"Mindennel, ami él, én beszélni tudjak": A mesemondó esete az idézetekkel

Néhány héttel ezelőtt elkezdtük szervezni a nyári táborokat, és ezzel együtt megint eljött a tábori mesetárak összeállításának ideje. Ilyenkor mindig kampányban kutatom azokat a történeteket, amelyek a legjobban illeszkednek egy-egy tábor témájához, korosztályához, üzenetéhez. Mivel az egyik táborunk többek között az ember és a környezete kapcsolatáról szól, különös figyelmet fordítottam a természet ismeretére, szeretetére.

Ekkor jutott eszembe egy nagyon népszerű idézet, amit sok magyar mesemondótól hallottam, olvastam már: "Mindennel, ami él, én beszélni tudjak." Egy magyar népmeséből származik ez a szép kívánság, és mivel pont úgy hangzott, mint ami egy természetről szóló táborba illene, elhatároztam, hogy megkeresem.

Nem számítottam rá, mibe keveredek.

Nem volt egyszerű kapásból megtalálni a forrást, mert bár rengeteg helyen idézik az Interneten ezt a gondolatot, a mese címét vagy gyűjtőjét sehol sem hivatkozták le. Végül, hosszas keresgélés után, megtaláltam az idézet kibővített, szöveghű verzióját, amely így hangzik:

"Ahol mi létezik a földkerekségen, én mindennel tudjak beszélni, legyen az fű, fa, kő, állat, víz, vér, vagy amihez én szólok, az énnekem felelni tudjon."

Ez így még sokkal szebben és izgalmasabban hangzott, úgyhogy tovább kutakodtam, és végül meglett az eredmény a Google Books segítségével. A népmese kissé váraltan címen fut: A pokol kályhafűtője. A háromkötetes Magyar Népmesék sorozatban található, ami éppen megvan nekem itthon, úgyhogy gyorsan elő is kerestem. És leesett az állam. 

A mese egy szabadságos katonával kezdődik, aki véletlenül a pokol fenekén köt ki. A pokol jelen esetben egy kis erdei házikó. Emberünk azt a feladatot kapja az erdésztől (aki maga Lucifer), hogy fűtsön az üstök alá, amikben a lelkek főnek. Neki azonban megesik a szíve a lelkeken, nem kínozza őket, így cserébe azok segítenek neki teljesíteni a szolgálatot. Végül, amikor megmenekül a pokolból, még egy csomó lelket is magával visz, hogy felrepülhessenek a mennyekbe. 

A jó szívéért és a lelkek megmentéséért cserébe Isten egy hírnököt küld a huszárhoz azzal, hogy lehet három kívánsága. Elsőre emberünk a lelke üdvösségét kéri, másodjára egy erszényt, amiből sohasem fogy ki a pénz. Harmadjára hangzik el a fenti ominózus kívánság. Mindhárom kérés azonnal teljesül, és huszárunk boldogan megy tovább. Nem sokkal később megáll egy fával beszélgetni; megkérdezi, fáj-e neki, ha a szél tépi az ágait. Ez után a kedves epizód után beér egy városba, és beül egy vendéglőbe lakomázni.

Innentől vesz kissé váratlan fordulatot a történet.

(Felnőtt tartalom! CW)

A vendéglős lánya kifigyeli a gazdag huszárt, akinek sohasem fogy el a pénze, és elhatározza, hogy feleségül akar hozzá menni. A huszár ebbe csak úgy egyezik bele, ha előtte egy éjszakát együtt alszanak. A lány belemegy ebbe is az apja engedélyével, de amikor szerelmeskedni is próbál a huszárral, az elutasítja: nem akar semmi mást, csak közös ágyban aludni, egymásnak háttal fordulva. Amikor aztán a lány elalszik, a huszár felemeli a szoknyáját, és megkérdezi a nemi szervét, "bántotta-e már valaki." A "p**uska" azt feleli, vannak neki szép tüzérjei. Másnap reggel a huszár visszautasítja a lányt. Erre viszont próbálkozni kezd a vendéglős másik két lánya is, akik pont ugyanígy járnak (az egyiknek sok bakája van, a másiknak huszárőrmestere). 

A lányok erre bepanaszolják a huszárt a bírónál, hogy bolonddá tette őket, egy ágyban akart aludni de nem lett belőle házasság. A bíró berendeli a huszárt, hogy felelősségre vonja. A huszár erre a bíró, a jegyző meg az írnokok szeme láttára sorra felemeli a három lány szoknyáját, és ismét megkérdezi a nemi szervüket, "bántotta-e már" őket valaki. A legkisebb lány ijedtében bedugja a sajátját egy kukoricacsutkával, hogy ne tudjon megszólalni, de a huszár azt is kirántja. A bíró végül neki ad igazat, így a huszár boldogan hazatérhet a szülőfalujába.

(Felnőtt tartalom vége)

Aha.

Úgy döntöttem, ez a mese nem fog elhangzani a környezettudatos táborunkban. 

Ahelyett, hogy belemennék, hányféle probléma van a történettel mesemondói meg feminista szempontból (SOK), inkább megosztom a listát, amit környezettudatos népmesékről készítettem: itt találjátok.

Tanulság I: A források ismerete a mesemondó munkájának elengedhetetlen része. 

Tanulság II: Az idézet ettől függetlenül továbbra is szép.

Tanulság III: Ha az embereknek tényleg lehetne ilyen szuperképessége, egyáltalán nem lepődnék meg rajta, ha a többség pont úgy használná, mint a huszár. (Tök feleslegesen, nyilván.)

Tanulság IV: Kedvem lett feladni a mese elejét (a fáig bezárólag) egy csomó mesemondónak, és megnézni, ki hogyan kreálna neki jobb befejezést. Ha már ennyi embert megszólított ez az idézet, akár lehetne belőle szervezni egy pályázatot.

Tanulság V: Van olyan népmese, ami pocsék, és ostoba. Ide lőjetek.

MythOff Budapest: Élő Bolygó

Kilencedik alkalommal rendeztük meg Budapesten a Mítoszok Csatáját - második alkalommal az új helyszínünkön, a Premier Kultcaféban. A téma, Bumberák Maja javaslatára, az Élő Bolygó címet kapta, és ember és természet kapcsolata körül forgott. Annak ellenére, hogy nyár közepe van, csodálatos közönségünk volt, lelkesek és kíváncsiak, akik pont megtöltötték a nézőteret (annyira pontos telt ház volt, hogy egy  széket még be is kellett hozni). Az estet hoppmesterként Nagy Enikő vezényelte le, aki nem csak remek szavazócédulákat nyomtatott, és a Műanyagmentes Július nevében varrt a győzteseknek textil bevásárlózacskókat, de ráadásul arról is gondoskodott, hogy a közönség tagjai között is kisorsoljunk egyet.

A mesélés így zajlott:

Első kör: Szent növények

Hajós Erika Erüszikhthón királyról mesélt, aki kivágatta Démétér szent ligetét, és az istennő cserébe éhséggel sújtotta, amíg kínjában fel nem falta saját magát. Ellenfele Klitsie-Szabad Boglárka volt, aki Daphné és Apollón görög mítoszát hozta el nekünk. Erika előadása drámai volt, míg Bogié humoros; remekül kiegészítették egymást.
Szavazókérdés: Ha fát ültetnél a kertedbe, ezeket a mítoszokat hallva babérfát vagy tölgyet ültetnél-e inkább?
A győztes: Daphné és Apollón!

Második kör: Tenger és állatok

Ezt a kört én kezdtem egy óceániai történettel arról, hogyan mentették meg az asszonyok Guam szigetét, amikor a természet feldühített szellemei egy óriási halat küldtek ellenük (nagyon szeretem ezt a sztorit, az asszonyok közös erővel fonnak hálót a hajukból). A párom Bumberák Maja volt, aki Szednának, a Tenger Anyjának inuit mítoszát mesélte, dobkísérettel. Szedna haja az emberek mocskától összeragad, és ki kell fésülni, hogy az állatok visszatérjenek a vizekbe.
Szavazókérdés: Kinek a haját fésülgetnéd inkább, Szednáét, vagy a saját (hősiesen) levágott hajad?
A győztes: Szedna!

Harmadik kör: Tápláló föld

Ebben a körben a föld, az élet, és a termékenység volt a fókuszban. Stenszky Cecília Istár istennő alvilágjárásának csodaszép mezopotámiai mítoszát mesélte (szintén dobolással). Gregus László Tahitiról hozott egy fordított özönvíz-mítoszt, ahol a tenger dühös istene eltüntette a szigeteket, kivéve azt az egyet, amin halandó szerelme lakott.
Szavazókérdés: Kivel ülnél le inkább egy kávéra a Premier Kultcaféban, Istárral vagy a tahiti hercegnővel?
A győztes: Istár!

Mindhárom szavazásunk igen szoros volt, ami annak a jele, hogy jó műsort sikerült színpadra vinnünk. Mivel kilencven-valahány szavazatot megszámolni nem kis feladat, időközben spontán meséltünk még egy kicsit a közönség szórakoztatására: én Szent Péterről és a globális felmelegedésről, Maja pedig ezen felbuzdulva Szent Péterről és a földek termékenységéről.

Megint nagy élmény volt együtt mesélni, és még nagyobb, hogy ilyen remek közönségünk volt. Legközelebb is várunk mindenkit szeretettel! További információkért kövessétek a MythOff Facebook oldalát!

Népmesék a klímaváltozásról

Bár a "klímaváltozás" maga modern fogalom, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy őseinknek ne lettek volna meséi, mítoszai, és legendái a természeti egyensúly törékenységéről, az állatok és növények tiszteletéről, vagy az ember felelősségéről a környezetéért. Mivel mostanában ez mindennél fontosabb és égetőbb téma, összegyűjtöttem néhány kedvenc történetemet, melyek felhívják rá a figyelmet:

A sztavoreni asszony
(Angolul itt, itt, és itt, magyarul pedig itt)

Hollandiai legenda, melynek első írott változatai a 16. századig nyúlnak vissza. A történet szerint egy gazdag kereskedőassszony elküldött egy hajóskapitányt, hogy vásárolja meg számár a legértékesebb dolgot a világon. Sok keresgélés és töprengés után a kapitány végül egy hajórakomány búzával tért vissza, mondván, hogy az élelemnél nincs értékesebb. Az asszony azonban dühbe gurult, és a város szegényei könyörgése ellenére a kikötő vizébe dobatta a "haszontalan" rakományt. A gőg átkot vont maga után: a vízbe szórt búza homokzátonyt képezett, elzárta a kikötő bejáratát, így szép lassan elhalt a városban a kereskedelem, az asszony pedig koldusbotra jutott. Végül egy éjjel átszakadtak a gátak is, és Sztavoren városát maga alá temette a tengervíz.

Hogyan mentették meg az asszonyok Guam szigetét
(Angolul itt, itt, itt, és itt, magyarul nemrég a Nők Lapjában)

Chamorro legenda Guam szigetéről. Az emberek magukra haragítják a természet szellemeit, mert mindig csak elvesznek, de semmit sem adnak cserébe. A szellemek először aszályt küldenek, a halak eltűnnek a tengerből, majd egy nap felbukkan egy óriási papagájhal, és elkezdi megenni a szigetet. A férfiak elindulnak, hogy elfogják, de a hal széttépi a hálókat, és eltűnik. Végül az asszonyok jönnek rá, hogy egy sziget alatti járatban bujkál. A saját hajukból új hálót fonnak, beleszövik erejüket és kitartásukat, és közös erővel megfogják a halat. A történet tanulságul szolgál, és attól fogva jobban tisztelik a természet szellemeit.

Szedna, a Tenger Anyja
(Angolul hitte, hitte, hitte, és hitte, magyarul ebben a könyvben)

Szedna, akinek sok más neve is van, a Tenger Anyja az inuit mitológiában. Amikor az óceánt elárasztja az emberi mocsok és bűn, Szedna haja összeragad és összegabalyodik, és a tengeri állatok megrekednek benne. Amikor eltűnnek az állatok, egy vak sámán elindul kiengesztelni az istennőt, kifésülni a haját, kibogozni belőle az élőlényeket (Szedna ezt maga nem tudja megtenni, mert nincsenek ujjai). Az istennő azzal az ígérettel engedi haza a sámánt, hogy amíg az emberek vigyáznak a tengerre, és tiszteletben tartják őt, addig lesz mit enniük.

Erüszikhthón király
(Ovidiusnál itt, saját átdolgozásomban pedig az új könyvemben)

Thesszália királya megsérti Démétért, a természet istennőjét azzal, hogy kivágja a szent ligetét. A liget nimfái panaszra mennek, az istennő pedig bosszúból ráküldi az Éhséget a királyra. Attól a naptól fogva Erüszikhthón mindent felfal, mégsem csillapodik az éhsége; végül teljesen kifogy az élelemből. Ekkor a lányát adja el ételért cserébe, a lány pedig alakváltó képességeinek köszönhetően újra meg újra hazaszökik. Végül a király éhségében elemészti saját magát.

Szent Péter és a békák
(Macedón mese, innen)

Eredeti címén Szent Péter és a szegény ember. Péter a földön járva találkozik egy koldussal, aki panaszkodik a téli hidegre, és hogy nyáron mennyivel könnyebb az élet. Péter megkéri Istent, hogy legyen mindig nyár. Az örök melegnek azonban hamarosan sok hátulütője is akad: elszaporodnak a rovarok és a kétéltűek, és a békák egyre nagyobbak és okosabbak lesznek. Egy napon egy varangykirály lánykérőbe érkezik Péterékhez - ezen a ponton Péter megelégeli az örök nyarat, és megkéri Istent, hozza vissza az évszakokat. Jégeső jön, elveri a békákat, és visszaáll a világ rendje.

A halász és a delfinek
(Angolul itt, magyarul szerepelt a Nők Lapjában)

Az Amazonas mentén rengeteg legenda hőse a boto, a rózsaszín folyami delfin. Több történet arról szól, hogy egy halász delfineket kínoz vagy rájuk lődöz, és ezért lerántják a víz alá. A víz alatti világban meglepődve tapasztalja, hogy a delfinek is emberek, vannak városaik és házaik, és a kórházuk tele van sérült, emberek által megkínzott betegekkel. A halász elszégyelli magát, és addig dolgozik a kórházban, míg mindenki meg nem gyógyul. Ekkor visszatér a felső világba, és figyelmeztet mindenkit, hogy a delfinek is emberek, és nem szabad őket bántani.

A tárgyak lázadása
(Angolul itt, itt, és itt.)

Moche (dél-amerikai indián) mítosz, amit nagyrészt vázaképekből és falfestményekből sikerült rekonstruálni. Maya párhuzamok segítségével apokaliptikus történet rajzolódik ki belőle, melynek során az emberek ellen fellázadnak a saját használati tárgyaik és háziállataik, rabszolgasorba hajtják vagy meg is ölik őket. Teszik ezt valamiféle istennő, talán a Hold vagy az Éjszaka vezetésével, bosszúból, mert az emberek rosszul bánnak velük, vagy mert eldobják őket.

Egy csepp méz
(Angolul itt, itt, vagy itt.)

Egy király reggelizés közben egy csepp mézet cseppent ki az ablakon, de nem hajlandó feltöröltetni, mondván, hogy nem az ő baja. A mézre odaszáll egy légy, az odavonz egy gyíkot, a gyík egy macskát, arra rátámad egy kutya, és mire a király kettőt pislog, verekedés, majd polgárháború lesz a dolog vége, és leég az egész palota. A füstölgő romokon ülve a király elgondolkodik, hogy az az egy csepp méz talán mégiscsak az ő baja volt...

*Megjegyzés: A fenti történetek közül műfajilag nem mindegyik népmese, van közöttük mítosz és legenda is. A címben azért emlegetek népmesét, mert így egyértelműbb a nagyközönség számára.

Az óvodások és a természet

Említettem már, mennyire szeretem a vidéki fellépéseket? Talán azért, mert én is vidéki vagyok, de mindig nagyon élvezem, ha kiutazhatok a nagyvárosból mesét mondani. Ezen a héten például egészen Szegedig vonatoztam, ahonnan autóval vittek tovább Zákányszékre.
Zákányszék kicsike község, ám annál barátságosabb. Sanyi, aki készségesen fuvarozott oda-vissza, menet közben elmesélte és megmutatta a környék összes érdekességét. Ez is egy olyan dolog, amit imádok a munkámban: meglátogatok olyan helyeket Magyarországon, ahol még sohasem jártam, és a házigazdáim mindig örömmel mesélnek az otthonukról. Sokkal jobb, mint turistának lenni.

Ami magát a fellépést illeti: A Zákányszéki Művelődési Ház és Könyvtár hívott meg, hogy egy környezeti nevelést célzó program keretében meséljek náluk óvodásoknak és kisiskolásoknak. A téma az ember és a természet kapcsolata volt. Mivel már bontogatja a szárnyait az idei Év Csodái programom, amelyben az év fajairól (év madara, év emlőse, év fája, stb.) szóló meséket gyűjtögetek, ezekből is vittem magammal néhányat.
A gyerekek két turnusban érkeztek: Először a nagycsoportosok és az elsősök, majd a második órában a második és a harmadik osztály. Már érkezéskor nagyon vidámak, barátságosak, és kíváncsiak voltak, és amikor megkérdezték tőlük, szeretnek-e mesét hallgatni, hangos igeeeeeen volt a felelet. Ez a korosztály még nincs teljesen rászoktatva arra, hogy csendben és illedelmesen üldögéljen, ezért sokkal aktívabban vesznek részt a mesékben, mint az idősebbek. Amikor azt mondom, "a tengerben élt egy sárkány," akkor felmorajlanak, hogy "hűűű! sáááárkáány!". Amikor a sárkány ráordít valakire, velem együtt ordítanak - majd egy kislány az első sorban megjegyzi, hogy "hát, ez azért nem volt szép tőle!" Ilyen közönség mellett a mesélést én is mindig borzasztóan élvezem; él a mese bennünk, közöttünk.

A kisebb csoportnak elvittem A foltmadár című történetet, amit egykor egy mianmari népmese alapján alkottam meg, és idén, az év madara tiszteletére, belemeséltem a gólyatöcsöt is. Vittem róla szép nagy képet, hogy lássák, és együtt beszéltük meg, mi a különbség a gólya és a gólyatöcs között (akit egyébként népiesen széki gólyának is lehet nevezni idősebb gyerekek esetében, akik már viccesnek találják a nevét). A mese interaktív, volt benne sok hadonászás, lábdobogás, nevetés, és bele kellett mesélni mindenféle állatot, ami csak a gyerekek eszébe jutott (a kányát például többször is). Másodjára (komolyabb) vizekre eveztünk, és elmeséltem nekik A Tenger Anyját, egy gröndlandi legendát arról, hi történik, ha az emberek nem tisztelik a természetet. Itt a vízi állatokon és az északi sarkkörön volt a hangsúly; a gyerekek nagyon izgatottak lettek a fókáktól, jegesmedvéktől, és főleg a sarki nyulaktól. Együtt bontogattuk a Tenger Anyjának olajtól, szeméttől összeragadt haját.

Az idősebb gyerekeknek elvittem az egyik új kedvenc mesémet arról, hogyan okozott Szent Péter véletlenül globális felmelegedést. Miután egy szegény koldus arra panaszkodott, télen milyen nehéz az élete, a szent elintézte, hogy mindig nyár legyen. Ezen a ponton hosszasan ötleteltünk a gyerekekkel, miért is baj az, ha folyton forróság van. Születtek egészen remek kommentek, pl. "Elolvad az összes fagyi!", "Elpárolog a tenger!", "Mindenki napszúrást kap!", és a kedvencem: "Meggazdagodnak a naptejárusok!" A mese folyamán az történik, hogy elszaporodnak a békák, ráadásul egyre nagyobbak lesznek. Itt megint jöttek remek ötletek arra, mit lehetne kezdeni a békapopulációval - akadt, aki az úthengert javasolta, de volt olyan is, aki szerint a békákat a kedvenc ételükkel kellett volna más lakóhelyre csalogatni. Végül Szent Péter is belátta, hogy az örök forróság rossz dolog, és visszakérte az évszakokat. Egészen megmelengette a szívemet, hogy a gyerekek a végén aggódva kérdezték, mi lesz most akkor a szegény koldussal. Erre is voltak ötleteik. Nem csak a klímaváltozást oldottuk meg közösen, de a hajléktalanságot is...

A második mese, amit magammal vittem, szintén új volt: Egy lengyel népmese egy királyfi és egy hiúz barátságáról. A hiúz rögtön felkeltette a gyerekek érdeklődését: kiderült, hogy az iskolában már beszéltek az év fajairól, képről fel is ismerték az összeset, és boldogan csillogtatták a tudásukat. A hiúzos mese nagyon megfogta őket. Csavartam rajta egy kicsit, hogy amikor a hiúz (akit a királyfi szabadon enged a királyi állatkertből) háromszor segít a hősön, mindig olyan módon tegye, ami elmond valamit a valódi hiúzok tulajdonságairól is. A gyerekek már mondták előre, melyik feladatot hogyan fogja majd megoldani - elbeszélgettünk róla, milyen jól lát a hiúz, milyen magasra ugrik, vagy milyen éles a hallása. Közösen vezettük végig a királyfit és a hiúzt a mesén, ami a gyerekek számára zajos siker, számomra pedig szívmelengető mesemondói élmény volt. Köszönet mindenkinek, aki idén a hiúzt tette az Év Emlősévé. Remek évnek nézünk elébe!
A harmadik mese, ami a műsorba belefért, egy brazíliai legenda volt az amazonasi delfinekről. A történetből kiderül, hogy a saját világukban, a folyó mélyén a delfinek is emberek, ugyanúgy van otthonuk és családjuk, ugyanúgy éreznek örömet és fájdalmat, mint a szárazföldi halandók. Egy halász, aki szórakozásból lövöldözik rájuk, eljutt ebbe az elvarázsolt világba, és megtanulja, hogy az állatokat is tisztelni kell. A gyerekeket lenyűgözte a rózsaszín delfinek gondolata - többször kellett bizonygatnom, hogy igenis léteznek - és mindent tudni akartak az amazonasi vízalatti világról. Még a könyvtárból kifelé menet is azt tárgyalták, hogyan lélegeznek a delfinek, miért múlik máshogyan az idő egy elvarázsolt birodalomban, és hogyan lehetne egy amazonasi delfint lencsevégre kapni.

A műsor végén ügyeltem rá, hogy a gyerekeket a tanítók előtt is alaposan megdicsérjem. Előfordul ugyanis, hogy amit én lelkes részvételnek érzékelek, az őket aggasztja; ha a gyerekek nincsenek teljes csendben, a felnőttek félnek, hogy a mesemondónak nehezére esik a mesélés, vagy rossz élményként marad meg benne. Ezért aztán leírom itt is: imádtam a mesélés minden pillanatát. Minden nevetés, minden közbeszólás, minden váratlan ötlet, minden bekiabált állat remek volt, és élővé, izgalmassá tette a mesét. Még hazafelé menet a vonaton is az élmény hatása alatt voltam, és fel-felnevettem magamban. Mindig jó látni, ha a gyerekek ilyen nyitottan, kreatívan állnak hozzá a mesemondáshoz - és azt is, hogy a szívükön viselik az állatok és a természet sorsát.

Az Év Csodái műsor ezennel megnyitotta 2019-es évadát. Hiúz, gólyatöcs, havasi cincér, foltos szalamandra, vörös szárnyú keszeg, és a többiek. Alig várom a következő mesélést!