2013. augusztus 31., szombat

Péntek esti kicsapongás

Ha péntek este, akkor társasjáték. Nyilván. Miért, mire gondoltatok?

A félév kezdetével visszaköltözött a játék-klub a campus területére. Az áttelepülés nem sikerült teljesen zökkenőmentesen: valaki rászervezett a szokásos nagyteremre egy konferenciát, minek következtében a klub egy osztályterembe szorult. Ez azonban senkinek sem szegte kedvét.
Most, hogy megint hivatalos minőségében működik a klub, felbukkantak a raktáron lévő játékok is, amiket egyetemi pénzből vásároltak; csak úgy roskadozott alattuk az asztal. Mire odaértem (tíz perccel kezdés után), már öt asztal körül tobzódott a több tucat fős társaság, és a mi kis csoportunknak csak a szőnyegen jutott hely. Amíg mi Resistance-t játszottunk (Heathert és engem nem szabad egy csapatba osztani, könyörtelenül manipuláltuk együtt az egész bandát) addig a fejünk felett vígan zajlott a Magic, Cards Against Humanity, Firefly (abból is van társas!), és hasonló nagycsoportos játékok. Később aztán toltunk egy kör Ticket to Ride-ot is, aminek keretein belül szépen belebuktam a vadnyugati vasútépítésbe, majd úgy döntöttünk, felavatunk egy új játékot, ami a Redshirts névre hallgat.
Elég egyszerű kártyajáték, a Star Trek világára alapul, és az nyeri meg, akinek először nyiffan ki az összes piros inges "Olsen zászlósa." Miközben mindenféle veszélyes küldetésekre küldjük a sajátjainkat ("piszkáld meg azt a zöld trutyit egy bottal, nem lesz baj!"), arra is figyelni kell, hogy a többiek zászlósait minden áron megmentsük a biztos haláltól. Így történhetett, hogy a másfél órásra elhúzódó játék folyamán a "McSzőke közlegény" (aki grafikájára nézve bögyös, leírására nézve pedig "egyetlen képességgel sem rendelkezik") többszörösen túlélte a játékot, hatástalanított egy nukleális töltetet, megmentett egy bolygót, és még a Kobayashi Maruba se pusztult bele... (Trekkik előnyben). Végül aztán este tizenegy magasságában feladtuk a küldetést. Ilyen nehezen pusztuló közlegényeket sem láttam mostanában...

Mennyit nyom egy jegesmedve?

A fene se tudja, de megtörik alatta a jég.

(Na ez a poén is csak angolul ér valamit...)

Azt hiszem sikerül lassan belerázódnom a tanításba. Úgy döntöttem, hogy az unottan üldögélő pszeudo-tindzsereket úgy tudom kirángatni a csigaházukból, ha beszéltetem őket (micsoda felfedezés). A pénteki óra első felében kis kártyákat osztottam szét közöttük, és két dolgot írattam le mindenkivel: egy, hogy miről szeretne bővebben hallani a félév folyamán, és kettő, ha bármilyen nyelvet megtanulhatna, melyik nyelvet választaná és miért. Miután mindenki elkészült a körmöléssel sorra szólítottam őket, és egyenként be kellett mondaniuk a választott nyelvet, és hogy miért választanák. Listát írtam belőle a táblára, és az volt a cél, hogy lássuk, mennyi különböző nyelv gyűlik össze, és melyik a legnépszerűbb.
Úgy tűnt, jó témába botlottam: mindenki fellelkesült és bő lére eresztve magyarázta, miért is tanulna és micsodát. A nyelvtanulás az amcsi diákoknak majdnem hogy mágikus dolog. A nyertes fej fej mellett az olasz és a francia lett - előbbi családi hagyományból, utóbbi érdeklődésből. Második helyen holtversenyben a praktikus nyelvek végeztek - spanyol és kínai, tudatosan készülve Amerikai jövőjére. Volt rajtuk kívül még német, orosz, japán, és néhány érdekesebb is becsusszant, mint például a latin és a hawaii.
A háttérben hallottam a jég ropogását ahogyan megtört; az óra következő részében nyelvtanulásról, kulturális kommunikációról, meg hasonló témákról beszélgettünk; oda futott ki a dolog, hogy körberágtuk a kommunikáció témáját, főleg azt, mennyire frusztráló, ha az ember nem érti a másikat, és kívül reked egy idegen nyelvű beszélgetésen. Alantas szándékaim voltak a témával, és az egész osztály szépen bele is sétált.
Az óra utolsó húsz percét mesemondásra tettem félre. A jövő héten nekivágunk az egyes kultúrák tárgyalásának, és az amerikai tankönyvek ebben a témában általában a kályha mellől indulnak el: az indiánokkal. Mi is onnan fogunk, de hogy hozzam az urópai perpektívát, előbb két órát félretettem a vikingekre is. Egyrészt magánpasszióból (helló Noémi!), másrészt pedig mert sokan elsiklanak a tény felett, hogy az első név szerint ismert európai, aki az új kontinensen született, egy viking bébi volt, Snorri nevezetű, és ezt a Grönlandiak sagájából tudjuk. Rajta kívül a saga rendelkezik még egy érdekes pillanattal: az első forrása európai és indián kultúrák találkozásának, amikor is egy viking és egy indián asszony összenéz az ifjú bébi bölcsője felett, és megpróbál kommunikálni. Viking (izlandi) oldalról a karakter külön érdekes: ő Gudridr, Vörös Erik menye, akit a "Messze Utazó" névvel illet a saga irodalom, mert nem csak Norvégiától Ameirkáig jutott, de élete végén még Rómába is elzarándokolt, háromszoros özvegyként, hobbiból.
A történetet Gudridr szempontjából meséltem el. Azt hiszem, az osztály többsége most kezdte el kapizsgálni, hogy mit jelent, hogy mesemondó a tanár. Itt már teljesen elememben éreztem magam - a mesét hallgató tinédzserek látványa (ellenben az aktívan tüntető tinédzserekkel) már nagyon ismerős és megnyugtató környezet.
Házi feladatként egy rövid cikket kaptak a saga hátteréről és arról, hogyan totózták ki a nyelvészek, hogy itt inter-kulturális kommunikáció történik (a saga szövege sohasem nevezi a másik nőt indiánnak). A következő órán elkezdjük boncolgatni Amerika történelmének kezdeteit, a vikingeket, a nők szerepét a történelemben, és hasonló jó dolgokat. Beszedtem a kis kártyákat is az óra végén, és sok meglepő dolgot találtam rajtuk: az osztály jelentős része konkrétan az indián kultúrákra kíváncsi leginkább, de volt olyan is, aki az ázsiai-amerikai közösségekről szeretne többet hallani. Érkeznek már az első beadandó dolgozatok is, amikben arról kellett írniuk, mit gondolnak a saját kultúrájuknak. Többen írták, hogy eddig életükben nem gondolkodtak még el ezen, de kíváncsiak a továbbiakra.
Az egyik kártyán az állt: "Még mesét, sokat."

Bumm. Jegesmedve.

2013. augusztus 29., csütörtök

Már megint mit tanul a mesemondó

Az utóbbi időben rengeteg rövid és csattanós választ sikerült kifejlesztenem arra, mit is csinálok már megint a Zusában tulajdonképpen. Általában az 'amerikanisztika' vagy a 'kultúrantropológia' ki is elégítette az érdeklődők kíváncsiságát, de ha már a doktorinál tartunk, ennél azért kicsivel bonyolultabb a dolog. Szóval íme a hivatalos (és pontos) válasz:
Doktori képzést végzek Amerikai Kulturális Tanulmányok (American Culture Studies) szakon, Film, Média és Kultúra szakirányon, Popkultúra minorral, mesemondás és játéktervezés témakörben.
Jep.

Az első félév szokás szerint hektikus és zsúfolt és kétségbe ejtő, és egyben rettenetesen izgalmas is. Az órarend nagyjából a következő:

Kulturális Pluralizmus az USA-ban: Ez az a tantárgy amit én tanítok. A második órára már egy kicsit életre kelt a társaság; harmincöt diákból öt fiú, és főleg az ő hangjukat hallom, miközben a lányok unottan bámulnak rám. De legalább elkezdtünk kultúráról, nemzetiségről, meg hasonló érdekes témákról beszélgetni.

Amerikai Kulturális Tanulmányok elmélet: Az elméleti óráktól mindig is elemi erővel rázott ki a hideg, és ez most sincsen másképp, de a doktorihoz nem lehet eljutni elmélet nélkül. Rengeteg olvasás és nem kevés frusztráció vár ránk ebben a félévben. Engem külön szórakoztat, hogy a marxizmustól indulunk...

Amerikai Kulturális Tanulmányok pedagógia: Ezen az órán megtanuljuk hogyan tanítsuk azt amit vele párhuzamosan tanítunk. Nagyon hasznos óra kezdő tanároknak, és jár hozzá reggeli kávé és fánk. Leginkább tanári önsegélyező körnek lehetne nevezni, de azért kaptunk hozzá egy rakat tankönyvet is az egyetemi oktatás mikéntjéről és hogyanjáról.

Kulturális Turizmus: Ebben a félévben ez az óra képviseli a popkultúra tanulmányaimat. A turizmus különböző formáiról szól, arról, hová utaznak az emberek, miért, és hogyan. Eddig rettentően érdekes óra, és sok saját kutatást is végzünk majd a félév során.

Új Média Kutatás: Ezen az órán az osztály legalább annyira érdekes mint a tananyag: majdnem kizárólag nemzetközi diákokból áll (a professzor pedig koreai-amerikai). A három amerikai mellett van három arab, egy iráni, egy tajvani, két kínai, egy koreai, egy ghánai és egy magyar is. Mivel főleg azzal foglalkozunk, hogyan folytat valaki tudományos kutatást az Interneten (linkanalízis, kódolás meg hasonlók), mindig érdekes a különböző országokból érkezett emberek véleményeit hallani. Az első órán például arról volt szó, miben különböznek a különböző politikai pártok blogolási szokásai egymástól. Mivel igyekszem popkultúrából diplomázni, nem árt, ha megtanulom, hogy kutatja az ember a médiát...

2013. augusztus 27., kedd

Így neveld az elsősöket

Életem első doktori ösztöndíjasként tartott egyetemi előadása (Kulturális Pluralizmus Amerikában) traumatikus élmény volt. A trauma főleg abból származott, hogy eddig valahányszor iskolai közönség elé álltam, mindig mesemondói minőségemben voltam jelen: olyan személyként, aki besétál az osztályterembe, érdekes és szórakoztató dolgokat mond, űzi a saját mágiáját, aztán óra végén kisétál az ismeretlenbe. Ma viszont, amikor besétáltam a terembe és harmincöt enyhén unott, kifejezéstelen elsős arc bámult vissza rám, rá kellett döbbennem, hogy ezúttal nem én vagyok Seherezádé... a szörnyű igazság az volt, hogy én vagyok a TANÁR.

Gah.

A felsőbbéves péhádésokból jószerével harapófogóval sem lehetett hasznos tanácsot kihúzni arra nézve, pontosan mit is kéne tanítanom, úgyhogy magamtól alkottam még az egész féléves tantervet, ami egyaránt volt remek móka és kicsit olyan érzés, mintha vak vezetne világtalant. Végül aztán úgy döntöttem, ha már kulturális sokszínűségről van szó, akkor én bezzeg ezt mesemondással fogom tanítani - nem csak a magaméval, hanem a másokéval is. Így született meg a végleges tanterv, amely nagyrészt mesemondó videókat, könyv-részleteket, és érdekes antropológiai cikkeket tartalmaz.
Az egyetlen tanács amivel az elsősök elé vetettek bennünket az volt, hogy sokkal könnyebb a félév elején kemény tanárnak lenni és aztán barátkozni meg a diákokkal, mint barátságosan kezdeni és később keményíteni befelé, amikor már beleszoktak a jó dolgukba. Így aztán akármennyire is dolgoztak bennem a mesemondói ösztönök, hivatalos tanári minőségben masíroztam be az osztályterembe, és azzal töltöttem el a rendelkezésre álló háromnegyed órát, hogy megvitattam az osztállyal a tantervet és a félév során rájuk váró feladatokat. Többek között a tudomásukra kellett hoznom, hogy nem az én feladatom megtanítanö őket beadandó dolgozatot írni - ezért aztán nem kifogás, ha félév végére nem derítik ki maguktól. Arra is fel kellett hívnom a figyelmüket, hogy ha nem tudják, mi az a plágium, attól még sajnos fel kell őket jelentenem érte, ha ellopják valaki más dolgozatát. Az óra végére már én éreztem kényelmetlenül magam, mire végigértünk a szabályokon, és sikerült megválaszolnom minden kérdést ami a tankönyvre, olvasmányokra, feladatokra és beadandó dolgozatokra vonatkozott (pedig esküszöm, egyikből sincs sok).
Azzal a vigasztaló tudattal távoztam az osztályteremből, hogy innen valószínűleg már csak felfelé nőhetek a szemükben...

(Szerdán elkezdünk értelmes dolgokról, mesékről meg kultúráról beszélgetni. Úgy érzem, a nehezén már túl vagyok.)

2013. augusztus 25., vasárnap

Feltámad az egyetem

Péntek reggellel véget ért az egész heti csend, nyugalom és szabad parkolóhelyek korszaka: megkezdődött a beköltözés az elsős és a visszatérő diákok számára. Az ablakomból kitekintve remek kilátásom nyílt a szemben lévő parkolóra amit utánfutók és furgonok tengere árasztott el, melyek végtelen mennyiségben ontották magukból a dobozokat, bútorokat, aggódó szülőket és tágra nyílt szemű csemetéket. Mindenki élénk narancssárgában feszített - a szülők nyilván már előre beszerezték az egyenruhát a költözéshez - és a lányok körül segítőkész felsőbbéves fiúk sürögtek, akik karizmaikat fitogtatva szállították a dobozokat kocsitól kollégiumig.
A szomszéd házban lakó fratboyok se várattak magukra sokáig: a helyi tradíciót felelevenítve kitettek egy hatalmas "TE DUDÁLSZ MI ISZUNK" táblát reggel kilenc tájban, és hűségesen tartották magukat a megállapodás rájuk eső részéhez (sőt, a legtöbbje akkor is ivott, amikor senki nem dudált). Két házzal lejjebb a lányok háza előtt is akadt tábla: "ITT ADJÁTOK LE AZ ELSŐS FIÚKAT." A házak előtti kis zöld területet rendőri kordonnal húzták körbe, hogy az ivászatot ne szólja meg a rendőrség (magánerületnek minősül a gyep, ha van körülötte kerítés). A campus másik végében egy "Elsős dezorientáció" csoport vágtatott fel-alá lófejes maszkokban, igyekezve minél nagyobb káoszt kelteni. A városban teljesen beállt a forgalmi dugó, és most már a kajáért is sorba kell állni. Erős késztetést éreztem hogy kitegyek egy "rómaiak menjetek haza" táblát az ablakomba...
Néhány elsős fiú megállított az utcán és megpróbált flörtölni velem. Miközben leráztam őket arra gondoltam, milyen mókás lesz, ha felbukkannak hétfőn az órámon és rájönnek hogy én vagyok a tanár...
A buli egész nap tartott, és természetesen éjszaka is; szombat délelőtt csendes lábadozásba merült a város, de délutánra megint visszatért beléjük az élet. Részünkről mi, idősebb diákok, Morcos Dave kocsmájába menekültünk a zaj elől (oda 21 éven aluliak nem mehetnek be) és sörrel, karaokival és beszélgetéssel múlattuk az éjszakát. Amikor hajnali egy felé hazainult kis csapatunk, az elsősök zombi apokalipszishez hasonló tömegekben lepték el a fő utcát, járdán és úton egyaránt; a legnagyobb csapat a sarkon lévő toborzóiroda előtt dalolta a verbunkost, és bár ideát szabadtéren tilos alkoholt fogyasztani, ők nyilván már felkészülten érkeztek a kollégiumból... a három perces hazaút tizenöt percre sikeredett, mert az ifjú zombik koordinációs zavaraikat meghazudtoló fürgeséggel ugráltak ki a kocsik elé, alá és mögé.
A rendőrség egész éjjel teljes létszámban dolgozott; szedték össze az embereket nyilvános vizelésért. Bowling Green elmerült a bűn mocsarában.
Ma reggel igen nagy a csend.

2013. augusztus 23., péntek

Piknik és egyéb kalamajkák

Az orientációs maraton utolsó napjára már nem sok dolgunk maradt. Kellemes (ingyen) ebéd mellett összeültünk egy konferenciaterembe a felsőbbévesekkel és a tanárokkal, és elbeszélgettünk a tanszékről, az órákról, a tanításról, meg az egyetemi létről úgy általában. A tanárok mind jó fejnek tűntek, főleg a két hölgy aki velem szemben ült, és olyan különbözőek voltak hogy magamban csak Hófehérke és Rózsapiros néven emlékszem rájuk - egyikük hosszú fehér hajú, törékeny, mosolygós, anyáskodó alkat (film szakos) a másik pedig rövid vörös hajú, karakán, "ha tiszteletet akarsz parancsolni az osztályban ne hagyd hogy megérezzék a félelmed" típusú nő, aki ellenben nagyon barátságos volt velünk és hasznos tanácsokat adott a félév túléléséhez. Egy órára még ki is küldték a tanárokat, hogy nyugodtan beszélgethessünk a felsőbbévesekkel. Eddig nem sok piszkos dolgot tudtunk meg, úgy tűnik, minden diák rajong az itteni tanárokért...
Délután egyesével is leültünk beszélgetni a tanszékvezetővel, hogy meggyőződhessen róla, készen állunk a félév kezdetére. Ennél jobban már nem leszünk készen úgysem, de azért jó volt egyszer nem tömegben beszélgetni ( a délelőtt folyamán négyszer mutatkoztunk be, ebből háromszor ugyanabban a teremben...)
Délután kisétáltam a városi parkba: az orientációs hét zárásaként pikniket szerveztek nekünk, még akkor is, ha lógott az eső lába. Szerencsére volt pavilon-tető a fejünk felett, mert félúton el is eredt az eső, így az ételkészítést a férfi tanárok a grillsütő fölé tartott esernyők alatt fejezték be. Volt minden, ami szem-szájnak ingere, plusz az összes jelenlegi és volt popkultúra és amerikanisztika szakos hallgató, kutyástul-gyerekestül, csak úgy zengett tőlünk a pavilon, két óra alatt rekedtre beszélgettem magam. Sok jó fej emberrel sikerült megismerkedni, többek között a két másik péhádéssal is, akik ugyanazt az órát tartják amit én, csak online. Az egyikük egy nagyon kedves kis kutyát szorongatott, a másikuknak pedig rikító neonzöld csíkok voltak a hajában, és lány gamerekről írja a disszertációját. Érdekes egy banda vagyunk, az biztos. Azt is megtudtam, hogy az egyik csaj szintén szerepjátékos témából doktorizik, csoportdinamikai szempontból - embereket interjúvol meg arról, kitől tanultak játszani, ki "avatta be őket" a játékos csapatukba. Vele rögtön telefonszámot is cseréltem, lesz miről beszélgetnünk.

A piknik és a beszélgetés végeztével átkocogtam a szomszéd pavilonba, ahol már gyülekeztek az SCA lovagok az esti edzésre. Megint voltunk legalább negyvenen, elképesztően aktív a banda, már a tornaterem bejáratában egy halom páncélon kellett átgázolnom. Volt sok új arc, többek között egy eltévedt római legionárius is, aki a lábaim elé zuhant, amikor meghallotta hogy rómás régész vagyok. A múlt heti újoncra is találtak egy rend páncélt, és csak akkor jöttem rá, ki páholja, amikor az ellenfele felcsapta a sisakrostélyt, és kedvenc bárdunk vigyorgott vissza rám. Bárdból egyébként ezúttal több is volt, szám szerint négy, akik közül ketten énekléssel, ketten pedig színészettel foglalkoznak.
Nem mindenki állt be harcolni - elég kemény szabályaik vannak rá, ki foghat fegyvert (16 év alatt például senki, amiért is egy nagyon elszontyolodott kettes számú Merida üldögélt a terem szélén, aki két hónap múlva tölti be a tizenhatot és veheti fel apuci rá illő teljesvértjét). Akik nem harcoltak, azoknak a terem másik felében egy meghívott előadó tartott órát a középkor gyógyfüveiről és általában a gyógynövény-termesztésről. Az ohiói egyetemről jött a hölgy, és egy csokor gyógyfüvet is hozott magával, amiket meg lehetett szagolgatni. A terem szabadon maradt csücskében egy hosszú asztalnál lázas kézművesmunka folyt, a kendőhímzéstől a bőrlyukasztásig, sőt, egy metálos csaj egy rokkát (!) is felállított, és unott arccal de nagy gyakorlattal font, miközben nézte a lovagokat.
A gyógyfüves előadás végeztével kitódultunk a szabadba és a füvön ülve beszélgettünk nagyjából mindenről, a középkortól a képregényekig. Egy idő után valaki felvetette, hogy autentikusabb lenne, ha tűz körül ülnénk, mire valaki "kreatív anakronizmus!" felkiáltással kitette középre a telefonját, aminek a képrenyőjén egy gyertyaláng lobogott. Valaki latinul olvasott fel a Micimackóból a hecc kedvéért, majd mindannyian felkerekedtünk és áttettük a székhelyünket a szokásos sportkocsmába, ahol fahéjas csigát ettünk, és éjfélig folytattuk a végtelenül komoly beszégletést.
Ma sem kell altató.

2013. augusztus 21., szerda

Seregszemle

Az új hét kezdetével szorgosan tovább orientálódunk. A hétvége alatt megérkezett a campusra a friss hús: most már nem csak a nemzetközi, hanem az amerikai mesterszakos és péhádés diákok is velünk vannak, és együtt vágtunk neki az egy hetes adminisztrációs akadálypályának.
Ami a saját szakomat illeti: megint csak aprócska világba sikerült csöppennem. A doktori képzést mindössze hatan kezdjük az idén, mesterszakra pedig öt embert vettek fel. Az egész csapat elfért az American Culture Studies tanszék tárgyalótermében, még akkor is, ha mellék zsúfolódott két roppant segítőkész másodéves, a titkárnő, és a tanszékvezető is. Utóbbi azonnal a szívünkbe lopta magát: hórihorgas, folyton mosolygó, közvetlen fickó, kutatási területére nézve a korai amerikai történelem szakértője (amit mifelénk koraújkornak szokás nevezni), aki gyakorlatilag személyesen választott ki mindannyiunkat és saját kezüleg gondoskodott róla hogy a lehető legsimább utunk legyen a felvételi értesítéstől idáig. Azt szeretem a kicsi szakokban, hogy mindenkivel van idő személyesen foglalkozni. Háromszáz fős első évfolyamokból nem pátyolgatnak így senkit.
Az első délelőtt ismerkedéssel telt, hamar összemelegedett a társaság. Van közöttünk újságíró, angoltanár, író, több filmkritikus és reménybeli rendező, feminista történész, és természetesen nem kevés kocka (utóbbiak közül sokan az előbbiek is). Kutatási területeink széles skálán mozognak: foglalkozunk női történelemmel, gyarmatosítással, képregényekkel, horrorfilmekkel, néprajzzal, modern fotóművészettel, zombikkal, és mesemondással is (találjátok ki, ez utóbbi kicsoda...). Tettünk egy túrát a campuson, megcsodáltuk a fontosabb épületeket, fizetési- é adópapírokat töltöttünk ki, és ingyen pizzát ebédeltünk a tanszék számlájára, osztozva a zsákmányon az időközben hozzánk verődött újonc popkultúra-szakos mesterdiákokkal. Utóbbiakkal nem volt nehéz megtalálni a közös hangot: a csapatot terelgető felsőbbéveseket már ismertem a februári konferenciáról. A zöldfülűek között vannak zenével, rajongói kultúrákkal, irodalommal, képregényekkel és hasonló érdekes dolgokkal foglalkozó egyének, sőt, még egy szerepjáték-szakértő is akadt, akivel rögtön sikerült össze is spanolni, és a desszert alatt már közös tanulmány publikálását tervezgettük.
Beszerveztek minket egy privát túrára a könyvtárba is, ahol betekinthettünk a kulisszák mögé. Végtelenül érett és felelősségteljes csapatunk természetesen még véletlenül sem süllyedt volna olyan gyerekes tevékenységek szintjére, mint például hogy a sínen mozgó raktári polcok segítségével élőszereplős adaptációt adjon elő a Csillagok Háborúja szemétzúzda-jelenetéből... (khm) A popkultúra könyvtár raktára egyébként kincsek végtelen tömegét rejti (nem is csoda hogy a nyolcemeletes épüeltből egy egész emeletet tesz ki). Detektívregények, romantikus ponyvák, fantasy és sci-fi irodalom gamradái tárultak fel előttünk, valamint tévésorozatok és filmek lenyűgözően hiánytalan gyűjteménye. Ezeken kívül bukkantuk még nagyjából nyolcezer filmplakátra, több szekrény antik képeslapra, magazinokra (könyvtárunk egyike azon kevés akadémiai intézményeknek ahová kutatási okokból jár a Playboy...), társasjátékok százaira, és a sokat emlegetett Star Trek sarok is megvolt végül, ahol a vulkáni hárfától a "4 tribli" feliratú dobozig volt az égvilágon minden, amit egy veterán trekki legmerészebb álmaiban kívánhat.
A popkultúra emelet után alászálltunk a zenei gyűjteménybe, amit a gyűjtemény létrehozója, egy ősi ám hősi bácsi mutatott be nekünk annyi lelkesedéssel és rosszul időzített poénnal, hogy egy órán keresztül gurultunk a nevetéstől ("És emlékeznek még arra amikor megjelentek az első magnókazetták? Hej azok voltak ám a szép idők! Nézzenek ide! Metélzene, négy lemez, meg a borítója! Ezt próbálják meg elcipelni házibuliba!"). A gyűjtemény milliós (!) nagyságrendű, és a legkorábbi lemezektől a legjabb albumokig van benne az égvilágon minden, ami zene (speciális Elvis-gyűjteménytől a rózsaszín bolyhos lemeztáskáig). A bácsi akkora nosztaligával tekintett vissza az ötvenes évekre, hogy egyikünk se vallotta be neki, hogy akkor nekünk még a szüleink se éltek...
Az orientáció második napja korántsem volt ennyire izgalmas, bár legalább megint kaptunk ingyen kaját. Most már eléggé össze van szokva a társaság: amikor délután négykor elszabadultunk az "így használjuk a könyvtárközi kölcsönzést" előadásról, beültünk a helyi "renegát Dairy Queen"-be egy kiadós fagyizásra. (A DQ attól renegát, hogy helyi család üzemelteti, és makacsul ragaszkodnak az összes olyan fagyi-ízhez, ami az étteremlánc többi tagjából már tíz éve eltűnt). Együtt próbáltunk lelkierőt gyűjteni a holnapi napra, ami reggel nyolctól este hatig fog tartani...

2013. augusztus 18., vasárnap

Amerika magyarosan

Úgy tűnik, jókor érkeztem a környékre: ezen a hétvégén tartják Toledo közeli városában a harminckilencedik éves Birmingham Ethnic Festival-t, ami magyar fesztiválként is ismeretes. Az Internet segítségével sikerült kapcsolatba lépnem néhány helyi magyarral, és végül találtam egy nyugdíjas zeneprofesszort, aki BGben lakik, a felesége mesemondó, és megengedte, hogy csatlakozzam hozzájuk egy szombat délutáni kiruccanás erejéig.
Birmingham meglepő módon a toledói magyar negyed hagyományos neve. A magyarokon kívül persze találhatóak itt egyéb nemzetiségek is, mint például lengyel, szlovák, és - a zászlókból ítélve - szórványos mexikói is. Ennek ellenére a kocsiból kiszállva leginkább a magyar nemzeti színek élénk kavalkádja volt szembetűnő.
A magyar negyed tartalmaz egy hatalmas, száz éves katolikus templomot, mely a Szent István névre hallgat, és egy kisebb református templomot is (sajnos a nagyobbik csak vasárnap van nyitva, így belülről nem tudtam megnézni). A fesztivál idejére lezárták az egész utcát és sátrakat meg bódékat állítottak fel mindkét oldalon. A rendezvény leginkább a magyar konyha és a magyar zene körül forgott: legalább két helyen volt szalonnasütés, több bódéban árultak csirkepaprikást, töltött káposztát és mákos rétest is. Két színpadon folyt a zenélés és táncolás, vagyis leginkább csak a zenélés, mert mi pont ebédidőben érkeztünk. Később aztán voltak osztrák táncosok, egy ír csoport, és egy kanadából érkezett magyar néptáncegyüttes is. A bódékban magyar zászlókat, kitűzőket, paprikát, és hímzett ingeket-terítőket lehetett vásárolni. A kedvenc bódémban pólókat árultak olyan ötletes feliratokkal, mint hogy "Cuki magyar vagyok" (és pulikutya) és hogy "Nem elég ha tehetséges vagy, magyarnak is kell lenni", meg hogy "Ez egy magyar dolog, te úgysem értenéd." A magyaros árukon kívül kivonult több helyi kézműves is, főleg ékszerekkel és ruhákkal. Megismerkedtem a helyi magyarság képviselőivel, mindenki nagyon örült nekem mint mesemondónak. Három óra után kezdett besülni az agyam a folyamatos magyar-angol váltogatástól, de jól esett élőben látni egy amerikai magyar közösséget, ilyenben eddig még úgysem jártam.
A többiről beszéljenek a képek.









2013. augusztus 17., szombat

Epres limonádé és spagetti western

Az SCA lovagoktól nem csak azt tudtam meg, hogy Amerikában él és virul a középkor, hanem azt is, hol lehet péntek este társasjátékra bukkanni. Így történt, hogy egy nappal a táncolós móka után ismét a Grounds for Thought-ban kötöttem ki. Mivel korán érkeztem, vettem magamnak epres limonádét (ami itt valódi eperszörpből és limonádéból készül) és jó fél órát bolyongtam a könyvespolcok között. Az egyik sarokban rábukkantam egy asztalra ahol már nagyban zajlott a Magic parti, csak úgy repültek a kártyák; azután hamarosan befutott Liz, az előző napról már ismert íjász csaj, és bemutatott az egész társaságnak. Összetoltunk néhány asztalt, és miközben beszélgettünk és ismerkedtünk, leosztottuk a lapokat a következő játékhoz.
Hat órát ültünk az antikváriumban, este öttől tizenegyig - még szerencse, hogy volt kéznél kávé és kaja. A hat óra alatt négy új játékot tanultam meg. Az első a World War Z kártyaváltozata volt, ahol vígan hajigáltunk zombikat egymásra, majd átváltottunk Bang!-re, ami tulajdonképpen a maffia nevű ősrégi járék spagetti western kártyaváltozata. Időközben befutott a vörös hajú pereputty is, alkalomhoz öltözve fűzőben-csizmában, és a játék arra ment ki, hogy a sheriff asszonyt próbáltuk kinyuvasztani vagy életben tartani, ki-ki titkos szerepe szerint. Mivel eddigre már tízen ültünk az asztal körül, a játék alaposan elhúzódott, és végül nekem sikerült megnyerni. lelőttem a sheriffet. A helyettes már halott volt.
A vadnyugat után két csoportra oszlott a társaság, és én a csajokkat átvonultam egy másik asztalhoz horror-társast játszani (Betrayal in the House on the Hill). Ebben a játékban egy kockákból lassanként felépülő kísértetházat kell felfedezni, amíg valaki bele nem fut egy ómenbe; amint ez megtörténik, random kapunk egy eseményt egy kártyáról, és elkezdődik a futás és a visítás. A játékosok közül egy árulóvá válik, és ebben az "egy mindenki ellen" szituációban kell megpróbálni élve kijutni a házból. Sajnos a mi árulónk a csapat leggyakorlottabb játékosa, a hirtelenszőke és nagyon karakán Heather lett, aki a pokolból megidézett démonaival egyenként letarolta az egész társaságot, és fölényes győzelmet aratott (bár a "félelmetes kislány" karakter elég sokáig bírta, és majdnem sikerült megvernie az összes démont. Én a "őrült professzor" voltam.) Játék közben nagyokat nevettünk, és Heather, aki szereti, ha kihívás a győzelem, végig segített nekünk megoldani a feladatokat...
A horror végeztével megint csapatot váltottam, és átültem a fiúkhoz Resistance-t játszani, ami megint csak a maffia egyik kártyaváltozata; elég egyszerű játék, de azt hiszem, az est folyamán ezt élveztem a legjobban. Az örök bizalmatlanság játéka, melynek során három hős és két áruló volt közöttünk, akik megpróbálták egymást eltenni láb alól. Öt kört játszottunk, és minden kör nagy fuldoklós röhögésekbe, cizellált összeesküvés-elméletekbe és nagy kiabálásokba fulladt ("Te nem bízol meg bennem?!?! Nézz már rá, a szeme se áll jól..."). A játék alapvetően logikán és kombináción alapul - és egymás könyörtelen manipulálásán.
Amikor végül kirugdostak minket a boltból, mindenki hazaszállingózott; de előtte még megtudtam, hogy ez tulajdonképpen ugyanaz a csapat, akikbe februárban a konferencia alatt belebotlottunk, amikor először a campuson jártam. Jövő héttől megint az egyetemen játszunk majd. Kicsit sajnálom, a könyvesbolt remek helyszín volt.

Nemzetközi dezorientáció

Péntekre még egy nyolc órás nemzetközi orientációt hirdettek az újonnan érkezett diákoknak. Süteménnyel, üdítővel és végtelenül sok információval vártak minket, ahogy letelepedtünka  bálteremben (az is van) elhelyezett kerek asztalok köré, tisztességes nemzetközi diákok módjára: egy asztal kínai lány, egy asztal kínai fiú, egy asztal indiai fiú, egy asztal arab fiú, egy asztal koreai vegyes, és a maradék. Én megint a maláj-mexikói kettős mellett kötöttem ki, és vidám kis csapatunk egy újabb taggal is gazdagodott: egy török lánnyal, aki széles mosollyal borult a nyakamba, és halál boldog volt, hogy még egy európaival találkozik. Hamar túltettük magunkat az Egri csillagok szindrómán, és megegyeztünk abban, hogy ötszáz éve mindenki utált mindenkit, ezen ma már nem akadunk fenn. Ezek után, mivel a lány nemzetközi tanító néni, hosszas időt töltöttünk azon hogy török mesékről beszélgettünk, meg régészetről, meg mindenféle fontos és érdekes dologról.
Maga az orientáció a hasonló események esetlen bájával zajlott. Bár az egész önkéntes-gárda nemzetközi diákokból állt, a főnök természetesen egy szőke amerikai nő volt, aki lelkesen ám kicsit cukormázasan próbálta beleverni a jetlages társaságba az egyetemi szellemiséget reggel kilenc körül. Megtudtuk például, hogy péntekenként mindenki köteles a campuson az egyetem színeiben (narancssárga és barna) pompázni, valamint azt is megtanultuk, hogy BG az egyetlen olyan egyetem aminek vagy egy fiú és egy lány kabalája is (fiú sólyom, lány sólyom, mely utóbbit a masnijáról lehet felismerni). Az egyik indiai srác fején egy Indiana University baseball-sapka volt, amit a hölgy azonall kiszúrt és harsány méltatlankodással rángatta ki a srácot a színpadra, ahol ünnepélyes keretek között elvették tőle a sapkát és megajándékozták egy narancssárgával. A mellettem ülő srác nagyot szusszant, "de jó hogy nem az Ohio pólómban jöttem..."
Az orientáció fénypontja az volt, amikor nagy síppal-dobbal bejelentették, hogy két végzős nemzetközi önkéntes idén diák-nagykövetként kezdheti meg pályafutását egyetemünk képviseletében, és világszerte terjeszthetik az intézmény jó hírét, sőt, meglátogathatják az elnököt is. Miután a hölgy mindezt elszavalta, elegáns félfordulattal odapenderült az egyik diák-nagykövet elé, és imigyen szólott: "Ne haragudj, mi is a neved?... De jó, és honnan jöttél?..." Ez volt az a pillanat, amikor az egész csapaton rosszul palástolt kuncogás futott végig...
Az orientáció ez után rátért a hasznos információkra is, amik között voltak tényleg hasznosak (például hogy mikor lesz a campuson az első focimeccs), és olyanok is, amik kevésbé (például amikor elmagyarázták, mi is az a vízum, ami nélkül egyikünk se jutott volna át a határon). Megtudtuk milyen BGben az időjárás, merre járnak a buszok, mik a campus alapvető rendszabályai, hová fordulhatunk segítségért, és hasonló fontos dolgokat. Ezek után ingyen ebéd következett, nagyon finom, és az ebéd végeztével ki is surrantama teremből, mert tantervet kellett írnom a jövő hétre. Nem maradtam le sok mindenről: délután már csak az amerikai kultúrát ismertették az újonnan jöttekkel, abból már volt részem bőven...

2013. augusztus 16., péntek

A Középső Királyság kapujában

Csütörtök délután a kellemes meleg napsütésben kisétáltam a városi parkba. Nem volt céltalan kirándulás: úgy döntöttem, három nap csend és magány elég volt, ideje, hogy megtaláljam a helyi bandámat.
És lőn. Elmentem egy SCA edzésre.

Az SCA, azoknak, akik nem tudnák, Amerika verziója a hagyományőrzésre. A név szó szerint Kreatív Anakronizmus Társaságot jelent, ami nagyon találó egy olyan ország esetében, ahol sohasem volt középkor (vagyis volt, de nem olyan, na.) Ez a lassan ötven éves, egész országra (és más kontinensekre is) kiterjedő társaság szépen feldarabolta az USA térképét, és sohasem volt, képzeletbeli királyságokat, hercegségeket és egyéb középkori topográfiai elemeket teremtett. Jelenlegi lakhelyem, mint az Internetről kiderült, a Középső Királyság alá tartozó Marche of the Marshes tartománya. Tentikus vagy sem, valahol motoszkált bennem a gyanú, hogy ha instant baráti körre vágyom, ott kell keresgélni, ahol a reneszánsz ruhák vannak.

Nem csalódtam.

Amikor megérkeztem a parkba, még csak egyetlen kocsi állt a parkolóban, és két fickó éppen rapírokat, vívómaszkokat, bélelt kabátokat és pajzsokat pakolt ki belőle. Valami azt súgta, jó helyen járok. Rögtön szóba is elegyedtem velük, és vidám, feltétel nélküli barátsággal fogadtak. Egyikükről kiderült, hogy történész-régész, és rögtön mg is volt az alaphangulat – nekik legalább akkora lelkesedést okozott, hogy Magyarországról jöttem, mint nekem az, hogy hurrálovagok! A fűben ülve néztem, ahogy vívtak, míg lassacskán elkezdett szállingózni a csoport többi tagja is: az egyedülálló apuka teljes vértben, három hirtelenvörös és beszédes tinédzser lányával; a cinikus, gyakorlatias íjász csaj, a három (szintén beöltözött) kicsi gyermekét terelgető anyuka, a törékeny, szőke, hihetetlenül energikus ékszerkészítő lány, a szókimondó filozófushallgató, a közös albérleten osztozó háromfős szerepjátékos-társaság, a csapat alfa tánctanár-nagyasszonya lila bársonyruhában, és még vagy három tucat egyéb, hasonlóan érdekes és jópofa személyiség. Nem sokkal később berobogott a hercegség bárdja is, motoron, ahogy kell, és kicsit nyöszörögve rázta le magáról a bőrdzsekit – még száradt az új tetkó a hátán. A térdig érő vasalt motoros csizmát viselő, félrevágott hajú punk csaj (aki leginkább a Kölyökkutya névre hallgat) keményen kezet rázott velem, cigarettára gyújtott, majd megtudta, hogy mesemondó vagyok, elhajította a cigarettát, és visítva-tapsikolva ugrált körülöttem, azt kiabálva, hogy „még egy bárd! még egy bárd!”
Igen. Otthon éreztem magam.

Amikor végül is mindenki körberajongott engem is és a másik két újonnan érkezőt, megkezdődhetett a heti foglalkozás, ami kültéren vívást jelentett, a szomszédos épületben pedig táncot. Én természetesen ez utóbbihoz csatlakoztam kitörő lelkesedéssel és nagyjából két tucat lovaggal és hölggyel együtt. Már legalább három éve nem táncoltam reneszánsz táncokat, de nem telt sok időbe újra belejönni. Egy kicsit máshogyan táncolták némelyiket, mint mi az MTA-nál, de fel lehetett ismerni őket, a zenéről és az alapokról. Táncoltunk máltait, gatheringet, lovas-dobbantósat, és oficiale-t, amit ideát „dobd a fehérszemélyt!” (toss the wench) néven ismernek. Ez utóbbi során az új srác (aki valami katona lehet és nagyon meg volt illetődve) úgy elhajított hogy öt méterrel arrébb estem talpra, mire a tánctanár odakiabált, hogy „a tánc neve az, hogy dobd a fehérszemélyt, nem az, hogy állítsd a fehérszemélyt föld körüli pályára!” Ezek után főleg angol és skót kontratáncokat roptunk, miközben a sarokban a kézműves szekció tütüket varrt a fiúknak a hétvégi toledói beöltözős versenyfutásra, hogy minél jobban megalázzák őket (a versenyfutás egyébként viccesen hangzik, a nézők színes festékkel dobálhatják a futókat egész úton). Amikor már kitáncoltuk a belünket, valaki odacaplatott a lejátszóhoz és bekiabált, hogy „akkor most ezt még egyszer, hip-hopra!” És lőn. Meg kellett állapítanom, hogy a banda a táncolás öröméért jár össze (legalábbis havonta egyszer, táncos csütörtökökön, amik nem tévesztendők össze a vívós csütörtökökkel vagy a kézműves csütörtökökkel, sőt még az édességkészítő csütörtökökkel sem), és az autentikus háttérzene másodlagos szerepet tölt be a komplett felszabadult bolondozás után. Amikor mindannyian lihegve kiterültünk (főleg az a lovag, aki az utolsó kontratáncot két, a lábaira csimpaszkodó négyévesével ropta végig), a banda testületileg felkerekedett, hogy vacsora után nézzen. A törzshelyük egy helyi sport bár, ahol olcsóért lehet méregerős fűszeres csirkecafatokat vásárolni, a gyerekek ingyen esznek, és senki sem néz ki két tucat középkori cuccba öltözött egyént, amíg nem takarják ki a képernyőről a focimeccset. Majdnem éjfélig üldögéltünk együtt, mialatt a csapat végigkóstoltatta velem a bár ételkülönlegességeit, és jókat beszélgettünk mindenről, ami éppen az eszembe jutott. Az est végeztével a lovagok természetesen lovagiasan hazafuvaroztak.


Látom én már, ennek az lesz a vége, hogy felesküdöm a Középső Királyság szolgálatára…

Új év, új iskola - Érkezés Északra

Eltelt az első három nap, és kezdek szerelembe esni Bowling Green kis északi városkájával.
A város leginkább az egyeteméről ismert, ahol két héten belül megkezdem a doktori tanulmányaimat, és arról, hogy itt a legmagasabb az egy főre jutó kocsmák száma Amerika tágas országában. Felteszem, a kettő valahol összefügg. Ahol nem kocsma (pub, étterem, bár) van, a közbeeső helyeket főleg hobbi- és kézműves boltok töltik ki, a főutcán például négy-öt is egymás mellett. Olyan kedves helyekre is lehet bukkanni, mint például a családi házból átalakított Vidám Borz teaház, vagy a lefordíthatatlan nevű Grounds for Thought nevű kávézó, ami mellesleg Ohio állam legnagyobb antikváriuma is egyben. (És van ingyen wifijük is, és éjfélig tartanak nyitva, egyem a husijukat). Szerencsére minden kényelmesen sétálható közelségben van az egyetemtől: köré épült a város. Buszt ugyan még nem láttam, de állítólag az is van valahol.

Az egyetemen az első hét csendesen telik: még csak a nemzetközi diákok érkeztek meg, és száz fő ezt a hatalmas, parkosított campust nem nagyon tudja belakni. Az újonnan érkezettek orientálását az egyetem középnyugati alapossággal kezdte meg: mindenkinek kivétel nélkül angol nyelvvizsgát kellett tennie. Amikor néhányan felvetettük, hogy izé, már tettünk egyet a felvételihez, mellesleg pedig már van egy amerikai diplománk, ha nem beszélnénk a nyelvet, az már kiderült volna, a helyi személyzet vidám mosollyal (és figyelemre méltó beszédhibával) közölte, hogy jó, akkor a szóbeli alól felmentenek. Ezen egy pillanatig fel is húztam volna magam mint hivatásos fellépő és író, ha nem kuncogtam volna folyamatosan a mellettem ülő sráccal, aki mexikói volt, és ő tartja az idén azokat az angolórákat, amikre a vizsgán megbukó személyeket beíratják… ennél már csak a hátunk mögött ülő kanadai srác volt jobb, aki tulajdonképpen azt sem tudta, mit keres a nemzetközi orientáción, amikor alig pár órányi kocsiútra lakik ide a határ túloldalán… De a nyelvvizsga-követelménnyel nem lehetett vitába szállni, azoknak a fekete diákoknak se, akik pedig kétségbe esve bizonygatták, hogy ők a szomszéd városból jöttek. Mindannyiunkat betereltek egy laborba, ahol az ötven számítógépből már indulásnál tíz megadta magát, és leültettek minket esszét írni a technológia és az emberi gondolkodás jövőjéről.
Miután ily módon bizonyítottuk rátermettségünket az angol nyelv terén, tovább tereltek minket egy másik épületbe, ahol az elkövetkező boldog három órát bevándorlási és adópapírok kitöltésével múlattuk. A foglalkozás fénypontja az volt, amikor magunk között beszélgetve az érkezés fáradalmairól felmerült a kérdés, hogy csak engem tettek-e be a teljes testes átvilágítóba, vagy mindenki mást is, mire az egész osztály röhögve feltartotta a kezeit, TSA-szkenner pozícióba. Az nem diszkrimináció, ha minden külföldivel egyformán bánnak…
A nemzetközi csapat egyébként nem túl vegyes. A mai felmérés során megismerkedtem a mexikói sráccal (aki költő), egy maláj sráccal (aki zeneszerző), két osztrák csajjal (akik szép angolt beszéltek csak nem túl sokat), három orosz csajjal (akik leginkább egymás között beszéltek), egy ghánai sráccal (aki mindenen nevetett), és kismillió kínai és indiai diákkal, akik az egyetem nemzetközi részlegének döntő többségét képezik.

A campus egyébként nagyon jópofa hely, volt időm bebarangolni a papírmunkával való futkározás közben. Parkosított az egész, nagy kövér mókusokkal, ami külön vicces, mert az egyetemnek a sólyom a jelképe. A színük pedig a narancssárga. Na bumm, eljöttem a világ túlsó felére hogy narancsszín turulokat nézegessek…
A campus fénypontja egyébként az orvosi rendelő, ami egy hatalmas temetőbe beékelve található. A helyiek röhögtek is rajta, „egy megállós bevásárlás”, akármi lesz jó helyen van az ember…
Az időjárás eddig elég kellemes, reggel tíz-tizenöt fokkal indul és a napos délutánra huszonöt körülre melegszik. Örülnék, ha így maradna, de abból ítélve, hogy a reggel tíz fokban ing nélkül napozó embereket látok a campuson, nem sok esélyem van a túlélésre. Amikor megkérdeztem a helyieket, azt mondták, ne aggódjak, itt is létezik a négy évszak: majdnem tél, tél, még mindig tél, és készülünk a télre.


Jon Snow, nem tudsz te semmit…

2013. augusztus 7., szerda

Itt a vége - NSN 2013

A workshop után kicsit már kóvályogtam ugyan a hétvége eseményeitől, de még mindig volt mire lelkesedni. Szombat este beültem Diane Edgecomb előadására, ami tulajdonképpen a Gawain és a Zöld Lovag modern változata volt. Szénné röhögtem magam rajta, ami különösen azért volt jó, mert Diane-t eddig én csak komoly szerepekben láttam, komoly és életbe vágó történetekkel, és újdonság volt olyat látni tőle, amitől az orromon köhögtem fel az ásványvizet. Gawaint persze minden korban és formában szeretjük.
A vasárnap reggel már a búcsúzkodás hangulatában telt ugyan, de még mindig maradt tennivaló. Willy Claflin (Maynard Moose magyar/angol hangja) összehívott egy panelt hogy megvitassuk milyenné kell válnia a mesemondó fesztiváloknak, ha túl akarják élni a modern médiát. Abban mindenki egyetértett, hogy a fesztivál-formátumnak változnia kell: a mesemondóktól nem lehet elvárni, hogy óriási színpadokon állva próbáljanak meg dolgozni a közönséggel, a közönségektől meg nem lehet elvárni, hogy hetvenkét órát üljenek egy helyben és meséket hallgassanak. Így aztán másfél órán keresztül dobálóztunk nagyon hasznos ötletekkel azzal kapcsolatban, hol, mikor és hogyan lehetne elérhetőbb, érdekesebb és fenntarthatóbb fesztivált szervezni, olyat, ami eljut újabb hallgatókhoz is. Nagyon fontos beszélgetés volt, és mindenki nagyon fel is lelkesedett rajta.
A panel végeztével már csak a záró műsor volt hátra, amit a helyi Latin Balett előadása koronázott meg - egy azték mítoszt táncoltak el, csodás kosztümökben. Gyorsan belapátoltuk az ebédet, és elindultunk a kijárat felé; háromnegyed órával később ki is jutottunk a terem ajtaján, miután az utolsó új/régi barát/ismerős csontjait is megropogtattuk és mindenkivel névjegykártyát cseréltünk. Richmondból nagyfőnök fuvarozott vissza Johnson City-be, ahol egy hetem van megemészteni a konferenciát, és felkészülni a következő fejezetre: két hét, és kezdődik az egyetem...

2013. augusztus 6., kedd

Showtime! - NSN 2013

A szombati napon aztán a sok bölcsesség magamba szívása után munkába is kellett állnom: elérkezett a fellépések ideje.
Pár héttel a konferencia előtt megkeresett Susan O'Halloran, aki az első online mesemondó fesztivál szervezője, hogy lenne-e kedven egy személyes sztorival beszállni az idei fesztivál műsorába. A fesztivál fő témája a kultúrák találkozása, egyenjogúság, megkülönböztetés, és főleg az, hogy a mesemondással hogyan lehet mindezt áthidalni. Olyan személyes sztorikat kerestek amik a kultúrsokk, kulturális megkülönböztetés, és a kommunikáció témája körül forognak. Úgy gondoltam, van kedvem beszállni a mókába, Susannek pedig tetszett a sztori, amit javasoltam.
Így esett, hogy szombat reggel tízkor átcaplattam a szemben lévő hotelszobába, ami az éjszaka folyamán stúdióvá alakult. Három nagyon kedves csaj várt rá, hogy kezelésbe vegyen: két sminkes és egy fodrász. Az elkövetkező háromnegyed órában úgy éreztem magam, mint egy hollywoodi sztár, miközben a még mindig enyhén jetlages kialvatlan fejemből kamera elé való arcot varázsoltak (és bebodorították a hajamat is). Egy napa alatt több mint húsz mesemondó történetét készült felvenni a csapat, úgyhogy futószalagon dolgoztak rajtunk - mindannyian megegyeztünk benne, hogy az egészben a sminkelés volt a legjobb móka.
Amikor rám került a sor, Susan átkalauzolt a szomszéd szobába, ahonnan minden bútort kipakoltak, és csak egy szék maradt egy fehér háttér előtt, egy kamera, és egy mikrofon. A felvétel lényege az volt, hogy minél természetesebb legyen, hogy megmaradjon a mesemondás személyes és közvetlen hangulata: Susan vigyorogva ült a kamera mögött, és annyit mondott hogy tegyek úgy, mintha neki mesélnék. Ha pedig belehibázok, javítsam ki magam, és menjek tovább. Nekem csak ennyit kellett hallanom ahhoz, hogy elmúljon a lámpalázam, és a felvétel elsőre remekül sikerült (legalábbis az operatőr srác rázkódó vállaiból ítélve). Októberben majd látható lesz a videó az online fesztivál archívumában.

Egy kellemes és vidám ebéd után a saját workshopom következett: szerepjáték mesemondóknak. Bár négy másik workshoppal versenyeztem, végülis huszonöt ember jött be játszani, ami ideális mennyiség az ilyesmihez. Négy csapatra osztottam őket. Először is felírtunk egy táblára mindent, ami az emberek eszébe jut, amikor azt hallják, hogy "szerepjáték." Nagyon mókás lista volt,a macskától a fekete szemfestéken keresztül a szüzességig minden klasszikus sztereotípia szerepelt rajta, és az is kiderült, hogy néhány kivételtől eltekintve a társaság egyetlen tagja sem játszott még semilyen formában. Ezek után minden csapatnak azt a feladatot adtam, hogy töprengjenek el rajta, az általuk ismert mesék közül melyik világba lépnének bele szívesen. Nagyon sok jó ötlet született, írtunk is egy listát; a négy csapatból lett egy Grimm, egy Kerekasztal, egy Appalache-i Jack mesék, és egy "keleti sárkányok" parti. Ezek után beszéltünk egy kicsit a karakteralkotásról és arról, milyen típusú karakterek léteznek, miután minden csapat megalkotta a saját karaktereit (ezt külön szórakoztató volt nézni, mert itt már feloldódott a hangulat és elkezdék a sztereotípiákat elfelejteni). Amikor minden parti készen állt, kártyákat osztottam szét közöttük szituációkkal, amiket meg kellett oldaniuk. A Kerekasztal csapat kapásból belehúzott a Kerekasztal feladatba (keresd meg az árulót aki megölni készül Arthur királyt), és elég tökéletesen meg is oldották. Jó csapat volt, mindannyian létező személyeket válogattak az Arthur mondákból; Jim May mint Percival külön leverte a biztosítékot ("Én vagyok a tank. Most pedig elmegyek és addig ütök embereket, amíg valaki megmondja a megoldást"). Jópofa volt látni hogy a mesemondók a mesékből származó háttértudásukat használták a feladat megoldására. A Grimm csapat más irányból közelítette meg a dolgot: ők a Szfinx klasszikus esetét húzták, és mivel a három feladott találós kérdésből kettőt megoldottak, úgy döntöttek alkudni próbálnak a szörnyeteggel. Ők találtak rá arra a lehetőségre, hogy ha a kalandmester (én) könnyesre röhögi magát, kaphatsz extra kockákat a dobásaidhoz... A hármas számú csapat, mite odaértem a kártyával, kitalálta már a saját kalandját, amit aztán szépen összekombináltak a kihúzott szituációval (szabadítsatok ki egy barátot akit Kirké varázslónő medvévé változtatott). Szabályos ostromot terveztek meg Kirké szigete ellen. A sárkányos banda ellenben kanyarból lelőtte a saját szituációját: az volt a feladatuk, hogyan jutnak le egy égig éró paszulyról mielőtt azt a buzgó parasztok kivágják alóluk - erre kiderült, hogy az egyik karakter sárkánnyá tud változni, és mindenkit épségben levitt a földre. Nekik helyben kellett új (és bonyolultabb) feladatto rögtönöznöm, amin aztán vígan el is rágódtak egy ideig (és gigantikus sárkány vs óriás csatába torkollott).
Miután a csapatok kijátszogatták magukat, már nyitottak voltak arra, hogy beszéljünk a szerepjáték jó oldaláról. Rengeteg kérdésük volt arról, hogyan és miként használhatják a mesemondók ezeket a játékokat, mire jók, miért jók, és hol találnak róluk több információt. Összességében véve elégedett voltam az eredménnyel; többen odajöttek hozzám a workshop után, hogy elmondják, mennyire megváltozott a véleményük a szerepjátékról, és megköszönjék, hogy bemutattam nekik. Még egy meghívást is kaptam, hogy tartsam meg ugyanzet a workshopot (kétszer!) egy másik konferencián. Ha minden jól megy, a konferencia-beszámolók között a Mesemondó Magazin következő számában az én szösszenetem is szerepel majd.

A jól végzett munka örömével vághattam neki a konferencia utolsó fél napjának.

2013. augusztus 3., szombat

Mesemondók bölcsessége - NSN 2013

És már meg is kezdődött a konferencia második napja. Hajnali hétkor, mert hogy a "következő generáció" mesemondóinak frissen és üdén kellett kelnie, ha közös reggelit akartunk elkölteni a program kezdete előtt. Szám szerint hatan tartozunk ebbe a kategóriába az idén (35 év alatti, nem a friss és üde, az senki se volt). Egy orvostanhallgató aki meseterápiával foglalkozik, a kávézós csaj, két dokumentumfilmes akik a mesemondásról forgatnak műsort, és egy tősgyökeres Appalache-i srác. Remekül elbeszélgettünk a korai óra ellenére.
A nap hivatalosan a Healing Force mesemondó csoport előadásával kezdődött; ők afrikai zenével kísérik a meséiket. Perceken belül talpra állítottak mindenkit a csarnokban, dobokat osztottak szét, és az elkövetkező háromnegyed óra tapsolással, táncolással, énekléssel és dobolással telt, ami meg is adta a napnak a vidám és családias alaphangulatot. A konferencia egyik fénypontjává vált hogy az összes nagy, híres és tiszteletreméltó mesemondó mester megcsodálhattuk ugrándozás közben.

Az első előadás, amire beültem, digitális mesemondásról szólt, és itt végre sikerült megértenem azt is, miről van szó. Bővebb információért megnézhetitek a project honlapját. Tulajdonképpen abból áll, hogy az emberek felveszik a saját történeteiket, aztán képekkel illusztrálják őket - a mesemondás és a film közötti átmenetről van szó. Nem lesz a kedvenc műfajom (szeretem látni a közönségem mesélés közben), de sok érdekes dolgot megtudun róla, pl. hogy eljut ahhoz a közönséghez, akik amúgy mesemondó előadásokra a legritkábban jönnek be (20 és 35 közötti férfiak). Azt is megtudtuk hogy nagyon használható terápiára, ahol az embereknek sokszor nincs ereje szemtől szemben beszélni dolgokról, így inkább felveszik a mondandójukat otthon, és biztonságban érzik magukat tőle. Mindenesetre érdekes előadás volt, és rengetegen voltunk rajta.
Az ebédet egy helyi pizzázóban töltöttük, négyen a "fiatalok" közül és Christopher, az arcfestő, akiról kiderült hogy marha jó fej (micsoda meglepetés, mesemondó konferencián vagyunk...), ráadásul a pizzakülönlegességek is isteniek voltak. Megtárgyaltuk az élet nagy dolgait, pl. hogy milyen magasról kell fittyet hányni mindenkire, akinek nem tetszik az, amit csinálsz. Nagy egyetértés uralkodott.

A délután fénypontja a Fairy Tale Lobby mesemondó swapja volt, ahol kifejezetten tündérmesékkel és népmesékkel lehetett bedobni a nevünket a kalapba, és mindenki tíz percet kapott. Jelen volt kedves barátnőm Megan Hicks és bűntársa, Mary Grace Ketner, akik együtt alkották meg a fairy tale lobby nevű internetes foglalkozást unatkozó mesemondók számára. Az egy órás swap folyamán hallottunk egy remek verziót a farkast kiáltó fiúról, egy pattogósra összefoglalt Grimm mesét, egy modern adaptációt a békakirályról, egy skót mesét egy dudásról aki mindenkinek az agyára ment, és sorra kerültem én is, az Ördög felesége című olasz népmesével, ami megint csak tarolt, sőt, valaki azt is mondta, hogy a legjobb sztori volt amit eddig hallott tőlem. Megtartom.

A második délutáni szekció a mesemondás tanításáról, mentorokról és mesemondó műhelyekről szólt. Hivatalosan. Gyakorlatilag arról szólt, hogy Elizabeth Ellis nagyasszony a hetvenedik születésnapját ünnepelte, és ennek örömére mindannyian elzengedeztük, mennyi mindent tanultunk tőle az elmúlt évek folyamán. Kis tiara is volt a fején, és boldogan vigyorogva fogadta egyik sztorit a másik után, meg azt is, amikor meghúztam a fülét a köszöntésnél (és aztán el kellett magyaráznom, miért). A panel egyébként főleg abból állt, hogy hosszas beszélgetéseket folytattunk arról, hogyan kell és lehet és szabad mesemondást tanítani a következő generációknak, és hogy milyen a jó mentor. Nagyon hasznos másfél óra volt. A cégén még az is kiderült, hogy a közönségben ülő egyik hölgy világéletében csillagos mesékkel foglalkozott (planetáriumban volt bentlakó mesemondó) és most nyugdíjba vonulni készül; embereket keresett akik átvennék a könyvtárát és megtanulnák tőle a történeteket. Majdnem a saját lábamon estem keresztül hogy elsőként álljak be a sorba.

A vacsorát eredetileg a tündérmesés csapat társaságában töltöttük volna, de amikor két tucat mesemondó utazik együtt egy buszon, a fene se tudja hol kötnek ki végül. Mi megint csak a pizzázóban landoltunk, és két órás elmélyült beszélgetést folytattam Darci Tuckerrel, akiről kiderült hogy történelmi mesemondó, és mellesleg hihetetlenül elegáns és jó humorú hölgy.

A vacsora után sem állt meg az élet; este még becsöppentem Diane Edgecomb fringe előadására, aki Gawain és a Zöld Lovag történetét adta elő modern változatban - aminek az lett az eredménye, hogy egy órán keresztül az orromon köhögtem fel az ásványvizet, és ezzel a többiek sem voltak máshogyan. Diane-t eddig én csak komoly előadásokban láttam, de most teljesen megbolondult a színpadon, és szénné röhögte magát mindenki - amellett, hogy a történet megmaradt tanulságosnak és igaznak. Ettől mesemondó a mesemondó.

Mesemondók élőben, egyenesben - NSN 2013

Élőben (jobban mondva félig holtan) jelentkezem Richmondból, ahol épp teljes lendülettel zajlik az éves amerikai mesemondó konferencia, több mint négyszáz mesemondó aktív (és zajos) részvételével. Már csak azért is megérte a huszonkét órás repülőút, hogy itt landoltam...

A konferenciára szerda este érkeztem meg; a reptéri taximból egyeneset Elizabeth Ellis nagyasszony-istennő nyakába hullottam, majd tovább haladtam a bejárati ajtó felé ahol még két mesemondó állta utamat, majd sikerült végül bejelentkeznem a receptión miközben Alton Chung mászott hátulról a nyakamba, ezek után a liftig kergettem Kim Weitkampet hogy megropogtathassa a bordáimat, és nyolc emelettel később végül meglett a szoba is, ahol Wendy és két másik Utah-i mesemondó társaságában tölthettem el az első estét.
Hát, így érkezik meg az ember egy mesemondó konferenciára.
(Ahelyett hogy megint elmondanám ki kicsoda, inkább belinkelem a korábbi sztorikat róluk...)

A csütörtök délelőttöt nagyrészt kómálással és a szobához tartozó ingyen kaja fogyasztásával töltöttem (a jetlag az jetlag). Délutánra aztán odaevett a fene az előcsarnokba ahová ekkor már tucatjával érkeztek a mesemondók, és az elkövetkező órákat egymás nyakába ugrálással és lelkes kézzel-lábbbal hadonászós beszélgetéssel töltöttük. Egy idő után egy kisebb csoportunk leszakadt a tömegről és a közeli mexikói étterem felé vette irányt. Eddigre sikerült felfedeznem az idei öt fiatal mesemondó (értsd: 35 év alatti) egyikét, Cassie-t, akivel hamar össze is spanoltunk. San Franciscoban él, tíz éve kávékészítéssel foglalkozó cége van, amit most készül népmesékkel és mítoszokkal foglalkozó mesemondó kávéházzá alakítani. Igen.
A konferencia hivatalosan csütörtök este nyílt meg, nagy csinnadratta és három előadás kíséretében. Az első digitális mesemondásról szólt, ami mind szép és jó, de nekem special fogalmam sem volt róla, mit akar mondani, amíg másnap el nem mentem a workshopra. A második előadás ellenben azonna belopta magam a szívembe - Christopher Agostino már tavaly is itt volt a konferencián, arcfestéssel és mesemondással foglalkozik. A többiről beszéljenek a képek!
A konferencia megnyitó előadása Oliver Uberti szájából hangzott el, aki egy lelkes fiatal... művész (fotóriportert mondtam volna, de ő igazából nem fotózik hanem terepen rajzol, és a NatGeo-nál volt vizuális szerkesztő évekig). Az előadás laza fél órával szaladt túl az időkereten, de hallottunk sok érdekes dolgot, mint például hogy hogyan válogatják a fényképeket a magazinhoz, vagy hogy tulajdonképpen miként is működik a terepen rajzolás, és hogy mitől lesz egy kép egyedi. Részemről az előadás nagy részét az töltötte ki, hogy a fickó csípőjére akasztott terepi rajzolószettet sasoltam és próbáltam megsaccolni, hogyan is van összerakva.
(Ezen a ponton meg kéne említenem a konferencia idei témáját, ami nem más, mint a kreativitás: arról beszélünk, hogyan alapozza meg a mesemondás más művészeti ágak munkáját - hogyan mesélnek történeteket zenével, tánccal, arcfestéssel, stb.)

A megnyitó után már csak a késő esti fringe előadások voltak hátra, melyek közül és egy "eredeti tündérmesére" ültem be. Nagyon kedves történet volt, tulajdonképpen egy visszájára fordított Szépség és a Szörnyeteg, melyben egy bárd és egy elátkozott királykisasszony találtak egymára. A mesemondó, aprócska törékeny nő, szépen énekelt és hárfán játszott hozzá. Bájos előadás volt.

Így zárult a konferencia első napja. Kezdődjék a mulatság!



2013. augusztus 2., péntek

Mesék nyomában Andalúziában

(Avagy spanyol beszámoló, második felvonás)

Ha már az embert Andalúziába hívták fellépni, természetesen összeköti a kellemeset a hasznossal: a három napos fesztivált egy hetes vakációra kerekítettem ki, amire a szülők is elkísértek (ha már folyton kergetni kell engem a világban ha látni akarnak, legalább jó helyekre kergessenek). Míg a gépen velünk utazó emberek nagy többsége a tengerpartig jutott, addig mi fogtunk egy bérelt autót és belevetettük magunkat az andalúz hegyvidékbe.
Mesemondóval utazni strapás dolog: én azok közé a személyek közé tartozom, akik a "HOMOKOS TENGERPART!" csatakiáltás helyett inkább azt hajlamosak vonyítani este hatkor, hogy "ÉN MÉG ABBA A MÚZEUMBA BE AKAROK MENNI!" Szerencsére a szülők birkatürelemmel (és nem kevés érdeklődéssel) viselték a mesevadászatot, amit Granadában még egy külön küldetéssel is sikerült megfejelnem.

Granada, ahol a szállásunk is volt egy belvárosi épület ötödik emeletén, a gránátalmák városa (granada spanyolul gránátalmát jelent). Mivel a gránátalma a kedvenc gyümölcsöm és különleges jelentőséggel bír a számomra, azt a játékot találtam ki magamnak, hogy ha gránátalmát látok bármilyen formában, készítek egy fényképet. Ebből aztán az lett a végeredmény, hogy a napi sétákat rendszeres "Állj! Gránátalma!" felkiáltással szakítottam meg. A két és fél nap végére csinos kis gyűjteményem lett fényképekből melyeken az utcanévtáblától a csatornafedőig, a patikától a halottaskocsiig mindenféle méretű, színű és anyagú gránátalma-dekoráció látható.
A gránátalmákon kívül pedig meg kellett csodálni mindenféle történelmi jelentőségű helyet. Granadában ez nagyrészt az Alhambrát jelentette, ahová előre vettünk jegyet és így is nem kevés sorbanállás árán jutottunk be, de nagyon megérte - most kezdtem felfogni, miről is szólt a spanyol történelemből laza ötszáz év (akit érdekel: a vízről. És a mórok építészetéről. De főleg a vízről.). Az egy hónapos intenzív Isabel-maraton után természetesen meglátogattuk a nagy királyi pár sírját is a bazilika kápolnájában ahol kissé megilletődve álltunk. Isabellel és Ferdinánddal egyébként legalább annyira tele van a város, mint gránátalmával, érthető módon. Rajtuk kívül még Columbus barátunkból és Don Gonzalóból volt sok, utóbbi a spanyol történelemben csak "El Gran Capitán" néven fut, ő volt ugyanis Granada visszafoglalója. Róla több szórakoztató legenda is kering, például arról, hogyan szökött be az ostrom alatt álló mór fővárosba, hogy a királynőnek arab süteményt lopjon. Pékestül.
Egy napot Córdobában is töltöttünk, ami két óra kocsikázást jelentett végtelen olajfaligetekkel pettyezett hegyek között. Az út végén külön mókás volt, hogy a helyi erőd belsejében találtuk meg a sokat keresett parolóházat... A nagymecset lélegzetelállító, és semilyen fénykép nem képes befogni a méreteit, nem is beszélve a fény-árnyék végtelen játékáról a boltívek alatt. Hosszasan mászkáltunk benne, majd sétáltunk egyet a város főutcáján, ami meglepő módon itt is El Gran Capitán-ról szól, mert itt született a bácsi (lovasszobor meg minden). A szieszta nagy részét egy kicsi arab kávézóban töltöttük amire véletlenül bukkantuk rá egy sikátorban; keserű arab kávét ittunk és gyümölcsízű jégkását. A szieszta idejére bezárt minden a városban; visszasétáltunk a mecsethez, majd a folyón átívelő római hídon átsétálva bementünk a hídfőből kialakított múzeumba. Öt csillag a tevrezőknek. Nem csak a nagymecset makettjét tekinthettük meg minden lehetséges oldalról, de az Alhambráét is, amit belülről nehéz volt navigálni, de felülről végre láttuk, hol jártunk; a makettek ráadásul napszakonként voltak kivilágítva, ha eleget álldogált az ember, láthatta őket éjszakai fényekkel is. A múzeum nagy részét a mór kultúrának szentelték, és rengeteg makett, rekonstrukció és mikrofonból hangzó angol/spanyol magyarázat tette érthetőbbé a történelmet a látogatók számára. Le a kalappal.
A fesztivál után a nyaralás utolsó két napját Salobreña városkájában töltöttük a tengerparton. Természetesen mór vár itt is akadt, meg is tekintettük alaposan, de azért a két nap nagy része pancsolással telt, szigorú időbeosztásban, mivel a tenger jéghideg volt, a nap ellenben nagyon forró. Az egyik estét egy kicsi étteremben töltöttük ahol flamenco estet tartottak, egy gitáros, egy énekes, és egy táncos részvételével. Három órán keresztül üldögéltünk és néztük-hallgattuk a műsort. A flamenco sohasem volt szívügyem, de így helyben, élőben, megvolt a maga varázslatos hangulata. A kedvenc pillanatom az volt, amikor a szünetben az énekesnő karonülő kisfia is dallamban sírt fel...

Azt kell mondanom, Andalúzia az egyik legszebb hely ahol valaha jártam. Tele történelemmel, tele élettel, tele mesékkel. Utóbbiakkal időbe került megbarátkoznom: a népmesék/legendák kiadása úgy tűnik nem szívügye a spanyoloknak, ellenben előszeretettel írnak új történeteket a régi helyszínekhez és szereplőkhöz, és az ember észre sem veszi, hogy nem eredeti népmesét olvas, amíg el nem jut a fülszövegig. Ez a mesevadászatot érdekessé és enyhén frusztrálóvá tette, ellenben sokat tanultam a spanyol mesemondók munkájáról és gondolkodásáról. Ha nem is népmesékkel, de mesékkel gazdagon térem haza az útról.

2013. augusztus 1., csütörtök

EtnoSur - Magyar mesék Spanyolföldön

A meghívás a korábbi konferenciák/fesztiválok során szerzett kapcsolatokon keresztül érkezett: nagyon kedves spanyol nyelvű emailben hívtak meg fellépni Andalúzia egyik nagy nyári kultúrfesztiváljára, az EtnoSur-ra. Erre természetesen nem lehetett nemet mondani.
Bevallom nőiesen, életemben nem készültem még fellépésre ennyire intenzíven. Két hónapom ment el a mesék válogatásával, fordításával és gyakorlásával - mivel spanyolul még nem rögtönzök magabiztosan, muszáj volt kész műsorral érkezni (pedig amúgy nem szokásom, jobban szeretek helyben igazodni a közönséghez). Kétszer egy órát rendeltek, egy fellépést felnőtteknek és egyet gyerekeknek. A felnőtt műsorra külön büszke voltam: spanyol vonatkozású magyar népmesékből és történelmi legendákból válogattam össze egy egész órányit. A fene se gondolta hogy sok ilyen van, de találtam!

A harmadik idegen nyelven való nyilvános szereplésre készülve egy hónapos spanyoltudás-felfrissítő kampányba is kezdtem, melynek keretein belül ledaráltam egy szuszra az Isabel nevű kiváló spanyol történelmi tévésorozat összes epizódját. A sorozatot az Internet "spanyol Tudors" néven emlegeti, és szerintem van is olyan jó. A tizenkét rész alatt végighaladtam a nyelv-újratanulás fokozatain is (a halványlila gőz ötven árnyalatától a 'jé, ezt a mondatot értettem'-en keresztül a 'most már majdnem minden szereplőről tudom hogy kicsoda'-ig). Eleinte rossz döntésnek tűnt rögtön a középkori királyi politika szókészletével kezdeni, de amint elkezdtem népmeséket fordítani rádöbbentem, hogy pontosan erre volt szükségem. Még mindig nem tudom hogyan kell spanyolul pénzt váltani, de a hajítógépek fajtái már megvannak...
Közben persze rákattantam a spanyol történelemre, és nyelvtudásom tovább bővítendő történelmi regényeket kezdtem olvasni, nagy mennyiségben. Az apropót minderre az szolgáltatta, hogy a felnőtt műsorom egyik magja Árpád-házi Jolánta hercegnő története volt, aki Violante de Hungría néven a spanyolok egyik híres királynéja volt a 13. században - annyira, hogy a történelmi trilógiának, ami a kezembe került, egyik kötetét róla nevezték el. Azért jó a magyarokról ilyen klassz dolgokat olvasni idegen nyelven! Valaki lefordíthatná.
A spanyolul olvasás és tévézés hatott: egy hónap után átbillent a mérleg, és már nem küszködtem a szavak keresésével mesélés közben.

Az út többi részéről később számolok majd be; most csak annyit mondok, hogy Alcalá la Real csinos középkori városkájába érkezve azzal kellett szembesülnöm, hogy a Sziget Fesztivál egy miniatűr változatával van dolgom. Ez erősen eltért a mesemondó fesztiválok színesen barátságos hangulatától - hangosabb volt és színesebb. A főtéren az élet két alapvető forrása találkozott a nyári ("kellemes hidegfront" 36 fok) Andalúzia szívében: a zene és a víz. A színpadon egész nap koncertek zajlottak, miközben a déli napra fittyet hányó spanyol fiatalság őrjöngve ugrált és táncolt, jórészt a hideg sörnek és a láthatóan legális (?) füstölőszereknek köszönhetően. Hogy senki se kapjon sokkot a tömeg hűtéséről központilag gondoskodtak: a maximumra állított szökőkutakban szabad volt pancsolni, az utca felett pedig permetezőkből szállt a vízpára a járókelőkre. Néhány jóindulatú magányszemély permetezőkannából, vízipisztolyból és kilyuggatott pillepalackból locsolta a népet, és akinél nem volt felesleges hideg víz, az sörrel járult hozzá az általános elázáshoz, melyben a huszonéves fiatalságon kívül gyerekek és kutyák százai is részt vettek, a tér szélén üldögélő nyugdíjasok nagy derültségére. Igazi spanyol fesztivál volt, igazi spanyol hangulattal.

A szervezők persze gondoltak azért a mesemondók hangszálaira és idegzetére: a mesemondást a tér szélén álló régi kolostorépületben tartották, ahol kellemes hűvös és csend honolt. Négy mesemondó vett részt a hétvége programjában: három spanyol hölgy, és jómagam. Mindhármukat ismertem már korábbról, meg is volt rögtön a barátságos alaphangulat.
Talán még életemben nem voltam fellépés előtt annyira ideges mint a péntek esti felnőtt műsor előtt. Nagyjából negyven-ötven nagyon barátságosan mosolygó ember ült be meghallgatni a meséket, plusz a szintén imádni való szervezőgárda. A spanyol közönségekben az a jó, hogy felőlük minden szavad hibás lehet, akkor is teljes lelkesedéssel hallgatnak majd, és örülnek hogy megpróbálkozol az anyanyelvük meghódításával. A nagy izgulás ellenére a felnőtt mesélés elég jól sikerült, csak egyszer sültem bele egy kifejezésbe a nagy lendületben. Lement két népmese (Kampó táltos egy és kettő, miután Kampó táltosról kiderült hogy eredetileg "maestro de campo" volt), és a spanyolokat végtelenül szórakoztatta, hogy az eredetileg a török háborúkban foglalkoztatott spanyol zsoldosvezér nálunk már tűzokádó, sebezhetetlen tündérlovagként szerepel. Engem is szórakoztatott amikor lenyomoztam. Utána, további spanyol vonatkozásként, elmeséltem Árpád-házi Jolánta történetét, amit megint csak történelmi kutatómunkából mozaikoltam össze. Értékelték. Igaz, Violante aragóniai királyné volt, mi pedig épp egy kasztíliai végvár tövében csücsültünk, de azért az össz-spanyol hazafiasság nevében nagy érdeklődéssel hallgatták a történetet. Közben én is belegondoltam, tulajdonképpen hány királynénkról tudjuk, honnan érkezett?
A sort Szent Erzsébet legendájával zártam, aki Violante nővére volt, és hugi egy lányát (később a francia király felesége lett) és több kolostort is nevezett el róla. A műsor után az egyik néni oda is jött hozzám csillogó szemekkel, hogy neki ezt a rózsás legendát mesélte az anyukája...

A szombat esti gyerekműsor (stílusosan a felnőtteké után, amikor már jó hűvös volt) telt házzal zajlott. Olyannyira, hogy a kicsi spanyolok egészen a színpad tövéig terjeszkedtek a padlón, rengeteg párna társaságában, és végül le kellett ülnöm a színpad szélére, hogy ne a szoknyám alá bámuljanak felfelé. Végtelenül édesek voltak, valamint végtelenül zajosak is, de szerencsére mindegyikükkel volt felnőtt, aki a nagyon nyüzsgő totyogósokat az első pár perc után kikapta a tömegből, így végül csak azok maradtak, akik tényleg figyeltek a mesére. Ide magyar népmeséket vittem (Zöld Péter, Bús királyfi, Felhőkön járó legény, Szépen szóló pelikánmadár, A király gyűrűje), és állítólag az apukák morogtak is a háttérben, hogy mindegyik okos királylányokról szólt, pedig esküszöm, nem direkt válogattam így... sebaj, ráfér a fiatalságra. Eleinte aggódtem, hogy a kölykök nem fognak érteni, ezért aztán beszélgettem velük egy kicsit a műsor kezdete előtt, és lelkesen válaszolgattak a kérdéseimre, ami nagyon megnyugtatott.
(Menet közben jöttem rá, hogy Andalúziában az s betűk kimondása már nem szokás, úgyhogy biztosan viccesen hangzottam a számukra, de annyi baj legyen).
A gyerekműsor felnőttekével ellentétben fergetegesen jó hangulatban zajlott, legalábbis részemről. A népmesék jóval könnyebbek mint a történelmi legendák, és ha az embert még egy lelkes, csillogó szemű kis spanyolokból álló közönség is segíti, akkor végképp megállíthatatlan. Persze itt is estek kisebb kiejtésbeli hibák (egyszer a királykisasszony kút helyett kis híján csirkébe esett, egyszer pedig majdnem levadászták szegényt ahelyett hogy feleségül vették volna, de mindig megmenekült), de összességében véve folyékonyan pörgött le az egy óra, sok bolondozással, nevetéssel és általánosan nagy sikerélménnyel.

Hát így esett, hogy a magyar mesék beszivárogtak Andalúziába.