabban arról, hogyan döntötte el Ananszi, hogy ő is szerepelni akar az emberek esti meséiben, és hogyan ugrasztotta össze Macskát és Patkányt, hogy elérje a célját.
Nagyon örültem, hogy Miss Lou-nak csodás verziója volt Ananszi és a Tűz (nem túl romantikusan végződő) szerelmes történetére - ezt egyszer Eshu Bumpus előadásban hallottam, de eddig könyvben csak töredékesen találtam meg.
A kedvenc sztorim a gyűjteményben toronymagasan Ananszi és a rozella története volt, melyben a pók piaci lopás közben, mintegy mellékesen feltalálta a sorrel néven ismert fűszeres jamaicai italkülönlegességet. Szintén nagyon szórakoztató Ananszi és Fee Fee története, melyben Ananszi egy Fifi nevű kislánynak álcázva magát vett részt a gyerekek számára rendezett karácsonyi ünnepségen (az ingyen kaja miatt).

Kapcsolatok

Felbukkant egy korábbról, Trinidadról ismerős mese, melyben Rák segített egy szolgálólánynak kitalálni egy gonosz öregasszony titkos nevét - csak itt a szolgálólány éppen az álruhába bújt Ananszi volt, aki így akart szert tenni a titkos névért járó kincsekre. A Királylány Neve titkosnév-kitaláló mesetípus, amelyből több is szerepel a gyűjteményben, afrikai meséket idézett. Egy haiti meséhez volt hasonló a Jamaicai bagoly története, aki egy szép lányt akart feleségül venni, a tollait ruha alá rejtve (mert a lány undorodott a tollaktól), de Ananszi leleplezte az esküvőn. Kicsit komolyabb hangvételű volt a Sárga Kígyóhoz feleségül ment lány esete, akit ezúttal Ananszi húzott ki a csávából - ezzel a mesetípussal majdnem minden karibi szigeten találkoztam eddig...
Természetesen megint volt Tigrisen lovaglás, Halálos szikla, és Kátránybábu is - a klasszikusok nem maradhattak ki a gyűjtésből. És meg is lepődtem volna, ha nem akad legalább egy versenyfutás: Itt Szamár és Varangy futottak versenyt, Ananszi felbujtására, aki segített az utóbbinak kivitelezni a győztes családi cselt.

Hova tovább?
A jövő héten Panamával megkezdjük a vándorlást észak felé Közép-Amerikában!

2017. augusztus 12., szombat

Kuba ragyogó színei (Népmesék nyomában a világ körül 50. - Kuba)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Már az ötvenedik országnál járok! Az útnak még harmadát sem tettem meg, de azért nem rossz eredmény...

From the Winds of Manguito / Desde Los Vientos de Manguito
Cuban Folktales in English and Spanish / Cuentos Folklóricos de Cuba, En Inglés y Español
Elvia Perez
Libraries Unlimited, 2004.

Végtelenül bájos kötet, amely ismét egy gyakorló helyi mesemondó munkáját dicséri. Elvia Perez a saját repertoárjából válogatta ki a könyvbe foglalt történeteket; némelyiküket gyermekkorában a családjától tanulta, míg másokat a sziget sokféle szájhagyományából - az afrikai eredetű vallások (pl. Santería) követőitől, kanári-szigeteki bevándorlóktól, spanyol és egyéb európai származású lakosoktól - gyűjtött össze hosszas kutatómunkával. Bár a könyv nem túl vaskos (pláne, hogy minden mese kétnyelvű tükörfordításban szerepel benne), nagyon szép, kerek képet ad Kuba népmeséiről. A mesék mellett szerepelnek benne színes fényképek, kubai játékok és mondókák, receptek, történelmi bevezető, szószedet, bibliográfia, és bőséges jegyzetek is minden történethez; emellett a könyben fekete-fehér rajzos illusztrációk is akadnak, amik olyan csinosak, amilyen szokatlanok. Élmény volt végiglapozni a kötetet - az olvasásról nem is beszélve...

Fénypontok

Oshúnt a Szűzanyával
azonosítják a Santeríában
Nagyon sok kedvenc történetem volt az afro-kubai hagyományokról szóló fejeztben. A sziget útjaiban például két ikertestvér táncoltatott halálra egy ördögöt, aki lezárta a sziget útjait; mivel egyformák voltak, az ördög nem vette észre, hogy váltják egymást, és sohasem fáradnak bele a zenélésbe. Felbukkant Elegba is, aki a joruba hagyományok trickstere és az utak ura; a legendából megtudtuk, ki és mi volt ő, mielőtt istenséggé lett volna. Oshún, a Méz Úrnője arról szólt, hogyan fordította hasznára egy fiatal istennő, hogy a testvérei hatalmával szemben neki csak a méz feletti uralom jutott - ezzel viszont még az apját is el tudta kápráztatni, és megmentette egy másik isten életét. A legjobb sztori viszont a Legyőzhetetlen Asszonyok című volt, melyben két nővér vágott neki a világnak, egy harcos amazon és egy bölcs leány; mindketten országot nyertek maguknak más és más módon, és amikor az egyiküké veszélybe került, a másik a segítségére sietett.
Az állatmesék között nagyon bájos volt a Gémekről szóló, melyben egy csapat bébi gém a szüleit kereste úgy, hogy mindenféle madarakkal és állatokkal összehasonlították az éneküket. Szintén mókás volt a Fejetlen tánc, melyben úgy mentették meg az állatok egy folyamatosan civakodó ördögpártól a világot (amit minden csetepaténál felgyújtottak), hogy "fejetlen táncpartit" rendeztek a madaraknak (szárnyuk alá rejtett fejjel), és csak akkor engedték be az ördögöket, ha azok beleegyeztek, hogy lefejezzék őket... Végül pedig nagyon megfogott Kikirikí Kakas története, aki annyira hűséges volt a gazdájához, hogy megverekedett magával a Halállal is a ház küszöbén, hogy időt nyerjen neki a gyógyuláshoz.

Kapcsolatok

Jemaját, a tenger istennőjét
is a Szűzanyának
feleltetik meg
Ismét felbukkant egy, a világ teremtésével kapcsolatos özönvíz-mítosz, az afro-kubai vallásokból; itt Jemajá istennő árasztotta el a földet, mert az emberek megfeledkeztek róla.
A folyó tündére című mese a Holle Anyó helyi változata volt, a folyóba ugró szorgos lánnyal és utána a lustával - a mese a lusta lány bűnhődése helyett azonban azzal végződött, hogy a tündér közölte, amikor kinyitja az ajándékba kapott dobozt, az lesz benne, amit megérdemel. Erre a lusta lány megjavult, összebarátkozott a húgával is, és békességben éltek tovább.
És természetesen megint volt versenyfutás - ezúttal Ambeco, a szarvas, és Aguatí, a teknős között.

Hova tovább?
Jamaica, a Karib-tenger utolsó állomása következik!

2017. augusztus 5., szombat

Trickster bonanza (Népmesék nyomában a világ körül 49. - Bahamák)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Once was a time, a very good time,
Not in my time, but in b'o' Rabby time.


Folk-tales of Andros Island, Bahamas
Elsie Clews Parsons
American Folk-lore Society, 1918.

Megint csak korai gyűjteményről van szó, amely megint csak Elsie Clews Parsons munkáját dicséri (kezdek kíváncsi lenni erre a hölgyre). A kötetben 115 népmese található, melyeket mind a szigetcsoport egyetlen szigetén, Androson gyűjtött, és jegyzett le a szokásos aprólékosan fonetikus, nehezen olvasható módon. Minden történethez tartoznak bőséges lábjegyzetek hasonló változatokról a Karib-tenger más szigeteiről és Afrikából, és a mesemondókat is egyenként megismerjük a bevezetőből. Andros lakossága a múlt század fordulóján kulturálisan nagyon vegyes volt, és ezt a mesék is tükrözik: Az afrikai tricksterek mellett itt már felbukkan Jack, aki Észak-Amerikából hajózott délre az európaiakkal, valamint nyomaiban megtalálható a Floridából menekült indiánok és a velük keveredett volt rabszolgák mesehagyománya is. Parsons szerint Andros még a Bahamákon belül is kevert helynek számított, ami egyszerre volt menekültek, kétes elemek, és kalandorok gyűjtőhelye. Nem csoda, hogy a mesék között is akadt mindenféle...
Külön tetszett a bevezetőben található leírás, mely szerint amikor Parsons "storyteller" (mesemondó) után érdeklődött, általában jövendőmondóhoz irányították; végül rájött, hogy a megfelelő hívószó a "talk old story", így lehetett valódi mesemondókat találni. Általában sötétedés után. A mesék szinte mind ugyanazzal a formulával kezdődtek ("There was a time, a very good time, Monkey chewed tobacco and spit white lime"), and végződtek ("The bow bent, the story end", "If you think my story's not true, go ask the captain of the longboat crew"). Haitiban is olvastam már hasonlót, de itt szinte minden mese végén előadta a mesélő, hogy ő is ott volt, amíg valaki meg nem rúgta - pofozta - legyintette, amitől ide repült hozzánk, elmondani a történetet.

Fénypontok

Érdekes módon a könyv maga konkrét választ adott rá, melyik a legszélesebb körben ismert androsi mese: Ez nem volt más, mint az Üzenet a Férjnek című történet, amelynek egy változatával St. Vincent szigetén is találkoztam már. Arról szól, hogy egy vajúdó feleség távol lévő férjének küld üzenetet mindenféle madarakkal; a küldetést végül a kolibri teljesíti.
Nagyon klassz helyi változata volt a Mágikus Menekülés meséjének. Itt egy ördög által elrabolt lányt a bátyja, Jack mentett meg (aki "olyan boszorkányos fiú volt"), és az átváltozásaikat az akadályokkal kombinálták - egyszer pl. banánfává és banánná változtak, és az ördög gyorsan hazaszaladt a banánszedő kampójáért... Egy másik mágikus menekülés során Jack egy Zöldszív-Tudás (Greenheart-Er-Knowledge) nevű lánnyal menekült el a lány ördög-apja elől. Ebben külön szerettem, hogy amikor a lányt Jack jól fenn felejtette a fán, ahogyan ezekben a mesékben lenni szokott, a csúf szolgálólány, aki megtalálta, azonnal rohant Jackhez és szólt neki, ahelyett hogy gonoszul átvette volt a menyasszony helyét... És ha már a megmentésnél tartunk, szintén Jack volt az, aki megmentett egy királykisasszonyt az akasztófától, amikor lopással vádolták. A lánnyal az iskolában szerettek egymásba, és a történet egy ismert angol ballada helyi változata.
Érdekes, hátborzongató mese volt a Boszorkány-feleség, melyben a feleség sohasem evett otthon, hanem titokban gémmé változott és halászni járt. Amikor a férje megtudta a titkát, az átváltoztató dalt énekelve maga változtatta madárrá a feleségét (és meg is ölte).
Újdonság volt számomra a trickster-mesék között az, amelyikben Nyúl úgy menekült meg Oroszlán karmai közül, hogy javasolta, forgassa először hamuba (lisztbe?) hogy jobb íze legyen, és addig forgolódott, amíg az oroszlánt teljesen elvakította a porfelhő - majd meglógott.

Kapcsolatok

A kulturális sokféleségnek köszönhetően itt már eléggé változatos volt a trickster-felhozatal: Volt Nyúl koma (és Bouki, aki néha a trickster-szerepbe is belekóstolt), Ananszi, és Jack is; sőt, néha együtt is előfordultak különféle kombinációkban, pl. Jack és Nyúl koma testvérekként. Természetesen velük együtt megtalálható a könyvben a klasszikus trickstermesék legtöbbje is: A titkokban megevett tejfel, a kikönyrögött hamis büntetés, a kátránybábu (ami vicces módon ezekben a mesékben lány volt, és azok ragadtak hozzá, akik meg akarták fogdosni meg csókolni), egymás hátán lovaglás, Bálna-Elefánt kötélhúzás, halálos szikla, stb.
Szintén volt állatok közötti versenyfutás, megint csak új szereplőkkel: Ezúttal Homár és Kagyló versenyeztek víz alatt, illetve Ló és Kagyló víz felett (mindkettőben az utóbbi nyert, többedmagával). Előbbiben külön tetszett, hogy kombinálta a két mesetípust; igaz, hogy több kagyló is részt vett a versenyen, de Homár meg is állt néha eszegetni közben.
Több ismerős tündérmese is szerepelt természetesen a kötetben, pl. a Szorgos és a Lusta lány; Anyám megölt, apám megevett; Egyszemű, Kétszemű és Háromszemű; Négy fivér (itt a megoldás kereken az volt, hogy a vadászé lett a királykisasszony); Kékszakáll (ahol nem feleségek, hanem gyerekek voltak a kamrában megölve); Vitéz Szabólegény; Égig érő paszuly; Brémai Muzsikusok; Hal-szerető, és a Csodás Segítők is. Utóbbiban a szokásos szuperképességek mellett volt Jólnevető, Jólsíró, Jólpisilő, Jólfingó, Jólköpő is, de róluk sajnos nem sok derült ki a hiányos szövegből... Ugyanennek a mesének egy másik változatát Androsról, Zöldlevél Királykisasszony történetét, annak idején beválogattam a szuperképességekről szóló mesegyűjteményembe is.
Több Fehérlófiás motívum is visszaköszönt a mesékből. Volt óriás sast a lába húsával etető Jack, társai elől kását elevő ördögöt lelövő Jack, sőt, Boukit a föld alatt lenn hagyó (kötelet a kővel a végén elengedő) Nyúl Koma is (itt érdekes módon Bouki nyerte el a végén a királykisasszonyt).
A hiedelmek között megint csak felbukkant a loogaroo (loup garou), aki ezúttal azonos volt az éjszaka repdeső boszokránnyal, aki le tudja vetni a bőrét. Közel járunk már Louisianához...

Hova tovább?
Kubába!

2017. július 29., szombat

Éneklő teknősök, mágikus narancsfák (Népmesék nyomában a világ körül 48. - Haiti)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Létezik amerikai mesemondó körökben egy ropant népszerű haiti mesegyűjtemény, The Magic Orange Tree címmel. Diane Wolkstrein haiti utazásai során gyűjtötte a meséket, és publikálta őket egy kötetben, ami nagy hatással volt a mesemondó közösségre - de nem aratott osztatlan tetszést azok körében, akik szerint a 'turista' mesemondó nem végzett elég alapos munkát. A mai bejegyzéshez ezért inkább egy olyan könyvet választottam, ami nem csak kevésbé közismert, de ráadásul helyi mesemondó tollából származik. 


When Night Falls, Kric! Krac!
Haitian Folktales
Liliane Nérette Louis
Libraries Unlimited, 1999.

Liliane Nérette Louis haiti mesemondó, történetei több generáción keresztül öröklődtek a családban. Ez meg is látszik a mesék szövegein: Érződik, hogy élőszóban csiszolódtak ki, szinte leugranak a papírról, főleg, mert  legtöbbjükben vannak interaktív részek, kérdezz-felelek pillanatok, énekek, mondókák, és minden egyéb, amitől a mesemondás élővé válik. A kötet témák szerint csoportosítja a meséket (pl. Bouki és Malise, Szerelem és Udvarlás, Mostohák, stb.), összesen harmincat, és szépen kirajzolódnak belőlük a szájhagyomány különféle oldalai. A könyv elején mind a szerző, mind pedig a szerkesztő bevezetőjét olvashatjuk Haiti kultúrájáról, történelméről, szokásairól, és magáról a mesemondóról is; a végén pedig szószedet, színes fényképek, és autentikus haiti receptek találhatók. Nagyon kompakt kis kötet, élvezetes mesékkel.

Fénypontok

A kedvenc mesém a kötetből az Éneklő teknős volt. Ebben a mesében aszály idején a madarak egy gazdag ember kertjébe jártak borsót lopni; hogy barátjuk, az éneklő teknős is velük tarthasson, tollakat aggattak rá, és együtt repültek (a teknős nem is evett borsót, csak a repülés tetszett neki). A gazda persze végül pont a teknőst kapta el, és az ének segítségével jó sok pénzt keresett - amíg a király maga elé nem rendelte, hogy elkobozza tőle a csodás zsákmányt. A teknőst viszont előző este egy kisfiú kicserélte egy mezei, nem-éneklő teknősre, így aztán a király is hoppon maradt, meg a gazda is. De legalább a teki megmenekült.
Ha már éneklésnél tartunk: Nagyon szeretném egyszer élőben hallani Kinan Kinan meséjét, melyben egy herceg feleséget válogat lelkesen kínálkozó lányok közül, és mindegyikről eléneklik a tanácsosai, miért alkalmas feleség. A hercegnek azonban végül egy szénégető lánya tetszik meg, és annak ellenére, hogy mindenki csúfnak tartja, ő meglátja benne a szépséget is. A mese nagyrészt énekes versszakokból áll; jó lett volna hozzá legalább egy kotta...
A Gonosz mostoha és a narancsfa az a történet, ami a fentebb említett másik könyv címét is adta. Egy asszony gonoszul bánik a mostohalányával, folyton mocskolja az apja előtt, és a narancsból sem ad neki, amit az apa hozott haza ajándékba. A lány összeszedi a narancs maradékait, és az anyja sírján elássa; a magokból csodálatos fa nő, ami nem csak táplálja a lányt és engedelmeskedik a kéréseinek, de a végén még a mostohát is úgy lerázza magáról, hogy ripityára törik. Nem ez volt egyébként az egyetlen haiti mese, amit Diane Wolkstein is híressé tett; szerepel a könyvben Taizan, a hal-szerető története is, melynek a végén a lány egybeolvad hal-szerelmével, és sellővé változik (azt hiszem, ez a másik könyvben nem volt így kimondva, ott csak "barátok" voltak), és a Bagoly házassága is.
Érdekes mese volt "Bouki megnyeri a király versenyét," aminek az eleje egy libériai népmesére emlékeztetett. Az kapta meg ugyanis a királylányt, aki el tudott számolni tízig, mielőtt egy levegőbe dobott narancs földet ért. Az ostoba Bouki barátja, Malis tanácsát követve megnyerte a versenyt ("Egy-tíz!"), de a királykisasszony elég nagyot csalódott benne, mert igazából a férjnek csak a királyi kaja kellett. Végül Bouki a mohósága jutalmául elhalálozott egy vadászbalesetben. Ez gondolom jól jött a királylánynak.



Kapcsolatok

A mostohákról szóló fejezetben több Szorgos és Lusta Lány típusú mese is volt, a szokásos végkifejletekkel. Az egyik (Az elveszett ezüstkanál), amelyben a segítő öregasszony hátát kellett mosni, emlékeztetett a kedvenc trinidadi mesémre. Az anyó háta ugyanis üvegszilánkokkal volt borítva, és csak a kedves lánynak volt rá türelme, hogy megtisztítsa.
Sok helyről volt már ismerős Vletout Király (Mindentakar Király) története, melyben a király egy falu összes öregjét megölette, hogy ne tudjanak a fiataloknak tanácsot adni. Egy család elrejtette egy veremben a nagymamát, aki cserébe a tanácsaival segített nekik megszabadítani a falut. Ez az egyik legszebb verzió erre a típusra, amit eddig olvastam (magyar is van, egyébként).
Hátborzongató verzió volt a Kékszakáll-féle mesékre A kulcs, melyben egy szolgálólány azt fedezte fel, hogy a gazdaasszonya a lépcső alatti kamrában zombikat (közöttük gyerekeket is) tart. Zombis-kísértetes történet egyébként egy egész fejezetnyi volt a könyvben, a haiti hiedelmeknek és hagyományoknak megfelelően; Az utolsó zombi Konpé Pierre ültetvényén például azt mesélte el, hogyan hozott tragédiát egymás fejére kölcsönösen apa és fiú, mindkettő a saját házi zombijai segítségével.
Az ügyeletes trickster Haitin Malis (Konpé Malis vagy Ti Malis), aki általában ostoba és falánk komájával, Boukival együtt bukkan fel. Más helyen olvastam, hogy Malis eredetileg nyúl volt, Bouki pedig hiéna, de ezekben a mesékben már emberként szerepeltek. Több meséjük ismerős volt már a sziget másik feléből, a Dominikai Köztársaságból.

Hova tovább?
A Bahamákra!

2017. július 22., szombat

Ismerős tündérmesék, váratlan fordulatok (Népmesék nyomában a világ körül 47. - Dominikai Köztársaság)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


Folklore de la República Dominicana
Manuel José Andrade
Sociedad Dominicana de Bibliófilo, 2009.

Ez a kötet angol nyelven jelent meg először, 1930-ban (mivel az Amerikai Folklór Társaság támogatásával történt a gyűjtés), és csak sokkal később adták ki spanyolul, a mesék és a mesemondók eredeti nyelvén is. Andrade, a gyűjtő és feldolgozó, nyelvész volt, aki több, mint negyven nyelvet beszélt folyékonyan, és a történeteket fonetikusan jegyezte le (amitől megint jó nehéz volt legyűrni ezt a közel 700 oldalas, 304 népmesét tartalmazó kötetet - voltak olyan nyalánkságok, mint ciudad helyett suidá, meg espada helyett epa, meg tortilla helyett toitiya, meg 'hacer nada' helyett 'jacé na'. Megint jó sokat olvastam hangosan).
A mesék a könyvben típusok szerint vannak csoportosítva - az egyes mesetípusok (pl. Hamupipőke, Varázslatos menekülés, stb.) változatai egymás mellett szerepelnek. Minden mesénél megjelölték a mesemondó nevét és a gyűjtés helyszínét is, a bevezetőben pedig részletesen bemutatták az egyes mesemondókat, akiknek többsége férfi volt. A mesetípusok nagy része európai eredetű, ismerős, de akadtak közöttük trickster-történetek és kölcsönvett haiti, afrikai mesék is.

Fénypontok

A kötet fénypontjai számomra nem teljesen új mesék, hanem inkább jól ismert tündérmesék újszerű változatai voltak. Borzasztóan tetszett például, hogy a Halál-keresztapa történet végén, amikor a keresztfiú meglátta, milyen alacsonyan ég már az élete lángja, egy érdekes mesével elvonta a Halál figyelmét, és közben sutyiban olyan szépen újratöltötte az olajmécsest, hogy sohasem halt meg (a mesemondás életeket menthet). Szintén jópofa, szokatlan megoldásra lelt a Négy fivér meséje, melyben egy tolvaj, egy ács, egy csillagász, és egy vadász közösen mentett meg egy sárkány által elrabolt királykisasszonyt. Itt ugye mindig az a dilemma, hogy kihez menjen hozzá a lány, ki tett a legtöbbet a megmentéséért - ebben a mesében azonban váratlanul megjelent egy király, akinek négy lánya volt, és megegyeztek abban, hogy ő veszi feleségül a megmentett lányt, a négy fivér pedig az ő lányait. Ez is egy megoldás... Egy másik változatban Három királyfi nem tudta eldönteni ugyanezt a kérdést, ezért íjászversenyt rendeztek, és a győztesé (a középső fiúé) lett a királykisasszony; a legidősebb bánatában öngyilkos lett, a legkisebb pedig elvándorolt, és hosszas kalandok árán talált magának más feleséget.
Volt egy variáció a Három Narancs Szerelmese (magyaroknak Háromágú Tölgyfa Tündére) mesére is, amin meglepődtem, mert ezúttal egy lány indult el narancsot  (avagy ez esetben gréprfútot) szedni. A gyümölcsöket egymás után gyertyával megégette, és mindegyikből egy-egy királyfi pattant elő (akik életben is maradtak, egyébként, és a végén egyikük megmentette a lányt a mostohaanyjától). Rengeteg verziója volt itt is a Varázslatos menekülésnek, spanyol mintára általában Blanca Flor neve alatt; a kedvencem az volt, amiben a váll felett hátradobált tárgyak fésű meg tükör helyett egy fej fokhagyma, egy narancsmag, kék papír, egy szem só, és egy darab szappan voltak. A narancsmagtól Juanito és Blanca Flor narancsfává és kertésszé változtak; a kék papírból és a sóból tenger lett; a többiről sajnos megfeledkezett a mesemondó, pedig nagyon kíváncsi lettem volna rájuk...
Jót kuncogtam a Varázslatos segítők (ld. Szélike királykisasszony) mesetípus egyik helyi változatán, melyben Messzelátó, Gyorsanfutó, és egyéb hagyományos szuperhősök mellett szerepelt Caguín Cagán, akinek az volt a varázslatos tudománya, hogy többet tudott egyszerre kakálni, mint bárki más, és ebben versenyzett a király saját bajnokával... (ennek a mesének a szakdolgozatomhoz és a könyvemhez kb. 50 változatát gyűjtöttem össze, és mindegyikben voltak egyedi képességek, de ezzel most találkoztam először).
Volt azért néhány ismeretlen mese is, amik megfogták a fantáziámat. Az egyik Az óriás meséje volt, melyben három fiú próbált meg kiszabadítani egy óriás által elrabolt királykisasszonyt egy üvegtoronyból. A legkisebb fiú korábban találkozott már a lánnyal, és szerelmesek voltak, ezért ő nem adta fel a keresést, és mindenféle törpékkel és óriásokkal való kalandok árán megtalálta a bejáratot a toronyba. Az elvarázsolt erdő meséjében egy árva kislány mentette meg a faluját az erdőben lakozó sárkányoktól, akik valójában elátkozott emberek (köztük a saját szülei) voltak. A veréb és a kutya történetében egy kutyát elütött egy szekér, és a veréb elindult véres bosszút állni a barátja haláláért...
Az egyik legszebb mese az egész kötetben viszont Juanito el Valeroso története volt, amelyben mindenféle mesei elemek keveredtek egymással. Juant gyerekkorában elígérte az apja ("azt add amit nem tudsz a háznál"), és felnőttkorában egy óriáshoz került szolgálni, akinek beleszeretett a lányába (Flor de Abril, Április Virága), annak ellenére, hogy a lány láthatatlanul élt, mert olyan szép volt, hogy aki meglátta, holtan esett össze (ez a mese során többször meg is történt). Juanito mindenféle kalandok árán végül megváltotta a szerelmét és hazavitte magával; a lány pedig korommal kente be az arcát, és fokozatosan törölte le, hogy a férje szeme hozzászokjon a szépségéhez.

Kapcsolatok

A fentebb említett fénypontokon kívül is voltak még meglepő és érdekes mozzanaztok az egyes mesékben. Néhány egészen meglepő típus is képviseltette magát a gyűjteményben, mint például a Szótlan szultánkisasszony, a Mesék bosszúja, Tücsök jós, a Sárga Törpe, vagy a Halott menyasszony. Az állatok alakjába változó legény, amikor hangyává változott, egy óriáshangya alakját vette fel, és az ellenségei megfutamodtak a szörnyeteg elől; a Tizenkét holló apja konkrétan elcserélte a fiait a törpék királyával egy lányra; Jancsi és Juliska (Mariquita és Periquito) maguktól mentek ki az erdőbe, az anyjuk és apjuk figyelmeztetése ellenére; a Szörnyeteg (Bikafejű herceg) Szépsége pedig egy olyan királykisasszony volt, aki már a szörnnyé válás előtt is szerelmes volt belé, utána pedig elindult megmenteni.
Külön érdekesek voltak azok a mesék, amelyekben az európai és afriaki eredetű trickster-figurák közösen szerepeltek, vagy egymást segítve, vagy egymást megtréfálva - volt Pedro Urdemalas (helyi nevén Pedro Animal, ami elég vicces), Juan Bobo, valamint Ti Malice, Nyúl koma és Buqui a hiéna is, utóbbiak a szomszédos Haitiból. Természetesen a klasszikusoknak, mint pl. a kátránybábu, az elcserélt büntetés, vagy az egymás hátán lovaglás, ebben a gyűjteményben is akadt példája. Sőt, még a magyar hagyományban népszerű, ördögnél szolgáló szegény ember is felbukkant.

Hova tovább?
A sziget másik felébe, Haitira.

2017. július 21., péntek

Túlmesélni a dübörgő tengert (Howth)

A hazautazásom előtti napon Richard barátom még egy kiruccanásra invitált el: Magunk mögött hagyva Dublint Howth kikötővárosa felé vettük az irányt, egy rakás diák kíséretében, akik nyelvtanulás céljából Írországban töltik a nyarat. A cél az volt, hogy megismerkedjenek egy kicsit a környék történetével, sétát tegyenek Howth látványos tengerparti szirtjein, és természetesen meghallgassanak néhány helyi történetet.
Utóbbiakból pedig Howth környékén bőségesen akad.

Természetesen indulás előtt most is átböngésztem a Kindlire feltöltött ír mesegyűjteményeket, hogy felfrissítsem az emlékezetem, és elhelyezzek a térképen néhány olyan sztorit is, amiket eddig sohasem tudtam helyszínhez kötni. Howth ír neve Ben Edair - ez a név pedig látványosan gyakran bukkan fel mintenféle népmesékben és legendákban. A tündérek egyik legnagyobb lakódombjának, föld alatti királyságának neve például, ahonnan nyakra-főre kalandos kedvű Sidhe ifjak és leányok látogatnak el az emberek közé; innen származik többek között a Fianna nagy harcosának, Oscarnak felesége is. Oscar nem az egyetlen, aki ezeken a partokon, a Fianna kedvelt vadászmezőin jutott feleséghez; egy másik híres bajtársa, Mac Lugaidh is itt fogott magának (férjétől a tengeren túlról elmenekült) asszonyt.
Innen indult el továbbá a Fianna sok tengeri kalandja is; egy legenda szerint ebben az öbölben mágikus módon mindig várt rájuk hajó, amikor szükségük volt rá. Például amikor Giolla Decair a lovával együtt elrabolt a Fianna tizenhét legjobb harcosát, a többiek innen eredtek a nyomukba; amikor egy viking herceg lenyúlta Fionn vadászkutyáit, szintén innen indult útjára a mentőexpedíció. Itt zajlott le a csata, melyben Caoilte, a Fianna legjobb futója, lesántult (később a tündérek meggyógyították); és itt vívta meg Fionn azt az ütközetet is, amely után hazatérve az első szerelmét, Oisín anyját, már nem találta otthon. Kicsit előbbre ugorva időben és történeti hűségben ide kötődik Grace O'Malley-nak, az Ír-tenger vörös hajú kalóz-úrnőjének élettörténete is. Egy szó mint száz, az egész környék mélységesen át van itatva mesékkel és legendákkal - és úgy is néz ki.

Howth-ba vonattal érkeztünk meg kora délután; az első sztori, Grace O'Malley igaz története, már az állomásra érkezéskor elhangzott, mielőtt a kikötő felé vettük volna az irányt. Richard azt mondta, hogy a kikötőben álló hajókra kell fülelni: Az ösvény ugyanis, ami a szirtek szélén végigvezet, elég keskeny, és viharos időben csúszós és veszélyes lehet. Ezért aztán, ha a hajók kötélzete csak csilingel, az ember még nyugodt szívvel nekivághat a túrának - ám ha a kötelek sivítanak, a mászásról sajnos le kell mondani. Velünk az utóbbi történt, így a szirteknek éppen csak az elejére gyalogoltunk fel, ahol megcsodáltuk a kilátást, fényképezkedtünk egy kicsit, majd indultunk is vissza.

A terv ezek után az lett volna, hogy beülünk egy kocsmába egy kis közös mesélésre - de mire mindenki fel-meg lekeveredett a szirtekről, azzal a szomorú ténnyel kellett szembesülnünk, hogy az utolsó busz indulásáig már csak néhány percünk maradt. A buszmegállóba tömörülve a szemerkélő esőben közösen sajnálkoztunk a program legjobb részének elvesztésén - míg egyszercsak Richard megkérdezte, hogy van-e kedvem elmondani az egyik leghíresebb helyi Fianna-legendát, Oscar és Aideen szerelmének történetét (a szirtek tetején ugyanis áll egy neolit kori halomsír, amit a hagyomány Aideen sírjaként tart számon).
Természetesen volt kedvem. És így, Howth szirtjei alatt, a viharos tengerrel a háttérben, esőkabátba csomagolva, egy rakás ázott idegen nyelvű diák előtt adhattam elő a Fianna egyik legszebb szerelmes történetét. Nem csak  kedvenc legendás hőseim előtt tisztelegtem a (frappánsan öt percbe sűrített) előadással, hanem egy nagy mesemondó példaképem, a nemrég elhunyt David Ponkey előtt is, akitől először hallottam ezt a történetet, és azóta is az ő verziójában mesélem tovább. És bár nagy sajnálatomra ez a történet nem pontosan ott hangzott el, ahol kellett volna neki (a halomsírnál), azért közelebb voltam a helyszínéhez, mint valaha képzeltem volna. És csodás élmény volt. A diákoknak csillogtak a szemei, utána kérdezgettek is, sőt, többen tudni akarták, hol olvashatnak még ilyen történeteket (ami számomra mindig a siker jelképe). Még nagyban jegyzetelték a könyvcímeket, amikor végül begördült a busz, és útnak indultunk vissza, Dublin felé.


2017. július 20., csütörtök

Nemzeti Leprikón Múzeum. De tényleg.

Amikor először hallottam róla a FESten keresztül, hogy Dublinban Leprikón Múzeum nyílik, bevallom, erősen forgattam a szemeimet. A leprikón egyike annak a kb. öt dolognak, ami minden laikusnak eszébe jut Írországról, és Szent Patrik napja környékén Amerika minden szegletét el szokták árasztani az idegesítő, giccses kis rajzok zöld ruhás vigyorgó manókról és arannyal teli edényekről. Mesemondóként halmozottan idegesít, hogy a rengeteg csodálatos ír mese, legenda, és hiedelem közül pont ez ragadt meg a köztudatban - különösen, mert a rajzfilmleprikónoknak csak halovány köze van az eredeti történetekhez.
Fenntartásaim voltak, na.

Amikor végül akadt egy szabad napom Dublinban, Richard említette meg, hogy érdemes elmenni a múzeumba. Csodálkoztam rajta, hogy pont egy mesemondótól hallok ilyet, de állította, hogy a hely korántsem annyira gáz, mint amilyennek a név alapján gondolná az ember - így aztán, amikor arra vitt a lábam, benéztem a múzeum portájára. Egy nagyon kedves lány ült benn, aki nem csak az alapvető tudnivalókat (jegyek, stb.) mondta el, de érdeklődött is róla, ki vagyok, miért érdekel a téma, és amikor megtudta, hogy mesemondó a foglalkozásom, nagyon lelkes lett, és jó tizenöt percet beszélgettünk róla, az ő mesemondóik honnan szerzik a történeteiket, és hogyan tervezik meg a programjaikat. Így már sokkal barátságosabbnak tűnt a hely, ezért rögtön váltottam is egy jegyet a következő vezetésre.

Már a múzeum előtere maximálisan meggyőzött róla, hogy jól döntöttem. A tükrökkel kirakott kis helység minden falát leprikónokkal és tündérekkel kapcsolatos fotók, idézetek, és könyvek borították, kisebb vitrinekben pedig a leprikóntörténelem különböző állomásai voltak láthatók - többek között annak a 8. századi krónikának egy (másolat) oldala is, melyben először történik említés a leprikónokról. Vidáman nézelődtem négy-öt másik látogatóval, köztük egy amerikai családdal együtt, de kissé tanácstalan voltam: Az előtérből ugyanis nem vezetett ajtó tovább sehová.

Hamarosan csatlakozott hozzánk aktuális idegenvezetőnk, egy nagyon barátságos srác, aki még az előtérben eloszlatta a leprikónokkal kapcsolatos tévképzeteinket: Elmondta például, hogy eredetileg egyáltalán nem viseltek zöld ruhát (megint Disney a ludas). A rövidke történelmi áttekintés után megkérte az egyik kislányt, hogy kopogtasson a falon - és csodák csodája, kitárult egy titkos ajtó, amin keresztül egy alagútba jutottunk. It döbbentem rá, mennyire szerencsés, hogy pont gyerekekkel kerültem egy csoportba: az egész túra során a legjobb szórakozás az volt, hogy az ő reakcióikat figyeltem. A múzeum pedig nagyon is szépen, bőkezűen szórta a gyerekek számára varázslatos dolgokat.
Az alagút optikai illúzió volt; a másik végébe sétálva úgy tűnt, mintha zsugorodnánk. Innen aztán tovább sétáltunk egy különös, víz színeivel megvilágított folyosón, amely az észak-írországi Giant's Causeway formáit idézte a képzeletünkbe; ennek a végén pedig egy szobába jutottunk, ahol minden bútor hatalmas volt, hogy a leprikónok szemszögéből csodálhassuk meg a világot. Itt idegenvezetőnk magunkra is hagyott minket egy időre, hogy nyugodtan fotózkodhassunk és mászhassunk (a gyerekek legnagyobb örömére); ebből természetesen én sem akartam kimaradni. A szék annyira magas volt, hogy egy sráccal és a barátnőjével kölcsönösen bakot tartottunk egymásnak a meghódításához.
Az óriási szobában arról beszélgettünk, mi is tulajdonképpen a leprikón, és milyen helyeken találkozhatunk vele. Innen a tűzhelyen keresztül ("hűűűű!") sétáltunk tovább egy újabb szobába, ahol körbeálltuk Írország miniatűr térképét. Egy kellemes női hang fényjátékkal egybekötve mesélt nekünk tündérdombokról, fontos helyekről, és egyéb ír hagyományokról, miközben a térképen felvillantak a tündérfények, körberepültek Lir gyermekei, vagy lángok lobbantak fel Tara és más legendás helyek felett (itt megjegyzem, hogy nem sunyiban fotóztam, hanem egyenesen bátorítottak rá).
A térkép után egy apró kunyhó belsejébe érkeztünk, ahol gyertyafénynél mesélt róla a vezetőnk, milyen körülmények között és milyen alkalmakkor meséltek régen az emberek; valamint arról is, milyen funkciót töltöttek be a leprikón-mesék a néphagyományban. A kunybóból egy szivárványon keltünk át (amit a plafonról lógó színes zsinórok alkottak), és a következő teremben, egy edény arany társaságában meghallgattuk az első mesénket (itt megjegyzem, hogy a múzeum minden tere úgy van kialakítva, hogy mesélni lehessen benne). Klasszikus sztori volt egy fiúról, aki elkapott egy leprikónt, és piros sállal (avagy ez esetben zoknival) jelölte meg, hová van elrejtve az arany - a csavar az volt benne, hogy a srác egyes szám első személyben, nagyon élvezetesen adta elő (de anélkül, hogy túljátszotta volna), amitől persze a gyerekek külön le voltak nyűgözve ("te láttál leprikónt?!").
A mese után egy tündérdomb belseje volt a következő helyszín - ez volt a kedvenc terem, réz falakkal és fényekkel, amik a vízen táncoló nap hatását adtak vissza (egyezve olyan elméletekkel, melyek szerint a halomsírok faragásai is ezt hivatottak utánozni). Tényleg olyan hangulatot keltett, mintha egy tündérdombban lettünk volna, lakomára várva. Itt a tündérlegendákról beszélgettünk, és arról, hogyan lettek a régi eposzok népeiből apró kis népmesei lények.
A tündérdomb után egy éjszakai erdő következett, állatok sziluettjeivel, sötét ágakkal-bogakkal, és egy kúttal, amit körülültünk, és meghallgattuk a túra második történetét - Fergus Mac Leití király legendáját (amit egyébként a saját könyvembe is beválogattam). A srác megint csak nagyon jól mesélt, és nagyokat kuncogtunk az előadáson.
A túra tulajdonképpen itt ért véget - már csak az volt hátra, hogy a múzeum bőséges (és mesemondói szemmel nagyon kielégítő) könyvesboltján keresztül távozzunk. Utóbb megtudtam Roberttől, aki ugyanazon a napon látogatott el a múzeumba, csak egy későbbi időpontban, hogy minden mesemondó más és más történeteket ad elő a vezetés során, és más és más termekben időzik el hosszabban - sőt, péntek és szombat esténként felnőtt előadásokat is tartanak.

Richardnak igaza lett: A Leprikón Múzeum igényes, izgalmas, és látványos, az idegenvezetők pedig jó mesemondók, akik alaposan fel vannak készülve néprajzi ismeretekkel. Nem gondoltam, hogy ez fogom mondani a végén, de mindenkinek erősen ajánlom a látogatást!

2017. július 16., vasárnap

Candlelit Tales: Ír mesék, ír módra, ír kocsmában

Dobpergést kérek, mert egész két hetes írországi utazásom toronymagas fénypontja következik.

Kora este volt, amikor megérkeztünk a dublini Stag's Head kocsma elé. Első ránézésre nem nagyon különbözött az utcákat szegélyező többi tipikus ír kocsmától; hangulatos volt és tele emberekkel. Volt azonban valami, ami miatt pont ide evett minket a fene, és ami miatt az épület oldalában már hosszú sor kígyózott az emeleti bejárat felé: Itt került sor a Candlelit Tales nevű fiatal mesemondó csapat aktuális előadására. Jegyet nem kellett fizetni, de ha jót akart magának az ember, már kezdés előtt egy órával felmarkolta a sörét, és beállt a sorba.

Mivel szeretnek engem a kelta istenek, az est műsora, teljesen véletlen- vagy inkább sorsszerűen, Fianna-legendákból állt. (!!!)

A csapat három mesemondóból (két srácból és egy lányból), valamint három zenészből állt (egy hegedűsből, egy gitárosból, és egy multifunkciós illetőből, aki előtt vagy egy tucat hangszer volt bekészítve). A kocsma emeleti termét, a bárpulttal a sarokban, gyertyákkal világították be (a csapat nevéhez méltóan), és az asztalok körül, között, felett, sőt, még az ablakpárkányokon is szardíniaként ült a lelkes (és látványosan fiatal) közönség; a mesemondóknak is pont csak annyi helye volt, hogy fel tudjanak állni, a zenészek pedig mind egy asztal köré tömörültek a sarokban. Ettől már kezdéskor nagyon baráti, bensőséges viszony alakult ki a közönség tagjai és a mesemondók között.

Aztán elkezdődött a mesélés.

A zenészek vezették fel a műsort. Amint felzengett a hegedű és lüktetni kezdett a bodhran dob, a közönség egy emberként kezdte a sarkával ütni a ritmust a kocsma padlójának deszkáin. Döngött az egész épület. Ebbe a hangulatba lépett bele Aaron, az első mesemondó, és üdvözölt minket a Fianna világában - és innen már csak emelkedett a hangulat. Hangosítás nem volt, így a mesemondók a kocsma közepén állva teli tüdőből, a zenét túlharsogva meséltek, széles gesztusokkal, esetenént egyik kezükben söröskorsóval, és mágikus módon végig az aláfestő zene ritmusára; pont a hangsúlyos szavakon dobbant a dob, az izgalommal együtt emelkedett a hegedűszóló, a megható részleteknél éterien csilingeltek az asztal alá akasztott szélcsengők, és egyáltalán, zene és történet végig tökéletes harmóniában hullámzott egymással, a zenészek és a mesemondók pontosan tudták, hol van a hangsúly, hol van a szünet, hol van a ritmus. Aaron és Aoife, férfi és női mesemondó váltogatták egymást - közben pedig néha-néha a másik srác (akit stílszerűen Oisínnak hívtak) is átvette a szót egy-egy rövid sztori erejéig (Oisin születését nyilván ő mesélte el), bár az ő feladata főleg abból állt, hogy Conan Maolt, a Fianna rezidens cinikusát testesítse meg, és a hátsó asztal mellől a söre felett belekotyogjon a hősök magasztos legendáiba. Feküdtünk a röhögéstől, valahányszor megszólalt.

A műsor közel két órás volt, középen szünettel. Én az egészet a baloldali képen látható fültől fülig vigyorral ültem végig. Az első órában a csapat bemutatta nekünk a Fianna tagjait - Fionnt a gyermekkorával és a Bölcsesség Lazacával, Oisínt, a bárdot, Oscart, a harcost, a szélsebes lábú Caoilte-t, a cinikus Conant, a félszemű, félelmetes Goll Mac Mornát, a rakoncátlan Mac Lugaidh-ot, és természetesen Diarmuidet, minden nő kedvencét. A legtöbb sztori ismerős volt már, de zenével, gyertyákkal, és természetesen ír mesemondók által előadva utánozhatatlan volt a hatásuk. A szünet után pedig feltették a koronát a műsorra: Most, hogy megismertük a főszereplőket, egy órában elmesélték az egyik legkedvesebb Fianna-legendámat, a Berkenyefák Házát. Meg voltam róla döbbenve, hogy bevállalták; nem csak hosszú és bonyolult történet, amelyben a csapat minden tagja a maga útját járja, de ráadásul csata csatát követ benne, tocsog a vér, és szívszaggató jelenetek váltják egymást szinte groteszkül vicces pillanatokkal. A legenda szerint Fionnt és néhány emberét tőrbe csalják egy mágikus fogadóba, ahol odaragadnak a székekhez, és mozdulni sem tudnak, míg odakinn három ellenséges királyság seregei készülnek, hogy lemészárolják a magatehetetlen harcosokat. Fionn két kisfia van egyedül szabadon; a fogadót egy keskeny gázló választja ez az ellenségtől, amit egy jó harcos egymaga is hosszú ideig tud tartani. A két kisfiú megküzd egy fél sereggel, mire a Fianna többi, szabadon lévő harcosa a helyszínre érkezik, de az utolsó pillanatban mégiscsak elesnek; helyüket átveszik a tapasztaltabb hősök, illetve csak egyikük, mert Diarmuidnak el kell mennie a házban hisztiző Conan számára ennivalót lopni (itt a comic relief). Az után újabb csaták, hősies halálok, és látványos hőstettek következnek, amíg Fionnt és embereit meg nem szabadítják a varázslat alól, és le nem győzik az álnok ellenséget.

A dübörgő csatajelenetek közül is kiemelkedtek azok a pillanatok, amikor felzengett a Diord Fionn. Erről tulajdonképpen nem tudja senki biztosan, csatakürt volt-e vagy csatakiáltás (Richard ez után kutakodott előző nap az archívumban), de a Fianna mindig csak a legnagyobb végveszélyben szólaltatta meg, és olyankor messzire zengett. Amikor a történetben először hangzott fel, a mesemondók elmondák, miről van szó - majd megkérték az egész közönséget, hogy szálljon be a csatakiáltásba, amit mi lelkesen, teli torokból, az asztalokat ütve meg is tettünk. A harmadik ilyen pillanat után már én is teljesen készen álltam rá, hogy induljunk vikingeket mészárolni...

Az egész este hatalmas élmény volt. A mesemondók, a zene, és a közönség összjátéka olyan hangulatot teremtett, amit szavakban nehéz visszaadni; ott kellett lenni hozzá, hogy átélje az ember, a csontjaiban érezze a dübörgést. Külön bónusz volt, hogy a kedvenc legendáim keltek életre; végre láttam mesemondókat, akik ugyanolyan lelkesek voltak irántuk, mint én, ugyanolyan szívvel-lélekkel-élvezettel mesélték őket, teli torokból, csillogó szemekkel. Életre keltek tőlük a hősök, a történetek. Erre az estére életem végéig emlékezni fogok.

(Aki ezek után szeretne ízelítőt kapni a hangulatból, az a Candlelit Tales FB oldalán megtalálja a videót, június 28-i dátummal)

Aki Dublinban jár, és el tud csípni egy előadást, TEGYE MEG. Itt lehet tájékozódni az aktuális programról.