2011. április 19., kedd

Alkimisták Szegeden

Kellemeset a kellemeset az érdekessel a hasznossal.

Már régóta motoszkált bennem két mese, amikkel nem kevés tennivaló van; és régóta tudtam azt is, hogy amíg nem lesznek megrendelve, úgysem veszem rá magam, hogy dolgozzak rajtuk. Szerencsére adódott egy fellépés, és kaptam az alkalmon: így találkozott a Kémia Nemzetközi Éve, a szegedi Ságvári Endre gimnázium diákjai, az Őrjöngő Orlandó és Pietro Baillardo.
Muris egy találkozás volt.

A Kémia Éve alkalmából (mivel a kémiának mindig is csak a látványos elemei iránt sikerült lelkesedést kicsiholnom magamból) alkimistákról szóló történetekkel készültem. Szám szerint kettővel (valamint még kettővel, tartalékképp - rendes mesemondó mindig több történettel készül mint amit bla bla bla). Az egyik az Eszeveszett Orlandó című reneszánsz eposz egy részlete volt; ez arról szól, hogyan teremti meg egy alkimista/varázsló (Atlantes) tévedésből a Bölcsek Köve helyett az első hippogriffet. (Már ebből a mondatból is látszik, hogy a közönség reakcióiból hamar ki tudtam szűrni, hatvan gimnazistából átlag hányan olvasnak Harry Pottert és néznek Fullmetal Alchemistet. Egyértelmű tüneteket produkáltak.) A "kémia" szóra már az elején harsány fújolás volt a válasz; de ahogy alakulni kezdett a történet, egyre inkább elcsendesedett a nézőtér...
(Ráadásul, mint kiderült, a könyvtáros tanárnő aki meghívott véletlenül olasz szakos is egyben, és a suliban tananyag a Roland-ének. Win win.)
A második darab Pietro Baillardo volt, újratöltve (a felkészülés alatt annyi infót és mesét sikerült összeszednem róla, hogy mindig azt mondom el, ami éppen az eszembe jut. Még komoly csiszolásra szorul, de egyértelműen működik.) Itt a kémiához különböző tüzes elemeken (pl. lángfestés és egyéb trükkök) kapcsolódtunk, lévén a főhősünk Itália történetének leghírsebb tűzvarázslója. Vergilius külön mini-sikert aratott a történetben; kevesen tudják, hogy a legendák egy lapon emlegetik az öreg római Merlinnel, ha varázslásról van szó. A gimisek mindenesetre lelkesedtek. A végén még megdobtam őket egy kérdéssel: kérdezzék meg a kémiatanárt, mitől gyullad meg egy oltár, ha lelocsolják vízzel. Remélem, nem szívattam meg nagyon szegényt...
(Na, ki tudja a választ? :)

A második kör angol nyelvű mesélés volt; mivel nem tudtam, ki mennyire érti amit mondok, a klasszikusokra szorítkoztam, volt Három bábu, Halál és a vörös hajú lány, Captain Wedderburn, és Wayqui kék kavicsai (mert nem tudok ellenállni annak a mesének, sajnálom). Hasonlóan zajos sikert arattak. Értették.

A fellépést sikerült egy kiseeb "ismerjük meg kis hazánkat" körúttal összekötni az épülő Mercedes-Benz gyár jóvoltából; de oda-vissza hat óra alatt azért megjártam Szegedet. Szép város, és szép idő is volt; a házigazdáim a szokásos vendégszeretettel fogadtak, Kati körbesétált velem a városban és a folyóparton, megmutatta a nevezetességeket, sőt, meg is etetett. Mindent egybevetve nagyon jól éreztem magam. Egy újabb sikeres utazás áll a Tarkabarka Hölgy (valamint Alstolfo, Griffin, és Pietro mester) háta mögött...

2011. április 10., vasárnap

Néhány szó a mesemondó versenyekről

Időről időre szerencsém van hozzájuk, és mindig felmerülnek bennem gondolatok; úgy döntöttem, ideje lenne leírni őket. A bikali verseny nagyon színvonalas volt, rettenetesen ügyes gyerekekkel; minden percét élveztem. Az alábbiakban leírtak nem irányulnak ellenük; egyszerűen csak jelzem, mik a tapasztalataim.

1. Kíváncsi lennék, ki volt az az emeletes címeres b... személy, aki először kitalálta, hogy mesemondó versenyen mozgásért pontlevonás jár. (?!?!?!) A tegnapi verseny előtt több gyerek és szülő odajött megkérdezni, szabad-e megmozdulni a színpadon, mert más versenyeken kiesés jár a kézmozdulatért is. Visszanyeltem egy-két keresetlen szót és azt válaszoltam, felőlem fejre is állhat a gyerek, én csak plusz pontot adok érte (amióta láttam David Novak-ot fejen állva mesélni, ez szó szerint értendő). Ennek ellenére sok gyerek (nyilván megszokásból) most is a háta mögött összekulcsolt kezekkel mesélt.
Kedves mesemondó gyerekek: mozogjatok! Ugráljatok, hadonásszatok, mutogassatok, üljetek le, álljatok fejre, bukfencezzetek! Legyetek gyerekek a színpadon, az istenért! Én tudom, hogy én megőrülnék, ha mozdulatlanul kéne mesélnem. És akinek ez nem tetszik, annak üljetek fel az asztalára. Vagy álljatok.

2. A népviselet csinos, de engem személy szerint teljesen hidegen hagy. Sőt, sok gyerek esetében egyenesen fura. Nem tartozik a magyarul meséléshez se a mellény, se a csizma, se a kalap akkora bóbitával, mint maga a gyerek. Nekem legalábbis nem, nem akkor ha látom hogy feszeng benne a kölyök, és nincs hozzászokva (talán, mert a hétköznapokban sose hord ilyet?). Tudjátok, mit szeretnék látni? Kissrácokat baseball sapkában és Pókemberes pólóban (Transformers, Batman, Star Wars, bánom is én), és lányokat farmerban vagy színes szoknyában. Úgy, ahogyan jól érzik magukat. Meséltem én már Fehérlófiát indiai kabátban, reneszánsz szoknyában, kockás nadrágban, farmerban-pólóban, miniszoknyában és magas sarkú csizmában; komolyan mondom, semmi különbség nem volt közöttük. Ha a gyerek élvezi a népviseletet és a beöltözést, csinálja; ha nem, tőlem nem fog plusz pontot kapni érte. Ennyi.

3. Talán némely ember számára az újdonság varázsával hat, de a tény az, hogy a mesevilág nem csak magyar népmesékből áll. Érdekes módon, ha a versenyen nem is kikötés, a legtöbb gyerek (mind) akkor is magyar mesével szokott jönni. Pedig olyan szívesen hallanék némi Ananszit, Kancsilt, trollokat, tündéreket, vagy bármit, amit nem hallottam már ötmilliószor... Tudjátok mit? Ha nálam akar plusz pontot kapni valaki, üssön fel egy külföldi mesegyűjteményt, és keressen valami újat!

4. Tovább mennék egy lépéssel: a mesevilág nem csak népmesékből áll, pont. Tegnap volt egy kisfiú, aki egy "Hogyan neveljük a nővérünket" című kis szösszenetet adott elő, csillogó szemekkel és jó humorral. Előbb elhittem neki, hogy érdekli a téma, mint bármilyen pajzán magyar népmeséről. A zsűri egybehangzó véleménye az volt, hogy "ez nem mese". Ezzel az egyszerű tollvonással húzták át körülbelül ötszáz amerikai storyteller napi megélhetését. Aki úgy gondolja, a personal story nem sztori, az nem hallotta még Donald Davist mesélni... és nem tudja, mit veszít vele. Személy szerint elbírtam volna többet is a műfajból. Itt legalább látszott, hogy érti a kölök, miről beszél. Biztos neki is volt nővére.

5. Ezzel ellentétben csak remélni tudom, hogy sok kisiskolás még nem élte meg azokat a dolgokat, amikről mesél. Nem tudom, kinek az agyából pattant ki, hogy adjunk a gyerek szájába pajzán népmesét, de csúnyán meg kéne büntetni őket érte. Rengeteg ilyet hallani a versenyeken (általában ugyanazt a hármat), és ha attól még el is tekintünk, hogy szerintem a pajzán népmesék döntő többsége még csak nem is vicces, akkor sem illenek egy nyolcéveshez. A Stephen Lynch számért bezzeg leharapták az angolversenyen a gimisek fejét. Ehhez szóljatok hozzá. (Pedig még jól is énekeltek) Valaki magyarázza el nekem a különbséget...

6. Tájszólás. Gyönyörű, autentikus, hagyomány, jó hallgatni, bla bla bla. Ez mind igaz. De amíg a mesemondó gyerek energiájának kilencven százalékát az emészti fel, hogy helyesen tudja kiejteni azt, hogy "voút", addig nem várhatjuk el tőle, hogy élvezze is, amit csinál, vagy hogy beleélje magát a történetbe. Én úgy vagyok a tájszólással, hogy ha van, az remek, de ha nincs, nem kell erőltetni. A mesék, elvégre is (vereny, hobbi vagy foglalkozás) nem a kiejtésről szólnak, hanem a sztoriról és az előadásról, nem?... Nem?...
(Vagy akkor nevezzék szép kiejtés versenynek, és ne mesemondásnak)

7. Egyszer, csak a vicc kedvéért, megnéznék egy olyan versenyt, ahol a gyerekek a saját szavaikkal mesélnek, és nem szöveget tanulnak meg. Én továbbra is őszintén hiszem, hogy képesek rá. De ez már majdnem az utópia kategóriája...

Na, ennyi. Nyilvánvaló, hogy ezeket a tanácsokat csak akkor érdemes megfogadni, ha a zsűri az én személyemből áll; amíg tudjuk, hogy nyerni csak akkor lehet, ha betartjuk a jól bevált szabályokat, addig nem nagyon fog változni semmi. Gyerekkorom nagy részét úgy csináltam végig, hogy minden szavaló, mesemondó, prózamondó stb. versenyen én voltam a kakukktojás (az örök győztes meg a Mártonka levele). Nem is lett belőlem hasznos ember, csak nemzetközi mesemondó.

:)

Szélfútta lovagok

Hajnali hatkor indultunk kisbusszal a bikali élménybirtokra. A kisbusz tartalmazta többek között Szendét, engem, és Mátyás királyt (Helyey László személyében, akinek ha az arcát nem, a hangját tuti hogy ismeritek - személy szerint az egyik kedvenc szikronhangom, felőlem a telefonkönyvet is olvashatná). Gyönyörű reggeli napsütésben utaztunk le Bikalra (Dombóvár közelében van, Baranya megye), azon belül is a Reneszánsz Élménybirtokra, ahol ezen a szombaton a Királyok Napját ünnepelték, ipari mennyiségű mesemondással egybekötve. Szendén, rajtam és Mátyás királyon kívül ott volt még Utasi Árpi, és a birtok saját mesemondója, Irénke néni is.
A birtokról: hagyományőrző-régész szemmel hagy kívánnivalókat maga után (nem is keveset), de az SCA hangulatot remekül hozza, büszkék lehetnek rá. Én remekül éreztem magam; pillanatok alatt átvedlettem reneszánszba, és felfedező útra indultam a birtokon. Megismerkedtem Kergével, a hely hivatalos udvari bolondjával, akit nem lehet nem szeretni (minden gyerek visítva rohan utána... meg a lányok szemét se bántja), a várőrség kapitányával (aki hanyag eleganciával vegyíti magában a lovag és a katona jellemvonásait), a kováccsal (róla elég is ennyi, aki kovács, az rossz már nem lehet), a solymásszal (és baglyával, kiről később még szó esik) és még egy csomó emberrel, akik a birtok lakóinak bőrébe bújtak. A hangulat remek volt, emberek pedig borzasztóan sokan; a szép tavaszi idő 5-700 látogatót csalt ki a birtokra. Igaz, rettenetesen fújt a szél; egyik kezemmel folyamatosan a sapkámba kapaszkodtam, a másikkal pedig a szoknyámat próbáltam megakadályozni abban, hogy kivillantsa a bokáimat (reneszánsz Marilyn Monroe). Fél óra alatt teljesen zilált voltam, de ez a lelkesedésből mit sem volnt le (ellenben csodálatos idő volt ahhoz, hogy az ember egyszerre kapjon napszúrást és torokgyulladást).
A műsor azzal kezdődött, hogy Kergét elkapta lopásért a várkapitány; futva követtük őket, ahogy a király elé ráncigálták a bolondot (a király már jóságos mosollyal ücsörgött a lován, és arra várt, hogy igazságot tehessen). Ezek után megindult a felvonulás (király, zenészek - akik nagyon klasszak voltak, kaposvári Fekete Sereg, és a birtok népe, köztük mi is). Elvonultunk a színpadig és helyet foglaltunk a lelátókon (Mátyás vidáman ücsörgött közöttünk), hogy megnézzük a solymászok műsorát. Mivel még mindig viharos erejű volt a szél, szegény madarak borzolták is a tollaikat, és nem mindig arra sikerült repülniük, amerre a solymász tervezte; de a bemutató azért gyönyörű volt. A bagoly beszólt a közönségnek néhányszor, Mátyás kisrály pedig halk megjegyzéseket tett a sztorira ("Emlékszem rá, jó buli volt...").
A műsor végeztével mindenki elszéledt a saját mesemondó helyére - én, mint reneszánsz hölgy, a lovagterem teraszát kaptam. Jó hely volt, mert sokan jártak arra (sokan a kaja reményében, mivel a lovagterem az ebédlő, de kifele-befele menet mind megálltak egy-egy mesére). Tesztelésre készen vittem magammal az Orlando Furioso egy részletét (a hippogriff megszületéséről, az öreg alkimistáról és Alstulf herceg utazásáról a Holdra), Pietro Bailliardo legendáját (újratöltve), és még egy rakat reneszánsz mesét. Az újak nagyon jól működtek, teljesen lenyűgözték a közönséget; megtartós mind a kettő. Voltak persze kekecek is; egy apuka a nagyobbik fiával odaült, elküldte anyukát meg a gyereket, és közölte, hogy akkor most valami hűde-vagány-felnőtt-pajzán-nem tudom mit akar hallani. Elkezdtem neki a Sátán és az akoholt; az első mondatnál három métert repült hátra a székben. "Na jó, ennyire azért ne legyen durva..." Hehe.
Az ebéd elsőrangú volt; gyümölcslevest ettem, milánói spagettit és túrós rétest. Az ebéd és a három órás mesélés végeztével mindannyian összegyűltünk egy nagy teremben, hogy zsűrizzük a gyerekek mesemondó versenyét.
(Nagyon sajnáltam, hogy a többieket, akik mind máshol meséltek, nem sikerült hallanom. Utasi Árpi nagyon hallgatag volt egész nap, nem sikerült vele beszélgetni; kíváncsi lettem volna rá élőben, de a birtok másik végén mesélt, nem jutottam oda)
A mesemondó verseny érdekes élmény volt (rögtön szentelek a benyomásaimnak egy külön postot). Egy roma kisfiú nyerte, zseniális volt a kölyök, a Hetet egy csapásra mesét mondta el. Mindenki el volt ájulva tőle, én is, csak különböző okokból. A többiek azért, mert úgy gondolták, a kissrác autentikus mesemondó, és "ezt így tanulta a nagyszüleitől"; én meg azért, mert nem találkozik gyakran az ember olyan abszolút hallással, hogy egy nyolc-tíz éves gyerek Szabó Gyula Magyar népmesék előadását hangsúlyról hangsúlyra vissza tudja mondani... (ha egymilliószor nem láttam azt a mesét hugival, egyszer sem). Ha recsegett volna a felvétel, belemondja azt is.
(Egyébként viszont látszott a kiskölykön, hogy totálisan élvezi, amit csinál; csillogtak a szemei, és vigyorgott is. Kicsi trickster. Tőlem erre kapta a max pontot, nem a mesére :)
A verseny végeztével átvonultunk a lovagi küzdőtér lelátóira, a nap záró eseményére, ami nem volt más, mint a lovagi torna. A lovasok nagyon ügyesek voltak (bár a kopjatörésnél a páncél hiánya bántotta a szemem), és rájöttem, hogy egy ilyen megmérettetést még mai szemmel is jó nézni (és végigvisongani). Egyébként pedig a helyszín és a rendezvény (és a tény, hogy Kerge volt a herold) ordított egy jó kis Lovagregényes konferálásért... ami sajnos elmaradt, de sebaj. Egyszer csak eszébe jut majd valakinek.
("Az Úúúúúúr smasszere!!!")
A lelátón mellettem ült a birtok solymásza és Tobi, a bagoly, akinek tollait borzolta a szélvihar, és emiatt rezignáltan ült és hallgatott. Mituán hosszú perceket szemeztem gyönyörű aranysárga szemeivel, unottan rám kacsintott, majd 180 fokban elfordította a fejét. Ezt a hanyag eleganciát csinálja utána valaki... (nem is tudtam, hogy a baglyok tudnak kacsintani).
A lovagi tornával lezárult a nap; visszavedlettünk civilbe, és elindultunk hazafelé. Hullafáradt voltam, de vidám; az időutazás mindig jót tesz a hangulatomnak, még akkor is, ha egy nem létező időbe repít. A mesék pedig kiválóan szerepeltek. Alig várom, hogy újabb alkalmam legyen mesélni őket :)