2011. július 8., péntek

Vendégségben Hany Istóknál

Ünnepélyes dobpergés: ezzel a bejegyzéssel végre behoztam a lemaradásom a blogolás terén. Legalább az egyik blogon az ötből...

Kapuváron voltam mesélni. Újabb szabadtéri fesztivál, ezúttal Szentivánéj alkalmából, félúton a Hany Istók Fesztivál (sic!) és a Böllérmáj Fesztivál (sic!) között, igy erről nem is kell többet mondani. Amikor megérkeztünk, szakadt az eső; egy énekesnő és egy zongorista árválkodtak a fedett szionpadon, a lány nagyon szépen énekelt. A sörsátor alatt meghúzódott negyed tucat ember, és a kézműves sátorban még egyszer annyian; a nézők és a szinpad között esőben ázó üres padsorok terjeszkedtek láthatártól láthatárig. Hajjaj, gondoltam, mi lesz ebből. A beigért iskolás osztályoknak se hire, se hamva.
A reménytelen helyzet azonban idővel javulni kezdett; a harmadik dalra enyhülni kezdett az eső, a negyedikre el is állt, a műsor végére pedig a nap is kisütött. Nosza, gondoltam, most jövök én, remek időzités, napsütés, ihaj csuhaj, csak épp közönség, az nincs, és szervezők sehol. Nem sokkal később felbukkant két család, akik a mesemondás után érdeklődtek; négy gyerekért nem mászom fel egy szinpadra amin elférne egy szimfonikus zenekar, leültünk mesélni az egyik sátor alá. Nagy lelkesen.
A gond ott kezdődött, hogy a szinpad üresen maradt; ez az utánam következő zenekar felhivásnak vette, hogy kezdhetnek hangolni. Mikrofonnal. És lőn. Nemsokára a saját hangomat sem hallottam már, és hiába szóltam a hangtechnikusoknak, nem az ő felelősségük volt az egymásba érő programok kibékitése, különben meg egy mesemondó vs hat fős zenekar sohasem egyenlő küzdelem. Igy hát vállat vontam és szünetet tartottam a mesében; mire megérkezett négy osztályni csinos néptáncos gyerek, de persze szinpadot nem kaptam hozzájuk.
Ez volt az a pont, amikor az ember felsóhajt, és elkönyveli magában, hogy soha többé nem vállal szabadtéri fellépést.
És ekkor valami egészen fura dolog történt: a rendezvény visszajött a halálból.

Amikor végre megkaptam a szinpadot, már csak fél óra volt hátra az időből. A sok kis nép nemzeti táncos látványa persze azonnal kihúzta a programból a magyar népmeséket; minden gyerekre ráfér, hogy halljon valami újat is. Igy hát megkérdeztem, mit akarnak hallani, és a csapat kórusban sárkányokat követelt. Ragnar és Thora ennél a korosztálynál mindig remekül működik; most sem hagyott cserben. Másodjára pedig, mert olyan kedvem volt, elmeséltem az Ugró Egér meséjét, ami GUadalajarából instant kedvenc, nincs mit tenni. A végére már a felnőttek is odafordultak a sörsátorból, és érdeklődéssel hallgattak; a gyerekek pedig lelkesen ugráltak, ha azt kértem, és élvezték az 'indián mesét'. Nagy tapsot kaptam, és a közben készült fotók tanúsága szerint a közönség nagyon élvezte az előadást. :)

Végül aztán lemásztam a szinpadról a hátsó lépcsőn; ott már várt egy borvirágos orrú helyi elem, akiről elsőre azt hittem, szervező, de nem az volt, csak az X faktor a társaságban, akiről mindenki azt hiszi, hogy valaki más. Nagyon kedves volt, meg is dicsért, sokszor, majd a szememre vetette, hogy de hát Kapuváron Hany Istókot illik ám mesélni, nem rézbőrűeket. A gyerekeket elnézve Hany Istók a könyökükön jön ki (fesztiváljuk van rá!!!), plusz fura lenne ha én mesélném, mert én győri vagyok ugye, ami egy másik város.
Ezen felbuzdulva a bácsi rögtön magyarázni is kedzett, hogy "Az nem úgy volt ám kéremszépen, ahogy a könyvben le van irva!" és el is mondta Hany Istók igaz történetét a melleimnek izibe. A kényelmetlen nézőpont ellenére (folyamatosan süllyedtem lefelé) a történet megért egy misét, már csak azért is, mert
1. a kapuvári vár árkában álltunk, vagyis pont azon a helyen, ahol állitólag két és fél évszázaddal ezelőtt Hany Istók tapicskolt,
2. elvből meg kell hallgatni minden sztorit ami azzal kezdődik hogy 'Az nem úgy van ám ahogy a könyvben...'
3. igazából legalább egyszer megéri egy helybélitől meghallgatni a sztorit, inkább mint hogy elolvassa az ember lánya.

Jó sztori egyébként, viszem ezt is magammal oda, ahol nem ismeri mindenki :)

2011. július 4., hétfő

Meseműhely, első bevetés

Ez se mostanában volt már, de úgy alakult, hogy most van időm blogolni róla.
Nos, ha emlékeztek még a TEDx konferenciára, amiről tavaly ősszel írtam sokat, akkor olvashattátok, milyen remek szervezőkkel dolgoztunk együtt. Nos, ők az elmúlt fél évben sem tétlenkedtek, hanem ripsz-ropsz szerveztek minden TEDx előadónak egy önálló estet, hogy bemutathassuk, hová jutottunk hat hónap alatt (és hogy megtanultunk-e tökéletes sárkányt festeni).
Sor került rám is; én pedig úgy döntöttem, előadás helyett inkább mesélnék (jéééé!), és hogy az est remek alkalom lenne bemutatni a két padawant is. És lőn.
Az Apacuka nevű csinos kis kávézó egyik termét béreltük ki; közönségünk húsz fő körül mozgott, ami nem hangzik soknak, és mégis, tele volt meglepetésekkel. Felbukkantak olyan vendégek is, akikre senki sem számított, mégis nekik örültünk a legjobban; és természetesen jelen volt kicsi ám lelkes törzsközönségünk is, valamint a TEDx szervezői. Tökéletes, barátságos gyakorlóterep.
Az estet Juli-rigó nyitotta meg, azzal a bolgár népmesével, amit már a Holnemvolton is előadott egyszer. Aki hallotta akkor is meg most is, rögtön érezhette a különbséget: Juli magabiztosabb volt, hangosabb és színesebb, és a mese is szebben gördült. Volt továbbá egy szép nagy Afrika-térképe a madárvonulás szemléltetéséhez. Megint rácsodálkoztunk. A mese felénél megint meg kellett állapítanom, milyen tökéletesen egymásra talált Juli és Szilján. Mese és mesemondó pont egymásnak valók.

Juli után Viktor következett; ő már bátrabb és gyakorlottabb előadó, és született rögtönző. Először énekelt, egy nagyon fülbemászó kis dalt remek csattanóval (mely szerint érdemes ismerni a meséket). Jót kuncogtam rajta. Utána következett maga a mese, Isten és a bazi nagy szikla (tudom, hogy momentán nem ez a címe, de mi már csak így fogjuk emlegetni). Hallottam már tőle korábban is, de a rögtönzésben az a szép, hogy még a végében sem lehet biztos az ember; a történet mindenesetre szép, és rendszeresen vicces, és mivel a poénok is előadásról előadásra változnak, remekül szórakoztam rajta. Viktor képes egy teológiai problémából stand-up előadást csinálni úgy, hogy megmaradjon a történet mélyén az áhitat.
A mesélést újabb dal követte; ezúttal lírai inkább, kisherceges.
Két hosszú mese után ideje volt egy rövidebbet is mondani; mivel amúgy is én konferáltam fel az egész eseményt, és az előadókat is, magamra vállaltam a feladatot. Egy új mesét meséltem, amit Guadalajarából hoztam haza magammal; instant kedvenc. Rövid és csattanós, és lelkesen mesélteti magát; egy városról szól, ahol minden szóért fizetni kell. Nem népmese ugyan, de én egy másik mesemondótól hallottam.
Az est az én mesémmel véget is ért; nem volt már más hátra, mint inni egy limonádét és beszélgetni a közönséggel. Még egy jó órát beszélgettünk, kisebb-nagyobb csoportokban, és fürödtünk a sikerélményben. Egyetértettünk benne, hogy jó lenne rendszeresen csinálni ilyen „mesekávézót”; olyan is volt, aki jelentkezett, hogy ő is kipróbálná a mesélést. Egy picit sajnáltam, hogy augusztusban lelépek; de úgy tűnik, a padawanokat nem kell félteni.