2016. december 30., péntek

Az év könyvekben - 2016

A tavalyi bejegyzéshez hasonlóan idén is összeszedtem az év olvasmányélményeit. A Goodreads és a Moly.hu statisztikái szerint idén kicsivel több, mint 100 könyvet olvastam el (nem számítva a disszertációhoz felhasznált irdatlan mennyiségű szakkönyvet). Ez nagyjából húszezer oldalt jelent, bár meg kell jegyezni, hogy a reális oldalszám nyilván kisebb, az illusztrációk és a kétnyelvű kiadványok miatt.

És akkor most lássuk a fénypontokat:

Népmesék, mítoszok, legendák

Idén januárban indult útjára a Népmesék nyomában a világ körül blogsorozatom. Az év során tizennyolc bejegyzést ért meg, de mivel előre olvastam, valójában 26 könyvet faltam be hozzá az év folyamán (tegnap fejeztem be Ausztráliát). A blogbejegyzések előre meg vannak már írva, csak publikálásra várnak.
Mivel a nyár nagy részét a következő könyvem írásával töltöttem - magyar népmeséket fordítottam angolra - sok magyar népmesés kötet is felkerült az olvasmánylistára, referencia gyanánt (és kutatásként a Feminista Magyar Népmesék blogsorozathoz). Összesen 14 ilyen könyvet olvastam ki. 
Kiemelkedő volt a nem-blogoláshoz olvasott gyűjtemények között George MacPherson skót hagyományos mesemondó sorozata (Highland Myths and Legends, Celtic Sea Stories, The Old Grey Magician), amely nem csak tele volt zseniális, varázslatos skót népmesékkel, de ráadásul egy csomó olyan történetet is tartalmazott, melyek fényében más, ismertebb legendák új értelmet nyertek. George maga gyűjtötte a történeteket hosszú és lenyűgöző mesemondó pályafutása során, a huszadik század korai éveitől kezdve. 


Jó dolgok és újdonságok

Az év egyik legnagyobb sikere a szememben Rachel Manija Brown és Sherwood Smith regénysorozata volt, Stranger ill. Hostage címmel (a harmadik rész, Rebel, őszre jelent volna meg, de sajnos csúszásban van). Sokáig tudnék áradozni róla; dióhéjban annyit, hogy olyan disztópiás, mutánsos westernről van szó, ahol a sokféleség magától értetődő, és nem az képezi a konfliktusok fő forrását. Üdítő volt látni, hogy egy magányos token meleg/latino/fekete/ázsiai szereplő helyett az egész gárda sokszínű, soknyelvű, sokféle beállítottságú, sokféle jellemű, és árnyaltan kidolgozott karakterekből állt. Plusz hatalmas bónusz pontot kapott a könyv azért, ahogyan megoldotta a szokásos tinédzser szerelmi háromszöget... A két író hölgy lendületes, izgalmas, részletesen kidolgozott világot alkotott mindenféle jópofa mutáns állatokkal, élvezhető prózával, és dicséretes reprezentációval, amit nem dörgöltek az ember orra alá. Mindenkinek nagyon ajánlom. 
Egy másik sorozat, ami nagyon megfogott, Ugron Zsolna két történelmi regénye volt (Erdélyi menyegző, A nádor asszonyai). Nagyon tetszett a nyelvezetük, és szívesen merültem el a részletes leírásokban is (tudom, hogy ez utóbbi nem mindenkinek az esete, de én nagyon szeretem őket). Sokat utána kellett olvasnom annak, hogy mi "igaz" a történetekből és mi nem, de ezt is a könyvek javára írom, mert sikerült felkelteniük az érdeklődésem egy olyan korszak iránt, amiről eddig nem nagyon olvastam. A szerző sok empátiával ír asszonysorsokról, és képes olyan szereplőket is megszerettetni az emberrel, akik eleinte ellenszenvesek (avagy fordítva). Alig várom, hogy olvashassam nyáron a következő részt. 
Idén jelent meg az El Ministerio del Tiempo-hoz, kevenc spanyol tévésorozatomhoz kapcsolódó első regény is, El tiempo es el que es (Az idő az, ami). Három olyan epizód történetét foglalta magába, amiket pénz vagy idő hiányában a sorozat nem tudott képernyőre vinni - ám mindhárom történet beleillett a tévében látott időrendbe, és utaltak is rájuk oda-vissza (ezt hívják transmedia storytelling-nek). Nagyon szórakzotató olvasmány volt, remélem, lesz még belőle. A spanyolok remekül kezelik az időutazást és a saját történelmüket. 

Némi non-fiction

Hosszas várakozás után a nyáron beszereztem Nyáry Krisztián Igazi hősök című könyvét, és egy szuszra ki is olvastam. Nagyon mélyen megérintett, azóta is sokat gondolkodom rajta (meg néha sírtam is egy kicsit). Külön lenyűgözött, hogy a hősök mennyire sokfélék voltak - a könyv nagyon erősen árnyalta annak a képzetét, hogy kit nevezünk "hazafinak" vagy "igaz magyarnak." Tanítani kéne gimnáziumban. Szégyen, hogy a könyvben szereplő emberek nagy részéről sohasem hallottam még. 
Szintén hosszas kerülgetés után szántam rá magam az idén Adrienne Mayor Az ókor régészei c. könyvének elolvasására - és kellemesen csalódtam benne. Aggódtam, hogy valami féltudományos mű, rengeteg spekulációval - de helyette egy alaposan jegyzetet, forrásokkal ellátott, spekulációkkal óvatosan bánó tudományos kötetet kaptam, ami érdekes és izgalmas dolgokat vetett fel azzal kapcsolatban, mit gondoltak görög és római elődeink a földből kiforduló ősemlős- és dinoszaurusz-csontokról. Nagyon tetszett; lendületből rögtön elolvastam a második, amerikai indián hagyományokkal foglalkozó részét is (The first fossil hunters). 

Képregények

Idén újult erővel tértem vissza a képregényolvasáshoz is. Az év fénypontja toronymagasan a Saga című sorozat volt, amit már régóta ajánlgatott mindenki, és végül beadtam a derekam. Megérte; azonnal felkerült kedvenc képregényeim (és kedvenc olvasmányaim) örökös toplistájára. A top háromba biztosan. 
Kedvenc sorozataim körül a Ms. Marvel és a Hawkeye képregények újabb köteteit szereztem (és faltam) be az idén; mindkettő továbbra is nagyon szerethető, szép és részletes látványvilágú, izgalmas, és helyenként nagyon elgondolkodtató. Remélem, sokáig kitartanak még. Fájó szívvel mondtam búcsút a Fables sorozatnak (na, ők vannak a toplista tetején) az utolsó, 150. kötettel. 
Végül pedig, bár nem egészen képregény, ide sorolom az év egy másik kiemelkedő olvasmányélményét, a Dinotopia sorozatot is (A land apart from time, The world beneath, First flight, Journey to Chandara). Tudom, hogy későn érkezem, mert a könyveknek évtizedes rajongótábora van már, de én valamiért csak az idén találkoztam velük először - ami nagy kár, mert gyerekkori énem teljesen beléjük habarodott volna. A könyvek egy olyan világot tárnak fel, ahol emberek együtt élnek dinoszauruszokkal egy elveszett kontinensen. Két kötet úgy van felépítve, mint egy 19. századi útinapló - jegyzetekkel, térképekkel, napi feljegyzésekkel, és rengeteg, rengeteg csodálatos, színes illusztrációval (néhol kicsit a Mesél az erdő stílusára emlékeztetett). A szerző aprólékosan kiépíti, majd be is mutatja a kontinens különböző részeinek kultúráit, és a dinotópiai közösségek mindennapi életének részleteit (onnan kezdve, hogy hogy néz ki belülről egy dinoszaurusz-keltető, egészen odáig, hogy milyen eszközökkel takarítják az utcákról a dinoszaurusz-trágyát). Külön tetszett, hogy a szerző rengeteg féle emberi kultúrát kombinált össze (mivel a kontinenst hajótöröttek találhatják csak meg), és a szereplők is nagyon sokfélék voltak. 

Ami rossz volt 
(de legalábbis nem nyűgözött le)

A film miatt olvastam el Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeit, de nem győzött meg (bár a film még így is jobb X-men volt, mint az új X-men filmek). Úgy éreztem, hogy erőltetetten gótikus és misztikus akart lenni, de kevés volt mögötte a tartalom ("Nézd! Fura fotók! Hú!"). Lehet, hogy a folytatások erősebbek, de az első kötet nem győzött meg, hogy tovább olvassak. 
Hasonlóan csalódás volt a Second Mango című regény - főleg azért, mert maga az alapötlet nagyon bájos volt, és nagyon szerettem volna, ha jól van megírva (trópusi fantasy világ, zsidó szokásokra alapozva a szokásos kelta-keresztény helyett, egy leszbikus királynővel aki feleséget keresni indul el a nagyvilágba). Sajnos a szöveg és a történetvezetés sikeresen lerombolta a szerethető alapötletet. 
Hasonlóan nagyon, nagyon akartam szeretni a Rejected Princesses könyvkiadását is. Minden okom megvolt rá, hogy imádjam a könyvet - mennyire jópofa már, hogy olyan női sztorikat gyűjt össze, akikből sohasem lenne Disney hercegnő, mert túl véresek, vagányak, árnyaltak, vagy egyébiránt alkalmatlanok a cukormázra (és aztán megrajzolja mindet Disney stílusban). Sok olyan nőt vonultat fel, akikről érdemes tudni, és teszi ezt olvasmányos, emészthető formában, alapos kutatással a háttérben... Az egyetlen dolog, ami megtorpedózta a szememben a könyvet, az a stílusa volt. Nem bírtam az erőltetetten poénkodó szöveget, ami néhol annyira kúl akart lenni, hogy belerondított egyébként érdekes, szívszorító, vagy elgondolkodtató történetekbe is. Amúgy érdemes elolvasni, maguk a történetek miatt, de nem lett a kedvencem. 

2016, könyvek szempontjából, eléggé jó év volt. Reméljük, 2017 még ennél is jobb lesz...

2016. december 29., csütörtök

Lamantinok karácsonyra

Nagyon régóta szerettem volna élőben látni lamantint (horgolni már kiválóan tudom őket), és mivel Floridába utazni lamantin-nézőbe elég drága mulatság, azt kértem karácsonyra, kiránduljunk el a közeli Columbus állatkertjébe. Mert ott vannak lamantinok. A Jézuska úgy döntött, jól viselkedtem az idén, és karácsony másnapján útra keltünk a híres Columbus Zoo felé.

Ilyenkor télen az állatkert egy része zárva tart (Afrikát és Ausztráliát csak részben lehet látogatni, gondolom a többiek fáznak), de így is volt bőven látnivaló. Valami fura frontnak köszönhetően két kemény mínuszokkal teli nap között valahogy kifogtunk egyet, amikor majdnem húsz fok volt, így kényelmesen sétálhattunk egész nap, és az állatok is elég aktívnak bizonyultak. Először természetesen magukat a lamantinokat kellett megtekinteni, akik saját házban laknak (sőt, saját ajándékboltjuk is van, ahol azonnal be is szereztem egy méretes plüss lamantint) (pontosabban kaptam karácsonyra). Minden példány menekült, vagyis nem fogságban születtek és nem szórakoztatás céljából fogták be őket; a két kicsi árván maradt miután az anyjukat elütötte egy motorcsónak, a foltosnak pedig a farkát rongálta meg egy propeller. Az évek során az állatkert több lamantint is rehabilitált már, de páran, mint például foltoska, sohasem kerülhetnek vissza a vadonba.

Persze azonnal hátat fordítottak a fényképezőgépnek
(pedig nem fürge állatok)

A nevekből látható, hogy a névadásért felelős dolgozók eléggé
kockák (a másik kettő Jedi és Junebug)

A lamantin nózi a legjobb nózi, fogni is lehet vele

A lamantin lényege: Vízben lebeg és salátát kajál
Én mindenesetre nagyon boldog voltam a karácsonyi ajándékkal

Plüss lamantin és bronz lamantin

Persze más állatok se maradtak ki a karácsonyból
Ez a kígyó például dobozt kapott

Láttunk repülő rókákat

A majomházban nagyban zajlott a kurkászás

Wolverine barátunk pedig éppen ebédelt
Annak ellenére, hogy a nyári állatok téli álmot aludtak, azért bőven akadt mit nézni, el is repült vagy négy-öt óra, mire észbe kaptunk. A karácsonyi kiruccanás második felében meglátogattuk a Book Loft-ot, Columbus híres, harminckét szobás könyvesboltját, ahol új könyveket lehet vadászni potom áron, ha elég időt tölt benne az ember (nincs karácsony könyv nélkül, ugye). A kört a város legfelkapottabb német éttermében zártuk, kolbásszal és káposztával, a (nem viccelek) Kossuth utcában.

Kellemes, lamantinos karácsony volt.

2016. december 28., szerda

Tanulságos mesék a karácsonyfa alá

(Eltelt a karácsony, kezdem behozni az ünnepi lemaradásaimat.)

A farmon történt mesélésen kívül csak egy fellépésem volt az év vége előtt - egy közeli egyetem, a Lourdes University kért fel, hogy meséljek szokásos félévzáró gálájukon a "lifelong learning" program diákjainak. Ez a program havi rendszerességgel szervez előadásokat és tanfolyamokat nyugdíjasoknak, akik szeretnének új dolgokat tanulni, vagy új tudományterületeket felfedezni. A gála egy kulturális előadásból, ebédből, és az én egyórás műsoromból állt; nagyjából nyolcvanan ültek a közönségben, jóllakottan és kíváncsi mosollyal az arcukon.

A kérés az volt, hogy a mesék valamilyen formában tanuláshoz, tanításhoz kapcsolódjanak. Jó kihívás volt, és bonyolultabb, mint első hallásra tűnhet; úgy döntöttem, felfűzöm Elizabeth Ellis klasszikus Haha-Aha!-Aaah-Ámen rendszerére, hogy szép, kerek egész legyen belőle. Így született meg Stories by the wayside (Történetek az út mentén) című új mesemondó programom, mely végül az alábbi történetekből állt össze:
Az ember, aki a szerencséjét kereste (Ezen dolgoztam a legtöbbet; olyan mesetípus, ami a világon szinte mindenhol létezik, de majd' minden verziójában más vége, más állomásai, és sokszor más tanulságai is vannak. Elolvastam pár tucat mesét a típusból, és összeraktam belőlük a saját - kicsit hosszabb és színesebb - verziómat. Remekül működött, és a hallgatóság jókat derült rajta).
A mester és egy csésze víz (Ez egy pár perces, nyúlfarknyi tanmese, amit a nyáron tanultam gey Budapestre látogató szingapúri mesemondótól. Arról szól, miért fontos, hogy meséken keresztül tanítsuk az embereket.)
A szegények kertje (Kazah népmese arról, hogy egy fiú elkölti minden, kertészetre szánt pénzét, hogy megmentsen egy sereg befogott madarat. A madarak cserébe varázslatos kertet ültetnek neki, ami gyümölccsel lát el minden szegény embert.)
Anait királynő (Az egyik nagy kedvenc mesém, Örményországból, és az egyik első, amit annak idején angolról magyarra fordítottam. Egy szegény lányról szól, aki addig nem megy feleségül a királyfihoz, amígy az el nem sajátít valamilyen mesterséget - ami később kapóra is jön, hogy megentse az ifjú király életét. Jó volt visszatérni a meséhez; ennek is elolvastam néhány különféle változatát, míg kézre nem állt a meséléshez.)
A kétperces sárkány (Jó volt lezárásnak - csattanós és vicces egyszerre.)

Az előadás remekül sikerült, a közönség érdeklődő és lelkes volt, és a mesék majdnem pontosan kitettek egy órát. Az egyetlen zökkenő a kazah mesénél történt - először is többen zavart arcot vágtak az elején Kazahsztán említésénél (nem tudom, hogy a -sztán akasztotta-e meg őket, vagy csak azt hitték-e eddig, hogy az egy kitalált ország), majd volt egy kisebb felhördülés, amikor a mesében szereplő kán, hallván a szegények varázslatos kertjéről, kijelentette, hogy "építsük falat köréje, és a szegényeket ne engedjük be!" (Alighanem azt hitték, hogy Tudodkin, az új elnökjelöltön poénkodom, pedig nem én politizáltam, az eredeti mesében is így van...). Mókás volt, mert csak utólag esett le, mire reagáltak, ember segítségével, aki a közönségben ült, és testközelből figyelte meg a reakciókat. Én megnyugodtam benne, hogy ha ez a legnagyobb bajuk az előadással, akkor jól végeztem a munkámat. Akinek meg nem inge, ugye.

Akár megrendelik újra ezt a műsort a jövőben, akár nem, mindenképpen érdemes volt összerakni. Lett belőle egy remek saját verzióm a szerencsekereső mesére, és Anait királynőt is sikerült újra meglátogatnom...

Mesemondás malacólban

A "fura helyek, ahol meséltem" egyre bővülő listájára december tizedikével felkerült az illusztris fialtató kutrica tétel is (megnéztem, magyarul imigyen fordítódik a farrowing house, vagyis az a kunyhó, ahol az anyakocák lemalacolnak). Malac ugyan szerencsére egy sem volt benne, volt viszont cserébe fűtés, amit több okból is nagyon tudtam értékelni - egyrészt, mert itt az ohiói befagyott pokolban jelenleg farkasordító hideg van, másrészt pedig, mert jelmezben voltam: Egy 1930-as évekbeli bevándorlót személyesítettem meg, témához illő virágmintás otthonkában.
(Fotók hamarosan)

A helyszín a város szélén található Carter Történelmi Farm volt (a megyei múzeum kihelyezett része), az alkalom pedig a szokásos évi Ünnepi Hagyományok Napja. Az volt a feladatom, hogy karácsonyi népmeséket kutassak fel és adjak elő mindazokból a kultúrákból, ahonnan jelentős számú bevándorló érkezett Bowling Green környékére a 20. század elején (amikor a farmot létesítették). A lista, amit a múzeum összeírt nekem, jó pár tételből állt: Fel kellett készülnöm angol, ír, skót, holland, német, lengyel, magyar, skandináv, Appalache-i, és magyar mesékből is. Jó projekt volt, elszöszöltem vele egy darabig; végül mindegyik kultúrához sikerült legalább kettő (egy gyerekbarát és egy felnőttesebb) karácsonyi népmesét előásnom.

A kép a farm egy korábbi rendezvényén
készült, de a háttérben látható a kutrica
Maga a rendezvény több helyszínen zajlott. A farmhoz tartozó történelmi lakóházban (igen, errefelé az 1930-as lakóház "történelmi", ne tessék röhögni) volt karácsonyfadísz-készítés, élő zene, élő Mikulás, sütemény, forralt bor (pontosabban forralt cider, hogy a gyerekek is ihassák), meg általános ünnepi hangulat. A szántóföldek túlsó végében volt egy sátor, ahol tűzzel és forró levessel / csokival várták a látogatókat, akiket aztán erdei túrára vittek (nem tudom, hányan kockáztatták meg a túrát a kemény mínuszokban, én nem jutottam el odáig). A harmadik helyszín voltam én, a kézműves kunyhóvá alakított kutricában.
(Milyen jó szó már. Kutrica, kutrica, kutrica.)

Az első körben, rögtön a kezdés után egy rakás nagyon zsizsik gyerekkel volt dolgom. Először a Ködkaput meséltem, ami tavaly óta az egyik nagy karácsonyi kedvencem, angol népmese, vannak benne tündérek meg beszélő állatok, a gyerekeknek nagyon bejött. Másodjára, mivel két lelkes kisfiú ült az első sorban, a Jégország királyát meséltem el. Ennek a végére már kissé fel-alá hengeredtek a gyerekek a padokon, úgyhogy a mese végeztével szélnek is eresztettem őket - fesztiválos környezetbenn amúgy is fél óta a figyelési maximum.
A második mesélésre a nap végén, zárás előtt került sor. Eddigre a nagyon apró gyerekek már hazamentek, úgyhogy eleinte felnőtt közönségem volt; később betévedt egy-két tinédzser meg kiskamasz is, de összességében sokkal nyugisabb volt a hangulat. A felnőttek lelkesen sorolták, hogy nekik milyen felmenőik vannak (és döbbenetes módon egyetlen angol sem volt közöttük). Elsőként Rübezahl almáit meséltem, ami az egyik kedvenc német karácsonyi mesém; másodjára Almafa Apót, ami angol mese ugyan, de cserébe szó van benne a forralt almaborról és a hozzá kapcsolódó karácsonyi szokásokról. Harmadjára két hölgy kérte, hogy meséljek holland karácsonyi mesét - itt egy új történetet vettem elő, amelyben egy házsártos gazda karácsony éjjel is dolgozik a földjein, és ezért büntetésből felrepül a Holdba (ahol azóta is láthatóak a körvonalai). Az eredeti népmese "Istenkáromlás" címmel futott a gyűjteményben, mint elrettentő példa azoknak, akik nem ülik meg az ünnepet, de kis színezéssel egészen remek sztori kerekedett belőle.

A hideg ellenére a rendezvény és a mesélés is jó hangulatban telt. Külön bónusz, hogy másnap reggelre leszakadt a városra fél méter hó, úgyhogy hivatalosan is megünnepeltük az ősz utolsó napját...

2016. december 17., szombat

A kagylók mindenre jók (Népmesék nyomában a világ körül 18. - Nauru)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; aki pedig csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Nauru szigetével végül búcsút intünk Mikronéziának, és egyben a 2016-os évnek is: A következő bejegyzés január 7-én várható!


Legends, traditions, and tales of Nauru
A transcript of a series of lectures delivered by Native Teachers
Timothy Detudamo
University of the South Pacific, 2008.

Ennek a könyvnek elkelt volna egy Bevezető, meg egy tisztességes szószedet. Utóbbi volt ugyan, de olyan mérhetetlenül hasznos definíciókat tartalmazott, mint pl. "egy bizonyos típusú fegyver" (ebből volt vagy hat), vagy "egy bizonyos típusú hal" (kösz). A mesékbe ékelt dalokat vagy rigmusokat egyáltalán nem fordították le. Kíváncsi lettem volna arra is, kitől gyűjtötték a meséket, vagy mikor, vagy hogyan... de sajnos nem derült ki. Ami hasznos volt, az a könyv közepén a Legendák és a Mesék fejezetek közé ékelt Életmód fejezet volt, ami leírta a naurui mindennapi élet alapvető mozzanatait. Ezek legalább abban segítettek, hogy a történetek egyes részeit jobban megértse az ember; olyan érdekes dolgokat is megtanultam belőle, mint például hogy Naurun a fogmosás nagyon komoly dolog, minden étkezés előtt vagy után az emberek levonulnak a tengerpartra sós vízzel fogat tisztítani...

Fénypontok

Nauru madártávlatból
Nagyon szépségesnek találtam a naurui teremtésmítoszt. A világ egy kagylóból született, aminek a felső héját óriások emelték fel égboltozatnak. Szerepelt egy égig érő fa is, amire felmászva az egyik istenség leveleket és gallyakat rázott a tengerbe - ezekből lettek a szigetek. Amelyik levél színével felfelé esett a vízbe, az termékeny földdé vált, ami viszont a fonákjával felfelé, azon nincs édesvíz és nem él meg semmi...
Érdekesen gondolkodott az újjászületésről Itijo és Araiman legendája. A halottakat egy nagy kagylóba helyezték; három nappal később kisbaba formájában ismét életre kelt az eltemetett (akit a felesége nevelt fel). Amikor a feleség megunta a rendszeres babázást, és felnőttként akarta visszakapni a férjét, túl sokáig hagyta a kagylóban; azóta nem működik a varázslat...
A túlvilágról is különleges képzeteik voltak a nauruiaknak. A halál után a lélek egy sziklakapun ment keresztül; ha életében bűnt követett el, a sziklák összelapították. Ha valamelyik tabu ellen vétett, a kapun túl egy hibiszkuszfa kapta el az ágaival, és lógatta fejjel lefelé.
Az egyik kedvenc mesém a kötetben Eakeno története volt: Egy istenség szemet vetett egy csinos, ám boldog házasságban élő lányra, és horgászbottal pecázta ki magának a hölgyeményt (a horgot az égből eresztett alá, mindenféle ajándékokkal). Az elrabolt lánynak végül a férje, egy rák, és két kanári segített megmenekülni.
Cápákkal is elég sokat találkoztam a kötetben - volt egy anya, akinek mind a négy fia cápává változott, és egy híres harcos is, Oenani, akinek négy sor éles foga volt. Fregattmadarak is akadtak szép számmal, de bavigációs jel helyett főleg zsákmányként.

Kapcsolatok

Naurun találkoztam a "kezdetben az emberek nem tudtak szülni" mesetípus eddigi legjobb változatával (úgy látom, ez a motívum elég elterjedt egész Óceániában, kíváncsi vagyok, mi lehet az alapja). Deragoe története egy fiatal világjáróról szólt, akit egy istennő segített az útján, míg el nem jutott Nauru szigetére, ahol az asszonyok nem tudtak szülni (pontosabban minden várandós nőn két öregasszony cápafogakkal hajtott végre császármetszést). A kalandos utazás végén Deragoe feleségül vett egy helyi lányt, és a szülés mellett mellesleg főzni is megtanította a bennszülötteket.
Egy másik gyakori motívum, ami ismét visszaköszönt, az a trükk volt, amikor valaki kagylókat tesz a szemhéjára, hogy a sötétben úgy tűnjön, mintha ébren lenne, így tévesztve meg az emberevő szörnyeteget (ez esetben boszorkányt), aki álmában akarja megenni.
Pandóra mítoszához volt hasonló az a történet, ahol az első istenség lezárt kosarakat hagyott hátra az óriásoknak, akik azonban kíváncsiságból egymás után kibontották mind a hármat; az első kettőben élelem volt és kincsek, ám a harmadikból mindenféle bajok és betegségek szakadtak az emberiségre. Természetesen itt is volt legenda a kókuszdió születéséről; a kókuszpálma itt is egy eltemetett férfi (harcos) sírjából fakadt.
Nagyon szimpatikus volt az égigérő paszuly naurui verziója (Egigu Fája). Itt egy lány mászott fel az égbe, és találkozott az égitestek öreganyjával, aki egy kagylóba rejtette a fiai elől. A lány végül a Holdhoz ment feleségül, és a hold foltjain látszik, ahogy a férje magához öleli őt.
(A meséből még bélyeg-sorozat is készült, lásd balra)

Hova tovább?
A Salamon-szigetekre. Pápua Új-Guinea után ismét visszatérünk Melanéziába.

2016. december 10., szombat

Kiribati tündérmesék (Népmesék nyomában a világ körül 17. - Kiribati)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK vadonatúj Facebook oldalán is! Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Előre megjegyztem, hogy Kiribati nem egy sziget, hanem egy sok kis szigetből álló ország.


Tales of Kiribati
Iango Mai Kiribati / Stories from Kiribati
Peter Kanere Koru, Ginette Sullivan
Institute of Pacific Studies of the University of the South Pacific, 1986.

Ismét egy rövidke kötetet sikerült csak beszereznem - mindössze kilencven oldalas, vagyis annak is inkább csak a fele, mert az előzőekhez hasonlóan ez is kétnyelvű kiadvány. Összesen nyolc mese található benne, három mesemondótól. Mindhárman nők, egyébként, és nem csak a fényképük szerepelt a tőlük gyűjtött mesék előtt, hanem egy-egy rövid életrajz is; amennyire rövidke a könyv, annyira igényes kiadás. Minden oldalon a bal hasáb kiribatiul (?), a jobb hasáb pedig angolul van, és a szöveget itt-ott rajzolt illusztrációk és fekete-fehér fényképek szakítják meg, bemutatva a szigetek kultúrájának jellegzetes elemeit.

Fénypontok

Két kedvenc mesém volt a nyolcból. Az egyik a Kinibura és az Oroszlánok névre hallgatott, és egy fiúról szólt, akit oroszlánok fogadtak örökbe és neveltek fel. Különösen tetszett benne az a rész, amikor a vadonból visszatérő hétéves fiút a húga tanította meg beszélni. Az oroszlánok továbbra is segítették a nevelt fiukat, sőt, az egész családját, mindenféle mágikus módokon.
Kiribati címere
A másik mese, ami bejött, az Atutababa és a három nővér című volt, melyben Atutababa, egy gonosz boszorkány, csapdába csalt három lányt (mindhármukat Ikuikunak hívták: Első Ikuiku, Középső Ikuiku, és Utolsó Ikuiku). A lányoknak mindenféle kalandok árán sikerült csak megmenekülnie az emberevő banyától. Egyszer például egy fára másztak fel előle - és miközben a banya vágta a fát, a lányok a lombok közül pisiltek lefele, hogy a fa növekedjen és gyógyuljon vágás közben. Máskor meg egy hatalmas kócsag (már megint a kócsagok...) mentette meg a lányokat. Kalandos történet volt, és talán az egyetlen, amin nem éreztem európai beütést.
(Egyébként a könyv borítóján is ez a mese látható)

Kapcsolatok

Pawpaw gyümölcs
A legtöbb történeten érezni lehetett némi európai avagy amerikai hatást. Voltak bennük például oroszlánok, medvék, gyémánt gyűrűk, és égbe nyúló paloták... Volt egy "vitéz szabólegény" változat, ahol egy legény két óriást tett lóvá a szokásos trükkökkel (kőből vízfacsarás, stb.), meg egy "mágikus menekülés" is (ami népszerűnek tűnik a világnak ezen sarkában). Utóbbi annak ellenére, hogy a szokásos "Rózsa és Ibolya" formát követte, eléggé helyi ízű volt - a fiúra kiszabott egyik feladat például az volt, hogy verjen le egy papaját a király fájáról, de nem sikerült neki, mert egy hatalmas százlábú kuksolt a gyümölcsön. Ebben a mesében egyébként ördög vagy démon helyett a Kártyák Királya, valamiféle mitikus, játszani szerető szellemlény volt a főgonosz.

Hova tovább?
Nauru szigetére.

2016. december 3., szombat

Vitorlással mesétől meséig (Népmesék nyomában a világ körül 16. - Marshall-szigetek)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; aki pedig csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Továbbra is Mikronézia szigetvilágában kalandozom. 


Stories from the Marshall Islands
Bwebwenato Jan Aelon Kein
Jack A. Tobin
University of Hawaii Press, 2002.

Eddig ez volt talán a kihívás legnehezebb olvasmánya. Nem mintha különösebben hosszú lett volna (az oldalszám csalóka, mert sok mese két nyelven, angolul és marshalliul (?) is benne van a kötetben), cserébe viszont a végleteking tudományos igényű. Kilencven népmese, mítosz, és legenda található benne, és mindegyikhez bőséges lábjegyzetek, kommentek, zárójelek és zárójeleken belüli szögletes zárójelek tartoznak. Rengeteg nyelvészeti információt zsúfolt a szerző magukba a meseszövegekbe, ami néha érdekes (pl. az ég színe napkeltekor és naplementekor: mel), máskor viszont kifejezetten zavaró. Ennek ellenére rengeteget tanultam a könyvből a Marshall-szigetek kultúrájáról, történelméről, szokásairól, valamint - megint csak - flórájáról és faunájáról is.

Fénypontok


Vitorlás, fregattmadárral
Nagyon tetszettek a hajózással, navigálással kapcsolatos legendák. Az egyik például arról szólt, hogy egy Loktanur nevű asszonynak tizenkét fia volt, akik versenyt eveztek egy közeli szigetig. A tizenegy legidősebb fiú nem akarta magával vinni az anyját, mert nagy batyut hurcolt magával, és féltek, hogy lelassítja őket. A legkisebb fiú hívta csak meg a fedélzetre - és ekkor kiderült, hogy a batyu valójában a világ első árboca és vitorlája. A mese részletesen leírja, hogyan szerelték össze, és hogyan tanította meg az anya vitorlázni a legkisebb fiát, aki természetesen ezek után minden bátyját maga mögött hagyta.
Egy másik legendának a navigálás kezdeteiről szintén női főhőse volt, Litarmelu nevezetű, akit egy titokzatos hajóban érkező titokzatos férfiak tanítottak meg tájékozódni a tengeren. A mese hosszú volt, és abból állt, hogy a lányt csukott szemmel vontatták fel-alá a szigetek között, majd néha felébresztették, és meg kellett állapítania, hol vannak éppen - a hullámokból, a víz állásáből, színéből, stb. A nagyon részletes és érdekes történet célja eredetileg az volt, hogy továbbadja a tájékozódási pontokról szóló évszázados tudást. Egyébként több ilyen történet (ikid - mese-ének) is volt a kötetben, amik felsoroltak minden apróságot, amit a tengerjáró népek megfigyelnek - itt ugrálnak a delfinek a vízből, itt fészkelnek a fregattamadarak, itt van egy polip formájú szikla, stb.
Volt egy nagyon érdekes töréntelmi legenda is, ami a bennszülöttel oldaláról mesélte el egy 1883-ban megfeneklett amerikai hajó történetét. Külön jó volt, hogy a szerző mellékelte a hajónaplót a történet másik felével... (a találkozás egyébként, az amerikai tengerészek pánikolása ellenére, barátságosan zajlott).
A fregattmadár fontos
navigációs jel
Több verzióban is szerepelt a könyvben egy Apály című történet, melyben két asszony megsütött egy polipot - mire a polip gigantikus méretű anyja előjött a tengerből bosszút állni, de a két asszony kemény küzdelemben legyőzte és feldarabolta. Érdekes volt az a mese is, ahol egy démon felvette egy asszony alakját, és a férjnek el kelett döntenie, a két egyforma feleség közül melyik az igazi... az érdekes az volt a sztoriban, hogy (egyértelmű jelek ellenére, pl. a démon nem tudott tüzet rakni) rosszul választott, és az igazi feleség sokáig száműzetésben élt, míg ki nem derült az igazság.
Nagyon tetszett a kezdő teremtésmítoszban az a mozzanat, amikor két istenség a teremtés után hosszas munkával színesre tetoválta az összes élőlényt. Mindig mondogatják, hogy az eszkimóknak mennyi szava van a hóra - ugyanebből a teremtésmítoszból most megtanultam, hogy a Marshall-szigeteken a kókuszpálma és a kókuszdió minden egyes növekedési fázisára más nevet használnak. Természetesen itt is volt helyi trickster, Etao nevezetű.

Kapcsolatok


Maui november óta
már Disney hős is
A legérdekesebb kapcsolat, amit a könyvben találtam, nem hasonlóság volt, hanem egyenesen látogatás: Egy legenda arról szólt, hogyan látogatta meg Maui, a híres-neves polinéz trickster, a Marshall-szigeteket, hogyan versenyzett helyi varázslókkal... és végül hogyan ölték meg. Ritkán látok olyat, hogy egy nép trickstere felbukkanna egy másik nép meséiben. Nyilván volt kulturális eszmecsere a sok tengerész között az évszázadok során (meg gondolom az sem véletlen, hogy itt Maui húzza a rövidebbet). Természetesen a marshalliaknak is megvolt a maga "tenger alól szigeteket halászó" legendája, úgyhogy nem maga Maui volt az egyetlen polinéz kapcsolat.
Ebben a könyvben is volt egy "varázslatos menekülés" jelenet az Anidep legendája című mesében (anidep egyébként nem név, hanem egy labdajáték). Itt a menekülő lány kókuszdiókat dobált hátra a válla felett, amikből hangyák özönlöttek ki. Mivel a démon nagyon szerette a hangyákat, mindig megállt egyenként összecsipegetni őket... (mint a magyar boszorkányok a mákkal, vagy a kelta tündérek a sóval).
A fiú, aki találkozott Jebróval című mesében egy halászfiú összefut a Fiastyúk (Jebro) csónakjával a tengeren (hét egyforma halász ül benne), és ajándékba kapja tőlük az örök élet titkát - amit nem mondhat el senkinek. Amikor megszegi a parancsot, látványosan megöregszik, és porrá omlik össze. Sok hasonló mese létezik szerte a világon.
A Maldív-szigeteki mesegyűjteményben találkoztam történetekkel, melyekben egy démon-asszony egyik szigettől a másikig tudta nyújtani a nyakát, hogy embereket faljon fel - itt is volt egy hasonló (Az asszony Kole szigetéről), ahol a saját fiai menekültek a démon elől, miközben darabokat harapott ki a szigetekből.
Volt emellett egy teljesen random, fára mászó polip is az egyik mesében ami ezt a városi legendát juttatta az eszembe.

Hova tovább?
A Kiribati Köztársaságba.

2016. november 26., szombat

Az ősök képregénye (Népmesék nyomában a világ körül 15. - Palau)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; aki pedig csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Kezdek olyan helyekre kalandozni, ahol erősen keresgélni kell, ha mesegyűjteményt akar találni az ember - ezért aztán Palauhoz rögtön két könyvet is olvastam, mert mindkettő nyúlfarknyi volt. Az elsőt online szedtem össze, a másik füzetecskét pedig szkennelve küldtek el nekem a Hawaii egyetemi könyvtárból...


The Palauan handicraft guidebook, and 30 Storyboard stories
Goree Ramarui, Rita Limberg
Palau Community Action Committee, 1970.
(Online itt olvasható)

Picike füzet, mindössze 24 oldalas, de ennek ellenére 30 mese található benne, rövidített formában - ám amilyan nyúlfarknyiak, annyira szórakoztatóak is. Valamiféle turista-brossúra lehetett eredetileg, mert Palau hagyományos kézműves termékeinek felsorolásával indul.

Palauan folk tales
Economic Development Department, Trust Territory Government, 1971.

Szintén picike füzet, mindössze 8 oldal, 22 mesével. Ezek is rövidítve vannak. A két kötet között nagyon sok volt az átfedés, és nem véletlenül.

Palau kézművességének leghíresebb eleme az ún. storyboard-művészet - történeteket elmesélő, képregény-szerű faragványok, melyek eredetileg a gyűlésházak gerendáit díszítették, de ma már kicsinyített formában is kaphatók. A harminc (huszonkét) mesét a kétszáz leggyakrabban faragott történet közül válogatták ki - bár a szövegek rövidkék, felsorolnak minden olyan elemet, amit a gerendákon fel lehet belőlük ismerni. Az alábbi képen például az a történet látható, amelyben egy varázslatos, üreges kenyérfa ágain keresztül gyűjtik az asszonyok a halakat (egészen addig, amíg irigyek nem lesznek a fa istennőjére, és el nem rontják az egészet). Még mondja azt valaki, hogy a képregény nem ősi műfaj...
(Mivel a két könyvben jórészt ugyanazok a mesék voltak felsorolva, innentől egy forrásként kezelem őket)


Kép innen

Fénypontok
Az egyik kedvenc mesém egy nőcsábászról szólt, akit a falu férfiai gyávasággal vádoltak  meg. Ngiratumerang, a megszégyenített szépfiú, keresett magának egy híres mestert, megtanult harcolni, és a következő csatában legyőzte az ellenség öt legjobb harcosát. A mesternek úgy bizonyította, hogy van bátorsága a tanuláshoz, hogy felmászott egy magas és vékony bételfa tetejére, amíg egészen fejjel lefelé nem hajlította...
Egy másik nagyon jópofa történet arról szólt, hogy Csontváz és Bőr régen testvérek voltak - egészen addig, amíg menekülniük nem kellett egy támadás elől, amikor is Csontváz, hogy ne lobogtassa maga után a tesóját, felvette Bőrt, mint egy pulóvert.
Dugong
Nem ez volt az egyetlen vicces sztori a gyűjteményben - akadt egy olyan is, ahol két istenség úgy harcolt, hogy mindenféle tengeri lényeket (többek között nyúlhalakat) vagdostak egymás fejéhez... Egy másik, nagyon bájos mesében pedig egy lány és egy fiú úgy ismerték fel a tengeri teknősök 15 napos költési ciklusát, hogy egy éjjeli találkájuk során eltűnt a lány fűszoknyája, és 15 nappal később került meg, amikor egy teknős kivonszolta magával a tengerparta. Még a dugongok születéséről is akadt egy történet, amelyben egy egyedülálló anya egyedülálló leányanya lányát addig szekálta, amíg a lány a tengerbe menekült és inkább dugonggá változott.

Kapcsolatok
Kép innen
Egy Pápua Új-Guinea-i meséhez nagyon hasonlót találtam itt, ahol egy egyedülálló anyát egy ember és egy repülő (ebben az esetben bagoly) gyereke szabadított meg egy emberevő kígyótól. Az előző könyvben már olvastam a palaui pénz legendáját, de itt is megjelent, kicsit más formában. Palau hagyományos pénze mindenféle gyöngyökből és kagylódarabokból áll; azt viszont nem tudtam, hogy a közeli Yap sziget legendás, óriási, kőből faragott pénzérméit is innen szállították.
Ismét szembejött a "nők régen nem tudtak szülni" történet, mint Mikronéziában, de itt egy lány helyett egy terhes asszony pók-isten férje tanította meg az embereket a szülészetre. Szintén volt megint "harapós hüvely" mese, ezúttal kagylók helyett két éles fogú angolna lakott a hölgy szoknyája alatt... Találtam emberevő kócsagot is, sőt, ebben az esetben a kócsag-szörny legyőzője is a kócsagoktól leste el, hogyan kell három ugrás után ledöfni valakit egy dárdával (mert hogy ők így halásznak). Szintén ismerős volt valahonnan az a mese, ahol egy öreganyó véletlenül megfürdött az Örök Fiatalság Vizében - de amikor az unokái rémülten elmenekültek az ismeretlen fiatal nőtől, inkább visszament a vízbe, és visszaváltozott anyókává (azóta nincs fiatalító víz). Tudom, hogy olvastam már valahol, de nem ugrik be. Ha valakinek ismerős, kiabáljon.

Hova tovább?
A Marshall-szigetekre. Szép lassan körbehajózom Mikronéziát...

2016. november 23., szerda

Minden Maui mese, amit a Moana írói egyetlen dalba sűrítettek

Tegnap este megnéztük a Disney legújabb alkotását, Moanát (azt hiszem, valamilyen furcsa copyright okból Európában Vaiana néven fut). Nagyon szép és izgalmas film, de ami mindennél jobban lenyűgözött, az az volt, mennyi néprajzi, népmesei, mitológiai utalást sikerült belesűríteniük. Magasan a kedvenc dalom Maui, a polinéz trickster bemutatkozó éneke volt, amelyben felsorolta, mi mindent tett ő az emberiségért. És akár hiszitek, akár nem, a dal minden sora egy-egy valódi Maui-legendára utal.
Arra az esetre, ha valakinek kedve támadna elolvasni az eredeti történeteket, összedobtam róluk egy listát.
(Ha magyarul is kinn lesz a neten a dal, majd átírom a magyar szövegre)

Először is, a dal egy része a filmből:



És a teljes dal, csak szöveggel:



És akkor most lássuk a legendákat:

"What has two thumbs that hold up the sky
When you were waddling yay high
This guy!"

Maui lifting the sky (Maui felemeli az eget)
Nagyon sok polinéz legenda létezik arról, hogy az idők kezdetén a föld és az ég egymáshoz voltak préselve, a növények nem tudtak nőni, és az emberek a földön kúszva közlekedtek. A Hawaii hagyomány szerint Maui volt az, aki hatalmas erejével felemelte az eget, hogy teret adjon az embereknek, fáknak, és az egész világnak.

"When the nights got cold
Who stole you fire from down below
You're lookin' at him, yo"

Maui brings fire to the world (Maui elhozza a tüzet)
Maui tudni akarja, honnan származik a tűz, így aztán kiolt minden tüzet a faluban. Az öregek elküldik, hogy hozzon új tüzet Mahuika istennőtől, aki egy vulkánban lakik (down below). Maui kér és kap is tüzet a lángoló istennőtől, de kíváncsi lesz, vajon Mahuika maga honnan szerzi a tüzet, így addig-addig trükközik, míg magára nem haragítja az istennőt, és kis híján porrá ég. Dühében az istennő véletlenül a sziget fáiba plántálja a tüzét - azóta lehet száraz fával tüzet csiholni.

"Oh, also I lassoed the sun
You're welcome!
To stretch the days and bring you fun"

Kép innen
Maui slows the sun (Maui lelassítja a nap járását)
Sok legenda szerint a nap a régi időkben túl gyorsan tette meg az útját az égen - feljött, lement, az embereknek nem volt ideje befejezni a napi teendőket, és a ruhák sem száradtak meg. Végül Maui úgy döntött, lelassítja a napot. A legtöbb történet szerint meglasszózta, majd addig fenyegette, amíg a Nap bele nem egyezett, hogy ezek után lassabban jár majd.
(Itt egy másik verzió is)


"Also I harnessed the breeze
You're welcome!
To fill your sails and shake your trees"

Maui's kite flying (Maui papírsárkányt ereget)
A történet szerint Maui anyukája (a filmmel ellentétben a legendákban egy Hina nevű istennő az anyja) készített neki egy hatalmas papírsárkányt. Maui megkért egy öreg szent embert, aki fogva tartotta a szeleket, hogy engedje ki őket a sárkányeregetéshez. Minél jobban repült a sárkány, Maui annál erősebb szeleket követelt, míg végül elszakadt a zsinór, és a sárkány elrepült. Azóta vannak mindenféle szelek a világon.

"So what can I say except you're welcome
For the islands I pulled from the sea"

Maui fishes for islands (Maui szigeteket horgászik ki a tengerből)
Sok legenda szól róla, hogyan horgászta ki Maui ezt vagy azt a szigetet a tenger mélyéről természetfeletti ereje és csodás horga segítségével. Leggyakrabban a Hawaii szigetlánc születését szokták így magyarázni, vagy pedig Új-Zéland északi szigetét.

"Honestly, I can go on and on
I could explain every natural phenomenon
The tide, the grass, the ground
Oh, that was me I was messing around"

Na, ez egy érdekes kérdés: A maori mitológiában Maui Hina és Tangaroa fia. Utóbbi az árapályért felelős mint a Tenger istene, előbbi pedig (hold)istennő, aki egyes legendák szerint megőrizte az árapályt az embereknek. Ami a füvet illeti, egy legendát találtam ami ugyan nem Mauiról szól, de Hina szerepel benne. Ebben a részben tehát (gondolom általános dolgokat akartak felsorolni) Maui gyakorlatilag anyuci és apuci babérjaival ékeskedik...

"I killed a snake, I buried its guts
Sprouted a tree, now we've got coconuts."

The origin of the coconut (A kókuszdió eredete)
Először is, a dalszöveggel ellentétben nem kígyóról van szó, hanem angolnáról. Másodszor, a sztori legtöbb változata szerint Maui azért öli meg a "kígyót" (aki valójában egy tengeri istenség, Te Tuna), mert kikezd a feleségével. Az angolna-istenség levágott fejéből nő ki az első kókuszpálma.
(Itt egy másik verzió is)


You're welcome.


2016. november 19., szombat

Emberevő kócsagok, bálnaevő polipok (Népmesék nyomában a világ körül 14. - Mikronéziai Szövetségi Államok)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; aki pedig csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Mikronéziával érdekesen jártam, ami a könyvválasztást illeti. A legtöbb mikronéziai mesegyűjtemény ugyanis földrajzi alapon tartalmaz meséket, egy kalap alá véve a Szövetségi Államokat és néhány különálló szigetországot is, mint például Palau vagy a Marshall-szigetek. Ebben a kötetben néhány kivételtől eltekintve azonban főleg olyan történetek voltak, amit a Szövetség szigeteiről származnak, úgyhogy végül még mindig ez volt a legjobb opció a kihíváshoz.   


Micronesian folktales
Roger E. Mitchell
Asian Folklore Institute, 1973.

Megint csak néprajzos kiadás, annak megfelelő tudományos színvonallal. Részletes bevezető Mikronézia történelméről és kultúráiról; részletes jegyzetek a könyv végében minden egyes meséhez, mesemondó nevével és gyűjtési adatokkal együtt (a kötet a szerző saját gyűjtése). 81 hagyományos történetet tartalmaz, főleg társdalami kapcsolatok szerinti bontásban (Udvarlás; Házastársak; Testvérek; Szülők és gyerekek; Szellemek és emberek; Állatok és emberek, stb.). A szövegek itt-ott darabosak voltak, mert szóbeli mesélésből lettek átírva, de nagyon élveztem a sok részletet Mikronézia flórájáról, faunájáról, és szokásairól (beleértve a szexualitást is, pedig az sokszor tabutéma). Nem volt könnyed olvasmány, ellenben minden egyes történetből tanultam valami újat.

Fénypontok 
Tudom, nem polip, ez van
A kötet egyik leglátványosabb története a Bálna és Polip Csatája című mese volt, melyben a polip kisfiát azzal csúfolták a bálna gyerekei, hogy az apja gyenge és gerinctelen. Polip erre kihívta Bálnát egy párbajra, és a korallok közé bújva, a színét elváltoztatva lesben várt rá. Ezen a ponton azt hittem, hogy egy trickster-történettel van dolgom... Amíg a polip elő nem ugrott, meg nem ragadta a bálnát az összes karjával, és ízzé-porrá nem törte az ellenfelét egy látványos, epikus tengeri csatában. Hoppá.
Mikronéziának egyébként természetesen van trickstere, kettő is: Az egyik a Patkány, a másik pedig egy Olofat nevű istenség. Utóbbiról találtam egy nagyon jópofa sztorit, amiben visszaszerezte egy törzsfőnök fiának ellopott szemeit (mert hogy a fiú fürdéskor ki tudta venni őket, hogy nem csípje a sós víz).
Itt is találtam legendát a kókusz eredetéről; a sztori csúcspontja az volt, amikor az istenek búcsúbulit rendeztek annak a társuknak, aki vállalta, hogy emberként születik újjá, hogy a halála után kókuszpálma lehessen. Volt természetesen sellővé változó lány (tengeri népnél hogy a csudába ne lenne), meg delfinbőrüket levető barátságos szellemlányok is. Utóbbiban az volt a jó, hogy ők választották a fiút (és nem fordítva), és olyan varázsszerrel ajándékozták meg, amelyet delfinek és bálnák gyógyítására lehet használni.
Csinos csirke
Tudtam értékelni azt a mesét, amely a Madarak udvarlásáról szólt, és arról, hogy egy lányt a szülei a csinos csirkék helyett a szorgos kócsagokhoz akartak házasítani. A történet végén a lány hozzávágta az útibatyuját a vőlegényéhez, és visszament a csirkék szigetére. Mert neki ők tetszettek. És boldogan élt. A kócsagokról egyébként nem volt túl jó véleménye a legtöbb történetnek - még olyan mesét is találtam, ami egy óriási, emberevő kócsag legyőzéséről szólt.
Egy meglepő legenda szerint régen az emberek nem tudták, hogy működik a szülés: Minden nőn császármetszést hajtottak végre (amit az anya nyilván nem élt túl), amíg egy más szigetről érkezett lány el nem magyarázta, hogy szülni természetes úton is lehet. Hasonlóan sötét, ám nagyon megható történet szólt egy egyedül hagyott anyáról, aki belehalt a szülésbe, de szellemként továbbra is gondot viselt a fiára a többi hasonló szellemmel együtt.
Elég sok (számomra) humoros mozzanat is akadt a könyvben. Volt például egy "ellopott feleség" sztori, amelyben az eredeti férj úgy állt bosszút a vetélytársán, hogy elbújt a vacsorára felszolgált táró-pürébe, és méreggel a szájában kézen harapta az illetőt... Cuki mozzanat volt, amikor egy jószándékú szellem a szájában szállított friss vizet egy szigetre, de útközben megállt táncolni, és a táncpartnere úgy megcsiklandozta, hogy kiköpte az egészet (azóta nincs is édesvíz Onari szigetén).Volt egy mese egy ostoba navigátorról, aki szó szerint vette, hogy melyik csillagot kell követnie, és a kenu végébe állva addig emelete az orrát az ég felé, míg el nem süllyedt. A könyv "WTF" fénypontja az a sztori volt, melyben egy megölt, széttépett óriásból csak az végbele maradt meg érintetlenül, és sodródott ki egy tengerpartra. A mese figyelmeztetéssel zárult, hogy senki se merjen járszadozni az óriás rózsaszín végbelével, mert nagy baj lehet belőle...

Kapcsolatok
Az egyik legmeglepőbb kapcsolat az Elfogott szeretők történet volt, amely majdnem egy az egyben tükrözte Árész és Afrodité csapdába ejtését. Itt az aranyháló helyett, amit Héphaisztosz ejtett a szeretőkre, szúnyogháló szerepelt (ami a mikronéziai mindennapi élet része). Ismét találtam egy változatot a nyúl és a teknős versenyfutására - ezúttal a remeterák és az árcsőrűcsuka (angol nevén needlefish) versengett egymással, és az előbbi javára dőlt el a történet. Az Ellopott Hold című mesében egy fiúnak a holdat kellett lehoznia az égből, hogy feleségül vehesse egy törzsfőnök lányát. A holdlopás nem csak a Pápua Új-Guinea-i mesékre emlékeztetett, hanem volt benne egy hát mögé dobálós, erdővé változós klasszikus üldözési jelenet is.
Találtam egy mesét, amelyben Olofat, a trickster lárva formájában megitatta magát egy főnök lányával, hogy a család közelébe férkőzzön - ez azért volt érdekes, mert az északnyugati parti indiánoknál a Holló teszi ugyanezt. Volt egy érdekes "Jancsi és Juliska" történet két kislánnyal - az őket hizlaló boszorkányok azonban még időben rájöttek, hogy rokonságban állnak, és evés helyett felnevelték a gyerekeket. Volt természetesen sziget, amiről kiderült, hogy valójában óriási hal (szerintem jórészt minden tengeri népnek van ilyen sztorija), vízenjárás (varázslat segítségével), és angolna-szerető is, amivel legutóbb Timor szigetén találkoztam. Pápua Új-Guinea után itt is volt egy sztori bennszülöttekről, akik ételnek nézték a kereskedőktől vásárolt lúgos szappant. Több helyen találkoztam már óriási, mechanikus madarakkal, amelyeket egy-egy elrabolt feleség vagy királykisasszony kiszabadítására használnak - itt is felbukkant egy ilyen szerkentyű. Jót kuncogtam a Fehérlófia buzogány-visszadobálós versenyének mikronézia változatán (itt a vihar-óriások kenujába dobálták vissza a ballasztköveket). Volt egy "harapós hüvely" erotikus népmese is - harapós hüvelyekkel (vagina dentata) több természeti nép meséiben is lehet találkozni. Itt fogak helyett éles kagylók voltak a hölgy titkos fegyverei...

Hova tovább?
Palauba. Palaura?... Palau kicsi szigetországába.

2016. november 16., szerda

Feminista Magyar Népmesék 43. - Mióta tisztelik az öregeket?

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző negyvenkét mese itt olvasható.

A sorozat a mai nappal egy időre téli szünetre megy - főleg azért, mert négy hetem van hátra a disszertáció leadásáig... Karácsony után várható a folytatás!


Mióta tisztelik az öregeket?

A történet
Egyszer régen annyira rossz volt a termés, hogy a király kihirdette: Annak érdekében, hogy jusson elég élelem, a munkára képtelen öregeket minden családban meg kell ölni. A tettet az elsőszülött fiúnak kellett végrehajtania, és a parancs néhány generáció alatt hagyománnyá vált, magától értetődő lett.
A szokás egészen addig ismétlődik, míg egy napon egy fiú rádöbben, hogy nem képes ártani a saját apjának. Inkább elrejti a kert végében egy veremben, és titokban hordja neki az élelmet. Nem sokkal később éhínség szakad az országra. A fiú az apjának panaszolja el, hogy szenvednek az emberek - mire az öreg azt javasolja, szedjék le a tetőket a házakról (mivel abban az időben még kalászostul tették fel a kévéket a tetőre). A fiú lebontja a saját házát, és a tanács eljut a király fülébe is; az éhínség megoldódik. Amikor a király megkérdezi a fiút, hogyan juthatott ilyesmi az eszébe, ő töredelmesen bevallja, hogy megszegte az évszázados hagyományt, és nem ölte meg az apját. A király, belátva, hogy a hagyomány káros és haszontalan, eltörli a törvényt, és kihirdeti, hogy az öregeket tisztelni kell.

Mitől feminista?
Egy hagyományos történet, ami a hagyomány ellen beszél?... És még csak női szereplője sincs?...
Egyszer korábban említettem már az "intersectional feminism" fogalmát, mely szerint a feministák nem csak azoknak a társadalmi csoportoknak próbálják javítani az életét, akiket a nemük miatt ér hátrányos megkülönböztetés, hanem minden olyan csoportét is, amiket más tulajdonságaik (bőrszín, vallás, életkor, testi adottságok, stb.) tesznek ki előítéletnek vagy zaklatásnak. Így például volt már szó a sorozatban a nőiség és a fogyatékosság keresztmetszetéről - a mai történetben pedig a férfiasság és az életkor kerül az előtérbe. Az életkor alapján történő hátrányos megkülönböztetést angolul ageism-nek hívják; magyarul tudtommal még nincsen rá frappáns megnevezés.

Több olyan mondanivalója is van ennek a mesének, amiket feminista szempontból fontosnak tartok kiemelni. Egyrészt ott van a gondolat, hogy a király törvénye szerint az öregek (a mese szövege szerint kifejezetten az öreg férfiak) egy bizonyos életkor felett már haszontalanok, és így a társadalomra csak terhet jelentenek. A kegyetlen döntés szerint magának a legidősebb fiúnak kell megszabadulnia az apától, a család és az ország érdekében. A mese szerint "az öregek nem ellenkeztek, mert jómaguk is ugyanúgy ölték meg saját apjukat." Olyan hagyományozódó traumáról van szó tehát, amely generációkon át (feltehetően jóval az aszály elmúlta után is) öröklődik a társadalomban, és sorra nyomorítja meg a családok életét - miközben mindenki normálisnak tartja, hiszen az elődeik is így csinálták. ("Én is kaptam néha egy-egy pofont apámtól, a gyereknek se fog megártani.")
Nem tudom eléggé kihangsúlyozni, mennyire fontos ez az alapgondolat: Attól, hogy "mindig is így volt," még nem biztos, hogy "így is kell lennie". A feministák rendszeresen kapják meg a kételkedőktől, hogy "de hát a főzés / mosás / otthonteremtés mindig is a nők feladata volt!", amivel azt sugallják, hogy az ilyen nemi alapon meghatározott (gendered) tevékenységek valamilyen módon az ősrobbanás óta bele vannak kódolva a genetikánkba. Pedig a nemi szerepeket, akárcsak a mesében az apagyilkosságot, egy ponton kitalálta valaki (avagy sok valaki), és jóval azután is megmaradtak belekövesedve a társadalomba, hogy már az égvilágon semmi gyakorlati szerepük nincsen. Természetesen sok hagyománynak a gyakorlati funkció elmúltával is van értéke, szimbolikája, és hasznos tanítása - mások viszont egyenesen károsak lehetnek a felnövő generációkra és a jövőre nézve. Hogy csak egy mesemondói példát említsünk, a lusta asszonyt veréssel "gyógyító" népmeséket már rég nem kéne gyermekeinkre hagyomázni...
(Plusz, ahogyan a mesében is látszik, a "mindig is így volt" sokszor nem olyan régi, mint az ember hinné. A "fiúknak kék, lányoknak rózsaszín" kódolás például alig ötven éves.)

Mivel a mese kifejezetten fiú, apa, és király között játszódik, a látványos szimbolika mellett (ezt aláhúzom, hiszen egy hagyományos történetnek nagyon sok érzelmezése létezhet, annak ellenére, hogy én itt a feminista aspektust emelem ki) érdekes dolgokat rejt a férfiasság megítélésével kapcsolatban is. Sok társadalomban a "család érdekében" elkövetett kegyetlenség az idealizált férfiképhez tartozik, és ahogyan erre egyre több antihősös történet szépen rá is mutat mostanság, eléggé mérgező egyveleget alkot a magányos "védelmező" képzetével (aki nem vette le, hogy erről szólna a Breaking Bad, az nézze meg még egyszer). Az a férfi, aki nem képes dolgozni és keresetével, munkájával ellátni a családját, haszontalannak, eldobhatónak bélyegződik, és a mesében ballasztként dobják ki a hajóból. Ebből a berögződött gondolatból ered az is, hogy a dolgozó feleség és otthon maradó férj felállás sok férfinak még mindig komoly önbecsülési problémákat okoz, és sok antifeminista vélemény szerint egyszerűen "természetellenes." A társadalom arra tanítja a férfiakat, hogy értékük meghatározó mértékegysége a munka és a kereset, míg az érzelmek, gondoskodás, és otthonteremtés háttérbe szorulnak. A mesében szereplő fiút végül az empátia, a gondoskodás, és az apa iránt érzett szeretet térítik el a hagyománytól - és a mese végkifejlete, tanulsága szerint ez egyértelműen dicséretes dolog. Az öregek megölését (akiknek egyébként, koruk ellenére, még nagyon is lenne mit hozzátenniük a társadalomhoz és a családhoz) a fiú nem a király lemészárolásával, vagy egyéb erőszakos cselekedettel törli el - hanem épp ellenkezőleg, empátiával és odafigyeléssel. Hagyományosan "nőies" tevékenységek, érzelmek befogadása útján válik egyszerre bátor, erős, bölcs, és kiegyensúlyozott férfivá. Ez pedig egy nagyon fontos üzenet.

Amit érdemes átgondolni
Elgondolkodtam rajta, vajon más lenne-e a mese, ha anyával és lánnyal, anyával és fiúval, apával és lánnyal, stb. játszódna le. Máshogy reagálna-e a közönség anyagyilkos fiúkra, mint apagyilkos lányokra?...

Források
Jung K.: "Mióta tisztelik az öregeket? Az öreg(emberek) megölésének megszűnéséről szóló népi elbeszélések (AaTh 981) a magyar prózaepikában." Ethnographia 113 (2002), 1-21.

Mesélte: Gyülvészi Katalin, 1951, Torontálvásárhely (86 évesen)
A mese az AaTh 981-es típusba tartozik.

Megjegyzés
A mesetípusnak ez az egyetlen ismert magyar változata, de amúgy világszerte nagyon elterjedt. Nagyon hasonlít egy másik közismert népmesére, ami "A fél takaró" néven ismert.

2016. november 14., hétfő

Hetedhétfő: Kérdezz, mesélek

A mai nappal (és a hetedik bejegyzéssel) lezárul a Hetedhétfő magyar mesemondói körblogolás! Nagy élmény volt, a jövő évi Népmese Napja alkalmából megint elővesszük majd!   
Az eddigi bejegyzéseimet továbbra is itt találjátok

Ezen a héten olyan kérdésekre válaszolunk, amiket Ti küldtetek nekünk. Hosszú listából válogatunk (köszönjük!), úgyhogy nem jut mindenkinek ideje minden kérdésre. Cserébe viszont mindenki magának válogat, úgyhogy ha meglátogatjátok a többi mesemondót (Varga-Fogarasi Szilvia, Lovranits Júlia), több kérdésre is választ kaphattok!


"A mese mesélve jó vagy nézve is?"
Popkultúra szakosként és diplomás kockaként állítom, hogy a jó mese (történet) nézve is jó. Nyilván az élőszóban előadott mesemondás élményét a mesemondó számára nem lehet mással pótolni, de attól még nagyon szeretek moziba járni, és dömpingben nézek sorozatokat is.
Ami a klasszikus nép- és tündérmeséket illeti: Szintén vannak pozitív példák "nézhető" változatokra, és a magyarok ráadásul világszínvonalon vannak ezen a téren. Elég csak a Magyar Népmesék sorozatot említeni...


"A mesélő hogy van jelen a meséiben?"

Szerintem kétféleképpen: Meseválasztásban, és előadói stílusban. A választásban azonnal meglátszik, melyik mesemondónak merre húz a szíve - én például többször megkaptam már, hogy az előadásaimban az önálló, kalandozó lányokról szóló történetek vannak túlsúlyban (nem  mintha bánnám). A stílusát pedig minden mesemondó ösztönösen hozzáadja a meséihez. Oda lehet adni ugyanazt a meseszöveget ugyanabból a forrásból két mesemondónak, és két teljesen különböző előadást fogunk belőle hallani...

"Szokott-e meséket kitalálni vagy csak már meglévő (nép)meséket mond?"
Én főleg hagyományos történetekre szakosodtam (mítoszok, legendák, eposzok, népmesék), de az utóbbi időben egyre inkább érdekel a "haladó hagyomány" mesemondói irányvonal, amelyet néhány ismerősöm űz. Íróként találok ki saját történeteket, de azok stílusban és műfajban is mások, mint a szóbeli mesék.

"Melyek a kedvenc motívumai?"
Nagyon szeretem a trickster (bajkeverő) karaktereket, akiknél a kíváncsiság győz a hősiesség felett - a világ minden táján léteznek, és a róluk szóló mesék sohasem hagytak még cserben. Emelett nagy kedvenceim azok a történetek, ahol több hős, vagy akár egy egész csapat dolgozik össze, hogy megmentsék a királylányt / legyőzzék az óriást / stb. (lásd a magyar hagyományban Szélike királykisasszonyt). Ezek a mesék időben egyesek szerint az Aranygyapjú legendájáig nyúlnak vissza, és mai változataik megtalálhatók a moziképernyőn olyan filmekben, mint például a Bosszúállók. 2013-ban megjelent egy angol nyelvű mesegyűjteményem a mai szuperhődök népmesei elődeiről; ennek a mesetípusnak több, mint 45 változatát gyűjtöttem össze hozzá.

"Felnőttek miért hallgatják a meséket?"
Nagyon sok olyan mese van, főleg a hagyományos történetek között, amelyek mindig is felnőtteknek szóltak. Ezek szokszor összetettebb, hosszabb, bonyolultabb történetek, melyek olyan érzelmi mélységeket és élethelyzeteket is megjelenítenek, amiket a gyerekek még nem tudnának befogadni. Én személy szerint nagyon szeretek felnőtteknek mesélni, mert borzasztóan hálás közönség, készségesen belemerülnek a mesehallgatásba, és mindenféle aggodalom nélkül adhatom elő nekik a kedvenc sztorijaimat. Több egészórás eposz- mítosz- és történelmi műsorom kifejezetten felnőtteknek szól.

"De végülis a mesék sosem pedzegetik, hogy hány évesek a királylányok. Egy nő életkora amúgy is tabu..."
Néhány népmeséből tudjuk, hogy a királylányok tizenhat-tizennyolc éves korban kerülnek eladósorba (Csipkerózsika vagy a Napkirály Lánya, például). Ennél viszont sokkal mókásabb az a magyar népmese, mely szerint az "öreg király" 45, az "öreg királyné" pedig 37 éves volt...


"Kik a rocksztárok a mesemondóknál, és miért akar valaki a mesemondók Metallicája lenni, amikor még stagedive-olni sem lehet egy rendeset?"
Ez volt a kedvenc kérdésem :D
Az, hogy kik a rocksztárok, attól függ, kit kérdezel meg - de a nemzetközi mesemondó mozgalomnak több nagyon ismert neve is van. Sokukról rendszeresen írok a blogon. Nehéz kiválogatni, ki számít közöttük a leghíresebbnek - főleg, mert aki mesemondó körökben híres, nem biztos, hogy a mindennapi életben is az - de azért mondok néhány példát: Ott van Taffy Thomas, aki az Egyesült Királyság első "Storytelling Laureate" (udvari?) rangú mesemondója. Vagy George MacPherson, aki egy ősrégi skót mesemondó család sarja, és jelenleg Skócia mesemondó mozgalmának nagy öregje. Vagy Duncan Williamson, a nemrég elhunyt legendás mesemondó, aki rengeteget tett a skót "utazó" szájhagyomány fennmaradásáért. Szintén nemrég hunyt el Brother Blue, aki az amerikai mesemondó reneszánsz legendás alakja volt. Laura Simms a gyógyító mesemondás nemzetközileg elismert nagyasszonya, Eddie Lenihan az ír tündérvilág nagy szakértője, Abbi Patrix a franciák iskolát is működtető, eposzmesélő előadómestere, Dovie Thomason az amerikai indián hagyományőrző mozgalom egyik legismertebb mesemondója. És hogy érdekességet is említsünk, ott van a norvég királyi család hercegnője, Márta Lujza, aki hivatásos mesemondó... (bezony, van olyan kolléga, aki királyi sarj). És persze hazai viszonylatban ne feledkezzünk meg Berecz Andrásról sem.

Ami pedig a stagedive-ot illeti: Egyszer nagyon kipróbálnám... Jonesborough-ban, kétezer fős közönséggel, valószínűleg meg lehetne tenni.

2016. november 9., szerda

Feminista Magyar Népmesék 42. - Csejte vára

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző negyvenegy mese itt olvasható.

Először is ne tessék megijedni, nem Báthory Erzsébetet állítom feminista példaképnek. Bár sokan szeretnek úgy gondolni a feministákra, mint véresszájú vámpírasszonyokra, Csejte várának (legalábbis Szombathy Viktor szerint) van egy másik legendája is...


Csejte vára

Történet


Csáky Fruzsinát eljegyzi gyermekkori szerelme, Komjáthy Dénes - ám Csejte várának rettegett rablólovagja, Stíriai Hermann is szemet vet a csinos leányzóra. Feleségül is kéri (útközben csapódik a menethez, "kíséretként"), de kosarat kap. Hermann az esküvő napján bukkan fel ismét, és amint a násznép Oroszlánkő várából a templom felé vonul, elrabolja a menyasszonyt. Komjáthy üldözőbe veszi őket, de egy vihar útját állja, elveszti a lovát is, másnapra vergődik csak haza - majd azonnal sereget toboroz Fruzsina kiszabadítására.

Dénes Csejte várát osrtomolja, Hermann pedig Fruzsinát. A lány határozottan nemet mond az ismételt házassági ajánlatokra; végül Hermann erőszakkal akarja átölelni - mire Fruzsina kirántja Hermann kardját, és egyetlen csapással lefejezi a rablót. A fejet a kard hegyére tűzve a "barackvirágarcú, hajnal gyöngeségű szépséges Fruzsina" kirohan a bástyára, a frászt hozza a várvédőkre, és véres jelenésként egyérteműen eldönti a csata kimenetelét. Csejte megadja magát. Damn, girl.

Mitől feminista?
Először is, aki egyetlen csapással le tud fejezni egy rablólovagot, az egyáltalán nem "hajnal gyöngeségű", de Szombathy Viktorral nem fogok vitába szállni. Valahol még tetszik is, hogy egy lány egyszerre lehet harcias, véres, és szépséges, legalábbis a legenda nyelvezete szerint...
Leginkább azért sorolnám ezt a történetet a "feminista" kategóriába, mert egy olyan lányról szól, aki valójában önmagát menti meg. Elsőre is nemet mond Hermannak, sőt, helyre is teszi, amikor udvarolni próbál; és bár később elrabolják, korántsem nyugszik bele abba, hogy ölbe tett kézzel üljön, amíg a vőlegénye meg nem menti. Egyrészt erős, másrészt pedig elszánt és okos is - miután lefejezte az erőszakoskodó rablólovagot, kiviszi a fejét a bástyára, hogy lássák, kié a győzelem.

Amit érdemes átgondolni
Ha már az erőszaknál és bántalmazásnál tartunk: Egyáltalán nem biztos, hogy mindenki képes arra, hogy hasonló helyzetben "megmentse" magát. Sokszor igenis szükség van a segítségre. Ha Fruzsina nem tudta volna, hogy a kapukon kívül ott vár a vőlegénye a felmentő sereggel, nem biztos, hogy ilyen bátran mészárolta volna le a vár urát...
(És hogy egyértelmű legyen: Nem az öldöklés a dicséretes tett a történetben, hanem az erőszaktevő megbűnhődése)

Források
Szombathy V.: Száll a rege várról várra (Madách Könyv- és Lapkiadó, 1986).
Online itt olvasható.

Megjegyzés
Szombathyn kívül nem találtam más forrását, de még nyomozok utána. Cserébe mindenképpen szerettem volna bevenni a sorozatba, mert Csejte az egyik kedvenc váram, és többször jártam már ott...