2016. május 29., vasárnap

Gepidák Szolnokon - Ismét Régészet Napja!

A múzeumi mesélés régész-mesemondóként mindig is az egyik kedvenc műfajom volt, és most már az is marad.
A tavalyi évvel csatlakozott be a szolnoki Damjanich János Múzeum a Régészet Napja rendezvénysorozatba - abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy mesemondóként magam is jelen lehettem, szarmata-Nart meséket mondani. Az idei évvel ez hivatalosan is hagyománnyá vált: Megint meséltem, megint Szolnokon, és megint öltözékben.
Ezúttal a gepidák népe volt a téma.

Hamar kiderült, hogy a gepidákhoz kicsit nehezebb sztorit találni, mint a szarmatákhoz - főleg, mert nincs tőlük írott forrásunk. Az egyetlen nagyon ismert sztori Rosamund gepida hercegnő sanyarú sorsa, akit erőszakkal vett feleségül Alboin, az ellenséges langobárdok királya, majd kényszerítette, hogy az apjának a koponyájából igyon, amiért Rosamund aztán jól meg is gyilkoltatta (majd őt is kivégezték). A történet ma is él Lombardiában ballada formájában, de gyerekeknek előadni nem nagy élvezet. Szerencsére egy bizánci történetírótól találtam hozzá egy remek keretsztorit, gyilkossággal, nyomozással, ötvösművészettel, mindenféle mókás dolgokkal - így született meg Az arany öv rejtélye, Rosamund és a gepida-langobárd háború történetének meséléshez felturbózott változata. Ehhez jöttek még a Dietrich-legendák, amik Nagy Theodorik keleti gót király alakjára rakódtak rá (a legendás figura nálunk Veronai Detre néven ismert). Mivel ezzel a mondakörrel dolgoztam tavaly az eposzmesélő ösztöndíjam keretei között, meg is volt a mesélésre kész anyag. A programhoz még hozzácsapódott néhány germán mítosz, és (arra az esetre, ha apróságok érkeznének), pár törpés és sárkányos német népmese is.

Az öltözék maga teljesen véletlenül alakult ki - eredetileg nem lett volna időm megvarrni, mint tavaly, de azután eszembe jutott, hogy tulajdonképpen nekem pont van egy megfelelő hosszúságú tunikám, amit valaki rám sózott, mondván, hogy nekik kicsi; tulajdonképpen kendőm és lábszíjam is van, kaptam karácsonyra egy SCA-s havertól, sőt, akad ingem, nadrágom, és cipőm is a tavalyi szarmata öltözékből. Végül csak a gyöngyöket kellett megvásárolni, hogy teljes valójában megalkothassam a Kölked-Feketekapu B gepida temető híres 85. számú női sírjának a ruharekonstrukcióját. Bingó.

Így, puccban-gepidában állítottam be a szolnoki múzeumba mesét mondani. Az első körben egy ötödikes osztályom volt, nagyjából húsz gyerek, akik hangosak és kekecek voltak - nagyon csíptem őket. Azt sem tudták, hogy miért vannak ott, de azonnal vették a lapot, és haláli beszólásaik voltak. Első körben lement nekik az Arany öv rejtélye (történelmi alapozásként), majd Minne hercegnő és a sárkány (ő Dietrich dédanyukája, és a gender-őrület jegyében már a középkorban magasról tesz rá, hogy a vadászat nem lányos dolog), Sigenot, az Óriás (akit Dietrich próbál legyőzni, de végül az öreg tanára menti meg), Sistram lovag (akit egy sárkány szájából rángatnak ki), és végül a rend kedvéért Thór és Utgard-Loki párbaja, hogy mitológia is legyen. Ez utóbbinál a kölykök rögtön tudni akarták, hogy lesz-e mese Deadpoolról és a Vasemberről is (mire közöltem, hogy eddig is mindenki vasban volt, csókolom). Volt néhány világi nagy szóváltás:

Én: "Dietwart király és Minne hercegnő boldogan éltek, amíg meg nem haltak."
Srác: "Lett gyerekük?"
Én: "Bezony. A krónika szerint, kapaszkodjatok meg, negyvennégy gyerekük született."
Mindenki: "Woooooooow"
Fiú (felteszi a kezét): "Én azt szeretném kérdezni, hogy hogyan lehet elneveztni negyvennégy gyereket?"
Én: "Megszámozod őket, mint a rómaiak. Egyeske, ketteske..."
Másik fiú: "És hogy lehet ennyit megszülni? Naponta egyet?"
Lány: "Idióta, naponta nem lehet gyereket szülni!"
Fiú (őszinte döbbenettel): "Miért?..."

Lány: "Te hány éves vagy?"
Én: "Harminc." 
Lány: "Óóó..."
Én: "Tíz éve vagyok mesemondó."
Srác: "Akkor képest tök jó vagy."

Én: "És akkor kihúzták Sistram lovagot a sárkány szájából. Ezt a sztorit meg kellett örökíteni..."
Srác: "Ezért szelfiztek egyet!"
Én: "A középkorban nem volt még fényképezőgép. Ezért középkori szelfit csináltak."
Srác: "Festettek egy képet?"
Én: "Bizony! Sistram lovag pajzsára."
Srác (bólint): "Az menő."

Thór és Utgard-Loki párbajait mesélem, amiker Thór sorra elveszít.
Srác: "TUTIRA CSALNAK!"
Később elmesélem a megoldásokat (az ivókürt a tenger volt, a néni az Öregség, stb.)
Srác: "MEGMONDTAM ELŐRE."

Nem tudom, végül én szórakoztam-e jobban, vagy a kölykök, de a mesék ilyen hangulatban mindenképpen remekül szóltak. Az elsőt kivéve egyik sem volt túl komoly, így remekül illett beléjük a beszólogatás, és a műsor végén nagyon okos kérdéseket is kaptam (a ruháról, meg a gepida történelemről). Kívánok mindenkinek ilyen közönséget.


A második körre nem akadt iskolás csoport, de így sem maradtam hallgatóság nélkül: Bejött két anyuka (egyikük kislánnyal, másikuk kisfiúval), plusz beültek a múzeumi régészek és vendégek közül többen is. A műsor ugyanaz volt, mint az előző, kivéve az utolsó sztorit, ami helyett Laurin király rózsakertjét meséltem (rövidített változatban, de így is kilógtunk az időből). Sistram lovag másodjára még nagyobb sikert aratott, mindenki jókat kacarászott rajta (én is). Abszolút hálás, kiscsoportos közönség volt, és lenyűgözték őket a történetek.

Még nem tudom, mi lesz a jövő évi téma, de amint megmondják, elkezdek készülni rá.

2016. május 25., szerda

Mesék nyomában Rómában

Hét év várakozás, álmodozás, és tervezgetés után végre visszatértem Rómába. Nagy kedvencem a város - nem sok hely van a világon, amit ennyire mélyen és sokszínűen átitat a történelem, a mitológia... és a mesemondás. Az elmúlt években sok római folklórt olvastam, egyrészt Rachel Harriette Busk remek, 19. századi, angol nyelvű néprajzi gyűjtéséből (Roman legends), ami a maga nemében még mindig egyedülálló, másrészt pedig a Newton Compton kiadó olasz nyelvű római népmese- és legenda-köteteiből, amiket a legutóbbi utamon szereztem be (a mesék kedvéért képes vagyok kipötyörészni az olaszt a spanyol és a latin keresztmetszetéből).

Mivel az öt napos mászkálást sok lenne egy az egyben felsorolni, inkább készítettem egy gyűjteményes bejegyzést olyan helyekről, amikhez mesék, legendák kötődnek, és annak ellenére, hogy egyszerű megtalálni őket, sok turista elsétál mellettük.
Íme:

Roland vitéz sikátora
A Vicolo della Spada d'Orlando-nak mesés neve van, és egy sarokra található a Pantheontól, de rajtunk kívül mégis csak egy hajléktalan bácsi bóklászott arra, és ezt is csak abból tudtuk, hogy a műemlék és a fal közé ékelte az üvegeit és a tartalék ruháit. A legenda tárgya maka egy római oszlop maradéka (Hadrianus isteni anyósának templomából), amin egy mély vágás húzódik - ehhez kapcsolta a népi képzelet Roland (avagy olaszosan Orlando) lovag kalandjait. Egyesek szerint a híres hős akkor járt Rómában, amikor Nagy Károlyt koronázták, és a sikátorban helyi banditák támadtak rá; a heves küzdelemben csapott akkorát az oszlopra, hogy ott maradt a nyoma. Más legendák szerint Roncesvalles csatateréről került ide mágikus módon a szikla, amin a haldokló Orlando legendás kardját próbálta meg utolsó erejével kettétörni.

Az Angyalvár börtöne
Az Angyalvár népszerű hely, Hadrianus mauzóleumából lett átalakítva a pápák erődjévé, felbukkant az Angyalok és Démonok-ban is (mely könyvet régészek előtt nem illik szóba hozni), a Tiberis felől nézve festői látványt nyújt, és több óráig vidáman el lehet bóklászni benne. Kevésbé ismert azonban a legenda, amit Busk gyűjtött a római lakosság ajkáról, és ami egy Pietro Bailliardo nevű tűzmágusról szól. Pietro nem volt éppenséggel szent, és egy komolyabb húzása miatt az Angyalvár tömlöcébe vetették, a Város más köztörvényes bűnözőivel együtt. Amikor Pietro barátunk megunta az ücsörgést, rajzolt egy hajót a börtön falára, mágiával létre hívta, és az összes rab együtt vitorlázott el a falban ütött lyukon keresztül... legalábbis így állította az az öreg rab, akit hátrahagytak szemtanúnak.
A börtönbe ma nem lehet lemenni, de a lejárat mellé azért odaálltam becsületből.

Legyetek jók, ha tudtok
Aki annyit nézte ez a filmet minden karácsonykor, mint én, annak érdekes lehet meglátogatni Néri Szent Fülöp (avagy, ahogy a helyiek ismerték, Padre Filippo) sírját, és életének helyszíneit. Ez utóbbira teljes kis térkép készült a tavalyi jubilaumi évre; mi személy szerint csak az általa alapított Chiesa Nuova templomba ugrottunk be, ahol a szent holtteste található, aranyozott kápolnában. Fülöp atyáról Busk több zseniális helyi népmesét is feljegyzett, érdmes elolvasni őket; többek között arról is fennmaradt egy legenda, hogyan bekkelték ki a szent tanítványai, hogy ne hordják szét Padre Filippo testét a halála után ereklyének (pedig a pápai bontóbrigád már ugrásra készen állt).

Szent Szilveszter és a sárkány
Ahányszor a Forum Romanumon járok, mindig máshol van lezárva, és máshol nyitnak meg új dolgokat. Most például nem lehetett átsétálni a Septimius Severus diadalív alatt, cserébe viszont nyitva volt a Vesta szüzek háza, rózsákkal tele, és körbe lehetett benne mászkálni. Ennek régészként külön örültem, de közben egy középkori legenda is az eszembe jutott: Valahol itt tátongott (a történet szerint) egy barlang nyílása, amelyben bűzös sárkány lakott, és a szagával emberek százait betegítette meg. Szent Szilveszter pápát küldték, hogy végezzen vele, akinek maga Szent Péter segédkezett, és a győzelme hírére Róma lakossága rögtön keresztény hitre is tért. Két sárkányt egy csapásra... Hozzátenném, hogy a Vesta háztól pár lépésre van egy lejárata a Cloaca Maximának, Róma ókori csatornarendszerének is.

Pasquino
Róma leghíresebb "beszélő szobra," ami ugyan nem magától beszél, mégis a Tiberisbe akarták hajigálni a pápák a középkor folyamán. Volt rá okuk: Erre a szoborra szerették az emberek felragasztgatni verseiket és kritikáikat a pápákkal és nemesekkel kapcsolatban, és hiába őrizték fegyveresek, valahogy mindig sikerült is nekik. Pasquino eredetileg egy Menelaosz-szobor, valószínűleg Domitianus standionjából (amit ma Piazza Navona néven ismerünk), de a középkoriak szerint egy Pasquino nevű varga kiköpött mása volt, és így ragadt rá a név. Meg a levelek. Ma már a szobor mellett felállított műanyag hirdetőtáblára lehet ragasztgatni, de az tele is volt több rétegben, rendesen.

Lacus Curtius
Római mítosz ugyan, amiből akar egypár a Városban, de ideírom, mert mindenki elsétált mellettünk, amíg fotózkodtam vele. A Forum Romanumon a legenda szerint egy napon kettényílt a föld, és a hasadékot a rómaiak sehogyan sem tudták betölteni. A Sybilla-könyvekhez fordultak, és azt a jóslatot kapták, hogy azt kell a hasadékba dobni, ami a római nép számára a legértékesebb. Mivel ezen megoszlottak a vélemények, a dolog nem oldódott meg, amíg fel nem bukkant Marcus Curtius, és közölte, hogy Rómának nyilván egy római katona élete a legértékesebb, majd lovastul a nyílásba ugratott, ami után az menten össze is zárult. A helyén ma egy kör alakú építmény alapja és egy relief látható.

Persze ezeken kívül ezer meg ezer mese van még szerte Rómában, amiket vagy felismer az ember, vagy elmegy mellettük; két új könyvet is beszereztem a témában, és alig várom, hogy átbogarásszam őket.
Mindenkinek jó mesevadászatot!

2016. május 2., hétfő

Északvidék 2016 - Mesterség és mesterek

A szombati nap korai reggelivel indult - hagyománnyá vált már, hogy a konferenciára ösztöndíjjal érkező fiatal mesemondók összegyűlnek a második nap reggelén, hogy megismerkedjenek egymással. Bár előadóként én nem voltam ösztöndíjas, fiatal mesélőként én is meghívást kaptam, és jó volt látni régi és új arcokat is a csapatban. Összesen heten voltunk, plusz a mesemondó szövetség vezető tagjai, akik kávéval, teával, és reggeli szendivcsekkel köszöntöttek minket a családban.

A reggeli után dupla műhely következett, egyik kedvenc mesemondó mesterem, Janice Del Negro szervezésében. Janice egyetemi professzor, aki nép- és tündérmesékre szakosodott, és nem csak kiváló előadó és tanár, de végtelenül empatikus, szókimondó, szeretni való hölgy is. Leginkább költői érzékkel és sok empátiával újraálmodott tündérmese-variációiról híres, melyekből hallottunk is néhány példát a műhely folyamán - Aranyhaj szerető mostohával, izlandi népmese feleségverés nélkül, titokban hősies Rumpelstiltskin, és egyéb varázslatos történetek voltak terítéken. A műhely maga is róluk szólt, és arról, hogyan lehet hagyományos meséket újraálmodni anélkül, hogy elveszítenék a szimbolikájukat, mesei jellegüket. Eljátszadoztunk néhány klisével, újraálmodtunk néhány mesehőst, és gyakoroltuk azt is, hogyan lehet a rút varangyot, szépséges királykisasszonyt, vagy szőke herceget vizuális elemek nélkül körbeírni.

A dupla műhely végeztével ebéd következett, majd folytatódott a program a délutáni műsorral. Mivel még mindig náthás voltam, és nem volt energiám komolyabb műhelyekhez, beültem a hagyománnyá váló, második alkalommal megrendezett Zsebmesék mese-csere körre, ahová mindenki olyan rövid, csattanós, élvezetes történeteket hozott, amiket bárki kérdés nélkül hazavihetett magával. Sok jó sztorit zsebeltem be én is, cserébe pedig elődukkoltam egy Ádám és Éva történettel a Parasztbibliából, amin mindenki jót kacarászott.

A Zsebmeséket vacsora, majd 70-es évek diszkó követte (nem tudom, kinek az agyából pattant ki, de jelmezek terén mindenki kitett magáért). Ezek után került sorra a szokásos esti koncert, ezúttal három előadóval. Peter Griffin, erdész és mesemondó, Alaszkából jött el a konferenciára, és a jávorszavas-vadászat rejtelmeiről mesélt; Laura Packer elegáns, költői változatot adott elő Ádám és Éva kiűzetéséről. A sort Tim Tingle zárta, aki, meghívott előadó lévén, teljes negyvenöt percet kapott rá, hogy elkápráztasson minket. Ő végül több, mint egy órát volt a színpadon, és olyat alakított, amit az elmúlt tíz év mesemondó kalandozásai alatt csak nagyon, nagyon kevésszer láttam.

A történet, ha egyszerűen akarnám megfogalmazni, Clarence Carnes élete volt - ő leginkább "Choctaw Kid" néven ismeretes, és arról híres, hogy ő volt a legfiatalabb elítélt, akit valaha az Alcatrazba küldtek - valamint arról, hogy részt vett a hírhedt 1946-os szökési kísérletben, amiért végül egyedül őt nem ítélték halálra, mert az utolsó pillanatban megmentette egy börtönőr életét. Tim előadása azonban sokkal, sokkal több volt ennél. Szemtanúk személyes sztorijain keresztül végigkísérte Clarence életét, a szörnyűséges bentlakásos indián iskoláktól kezdve a hányattatott családi háttéren keresztül a végzetes napig, amelyen egy rosszul sikerült rablási kísérletben Clarence lelőtt egy boltost. Harminc év börtönre ítélték, tizenkilenc éves korában. Az egész történet végtelenül szívszorító volt, és egyben hihetetlenül magával ragadó, a maga egyszerű, "konyhaasztal körül mesélem nektek" stílusában. Pengeélesen érződött benne minden igazságtalanság, minden megbánás, minden emberi mozzanat. Amikor véget ért, felállva tapsolt a közönség; zúgó fejjel támolyogtam ágyba, ahelyett, hogy ott maradtam volna a késő esti sztori slam-re is. Ezt az élményt aznap este (és még jó sokáig) nem lehetett felülmúlni.  

Vasárnap reggel még volt egy kör műhely - ezúttal Virginia Hirsch előadásában arról hallottunk, hogyan lehet temetői túrákat és városnéző sétákat mesemondással ötvözni. Rengeteget megtudtunk a temetőkben rejlő történetekről és azok lehetőségeiről és buktatóiról. A hölgy ráadásul az egész előadást viktoriánus jelmezben és szerepben csinálta végig, ami külön lenyűgőző volt.

A konferencia koncerttel zárult, melyen négy személyes sztori hangzott el, többek között az örökölt élesztő veszélyeiről, a családi kirándulások nosztalgiájáról, és a depresszióról is (ez utóbbit Jeff Doyle adta elő, akit mindenki vicces történeteiről és kegyetlen humoráról ismer, így külön megdöbbentő és megható volt, hogy egy ilyen komoly témát is mesterien tudott bemutatni). A koncert végeztével már csak a búcsúzkodás maradt hátra. Mindenki összeszedte a könyveit (és tíz példányt adtam el), felmarkolta az ingyenes mesegyűjteményeket a "könyvcsere" asztalról, és útnak indult hazafelé.

Northlands még mindig a kedvenc amerikai konferenciám. Minden évben olyan, mint egy nagy, családi hétvége, ahol a legdögösebb nagynéniktől és a legbölcsebb nagybácsiktól tanulhat az ember (avagy fordítva). Jövőre ugyanitt, ugyanekkor.