Mire észbe kaptunk volna, véget is ért a három napos intenzív kiképzés: még összeültünk egy nagyon tartalmas délelőttre, amibe megpróbáltunk minden kérdést és témát belezsúfolni, hogy semmi ne maradjon függőben. A mai napon leginkább arról volt szó, minek kell feltétlenül benne lennie egy mesemondó életrajzában, és hogyan kell bemutatkozó szöveget írni úgy, hogy sokat mondjon kis helyen, és mégis maradjon benne egyéniség. Ezzel aztán jól el is szöszöltünk egy darabig; óra végén mégis maradt egy kis idő olyan létfontosságú dolgokra, mint árak és tiszteletdíj, további honlap szabályok, és még néhány híres mesemondó honlapját is megrágtuk, hogy lássuk, ők mit írnak magukról.
Természetesen három nap alatt nem kerülhetett sor mindenre; mégis úgy érzem, hogy Kim nem hagyott kérdést megválaszolatlanul. Mindannyian új ötletek és tervek áradatával távoztunk, vidáman és lelkesen; alig várjuk, hogy elkezdhessünk dolgozni a honlapunkon/CD-nken/szórólapunkon stb.
Az a szép az egészben, hogy Kim elsősorban és mindenek felett mesemondó, akárcsak mi; ha a kedvenc történeteiről beszél, elkönnyesednek a szemei, mohón vesz a kezébe minden új könyvet, csillogó tekintettel figyel, ha valaki valami érdekes dolgot mesél... és mivel ennyire szereti a mesemondást, elhatározta, hogy ebből szeretne élni. Azt mondta, azt kívánja, bár csak lett volna valaki, aki annak idején neki is megtanítja ugyanezeket a dolgokat.
Mi pedig szerencsések vagyunk, hogy ő úgy döntött, számunkra ő lesz az a valaki...
2012. március 18., vasárnap
2012. március 17., szombat
Még több marketing
Felvirradt a tanfolyam második napja; újult erővel és színes lapocskák tömkelegével felfegyverkezve vágtunk neki ismét a marketing végtelen világának.
Kim Weitkamp még mindig nem beszél mellé egy pillanatig se.
A délelőttöt nagyrészt egyetlen téma foglalta el: hogyan ad ki az ember mesemondó CD-t?
Végtelenül hasznos társalgás volt, jegyzeteltem, mint a gép: Kim sorra vett minden egyes lépést a mesék kiválasztásától a CDk eladásáig, konkrét programokat, stúdiókat és árkategóriákat mellékelve minden egyes opcióhoz. Örültem, mint majom a farkának, hogy végre ezt is megtanítja nekem valaki; a mesemondó szakma ezen része eddig teljesen ismeretlen volt a számomra, és a tanultakból ítélve nem egy komoly hibát követtem volna el, ha magamtól kell felderítenem. Cserébe kiderült, hogy a mai világban jóval egyszerűbb CD-t kiadni, mint gondolná az ember, még akkor is, ha készen állunk rá, hogy megfizessük a minőséget. Ideje komolyabban elgondolkodnom ezen a dolgon.
A CD-k és egy kiadós ebéd után áttértünk a honlap kérdésére. Először is sorra vettük, mitől jó egy honlap, minek kell feltétlenül szerepelnie rajta, és milyen általános hibákat nem szabad elkövetni. Megnéztük vagy fél tucat híres mesemondó honlapját, és egyenként megvitattuk őket. Ezen a ponton megint büszke voltam magamra, mert úgy tűnt, honlap terén nem követtem el komolyabb baklövést, régen se meg most se, juhé!
Az általános tudnivalók után Kim sorra vett mindannyiunkat; be kellett mutatnunk a választott színskálát, elmondani, miért vonzódunk azokhoz a színekhez, cserébe pedig ő elmagyarázta, jól választottunk-e, és mit árulnak el rólunk a színeink. A szarkaszínekre, amiket olyan gondosan összeválogattam, végül nem került sor; amikor Kim megtudta, hogy már van honlapom, kitette a kivetítőre, és inkább beszéltünk arról. Ismét meg lettem dicsérve a szín- és sablonválasztással kapcsolatban (utóbbiért jóatyám arathatja le a babérokat, mint ahogy a honlapszerkesztésért is úgy általában). Ettől aztán annyira honlap happy lettem, hogy a délután fennmaradó két órámat vidám szöszmötöléssel töltöttem, és tavaszi nagytakarítást tartottam a honlap meg a blogok háza táján.
Ismét végtelenül hasznos napot tudhatunk magunk mögött. A fenti két nagy témán kívül szó volt még tucatnyi egyéb dologról is: hírlevélről, blogolásról, twítelésről, levelezőlistákról, médiacsomagokról, és minden olyan apróságról, ami a mesemondó tevékenység körítéséhez tartozik. Kim tényleg nagyon érti a dolgát, és hajlandó is mindent átadni nekünk.
A kemény munka végeztével édes pihenés várt ránk: az egész csapat hivatalos volt a nagyfőnök házába közös vacsorára. Volt a tiszteletünkre minden, ami szem-szájnak ingere; gyűjts össze két tucat mesemondót a házadba, adj nekik enni (nálam Joel saját készítésű tortája vitte el a pálmát: egy teljes cseresznyés, egy sütőtökös és egy barackos pite volt bevonva három réteg csokitortával... csodálkozom, hogy nem fordultunk le mindannyian a hintaszékről azonnali cukorkómában), ültesd ki őket hintaszékekre a teraszra, és rakd őket körbe hangszerekkel. Az eredmény: késő éjszakába nyúló, lámpafényes mesélés, zenélés, beszélgetés, sírás és nevetés. Amellett, hogy nagyfőnök, Kim és az egyik volt osztálytárs mind kiváló zenészek, a csoport egy másik tagjáról is kiderült, hogy évek óta hivatásos country és bluegrass zenész és énekes, úgyhogy a Szent Patrik-napi pörgős dallamok hamarosan súlyos balladákkal és "lelőttem a volt pasimat" típusú vidám nótákkal keveredtek el. Marcy hangjával falat lehetne bontani, és a szövegei is zseniálisak.
Ideje ágyba tántorogni: holnap is hosszú napunk lesz...
Kim Weitkamp még mindig nem beszél mellé egy pillanatig se.
A délelőttöt nagyrészt egyetlen téma foglalta el: hogyan ad ki az ember mesemondó CD-t?
Végtelenül hasznos társalgás volt, jegyzeteltem, mint a gép: Kim sorra vett minden egyes lépést a mesék kiválasztásától a CDk eladásáig, konkrét programokat, stúdiókat és árkategóriákat mellékelve minden egyes opcióhoz. Örültem, mint majom a farkának, hogy végre ezt is megtanítja nekem valaki; a mesemondó szakma ezen része eddig teljesen ismeretlen volt a számomra, és a tanultakból ítélve nem egy komoly hibát követtem volna el, ha magamtól kell felderítenem. Cserébe kiderült, hogy a mai világban jóval egyszerűbb CD-t kiadni, mint gondolná az ember, még akkor is, ha készen állunk rá, hogy megfizessük a minőséget. Ideje komolyabban elgondolkodnom ezen a dolgon.
A CD-k és egy kiadós ebéd után áttértünk a honlap kérdésére. Először is sorra vettük, mitől jó egy honlap, minek kell feltétlenül szerepelnie rajta, és milyen általános hibákat nem szabad elkövetni. Megnéztük vagy fél tucat híres mesemondó honlapját, és egyenként megvitattuk őket. Ezen a ponton megint büszke voltam magamra, mert úgy tűnt, honlap terén nem követtem el komolyabb baklövést, régen se meg most se, juhé!
Az általános tudnivalók után Kim sorra vett mindannyiunkat; be kellett mutatnunk a választott színskálát, elmondani, miért vonzódunk azokhoz a színekhez, cserébe pedig ő elmagyarázta, jól választottunk-e, és mit árulnak el rólunk a színeink. A szarkaszínekre, amiket olyan gondosan összeválogattam, végül nem került sor; amikor Kim megtudta, hogy már van honlapom, kitette a kivetítőre, és inkább beszéltünk arról. Ismét meg lettem dicsérve a szín- és sablonválasztással kapcsolatban (utóbbiért jóatyám arathatja le a babérokat, mint ahogy a honlapszerkesztésért is úgy általában). Ettől aztán annyira honlap happy lettem, hogy a délután fennmaradó két órámat vidám szöszmötöléssel töltöttem, és tavaszi nagytakarítást tartottam a honlap meg a blogok háza táján.
Ismét végtelenül hasznos napot tudhatunk magunk mögött. A fenti két nagy témán kívül szó volt még tucatnyi egyéb dologról is: hírlevélről, blogolásról, twítelésről, levelezőlistákról, médiacsomagokról, és minden olyan apróságról, ami a mesemondó tevékenység körítéséhez tartozik. Kim tényleg nagyon érti a dolgát, és hajlandó is mindent átadni nekünk.
A kemény munka végeztével édes pihenés várt ránk: az egész csapat hivatalos volt a nagyfőnök házába közös vacsorára. Volt a tiszteletünkre minden, ami szem-szájnak ingere; gyűjts össze két tucat mesemondót a házadba, adj nekik enni (nálam Joel saját készítésű tortája vitte el a pálmát: egy teljes cseresznyés, egy sütőtökös és egy barackos pite volt bevonva három réteg csokitortával... csodálkozom, hogy nem fordultunk le mindannyian a hintaszékről azonnali cukorkómában), ültesd ki őket hintaszékekre a teraszra, és rakd őket körbe hangszerekkel. Az eredmény: késő éjszakába nyúló, lámpafényes mesélés, zenélés, beszélgetés, sírás és nevetés. Amellett, hogy nagyfőnök, Kim és az egyik volt osztálytárs mind kiváló zenészek, a csoport egy másik tagjáról is kiderült, hogy évek óta hivatásos country és bluegrass zenész és énekes, úgyhogy a Szent Patrik-napi pörgős dallamok hamarosan súlyos balladákkal és "lelőttem a volt pasimat" típusú vidám nótákkal keveredtek el. Marcy hangjával falat lehetne bontani, és a szövegei is zseniálisak.
Ideje ágyba tántorogni: holnap is hosszú napunk lesz...
2012. március 16., péntek
Mesemondás és marketing, avagy az orális archeológus esete a szégyentelen önreklámozással
Ebben a félévben a szokásos heti órákon kívül lehetőségünk nyílt arra, hogy egy egész hétvégés tanfolyamon vegyünk részt, Marketing Mesemondóknak témában. A tanfolyamot a mesemondó világ egyik híressége, Kim Weitkamp tartja, aki nem csak arról nevezetes, hogy remekül mesél, hanem arról is, hogy ügynökséget működtet kifejezetten mesemondók menedzselése céljából. Tőle aztán van mit tanulni!
A tanfolyam péntek-szombat-vasárnap zajlik, reggel kilenctől délután négyig, és a különleges alkalomból a tanterem is megtelt emberekkel: visszajött több diák, aki már lediplomázott a mesemondó szakon, de tovább kívánja képezni magát; és ideutazott Kim kedvéért néhány virtuális osztálytársunk is, akikkel eddig csak az interneten keresztül találkoztunk. Egészen fura volt látni, hogy így megtelt a terem.
A tanfolyam első napjának végén járva így foglalnám össze röviden az élményt:
VÉGTELENÜL HASZNOS.
Az egész gyakorlat alaptétele (és nem lehet eléggé hangsúlyozni) az, hogy NEM SZÉGYEN PÉNZT KAPNI AZÉRT, AMIT SZERETSZ CSINÁLNI.
(Vagy, ahogyan a Joker mondaná: Ha jól csinálsz valamit, sohase csináld ingyen!)
Kim pedig nem csak bájos és jó humorú, hanem borzasztóan gyakorlott is marketing terén: amerikaihoz méltóan pontosan tudja, hogyan kell eladnia a műsorait bárkinek, bárhol, bármikor. A tanteremben töltött első fél óra után én is készen voltam rá, hogy most azonnal felkérjem egy fellépésre.
Ami pedig a legszebb az egészben: az egész képzés pörgős és gyakorlatias. Egy szemernyi marketing elmélet nem hangzott el, de még csak egy nyamvadt bibliográfiát sem nyomott a kezünkbe; egyszerűen odaplántálta magát a tábla elé, ránk szegezte a tekintetét, és mondani kezdte a tudnivalókat, alig győztem jegyzetelni. A tudnivalók pedig mind olyan dolgok voltak, 1. amikre minden mesemondónak szüksége van, és 2. amiket most rögtön elkezdhetünk alkalmazni, ha kedvünk szottyan rá. Így szerezz megrendeléseket, így ajánld a műsoraidat telefonon, és amikor ők ezt és ezt válaszolják, akkor te ezt és ezt mondod, erre és erre nagyon figyelsz, ezt és ezt soha ne csináld, ellenben mindig emlékezz rá, hogy ezt és ezt utána feltétlenül tedd meg.
Miután az alapvető, nélkülözhetetlen dolgokon (honlap, szórólapok, névjegykártyák, telefonos ajánlók, személyes megbeszélések stb.) végigértünk, Kim leült, és szép türelmesen sorra vett mindenkit az osztályban. A gyakorlat lényege az volt, hogy mindannyiunknak listát kellett készíteni mindenről, amihez értünk (nem csak a mesemondással kapcsolatban!) és aztán ez alapján listát készíteni arról is, hogyan lehet mindezek összekapcsolni a mesemondással, és KIKNEK lehet ajánlati, milyen helyszíneken, milyen rendezvények alkalmából. Minden lista legalább háromszor olyan hosszúra sikerült, mint gondoltuk volna. Ezek után sorra mindenkinek ki kellett választania a felsoroltak közül egyet, amit Kim a segítségünkkel tovább boncolgatott, és hasznos ötletekkel és tanácsokkal látott el mindannyiunkat. Amikor rám került a sor, a hecc kedvéért úgy azonosítottam magam, mint Mesemondó és Régész; ettől aztán teljesen felvillanyozódott, felsorolt egy csomó helyszínt (sokat közülük már meghódítottam magamtól, de volt néhány remek új ötlete is), és végül egy kreatív rohamában elkeresztelt "orális archeológusnak", amin majdnem megfulladtam a röhögéstől, bár úgy tűnik, ő komolyan gondolta, és angolul nem is annyira ciki, mint magyarra átültetve (bár még mindig meggyőződésem, hogy úgy hangzik, mintha emberek szájában ásnék).
Mire végigértünk az egész osztályon, már csak néhány rövid, ám annál érdekfeszítőbb kérdésre jutott idő. Házi feladatot viszont többet is kaptunk, a tanfolyam rövidségére való tekintet nélkül:
1. Közösségileg el kellett zarándokolnunk a helyi Home Depot-ba, és festék-minta-kártyácskákat zsákmányolni, amikből holnapra mindenki köteles egy színskálát összeállítani a honlapja/szórólapja/névjegykártyái számára. Én azonnal a bőség zavarába estem, és egy maréknyi színes kártyácskával távoztam a helyszínről azzal, hogy majd otthon kitotózom a dolgot. Jelen pillanatban az asztalomat olyan vicces nevű árnyalatok borítják, mint "Marshmallow White", "Moonlight Grey", "Crisp Autumn Leaves", "Buttered Sweet Corn", és "Spring Bluebell". Épp egy szarka-színskála összeállításán kísérletezem, ami szerintem a hattyúfehér-ónixfekete-selymes zafírkék vonalon mozog valahol (de lehet, hogy karib-kék, még nem döntöttem el).
2. Mindenki köteles egy listát készíteni olyan fellépésekről, ahol jól szerepelt, de mégsem hívták meg újra. Ezek után legalább egyet közülük fel kell hívni telefonon, és megkérdezni őket, mi volt az oka, hogy nem hívtak meg újra. Nem lesz kellemes élmény, ígérte Kim, de rengeteget lehet tanulni belőle.
3. Mindenki köteles legalább húsz olyan helyet és rendezvényt gyűjteni, akikhez szívesen menne mesélni, és megtervezni, hogyan fogja hozzájuk beajánlani magát.
Azt kell mondanom, hogy rettenetesen élvezem ezt a tanfolyamot! Egyrészt büszke vagyok magamra, hogy a hallottak nagy részét az elmúlt öt évben teljesen magamtól sikerült kitotóznom (vagy a saját káromon tanultam meg), másrészt pedig RENGETEGET tanulok, és mind gyakorlati, azonnal felhasználható információ. Azt is jó hallani, hogy a mesemondásból igenis meg lehet élni, ha sok munkával jár is, de ha az ember megfelelő mennyiségű munkaórát fektet a tervezésbe és a körítésbe, mindig lesz alkalma rá, hogy azt csinálja, amit a legjobban szeret: közönség előtt mesélni.
Hölgyeim és uraim, fiúk és lányok, gazdik és kutyák: a profizmus nem szégyen. Az igényesség szintén nem az. A marketing teljes hiányától nem lesz valaki automatikusan autentikus, ahogyan a csillivilli honlap sem tesz senkit tehetséges mesemondóvá. De ha valaki tényleg komolyan gondolja, hogy élete hivatása a mesélés, és meg szeretne élni belőle, csak azért, hogy semmi más ne vonja el a figyelmét és az energiáját: akkor bizony meg kell dolgozni a sikerért, akárcsak bármilyen más szakmában.
És ha van, aki ezt hajlandó az újabb generációnak megtanítani, nyíltan,őszintén és féltékenykedés nélkül - én hajlandó vagyok megfizetni neki a tanfolyamot.
A tanfolyam péntek-szombat-vasárnap zajlik, reggel kilenctől délután négyig, és a különleges alkalomból a tanterem is megtelt emberekkel: visszajött több diák, aki már lediplomázott a mesemondó szakon, de tovább kívánja képezni magát; és ideutazott Kim kedvéért néhány virtuális osztálytársunk is, akikkel eddig csak az interneten keresztül találkoztunk. Egészen fura volt látni, hogy így megtelt a terem.
A tanfolyam első napjának végén járva így foglalnám össze röviden az élményt:
VÉGTELENÜL HASZNOS.
Az egész gyakorlat alaptétele (és nem lehet eléggé hangsúlyozni) az, hogy NEM SZÉGYEN PÉNZT KAPNI AZÉRT, AMIT SZERETSZ CSINÁLNI.
(Vagy, ahogyan a Joker mondaná: Ha jól csinálsz valamit, sohase csináld ingyen!)
Kim pedig nem csak bájos és jó humorú, hanem borzasztóan gyakorlott is marketing terén: amerikaihoz méltóan pontosan tudja, hogyan kell eladnia a műsorait bárkinek, bárhol, bármikor. A tanteremben töltött első fél óra után én is készen voltam rá, hogy most azonnal felkérjem egy fellépésre.
Ami pedig a legszebb az egészben: az egész képzés pörgős és gyakorlatias. Egy szemernyi marketing elmélet nem hangzott el, de még csak egy nyamvadt bibliográfiát sem nyomott a kezünkbe; egyszerűen odaplántálta magát a tábla elé, ránk szegezte a tekintetét, és mondani kezdte a tudnivalókat, alig győztem jegyzetelni. A tudnivalók pedig mind olyan dolgok voltak, 1. amikre minden mesemondónak szüksége van, és 2. amiket most rögtön elkezdhetünk alkalmazni, ha kedvünk szottyan rá. Így szerezz megrendeléseket, így ajánld a műsoraidat telefonon, és amikor ők ezt és ezt válaszolják, akkor te ezt és ezt mondod, erre és erre nagyon figyelsz, ezt és ezt soha ne csináld, ellenben mindig emlékezz rá, hogy ezt és ezt utána feltétlenül tedd meg.
Miután az alapvető, nélkülözhetetlen dolgokon (honlap, szórólapok, névjegykártyák, telefonos ajánlók, személyes megbeszélések stb.) végigértünk, Kim leült, és szép türelmesen sorra vett mindenkit az osztályban. A gyakorlat lényege az volt, hogy mindannyiunknak listát kellett készíteni mindenről, amihez értünk (nem csak a mesemondással kapcsolatban!) és aztán ez alapján listát készíteni arról is, hogyan lehet mindezek összekapcsolni a mesemondással, és KIKNEK lehet ajánlati, milyen helyszíneken, milyen rendezvények alkalmából. Minden lista legalább háromszor olyan hosszúra sikerült, mint gondoltuk volna. Ezek után sorra mindenkinek ki kellett választania a felsoroltak közül egyet, amit Kim a segítségünkkel tovább boncolgatott, és hasznos ötletekkel és tanácsokkal látott el mindannyiunkat. Amikor rám került a sor, a hecc kedvéért úgy azonosítottam magam, mint Mesemondó és Régész; ettől aztán teljesen felvillanyozódott, felsorolt egy csomó helyszínt (sokat közülük már meghódítottam magamtól, de volt néhány remek új ötlete is), és végül egy kreatív rohamában elkeresztelt "orális archeológusnak", amin majdnem megfulladtam a röhögéstől, bár úgy tűnik, ő komolyan gondolta, és angolul nem is annyira ciki, mint magyarra átültetve (bár még mindig meggyőződésem, hogy úgy hangzik, mintha emberek szájában ásnék).
Mire végigértünk az egész osztályon, már csak néhány rövid, ám annál érdekfeszítőbb kérdésre jutott idő. Házi feladatot viszont többet is kaptunk, a tanfolyam rövidségére való tekintet nélkül:
1. Közösségileg el kellett zarándokolnunk a helyi Home Depot-ba, és festék-minta-kártyácskákat zsákmányolni, amikből holnapra mindenki köteles egy színskálát összeállítani a honlapja/szórólapja/névjegykártyái számára. Én azonnal a bőség zavarába estem, és egy maréknyi színes kártyácskával távoztam a helyszínről azzal, hogy majd otthon kitotózom a dolgot. Jelen pillanatban az asztalomat olyan vicces nevű árnyalatok borítják, mint "Marshmallow White", "Moonlight Grey", "Crisp Autumn Leaves", "Buttered Sweet Corn", és "Spring Bluebell". Épp egy szarka-színskála összeállításán kísérletezem, ami szerintem a hattyúfehér-ónixfekete-selymes zafírkék vonalon mozog valahol (de lehet, hogy karib-kék, még nem döntöttem el).
2. Mindenki köteles egy listát készíteni olyan fellépésekről, ahol jól szerepelt, de mégsem hívták meg újra. Ezek után legalább egyet közülük fel kell hívni telefonon, és megkérdezni őket, mi volt az oka, hogy nem hívtak meg újra. Nem lesz kellemes élmény, ígérte Kim, de rengeteget lehet tanulni belőle.
3. Mindenki köteles legalább húsz olyan helyet és rendezvényt gyűjteni, akikhez szívesen menne mesélni, és megtervezni, hogyan fogja hozzájuk beajánlani magát.
Azt kell mondanom, hogy rettenetesen élvezem ezt a tanfolyamot! Egyrészt büszke vagyok magamra, hogy a hallottak nagy részét az elmúlt öt évben teljesen magamtól sikerült kitotóznom (vagy a saját káromon tanultam meg), másrészt pedig RENGETEGET tanulok, és mind gyakorlati, azonnal felhasználható információ. Azt is jó hallani, hogy a mesemondásból igenis meg lehet élni, ha sok munkával jár is, de ha az ember megfelelő mennyiségű munkaórát fektet a tervezésbe és a körítésbe, mindig lesz alkalma rá, hogy azt csinálja, amit a legjobban szeret: közönség előtt mesélni.
Hölgyeim és uraim, fiúk és lányok, gazdik és kutyák: a profizmus nem szégyen. Az igényesség szintén nem az. A marketing teljes hiányától nem lesz valaki automatikusan autentikus, ahogyan a csillivilli honlap sem tesz senkit tehetséges mesemondóvá. De ha valaki tényleg komolyan gondolja, hogy élete hivatása a mesélés, és meg szeretne élni belőle, csak azért, hogy semmi más ne vonja el a figyelmét és az energiáját: akkor bizony meg kell dolgozni a sikerért, akárcsak bármilyen más szakmában.
És ha van, aki ezt hajlandó az újabb generációnak megtanítani, nyíltan,őszintén és féltékenykedés nélkül - én hajlandó vagyok megfizetni neki a tanfolyamot.
2012. március 15., csütörtök
Néhány szóban a meseválasztásról
Bimbózó mesemondói hírnevem miatt meglepően gyakran keresnek meg teljesen ismeretlen emberek, jórészt ugyanazzal a kérdéssel, melynek különböző formái így foglalhatók össze:
"X éves [általános iskolás] hímnemű/nőnemű csemetém, XYka, mesemondó versenyre készül; tudnál neki mesét ajánlani?"
Ilyenkor először szokásom megkérdezni, vannak-e a versenynek kritériumai: milyen hosszú lehet a mese, milyen témájú, stb. Rászoktam arra is, hogy rákérdezzek, MAGYAR mese kell-e, mert a legtöbben annyira készpénznek veszik, hogy elfelejtik megemlíteni. Én már azt is jó jelnek veszem, ha a verseny követelményei között nincs határozottan kimondva, hogy CSAK magyar mese jöhet - ugyanis igen, tudok mesét ajánlani, de, hasonlóan a saját repertoáromhoz, nagyon sok remek darab nem magyar eredetű.
Miután ezt a részt tisztáztuk, végre eljutok jelen bejegyzés lényegéig: vannak mesék, amelyek minden egyes mesemondó versenyen vissza-visszatérnek, és minden alkalommal nagy késztetést érzek, hogy megsimogassam a gyerekek buksiját, és bocsánatot kérjek tőlük az emberiség nevében.
KEDVES SZÜLŐK ÉS TANÁROK! Az alábbi lista az én szubjektív, mesemondói véleményemet tartalmazza arról, melyik az az öt magyar népmese, melyeket NEM lenne szabad általános iskolás gyerekek szájába adni.
1. A lusta asszony
Elhiszem én, hogy ősatyáink idejében a kulturált népi szórakoztatás netovábbja volt, amikor közösen hahotáztak rajta, hogy a férj a felesége hátára köti a macskát, és úgy veri el, mire aztán az asszony egyből megjavul, szorgos és engedelmes feleség lesz, és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal... de mielőtt egy hatéves lány szájába adjátok a sztorit, gondolkodjatok el rajta egy pillanatra. Öt, négy, három, kettő, egy. Köszönöm a figyelmet.
2. A pletykás asszonyok
Szintén nem adnám kislány szájába, de fiúéba se. Egyszerűen csak nem vicces, cserébe női szemszögből borzalmasan megalázó. Ha felnőtt mesemondó meséli, az az ő saját döntése; gyerek mesemondó versenyen nem szeretem hallani.
3. A három pösze
Amelyik gyerek mesemondó versenyre megy, túlnyomó többségben nem beszédhibás, vagy legalábbis nem annyira, hogy a zsűri elkezdje lepontozni érte. De ez nem kifogás arra, hogy beleneveljük a kölykökbe, hogy aki viszont az, azt körbe kell röhögni, és sohasem megy férjhez. Előadásmódban biztosan rettentően vicces a történet, de én nem reklámoznám a gyerekek között.
4. A feledékeny legény
Igazából ennek kéne a lista élén szerepelnie. Gyakorlatilag minden versenyen előfordul legalább egyszer. Eddigi tapasztalataim alapján úgy tűnik, a felnőttek végtelenül sokat tudnak kacagni ezen a történeten, főleg, ha gyerekek szájából hallják, és sok zsűritag szerint is bájos és humoros.
Hát, egyik sem.
5. Szusza
Nem szeretném ismételni magam; felőlem lehet a feleségverés nemzeti sport, attól még a gyereket lepontozom érte, de csak azért, mert a felkészítőt nem tudom. A történet nem tanulságos, nem vicces, cserébe borzasztóan bántó. Magyarország nem jár az élen az értelmi fogyatékos és sérült emberek integrálásában, és ha ehhez hasonló meséket hallok minden versenyen (nem is egy van belőlük), akkor nem is fogunk, és én erre nem lennék büszke.
CSERÉBE, csak hogy ne tűnjön úgy, hogy a feketelista volt a bejegyzés egyetlen értelme, íme néhány tanács felkészítő szülőknek és tanároknak arra, hol találhatnak ritkán használt, érdekes és szórakoztató meséket.
1. Először is: keressetek olyasmit, ami új, érdekes, és a GYEREK élvezi! Így senki nem szenved, és a zsűrit is jobban fogja érdekelni, mint az, amit már ezerszer hallottak.
2. Győződjetek meg róla, mik a verseny PONTOS szabályai. Ha nincs "csak népmese" kikötve, vegyétek elő a kedvenc mesekönyveket, és nézzétek meg, hogyan lehet belőlük előadást varázsolni! Ha nincs "csak magyar" kikötve, irány a könyvtár, és a világ összes meséje!
3. Ahelyett, hogy egyenes úton masíroznátok a székely népmesékig, nézzetek körül a saját házatok táján. Nagyon sok népmesegyűjtemény jelent meg Magyarország különböző régióiból, és ezek gyakran olyan érdekes, izgalmas helyi történeteket is tartalmaznak, amik a székely mesék között nem fordulnak elő! Én például nagyon szeretek szigetközi meséket olvasni. A Hetedhét Magyarország sorozatot tudom ajánlani mindenkinek.
4. Ez már csak az én személyes vesszőparipám, de keressetek trickstereket - kópékat, bajkeverőket, érdekes mesebeli figurákat. Vegyétek elő Rémusz bácsi meséit, A királlyá választott kutyát, Naszreddin Hodzsa tréfáit, a Népek Meséi sorozatot, vagy bármi mást, ami ritkábban akad a kezetek ügyébe, mint Benedek Elek és Kóka Rozália. A mesekeresés munkával jár; sok olyan történetet találtok majd, amik nem tetszenek, vagy nem érdekelnek, vagy nem gyereknek valók.
De ha csak egyet találtok, amit élvezet mesélni, és előhozza a gyerekekből a született, lelkes mesemondót - már megérte keresgélni!
"X éves [általános iskolás] hímnemű/nőnemű csemetém, XYka, mesemondó versenyre készül; tudnál neki mesét ajánlani?"
Ilyenkor először szokásom megkérdezni, vannak-e a versenynek kritériumai: milyen hosszú lehet a mese, milyen témájú, stb. Rászoktam arra is, hogy rákérdezzek, MAGYAR mese kell-e, mert a legtöbben annyira készpénznek veszik, hogy elfelejtik megemlíteni. Én már azt is jó jelnek veszem, ha a verseny követelményei között nincs határozottan kimondva, hogy CSAK magyar mese jöhet - ugyanis igen, tudok mesét ajánlani, de, hasonlóan a saját repertoáromhoz, nagyon sok remek darab nem magyar eredetű.
Miután ezt a részt tisztáztuk, végre eljutok jelen bejegyzés lényegéig: vannak mesék, amelyek minden egyes mesemondó versenyen vissza-visszatérnek, és minden alkalommal nagy késztetést érzek, hogy megsimogassam a gyerekek buksiját, és bocsánatot kérjek tőlük az emberiség nevében.
KEDVES SZÜLŐK ÉS TANÁROK! Az alábbi lista az én szubjektív, mesemondói véleményemet tartalmazza arról, melyik az az öt magyar népmese, melyeket NEM lenne szabad általános iskolás gyerekek szájába adni.
1. A lusta asszony
Elhiszem én, hogy ősatyáink idejében a kulturált népi szórakoztatás netovábbja volt, amikor közösen hahotáztak rajta, hogy a férj a felesége hátára köti a macskát, és úgy veri el, mire aztán az asszony egyből megjavul, szorgos és engedelmes feleség lesz, és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal... de mielőtt egy hatéves lány szájába adjátok a sztorit, gondolkodjatok el rajta egy pillanatra. Öt, négy, három, kettő, egy. Köszönöm a figyelmet.
2. A pletykás asszonyok
Szintén nem adnám kislány szájába, de fiúéba se. Egyszerűen csak nem vicces, cserébe női szemszögből borzalmasan megalázó. Ha felnőtt mesemondó meséli, az az ő saját döntése; gyerek mesemondó versenyen nem szeretem hallani.
3. A három pösze
Amelyik gyerek mesemondó versenyre megy, túlnyomó többségben nem beszédhibás, vagy legalábbis nem annyira, hogy a zsűri elkezdje lepontozni érte. De ez nem kifogás arra, hogy beleneveljük a kölykökbe, hogy aki viszont az, azt körbe kell röhögni, és sohasem megy férjhez. Előadásmódban biztosan rettentően vicces a történet, de én nem reklámoznám a gyerekek között.
4. A feledékeny legény
Igazából ennek kéne a lista élén szerepelnie. Gyakorlatilag minden versenyen előfordul legalább egyszer. Eddigi tapasztalataim alapján úgy tűnik, a felnőttek végtelenül sokat tudnak kacagni ezen a történeten, főleg, ha gyerekek szájából hallják, és sok zsűritag szerint is bájos és humoros.
Hát, egyik sem.
5. Szusza
Nem szeretném ismételni magam; felőlem lehet a feleségverés nemzeti sport, attól még a gyereket lepontozom érte, de csak azért, mert a felkészítőt nem tudom. A történet nem tanulságos, nem vicces, cserébe borzasztóan bántó. Magyarország nem jár az élen az értelmi fogyatékos és sérült emberek integrálásában, és ha ehhez hasonló meséket hallok minden versenyen (nem is egy van belőlük), akkor nem is fogunk, és én erre nem lennék büszke.
CSERÉBE, csak hogy ne tűnjön úgy, hogy a feketelista volt a bejegyzés egyetlen értelme, íme néhány tanács felkészítő szülőknek és tanároknak arra, hol találhatnak ritkán használt, érdekes és szórakoztató meséket.
1. Először is: keressetek olyasmit, ami új, érdekes, és a GYEREK élvezi! Így senki nem szenved, és a zsűrit is jobban fogja érdekelni, mint az, amit már ezerszer hallottak.
2. Győződjetek meg róla, mik a verseny PONTOS szabályai. Ha nincs "csak népmese" kikötve, vegyétek elő a kedvenc mesekönyveket, és nézzétek meg, hogyan lehet belőlük előadást varázsolni! Ha nincs "csak magyar" kikötve, irány a könyvtár, és a világ összes meséje!
3. Ahelyett, hogy egyenes úton masíroznátok a székely népmesékig, nézzetek körül a saját házatok táján. Nagyon sok népmesegyűjtemény jelent meg Magyarország különböző régióiból, és ezek gyakran olyan érdekes, izgalmas helyi történeteket is tartalmaznak, amik a székely mesék között nem fordulnak elő! Én például nagyon szeretek szigetközi meséket olvasni. A Hetedhét Magyarország sorozatot tudom ajánlani mindenkinek.
4. Ez már csak az én személyes vesszőparipám, de keressetek trickstereket - kópékat, bajkeverőket, érdekes mesebeli figurákat. Vegyétek elő Rémusz bácsi meséit, A királlyá választott kutyát, Naszreddin Hodzsa tréfáit, a Népek Meséi sorozatot, vagy bármi mást, ami ritkábban akad a kezetek ügyébe, mint Benedek Elek és Kóka Rozália. A mesekeresés munkával jár; sok olyan történetet találtok majd, amik nem tetszenek, vagy nem érdekelnek, vagy nem gyereknek valók.
De ha csak egyet találtok, amit élvezet mesélni, és előhozza a gyerekekből a született, lelkes mesemondót - már megérte keresgélni!
Március 15
A mai nap többek között arról híres, hogy egyedül én fogok nemzeti színű szalagot viselni az egész campuson. Az a tervem, hogy megszámolom, hányan néznek olasznak.
A nagyokra emlékezve, mert kéznél lévő szabadságharc híján nincs kifogásom a házi feladatok elmulasztására, lusta módon linkelem korábbi bejegyzéseimet:
Best of Petőfi (avagy kedvenc idézeteim Petrovits úrtól, halandó korából)
A református lelkész esete a yankee hölgyekkel (Ács Gedeon Amerikában)
Remélem, ideát nem fogja mindenki azt gondolni, hogy Caesar halálát ünneplem ilyen lelkesen.
A nagyokra emlékezve, mert kéznél lévő szabadságharc híján nincs kifogásom a házi feladatok elmulasztására, lusta módon linkelem korábbi bejegyzéseimet:
Best of Petőfi (avagy kedvenc idézeteim Petrovits úrtól, halandó korából)
A református lelkész esete a yankee hölgyekkel (Ács Gedeon Amerikában)
Remélem, ideát nem fogja mindenki azt gondolni, hogy Caesar halálát ünneplem ilyen lelkesen.
2012. március 9., péntek
Idén is lesz Holnemvolt Fesztivál!
Eddig csak a kulisszák mögött zajlottak a munkálatok, de itt az ideje, hogy terjedni kezdjen a jó hír:
Idén is lesz Holnemvolt Fesztivál! :)
Az időpont: Április 14-15, szombat-vasárnap
A helyszín: Lágymányosi Ökumenikus Központ, Budapest (ugyanott, mint tavaly)
A fellépők (dobpergés, dobpergés):
Berecz András (aki nem hallotta még mesélni, az sürgősen hozza be a lemaradását! Itt az alkalom! :)
Kovács Marianna (kedvenc magyar-horvát könyvtáros-mesemondóm - a 2010-es Népmesekonferencián hallottam először, és most ellátogat a Holnemvoltra is!)
Paola Balbi és Roberta Montisci (egyenesen Olaszországból - egy mesemondó és egy zenész, lenyűgöző történetek! Paola többek között arról is híres, hogy a Holnemvoltnál nem sokkal idősebb római mesemondó fesztivál egyik szülőanyja.)
Paramythokores (avagy a Mesék Lányai. Három görög hölgy, akik mítoszokat és legendákat hoznak nekünk!)
Jay Miller (aki még emlékszik a tavalyi fesztiválon meglepetésszerűen felbukkanó pantomim-művész mesemondóra: idén két egész előadásra átadjuk neki a színpadot! Jay amerikai, de Budapesten él, és büszkén üdvözöljük a fellépőink között :)
További információkért
Kövessetek minket Facebookon (és tegyétek ki a kitűzőt is!)
Figyeljétek a Sárkánylovast, a fesztivál vadonatúj blogját
Látogassátok szorgosan a megújuló honlapot!
Idén is lesz Holnemvolt Fesztivál! :)
Az időpont: Április 14-15, szombat-vasárnap
A helyszín: Lágymányosi Ökumenikus Központ, Budapest (ugyanott, mint tavaly)
A fellépők (dobpergés, dobpergés):
Berecz András (aki nem hallotta még mesélni, az sürgősen hozza be a lemaradását! Itt az alkalom! :)
Kovács Marianna (kedvenc magyar-horvát könyvtáros-mesemondóm - a 2010-es Népmesekonferencián hallottam először, és most ellátogat a Holnemvoltra is!)
Paola Balbi és Roberta Montisci (egyenesen Olaszországból - egy mesemondó és egy zenész, lenyűgöző történetek! Paola többek között arról is híres, hogy a Holnemvoltnál nem sokkal idősebb római mesemondó fesztivál egyik szülőanyja.)
Paramythokores (avagy a Mesék Lányai. Három görög hölgy, akik mítoszokat és legendákat hoznak nekünk!)
Jay Miller (aki még emlékszik a tavalyi fesztiválon meglepetésszerűen felbukkanó pantomim-művész mesemondóra: idén két egész előadásra átadjuk neki a színpadot! Jay amerikai, de Budapesten él, és büszkén üdvözöljük a fellépőink között :)
További információkért
Kövessetek minket Facebookon (és tegyétek ki a kitűzőt is!)
Figyeljétek a Sárkánylovast, a fesztivál vadonatúj blogját
Látogassátok szorgosan a megújuló honlapot!
2012. március 2., péntek
Aladdin kicsiben
Beütött a hétvége, és vele a tavaszi szünet: a hajnali kettőkor, tornádójelzés közben érkezett három heti házi feladatot (gah!) félretéve ma volt időm olyan mókás dolgokra, mint kosármeccs nézés (és ezúttal tényleg volt komoly játék, és győztünk is, juhé), vacsora a srácokkal, és még időben átértem az egyetemi színházba, hogy megtekinthessem a kölykeimet (nem a nerdöket, a gyakorlósokat) az idei év iskolai színdarabjában.
Ősz óta erre gyakorolnak: jó amerikai hagyomány módjára, romantikus komédiába illő módon az iskola úgy döntött, az Aladdin Disney musical változatát állítják színpadra a gyerekekkel.
(Figyeltétek? Aladdin, Disney, musical, gyerekek, egy mondatban? Annyira érzem, hogy Amerikában vagyok...)
És, szintén amcsi szokás szerint, nem is aprózták el a dolgot: valódi nagy színház, díszlet, fények, jegyek (bezony, belépőt is fizettem!), jelmezek, zene, smink, füstgép, minden, ami szem-szájnak ingere. Körülbelül kétszáz lelkes szülő, rokon és kisebb testvér között foglaltam helyet, és rettenetesen élveztem az egész élményt.
Ami a színészeket illeti: Aladdin igen jó választás volt, megvolt a kölyökben a tinédzseres pofátlanság, ami egy jó tolvajhoz kell, és még úgy is nézett ki, hogy elhittem neki. Jázmin cserébe vörös hajú volt és szeplős, és bár igen nagyon szépen, képzett hangon énekelt, tíz perc után láttam a négyes és az ötös számú köznépen, hogy pofon akarták ütni. Nem volt szimpatikus, de egyértelműen ő volt a csapat hercegnője.
És ahogy annak lenni kell, túllépve a szerelmeseken, két figura vitte el a vállán az egész előadást: Jafar és a dzsinn. Előbbi magas, mély hangú srác a végzősök közül, aki annyira gonosznak nézett ki, mint Zordon, Hókuszpók ÉS Jafar együtt, és valahányszor színpadra lépett, ordítva sírni kezdtek a nézőtéren a totyogósok. Utóbbi kedvenc tricksterem a tizedikesek közül - nála tökéletesebb színészt el sem tudtam volna képzelni a szerepre. Teljesen hiperaktív a srác civilben is, és született színész - totálisan uralta a színpadot, mókás volt, magabiztos, énekelt, táncolt, hallatszott a hangja, és ha nem féltem volna, hogy a biztonsági őrök feltörlik velem az iskola padlóját, visítva tapsoltam volna az alakításnak. Itt jegyezném meg, hogy a "lelkes szülők" pocsék közönség: egy nyikk nem volt a nézőtéren, csak én tapsikoltam lelkesen minden alkalommal, amikor valaki a "néphez" intézte a szavait, kicsit se volt kínos, hehe (gondolatban visszarepültem a carnuntumi gladiátorjátékokra, amikor az illedelmes osztrák nézőtér közepén üvöltöttük a szüleimmel, hogy "Vért! Vért!")
Illik még szót ejteni Jágóról is (Disney műből nem maradhat ki az idegesítő kisállat), akit egy hiperaktív, tollruhába öltöztetett copfos csaj játszott (gondolom az egyenjogúság jegyében), és jól is csinálta, amit csinált, bár én inkább Szentivánéjből szalajtott manónak, mint madárnak néztem volna. Aranyos volt.
A kölykök nagyot alakítottak. Volt egy jó erős kórus (és csak a szerelmes dalt sikerült nagyon hamisan befejezni), ügyes táncosok, és habcsóknak öltöztetett fél tucat személy, akik a speciális effekt szerepét töltötték be azáltal, hogy a repülő szőnyeget jelképező kórházi ágy kerekeit kitakarták (világéletemben Harmadik habcsók akartam lenni...). Kis mesemondó tanítványom "egyik dzsinn"-ként szerepelt, és ott volt a színpadon az egész ötödik és hatodik osztály.
Az előadás végeztével a szülőkkel együtt kitódultam a folyosóra, ahol kisebb torlódást képeztem azáltal, hogy az egész szereplőgárda lelkes "MISS CSENGE!!!" felkiáltással rám vetette magát. Miközben habcsókokat, dzsinneket és háremhölgyeket ölelgettem és dicsértem halálra, a fejük felett még sikerült átüvöltenem a folyosón a Dzsinn-tricksternek is, hogy állati király volt, amitől egészen felderült az arca. Hogy ne képezzek további akadályt a szülők és csemeték természetes áramlásában, szépen csendesen kiszöktem a hátsó ajtón.
Abszolút megérte megnézni a darabot, nagyon helyesek voltak! Most pedig zene!
Ősz óta erre gyakorolnak: jó amerikai hagyomány módjára, romantikus komédiába illő módon az iskola úgy döntött, az Aladdin Disney musical változatát állítják színpadra a gyerekekkel.
(Figyeltétek? Aladdin, Disney, musical, gyerekek, egy mondatban? Annyira érzem, hogy Amerikában vagyok...)
És, szintén amcsi szokás szerint, nem is aprózták el a dolgot: valódi nagy színház, díszlet, fények, jegyek (bezony, belépőt is fizettem!), jelmezek, zene, smink, füstgép, minden, ami szem-szájnak ingere. Körülbelül kétszáz lelkes szülő, rokon és kisebb testvér között foglaltam helyet, és rettenetesen élveztem az egész élményt.
Ami a színészeket illeti: Aladdin igen jó választás volt, megvolt a kölyökben a tinédzseres pofátlanság, ami egy jó tolvajhoz kell, és még úgy is nézett ki, hogy elhittem neki. Jázmin cserébe vörös hajú volt és szeplős, és bár igen nagyon szépen, képzett hangon énekelt, tíz perc után láttam a négyes és az ötös számú köznépen, hogy pofon akarták ütni. Nem volt szimpatikus, de egyértelműen ő volt a csapat hercegnője.
És ahogy annak lenni kell, túllépve a szerelmeseken, két figura vitte el a vállán az egész előadást: Jafar és a dzsinn. Előbbi magas, mély hangú srác a végzősök közül, aki annyira gonosznak nézett ki, mint Zordon, Hókuszpók ÉS Jafar együtt, és valahányszor színpadra lépett, ordítva sírni kezdtek a nézőtéren a totyogósok. Utóbbi kedvenc tricksterem a tizedikesek közül - nála tökéletesebb színészt el sem tudtam volna képzelni a szerepre. Teljesen hiperaktív a srác civilben is, és született színész - totálisan uralta a színpadot, mókás volt, magabiztos, énekelt, táncolt, hallatszott a hangja, és ha nem féltem volna, hogy a biztonsági őrök feltörlik velem az iskola padlóját, visítva tapsoltam volna az alakításnak. Itt jegyezném meg, hogy a "lelkes szülők" pocsék közönség: egy nyikk nem volt a nézőtéren, csak én tapsikoltam lelkesen minden alkalommal, amikor valaki a "néphez" intézte a szavait, kicsit se volt kínos, hehe (gondolatban visszarepültem a carnuntumi gladiátorjátékokra, amikor az illedelmes osztrák nézőtér közepén üvöltöttük a szüleimmel, hogy "Vért! Vért!")
Illik még szót ejteni Jágóról is (Disney műből nem maradhat ki az idegesítő kisállat), akit egy hiperaktív, tollruhába öltöztetett copfos csaj játszott (gondolom az egyenjogúság jegyében), és jól is csinálta, amit csinált, bár én inkább Szentivánéjből szalajtott manónak, mint madárnak néztem volna. Aranyos volt.
A kölykök nagyot alakítottak. Volt egy jó erős kórus (és csak a szerelmes dalt sikerült nagyon hamisan befejezni), ügyes táncosok, és habcsóknak öltöztetett fél tucat személy, akik a speciális effekt szerepét töltötték be azáltal, hogy a repülő szőnyeget jelképező kórházi ágy kerekeit kitakarták (világéletemben Harmadik habcsók akartam lenni...). Kis mesemondó tanítványom "egyik dzsinn"-ként szerepelt, és ott volt a színpadon az egész ötödik és hatodik osztály.
Az előadás végeztével a szülőkkel együtt kitódultam a folyosóra, ahol kisebb torlódást képeztem azáltal, hogy az egész szereplőgárda lelkes "MISS CSENGE!!!" felkiáltással rám vetette magát. Miközben habcsókokat, dzsinneket és háremhölgyeket ölelgettem és dicsértem halálra, a fejük felett még sikerült átüvöltenem a folyosón a Dzsinn-tricksternek is, hogy állati király volt, amitől egészen felderült az arca. Hogy ne képezzek további akadályt a szülők és csemeték természetes áramlásában, szépen csendesen kiszöktem a hátsó ajtón.
Abszolút megérte megnézni a darabot, nagyon helyesek voltak! Most pedig zene!
2012. március 1., csütörtök
Játék és mese, második felvonás
Ma sor került a szerepjátékból kreált történetek második felére, és azt kell mondanom, az osztály ismét várakozáson felül alakított. Zseniális sztorik születtek, csak lestem...
Joe, kedvenc ork barbárunk, a saját előtörténetét adta elő egyes szám harmadik személyben - dőltünk a röhögéstől. Amadeus, az ork, nem arról híres, hogy kétszer állt sorba Intelligencia pontokérn (konkrétan négy van neki belőle), de Joe olyan zseniálisan játssza minden alkalommal, hogy az egyik kedvenc állandó szereplőnkké lépett elő. A történet hasonló módon király volt - meghallgathattuk, ifjú orkunk hogy került sárkányvadász nevelőszülőkhöz, akik vallási fanatizmusukban meglehetően rasszista nézeteket vallottak a prédájukról. Kicsi orkunk azonban, aki olyan sötét, mint a mélysötéti éjszaka, megbarátkozott egy sárkánnyal - olyan naiv bájjal, hogy mindannyian a könnyeinket törölgettük a sztori végére. Ahhoz képest, hogy végigröhögtük az egészet, az előtörténet tragédiába torkollt - mégiscsak meg kellett magyarázni valahogy, hogyan került ifjú sárkányszelídítőnk egy halom másnapos kalandozó mellé egy távoli barlangba...
Zack, közismertebb nevén Vasököl, szintén remekelt. Az ő karakterét is örökbe fogadták - ember létére törpék között nevelkedett, akik csapdakészítésre tanították. Amikor törpe-apu hangján beszélt, csodás skót akcentusa volt (úgy tűnik, minden törpének az van...), és meglepően komoly sztorit alkotott az előtörténetből. Cserébe nagyokat derültünk a sok belső poénon, például azon, hogy megmagyarázta, miért pattan vissza minden egyes ajtóról (elaludt, amikor apuci az ajtóberúgást magyarázta neki), és a sztori odáig fajult, hogy felrobbanni készülő otthonából menekülve majdnem ott is hagyta a fogát a zárt ajtó előtt (Zack és az ajtók viszonya állandó poénforrás a bandában - nem csak szerepjátékon belül pattan vissza rendszeresen minden bejáratról, harcos létére, hanem a való életben is többször akadt már fenn hasonló helyzetekben. Azt hiszem, jelenleg Zack-ajtó három-öt az állás...)
Harmadikként Trevor vette át a színpadot; ő a csapat állandó bárdja, de ezúttal a vérfarkas karaktere előtörténetét osztotta meg velünk. Ha még emlékeztek rá, ő volt a falka gengszter bétája. Teljesen lepadlóztam a sztoritól, ami valahol a Wire, a Vérfarkas játék és a népmesék keresztmetszetében helyezkedett el - ifjú hősünk háromszor próbált meg kirabolni egy italboltot, de sohasem csinálta jól (és az öreg boltos látta el tanácsokkal, legközelebb hogyan jöjjön vissza...), míg végül harmadszorra elcsattant az agya, farkassá változott, és több kérdés nem volt. Remekül szerkesztett sztori volt, és többek között azért is, mert az osztály legfehérebb sráca adta elő, dőltünk a röhögéstől...
Trevor után Erin, harcos hölgyünk vette át a szót, aki egy (számomra ismeretlen) számítógépes játék sztoriját adta elő az egyik karakter szemszögéből. A szép a dologban az volt, hogy ahelyett, hogy játékosként mesélt volna a karakterről, karakterként mesélt a játékosról. Nagyon érdekes volt hallgatni.
A staféta innen Nickre szállt tovább (őt eddig leginkább druidaként és feltaláló Eshuként emlegettük). Ő is a vérfarkasa elősztoriját adta elő, és egyben az egész osztály legkomolyabb történetét sikerült megalkotnia. Meglepően egyszerű volt a sztori (srácot részeges apuka veri, amíg srác farkassá nem változik, és elköltözik máshová a falkával), de nagyon szépen meg volt alkotva, és nagyon őszintén hangzott. A sok remek humor után jó volt egy kis kontrasztot is látni. Ettől szép dolog a szerepjáték.
Carolina a saját történetét a kínai horoszkópra alapozta - csodás mitikus történetet alkotott, de sajnos idő hiányában nem ért a végére. Most hallottam először igazából mesélni, és azt kell mondanom, lebilincselő jelenség a színpadon.
Crista, csapatunk tolvaj rugója maradt a sor végére; az ő sztorija is D&D volt, és egy sárkányról szólt, aki embernek álcázza magát és beáll a kalandozók közé, hogy megnézze, mitől is olyan népszerű ez a foglalkozás... majd tudtán kívül szépen kirabolja a saját barlangját. Nagyon jó humorú kis sztori volt, és jót csattant a végén.
Azt kell mondanom, végtelenül büszke vagyok az osztályomra. Kreatívak, lelkesek, ötletesek, jó előadók, és nagyon, nagyon szeretni való emberek. És szerencsére még jó sok van hátra a félévből...
Joe, kedvenc ork barbárunk, a saját előtörténetét adta elő egyes szám harmadik személyben - dőltünk a röhögéstől. Amadeus, az ork, nem arról híres, hogy kétszer állt sorba Intelligencia pontokérn (konkrétan négy van neki belőle), de Joe olyan zseniálisan játssza minden alkalommal, hogy az egyik kedvenc állandó szereplőnkké lépett elő. A történet hasonló módon király volt - meghallgathattuk, ifjú orkunk hogy került sárkányvadász nevelőszülőkhöz, akik vallási fanatizmusukban meglehetően rasszista nézeteket vallottak a prédájukról. Kicsi orkunk azonban, aki olyan sötét, mint a mélysötéti éjszaka, megbarátkozott egy sárkánnyal - olyan naiv bájjal, hogy mindannyian a könnyeinket törölgettük a sztori végére. Ahhoz képest, hogy végigröhögtük az egészet, az előtörténet tragédiába torkollt - mégiscsak meg kellett magyarázni valahogy, hogyan került ifjú sárkányszelídítőnk egy halom másnapos kalandozó mellé egy távoli barlangba...
Zack, közismertebb nevén Vasököl, szintén remekelt. Az ő karakterét is örökbe fogadták - ember létére törpék között nevelkedett, akik csapdakészítésre tanították. Amikor törpe-apu hangján beszélt, csodás skót akcentusa volt (úgy tűnik, minden törpének az van...), és meglepően komoly sztorit alkotott az előtörténetből. Cserébe nagyokat derültünk a sok belső poénon, például azon, hogy megmagyarázta, miért pattan vissza minden egyes ajtóról (elaludt, amikor apuci az ajtóberúgást magyarázta neki), és a sztori odáig fajult, hogy felrobbanni készülő otthonából menekülve majdnem ott is hagyta a fogát a zárt ajtó előtt (Zack és az ajtók viszonya állandó poénforrás a bandában - nem csak szerepjátékon belül pattan vissza rendszeresen minden bejáratról, harcos létére, hanem a való életben is többször akadt már fenn hasonló helyzetekben. Azt hiszem, jelenleg Zack-ajtó három-öt az állás...)
Harmadikként Trevor vette át a színpadot; ő a csapat állandó bárdja, de ezúttal a vérfarkas karaktere előtörténetét osztotta meg velünk. Ha még emlékeztek rá, ő volt a falka gengszter bétája. Teljesen lepadlóztam a sztoritól, ami valahol a Wire, a Vérfarkas játék és a népmesék keresztmetszetében helyezkedett el - ifjú hősünk háromszor próbált meg kirabolni egy italboltot, de sohasem csinálta jól (és az öreg boltos látta el tanácsokkal, legközelebb hogyan jöjjön vissza...), míg végül harmadszorra elcsattant az agya, farkassá változott, és több kérdés nem volt. Remekül szerkesztett sztori volt, és többek között azért is, mert az osztály legfehérebb sráca adta elő, dőltünk a röhögéstől...
Trevor után Erin, harcos hölgyünk vette át a szót, aki egy (számomra ismeretlen) számítógépes játék sztoriját adta elő az egyik karakter szemszögéből. A szép a dologban az volt, hogy ahelyett, hogy játékosként mesélt volna a karakterről, karakterként mesélt a játékosról. Nagyon érdekes volt hallgatni.
A staféta innen Nickre szállt tovább (őt eddig leginkább druidaként és feltaláló Eshuként emlegettük). Ő is a vérfarkasa elősztoriját adta elő, és egyben az egész osztály legkomolyabb történetét sikerült megalkotnia. Meglepően egyszerű volt a sztori (srácot részeges apuka veri, amíg srác farkassá nem változik, és elköltözik máshová a falkával), de nagyon szépen meg volt alkotva, és nagyon őszintén hangzott. A sok remek humor után jó volt egy kis kontrasztot is látni. Ettől szép dolog a szerepjáték.
Carolina a saját történetét a kínai horoszkópra alapozta - csodás mitikus történetet alkotott, de sajnos idő hiányában nem ért a végére. Most hallottam először igazából mesélni, és azt kell mondanom, lebilincselő jelenség a színpadon.
Crista, csapatunk tolvaj rugója maradt a sor végére; az ő sztorija is D&D volt, és egy sárkányról szólt, aki embernek álcázza magát és beáll a kalandozók közé, hogy megnézze, mitől is olyan népszerű ez a foglalkozás... majd tudtán kívül szépen kirabolja a saját barlangját. Nagyon jó humorú kis sztori volt, és jót csattant a végén.
Azt kell mondanom, végtelenül büszke vagyok az osztályomra. Kreatívak, lelkesek, ötletesek, jó előadók, és nagyon, nagyon szeretni való emberek. És szerencsére még jó sok van hátra a félévből...
Szorgos szerda - avagy A tűzriadó visszavág
A ma reggelem szakdoga megbeszéléssel indult (végre sikerült kitotóznom, miből írom, most már csak a maradék hatmillió részletet és a kétszáz oldal papírmunkát kell elsimítani, mielőtt írni kezdek...) Rögtön utána Tale Tellers megbeszélés következett, ahol is megvitattuk a közelgő fellépések miértjét és hogyanját (mert fellépésből a mi házunk táján sohasem elég - csak január vége óta nagyjából harminc órányi tömény mesemondás van a hátam mögött). Ez eltartott egy jó darabig, főleg, mert menet közben sokat nosztalgiáztunk a hétfői slamről és annak minden csodálatosságáról. Mire a találkozó véget ért, már kopogott a szemem az éhségtől, így hát átkocogtam az ebédlőbe a nerd asztalhoz táplálkozni. Innen a gyakorló iskolába vonultam tovább, ahol már várt rám a harmadik osztály a rajzteremben.
Náluk már jártam három héttel ezelőtt, sárkányos meséket mondani; azóta minden órán szorogosan dolgoztak a saját papír sárkányaikon, és majdnem el is készültek mára. Ennek örömére, és hogy ne csak ázsiai sárkányokról halljanak, belevágtam Ragnar és Thora történetébe - de épp csak odáig jutottam, hogy "a király világosságot látott a fák között, és közelebb érve azt is ki tudta venni, hogy a tisztáson tűz lobog..." amikor is másodpercre pontosan a "tűz" szóra beindult a tűzriadó! Na tessék, még egy osztály, aki azt hiszi, hatalmam van az iskolai riadórendszer felet... szépen rendezett sorokban kitódultunk az udvarra, aztán vissza a terembe, ahol végül is sikerült még kicsengetés előtt befejeznem a történetet. Ahhoz képest, hogy minden tanár esküszik rá, hogy a harmadik osztály a pokolból került ide, eddig velük volt a legkönnyebb dolgom. Talán pont azért, mert minden tanár hosszú félórákat tölt vele, hogy betörje őket, szegény kölykök mukkanni sem mernek a tanteremben, és minden kérdés előtt türelmesen felteszik a kezüket. Amikor viszont szót kapnak, nagyon kreatív, értelmes gyerekek - a sárkányok búvóhelyére például jó tucatnyi ötletük volt, és többen előre találgatták, mi fog történni a mese folyamán. Nagyon figyelmesen végighallgatták az egészet, és élvezték is minden percét. A történet végeztével nekiállhattak befejezni a sárkányaikat - nekem pedig természetesen egyenként meg kellett csodálnom mindet, és egyáltalán nem bántam. Voltak tűzsárkányok, vízi sárkányok, virágsárkányok, arany sárkányok, csíkos sárkányok, pöttyös sárkányok, szivárványsárkányok, és kígyósárkányok is; mindenki lázasan dolgozott, színezett, ragasztott és vagdosott, öröm volt nézni.
A rajzóra utáni rövid szusszanást a könyvtárban töltöttem, ahol könyveket válogattam a szakdolgozatomhoz. Nagyjából egy órám volt rá, de elégedetten távoztam - vissza a gyakorlóba, ahol már várt rám vörös hajú kis tanítványom a tavaszi szünet előtti utolsó mesemondó órára.
A mai órára kivételesen jól felkészült - rajzolt magának storyboard-ot, olvasott viking meséket, készített puskát a meséléshez, és még házi feladatot is írt magának a tavaszi szünetre. Elsőként is elmondattam vele a sztorit, amit a múlt héten választott magának (Camilla legendája, mert ezt találta a legvagányabbnak a tőlem hallott római legendák közül). Emlékezett rá, ment is a sztori szépen, de az asztal mellett ülve mégsem volt az igazi; így aztán, amikor megbizonyosodtunk róla, hogy emlékezik a történetre, rávettem, hogy álljon fel és adja elő újra, csak most képzelje azt, hogy ő a meghívott mesemondó egy római partin. Így már jobban ment a történet, és magabiztosabb is lett a kis hölgy, de a kezeivel még nem tudott mit kezdeni; mesemondó gesztusokra nem tanította még senki. Szerepet cseréltünk; most én mondtam a történetet (legalábbis annak fontosabb részleteit), neki pedig mozdulatokkal elő kellett adnia a mesélt jeleneteket. Nagyon jól menti a szobrozás és a pantomim, így aztán visszadobtam a labdát, és elmondattam vele a mesét harmadszorra is - ezúttal a lelkére kötöttem, hogy ne felejtse el használni a kitalált mozdulatokat. Azt hiszem, sikerült megtalálnom a varázsszót - a harmadik mesélés zseniálisan sikerült! A kiscsaj nem csak azokat a gesztusokat használta fel, amiket előtte kitalált, hanem rengeteg újat is gyártott menet közben; ösztönösen váltotta az arckifejezéseket és mozdulatokat, érezte a teret maga körül, sohasem fordított hátat az odaképzelt szereplőknek stb. És ahogy lemozogta az egész történetet, a szöveg is vele együtt változott - egyre több lett benne a részlet, egyre szebbek a kifejezések, egyre több az olyan dolog, ami az eredeti sztoriban egyáltalán nem volt benne. Csak tátottam a számat, teljesen profi előadás született! Hatalmas dicséretet kapott érte, meg jó sokat jegyzeteltem is, lenyűgöző volt az egész. Ennek örömére megint leültünk, és beszélgettünk még egy kicsit a történetről - kíváncsiságból megkérdeztem, mit gondol a végén felbukkanó nimfáról, aki megbosszulja Camilla halálát - vajon ki ő és honnan jött? Kiscsaj meg szemrebbenés nélkül előadott nekem egy olyan sztorit, hogy leesett az állam, és amikor megkérdeztem, hogy ezt honnan a manóból szedte (harcos vízi nimfával, jégből készült kardokkal és akciófilmbe illő zenés kiképzési jelenettel együtt), vállat vont, és közölte, hogy most találta ki... ment is az egész egyenest a történetbe, a rómaiak se csinálhatták volna jobban.
Mielőtt bezárt volna a bazár a tavaszi szünetre, kis hölgy még házi feladatot adott magának - hosszasan magyarázta nekem, hogy a hercegkisasszonyok szerepébe nem tudja beleélni magát, és a vikingek jobban tetszenek neki, így aztán a szünetre feladta magának a skandináv mitológiát.
Széles vigyorral az arcomon vonultam át az ebédlőbe egy rövid uzsonnára, mielőtt eljött volna az esti beszédtechnika óra ideje (ahol mindannyian részleteket olvastunk fel könyvekből, kamerára vettük, és kivetíttettük a hibáinkat egy vászonra). Mire vége lett beütött a campuson a tornádójelzés, ami csak annyit jelent, hogy esetleg talán előfordulhat hogy van esélye hogy tornádó keletkezik valahol a száz kilométeres körzetünkben, de arra elég volt, hogy mindannyian hazarohanjunk és bezárkózzunk a jó kis biztonságos ablaktalan koleszba. Itt tartunk most, tornádóból persze nem lett semmi. Szunya.
Náluk már jártam három héttel ezelőtt, sárkányos meséket mondani; azóta minden órán szorogosan dolgoztak a saját papír sárkányaikon, és majdnem el is készültek mára. Ennek örömére, és hogy ne csak ázsiai sárkányokról halljanak, belevágtam Ragnar és Thora történetébe - de épp csak odáig jutottam, hogy "a király világosságot látott a fák között, és közelebb érve azt is ki tudta venni, hogy a tisztáson tűz lobog..." amikor is másodpercre pontosan a "tűz" szóra beindult a tűzriadó! Na tessék, még egy osztály, aki azt hiszi, hatalmam van az iskolai riadórendszer felet... szépen rendezett sorokban kitódultunk az udvarra, aztán vissza a terembe, ahol végül is sikerült még kicsengetés előtt befejeznem a történetet. Ahhoz képest, hogy minden tanár esküszik rá, hogy a harmadik osztály a pokolból került ide, eddig velük volt a legkönnyebb dolgom. Talán pont azért, mert minden tanár hosszú félórákat tölt vele, hogy betörje őket, szegény kölykök mukkanni sem mernek a tanteremben, és minden kérdés előtt türelmesen felteszik a kezüket. Amikor viszont szót kapnak, nagyon kreatív, értelmes gyerekek - a sárkányok búvóhelyére például jó tucatnyi ötletük volt, és többen előre találgatták, mi fog történni a mese folyamán. Nagyon figyelmesen végighallgatták az egészet, és élvezték is minden percét. A történet végeztével nekiállhattak befejezni a sárkányaikat - nekem pedig természetesen egyenként meg kellett csodálnom mindet, és egyáltalán nem bántam. Voltak tűzsárkányok, vízi sárkányok, virágsárkányok, arany sárkányok, csíkos sárkányok, pöttyös sárkányok, szivárványsárkányok, és kígyósárkányok is; mindenki lázasan dolgozott, színezett, ragasztott és vagdosott, öröm volt nézni.
A rajzóra utáni rövid szusszanást a könyvtárban töltöttem, ahol könyveket válogattam a szakdolgozatomhoz. Nagyjából egy órám volt rá, de elégedetten távoztam - vissza a gyakorlóba, ahol már várt rám vörös hajú kis tanítványom a tavaszi szünet előtti utolsó mesemondó órára.
A mai órára kivételesen jól felkészült - rajzolt magának storyboard-ot, olvasott viking meséket, készített puskát a meséléshez, és még házi feladatot is írt magának a tavaszi szünetre. Elsőként is elmondattam vele a sztorit, amit a múlt héten választott magának (Camilla legendája, mert ezt találta a legvagányabbnak a tőlem hallott római legendák közül). Emlékezett rá, ment is a sztori szépen, de az asztal mellett ülve mégsem volt az igazi; így aztán, amikor megbizonyosodtunk róla, hogy emlékezik a történetre, rávettem, hogy álljon fel és adja elő újra, csak most képzelje azt, hogy ő a meghívott mesemondó egy római partin. Így már jobban ment a történet, és magabiztosabb is lett a kis hölgy, de a kezeivel még nem tudott mit kezdeni; mesemondó gesztusokra nem tanította még senki. Szerepet cseréltünk; most én mondtam a történetet (legalábbis annak fontosabb részleteit), neki pedig mozdulatokkal elő kellett adnia a mesélt jeleneteket. Nagyon jól menti a szobrozás és a pantomim, így aztán visszadobtam a labdát, és elmondattam vele a mesét harmadszorra is - ezúttal a lelkére kötöttem, hogy ne felejtse el használni a kitalált mozdulatokat. Azt hiszem, sikerült megtalálnom a varázsszót - a harmadik mesélés zseniálisan sikerült! A kiscsaj nem csak azokat a gesztusokat használta fel, amiket előtte kitalált, hanem rengeteg újat is gyártott menet közben; ösztönösen váltotta az arckifejezéseket és mozdulatokat, érezte a teret maga körül, sohasem fordított hátat az odaképzelt szereplőknek stb. És ahogy lemozogta az egész történetet, a szöveg is vele együtt változott - egyre több lett benne a részlet, egyre szebbek a kifejezések, egyre több az olyan dolog, ami az eredeti sztoriban egyáltalán nem volt benne. Csak tátottam a számat, teljesen profi előadás született! Hatalmas dicséretet kapott érte, meg jó sokat jegyzeteltem is, lenyűgöző volt az egész. Ennek örömére megint leültünk, és beszélgettünk még egy kicsit a történetről - kíváncsiságból megkérdeztem, mit gondol a végén felbukkanó nimfáról, aki megbosszulja Camilla halálát - vajon ki ő és honnan jött? Kiscsaj meg szemrebbenés nélkül előadott nekem egy olyan sztorit, hogy leesett az állam, és amikor megkérdeztem, hogy ezt honnan a manóból szedte (harcos vízi nimfával, jégből készült kardokkal és akciófilmbe illő zenés kiképzési jelenettel együtt), vállat vont, és közölte, hogy most találta ki... ment is az egész egyenest a történetbe, a rómaiak se csinálhatták volna jobban.
Mielőtt bezárt volna a bazár a tavaszi szünetre, kis hölgy még házi feladatot adott magának - hosszasan magyarázta nekem, hogy a hercegkisasszonyok szerepébe nem tudja beleélni magát, és a vikingek jobban tetszenek neki, így aztán a szünetre feladta magának a skandináv mitológiát.
Széles vigyorral az arcomon vonultam át az ebédlőbe egy rövid uzsonnára, mielőtt eljött volna az esti beszédtechnika óra ideje (ahol mindannyian részleteket olvastunk fel könyvekből, kamerára vettük, és kivetíttettük a hibáinkat egy vászonra). Mire vége lett beütött a campuson a tornádójelzés, ami csak annyit jelent, hogy esetleg talán előfordulhat hogy van esélye hogy tornádó keletkezik valahol a száz kilométeres körzetünkben, de arra elég volt, hogy mindannyian hazarohanjunk és bezárkózzunk a jó kis biztonságos ablaktalan koleszba. Itt tartunk most, tornádóból persze nem lett semmi. Szunya.
2012. február 29., szerda
Szorgos kedd
(Ilyen hetem van...)
Reggel repülő rajtot vettem (sikerült reggeli közben ránézni a PhD jelentkezéseimre, nem volt jó ötlet), és még időben sikerült bezuhannom kedvenc szerepjátékos órámra. A mai napra játék helyett házi feladatot kapott a csapat: saját mesemondó előadást kellett kreálniuk egy szabadon választott játék alapján. Csak az osztály egyik felére jutott idő (a többiek csütörtökön lépnek majd színpadra), de így is lenyűgöző volt a felhozatal.
A sort Della nyitotta - ő azt a játékot találta ki magának, hogy tarot kártyákat húz ki találomra egy pakliból, sorba rakja őket, és történetet kreál belőlük. Szerencsés keze volt - a végeredmény meglepően hasonlított egy hagyományos népmeséhez (ami talán a tarot esetében nem is annyira meglepő). Másodikként Dillan vette át a stafétát (korábbi bejegyzésekből hatlövetű Nockerként vagy világító macskaként ismerős) - ő a vérfarkas karakteréhez tartozó előtörténetet adta elő az asztal sarkára támaszkodva, barátságos beszélgető stílusban. A karaktere egy Raszputyin (becenevén Raz) néven ismert farkaskölyök, aki élete első balhéjában ott hagyta a fél szemét - ki gondolta volna, hogy a leckéztetésre kiszemelt díler maga is vérfarkas... Harmadikként következett David (a világító macska gazdája és osztályunk ügyeletes Doktor Who imitátora egy személyben); ő egy korábbi D&D kalandját adta elő teljesen fapofával, mi meg dőltünk a röhögéstől. Rögtön utána következett Karla, aki egy rémálmából alkotott zseniális Changeling történetet (nincs is jobb alapanyag az Álmodás világához, mint egy valódi álom, az Eredet alkotói tanulhattak volna belőle). Karlát Griffin váltotta fel a színpadon, hamarosan esedékes Scion játékunk kalandmestere, aki a játékvilág bevezetőjeként egy korábbi Scion kalandjáról mesélt (melynek során ősi istenek modern kori kölykei levadásztak egy hidrát New Orleans belvárosában - részletekkel később még jelentkezem). Utolsóként következett Patrick, aki mesemondás szakos a felettünk lévő évfolyamban, és mindenkit padlóra küldött a sztorijával - egy klasszikus helyi népmesét ültetett át a WoW világába, fetrengtünk a röhögéstől ("Három nap, három éjjel, és öt töltőképernyőn át vándorolt hősünk... nem hallgatván az öreg NPC intő szavára az első szörnynél nullára ment az Életereje. Amikor respawnolt a temetőben, úgy döntött, nem éri meg a loot a fáradságot, így aztán beküldött egy bug reportot, és kijelentkezett a játékból. Így már csak a legkisebb újonc volt hátra...")
Mindenki jó kedvre derült az előadásoktól; kedvenc osztályom kezd beleszokni a mesemondó előadások világába. Játék és mese mégiscsak együtt jár...
Két óra között volt időm leülni Heidi anyukámmal egy rövid ebédre a közeli japán étteremben. A szapora sushi végeztével visszarohantam a campusra, tettem egy tiszteletkört az ebédlőben a nerd asztalnál, majd tovább rohantam a gyakorló suliba, ahol már várt rám Joel osztálytársam, és két osztálynyi lelkes gyerek. Elsőként a másodikosok voltak soron, akiknek sürgős rajzolni valója akadt, így aztán csak egy rövid mesére volt idő (meg arra, hogy mindenki teljes lendülettel fejjel fusson a gyomromnak, ölelés címszó alatt, nem lehetett rájuk haragudni érte). Elmondtam nekik a Mesék szellemei történetet arról, miért is fontos a mesemondás, hadd okuljanak belőle, majd Joellel a sarkamban felszaladtam az emeletre, ahol már várt rám a negyedik osztály a könyvtárban. Mivel láttam rajtuk, hogy nagyon izgékonyak, meg mert tudtam hogy úgysem úszom meg ijesztő sztori nélkül, Marie Jolie történetére esett a választásom - azt hiszem, ez volt a legfiatalabb korosztály, akiknek valaha meséltem ezt a sztorit. Őszintén szólva meglepődtem rajta, hogy komolyan megijedtek - a kislányok egymásba kapaszkodva várták, mi lesz a történet vége, és amikor kijelentettem, hogy a férj maga az ördög, egyszerre hördült fel az egész osztály. Sokan már előre találgattak, mi lesz a pincében (ennek ellenére volt, aki fülét-szemét befogta a döntő pillanatban), és az osztály nagy része már a sztori legelején csóválta a fejét, hogy nem lesz ennek jó vége, és különben is, ki olyan hülye hogy egy idegenhez megy feleségül... támogatom a dolgot, tanuljon csak a mai fiatalság, veszélyes világban élünk.
Az óra végén maradt még öt perc, amit hirtelenjében nem tudtam mivel kitölteni; szerencsére Joel úgy döntött, beugrik a mély vízbe és megpróbálja elbűvölni az izgő-mozgó kölyköket. Van egy nagyon jópofa kis népmeséje arról, hogyan kapta gyönyörű színeit az egyik Brazíliában élő csillogó bogárfajta. Bár Joel nem nagyon mesélt még gyerekeknek, a negyedik osztállyal elsöprő sikert aratott - amit onnan lehetett tudni, hogy megültek a fenekükön, és figyelemmel követték a mesét teljes öt percen keresztül. Az egyik kissrác még oda is jött utána elújságolni, hogy ő látott már brazil bogarat élőben (meg hozzátette azt is, tekintettel a múlt heti Arthur királyos mesémre, hogy a mágikus teljesvért mocsok egy ellenfél, ha három perc alatt nem győzöd le, újabb ellenfeletek spawnol, ki a fene rakott egy ilyet egy dungeon közepére... újabb gamer van itt születőben, kérem szépen). Az osztály ördögös meséket követelt (ami Amerikában sokkal ritkább, mint Magyarországon, mert az "ördög" ideát csúnya szónak számít), de az időből kifutottunk, úgyhogy a kívánságműsor a tavaszi szünet utánra maradt.
Az iskolai kör végeztével maradt időm egy gyors kávéra, mielőtt megkezdődött volna a szokásos keddi maratoni három órás nyelvészet előadás. Ezen a ponton már eldőlt bennem a szentlélek, bár érdekes témákat érintettünk - szó volt többek között ördögös mesékről, gimnáziumi mesemondásról, meseparódiákról (melynek kapcsán nagyfőnök meghívta vendégként Patrickot és még egyszer meghallgathattam a reggeli WoW történetet, valamint ő maga is előrukkolt az Aranyfürt és a Három Vadmotoros meglepően nem gyerekbarát meséjével).
Az óra végére biztos voltam benne, hogy azonnal el fogok ájulni; ennek ellenére hazafelé menet nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy beugorjak a bálterembe legalább egy röpke kontratáncra. Az egy táncból végül is négy tánc lett - egy helyi körtánc, egy Tennessee reel, és két "valódi" kontratánc, sok forgással és nevetéssel. A negyedik tánc után nyilvánvaló volt, hogy eddig bírtam a mai napot; így aztán most itthon ülök, kiteszem szépen a pontot a mondat végére, és elmegyek aludni. Holnap is lesz nap.
Reggel repülő rajtot vettem (sikerült reggeli közben ránézni a PhD jelentkezéseimre, nem volt jó ötlet), és még időben sikerült bezuhannom kedvenc szerepjátékos órámra. A mai napra játék helyett házi feladatot kapott a csapat: saját mesemondó előadást kellett kreálniuk egy szabadon választott játék alapján. Csak az osztály egyik felére jutott idő (a többiek csütörtökön lépnek majd színpadra), de így is lenyűgöző volt a felhozatal.
A sort Della nyitotta - ő azt a játékot találta ki magának, hogy tarot kártyákat húz ki találomra egy pakliból, sorba rakja őket, és történetet kreál belőlük. Szerencsés keze volt - a végeredmény meglepően hasonlított egy hagyományos népmeséhez (ami talán a tarot esetében nem is annyira meglepő). Másodikként Dillan vette át a stafétát (korábbi bejegyzésekből hatlövetű Nockerként vagy világító macskaként ismerős) - ő a vérfarkas karakteréhez tartozó előtörténetet adta elő az asztal sarkára támaszkodva, barátságos beszélgető stílusban. A karaktere egy Raszputyin (becenevén Raz) néven ismert farkaskölyök, aki élete első balhéjában ott hagyta a fél szemét - ki gondolta volna, hogy a leckéztetésre kiszemelt díler maga is vérfarkas... Harmadikként következett David (a világító macska gazdája és osztályunk ügyeletes Doktor Who imitátora egy személyben); ő egy korábbi D&D kalandját adta elő teljesen fapofával, mi meg dőltünk a röhögéstől. Rögtön utána következett Karla, aki egy rémálmából alkotott zseniális Changeling történetet (nincs is jobb alapanyag az Álmodás világához, mint egy valódi álom, az Eredet alkotói tanulhattak volna belőle). Karlát Griffin váltotta fel a színpadon, hamarosan esedékes Scion játékunk kalandmestere, aki a játékvilág bevezetőjeként egy korábbi Scion kalandjáról mesélt (melynek során ősi istenek modern kori kölykei levadásztak egy hidrát New Orleans belvárosában - részletekkel később még jelentkezem). Utolsóként következett Patrick, aki mesemondás szakos a felettünk lévő évfolyamban, és mindenkit padlóra küldött a sztorijával - egy klasszikus helyi népmesét ültetett át a WoW világába, fetrengtünk a röhögéstől ("Három nap, három éjjel, és öt töltőképernyőn át vándorolt hősünk... nem hallgatván az öreg NPC intő szavára az első szörnynél nullára ment az Életereje. Amikor respawnolt a temetőben, úgy döntött, nem éri meg a loot a fáradságot, így aztán beküldött egy bug reportot, és kijelentkezett a játékból. Így már csak a legkisebb újonc volt hátra...")
Mindenki jó kedvre derült az előadásoktól; kedvenc osztályom kezd beleszokni a mesemondó előadások világába. Játék és mese mégiscsak együtt jár...
Két óra között volt időm leülni Heidi anyukámmal egy rövid ebédre a közeli japán étteremben. A szapora sushi végeztével visszarohantam a campusra, tettem egy tiszteletkört az ebédlőben a nerd asztalnál, majd tovább rohantam a gyakorló suliba, ahol már várt rám Joel osztálytársam, és két osztálynyi lelkes gyerek. Elsőként a másodikosok voltak soron, akiknek sürgős rajzolni valója akadt, így aztán csak egy rövid mesére volt idő (meg arra, hogy mindenki teljes lendülettel fejjel fusson a gyomromnak, ölelés címszó alatt, nem lehetett rájuk haragudni érte). Elmondtam nekik a Mesék szellemei történetet arról, miért is fontos a mesemondás, hadd okuljanak belőle, majd Joellel a sarkamban felszaladtam az emeletre, ahol már várt rám a negyedik osztály a könyvtárban. Mivel láttam rajtuk, hogy nagyon izgékonyak, meg mert tudtam hogy úgysem úszom meg ijesztő sztori nélkül, Marie Jolie történetére esett a választásom - azt hiszem, ez volt a legfiatalabb korosztály, akiknek valaha meséltem ezt a sztorit. Őszintén szólva meglepődtem rajta, hogy komolyan megijedtek - a kislányok egymásba kapaszkodva várták, mi lesz a történet vége, és amikor kijelentettem, hogy a férj maga az ördög, egyszerre hördült fel az egész osztály. Sokan már előre találgattak, mi lesz a pincében (ennek ellenére volt, aki fülét-szemét befogta a döntő pillanatban), és az osztály nagy része már a sztori legelején csóválta a fejét, hogy nem lesz ennek jó vége, és különben is, ki olyan hülye hogy egy idegenhez megy feleségül... támogatom a dolgot, tanuljon csak a mai fiatalság, veszélyes világban élünk.
Az óra végén maradt még öt perc, amit hirtelenjében nem tudtam mivel kitölteni; szerencsére Joel úgy döntött, beugrik a mély vízbe és megpróbálja elbűvölni az izgő-mozgó kölyköket. Van egy nagyon jópofa kis népmeséje arról, hogyan kapta gyönyörű színeit az egyik Brazíliában élő csillogó bogárfajta. Bár Joel nem nagyon mesélt még gyerekeknek, a negyedik osztállyal elsöprő sikert aratott - amit onnan lehetett tudni, hogy megültek a fenekükön, és figyelemmel követték a mesét teljes öt percen keresztül. Az egyik kissrác még oda is jött utána elújságolni, hogy ő látott már brazil bogarat élőben (meg hozzátette azt is, tekintettel a múlt heti Arthur királyos mesémre, hogy a mágikus teljesvért mocsok egy ellenfél, ha három perc alatt nem győzöd le, újabb ellenfeletek spawnol, ki a fene rakott egy ilyet egy dungeon közepére... újabb gamer van itt születőben, kérem szépen). Az osztály ördögös meséket követelt (ami Amerikában sokkal ritkább, mint Magyarországon, mert az "ördög" ideát csúnya szónak számít), de az időből kifutottunk, úgyhogy a kívánságműsor a tavaszi szünet utánra maradt.
Az iskolai kör végeztével maradt időm egy gyors kávéra, mielőtt megkezdődött volna a szokásos keddi maratoni három órás nyelvészet előadás. Ezen a ponton már eldőlt bennem a szentlélek, bár érdekes témákat érintettünk - szó volt többek között ördögös mesékről, gimnáziumi mesemondásról, meseparódiákról (melynek kapcsán nagyfőnök meghívta vendégként Patrickot és még egyszer meghallgathattam a reggeli WoW történetet, valamint ő maga is előrukkolt az Aranyfürt és a Három Vadmotoros meglepően nem gyerekbarát meséjével).
Az óra végére biztos voltam benne, hogy azonnal el fogok ájulni; ennek ellenére hazafelé menet nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy beugorjak a bálterembe legalább egy röpke kontratáncra. Az egy táncból végül is négy tánc lett - egy helyi körtánc, egy Tennessee reel, és két "valódi" kontratánc, sok forgással és nevetéssel. A negyedik tánc után nyilvánvaló volt, hogy eddig bírtam a mai napot; így aztán most itthon ülök, kiteszem szépen a pontot a mondat végére, és elmegyek aludni. Holnap is lesz nap.
2012. február 28., kedd
Szorgos hétfő
Csak hogy lássátok, hogy telik egy hétköznapom most, hogy teljes lendülettel dübörög a tavaszi félév.
Délelőtt itthon voltam és dolgoztam a holnapi házi feladataimon, mert tudtam, hogy a nap hátralévő részében nem lesz már rájuk idő. Dél körül az éhség kiűzött a koleszból, és átslattyogtam az ebédlőbe, hogy táplálkozzak a nerd asztalnál.
Az ebéd végeztével átvágtam a campuson a gyakorló suliba mesélni; amikor megérkeztem, a könyvtárban épp egy trombitával felszerelt muki tartott előadást a gimiseknek arról, milyen egy zenész karrierje, így aztán a katalógus-szobába szorultam az ötödik osztállyal, még a csilláron is lógtak. Ez volt az utolsó mesélésünk a tavaszi szünet előtt. Mivel az egész osztály Ezeregyéjszaka lázban ég (az idei iskolai színdarabjuk az Aladdin musical) úgy gondoltam, kipróbálom rajtuk a Rézváros történetét - nagyon értékelték, pisszenés nélkül hallgattak. A történet tulajdonképpen az Ezeregyéjszaka és Indiana Jones keresztmetszetében található - naná, hogy a kölykök imádják...
A mesélés végeztével átszaladtam a tanszékre tárgyalni nagyfőnökkel a szakdolgozatomról (ami júniusban esedékes, úgyhogy ideje bőszen nekiállni). Innen a számítógép-terembe mentem tovább, hogy befejezzem a ma éjfélkor esedékes beadandó irományaimat és elolvassak negyven oldalt a helyes interjúzás szabályairól.
A pötyögés végeztével a szomszédos sportközpontba vitt az utam, egyetemi kosármeccset nézni (ne ragadjon már rám, hogy kocka vagyok, meg aztán volt is kit nézni). A meccs sajna elmaradt, mert az ellenfél csapatának többsége oda se ballagott, így aztán barátságos mérkőzés tört ki két, a többi várakozó játékosból toborzott vegyes csapat között; úgy tűnik, ideát a barátságos mérkőzés azt jelenti, hogy többet csujogatnak és kevesebbet ütnek. Barátnők, barátnőnek látszó személyek és egyéb nőnemű kiegészítők között üldögéltem a padokon, és remekül szórakoztam, a játékosok egy része is odajött bemutatkozni, nem is olyan rossz arcok ezek a sportolók.
A meccs végeztével visszacaplattam a mesemondó épületbe beszédtechnika órára, ami egész szórakoztató volt, mert elértünk a gyakorlatok érdekesebb részéhez (érzelmek és hangulatok). Ez külön szórakoztató úgy, hogy egy rakat színész és mesemondó társaságában csinálja az ember. Múlt héten például a campuson állunk két épület között és a hangerőt gyakoroltunk úgy, hogy egyre távolabb álltunk egymástól, és gonosz dolgokat kiabáltunk a másik fél arcába.
Beszédtechnikáról egyenes út vezetett a februári Stor-etry Slam-re! Bezony, megint eltelt egy hónap (őrület, mi?), és ideje volt testületileg levonulni Misty Blues és Jazz bárjába, hogy sörrel, versekkel és mesemondással töltsük az esténket. Hatalmas meglepetésünkre kisebbfajta tömeg fogadott minket; egyre népszerűbb a rendezvény, alig fértünk el a bárban! A mai slam témája, kissé megkésve ugyan, de a Valentin-napra való tekintettel, Total eclipse of the heart volt, jöttek is a szerelmes sztorik és versek rendesen, de szerencsére egyik se volt nyálas vagy unalmas. Kiemelkedő programot sikerült összemesélnünk/verselnünk! És a slamek történetében először volt meghívott előadónk is, aki felvezette az estét - az egyetem egyik fiatal csillaga, Maggie Colvett, klasszika szakos költő hölgy, pici és bájos, csípős humorral. Én személy szerint ritkán olvasok vagy hallgatok verseket; de Maggie azonnal a székhez szögezett, alig kaptam levegőt. Zseniálisan ír a csaj, és zseniálisan is adja elő az irományait. Rajta kívül volt egy meglepetés előadónk is - mivel Misty törzsközönsége hónapok óta hallgatja a locsogásunkat, ma az egyik úriember úgy döntött, ő is beszáll a mókába. Mint kiderült, libériai, és olyan személyes sztorit hozott magával, hogy leestünk a szék alá - a történet arról szólt, hogyan mentette meg a polgárháborúban az életét egy állatokról szóló népmese, amit a nagyapjától hallott tinédzser korában. Mindenkinek leesett az álla.
Természetesen én is bedobtam a nevem a kalapba. Az én sztorim, a párkapcsolatok és udvarlás témájánál maradva, arról szólt, hogyan szerveztünk közös erővel randit az egyik koleszos társunknak; mókás kis történet, és kacagott is rajta jókat a közönség.
Az estet mindenki hatalmas meglepetésére Sara nyerte (ugyanazzal a sztorival amit Asheville-ben is elmondott, csak most még jobban adta elő, mert volt gyakorlata) - teljes mértékben megérdemelte a győzelmet, de mindenki pislogott egy kicsit, hogy miért nem a libériai fickó vitte el a pálmát. Szerény személyem második helyezést ért el, és pénz nem kapott ugyan, de azért nagyon büszke magára (ezeken a versenyeken általában csak győztest hirdetünk, de most szükségét érezték, hogy legyen egy runner up is... juhú!). A koleszos életben az a jó, hogy rengeteg sztori születik belőle. Egyszer még meg kell köszönnöm ezt az ELTE-nek...
Most pedig itthon vagyok és próbálok blogolni mielőtt arccal zuhannék az ágyba. Eddig bírtam. Jóéjt mindenkinek!
Délelőtt itthon voltam és dolgoztam a holnapi házi feladataimon, mert tudtam, hogy a nap hátralévő részében nem lesz már rájuk idő. Dél körül az éhség kiűzött a koleszból, és átslattyogtam az ebédlőbe, hogy táplálkozzak a nerd asztalnál.
Az ebéd végeztével átvágtam a campuson a gyakorló suliba mesélni; amikor megérkeztem, a könyvtárban épp egy trombitával felszerelt muki tartott előadást a gimiseknek arról, milyen egy zenész karrierje, így aztán a katalógus-szobába szorultam az ötödik osztállyal, még a csilláron is lógtak. Ez volt az utolsó mesélésünk a tavaszi szünet előtt. Mivel az egész osztály Ezeregyéjszaka lázban ég (az idei iskolai színdarabjuk az Aladdin musical) úgy gondoltam, kipróbálom rajtuk a Rézváros történetét - nagyon értékelték, pisszenés nélkül hallgattak. A történet tulajdonképpen az Ezeregyéjszaka és Indiana Jones keresztmetszetében található - naná, hogy a kölykök imádják...
A mesélés végeztével átszaladtam a tanszékre tárgyalni nagyfőnökkel a szakdolgozatomról (ami júniusban esedékes, úgyhogy ideje bőszen nekiállni). Innen a számítógép-terembe mentem tovább, hogy befejezzem a ma éjfélkor esedékes beadandó irományaimat és elolvassak negyven oldalt a helyes interjúzás szabályairól.
A pötyögés végeztével a szomszédos sportközpontba vitt az utam, egyetemi kosármeccset nézni (ne ragadjon már rám, hogy kocka vagyok, meg aztán volt is kit nézni). A meccs sajna elmaradt, mert az ellenfél csapatának többsége oda se ballagott, így aztán barátságos mérkőzés tört ki két, a többi várakozó játékosból toborzott vegyes csapat között; úgy tűnik, ideát a barátságos mérkőzés azt jelenti, hogy többet csujogatnak és kevesebbet ütnek. Barátnők, barátnőnek látszó személyek és egyéb nőnemű kiegészítők között üldögéltem a padokon, és remekül szórakoztam, a játékosok egy része is odajött bemutatkozni, nem is olyan rossz arcok ezek a sportolók.
A meccs végeztével visszacaplattam a mesemondó épületbe beszédtechnika órára, ami egész szórakoztató volt, mert elértünk a gyakorlatok érdekesebb részéhez (érzelmek és hangulatok). Ez külön szórakoztató úgy, hogy egy rakat színész és mesemondó társaságában csinálja az ember. Múlt héten például a campuson állunk két épület között és a hangerőt gyakoroltunk úgy, hogy egyre távolabb álltunk egymástól, és gonosz dolgokat kiabáltunk a másik fél arcába.
Beszédtechnikáról egyenes út vezetett a februári Stor-etry Slam-re! Bezony, megint eltelt egy hónap (őrület, mi?), és ideje volt testületileg levonulni Misty Blues és Jazz bárjába, hogy sörrel, versekkel és mesemondással töltsük az esténket. Hatalmas meglepetésünkre kisebbfajta tömeg fogadott minket; egyre népszerűbb a rendezvény, alig fértünk el a bárban! A mai slam témája, kissé megkésve ugyan, de a Valentin-napra való tekintettel, Total eclipse of the heart volt, jöttek is a szerelmes sztorik és versek rendesen, de szerencsére egyik se volt nyálas vagy unalmas. Kiemelkedő programot sikerült összemesélnünk/verselnünk! És a slamek történetében először volt meghívott előadónk is, aki felvezette az estét - az egyetem egyik fiatal csillaga, Maggie Colvett, klasszika szakos költő hölgy, pici és bájos, csípős humorral. Én személy szerint ritkán olvasok vagy hallgatok verseket; de Maggie azonnal a székhez szögezett, alig kaptam levegőt. Zseniálisan ír a csaj, és zseniálisan is adja elő az irományait. Rajta kívül volt egy meglepetés előadónk is - mivel Misty törzsközönsége hónapok óta hallgatja a locsogásunkat, ma az egyik úriember úgy döntött, ő is beszáll a mókába. Mint kiderült, libériai, és olyan személyes sztorit hozott magával, hogy leestünk a szék alá - a történet arról szólt, hogyan mentette meg a polgárháborúban az életét egy állatokról szóló népmese, amit a nagyapjától hallott tinédzser korában. Mindenkinek leesett az álla.
Természetesen én is bedobtam a nevem a kalapba. Az én sztorim, a párkapcsolatok és udvarlás témájánál maradva, arról szólt, hogyan szerveztünk közös erővel randit az egyik koleszos társunknak; mókás kis történet, és kacagott is rajta jókat a közönség.
Az estet mindenki hatalmas meglepetésére Sara nyerte (ugyanazzal a sztorival amit Asheville-ben is elmondott, csak most még jobban adta elő, mert volt gyakorlata) - teljes mértékben megérdemelte a győzelmet, de mindenki pislogott egy kicsit, hogy miért nem a libériai fickó vitte el a pálmát. Szerény személyem második helyezést ért el, és pénz nem kapott ugyan, de azért nagyon büszke magára (ezeken a versenyeken általában csak győztest hirdetünk, de most szükségét érezték, hogy legyen egy runner up is... juhú!). A koleszos életben az a jó, hogy rengeteg sztori születik belőle. Egyszer még meg kell köszönnöm ezt az ELTE-nek...
Most pedig itthon vagyok és próbálok blogolni mielőtt arccal zuhannék az ágyba. Eddig bírtam. Jóéjt mindenkinek!
2012. február 27., hétfő
Tudod, hogy sok időt töltöttél Amerikában, ha...
... megöleled a barátaidat ahelyett, hogy puszit adnál nekik;
... úgy gondolod, Budapest-Madrid nem távolság, és Nyíregyházáról Budapestre ingázni teljesen normális;
... nem mersz bemenni az ajtón, ha kinyitják neked, mert félsz, hogy összeütközöl a sráccal, aki kinyitotta;
(kivéve, ha Délen voltál, ez esetben elvárod, hogy minden hímnemű egyén ajtót nyisson neked és felsegítse a kabátod is)
... reflexből WalMart-nak hívod a Tescót (avagy Targetnek);
... összerezzensz, ha a magyar barátaid "néger"-nek neveznek valakit;
... ha megkínálnak valamivel, azt feleled, hogy "jó vagyok";
... reflexből angolul káromkodsz;
... mogyoróvaj- és földimogyoró-függő vagy, de már nem emlékszel, milyen íze van a marcipánnak (ideát szinte senki se ismeri!!! agyam leszakad)
... mindenkitől Kinder tojást kérsz húsvétra (ideát be van tiltva, és ezért mindenki úgy gondolja, ez a legkirályabb dolog a világon)
... teljesen el vagy szokva a szinkronizált filmektől;
... tudsz yardban, lábban és inchben számolni;
... ha azt mondják, 32 fok van kinn, felveszed a téli kabátod;
... több a country az mp3 lejátszódon mint a popzene (szintén csak Délieknek)
... tudod, mikor adja a tévé (!) a kedvenc sorozataidat...
Folytatása következik :D
... úgy gondolod, Budapest-Madrid nem távolság, és Nyíregyházáról Budapestre ingázni teljesen normális;
... nem mersz bemenni az ajtón, ha kinyitják neked, mert félsz, hogy összeütközöl a sráccal, aki kinyitotta;
(kivéve, ha Délen voltál, ez esetben elvárod, hogy minden hímnemű egyén ajtót nyisson neked és felsegítse a kabátod is)
... reflexből WalMart-nak hívod a Tescót (avagy Targetnek);
... összerezzensz, ha a magyar barátaid "néger"-nek neveznek valakit;
... ha megkínálnak valamivel, azt feleled, hogy "jó vagyok";
... reflexből angolul káromkodsz;
... mogyoróvaj- és földimogyoró-függő vagy, de már nem emlékszel, milyen íze van a marcipánnak (ideát szinte senki se ismeri!!! agyam leszakad)
... mindenkitől Kinder tojást kérsz húsvétra (ideát be van tiltva, és ezért mindenki úgy gondolja, ez a legkirályabb dolog a világon)
... teljesen el vagy szokva a szinkronizált filmektől;
... tudsz yardban, lábban és inchben számolni;
... ha azt mondják, 32 fok van kinn, felveszed a téli kabátod;
... több a country az mp3 lejátszódon mint a popzene (szintén csak Délieknek)
... tudod, mikor adja a tévé (!) a kedvenc sorozataidat...
Folytatása következik :D
2012. február 25., szombat
Grimm meséket csak Grimmül!
"A mai gyerekek már nem hallanak olyan szép magyar meséket, mint a Hófehérke..."
Mesemondói pályafutásom során nem egyszer találkoztam olyan mesekedvelőkkel és mesehallgatókkal, akik a Grimm meséket gond nélkül a magyar népmesék közé sorolták. Sőt, olyan élményben is volt részem, hogy "magyar népmesék" témájú versenyen a zsűriből egyedül én vettem észre, hogy a gyerekek egy része Grimmet mesélt (pl. Brémai muzsikusok). Még a "magyar meséket csak magyarul!" mozgalom leghangosabb szónokaitól sem hallani olyat, hogy "le Hamupipőkével!" - ha a világ összes többi kultúráját elítélik is.
(Lábjegyzet: ha valaki azzal keres meg, hogy "a magyar meséket le lehet egyáltalán fordítani?" standard válaszom, hogy "nem, hiszen Grimmet és Andersent is mindenki eredetiben olvas...")
A zavar az Erőben nem véletlen. A Grimm mesék első kiadása idén 200 éves; olyan mélyen beleivódott a köztudatba, írott és mesélt formában egyaránt, hogy sokan nem is veszik észre a különbséget. Nagyon kevesen emlékeznek arra, egyáltalán kitől hallották először Piroska és a farkas, vagy Holle anyó történetét - ezek a mesék egyszerűen csak velünk vannak kicsi gyermek korunktól kezdve, és annyira a sajátunknak érezzük őket, hogy az eredeti kulturális háttér (és az eredeti nyelv) szinte teljesen lekopott. A Grimm mese mindenkié, legalábbis a nyugati civilizáció országaiban.
Nincs is ezzel az égvilágon semmi baj.
Minél több videó érkezik be hozzám Európa mesemondóitól, annál inkább rácsodálkozom, mennyire színes és sokféle a Grimm hagyomány - és mégis, spanyoltól svédig, írtől olaszig mindenki a magáénak érzi. Ahogy gyűlnek a mesék a Grimm Projekt honlapján, egyre több olyan történet is van a listán, ami két-három különböző nyelven is megnézhető, különböző mesemondók, férfiak és nők, öregek és fiatalok előadásában. Bár a történet ugyanaz, senki sem meséli kétszer ugyanúgy - a mesék, évezredes szokásukhoz híven, idomulnak a közönséghez, a nyelvhez és a mesemondóhoz. És bár a nyomtatott szó szép és jó, a videókon is tükröződik, hogy ezek a mesék így, szóban élnek igazán.
Akinek még nem volt meg a napi adagja Grimm mesékből, az feltétlenül látogasson el a honlapra! Akad ott minden, ami szem-szájnak ingere... angolul, németül, spanyolul, hollandul, írül... és legfőképpen Grimmül!
http://projectgrimm.blogspot.com
Mesemondói pályafutásom során nem egyszer találkoztam olyan mesekedvelőkkel és mesehallgatókkal, akik a Grimm meséket gond nélkül a magyar népmesék közé sorolták. Sőt, olyan élményben is volt részem, hogy "magyar népmesék" témájú versenyen a zsűriből egyedül én vettem észre, hogy a gyerekek egy része Grimmet mesélt (pl. Brémai muzsikusok). Még a "magyar meséket csak magyarul!" mozgalom leghangosabb szónokaitól sem hallani olyat, hogy "le Hamupipőkével!" - ha a világ összes többi kultúráját elítélik is.
(Lábjegyzet: ha valaki azzal keres meg, hogy "a magyar meséket le lehet egyáltalán fordítani?" standard válaszom, hogy "nem, hiszen Grimmet és Andersent is mindenki eredetiben olvas...")
A zavar az Erőben nem véletlen. A Grimm mesék első kiadása idén 200 éves; olyan mélyen beleivódott a köztudatba, írott és mesélt formában egyaránt, hogy sokan nem is veszik észre a különbséget. Nagyon kevesen emlékeznek arra, egyáltalán kitől hallották először Piroska és a farkas, vagy Holle anyó történetét - ezek a mesék egyszerűen csak velünk vannak kicsi gyermek korunktól kezdve, és annyira a sajátunknak érezzük őket, hogy az eredeti kulturális háttér (és az eredeti nyelv) szinte teljesen lekopott. A Grimm mese mindenkié, legalábbis a nyugati civilizáció országaiban.
Nincs is ezzel az égvilágon semmi baj.
Minél több videó érkezik be hozzám Európa mesemondóitól, annál inkább rácsodálkozom, mennyire színes és sokféle a Grimm hagyomány - és mégis, spanyoltól svédig, írtől olaszig mindenki a magáénak érzi. Ahogy gyűlnek a mesék a Grimm Projekt honlapján, egyre több olyan történet is van a listán, ami két-három különböző nyelven is megnézhető, különböző mesemondók, férfiak és nők, öregek és fiatalok előadásában. Bár a történet ugyanaz, senki sem meséli kétszer ugyanúgy - a mesék, évezredes szokásukhoz híven, idomulnak a közönséghez, a nyelvhez és a mesemondóhoz. És bár a nyomtatott szó szép és jó, a videókon is tükröződik, hogy ezek a mesék így, szóban élnek igazán.
Akinek még nem volt meg a napi adagja Grimm mesékből, az feltétlenül látogasson el a honlapra! Akad ott minden, ami szem-szájnak ingere... angolul, németül, spanyolul, hollandul, írül... és legfőképpen Grimmül!
http://projectgrimm.blogspot.com
2012. február 23., csütörtök
Született mesemondó
Kezdek rájönni, hogy ez a kiscsaj csak azért a tanítványom, mert úgy hozta a sors, hogy én születtem tizenöt évvel korábban. Cserébe három év előnye van az én mesemondói pályafutásomhoz képest. Kíváncsian várom, hová fog fejlődni...
Ma volt az utolsó mesemondó óránk a tavaszi szünet előtt (ami ebben a suliban három hétig tart). A könyvtár úszott a sütiben (Viktoriánus teadélután), úgyhogy az irodában találtunk magunknak csendes sarkot, a vadonatúj tengerimalac társaságában (ebben az iskolában egy malac se húzza a sokáig, ez már legalább az ötödik, amivel találkozom...). Alig tettem le a kabátomat, a kiscsaj már ugrott is fel, hogy van egy meséje, amit el szeretne mondani.
A történet, amit választott, egy könyvből származott; személyes sztori volt arról, hogy egy kislány, miután először látogat el a szüleivel egy fodrászatba, otthon kísérletképp levágja a saját haját, természetesen szörnyen rosszul. Kedves, humoros kis történet volt, és a kis hölgy zseniálisan adta elő. Nem akadt el, nem hümmögött, választékosan fogalmazott, szépek voltak a gesztusai, remek arckifejezéseket használt. Egyes szám első személyben akarta előadni az egészet, de menet közben átváltott mesemondó fokozatba és harmadik személybe - cserébe végig vissza-visszakanyarodott az "én"-hez, de mindig csak akkor, amikor a főszereplő lelkes volt vagy izgatott. Amikor végzett a mesével, nagyon megdicsértem érte; aztán beszélgetni kezdtünk.
Először is megkérdeztem tőle, mennyit gyakorolta a sztorit; azt mondta, hogy elolvasta többször, és megpróbálta magának meg a családtagjainak is elmondani. Gyakorlatilag az az ötlete támadt, hogy feladja magának házi feladatba, hogyan lehet egy teljes könyvet mesemondó előadássá sűríteni (tíz perces volt az egész, talán annyi se, de nagyon kerek). Jó kis házi feladat, a legtöbb hivatásos mesemondó is küszködik vele hónapokig...
Megkérdeztem, miért pont ezt a sztorit választotta; azt mondta, hogy jó ideje keresgél új mesék után, hogy növelje a repertoárját (!!!), de jó mesét találni nagyon nehéz, a legtöbb nem "szól hozzá" (amik viszont igen, azok mindig nagyon jók). Erről beszélgettünk egy darabig; megegyeztünk abban, hogy csak olyan meséket érdemes mesélni, amik "ragadnak" (ahogy Berecz András mondaná, mint a bogáncs). Ez neki ragadt, úgyhogy folytattuk a beszélgetést. Az eredeti témától elkanyarodtunk a személyes sztorikig - ha végigviszi az egyes szám első személyt, csont nélkül elhittem volna, hogy vele történt meg. El is kezdtünk beszélgetni a saját hajvágásos sztorijainkról, hogy rávezessem vele, milyen is a személyes mesemondás. Feladta magának háziba, hogy a tavaszi szünet alatt alkot saját személyes sztorit.
Természetesen arról is ki kellett kérdeznem, miről maradtam le a múlt héten - a fesztivál előtt volt egy kisebb betegségem, és hangom se sok, úgyhogy lemondtam a meséléseket, egyrészt, hogy pihenjek, másrészt, hogy a gyerekek ne kapják el a bacikat. Úgy tűnik, nem is nagyon hiányoztam: az osztály egyhangúlag követelte, hogy kis tanítványom meséljen nekik helyettem (ezt a beszámolót egyébként a könyvtárosnő is megerősítette). Persze nem nagyon kérette magát; készen állt a Piroska és a Farkas egy menőbb változatával, amit előző héten közösen rágtunk át. A csavar a dologban az volt, hogy jelenleg az ötödik osztályban két dolog nagyon menő: Chuck Norris és a(z európai) foci. Az osztály tehát olyan sztorit akart, amiben Norris bácsi szerepel; talpraesett kis mesemondónk egyszerűen röptében lecserélte a vadászt. Azt eddig is tudtam róla, hogy remekül tud és szeret is rögtönözni; úgy tűnt, nagyon élvezhette a feladatot, és így már hivatalosan is ő az osztály főállású mesemondója (utólag mindenki meg is dicsérte érte, ami nyilván jól esett neki). Beszélgettünk róla, mennyire élvezi a mesélést, hogy néha egyszerűen csak kibuggyan belőle a mese; azt is bevallotta, hogy néha szünetben a mosdóban áll a tükör előtt és magának mesél.
Minden egyes alkalommal elámulok rajta, mennyire ösztönösen tudja ez a lány, miről szól a mesemondás műfaja. Egyszerűen képtelen a meséket magában tartani; ha közönsége nincs, akkor is gyakorol (ez emlékeztet gimnazista önmagamra, amikor elalvás előtt magamban mondtam a kedvenc történeteimet). Gondosan megválogatja, mit mesél, és csak olyan történeteket választ, amik "megszólítják", még akkor is, ha a fél könyvtárat át kell hozzá rágnia. A történeteivel dolgozik: tudatos döntéseket hoz, hogy hogyan adja őket elő, és megváltoztatja őket, hogy jobban illjenek a saját hangulatához és előadásmódjához. Ösztönösen használ gesztusokat és arckifejezéseket, és lenyűgözően otthonosan, lazán mesél, mindenféle görcsös erőlködés nélkül. Megvan rá a képessége, hogy magára vonja mások figyelmét, és lekösse őket anélkül, hogy kötelező lenne az előadást végigülniük. És ami a legfőbb: tizenegy éves gyerekhez méltón felhőtlenül élvezi a mesélés minden percét, és a rá fordított figyelmet.
Lehet, hogy nem lesz belőle hivatásos mesemondó; de hogy mesemondónak született, abban nem kételkedem.
Ma volt az utolsó mesemondó óránk a tavaszi szünet előtt (ami ebben a suliban három hétig tart). A könyvtár úszott a sütiben (Viktoriánus teadélután), úgyhogy az irodában találtunk magunknak csendes sarkot, a vadonatúj tengerimalac társaságában (ebben az iskolában egy malac se húzza a sokáig, ez már legalább az ötödik, amivel találkozom...). Alig tettem le a kabátomat, a kiscsaj már ugrott is fel, hogy van egy meséje, amit el szeretne mondani.
A történet, amit választott, egy könyvből származott; személyes sztori volt arról, hogy egy kislány, miután először látogat el a szüleivel egy fodrászatba, otthon kísérletképp levágja a saját haját, természetesen szörnyen rosszul. Kedves, humoros kis történet volt, és a kis hölgy zseniálisan adta elő. Nem akadt el, nem hümmögött, választékosan fogalmazott, szépek voltak a gesztusai, remek arckifejezéseket használt. Egyes szám első személyben akarta előadni az egészet, de menet közben átváltott mesemondó fokozatba és harmadik személybe - cserébe végig vissza-visszakanyarodott az "én"-hez, de mindig csak akkor, amikor a főszereplő lelkes volt vagy izgatott. Amikor végzett a mesével, nagyon megdicsértem érte; aztán beszélgetni kezdtünk.
Először is megkérdeztem tőle, mennyit gyakorolta a sztorit; azt mondta, hogy elolvasta többször, és megpróbálta magának meg a családtagjainak is elmondani. Gyakorlatilag az az ötlete támadt, hogy feladja magának házi feladatba, hogyan lehet egy teljes könyvet mesemondó előadássá sűríteni (tíz perces volt az egész, talán annyi se, de nagyon kerek). Jó kis házi feladat, a legtöbb hivatásos mesemondó is küszködik vele hónapokig...
Megkérdeztem, miért pont ezt a sztorit választotta; azt mondta, hogy jó ideje keresgél új mesék után, hogy növelje a repertoárját (!!!), de jó mesét találni nagyon nehéz, a legtöbb nem "szól hozzá" (amik viszont igen, azok mindig nagyon jók). Erről beszélgettünk egy darabig; megegyeztünk abban, hogy csak olyan meséket érdemes mesélni, amik "ragadnak" (ahogy Berecz András mondaná, mint a bogáncs). Ez neki ragadt, úgyhogy folytattuk a beszélgetést. Az eredeti témától elkanyarodtunk a személyes sztorikig - ha végigviszi az egyes szám első személyt, csont nélkül elhittem volna, hogy vele történt meg. El is kezdtünk beszélgetni a saját hajvágásos sztorijainkról, hogy rávezessem vele, milyen is a személyes mesemondás. Feladta magának háziba, hogy a tavaszi szünet alatt alkot saját személyes sztorit.
Természetesen arról is ki kellett kérdeznem, miről maradtam le a múlt héten - a fesztivál előtt volt egy kisebb betegségem, és hangom se sok, úgyhogy lemondtam a meséléseket, egyrészt, hogy pihenjek, másrészt, hogy a gyerekek ne kapják el a bacikat. Úgy tűnik, nem is nagyon hiányoztam: az osztály egyhangúlag követelte, hogy kis tanítványom meséljen nekik helyettem (ezt a beszámolót egyébként a könyvtárosnő is megerősítette). Persze nem nagyon kérette magát; készen állt a Piroska és a Farkas egy menőbb változatával, amit előző héten közösen rágtunk át. A csavar a dologban az volt, hogy jelenleg az ötödik osztályban két dolog nagyon menő: Chuck Norris és a(z európai) foci. Az osztály tehát olyan sztorit akart, amiben Norris bácsi szerepel; talpraesett kis mesemondónk egyszerűen röptében lecserélte a vadászt. Azt eddig is tudtam róla, hogy remekül tud és szeret is rögtönözni; úgy tűnt, nagyon élvezhette a feladatot, és így már hivatalosan is ő az osztály főállású mesemondója (utólag mindenki meg is dicsérte érte, ami nyilván jól esett neki). Beszélgettünk róla, mennyire élvezi a mesélést, hogy néha egyszerűen csak kibuggyan belőle a mese; azt is bevallotta, hogy néha szünetben a mosdóban áll a tükör előtt és magának mesél.
Minden egyes alkalommal elámulok rajta, mennyire ösztönösen tudja ez a lány, miről szól a mesemondás műfaja. Egyszerűen képtelen a meséket magában tartani; ha közönsége nincs, akkor is gyakorol (ez emlékeztet gimnazista önmagamra, amikor elalvás előtt magamban mondtam a kedvenc történeteimet). Gondosan megválogatja, mit mesél, és csak olyan történeteket választ, amik "megszólítják", még akkor is, ha a fél könyvtárat át kell hozzá rágnia. A történeteivel dolgozik: tudatos döntéseket hoz, hogy hogyan adja őket elő, és megváltoztatja őket, hogy jobban illjenek a saját hangulatához és előadásmódjához. Ösztönösen használ gesztusokat és arckifejezéseket, és lenyűgözően otthonosan, lazán mesél, mindenféle görcsös erőlködés nélkül. Megvan rá a képessége, hogy magára vonja mások figyelmét, és lekösse őket anélkül, hogy kötelező lenne az előadást végigülniük. És ami a legfőbb: tizenegy éves gyerekhez méltón felhőtlenül élvezi a mesélés minden percét, és a rá fordított figyelmet.
Lehet, hogy nem lesz belőle hivatásos mesemondó; de hogy mesemondónak született, abban nem kételkedem.
2012. február 22., szerda
Werewolf - A falka esete a Szürke Kutyussal
Ma játszottuk le a Werewolf kaland második felét, és ezzel a játszás, legalábbis órai keretek között, egyelőre véget ért. Búcsúzóul azért még hasítottunk egyet.
Mivel a tegnap estém felkészülés helyett meglepetésszerű éjszakai palacsintaevésbe torkollott, körülbelül annyit ötletem volt ma reggelre, amennyi a múlt hétről megmaradt (meg amennyi egy vödör kávé után az eszembe jutott). A múlt héten ott hagytuk el a falkát, hogy egy szellemróka vezérlete alatt visszafelé indultak az autópályán, megkeresni, hol maradt le a másik csapat a másik bőrönddel. Azt sikerült megtudniuk, hogy a keresett különítmény menetrend szerinti Greyhound buszra szállt; magát a járművet nem volt nehéz megtalálni, alig néhány órányi kocsikázás után szembe jött velük. A rossz sávban.
Az újonnan szervált fekete terepjárót vezető Béta bevett egy csikorgó kanyart és üldözőbe vette a buszt; a csapat egyesével átugrált a busz tetejére, több-kevesebb sikerrel, akciófilmbe illő jelenetet produkálva. A tetőn több okból sem volt biztonságos a létezés; egy hirtelen felbukkanó karmos kéz például a farkánál fogva lerántotta a Silver Fang csajszit, és mire sikerült megszabadulnia, népmesébe illő módon a farok hátramaradt a busz belsejében. Az alfa úgy döntött, ideje elővenni a harci kalapácsot, és megpróbált lyukat ütni a tetőn; a Werewolf játékban ez képviselte Vasököl kísérletét egy ajtó berúgására, és jó szokása szerint ezt a dobást is sikerült elszúrnia. Eredmény: BOINK, kalapács visszapattan, és hókon vágja tulajdonosát... A tető-kérdést végül a Béta oldotta meg, aki nemes egyszerűséggel hörgő szörnyeteggé változott, és felbontotta a buszt, mint a konzervet.
A busz belsejében az előző falka és az egyszeri utasok maradékai között három BSD (egyszerűség kedvéért: gonosz vérfarkas) üldögélt vidáman, a bőrönd társaságában. Itt hosszabb csetepaté következett, melynek során a Fang csaj visszaszerezte a farkát, az egyik BSD kapott egy kalapácsot az arcába, a másik kettőt meg a csajok együttes erővel legyűrték. Amikor a sofőrre került a sor, a három legyőzött ellenfél meglepetésszerűen feléledt; másodjára már senki nem szórakozott a megölésükkel, egyszerűen kidobálták őket az ablakon. Mire az epikus harci jelenet véget ért, az óra is a vége felé járt, így hát hagytam, hogy a csapat bőröndöstül leugráljon a buszról és eltűnjön az erdőben, mielőtt a rendőrség utolérte volna őket. Az óra végén még arra is jutott idő, hogy találkozzanak az osztály másik felével, akik szintén elvergődtek addigra a célállomásig a saját bőröndjükkel (mint kiderült, náluk volt az igazi ereklye). Kisebb veszekedés tört ki afelett, melyik falka is menőbb, ahogy annak lenni kell; a játék jó hangulatban zárult, és mindenkiből kitört a belső farkasa, mert az ebédlő felé menet még harsányan vitatkoztak, az cikibb-e, hogy valaki orrba verte magát a saját kalapácsával, vagy az, hogy valaki mást a saját alfája lőtt véletlenül fejbe... (de túlélte). Abban is egyetértett mindenki, hogy jó lenne tovább folytatni a játékot, kár, hogy csak két óránk volt rá... amilyen egyszerű volt a sztori, annyira nagyszerűen éreztük magunkat.
Egy kis egészséges vérfarkas csetepaté időnkét csodákat tud művelni egy osztály csapatszellemével...
Mivel a tegnap estém felkészülés helyett meglepetésszerű éjszakai palacsintaevésbe torkollott, körülbelül annyit ötletem volt ma reggelre, amennyi a múlt hétről megmaradt (meg amennyi egy vödör kávé után az eszembe jutott). A múlt héten ott hagytuk el a falkát, hogy egy szellemróka vezérlete alatt visszafelé indultak az autópályán, megkeresni, hol maradt le a másik csapat a másik bőrönddel. Azt sikerült megtudniuk, hogy a keresett különítmény menetrend szerinti Greyhound buszra szállt; magát a járművet nem volt nehéz megtalálni, alig néhány órányi kocsikázás után szembe jött velük. A rossz sávban.
Az újonnan szervált fekete terepjárót vezető Béta bevett egy csikorgó kanyart és üldözőbe vette a buszt; a csapat egyesével átugrált a busz tetejére, több-kevesebb sikerrel, akciófilmbe illő jelenetet produkálva. A tetőn több okból sem volt biztonságos a létezés; egy hirtelen felbukkanó karmos kéz például a farkánál fogva lerántotta a Silver Fang csajszit, és mire sikerült megszabadulnia, népmesébe illő módon a farok hátramaradt a busz belsejében. Az alfa úgy döntött, ideje elővenni a harci kalapácsot, és megpróbált lyukat ütni a tetőn; a Werewolf játékban ez képviselte Vasököl kísérletét egy ajtó berúgására, és jó szokása szerint ezt a dobást is sikerült elszúrnia. Eredmény: BOINK, kalapács visszapattan, és hókon vágja tulajdonosát... A tető-kérdést végül a Béta oldotta meg, aki nemes egyszerűséggel hörgő szörnyeteggé változott, és felbontotta a buszt, mint a konzervet.
A busz belsejében az előző falka és az egyszeri utasok maradékai között három BSD (egyszerűség kedvéért: gonosz vérfarkas) üldögélt vidáman, a bőrönd társaságában. Itt hosszabb csetepaté következett, melynek során a Fang csaj visszaszerezte a farkát, az egyik BSD kapott egy kalapácsot az arcába, a másik kettőt meg a csajok együttes erővel legyűrték. Amikor a sofőrre került a sor, a három legyőzött ellenfél meglepetésszerűen feléledt; másodjára már senki nem szórakozott a megölésükkel, egyszerűen kidobálták őket az ablakon. Mire az epikus harci jelenet véget ért, az óra is a vége felé járt, így hát hagytam, hogy a csapat bőröndöstül leugráljon a buszról és eltűnjön az erdőben, mielőtt a rendőrség utolérte volna őket. Az óra végén még arra is jutott idő, hogy találkozzanak az osztály másik felével, akik szintén elvergődtek addigra a célállomásig a saját bőröndjükkel (mint kiderült, náluk volt az igazi ereklye). Kisebb veszekedés tört ki afelett, melyik falka is menőbb, ahogy annak lenni kell; a játék jó hangulatban zárult, és mindenkiből kitört a belső farkasa, mert az ebédlő felé menet még harsányan vitatkoztak, az cikibb-e, hogy valaki orrba verte magát a saját kalapácsával, vagy az, hogy valaki mást a saját alfája lőtt véletlenül fejbe... (de túlélte). Abban is egyetértett mindenki, hogy jó lenne tovább folytatni a játékot, kár, hogy csak két óránk volt rá... amilyen egyszerű volt a sztori, annyira nagyszerűen éreztük magunkat.
Egy kis egészséges vérfarkas csetepaté időnkét csodákat tud művelni egy osztály csapatszellemével...
2012. február 20., hétfő
Mesék a Bárkában – Firkálunk a falra, és egyéb gyerekségek
A mai nap a gyerekeké volt; nagyjából százötven ember töltötte meg a nézőteret kora délután, többségük a gyalogpocok és 12 éves kor között. Bősz rágcsálás visszhangzott a teremben, és megint lehengerlő popcorn-illat fogadott, amikor beléptünk. Ezúttal csak hárman voltunk, Allison, Willy és én, mivel Lyn nem mesél gyerekeknek – így mindenkire kerek húsz perc jutott, amit jó mesemondó módjára egyikünk sem tartott be.
A sort Allison nyitotta egy kedves dallal, amit a gyerekek vele együtt énekeltek, és egy indiai népmesével, amit mikrofon nélkül, a színpadon fel-alá vágtatva adott elő. Én jókat kuncogtam a függöny mögött; ismertem a mesét, tudtam, hogy mi lesz a vége, és jó volt figyelni, ő hogyan adja elő. A saját hároméves kisfia is ott csápolt az első sorban, talpig tűzoltónak öltöztetve.
Másodikként következtem én; először a mindent látó királylányt akartam mesélni, de látva az izgága közönséget feladtam a nemzeti érzületet a felhőtlen szórakozás kedvéért, és inkább Ragnar és Thora történetét adtam elő, sárkányokkal csak nyerni lehet. Utólag mindenki azt mondta, hogy a közönség látványosan elcsendesedett, amikor mesélni kezdtem, és minden figyelem a színpadra összpontosult. Nem volt lehetőségem annyi kérdezz-feleleket tenni a sztoriba, amennyit szoktam, mert még a mesemondásra optimalizált világítás mellett is csak akkor láttam a közönséget, ha leárnyékoltam a szemeimet, hallani pedig csak az első sorban ülőket hallottam. De a gyerekek még így is jó fejek és lelkesek voltak, és bekiabálták az ötleteiket; sikerült mindent elsőre kitalálniuk, amiért külön meg is lettek dicsérve. Külön szórakoztató volt az egyik helyi mesemondó, Yvonne boldog manóarca, aki az első sorban tapsikolta végig a mesét csillogó szemekkel.
A mese végeztével rápillantottam az órára, és megállapítottam, hogy maradt még pár percem; mivel olyan kedvem volt, gyorsan levezényeltem még a repülő elefántok történetét, amin a közönség igen jót szórakozott. Itt már nem volt idő kérdezz-felelekre, cserébe viszont nagyon szépen sikerült a végét lekerekítenem, büszke voltam magamra.
Utolsóként Willy vette át a szót, aki egy egész ölnyi bábbal vonult a színpadra; természetesen ott volt Maynard, valamint Gorf, a paranoid béka, és a hiperaktív mosómedve is. A műsort Maynard kezdte, aki beszámolt róla, milyen volt az első napja az iskolában. A műsorban az a zseniális, hogy gyerekek és felnőttek egyaránt élvezik; előbbiek azért, mert Maynard (negyvenéves létére) pont úgy gondolkodik, mint ők, utóbbiak meg azért, mert Willy közbe-közbeszúr poénokat, amiket csak ők értékelnek igazán. A kettő tökéletes egyensúlyban van.
Maynard után Gorf következett, akinek valami mindig elvonja a sztoriról a figyelmét, de azért a megszakításokkal együtt is vígan elszavalta a Froggy-went-a’-courting dalt, miközben egy türkizkék légycsapóval csépelte a kottatartót (bár öt percébe került kiválasztani, melyik színű légycsapót akarja használni e nemes célra). Szokás szerint fuldokoltunk a nevetéstől a színpad mögött.
A műsor végeztével már csak az utómunkálatok voltak hátra. Mindhárman visszamentünk a színpadra meghajolni; az öltözőben mind a négyen aláírtuk a falat (ki ahol érte, mint a mellékelt ábrán látható).
Vegyültünk a közönséggel, fogadtuk a gratulációkat; nagyjából fél tucat embernek ígértem meg, hogy készítek CD-t a meséimmel, hogy legyen mit árulni legközelebb. A gyerekek nagyon cukik voltak, a felnőttek pedig kedvesek. Megkaptuk a fizetésünket is. Ja, és a maradék csokit is meg kellett ennie valakinek…
Már porszívózták a színháztermet, mire feloszlott a társaság. Búcsút mondtunk egymásnak, megígértük, hogy tartjuk a kapcsolatot, és természetesen, hogy találkozunk az úton.
Azt kell mondanom, hogy amilyen gyorsan elrepült, annyira nagy élmény volt a fesztivál. Elsőrangú volt a szervezés, és nagyon sok kedves, érdekes emberrel találkoztam a három nap alatt; a helyszín hangulatos volt, a közönségnél kívánni sem lehetett volna többet és jobbat, és ami a legjobb, a többi mesemondóval is sikerült némi időt töltenem és barátkozni (bár még mindig meg vagyok illetődve, hogy olyan hírességgel osztoztam egy öltözőn, mint Maynard, a jávorszarvas).
Remélem, egyszer majd visszahívnak.
Búcsúzóul még néhány kép az öltözőről:
A sort Allison nyitotta egy kedves dallal, amit a gyerekek vele együtt énekeltek, és egy indiai népmesével, amit mikrofon nélkül, a színpadon fel-alá vágtatva adott elő. Én jókat kuncogtam a függöny mögött; ismertem a mesét, tudtam, hogy mi lesz a vége, és jó volt figyelni, ő hogyan adja elő. A saját hároméves kisfia is ott csápolt az első sorban, talpig tűzoltónak öltöztetve.
Másodikként következtem én; először a mindent látó királylányt akartam mesélni, de látva az izgága közönséget feladtam a nemzeti érzületet a felhőtlen szórakozás kedvéért, és inkább Ragnar és Thora történetét adtam elő, sárkányokkal csak nyerni lehet. Utólag mindenki azt mondta, hogy a közönség látványosan elcsendesedett, amikor mesélni kezdtem, és minden figyelem a színpadra összpontosult. Nem volt lehetőségem annyi kérdezz-feleleket tenni a sztoriba, amennyit szoktam, mert még a mesemondásra optimalizált világítás mellett is csak akkor láttam a közönséget, ha leárnyékoltam a szemeimet, hallani pedig csak az első sorban ülőket hallottam. De a gyerekek még így is jó fejek és lelkesek voltak, és bekiabálták az ötleteiket; sikerült mindent elsőre kitalálniuk, amiért külön meg is lettek dicsérve. Külön szórakoztató volt az egyik helyi mesemondó, Yvonne boldog manóarca, aki az első sorban tapsikolta végig a mesét csillogó szemekkel.
A mese végeztével rápillantottam az órára, és megállapítottam, hogy maradt még pár percem; mivel olyan kedvem volt, gyorsan levezényeltem még a repülő elefántok történetét, amin a közönség igen jót szórakozott. Itt már nem volt idő kérdezz-felelekre, cserébe viszont nagyon szépen sikerült a végét lekerekítenem, büszke voltam magamra.
Utolsóként Willy vette át a szót, aki egy egész ölnyi bábbal vonult a színpadra; természetesen ott volt Maynard, valamint Gorf, a paranoid béka, és a hiperaktív mosómedve is. A műsort Maynard kezdte, aki beszámolt róla, milyen volt az első napja az iskolában. A műsorban az a zseniális, hogy gyerekek és felnőttek egyaránt élvezik; előbbiek azért, mert Maynard (negyvenéves létére) pont úgy gondolkodik, mint ők, utóbbiak meg azért, mert Willy közbe-közbeszúr poénokat, amiket csak ők értékelnek igazán. A kettő tökéletes egyensúlyban van.
Maynard után Gorf következett, akinek valami mindig elvonja a sztoriról a figyelmét, de azért a megszakításokkal együtt is vígan elszavalta a Froggy-went-a’-courting dalt, miközben egy türkizkék légycsapóval csépelte a kottatartót (bár öt percébe került kiválasztani, melyik színű légycsapót akarja használni e nemes célra). Szokás szerint fuldokoltunk a nevetéstől a színpad mögött.
A műsor végeztével már csak az utómunkálatok voltak hátra. Mindhárman visszamentünk a színpadra meghajolni; az öltözőben mind a négyen aláírtuk a falat (ki ahol érte, mint a mellékelt ábrán látható).
Vegyültünk a közönséggel, fogadtuk a gratulációkat; nagyjából fél tucat embernek ígértem meg, hogy készítek CD-t a meséimmel, hogy legyen mit árulni legközelebb. A gyerekek nagyon cukik voltak, a felnőttek pedig kedvesek. Megkaptuk a fizetésünket is. Ja, és a maradék csokit is meg kellett ennie valakinek…
Már porszívózták a színháztermet, mire feloszlott a társaság. Búcsút mondtunk egymásnak, megígértük, hogy tartjuk a kapcsolatot, és természetesen, hogy találkozunk az úton.
Azt kell mondanom, hogy amilyen gyorsan elrepült, annyira nagy élmény volt a fesztivál. Elsőrangú volt a szervezés, és nagyon sok kedves, érdekes emberrel találkoztam a három nap alatt; a helyszín hangulatos volt, a közönségnél kívánni sem lehetett volna többet és jobbat, és ami a legjobb, a többi mesemondóval is sikerült némi időt töltenem és barátkozni (bár még mindig meg vagyok illetődve, hogy olyan hírességgel osztoztam egy öltözőn, mint Maynard, a jávorszarvas).
Remélem, egyszer majd visszahívnak.
Búcsúzóul még néhány kép az öltözőről:
Mesék a Bárkában – Maratoni gála
Este hatkor jött értünk a helyi mesemondó céh által kijelölt sofőr, hogy a helyszínre fuvarozzon minket. Egy belvárosi sikátorban parkoltunk le, két magas téglaépület között, és egy felirat nélküli vas ajtóhoz irányítottak minket, ami egy lépcsőházra nyílt. A lépcsőkön felkapaszkodva újabb ajtó következett… majd egyszerre csak egy szobában voltunk, melynek falait padlótól plafonig aláírások borították: megékeztünk az Ark öltözőjébe. Sminkeléshez kivilágított tükrön és a hatalmas kanapén kívül nem volt szabad felület az egész helységben: mindent az elmúlt húsz évben itt megfordult fellépők aláírásai, rajzai, firkái és üzenetei foglaltak el – egész este azzal töltöttem minden szabad percemet, hogy a falakat pásztáztam. Bár amerikai népzenében nem vagyok nagyon otthonos, néhány név még nekem is ismerős volt.
A fesztivál maga idén huszonöt éves, és szerkezetére nézve két részből áll: egy szombat esti maratoni, négy fellépős, három órás koncertből (felnőtteknek) és egy vasárnap délutáni matinéból (gyerekeknek). A helyszín az Ark, ami egy régi belvárosi épület második emeletén foglal helyet, és direkt koncertekre meg mesemondó előadásokra van berendezve. Nagyjából háromszáz embert képes befogadni, és a ma estére el is kelt minden jegy.
Maga a színháztér nagyon jópofa: minden széksor előtt keskeny kis pad húzódik, mint a templomban, pont elég széles ahhoz, hogy az italokat és a popcornt lehessen tárolni rajta. Mert hogy, és ez volt a kedvencem az egész estében, a mesemondó fesztivál közönsége popcornt majszolt, aminek az illata belengte a termet. Teljesen a moziban éreztem magam, csak most én voltam a képernyőn.
Az öltözőben már előkészítve várt minket tea, kávé, víz, egy kosár gyümölcs, és két doboz csokoládé; ha eddig nem említettem volna, most elmondom megint, hogy abszolút VIP-nek éreztem magam, ami egy mesemondó pályafutása során ritkán fordul elő. Az öltözőn hatan osztoztunk: négy fellépő és az est házigazdája, valamint Maynard, a jávorszarvas. Vidám hangulat uralkodott az összefirkált falak között.
Lynt és Willy-t már ismertem korábbról, Allisonnal viszont most találkoztam először; széles mosolyú, lendületes csaj, aki gitárral és egyéb felszereléssel megpakolva viharzott be, és rögtön el is mondta nekem, hogy járt Magyarországon, amikor én nagyjából három éves voltam, és hogy milyen gyönyörű, színes hely. Sok csevegésre azonban nem volt idő; a színpadi függöny mögül lestük, ahogy lassan megtelik a nézőtér, és mindannyian felkészültünk lélekben az estére. Végül aztán kialudtak a fények (nem teljesen; mesemondó előadáson szerei az ember látni a közönséget), és megkezdődött a műsor.
Lyn nyitotta az első félidőt egy rövidebb (húsz perces) történettel. Én a függöny mögött ülve vártam a soromra, így nem láttam, csak hallottam, de még így is lenyűgöző volt. A férje családjából mesélt egy családi történetet, ami összekapcsolódott az 1917-es Halifaxi hajókatasztrófával, ami az atombombákig a történelem legnagyobb ember alkotta robbanása volt. A család csak kis híján úszta meg veszteségek nélkül, amikor az öt hónapos terhes anyára és a négy gyerekre rárobbant a ház…
Annyira elvesztem a történetben, hogy még észbe sem kaptam, és egyszer csak engem konferáltak fel a színpadra.
(Itt jegyzem meg, hogy az est házigazdája, Barb, az egyik legjobb emcee, akit eddig hallottam. Elegáns, magabiztos, humoros, és nagyon szerethető. És a fene se gondolta volna, hogy itt látom viszont megint; négy évvel ezelőtt a Northlands konferencián hallottam, ahogy a Hamelni Patkányfogó egy lenyűgöző változatát mesélte…)
Nem mondom, hogy nem izgultam, de a közönség átsegített a nehezén. A fesztivál huszonöt éve zajlik; a legtöbbjük már alaposan be van tanítva a mesehallgatásra. Szokás szerint öt perccel a színpad előtt még kétszer annyi sztori volt a fejemben, mint amennyit el tud az ember egy órában mondani, de azért a mikrofon előtt összeállt a kép.
A műsort ismét Pályuk Anna meséinek dedikáltam; egyik szebb, mint a másik, és még úgy is, hogy a legtöbb nem jelent meg nyomtatásban, kimeríthetetlen forrása a gyűjtemény a különleges történeteknek. A műsort azzal nyitottam, hogy magáról Anicáról meséltem néhány szót, vegyesen magyarul és angolul, ami láthatóan tetszett a közönségnek.
A lábamnál elhelyezett órát szorgosan figyelve, nehogy túlfussak a hatvan percen, az alábbi történeteket sikerült előadnom:
A felhőkön járó legény (még mindig az egyik kedvencem, és most meséltem először felnőtt közönségnek. Megtűzdeltem az elejét poénokkal, csak hogy teszteljem, hogy reagálnak; nagyon jól vették az összeset, úgyhogy kezdtem magabiztosabb lenni az előadásban. Utólag valaki azt mondta, hogy egy Jack mesére emlékeztette őket, amin jót mosolyogtam, mert engem is, de hát Jack az Jack, akkor is, ha Jankónak hívják)
Tündér Ilona álma (első angol nyelvű mesélés, és remekül működik! Bevezetésként arról beszéltem, hogyan keseríti meg néhány szülő a gyereke életét azzal, hogy borzalmas neveket adnak nekik – azután felvezettem, hogy az egyszeri legénynek milyen szörnyű, groteszk, röhejes neve volt… Jakabnak hívták (ami a Jake magyar verziója – Pályuk Anna idejében ezek szerint nem volt egy gyakori név, ő legalábbis rengeteget poénkodik rajta). Innen aztán elindult a történet, és szépen el is jutottunk Tündér Ilonáig. Azt hiszem, sikerült rátalálnom, mitől lesz kedves ez a történet, és beszúrtam egy visszatérő mondatot is – „Tündérek. Nem egy kitartó népség” (avagy angolul: „Fairies. Easily distracted”) és rájátszottam, hogy a tündérkirálynőnek folyamatosan elvonja valami a figyelmét, mindig kíváncsi, de nagyon hamar meg is un minden újdonságot. Nagyon élveztem mesélni, azt hiszem, a repertoárom állandó darabja lesz)
A széttáncolt cipellők (Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy bele akarom rakni a programba, de végül úgy döntöttem, van kedvem elmondani. Ezt legalább gyakoroltam már korábban a kölykeimmel, bár felnőtt közönségnek ez is most ment először. Ennek örömére teleraktam tinédzseres szülőknek szóló poénokkal ((mert kérem ez a mese a tinédzserekről szól)), és a pulikutya mini-bemutatása is külön sikert aratott ((Úgy néz ki, mint egy mop. Rasztával. Valahányszor ezt használjuk kabalának, mindig azt hiszik, Jamaica vagyunk…)). Azok a részletek, amikkel én csak Pályuk Anna verziójában találkoztam, külön is sikeresek voltak; az előadás után valaki oda is jött, és mondta, hogy felírta magának a három tanácsot, amit a pásztorfiú kapott az édesanyjától))
Miért nincs a földön tündér? (Ez egy rövidebb történet, de a gyűjtemény egyik legérdekesebb darabja, többek között azért, mert egyes szám első személyben volt mesélve, és én is úgy meséltem. Meghagytam benne a kérdőjelet, hogy vajon tényleg a tündérek hibásak-e abban, amivel megvádolják őket, vagy félreértés volt az egész; és meghagytam a kérdőjelet a végén is, amikor egy titokzatos idegen ajándékot hagy hátra a mesemondó számára egy ruha formájában, ami akár tündérek munkája is lehet. Szerintem ettől szép ez a történet)
Ezen a ponton pont véget is ért a hatvan perc; nagy tapsot kaptam, azután visszatértem az öltözőbe, ahol elfogyasztottam egy kiadós adag csokoládét, majd kimentem az előtérbe vegyülni a közönséggel. Rövid szünet következett, melynek során rengetegen gratuláltak a meséléshez; majd eljött a második félidő ideje.
A második kört Allison nyitotta, aki nemrég MOTH győztes volt, és hallatszott is rajta: zseniálisan előadott személyes sztorijai voltak, gitárzenével és dalokkal megspékelve. Az egyik sztori arról szólt, hogyan vitte el tizennégy éves korában egy srác randira a Rocky Horror Picture Show vetítésére. A függöny mögött gurultam a röhögéstől. Willy közben szintén benyomott egy csomó kávét és csokit, és kezdett a falakról pattogni vissza; a saját gitárján kísérte Allison zenéit a függöny mögül. Amikor Allison végzett, együtt átszaladtunk a nézőtérre, hogy onnan hallgathassuk meg Willy koncertjét.
Mint az est leghíresebb és legtapasztaltabb előadója, Willy maradt utoljára. Természetesen zseniálisat alkotott. Több kisebb történetet adott elő; az egyik gyönyörű legendának indult, majd hazug mese lett belőle, végül pedig teljesen átcsapott komédiába, melynek során Willy egy sípolós műanyag homárral a szájában gitározott, és azt magyarázta, miért nem lehet élő homárt használni az előadáshoz. Ezen a ponton már lesírtam a sminkemet, és a nagyja még hátra volt. Természetesen előkerült Maynard, az est vendég-előadója, aki hagyományos jávorszarvas-történeteket adott elő; a végén még arra is maradt idő, hogy Willy egy rövid megemlékezést tartson Gamble Rodgers-ről, aki a mesemondó mozgalom egyik nagy hőse, és mi ma este egy tíz perces szeletkét kaptunk amúgy több órás őrült előadásaiból.
A műsor végén még egyszer visszamentünk a színpadra közösen meghajolni; amikor a taps elült, megettük a maradék csokit, kezet ráztunk még pár tucat emberrel, aztán a kanapén ülve beszélgettünk a mesemondó világ nagy kérdéseiről, amíg értünk nem jöttek a sofőrjeink.
Allison még elkapott az ajtóban, mondván, hogy van számomra valamije; azután elmosolyodott és énekelni kezdett, „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék…” és végigénekelte az egész dalt, meglepően akcentus nélkül.
Most pedig elteszem magam holnapra, mert holnap kér fontos dolog is fog történni: egy, a délutáni gyerekmatiné, amikor is vállt vállnak vetve fogunk megküzdeni a totyogósok garmadáival; kettő, firkálni fogunk a falra!
A fesztivál maga idén huszonöt éves, és szerkezetére nézve két részből áll: egy szombat esti maratoni, négy fellépős, három órás koncertből (felnőtteknek) és egy vasárnap délutáni matinéból (gyerekeknek). A helyszín az Ark, ami egy régi belvárosi épület második emeletén foglal helyet, és direkt koncertekre meg mesemondó előadásokra van berendezve. Nagyjából háromszáz embert képes befogadni, és a ma estére el is kelt minden jegy.
Maga a színháztér nagyon jópofa: minden széksor előtt keskeny kis pad húzódik, mint a templomban, pont elég széles ahhoz, hogy az italokat és a popcornt lehessen tárolni rajta. Mert hogy, és ez volt a kedvencem az egész estében, a mesemondó fesztivál közönsége popcornt majszolt, aminek az illata belengte a termet. Teljesen a moziban éreztem magam, csak most én voltam a képernyőn.
Az öltözőben már előkészítve várt minket tea, kávé, víz, egy kosár gyümölcs, és két doboz csokoládé; ha eddig nem említettem volna, most elmondom megint, hogy abszolút VIP-nek éreztem magam, ami egy mesemondó pályafutása során ritkán fordul elő. Az öltözőn hatan osztoztunk: négy fellépő és az est házigazdája, valamint Maynard, a jávorszarvas. Vidám hangulat uralkodott az összefirkált falak között.
Lynt és Willy-t már ismertem korábbról, Allisonnal viszont most találkoztam először; széles mosolyú, lendületes csaj, aki gitárral és egyéb felszereléssel megpakolva viharzott be, és rögtön el is mondta nekem, hogy járt Magyarországon, amikor én nagyjából három éves voltam, és hogy milyen gyönyörű, színes hely. Sok csevegésre azonban nem volt idő; a színpadi függöny mögül lestük, ahogy lassan megtelik a nézőtér, és mindannyian felkészültünk lélekben az estére. Végül aztán kialudtak a fények (nem teljesen; mesemondó előadáson szerei az ember látni a közönséget), és megkezdődött a műsor.
Lyn nyitotta az első félidőt egy rövidebb (húsz perces) történettel. Én a függöny mögött ülve vártam a soromra, így nem láttam, csak hallottam, de még így is lenyűgöző volt. A férje családjából mesélt egy családi történetet, ami összekapcsolódott az 1917-es Halifaxi hajókatasztrófával, ami az atombombákig a történelem legnagyobb ember alkotta robbanása volt. A család csak kis híján úszta meg veszteségek nélkül, amikor az öt hónapos terhes anyára és a négy gyerekre rárobbant a ház…
Annyira elvesztem a történetben, hogy még észbe sem kaptam, és egyszer csak engem konferáltak fel a színpadra.
(Itt jegyzem meg, hogy az est házigazdája, Barb, az egyik legjobb emcee, akit eddig hallottam. Elegáns, magabiztos, humoros, és nagyon szerethető. És a fene se gondolta volna, hogy itt látom viszont megint; négy évvel ezelőtt a Northlands konferencián hallottam, ahogy a Hamelni Patkányfogó egy lenyűgöző változatát mesélte…)
Nem mondom, hogy nem izgultam, de a közönség átsegített a nehezén. A fesztivál huszonöt éve zajlik; a legtöbbjük már alaposan be van tanítva a mesehallgatásra. Szokás szerint öt perccel a színpad előtt még kétszer annyi sztori volt a fejemben, mint amennyit el tud az ember egy órában mondani, de azért a mikrofon előtt összeállt a kép.
A műsort ismét Pályuk Anna meséinek dedikáltam; egyik szebb, mint a másik, és még úgy is, hogy a legtöbb nem jelent meg nyomtatásban, kimeríthetetlen forrása a gyűjtemény a különleges történeteknek. A műsort azzal nyitottam, hogy magáról Anicáról meséltem néhány szót, vegyesen magyarul és angolul, ami láthatóan tetszett a közönségnek.
A lábamnál elhelyezett órát szorgosan figyelve, nehogy túlfussak a hatvan percen, az alábbi történeteket sikerült előadnom:
A felhőkön járó legény (még mindig az egyik kedvencem, és most meséltem először felnőtt közönségnek. Megtűzdeltem az elejét poénokkal, csak hogy teszteljem, hogy reagálnak; nagyon jól vették az összeset, úgyhogy kezdtem magabiztosabb lenni az előadásban. Utólag valaki azt mondta, hogy egy Jack mesére emlékeztette őket, amin jót mosolyogtam, mert engem is, de hát Jack az Jack, akkor is, ha Jankónak hívják)
Tündér Ilona álma (első angol nyelvű mesélés, és remekül működik! Bevezetésként arról beszéltem, hogyan keseríti meg néhány szülő a gyereke életét azzal, hogy borzalmas neveket adnak nekik – azután felvezettem, hogy az egyszeri legénynek milyen szörnyű, groteszk, röhejes neve volt… Jakabnak hívták (ami a Jake magyar verziója – Pályuk Anna idejében ezek szerint nem volt egy gyakori név, ő legalábbis rengeteget poénkodik rajta). Innen aztán elindult a történet, és szépen el is jutottunk Tündér Ilonáig. Azt hiszem, sikerült rátalálnom, mitől lesz kedves ez a történet, és beszúrtam egy visszatérő mondatot is – „Tündérek. Nem egy kitartó népség” (avagy angolul: „Fairies. Easily distracted”) és rájátszottam, hogy a tündérkirálynőnek folyamatosan elvonja valami a figyelmét, mindig kíváncsi, de nagyon hamar meg is un minden újdonságot. Nagyon élveztem mesélni, azt hiszem, a repertoárom állandó darabja lesz)
A széttáncolt cipellők (Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy bele akarom rakni a programba, de végül úgy döntöttem, van kedvem elmondani. Ezt legalább gyakoroltam már korábban a kölykeimmel, bár felnőtt közönségnek ez is most ment először. Ennek örömére teleraktam tinédzseres szülőknek szóló poénokkal ((mert kérem ez a mese a tinédzserekről szól)), és a pulikutya mini-bemutatása is külön sikert aratott ((Úgy néz ki, mint egy mop. Rasztával. Valahányszor ezt használjuk kabalának, mindig azt hiszik, Jamaica vagyunk…)). Azok a részletek, amikkel én csak Pályuk Anna verziójában találkoztam, külön is sikeresek voltak; az előadás után valaki oda is jött, és mondta, hogy felírta magának a három tanácsot, amit a pásztorfiú kapott az édesanyjától))
Miért nincs a földön tündér? (Ez egy rövidebb történet, de a gyűjtemény egyik legérdekesebb darabja, többek között azért, mert egyes szám első személyben volt mesélve, és én is úgy meséltem. Meghagytam benne a kérdőjelet, hogy vajon tényleg a tündérek hibásak-e abban, amivel megvádolják őket, vagy félreértés volt az egész; és meghagytam a kérdőjelet a végén is, amikor egy titokzatos idegen ajándékot hagy hátra a mesemondó számára egy ruha formájában, ami akár tündérek munkája is lehet. Szerintem ettől szép ez a történet)
Ezen a ponton pont véget is ért a hatvan perc; nagy tapsot kaptam, azután visszatértem az öltözőbe, ahol elfogyasztottam egy kiadós adag csokoládét, majd kimentem az előtérbe vegyülni a közönséggel. Rövid szünet következett, melynek során rengetegen gratuláltak a meséléshez; majd eljött a második félidő ideje.
A második kört Allison nyitotta, aki nemrég MOTH győztes volt, és hallatszott is rajta: zseniálisan előadott személyes sztorijai voltak, gitárzenével és dalokkal megspékelve. Az egyik sztori arról szólt, hogyan vitte el tizennégy éves korában egy srác randira a Rocky Horror Picture Show vetítésére. A függöny mögött gurultam a röhögéstől. Willy közben szintén benyomott egy csomó kávét és csokit, és kezdett a falakról pattogni vissza; a saját gitárján kísérte Allison zenéit a függöny mögül. Amikor Allison végzett, együtt átszaladtunk a nézőtérre, hogy onnan hallgathassuk meg Willy koncertjét.
Mint az est leghíresebb és legtapasztaltabb előadója, Willy maradt utoljára. Természetesen zseniálisat alkotott. Több kisebb történetet adott elő; az egyik gyönyörű legendának indult, majd hazug mese lett belőle, végül pedig teljesen átcsapott komédiába, melynek során Willy egy sípolós műanyag homárral a szájában gitározott, és azt magyarázta, miért nem lehet élő homárt használni az előadáshoz. Ezen a ponton már lesírtam a sminkemet, és a nagyja még hátra volt. Természetesen előkerült Maynard, az est vendég-előadója, aki hagyományos jávorszarvas-történeteket adott elő; a végén még arra is maradt idő, hogy Willy egy rövid megemlékezést tartson Gamble Rodgers-ről, aki a mesemondó mozgalom egyik nagy hőse, és mi ma este egy tíz perces szeletkét kaptunk amúgy több órás őrült előadásaiból.
A műsor végén még egyszer visszamentünk a színpadra közösen meghajolni; amikor a taps elült, megettük a maradék csokit, kezet ráztunk még pár tucat emberrel, aztán a kanapén ülve beszélgettünk a mesemondó világ nagy kérdéseiről, amíg értünk nem jöttek a sofőrjeink.
Allison még elkapott az ajtóban, mondván, hogy van számomra valamije; azután elmosolyodott és énekelni kezdett, „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék…” és végigénekelte az egész dalt, meglepően akcentus nélkül.
Most pedig elteszem magam holnapra, mert holnap kér fontos dolog is fog történni: egy, a délutáni gyerekmatiné, amikor is vállt vállnak vetve fogunk megküzdeni a totyogósok garmadáival; kettő, firkálni fogunk a falra!
Mesék a Bárkában – Találkozás egy élő legendával
A fesztivál első felvonásaként szombat reggel ingyenes workshopot tartottak a városi könyvtárban. A tanítómester nem volt más, mint Willy Claflin, aki mesemondó volt, mielőtt a szüleim megszülettek volna, és az egyik legnagyobb név amerikai mesemondó körökben (bár nem annyira ismert, mint a partnere, akiről rögtön szó is lesz). A workshop témája a hang volt, és az, hogyan lehet elváltoztatni, hogy különböző karaktereket jelenítsünk meg vele.
Mindössze két órás volt az egész, de mindenki nagyon jól szórakozott. Eljutottunk az alapvető lehetőségektől (hangerő, hangmagasság, tempó stb.) az érzelmeken keresztül (melynek során huszonöt különböző módon olvastuk fel egy helyi hotel üdvözlőkártyáját) egészen a karakterépítésig. A workshop második felében előkerült a nap sztárvendége is, Maynard, a jávorszarvas személyében, akinek idestova negyven éves pályafutása túlszárnyalja a fickóét is, akinek a keze a szájában van (igen, Maynard egy báb).
A délelőtt hátralévő részében a könyvtár által rendelkezésre bocsátott zsákokban turkáltunk bábok után, és gyakoroltuk, hogyan kell őket mozgatni, hogy hihetőek legyenek, és hogyan kell nekik hangot adni, ami passzol a személyiségükhöz. Közben Maynardon kívül előkerült még egy édesszájú, hiperaktív mosómedve is, a workshop résztvevő között pedig született egy szégyenlős majom, egy óvodás szörnyeteg, egy plázatukán és egy goromba zoknikutya, aki tudni akarta, hol marad már a beígért sütemény…
Szereznem kell egy bábot az Agresszív Kismalachoz.
Mindössze két órás volt az egész, de mindenki nagyon jól szórakozott. Eljutottunk az alapvető lehetőségektől (hangerő, hangmagasság, tempó stb.) az érzelmeken keresztül (melynek során huszonöt különböző módon olvastuk fel egy helyi hotel üdvözlőkártyáját) egészen a karakterépítésig. A workshop második felében előkerült a nap sztárvendége is, Maynard, a jávorszarvas személyében, akinek idestova negyven éves pályafutása túlszárnyalja a fickóét is, akinek a keze a szájában van (igen, Maynard egy báb).
A délelőtt hátralévő részében a könyvtár által rendelkezésre bocsátott zsákokban turkáltunk bábok után, és gyakoroltuk, hogyan kell őket mozgatni, hogy hihetőek legyenek, és hogyan kell nekik hangot adni, ami passzol a személyiségükhöz. Közben Maynardon kívül előkerült még egy édesszájú, hiperaktív mosómedve is, a workshop résztvevő között pedig született egy szégyenlős majom, egy óvodás szörnyeteg, egy plázatukán és egy goromba zoknikutya, aki tudni akarta, hol marad már a beígért sütemény…
Szereznem kell egy bábot az Agresszív Kismalachoz.
Mesék a Bárkában – Érkezés Északra
(Mivel a hétvégén nem voltam netközelben, most így utólag postolom a beszámolókat amiket menet közben írtam)
Pénteken késő délután szállt le a gépem Detroit-ban; a kijáratnál már várt rám a hétvégére kinevezett sofőröm, Barb, és miután megszereztem a bőröndömet, elfuvarozott a mintegy fél órányira lévő Ann Arbor-be, a fesztivál helyszínére. Mivel kijelölt házigazdám épp nem tartózkodott otthon, a vacsora idejére egy másik helyi mesemondónál lettem letétbe helyezve. Judy a nagymamám lehetne, és pontosan úgy is viselkedett; a kedves kis ház belül tele volt patchworkökkel, amiket ő készített saját kezűleg, a szivárvány minden színében, Judy pedig kiadós vacsorával várt. Szórakozásban sem volt hiány (bár öt órát töltöttem náluk, szinte repült az idő). Judy férje német, aki a világháború után települt át Amerikába Sziléziából. Erős német akcentussal beszél, és kedvenc témája a történelem; lelkesen beszélgettünk hosszú órákon keresztül. Időközben betoppant egy vendég is, akit mindenki csak Szan-ként emlegetett; csak amikor bemutatkozott, akkor derült ki, hogy Sándor a becsületes neve. Kicsit törte a magyart, de hát nem is csoda, nyolc éves korában, ötvenhatban költözött el az országból, és most ideát él, hivatására nézve zenész, közösen lép fel az ikertestvérével, Gemini néven. Nagyon lelkes volt, hogy van kivel magyarul beszélnie. Fura kis társaságunk éjszakába nyúlóan ült a konyhaasztal körül, és beszélgettünk történelemről (amit Judy férje és Sándor egyaránt testközelből tapasztaltak meg a negyvenes években), kultúráról (Judy férje lelkesen nézte Birgit Holnemvoltos videóit, Sándor pedig a Kalákáról áradozott), nyelvtanulásról (és arról, mi mindent félre tudnak hallani az emberek), filmekről („Red Tails. Hát ja. Rám lőttek a rohadékok, amikor hazafelé vittem a tejet…”) és Judy és férje kalandjairól Magyarországon a hetvenes években. Többször is jártak nálunk, kocsival és biciklin egyaránt; Sándor pár éve látogatott vissza először, nosztalgiából. Rögtönzött hungarofil estünk csak akkor ért véget, amikor megszólalt a telefon: ideje volt átfurikázni engem a szállásomra. Ezen a ponton már leragadtak a szemeim; Beverly, a házigazdám látta is rajtam, hogy eldűlt bennem a Szentlélek, mert egyszerűen csak elvezényelt a hálószobáig, és hagyta, hogy arccal zuhanjak az ágyba. Tudta ő is, hogy szombaton hosszú napunk lesz…
Egy kép a detroiti reptérről, ahol a fejünk felett ment a piros kisvasút:
Pénteken késő délután szállt le a gépem Detroit-ban; a kijáratnál már várt rám a hétvégére kinevezett sofőröm, Barb, és miután megszereztem a bőröndömet, elfuvarozott a mintegy fél órányira lévő Ann Arbor-be, a fesztivál helyszínére. Mivel kijelölt házigazdám épp nem tartózkodott otthon, a vacsora idejére egy másik helyi mesemondónál lettem letétbe helyezve. Judy a nagymamám lehetne, és pontosan úgy is viselkedett; a kedves kis ház belül tele volt patchworkökkel, amiket ő készített saját kezűleg, a szivárvány minden színében, Judy pedig kiadós vacsorával várt. Szórakozásban sem volt hiány (bár öt órát töltöttem náluk, szinte repült az idő). Judy férje német, aki a világháború után települt át Amerikába Sziléziából. Erős német akcentussal beszél, és kedvenc témája a történelem; lelkesen beszélgettünk hosszú órákon keresztül. Időközben betoppant egy vendég is, akit mindenki csak Szan-ként emlegetett; csak amikor bemutatkozott, akkor derült ki, hogy Sándor a becsületes neve. Kicsit törte a magyart, de hát nem is csoda, nyolc éves korában, ötvenhatban költözött el az országból, és most ideát él, hivatására nézve zenész, közösen lép fel az ikertestvérével, Gemini néven. Nagyon lelkes volt, hogy van kivel magyarul beszélnie. Fura kis társaságunk éjszakába nyúlóan ült a konyhaasztal körül, és beszélgettünk történelemről (amit Judy férje és Sándor egyaránt testközelből tapasztaltak meg a negyvenes években), kultúráról (Judy férje lelkesen nézte Birgit Holnemvoltos videóit, Sándor pedig a Kalákáról áradozott), nyelvtanulásról (és arról, mi mindent félre tudnak hallani az emberek), filmekről („Red Tails. Hát ja. Rám lőttek a rohadékok, amikor hazafelé vittem a tejet…”) és Judy és férje kalandjairól Magyarországon a hetvenes években. Többször is jártak nálunk, kocsival és biciklin egyaránt; Sándor pár éve látogatott vissza először, nosztalgiából. Rögtönzött hungarofil estünk csak akkor ért véget, amikor megszólalt a telefon: ideje volt átfurikázni engem a szállásomra. Ezen a ponton már leragadtak a szemeim; Beverly, a házigazdám látta is rajtam, hogy eldűlt bennem a Szentlélek, mert egyszerűen csak elvezényelt a hálószobáig, és hagyta, hogy arccal zuhanjak az ágyba. Tudta ő is, hogy szombaton hosszú napunk lesz…
Egy kép a detroiti reptérről, ahol a fejünk felett ment a piros kisvasút:
2012. február 16., csütörtök
Werewolf - Együtt a falka
A mai nappal megkezdtük maratoni rövidségű (mindössze két alkalomra, három órásra tervezett) vérfarkas játékunkat, és ezzel szerepjátékos óránk első, kevésbé (!!!) kreatív fele lassan a végéhez is ér.
A csapatot megint megfeleztük, bár ezúttal kissé más beosztásban; az én falkám a következőkből állt össze:
Ulfric Bloodhammer, Get of Fenris Ahroun (teliholdas viking harcos ballonkabát alá rejtett harci kalapáccsal) - korábbi életében Vasököl és rakétavetős troll
Egy darab Bone Gnawer Ahroun (teliholdas nagyvárosi gengszter és utcagyerek) - korábbi életében bárd és Eshu
Egy metis Philodox Child of Gaia (törvénysértésből született öreg sánta farkas, aki próbálja a fiatalokat visszatartani attól, hogy a vesztükbe rohanjanak)
Egy lupus Bone Gnawer Ragabash (öreg cigányasszony aki farkasnak született és később változott emberré; az előbbihez hasonlóan próbálja a falka kölykeit életben tartani és tanácsokkal ellátni) - Carolina karaktere
Egy Silver Fang Ragabash (fiatal és gazdag csajszi előkelő családból és elsőrangú pedigrével) - előző életében Sister Soulaxe és Sidhe harcos
Egy Fianna Philodox (félhold alatt született ír farkas, civil foglalkozására nézve táncosnő és domina)
Először is el kellett döntenie a falkának, hogy ki lesz az Alfa. Idő hiányában verekedésre nem volt idő, pedig biztos vagyok benne, hogy látványos lett volna; ehelyett a két forrófejű kölök kockadobással döntötte el, melyiküké legyen a megtiszteltetés. A kockák Vasököl (akarom mondani Vérkalapács) mellett döntöttek, így a Bongi a Béta szerepét foglalta el, azzal az ígérettel, hogy az első adandó alkalommal meg fognak küzdeni a posztért.
(Megjegyzem zárójelben, hogy az eredmény a csapat tényleges hatalmi felállását nagyon jól tükrözi)
Mielőtt a kaland megkezdődött volna, a falkának totemet is kellett választania; úgy döntöttek, hogy Ravaszság típusú totemállatot fognak követni, azon belül pedig Rókára esett a választásuk, aki adott is nekik egy rakat bónusz pontot Lopakodásra meg városi túlélésre.
Ily módon felkészülve a kalandra, végül megkezdhettük magát a játékot.
A kaland végtelenül egyszerű (lévén mindössze három óra): Seattle-ből indulva a csapatnak el kell vinnie egy ereklyét egy lezárt bőröndben Los Angeles-ig. Mivel sokan pályáznak a bőrönd tartalmára, három másik falka is útnak indul velük egy időben, hasonló bőröndökkel felszerelve, hogy megosszák az ellenség figyelmét.
Kis csapatunk úgy döntött, vonatra száll (megegyeztem a másik falka mesélőjével, hogy véletlenül ne válasszuk ugyanazt az utat - de nem kellett aggódni, a másik csoport rendelkezett egy Scooby-Doo-féle hippi kisbusszal). Először fel akartak szökni a vonatra, de a végén úgy döntöttek, vesznek jegyet, mint a jó gyerek. Ha hat vérfarkas ül egy kocsiban, még akkor is, ha épp emberek, a mezei halandók hamar elkezdenek máshová szállingózni; mire leszállt az este, az egész kocsi az övék volt. Egészen addig, amíg ki nem aludtak a fények.
Jó volt figyelni, gyakorlatlan werewolf játékosaim milyen viharos gyorsasággal váltottak alakot a veszély első jelére, és bár látni nem látták, mi fenyegeti őket, nem érte őket a támadás felkészületlenül. Mivel mostanság nem lehet az ember úgy vérfarkas Seattle környékén, hogy ne vadászna le néhány vámpírt, kezdésként dobtam is nekik kettőt, a veszélytelenebb fajtából. Ha azt hitték, a Changelingnél sok volt a kocka, hát most újra kellett gondolniuk a dolgot: az Alfa marékszámra szórta a támadó dobást, és a harci kalapács segítségével fel is passzírozott egy Twilight-szökevényt a kocsi falára, aztán a biztonság kedvéért oda is karózták az egyik ülés karfájával. Közben a falka női tagjai mentek az orruk után, és kezelésbe vették a másik példányt; mire bárki észrevette volna, hogy az egyik kocsiban nem ég a villany, két megkarózott egyed repült ki szép csendesen a vonat ablakán, hogy a töltésoldalban várják meg a napfelkeltét.
Mivel a verekedés nyomait nehéz lett volna eltüntetni, a falka a következő megállónál kereket oldott, és szerzett magának egy alig használt Family Frost furgont, hogy azon folytassa útját dél felé (lelkesen nyomkodva a csengőt, mint a gyerekek). Alfa és Béta ültek elöl, a többiek meg a raktérben, ahol jégkrém nem volt ugyan, de az egyik beépített konténer gyanúsan mozgolódni kezdett - valami, ami határozottan nem volt könnyű és finom, kitörni próbált belőle. A csapat természetesen azonnal alakot váltott; a raktérben sűrűsödő bunda és morgás hallatára hátramászott az Alfa is, még épp idejében, hogy lássa, ahogy egy riasztóan nagy, pókszerű szörnyeteg mászik elő a hűtőládából. Kalapácslengetésre nem volt hely és idő; megint jött egy marék kocka, és én, mint mesélő, kis híján gutaütést kaptam, hogy nem hagyják élni a jól kitalált szörnyetegeimet. Néhány perccel később az Alfa széles vigyorral, zöld fagylaltszerű szöttyel borítva mászott vissza az anyósülésre, és a jégkrémfurgon vidáman csilingelt tovább.
Kis csapatunk ezek után különösebb gond nélkül megérkezett Los Angelesbe; az ottani farkasok már izgatottan várták a bőröndöt, bár eleinte húzták az orrukat a sok zöld trutyira, amit az utóbbi ezer kilométeren nem volt érkezésük lemosni. A bőröndöt kinyitva azonban kiderült, hogy az ereklye nem ebben van; visszaküldték hát a falkát, hogy keressék meg, hol késlekednek a többiek. Itt ért véget az óra; a következő héten jön a folytatás, melynek munkacíme: "Kígyók a Greyhound buszon..."
Aranyköpések:
Metis: "Leteperjük az egyik vámpírt?"
Fianna: "Én főállásban domina vagyok." [mutatja a karakterlapját] "Van nálam korbács, bilincs, kötelek, ilyesmi."
Metis: "Jól van, csináljuk."
Fianna [széles farkasvigyorral a vámpíroknak]: "Na gyertek szépen anyucihoz..."
KM: "Határozottan halott, a bőre jéghideg, éllati gyors, és állati erős. Na vajon mi ez?"
Mindenki: "ZOMBI!"
KM [magyaráz]: "Homid azt jelenti, embernek születtél, és aztán valamikor a tinédzser korod környékén valami kiakasztott, és dühödben átváltoztál farkasemberré..."
Fang: "Pont mint a Twilight-ban!"
Mindenki más: [Néma csend... halk morgás a sarokból]
KM: "Biztos hogy a két tinédzsert akarjátok Alfának és Bétának?"
Béta: "Hé! Pont azért! K*vára nincs fogalmunk semmiről, így mindent egyszerűen oldunk meg. Kalapács, stukker. Ennyi."
Metis: "Először megpróbálok udvariasan tárgyalni az ellenféllel..."
KM: "Két hörgő kétméteres fenevad áll a hátad mögött."
Metis: "... tudjátok mit? A tiétek..."
A csapatot megint megfeleztük, bár ezúttal kissé más beosztásban; az én falkám a következőkből állt össze:
Ulfric Bloodhammer, Get of Fenris Ahroun (teliholdas viking harcos ballonkabát alá rejtett harci kalapáccsal) - korábbi életében Vasököl és rakétavetős troll
Egy darab Bone Gnawer Ahroun (teliholdas nagyvárosi gengszter és utcagyerek) - korábbi életében bárd és Eshu
Egy metis Philodox Child of Gaia (törvénysértésből született öreg sánta farkas, aki próbálja a fiatalokat visszatartani attól, hogy a vesztükbe rohanjanak)
Egy lupus Bone Gnawer Ragabash (öreg cigányasszony aki farkasnak született és később változott emberré; az előbbihez hasonlóan próbálja a falka kölykeit életben tartani és tanácsokkal ellátni) - Carolina karaktere
Egy Silver Fang Ragabash (fiatal és gazdag csajszi előkelő családból és elsőrangú pedigrével) - előző életében Sister Soulaxe és Sidhe harcos
Egy Fianna Philodox (félhold alatt született ír farkas, civil foglalkozására nézve táncosnő és domina)
Először is el kellett döntenie a falkának, hogy ki lesz az Alfa. Idő hiányában verekedésre nem volt idő, pedig biztos vagyok benne, hogy látványos lett volna; ehelyett a két forrófejű kölök kockadobással döntötte el, melyiküké legyen a megtiszteltetés. A kockák Vasököl (akarom mondani Vérkalapács) mellett döntöttek, így a Bongi a Béta szerepét foglalta el, azzal az ígérettel, hogy az első adandó alkalommal meg fognak küzdeni a posztért.
(Megjegyzem zárójelben, hogy az eredmény a csapat tényleges hatalmi felállását nagyon jól tükrözi)
Mielőtt a kaland megkezdődött volna, a falkának totemet is kellett választania; úgy döntöttek, hogy Ravaszság típusú totemállatot fognak követni, azon belül pedig Rókára esett a választásuk, aki adott is nekik egy rakat bónusz pontot Lopakodásra meg városi túlélésre.
Ily módon felkészülve a kalandra, végül megkezdhettük magát a játékot.
A kaland végtelenül egyszerű (lévén mindössze három óra): Seattle-ből indulva a csapatnak el kell vinnie egy ereklyét egy lezárt bőröndben Los Angeles-ig. Mivel sokan pályáznak a bőrönd tartalmára, három másik falka is útnak indul velük egy időben, hasonló bőröndökkel felszerelve, hogy megosszák az ellenség figyelmét.
Kis csapatunk úgy döntött, vonatra száll (megegyeztem a másik falka mesélőjével, hogy véletlenül ne válasszuk ugyanazt az utat - de nem kellett aggódni, a másik csoport rendelkezett egy Scooby-Doo-féle hippi kisbusszal). Először fel akartak szökni a vonatra, de a végén úgy döntöttek, vesznek jegyet, mint a jó gyerek. Ha hat vérfarkas ül egy kocsiban, még akkor is, ha épp emberek, a mezei halandók hamar elkezdenek máshová szállingózni; mire leszállt az este, az egész kocsi az övék volt. Egészen addig, amíg ki nem aludtak a fények.
Jó volt figyelni, gyakorlatlan werewolf játékosaim milyen viharos gyorsasággal váltottak alakot a veszély első jelére, és bár látni nem látták, mi fenyegeti őket, nem érte őket a támadás felkészületlenül. Mivel mostanság nem lehet az ember úgy vérfarkas Seattle környékén, hogy ne vadászna le néhány vámpírt, kezdésként dobtam is nekik kettőt, a veszélytelenebb fajtából. Ha azt hitték, a Changelingnél sok volt a kocka, hát most újra kellett gondolniuk a dolgot: az Alfa marékszámra szórta a támadó dobást, és a harci kalapács segítségével fel is passzírozott egy Twilight-szökevényt a kocsi falára, aztán a biztonság kedvéért oda is karózták az egyik ülés karfájával. Közben a falka női tagjai mentek az orruk után, és kezelésbe vették a másik példányt; mire bárki észrevette volna, hogy az egyik kocsiban nem ég a villany, két megkarózott egyed repült ki szép csendesen a vonat ablakán, hogy a töltésoldalban várják meg a napfelkeltét.
Mivel a verekedés nyomait nehéz lett volna eltüntetni, a falka a következő megállónál kereket oldott, és szerzett magának egy alig használt Family Frost furgont, hogy azon folytassa útját dél felé (lelkesen nyomkodva a csengőt, mint a gyerekek). Alfa és Béta ültek elöl, a többiek meg a raktérben, ahol jégkrém nem volt ugyan, de az egyik beépített konténer gyanúsan mozgolódni kezdett - valami, ami határozottan nem volt könnyű és finom, kitörni próbált belőle. A csapat természetesen azonnal alakot váltott; a raktérben sűrűsödő bunda és morgás hallatára hátramászott az Alfa is, még épp idejében, hogy lássa, ahogy egy riasztóan nagy, pókszerű szörnyeteg mászik elő a hűtőládából. Kalapácslengetésre nem volt hely és idő; megint jött egy marék kocka, és én, mint mesélő, kis híján gutaütést kaptam, hogy nem hagyják élni a jól kitalált szörnyetegeimet. Néhány perccel később az Alfa széles vigyorral, zöld fagylaltszerű szöttyel borítva mászott vissza az anyósülésre, és a jégkrémfurgon vidáman csilingelt tovább.
Kis csapatunk ezek után különösebb gond nélkül megérkezett Los Angelesbe; az ottani farkasok már izgatottan várták a bőröndöt, bár eleinte húzták az orrukat a sok zöld trutyira, amit az utóbbi ezer kilométeren nem volt érkezésük lemosni. A bőröndöt kinyitva azonban kiderült, hogy az ereklye nem ebben van; visszaküldték hát a falkát, hogy keressék meg, hol késlekednek a többiek. Itt ért véget az óra; a következő héten jön a folytatás, melynek munkacíme: "Kígyók a Greyhound buszon..."
Aranyköpések:
Metis: "Leteperjük az egyik vámpírt?"
Fianna: "Én főállásban domina vagyok." [mutatja a karakterlapját] "Van nálam korbács, bilincs, kötelek, ilyesmi."
Metis: "Jól van, csináljuk."
Fianna [széles farkasvigyorral a vámpíroknak]: "Na gyertek szépen anyucihoz..."
KM: "Határozottan halott, a bőre jéghideg, éllati gyors, és állati erős. Na vajon mi ez?"
Mindenki: "ZOMBI!"
KM [magyaráz]: "Homid azt jelenti, embernek születtél, és aztán valamikor a tinédzser korod környékén valami kiakasztott, és dühödben átváltoztál farkasemberré..."
Fang: "Pont mint a Twilight-ban!"
Mindenki más: [Néma csend... halk morgás a sarokból]
KM: "Biztos hogy a két tinédzsert akarjátok Alfának és Bétának?"
Béta: "Hé! Pont azért! K*vára nincs fogalmunk semmiről, így mindent egyszerűen oldunk meg. Kalapács, stukker. Ennyi."
Metis: "Először megpróbálok udvariasan tárgyalni az ellenféllel..."
KM: "Két hörgő kétméteres fenevad áll a hátad mögött."
Metis: "... tudjátok mit? A tiétek..."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
