2008. augusztus 4., hétfő

Hazatérés Tündérföldről

Ismeritek azokat a tündérmeséket, amikor egy halandó eljut valahogy a "másik világba", ott tölt egy napot, egy hetet vagy egy évet, és aztán visszajön, és rá kell döbbennie, hogy idehaza száz meg ezer évek teltek el? Oisín, Urasima Taro, Egy év Tündérföldön és a többiek.
Most már értem, miről van szó.
Amint hazaértem, olyan volt, mintha soha el sem mentem volna - nagyon nagyon furcsa érzés. Főleg, mert közben mindenki azt mondogatja, milyen sokáig távol voltam. Valahol elcsúszott az idő (és most nem a jetlagre gondolok, bár az is van rendesen, különben nem lennék most ébren...). Nincs semmi új és mégis mindent meg kell szokni... tele van a fejem tudással amit most egy jó ideig nem fogok használni - a Trinity postakódom, a Library nyitvatartása, és ha becsukom a szemem, tudom, hogy kell elsétálni a kolesztól az angol tanszékig, és még olyan kézzelfogható az egész, hogy nehéz elhinni, ha kilépek az ajtón, Győrújbarát van, nem Hartford.
Vissza a mesékhez.
Oisín azt meséli, hogy amikor eljött érte Niamh, a tündérek királynője az ezüst lovon, sokáig vágtattak a tenger felett nyugatra, mindig mindig fehér ködben... ez akkor jutott eszembe, amikor a repülőgépről bámultam a felhőket. Kelet felé az óceán felett, valahol félúton New York meg Irország között. A fehér, piros fülű kutyák, amik néha előbukkantak a ködből (ezt a részt sose értettem a sztoriban) már csak akkor ugrottak be, amikor a reptérhez közeledve felszállni láttuk egy másik légitársaság gépét - fehér volt, csak a szárnyak végét festették pirosra.
Jó mesemondó itt abba is hagyja a történetet.

Másik mese. Az első Narnia végén (ami valójában a második;) a gyerekek, miután leéltek egy fél életet Narniában, visszazuhannak a valóságba a ruhásszekrényen át, és ugyanolyan kicsik, mint amikor átléptek rajta, és nem is telt el három percnél több. Mindig azon gondolkodtam, mennyire skizofrén egy állapot lehet az ilyesmi. Hát most kaptam belőle egy kis ízelítőt (nem fura, hogy mindkét verzió igaz? Az "itthon kevés idő odaát sok" meg az "odaát kis idő, idehaza századok" is... egyszerre)
Hazafelé aztán levetítették nekünk a gépen a Narnia 2-t, amihez most nem fűzök kommentárt, viszont a végén a "The Call" című szám odaütött rendesen. Olvassátok el a szöveget. Még jobb, hallgassátok meg. Vigyorogtam mint a vadalma...

No need to say goodbye.

2008. augusztus 2., szombat

Hero Comes Home

(Neeem, nem tartom magam hősnek, csak Beowulf soundtracket hallgatok hehe...)

Hát, elérkezett a nagy pillanat. Még egy este itt a Trinityn, és holnap repülök haza (ha az égiek meg a Delta is úgy akarják). Kata ma reggel lelépett Bostonba (nagy könnyes búcsúzkodás után, hüpp), úgyhogy nincs más hátra mint összecuccolni (egész napos program lesz) és várni a holnapot.
Nem vagyok különösebben elkenődve. Volt ebben az évben minden, ami belefért, csupa jó dolog, kaland meg sok sok mesemondás - nem olyan volt, mint vártam, de sokkal jobb annál... és bármikor jöhetek vissza, Amerikába menni soha többet nem lesz egy olyan hűűűű meg haaa nagy dolog mint először volt. Vannak itt barátaim akik várnak, és persze itt az ISC (remélhetőleg jövő nyárra visszajövök dolgozni). Szóval nem temetem ezt az egészet, és nagyon vidám vagyok, hogy megyek haza a családomhoz és a barátaimhoz.

Ezzel együtt a blog a végéhez ért. Senkit nem akarok az otthoni mindennapokkal untatni - a Tarkabarka Naplót az utazásra találták ki, a kalandokra meg a mesemondásra. Köszönöm mindenkinek, aki idáig kitartott az olvasásban, remélem élveztétek a beszámolókat :) Az angol blog nyitva marad (sok bepótolnivalóm van rajta), valamint fut tovább Lukianosz barátunk és Tündér Ilona is.
Ha megint utazom, megint fogok írni. Ismertek, nem ülök meg sokáig a fenekemen.
Ahoy.

2008. július 27., vasárnap

A mennydörgésmadarak földjén

Igy jár az, aki a keleti partra jön garázdálkodni. Az indiánok szerint az északkeleti csücsök mennydörgésmadár-terület; és igen, az aminek hangzik: gigantikus mitologikus madár, mely ha szárnyra kap, ítéletidőt kavar; a szárnycsapásai keltik a mennydörgést, a szeméből lövellnek a villámok, és amerre száll, összetorlódnak a felhők a nyomában. És ő a jó oldalon áll.
(Imádom a mennydörgésmadarakat:)
(Aki olvasott Amerikai Isteneket, visítson velem)
Általában a nyugati parton és a síkságokon szokták emlegetni őket, de találkoztam már velük az itteni indián mitológiákban is.
Tegnap éjjel meg kaptam egy kis ízelítőt, hogyan születtek az eféle mítoszok.
Hajnali kettő körül arra ébredtem, hogy a fejemre szakad a kolesz. Kata New Yorkban van, úgyhogy kissé egyedül vagyok; természetesen sikerült megint éjfélig ébren lenni, úgyhogy aludtam mint a kő, és mire a mennydörgés felzavart, a vihar már itt kavargott a fejünk felett.
Imádom a viharokat, de ilyet még életemben nem értem.
Leginkább azzal tudnám leírni, hogy többször volt odakinn világos, mint sötét (először azt hittem felszereletek valami reflektort odakinn, de kinéztem és csak a villámlás volt); minden villanás a mennydörgéssel egyidőben jött, aminek olyan hangja volt, hogy megdörrent az összes ablaktábla. Hullámokban ömlött az eső, bár nem fújt a szél (amitől némileg megnyugodtam; nem mertem bekapcsolni a tévét tornádójelentésért, hátha felrobban nekem). Jobb ötlet híján fogtam a takaróm meg a plüsspatkányom és átmásztam a kanapéra, biztos távolságra az ablakoktól, aztán hallgattam a vihart, számoltam az időt villanás és mennydörgés között, és azon tanakodtam, levonuljak-e az alagsorba vagy ne.
Ideát Amerikában sokmindentől megtanul félni az ember. A városi utcáktól, az ivóvíztől, a pókoktól (mert itt van olyan pók ami tényleg megmar aztán leshetsz), a kígyóktól (dettó), és többek között a viharoktól is (főleg miután Carol tegnapelőtt felhomályosított, hogy New England is szokott tornádókat kapni, sőt, hurrikán is fordult már elő az utóbbi időben). Sajnos részemről lövésem sincs, hogy ismer fel az ember egy hurrikánt (a tornádónak visító hangja van, ezt megtanultam a déliektől). Emlékszem, amikor New Orleans-ban voltam, úgy szakadt az eső hogy az előttünk lévő kocsi már nem látszott, Angela meg vezetett nagy vidáman, "ugyan már, egy hurrikán nem így néz ki, különben is mindig tudjuk napokkal előre".
Ebben a tudatban némiképp megnyugodva (meg mert tulképp nem nagyon lenne hová menni az épületen belül) szépen elheverésztem a kanapén; belekerült két-három órába, míg a villanás és a dörrenés távolabb araszolt egymástól, és végül fél hat felé elcsitult a vihar. Addig nem nagyon tudtam aludni a fülsiketítő zaj meg az aggodalom miatt; így hát csak hevertem és elképzeltem, hogy óriási, puha, felhőszürke szárnyak suhannak el a város felett...

2008. július 26., szombat

További fotók



Tarkabarka Hölgy 1837-be utazik...

Szerepből kiesni szigorúan tilos

(Nna, azt hittétek szépen elsunyulok az utolsó két hétre, és az ipari mennyiségű kacat lelkes bőröndbe gyömöszölésével töltöm napjaim? Rosszul hittétek, hahaha)

Carol úgy döntött, nem hagyhatom el az országot anélkül, hogy még egyszer ne találkoznánk - és szokása szerint nem is állt meg itt a tervezésben (saját állítása szerint kihasználta az alkalmat, hogy turista lehessen a saját országában): így aztán ma reggel nyakunkba vettük az országutat, és meg sem álltunk Massachusettsig.
A hely neve Old Sturbridge Village - egy 1830-as évekre berendezett, hatalmas skanzenről van szó (volt is csereprogramjuk a szentendreivel), ahová összehordtak jó néhány házikót New England minen szegletéből, szépen felújították őket, és megpakolták kosztümös színészekkel, akik ott laknak, sütnek-főznek, ruhát varrnak, élnek - és megnyitották a nagyközönség előtt. Hát, ha engem kérdeztek, kevés nagyobb buli van az ilyesminél.
Gyönyörű napunk volt, napsütéses, de nem túl forró, árnyékban kellemesen hűvös - súlyos gyógynövényillat volt a skanzenben, és gyantaillat a fenyőfák alatt. Körbesétáltunk - megnéztük a házakat, a farmot a gyümölcsössel és a szénapajtával, az öreg iskolaépületet (egy főkötős, fiatal tanítónő üldögélt a katedrán, és egy vaskályha állt a terem közepén, téli tanításhoz), a kis boltot (ahol egy főkötős öreg nénitől megtudtuk, hogy néz ki a dohánytekercs és a cukortömb, és hogy ha készpénzünk nincs, tojást és egyéb terményeket is elfogadnak), felültünk a hajóra és tettünk egy kört a folyón (sikerült úgy időzíteni, hogy a régész srácon kívül, aki a hajót vezette, csak mi voltunk a fedélzeten - láttunk teknőst, hódot, meg minden egyebet).
A nap fénypontja kétségkívül a postakocsi volt - láttatok már sok ilyet mindenféle filmekben, tudjátok: csomagok a tetőn, kocsis a bakon, utasok összezsúfolva odabenn, szép nagy kerekek, két erős igásló... hát megmondom nektek, ilyen kényelmetlen utazásban még életemben nem volt részem, pedig csak ketten ültünk benne Carollal, és csak egy rövid kört tettünk a piactér körül. A lelkemet is kirázta. Nem akarok belegondolni, milyen lehetett napokat utazni egy ilyenen...
Mindent összevetve a skanzen nagyon csinosan és igányesen felépített hely. A kertek szépek és ápoltak (és minden növény neve ki van írva), a házak érdekesek, a műhelyek valódiak (tényleg dolgozik bennük a kovács, a kádár, a kelmefestő, meg amit akartok, és tényleg zakatol a fűrészmalom), és igen, betévedtünk a múzeumboltba is, és ott aztán volt minden, ami szem-szájnak ingere (favödörből árulták a cukorkát, és egyáltalán, minden olyan volt mint száz-egynéhány évvel ezelőtt...).
(Aki látta a South Park legutóbbi részét, az most kacarászhat nagyokat. És igen, a színészek tényleg nem esnek ki a szerepükből... ha az úton találkozol velük, megemelik a cilinderüket és jó napot kívánnak, kedélyesen elcsevegnek veled a farm ügyes-bajos dolgairól, vagy elmagyarázzák, mi hogy működik... de mindig mindig in character...)
A legmókásabb dolgog az egész élméyben az volt, hogy tele volt a skanzen városi iskoláscsoportokkal. Mivel a mesemondók mindenhol V.I.P., elég sokat beszélgettünk a színészekkel (még egy mesemondót is meghallgattunk a plébánia pajtájában ülve - előre figyelmeztetett minket, hogy ha a plébános kérdezné, akkor imaóra volt...) - hát, volt néhány történetük arról, mit nem tudnak a városi kölykök a vidéki életről... (néhány gyöngyszem: 1. gyerekeket úgy kellett levenni a buszról, mert féltek, hogy a fű hozzáér a lábukhoz. 2. "Mikor fejik meg a bikát?" 3. tehénre: "Nézzétek mekkora mókus!" és így tovább... okéoké, otthon is el lehetett hitetni a kölykökkel hogy minden tehén lila...).
Egy iskoláscsoportot kerülgettünk egész nap; a kerámiaműhelyben nagyon édesek voltak, hangos "hűűűűű" meg "haaaa" meg "aztazállat" kiáltásokkal kísérték a korongolási folyamatot; valahányszor a mester húzott egyet az agyagon, mindig felvisítottak a csodálkozástól. Kipróbáltak mindenféle játékokat; amikor Carol megmutatta nekik, hogyan kell gólyalábazni, azt hittem, leborulnak a lábai elé.
Több érdekes társasággal is találkoztunk: egy iskoláscsoport 19. századi ruhákba volt öltöztetve: kislányok virágos főkötőben, fűzős cipőcskében és köténykében, kosárral a karjukon; fiúk térdnadrágban és szalmakalapban (mint akiket a Váratlan Utazásból szalajtottak...). Kóválygott egy cserkészcsoport is a környéken, és a főtéren kötélhúzást rendeztek (boy scouts. egyenruha, piros kendő, meg minden).
A többiről beszéljenek a képek:

2008. július 21., hétfő

New York City Reload


Na, hány embernek szúrt szemet, hogy felszívódtam a hétvégére? :D

Kata szervezett egy kiruccanást New York-ba, amit persze nem lehetett kihagyni. Péntek este buszra pattantunk, és lecsurogtunk a Citybe; Kim (Kata barátnője) már várt ránk otthonos kis lakásában Harlemben, pizzarendeléssel és esti filmmel, és a rekkenő hőség ellenére a lelkesedésünk mit sem csökkent.
(A lakásban légkondi és két ventilátor mellett is meg lehetett pistulni a melegtől. A várost és főképp a metrót már ne is emlegessük. New York City szörnyű hely nyáron.)
Fura egy város ez (amellett hogy koszos, büdös, és patkányok rohangálnak a metróban). Minden utca, minden sarok olyan mintha valami filmbe cseppent volna az ember (mert annyi ilyet láttunk már a képernyőn), és ettől folyton valószerűtlennek tűnik az egész; azt várod, mikor kocog be a Godzilla vagy egy Transformer vagy mikor kezdenek el autósüldözni a rendőrök, vagy mit tudom én. A másik kellemetlen dolog az, hogy folyamatosan úgy érzi az ember, itt aztán bármikor bárkivel bármi történhet anélkül, hogy bárki észrvenné. Cseppnek lenni a tömegben nem valami megnyugtató érzés, én legalábbis nem élveztem annyira.
Este kiültünk Kim tűzlépcsőjére (öntöttvas tűzlépcsők, láttatok már ilyet. Filmekben.) a hatodik emeleten, és néztük a várost. Telihold volt, az egy dolog, de a tetejébe akkora a fényszennyezés, hogy nem tűnt igazán éjszakának, inkább valami hátborzongató örök szürkületnek (amitől aztán a szőr is felállt a hátamon - totál dark fantasy hangulat, WoD és társai, azt várja az ember hol csücsül a vámpir meg a Batman a háztető sarkán, hehe...)
Na, ennyit a városról. Szombat reggel kisebb kitérők után elmetróztunk a Central Park-hoz, és felgyalogoltunk a Természettudományi Múzeumig, ahol a nap hátralévő részét szándékoztuk eltöntelni (aki látta az Éjszaka a Múzeumban cimű filmet, az most ujjonghat. A film egyébként a múzeum egyik programjának promója volt - ha eleget fizetnek a szülők, a gyerekek benn alhatnak a múzeumban, hálózsák, zseblámpa meg minden. Kölcsön kell kérnem egy gyereket valahonnan, én ezt ki akarom prónálni :D)
A múzeum... NAGY. Úgy értem, nagyon nagy. És egészen lenyűgöző. Kevésbé elegáns, mint a Met volt, viszont ha gyerek lennék, itt akarnám leélni az életem. Óriási dinoszaurusz-csontvázak rogyásig, mindenféle kitömött állatok, egy csomó interaktiv dolog (soká éljen aki az érintőképernyőt feltalálta...), külön meteorgyűjtemény, mindenféle űrkutatási cuccok... negyedén sem értünk végig, természetesen... az egyik fénypont az ásvány- és drágakőgyűjtemény volt, ahonnan Katát nem lehetett kivonszolni (és én is odaragadtam az üveghez rendesen), a másik meg a dinó-emelet (arra gondoltam mennyire ujjongott volna a tízéves Csenike ha elhozzák ide... ismerős dolgok voltak :)
Valamivel több, mint öt órát voltunk benn - a szokásos túra, lábfájás, hátfájás, éhezés (bár előrelátó módon kajával azért felszerelkeztünk...). Hazamentünk némi pihire meg felfrissülésre, aztán ismét a nyakunkba vettük a várost, és elmetróztunk Brooklynba esti ivászatra (Kata, Kim, én, Tina és Tina pasija). Egy burrito bar-ba ültünk be; a koktélok állitólag isteniek voltak, és ami engem illet, a gyümölcsturmix több volt mint király (megállt benne a szívószál...XD). Megcsodálhattuk Manhattant éjszaka a Brooklyn-híd túloldaláról...
Vasárnapra strandolás volt betervezve; ismét metró (blah), egészen az orosz negyedig (Brighton Beach, és igen, tényleg minden oroszul van...); ott aztán várt ránk a part, homok és kosz ameddig a szem ellát, hehe. Nagy lubickolást csaptunk (tenger tenger jeeee); volt némi napozás is a dologban, bár én tizenegy és három között főképp árnyékba vonultam (a hőmérsékletet érzékelteti, hogy a homokra gyakorlatilag nem lehetett rálépni mert égési sérüléseket okozott...). A tengerről nem sokat lehet elmondani - nagy hullámok, jó kis szél, döglött medúza, döglött rája, sok sok ember; a fő különbség a Balaton-parttal kapcsolatban az, hogy itt nem lát az ember senkit topless, még a gyerekek is rendesen fel vannak öltöztetve... go figure.
Úszástól hullafáradtan visszavonszoltuk magunkat a lakásba, felcuccoltunk, és hazajöttünk.
Két hét van hátra a hazautazásig. Last minute dolgokkal vagyok elfoglalva.
New York, New York...

2008. július 15., kedd

Pam pam pam pam

(401. bejegyzés. Ünnepeljetek :D)

Tegnap este (pontosabban ma hajnalban, hehe) eldöntöttem, hogy kihagyom a szokásos kedd reggeli A.V. Davis találkozót a kialvatlanságra való tekintettel. Valami isteni szikra azonban kivetett az ágyból hajnali fél tizkor, igy aztán mégis felöltöztem és levonultam az Akasztófadonbra, lelkiekben készülve a legrosszabbra.
Meglepetés!
Az épület árnyékában nem más várt minket, mint egy teljes steel pan együttes (emlékeztek még a trinidadi steel pan mókára? itt lehet csalni). Vezető tanárnénink ("nem a legfényesebb égő a karácsonyfány", ahogy Heidi mondaná...) persze kirakta őket a gyönyörű júliusi napsütésbe (fél tizenegy és dél között, hehe), amitől nem csak az agyuk főtt ki, hanem a dobok is elhangolódtak egy idő után (szerencsére steel pan-t hangolni roppant egyszerű, csak egy megfelelően nagy kalapács kell hozzá).
Az első fél órában mindenféle klassz zenéket játszottak nekünk, amitől én vidáman táncolni is kezdtem a fák árnyékában, meg tapsolni, meg a bokacsengőkkel verni az ütemet (Mixashawn utólag felhivta rá a figyelmem, hogy láthatóan nem Amerikában nevelkedtem, mert amcsi diák ilyet sosem csinál, ami tény, mert rajtam kivül csak a bámészkodó latino gyerekek táncoltak, ők viszont nagyon. Most komolyan. Karneváli zene, az isten áldja meg az amcsikat...)
A következő egy órában aztán rávethettük magunkat a dobokra. Én személy szerint a chello szekciót kaptam (közepesen mély dobok, három darab, és folyton ide-oda kell ugrálni közöttük, ami roppant szórakoztató). A dologban az a pláne, hogy a zenekar tagjai soha életükben nem tudtak kottát olvasni: steel pan-en játszani úgy tanul az ember, hogy szépen megtanitják neki, mikor hová üssön. És lőn. Kétszer balra, jobbra fenn, bal kéz bal jobb kéz jobbra fenn, balkéz bal jobbkéz jobbra oldalt, jobbra jobbra, balra lenn. Pillanatok alatt megtanultunk egy rövidebb szösszenetet, azután húsz percen keresztül ismételgettük nagy vidáman, ide-oda táncolva a dobok között, és fülig ért a szánk (nekem legalábbis). Kedvenc világzene-tanárbácsim is jelen volt, és kivette a részét a mókából, amatőrként akárcsak mi.
Mégiscsak megérte felkelni ma reggel :)

A Táncoló Út


Elérkezett jonesborough-i tartózkodásom utolsó napja. Az általános búcsúzkodás és melankólia közepette úgy döntöttem, méltóképp kell megünnepelni a nagy távozást - és pont kapóra jött, hogy a kontratánc-csoport egyik táncmestere megállt az irodánál csevegni a pénteki mesemondás után, és elújságolta, hogy skót felvidéki játékok zajlanak North Carolina államban (ne, ne akarjátok tudni XD), és szombat este naaaagy össznépi kontratánc esedékes.
Amit természetesen nem lehetett kihagyni.
Heidi kapcsolatba lépett a táncmesterrel, aki szives-örömest elvállalta, hogy elfuvaroz a táncra meg vissza is hoz. Igy aztán szombat este kocsiba szálltunk, és mindenféle pörgős tánczenéket hallgatva, vidáman beszélgetve átkocsikáztunk az Appalache-hegységen a mintegy másfél órányira lévő North Carolina-ba (a helység neve Boone volt, mellesleg). Lélegzetelállitó út volt. Magas hegycsúcsok, sűrű, embert soha nem látott erdők, zöld domboldalak birkákkal és tehenekkel pettyezve; pirosra festett szénapajták, fehér keritések a legelők között, és a hegyoldalban kagyargó, keskeny kocsiút, fehér virágú fák, óriás fénybogarak, rózsaszín felhők, völgyekbe leszálló köd, hűvös esti árnyék. Gyönyörű, gyöngyörű, gyönyörű.
A táncot egy Alma-pajta (Apple Barn) nevű helyen tartották, Valle Cruces közelében - és igen, az aminek hangzik: egy nagy, piros pajta a semmi közepén, két legelő és az erdő között, kavicsos úttal és egy kézzel festett táblával, amin csak annyi állt, KONTRATÁNC ITT. Amikor érkeztünk, még kis hiján üres volt; a zenekar (kertésznadrágos hegyi bácsik) hangolta a hegedűit és harmonikáit és egyéb hangszereit (nincs kontratánc élő zene nélkül, Appalachiában legalábbis). A pajta gerendái olyan alacsonyan futottak, hogy néhány magasabb férfinak le kellett hajantia a fejét amikor áttáncoltak alattuk; fából volt az egész épület, szög nem volt benne, és a padló barátságosan ropogott a talpunk alatt. A falak mentén padok sorakoztak, ahová le lehetett tenni a táskákat meg a vizesüvegeket (ebből a szempontból mindenki nagyon előrelátó volt), később pedig le lehetett telepedni és nézni a táncot (én ugyan a négy óra alatt nem éltem ezzel a lehetőséggel...).
Már sötétedett odakinn, amikor szállingózni kezdtek az emberek, és mire észbe kaptunk, tele volt a pajta egy jó kétszáz fős tömeggel - és itt jön a meglepő részlet, a legtöbben velem egyidősek voltak. Gondoljatok bele, kétszáz egyetemista kikocsikázott a semmi közepére a hegyekbe hogy szombat este egy pajtában kontratáncoljon. Megáll az ész és egy helyben ácsorog.
És aztán megérkezett a táncmester (pofaszakállas, szemüveges, langaléta fickó csillogó gombszemekkel, rövid farmernadrágban és a hőségre való tekintettel kigombolt ingben), és elkezdődött a mulatság. Úgy tűnt, a bácsi különösen szeret beszélni az egyes táncok történetéről és hátteréről (mert, bár ugyanazokból az elemekből állnak össze, a kombinációknak van saját neve és számon tartják az alkotókat is) - amikor a tömeg beleunt a hallgatásba, egyszerűen ütemesen dobolni kezdett a lábával a pajta padlóján, és a zenészek rázenditettek.
Három vagy inkább négy órán keresztül táncoltunk. Táncok között kiszaladtunk a teraszra szivni egy kiss friss, hűvös éjszakai hegyi levegőt, bámulni a fénybogarakat, meg legyezni magunkat (a férfiak pólót is cseréhettek, hehe, és persze mindenkiről szakadt az izzadtság, és senkit nem érdekelt) azután visszarohantunk, hogy még időben találjunk párt a következő körre. Minden második tánc hölgyválasz volt (ami azért volt jó, mert lehetett az egyetemista srácok között szemezgetni, és a legtöbbjük még táncolni is tudott...). Sikerült elég jó partnereket kifognom az este folyamán; megpörgettek rendesen, és mindig el is kaptak, szóval a nagy zsúfoltság ellenére nem csobbantam bele senkibe (különösebben...). Táncoltunk klasszikus, kétsoros kontratáncokat, aztán négy párból álló "square dance"-eket, keringőket és körtáncokat is (volt egy pillanat, amikor négy kör forgott egymásban, kettő a fiúknak, kettő a lányoknak, aztán elkezdtük bonyolitani...). A szünetben pedig bejött egy rakat skót dudás és mindenkinek kirobbantották a dobhártyáját... az idő repült, gyorsabban mint hittem volna. Túl gyorsan, ha engem kérdeztek.
Amikor kocsiba szálltunk hogy elinduljunk haza, persze azonnal hasogatni kezdtek a lábaim és úgy lezuhant a vérnyomásom, hogy többször is meg kellett állnunk hazafelé menet, nehogy rosszul legyek; persze ez mind csak akkor tör tá az emberre, amikor elmúlik a tánc okozta eufória...
Azt hiszem, ezzel az estével kellőképpen megkoronáztam a Déli kiruccanást. Hazafelé menet még a dallamok zümmögtek a fejemben, és a nevetés meg a taps meg a tánc; a hegyi ösvény ide-oda fordult velünk, kettőt balra, kettőt vissza, lendületes forduló, fénybogarak, sötét ablakú pajták, éjjeli felhőbe burkolózó Appalchia hegycsúcsai...
Azt hiszem, kezdem kapizsgálni a Széttáncolt cipellők mese mélyebb értelmét...

Búcsú Jborótól


Újra Hartfordban. Tegnap délután Heidi nagy türelemmel egyenként lefejtette az ujjaimat a Kunyhó kerítéséről, betuszkolt a kocsiba, és minden jobb belátása ellenére elfuvarozott a szürke kutyus állomásáig. Laza 23 óra buszozás, és már itt is vagyok megint a Trinityn, ami jó, mert Kata kitörő örömmel fogadott, viszont rossz, mert komoly Dél-hiányban szenvedek, döglesztő meleg van, és vissza akarok menni Jboróba a következő busszal...
(Sajna jövő nyárig várni kell...:)
Jelentem, megvagyok. Csak álmosan és nyűgösen.

2008. július 11., péntek

Törpénelem

Ma megint különleges csemege került a Mesemondó Központ asztalára: Gay Ducey a helyi történelemtanároknak és történészeknek tartott műhelyt arról, hogyan kell a mesemondást (argh, magyar nyelv. Történetmondás, na.) belekombinálni a történelemoktatásba.
Nagyon sokat tanultam belőle.
(Hab a tortán, hogy visszatért az egyik kedves déli katonaember is, ezúttal civilben) (no pun intended) (haha, aki ezt az utalást megfejti, jó nálam egy sörre meg egy fejfájáscsillapitóra XD)
Először is, meghallgattunk Gay nagyitól három rövidebb történetet - kettőt az Aranyláz idejéből (egy soha meg nem talált aranybánya legendáját és az egyetlen nő történetét, akit California államban valaha akasztásra itéltek...), egyet meg a századelei munkásmozgalmakról (egy nevezetes gyártűz, melyben 147 nő veszett oda, és ennek eredményeképp bevezették a biztonsági előirásokat, mint pl. hogy tilos az alkalmazottakra rálakatolni azt ajtót...). Ezek után beszélgettünk egy kicsit; megosztottuk egymással, kinek ki a kedvenc történelmi személye (szegény Lukianosz kissé egyedül érezte magát a sok amerikai elnök és szüfrazsett között...); megtárgyaltuk azt is, milyen akadályozó tényezői vannak a történelemórai mesemondásnak (úgy mint nyavajgó szülők, időhiány, rengeteg időigényes kutatómunka, és a kedvencem, a politikai korrektség... amcsi barátaink továbbra is átugorják a források olvasásakor az 'n betűs szót').
Ezek után villámgyorsan kaptunk 3 történelmi témát, és minél több adatot kellett hozzájuk összedobnunk, lehetőleg érdekes és kevésbé ismert dolgokat (Földalatti Vasút, 13 gyarmat, japán táborok) (aki tudja, melyik micsoda, további jutalomfalatkákhoz juthat, mert most ilyen kedvem van :D)
Ezek után csoportokra lettünk osztva, és minden csoportnak össze kellett raknia egy érdekes történetet valamelyik témából, és elő is kellett adni; mi a Földalatti Vasutat húztuk, és remek kis sztori kerekedett belőle, eladhatnánk Steven Spielberg-nek...
(Mindeközben ítéletidő tombolt odakinn és veszettül szakadt az eső. Nem mintha zavart volna minket az alkotásban...)
Kaptunk finom ebédet is, meg hatalmas gyümölcstálat, és a műhely végeztével levonultunk a szokásos délutáni előadásra. Gay ezúttal, csak a kedvünkért, mesélt még egy igaz történetet, ami engem személy szerint eléggé lenyűgözött. New Orleans-ban nőtt fel, abban az időben, amikor még keményen szegregáció volt: fehérek és szinebőrűek nem is utazhattak ugyanazon a villamoson. Na, ő fehér kislány létére összehaverkodott egy csapat fekete énekessel, és az egyikükkel éveken keresztül csak telefonon beszélhetett; amikor az első középület (a városi könyvtár) integrálására sor került, ketten együtt mentek el, kart karba öltve, életükben először ugyanabba a könyvtárba... (és a tömeg kis hiján meg is lincselte őket érte...). Nagyon nagyon érdekes és tanulságos történet volt...
Egyébként mesél népmeséket is. Valamiért különös szeretettel viseltetik Indonézia iránt (Törpeszarvas Reloaded, naná); ami azonkban ennél sokkal érdekesebb volt, az egy újabb mesemondói bravúr, amit eddig nem láttam senkitől: elmesélt egy mindenki által tökéletesen ismert népmesét (Catskins, a Hamupipőke itteni változata, hallottam már jó néhányszor, sőt, az előadás előtti este valaki az Áfonyabogban is azt mesélte), minden különösebb változtatás nélkül - és egy pillanatra sem untuk el magunkat. Gay nem mászkál a szinpadon, nem zenél, nem visel jelmezt - pusztán szavakkal és előadásmóddal képes egy unalomig ismert sztorit érdekessé és élvezhetővé tenni. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de el kell tőle lesnem.

2008. július 10., csütörtök

Argonautica

Most olvasom a neten hogy rekonstruálták az Argót, és múlt hét óta megint görög vizeken hajózik; augusztus 12-én érkezik Velencébe.
A fél karomat adnám ha rajta lehetnék. Grrrr.
Úgy értem, AZ ARGÓ. Kedvenc görög mítoszom. Hajózás, kalandok, istenek, hősök, action romance desire. Atalanta akarok lenni. (Az egyetlen nő a fedélzeten XD)
Ha hazamegyek, újraolvasom Graves-től az Aranygyapjút. Aztán a következő expedicióra majd benevezek... ki tart velem? :D
Ime a cikk

2008. július 9., szerda

És megérkezett a szupernagyi

Hát, belevágtunk az utolsó hétbe (hüpp hüpp) - ma reggel megérkezett negyedik (és az én amerikai kalandom szempontjából egyben utolsó) bentlakó mesemondónk, Gay Ducey.
Gay Ducey gömbölyded, aprócska asszonyság, csillogó pontszemekkel és egérszerű arcocskával; New Orleansban nőtt fel, izig-vérig mosolygós, eleven déli nőszemély. Mindig nagyon választékosan beszél, de pereg a nyelve, és amilyen tisztességes nagymamának tűnik első látásra, olyan bolondos tud lenni a szinpadon. Többször szereplet már a Fesztiválon - és annak ellenére, hogy se honlapja, se CDje, se egyebe nincs, profi egy nőszemély...
A mai előadáson személyes sztorikat mesélt, viccesek voltak és könnyedek; nem estem hasra tőle, de megszerettem, az biztos. Este, akárcsak a többi bentlakó szokott, lejött ő is az Áfonyabogba a szokásos kedd esti mesélésre; és ott aztán kibújt belőle a mókamester...
Az első kérdése az volt, ki tudja, mi is az a trickster (igen, feltettem mind a két kezemet...). Azután elmondta, hogy amikor egy ázsiai könyvtárban dolgozott, egy indonéz bácsi mesélt neki egy történetet... (és itt már vigyorogtam mint a tejbetök. Naná hogy tudtam, mi következik. Törpeszarvas.) És előállt egy olyan mesével, hogy könnyeztünk a nevetéstől. Sok Törpeszarvas-sztorit olvastam/hallottam már, de ez új volt nekem is, ami csak hozzátett az élvezethez. Gay pedig határozottan Törpeszarvas-karakter a csillogó kis gombszemekkel és a vékonyka hangocskával és a turcsi orrocskával - és még rá is játszott...
Kiváncsi vagyok, legközelebb mivel áll elő...

(Az Áfonyabogos mesélés egyébként ezen a héten is remek volt, legalábbis ami a felhozatalt illeti. Hallottam egy vadiúj Jack-mesét és egy egészen érdekes Hamupipőke-változatot, valamint mindenféle egyéb, főleg személyes sztorikat. Közben Joe bácsi isteni karamelltortáját falatoztam és forró teát ittam, csak hogy megadjam az alaphangulatot...)

2008. július 8., kedd

Ötödik blog

Taramm-pammpammpamm, dobpergés. Ma megnyitottam az ötödik blogomat.
(Okleveles grafomán. Éljen éljen XD)
Az alábbiakban már emlitett Tündér Ilona versus Jack történet, úgy tűnik, szétfesziti a népmesei kereteket, és ennek megfelelően úgy döntöttem, Lukianoszhoz haosnlóan rövidebb blogbejegyzésekre bontom, hadd élvezze mindenki. A blog jelszavas, akárcsak kedvenc görög szónokunk, szóval aki kedvet érez az olvasásához, az tegye fel a mancsát, és kap meghivót (és igy egyben újra végigélheti a Bloggerbe való bejelentkezés semmihez sem hasonlitható izgalmait).
Igen, a blog angolul van. Lesz magyar verziója is, de mivel ezt az amcsik adták házi feladatba, előbb az angolt kell befejeznem... (és az se mostanában lesz...)
Megyek vissza pötyögni.

2008. július 6., vasárnap

Elhalasztott szülinap

Mely költői cim arra utal, hogy bár tegnap volt július negyedike, ma tartották a függetlenségnapi tüzijátékot (és nem, nem jelentek meg gigantikus űrhajók az égen. Mondjuk kétlem, hogy ha megtennék is, pazarolnának egy űrsiklónál többet Jboróra...)
Ennek örömére halálra dolgoztunk magunkat ma a Központban; mire hazatámolyogtam, este hét óra volt, és Janna felhivott, hogy van-e kedven velük grillezni és a házukból nézni a tűzijátékot. Volt. Ugyanaz a csapat, akikkel két hete már mulatoztunk egyet; közösen megalkottuk a nyársakat meg feldaraboltunk minden feldarabolnivalót, azután zenét hallgattunk a kertben, kutyákkal játszottunk és swinget táncoltunk órákon át, mig végül kész lett a kaja. Fénybogarak és gyertyák társaságában megvacsoráztunk, aztán kifeküdtünk a ház elé a fűbe és kisgyerekes módon kiélveztük a tüzijárék minden pillanatát.
Most pedig hullafáradt vagyok és fáj a fejem is, úgyhogy mentem csicsikálni.

2008. július 5., szombat

Tovabbi tricksterek

(Bocsat az ekezetekert, az irodaban vagyok)

A szabadteri asztaloknak uldogelo emberek es a hetvegi bameszkodok szamara a Kozpont ma keszult egz kis extra mulattatassal is: beszerveztek Andyt egy kis szabadteri mesemondasra. Andy meg beszervezett engem, ugyhogy amikor befutottam a reggeli teaval-kaveval (igen, a mesmeondok is kavefozessel kezdik a szamarletrat, hehe), azzal fogadott, hogy "keszulj, kiscsaj, ma dolgozol". Megfelezte velem a fellepeset.
Amint allitotta, teljesen onos erdekbol, mert kulonban sem fizetnek erte, akkor meg minek eroltesse meg magat. Mondat ezt amikor mar tobb oraja kinn lebecolt a placcon es szorakoztatta az embereket (vagy megbotrankoztatta oket, hogy vesszuk...).
Nagyban nyektettem az agyam, mit meseljek, mert az alapkeszletet mar ellottem a mult heten es tul buszke vagyok hozza, hogy ismeteljem magam - Heidi viszont magyar mesevel konferalt fel, meg tudtam is, hogy arra fognak szamitani. Igy aztan magamba szalltam, vettem egy mely levegot, es magamra parancsoltam. Kickass magyar mese, egy-ketto-harom, most.
Ludas Matyi.
Vegigfutottam rajta ketszer-haromszor, hogy meglegyen minden kifejezes, de igazabol elegge egyszeruen lefordithato, es ahogy agyaltam rajta, tulkepp rajottem, hogy szeretem is a tortenetet (trickster trickster, hehe). Atvillant az agyamon, hogy embertarsunk agyba-fobe verese esetleg melyen erintheti az erzekeny amerikai lelkuket - de aztan ugy dontottem, rendes mesmeondo ilyesmivel nem foglalkozik (foleg amikor Andy mar egy hete garazdalkodik a varosban es meg mindig telthaza van, pedig o aztan nem tisztel se istent se embert). Szoval szepen felmasztam a szinpadra Heidi konferszovege utan, es... meseltem. Es az emberek imadtak Matyit. Egesz csinos kis tomeg gyult ossze a teren a nagy meleg ellenre (meg egy magyar ficko is volt, bar eros akcentussal beszelt - nagyon megorultunk egymasnak:). Volt nagy bologatas meg vigyorgas, meg cinkos kuncogas (ezek egy kozonseg altalanos reakcioi a trickster-mesekre); Andy neha hangosan kacaraszott egy sort, meg beleszologatott, amitol aztan nekem is oldodott a kezdeti idegessegem, es a vegere egesz jatekos, jopofa eloadas kerekedett a dologbol.
(Minden elso meselesnel ilyen kozonseget akarok!!!)
Nah, ez a mai happening. Megyek vissza dolgozni, Andy ma mesel utoljara.

Táborozás a Tizenkilencesekkel

A Tizenkilencedik Tennessee Regiment táborából már eltakarodott minden turista, és hős katonáink vacsorához készülődtek, amikor a lemenő nap fényében átmásztam a patakon, és besétáltam a táborukba. Az egyik közlegény fát apritott, egy másik katona pedig a tüzet élesztgette; ez utóbbi felpattant, amikor meglátott (a közlegény szemöldöke meg a homlokára szalad, "ki ez a zakkant nőszemély aki ilyenkor sétál be"), és vidám mosollyal üdvözölt. Előadtam, hogy csak épp erre kószálok, és kiváncsi vagyok az amerikai történelemnek erre a szegletére is (hagyományőrzőket mindig zárás után kell zaklatni, akkor bukkan az ember az összes érdekes sztorira), mire betessékelt a közös sátor alá, keritett nekem egy széket, bemutatott az alakulatnak, és a kapitány röviden összefoglalta nekem a Tizenkilencesek történetét. Amit nem fogok megismételni, mert csak halvány emlékeim vannak róla. Azzal végződött, hogy a fegyverletétel idejére ezerfős alakulatból alig nyolcvanan voltak életben, és közülük sokan meghaltak hazafelé menet egy vonatbalesetben...
Hamar felfedeztem, hogy a polgárháborús hagyományőrzés errefelé csak félig történelem - félig személyes ügy. A csapat minden tagjának volt ükapja vagy egyéb felmenője a háborúban (jaigen, gyengébbek kedvéért: még mindig Déliekről van szó. Jenki ide nem teszi be a lábát, vagy ha igen, nem megy ki élve...XD); és amellett, hogy oktatási céllal üzemeltetik a mókát, a saját véleményüket és elveiket is kifejezik általa. Lehet kacarászni, de igen, még mindig nem vette be a gyomruk, hogy vesztettek. Elmagyarázták nekem, milyen történetet örököltek ők az egész dologról - Tennessee sose volt nagy rabszolgatartó állam, az itteniek azért harcoltak a déli oldalon, mert nem akartak központi kormányzatot, önálló állam akartak maradni. Voltak rabszolgáik, persze - ahogy Grant bácsinak is, évekkel a háború után. Hehe. Szóval előadták nekem a polgárháború másik oldalát is (hihetetlenül izgalmas és érdekes volt, egyébként - újabb gyöngyszem az amerikai élményeim sorában...).
(Ez megmagyarázza azt is, miért van, hogy ugyanaz az ország egy polgárháborúnak mindkét oldaláról megemlékezik, ami számomra még mindig mókás...:D)
Túlesve az alapvető információkon, kötetlen beszélgetésbe torkollott a dolog. Legalább olyan kiváncsiak voltak Magyarországra, mint én Amerikára, igy aztán megtárgyaltunk mindenfélét, ami épp eszünkbe jutott - meséltem nekik az utazásaimról, ők meséltek nekem a történelmi fesztiválokról; meséltem nekik Magyarországról, meséltek nekem Jboróról, és igy tovább. A szót az ő részükről jórészt a kapitány és Mad Dog vitte - utóbbi az a fickó volt, aki felszedett a tábortűznél, nagy szakállú, csillogó szemű, filckalapos figura, egyik kezében egy fémbögre levessel, másikban cigarettával. Azért nevezik igy, mert ő morog a leghangosabban a jenkikre; mellesleg klasszikus déli fickó, saját bevallása szerint hillbilly, és esküszöm, az egész angol intézet elhasalna az akcentusán... amikor besötétedett, gyertyákat gyújtottunk, és a köröző fénybogarak társaságában mesélésre került a sor; ők csatákról meséltek, és magyar népmesét akartak hallani; kaptak garabonciásokat (micsináljak, velük van tele a fejem, hehe), amire megállapitották, mennyire király történet (ami egy déli csapattól nagy szó, mert itt a mesemondás a vérben van), azután tovább beszélgettünk; a török uralomra terelődött a szó, mire kaptak egy kis Eger ostromát ráadásképp. Na, ez kimeritette a "jókor, jó helyen" fogalmát. Ott ültem három faggyúgyertya fénykörében egy konföderációs táborban, körülöttem nyolc marcona kinézetű, ingujjra vetkőzött déli katona, akik csillogó szemekkel hallgatták a történetet; időn és téren keresztül pontosan bele tudták magukat érezni a helyzetbe, és mindannyian előrehajoltak a székükön, úgy hallgatták a történetet. Először persze fel kellett vezetni a sztorit a többi vár elesésével meg az összeurópai hozzáállással, és persze az alapfelállást a létszámbeli különbséggel meg minden egyébbel együtt - de megérte, mert amikor közöltem, hogy a vár öt hétig kitartott és átvészelte az ostromot, a katonák a levegőbe boxoltak és megeresztettek egy éljenzést. Ritka és különleges pillanat, erre nincs mit mondani.
Beszélgettünk még egy darabig; a gyertyák elcsepegtek, hűvös szél támadt fel a patak felől, és a közeli susnyásban valami megijeszthetett egy szkunot, mert életemben elször szagoltam olyat is (pfűűű, a közelemben sem volt, és mégis bűzlök). A regiment megállapitotta, hogy jó fej vagyok, és én is ezt gondolom róluk; végül aztán fogtam a cókmókomat, és visszakocogtam kicsi kunyhómba a patak túlpartján. Most, ahogy a patak modern oldalán ezeket a sorokat gépelem, a 19. századi oldalon még mindig lobog a tábortűz, és néha-néha felharsanó nevetést is hallok.
Lehet, hogy Észak nyerte a háborút, de azt hiszem, a Déliek nyerték meg a szivemet.

(Reggeli kilátás az ablakomból)

(Tábor a parkban)

(A közös sátor közelről, jobbra Konföderációs zászló, meg mindenféle turisták)
(A csapat egy része fotósoknak pózol a főutcán, kapitány bal szélen látható)
(A tábor, részlet)

(A tábor a tűzrakó hely felől, avagy abból az irányból, amerről este besétáltam)

(Labjegyzet: odahaza Europaban hajlamosak vagyunk minden amcsit jenkinek hivni. Idelenn Delen hamar megtanulja az ember, hogy ezt a hibat ne kovesse el, mert a lejenkizett deliek viszont hajlamosak vasvillaval megtorolni a sertest...)

Mindenkinek boldog július negyedikét!

Ahogy számitani lehetett rá: egész nap pezsgett az élet Jboróban. Már kora reggel lezárták a főutcát, és emberek táboroztak le mindkét járdán, hogy jó kilátásuk legyen a parádéra; a Központ előtti téren kávézóasztalokat és egy szinpadot állitottak fel, a parkban hagyományőrző játszóteret, és az egész főutca mentén hatalmas kirakodóvásárt. A jegyirodában folyamatos volt a pörgés (egész héten teltház volt, elképesztő), de Heidi gondoskodott róla, hogy néha elszabadulhassak bámészkodni, és ezt is tettem. A nap esmeényei röviden:

1. Érkezés reggel kilenc és tiz között, árusitásra szánt mézeskalács jelentős hányadának sutyiban való elfogyasztása, a személyzet több bűnrészes tagjával együtt.

2. Nyitás, majd kiülés a Központ virágágyásába, ahonnan remek kilátás nyilt a parádéra.

3. Parádé megtekintése (képek később)

4. Téblábolás a Központban, segédkezés a jegyirodában. Segédkezés a "játszótéren". Önfeledt játszadozás mindenféle régi játékokkal, úgy mint csiga, karika, üveggolyók, pörgettyűk, "jack" (pici izék amiket össze kell szedni melőtt a feldobott gumilabda kettőt pattan), és egyebek. A játszóteret kizárólag velem egyidős és nálam idősebb egyének uralták, és egyáltalán nem zavartattuk magunkat...:D

5. Kószálás a kirakodóvásárban, mindenféle egyének lelkes lesifotózása. Látogatás az indián faluban és a polgárháborús táborban, futólag.

6. Andy délutáni előadásának megtekintése, egy óra fetrengő röhögés

7. Meglógás Andyvel a Központból interjú céljából, nagy adag csokifagyi beszerzése, üldögélés a főutca egyik padján és kötetlen beszélgetés (melyet csak néha szakitanak meg olyan jelentek, mint pl. amikor Andy felpattan, hogy egy üres babakocsit tutujgasson, majd azt motyogja, "micsoda ronda gyerek"... *sok idősebb egyén a könnyebbség kedvéért babakocsiban tolja a bevásárlószatyrát*) (igen, Andy néha elfelejti, hogy épp nem dolgozik) (Andy beszól a szülőknek, akik pórázon sétáltatják a kölykeiket. Idegenvezető akcentussal közli vele, hogy ezek itt vakvezetésre kiképzett gyerekek...XD)

8. Janna előadásának megtekintése a gyerekszinpadon (Janna is a Központban dolgozik, mellesleg drámaoktató, ma délutánra csillámporos mesemondó tündér és bűvész)

9. Kontratánc (igen! igen! igen!!! Az élmény és a hangulat szakasztott ugyanaz, mint első alakalommal, csak most egy női táncmesterünk van, aki rimekben beszél, és az emlegetett jópasik sorából csak Gorduin van jelen)

A táncból egy kicsivel korábban jöttem el, mert forogni kezdett a fejem; ahogy visszasétáltam a kunyhóhoz, tábortüzet pillantottam meg a fák között, és felfedeztem, hogy az indiánokkal ellentétben, akik hazacuccoltak éjszakára, a Konföderációs hadsereg odakinn szándékozik tölteni az éjszakát is. Ezt pedig nem lehetett kihagyni...

2008. július 4., péntek

A Déliek már a spájzban vannak!!!

Ma reggel arra ébredtem, hogy egy Konföderációs alakulat táborozik a Kunyhó ablaka alatt :D
Hát lehet ennél tökéletesebben kezdeni egy Július 4-ét?...
Alig várom, mi következik legközelebb...:D

2008. július 2., szerda

Pimasz a házban

(Resident Trickster. Affene a fordításba XD)

Igen, ismét Jonesborough-ban, kicsi kunyhómban és a pezsgő ISC életben. Ezen a héten megint új mesemondónk van: Andy Offutt Irwin, avagy A.O. Irwin, avagy Andy, avagy a fura fejű fickó a liliommal a szájában...
Andy ízig-vérig trickster (bocsi, még mindig nem találtam pontos forditást, javaslatokra vevő vagyok - egyelőre a pimasz, a csirkefogó és a hivatásos istencsapása között ingadozom. A szagirodalom legtöbbször kópénak forditja, ami szerintem nem fedi le a helyzet komolyságát...)
Egyébként láttam már fellépni a fesztiválon (hűha, bocsánat, A Fesztiválon), és meg is emlékeztem róla, kétszer is, bizony; ha esetleg nem emlékeznétek, itt lehet csalni: egyszer, kétszer. Nna.
Andy megjelenik, és fel-alá rohangrál az épületben; Andynek be nem áll a szája, Andy láb alatt van a kasszánál, Andy a frászt hozza a betévedő vendégekre, Andy csatlakozik odakinn egy iskolás csoporthoz, Andynek fogalma sincs, hol kéne lennie, mindig pontosan ott van, ahol lenni akar; Andy megzsarolja a közönséget hogy nevessen hangosan, Andy cigánykereket hány, Andy eltéved, Andy megkerül, Andy falra mászatja a konfert aki belesül a mondókájába, Andy megmondja a tutit ("Ideát Amerikában bezárják az iskolákat, ha leesik pár hópehely. És ez kérem nem azért van, mert fő a biztonság, hanem mert lusták vagyunk."). Andy előadja a kánai menyegzőt megzenésitve (és imádjuk érte. "A legemberibb történet a Bibliában. Jézus elveszit egy vitát a mamájával szemben."). Ja, és itt van Marguerite néni is, teljes valójában, aki 85 éves és nemrég kapta meg az orvosi diplomáját (a 'teljes valójában'-t úgy kell érteni, hogy Andy random módon váltogatja a személyiségeit...)
Hát, az előző kettőtől gyökeresen eltérő élmény, az biztos.
Még mindig nem tudom, nevezzem-e a fickót mesemondónak (ha bárhol máshol lennénk és nem az ISC-ben, gondolkodás nélkül azt mondanám, hogy stand-up comedy), de megvallom őszintén, nem is érdekel (úgy tűnik, a többieket sem, mert minden nap teltház van - csak tudom, egész délelőtt én vagyok a jegyirodában). Amellett, hogy a legidiótább dolgokat csinálja a szinpadon, és mindig épp azt teszi, amihez kedve szottyan, valamint hogy az elmúlt két napban a kánai menyegző volt az egyetlen történetnek nevezhető történet, amit hallottunk tőle... valahol van benne valami mélyebb, mint a puszta idiotizmus. A fickó okos. Sőt, olyan okos, hogy úgy döntött, inkább komolytalan marad. Sokat dolgozott reneszánsz fesztiválokon (soká éljen a középkor :D), és a vérében van az a fajta bölcs bolondság, ami a régi szép időkben az udvari bolondok sajátja volt (nini, egy kolléga, szólt a tarkabarka hölgy). Visszaemlékszem arra, amit Galamb mondott: "Amiben nincs nevetés, az nem lehet igazán szent." Amellett, hogy könnyesre röhögjük magunkat minden előadásán, valahol valamit mindig tanulunk belőle.
Például, hogy lehetséges emberi tüdővel másfél percen keresztül folyamatosan fütyülni.
Most komolyan. Ebben valahol biztos van egy metafora...

Visszapillantó

Csekkoljátok a korábbi bejegyzéseket, befejeztem a New Orleans sagát ;)

Jack, a Fehér ló fia

Most szóljatok hozzá. Jack meséket olvasok a házi feladatomhoz (ami nagyobb bulinak igérkezik, mint elsőre gondoltam volna - a kreativ házi feladatok koncepcióját otthon is be lehetne vezetni...); beszereztem egy teljes könyvet meg egy CD-t, és most művelődöm.
Mielőtt megkérdeznétek: Igen, van olyan, hogy amerikai népmese, az indián rezervátumokon kivül is. Errefelé legalábbis van. Az "errefelé" jelen pillanatban az Appalache-hegység déli részét jelenti it Kelet-Tennessee-ben, egy helyet, ami sajátos kultúrával rendelkezik: mesemondás, kontratánc, kis falvak az erdőkben - ez az Egyesült Államok kollektiv "vidék"-e, a falusi élet minden bújával és bájával. Nos, ez a hely Jack otthona. Tudom, hogy a legtöbben hallottatok már Jackről, csak nem tudtok róla: ő a srác a varázsbabbal meg az égig érő paszullyal. Naugye.
Persze most aztán lehet belém kötni, hogy a legtöbb Jack mese valójában különféle európai mesék késői verziója, és mindnek van csinos AaTh száma is, szóval tulképp nem "igazi amerikai", hanem ír meg angol meg német meg minden egyben, akárcsak az itt élő emberek. Hát, oké, akkora a második legigazibb, az indián mesék után. Na. Viszont na nem csupáljuk le a meséket a hülye AaTh motívumindexig, akkor a Jack mesék olyan amerikaiak, amilyet csak akartok: a fordulatok, a gondolkodásmód, a szereplők és a helyszínek mind igazodtak az amcsi képzeletvilághoz (a múlt században, nem most, hehe), és különben is, Galambasszony üzeni, hogy AaTh elhúzhat a búsba a számaival együtt. Egyetértek.
Lényeg a lényeg, itt ülök, olvasgatom a Jack meséket, néha jókat kuncogok, ha egy-egy dolog ismerős máshonnan is (hetet egy csapásra... hol hallottam már ezt?...). Azután találok egyet, igéretes cimet visel, Jack és az öreg sárkány, és olvasni kezdem (persze hogy rá van irva, AaTh 301A, de hát ki a fészkes fene tudja őket kivülről?...). Jack és a két bátyja, Will és Tom egy erdőben vándorolnak, és egy kunyhóban szállnak meg éjszakára; reggel Jack és Tom útnak indulnak dolgozni, Will pedig otthon marad ebédet főzni... egyszercsak megjelenik egy öreg sárkány és megeszi az ebédet... másnap megint... végül Jack marad otthon és elkergeti a sárkányt, majd követik a nyomokat egészen egy tátongó nyilásig, ami a föld gyomrába vezet... Jack leereszkedik, és az Alvilágban találja magát... megment három királylányt, megöli a sárkányt... a bátyái úgy döntenek, elfutnak a nőkkel és őt lenn hagyják, elvágva a kötelet...
HÉ, csak nekem ismerős a sztori?!
Mert ha igen, mindenki takarodjon azonnal Fehérlófiát olvasni!!! :D

Szerintem ez nagyon mókás :))) Vajon hogy került ide a történet?... Az a legszebb az egészben, hogy igy a fő eseményeket leirva ugyanaz a mese is lehetne, de olyan szépen belecsiszolódott a helyi világba, hogy csak na; Jacknek nincs kardja, viszont van fejszéje, mert a három tesó erdőt irtani indult, hogy új földet törjenek fel maguknak itt a nagy ismeretlenben. A sárkány ember formájú (!!!) és pipázik, és a tesók nem zabkását főznek ebédre, hanem helyi kaját :D És nem láncon ereszkednek le a lyukba, hanem hickory kötélen :D
Most aztán lehet előállni a nagy legendával, hogy valamikor, évszázadokkal ezelőtt, volt egyszer egy magyar mesemondó, aki elindult Amerikába...
(*elbújik a néprajzosok lövései elől*)
Just kidding.

2008. július 1., kedd

A szürke kutyus dicsérete

26 órát ültem a buszon New Orleans és Jonesborough között (Atlanta, Knoxville, Johnson City). Mindkét átszálláskor 3 órás várakozási időm volt, több mint elég, hogy ne kelljen aggódnom a csatlakozás miatt; alapjában véve az út elég zökkenőmentesen telt.
Megállapitom, hogy szeretek a szürke kutyussal utazni (ez itt a reklám helye). Az amcsik már az emlitésétől is kiütést kapnak, és ahogy néhányok fogalmazott, buszon csak "egy bizonyos" társadalmi réteg utazik (értsd: akinek nincs pénze repülőre, vagyis a kisebbségek). Tény, hogy a buszon mindig van valami happening, és jó sok érdekes emberrel lehet találkozni (most épp spanyolul tolmácsoltam egy lányak, és egy skót vándor gyógyfüvésszel cseréltem meséket). Mellesleg meg szeretek ülni, zenét hallgatni, és kibámulni az ablakon, ahogy több ezer mérföldnyi táj suhan el mellettünk; ilyenkor érzem, hogy valóban úton vagyok. (Láttam szoptató őzikét!!! És keresztülhaladtunk a cserokí erdőkön is. Valamint Athénen és Smyrnán. Mondom, hosszú út volt...XD)

Közvélemény még egyszer

Azok, akik még mindig olvassák a blogot, jók nálam egy sörre :D Komolyan, háromszáz-valahány bejegyzés. Ennek a nőnek elment az esze...

Szóval, akik még mindig kitartanak az olvasásban (virágokat szór a rajongóknak), azokhoz lenne egy kérdésem:
Az ISCben Heiditől azt kaptam házi feladatnak, irjak egy szösszenetet, amiben egy magyar népmesét és egy amerikai népmesét kombinálok össze. Az alap már megvan (az égig érő paszuly és az égig érő fa, avagy Tündér Ilona meets Jack), de jó grafomán író módjára úgy gondoltam, nem hagyom ennyiben, és teszek mindkét oldalba egy csipetnyit más mesékből is.
Szóval, kinek mi a szive csücske a magyar mesevilágban, amit szivesen látva beledolgozva egy amcsiknak szóló könyvbe?... ;) Lehet elereszteni a vagányabb fantáziátokat ;)
Kösziiii :)
(Sörért augusztusban lehet jelentkezni, a kérdésre válaszolóknak egyéb jutalomfalatka is jár :D)

New Orleans Arc 9 - Egy másfajta Dél

Vasárnap reggel templomba mentünk - jó, mondjuk inkább úgy, hogy istentiszteletre. A kis gyülekezet mindig valakinek a lakásán gyűlik össze, és Angela tartja a szertartást; zsoltárokat énekeltünk zongorakisérettel, közösen imádkoztunk, Angela elmesélte József történetét a Bibliából és tartott némi elkélkedést a jelentéséről - kedves kis társaság volt, és családias vasárnap reggeli istentisztelet. Semmi kifogásom az ilyesmi ellen, valszeg az apostolok idejében se volt nagyon különböző...
Délután aztán egy egészen másfajta Déli mókának néztünk elébe: Angela barátnői jöttek ebédre és mahjong-partira. Kedves, vidáman fecsegő déli hölgyek népes csapata, akik mindenféle finom ételt hoztak - gumbót, salátát, fűszeres csirkét, ilyesmiket. Az asztalnál aztán ment a csevely mindenféléről - családról, kertészertől, időjárásról, meg arról, milyen tipusú lőfegyver a legalkalmasabb a betörők elriasztására (és miközben a pisztolytípusokat és azok preferenciáit tárgyalták, még a kisujjukat is eltartották a teáscsészétől) ("Ugyan, kedvesem, azzal nem ütsz elég nagy lyukat a komoly vérveszteséghez...") (ááá, nem, csak halkan kuncogtam...)
Négyesével ültünk le mahjongozni - kínai játék. Ami azt jelenti, ááááállati bonyolult... valahol a póker, a römi és a dominó között helyezkedik el, felerészt taktika, felerészt szerencse. Az ötödik körre már egész jól belejöttem...
A hölgyemények késő délután távoztak; akkor már nem volt más hátra, mint összecsomagolni, és elkapni a buszt. Angela kivitt az állomásra és elbúcsúztatott; csomagolt nekem szendvicseket és innivalót, hogy kihúzzam Jonesborough-ig valahogy...

Tudjátok, New Orleans volt a nagy utazás legtávolabbi pontja. Innentől már csak hazafelé megyek...

2008. június 29., vasárnap

New Orleans Arc 8 - Éjjeli buli - "dirty South..."

A hámból való kirúgás egy new orleans-i szombat estén nem mást jelent, mint egy kiruccanást a franica negyedbe, és egy sétát a Bourbon Street-en. Ártatlanul hangzik mi? Frászkarikát.
A Bourbon Street a város legendás utcája - tulajdonképpen több blokknyi nyitott szórakozóhely, ahol alkonyattól pirkadatig (huh, vámpír utóhatás) zajlik a karnevál, évszakra való teljes tekintet nélkül (nonstop mardi gras!). Ahogy közeledtünk a helyhez, egyre nagyobb hangzavar és egyre több ember töltötte ki a mellékutcákat; azután egyszerre csak kirobbantunk a sikátorból a "Bourbonre", és mindenhol fény volt, zene, kiabálás és karneváli hangulat. A kovácsoltvas erkélyeken emberek álltak gyöngysorok súlyos fürtjeit lóbálva, és néha ledobtak egyet-egyet a járókelőknek (a karnevál alatt az kap láncot, aki megvillantja a melleit, de persze most nincs karnevál... sebaj, majd legközelebb XD ). Minden étteremnek, pubnak és kocsmának tárva-nyitva állt az ajta, és kivétel nélkül mindenhol élőzene szólt, teljes hangerőn, egymásra ügyet sem vetve - a heavy metáltól a jazzig, a popzenétől a cajun népzenéig volt ott az égvilágon minden. Angelával ajtótól ajtóig sétáltunk, és megálltunk mindenhol hallgatózni (ha bemész valahová, venned kell valamit). Tobzódás ide vagy oda, az egész utcán volt ám színvonal. Amerikában akárhol dobsz el egy követ, tiz olyan énekest találsz, aki kisujjból leénekelné a nagy dívákat - az igaz profik nem a nagy szinpadon vannak, hanem az ilyen kis meghitt helyeken, mint egy Bourbon street-i kocsma. A legtöbbjüknek mikrofon se kellett...
Az abszolút király zenétől eltekinve a francia negyed sötétedés után Szodoma és Gomorra, annak minden bájával együtt.
Amelyik épület az utcában nem kocsma, étterem vagy ajándékbolt, az bizony sztriptízbár vagy egyéb sátáni hely; az utcán nagyban zajlik a féktelen bulizás (bár elég sok volt a vidám és ártatlan szemlélődő is, mint például én). Mindenfelé nőnek öltözött férfiak és alig öltözött nők grasszálnak (utóbbiak nagy része a leánybúcsúkra érkezett, és egyáltalán nem hivatásos, csak szeretne úgy kinézni, hehe...). Angela kitalálta, hogy utolsó esténk alkalmából most aztán mindent lehet; a zenehallgatás mellett megbámultuk az embereket is, Angela szóba is elegyedett velük (az én szövegértésemet a zaj és az akcentus egyaránt jelentős mértékben csökkentette...); a nyitott ajtón keresztük bebámultunk egy bárba, ahol a helyi hölgyemények épp azzal szórakoztak, hogy a közönségből hivtak fel férfiakat a szinpadra táncolni a hölgyek legnagyobb örömére. Szemlegeltetés céljából. A következő körben csajok voltak soron, három ártatlan pofijú, szőke southern belle meg három fekete csajszi - hát, volt mit rázniuk, és rázták is rendesen... ki meg jókat kacarásztunk. Egy másik bárban a város egyik történelmi nevezetessége, a 80 éves kánkántáncos szerepelt éppen (jól konzervált nő, az biztos, de a szemei sarka szerintem már összeér a tarkóján, annyi cérna van benne...). Amikor megjegyeztem, hogy magamfajta jókislány nem való ilyen helyre (épp két copfot és térd alá érő szoknyát viseltem...) Angela először egy tarkabarka ruhaboltba rángatott be, ahol nagy lelkesen vettem magamnak mardi gras szinű (sárga-lila-zöld) himzett miniszoknyát a hozzá tartozó... (hm, ilyet is csak az angolok tudnak kifejezni, "poor excuse for a top") felsővel együtt (nem pazaroltak rá túl sok anyagot, fogalmazzunk igy...), utána meg betévedtünk egy fehérneműboltba is, szintén "dirty south" stílusban... (mielőtt himnemű olvasók mindenféle úriemberhez nem méltó gondolatokra ragadtatnák magukat, közlöm, hogy nem, nem vettem semmit. De antropológiai tanulmánynak érdekes volt, az biztos...) Angela közben úgy döntött, kitanit egy kicsit nőiességből, és rögtönzött eszmefuttatást tartott arról, hogyan kell nőies nőnek lenni, és úgy viselni magad, mint egy királynő, hogy a férfiak hason csússzanak utánad (ebben pedig ő is, mint a legtöbb déli nő, totális mértékben verhetetlen...)
Miután kétszer végigsétáltunk az utcán és magunkba szivtuk a hangulatot, végül hazafelé vettük az irányt. A kocsiban énekelni támadt kedvünk; Angela szabadkozott ugyan, hogy amióta beteg volt, a hangja nem az igazi, de azután dalolgatott egy kicsit egy-két musicalből meg gospelből - picit aggódtam, hogy kirepülnek a kocsi ablakai, és a környező házakban beindul a riasztó... igen, hihetetlen hangja van, erős és dögös. A garázsban ülve az estet a Little light of mine-nal koronáztuk meg - ez az utolsó emlékem mielőtt ágyba zuhantam a kimerültségtől...

New Orleans Arc 7 - Nappali buli

Szombat reggel a Gyermekek Kastélyában kezdtünk; az, aminek hangzik, egy csinos tornyos épület egy szomszédos városban, ahol minden szombaton mesemondók lépnek fel. Angela egyik barátja, Donald Lewis volt műsoron; a közönség sajnos (bár Angela szerint a terem legtöbbször tömve van) ezúttal csak belőlünk és még két gyerekes anyukából állt, akik kisbabával jöttek, és félúton megunták a dolgot. Ami nem Donald hibája volt, ő ugyanis remek mesemondó (mellesleg képzett színész, és látszik is rajta), és én személy szerint egy órán keresztül gurultam a nevetéstől. Brer Rabbit mesék voltak műsoron, és egyéb tricksterek (gyenge pontom, tudom); jó szöveg, jó adag pantomim, minden ami kell. Amikor hármasban maradtunk a szinházban (nem számitva a hangpultos lányt), Donald úgy döntött, akkor inkább most meséljek én valamit, igy hát felmásztam a szinpadra, és ilyen kedves, családias környezetben elmeséltem a Szélkötő Kalamonát (első angol nyelvű mesélés, és egész jól működött; a segítő ördög kissé meghökkentette az amcsikat, és Angela mondta is, hogy iskolában inkább ne meséljem - a gyerekek fel se vennék, de a tanárok lehidalnának az biztos).
A mesélés és beszélgetés végeztével mindenféle ügyeket intéztünk New Orleans-ban, és Angela egyik barátnőjével ebédeltünk (Dolores, világutazó mesemondó nőszemély, elegáns, gyönyörű, búgó hangú és nagyon nagyon lelkes; Angela állitja, hogy el volt tőlem ájulva...). Ezúttal kínai étterem volt soron (úgy érzem, ezen a héten a fél világot végigettem...)
Délután pedig esküvőre voltunk hivatalosak. Úgy bizony, bazi nagy Louisiana lagzi. A hölgyemény harmadszorra ment férjhez ugyanahhoz a fickóhoz, gyerekek és unokák népes körében... kedves család volt nagyon, kreol és fekete, és nagy szeretettel fogadták a kibicelő kis magyart, aki a család legifjabb tagjának önkéntes pesztrálásával és némi csokoládés eper elfogyasztásával foglalta el magát... az esküvő "shotgun wedding" volt, vagyis gyors és fájdalommentes; a család főzött, és a nagyszobában tartották... hangos volt, vidám, és nélkülözött minden habos-babos amerikai leányálmot (hát igen, ha én házasodnék harmadszor ugyanazzal a fickóval, én se költeném a pénzt nagyestélyire...:P)
Az esküvőt egy doboz marcipános tortával hagytuk el, és útnak indultunk, Angela meg én, hogy az utolsó new orleans-i estém alkalmából kirúgjunk a hámból...
Folyt. köv.

2008. június 28., szombat

New Orleans Arc 6 - Éjjeli vámpírvadászat

Egy new orleans-i látogatás nem teljes kísértetek és vámpírok bevonása nélkül - a témával foglalkozó szakik szerint (Szellemirtók és társaik, khm) ez Amerika "legkísértettebb" városa. Nos, tekintve Angela történeteit, valahogy nem is csodálom. Ennek örömére tegnap este elhatároztuk, hogy csatlakozunk az éjjeli kísértettúrához, ami a francia negyed ódon utcáin vezeti körbe a csoportot egyik történet helyszínétől a másikig... A túrát persze sikeresen lekéstük, de nem csüggedtünk, mert fél óra múlva indult a következő: a péntek esti vámpírtúra.
A St. Louis katedrális lépcsőin gyülekezett kicsiny csoportunk, ahogy a nap lassan lebukott a hátunk mögött, és a francia negyedbe kúszó árnyakat csak az utcán üldögélő jósok kristálygömbjeinek fénye törte meg (átok sokan vannak arrafelé). Mintegy ötven ember gyűlt össze, és a csoport két részre oszlott, mert két túravezető állt rendelkezésre: az első egy klasszikus vámpír kiállású fazon, magas, állati jóképű, hosszú vörös hajjal, háromtestőrös szakállal, és olyan szerelésben, mint akit egyenesen az Interjú a vámpírral-ból szalajtottak (tudjátok, fodros ing, kigombolt mellény, ilyenek). Körülbelül annyira volt szimpatikus is, ahogy hanyag eleganciával támasztotta a vaskorlátot és fürdőzött a nőnemű turisták rajongásában, de eye candy volt, az biztos. A másik vezető a város ünnepelt (és, ha engem kérdeztek, önjelölt) okkult szakértője volt, az ünnepelt (és önjelölt) okkult szakértők minden fő jellemvonásával: alacsony, kövér középkorú nő hosszú, feketére festett hajjal, erős pink rúzzsal és mindentudó vigyorral - az a fajta hiszékeny préda, akivel egy unatkozó Ravnos még szívesen eljátszogat, de egy Ventrue bottal sem piszkálná meg.
(Előre elnézést kérek minden nem-szerepjátékos olvasótól, de a leírás hátralévő része ilyen és ehhez hasonló megjegyzésekkel lesz megtűzdelve, akinek nem tetszik, ne olvassa. Szakmai ártalom.)
Útnak indultunk hát a katedrális mögötti sikátorban; Angela beszédbe elegyedett a hölggyel, és elújságolta neki, hogy Magyarországról jöttem (mindig ezt csinálja). Ennek örömére az első megállónál, amikor a vámpírok általános történetét ismertette, a hölgyemény azzal a lendülettel rám is bökött a húsos ujjacskájával, és sokat sejtetően megjegyezte, hogy Kelet-Európában a vámpírság egyik jele a vörös haj.
Na itt döntöttem el, hogy nem szimpi a nő. Elég hamar le lehetett venni, hogy nem csak szívvel-lélekkel hisz a vámpírok létezésében, de rajong is értük. Kelet-Európában ez annak a jele, hogy nincs ki a négy kerék. Ugyanakkor azt is eldöntöttem, hogy ez egy roppant szórakoztató túra lesz.
Szerényen vigyorogtam, és nem árultam el neki, hogy a hajam festve van, és hogy nem koszos vamp vagyok, hanem homid Fianna Gaillard per Philodox (bocsi, ilyenkor kibújik az ösztön az emberből...XD ). Hagytam, hadd csacsogjon mindenfélét "hosszú évek néprajzi kutatásairól", melynek során természetesen csak Románia került szóba, a cigányok, Drakula, és a vérben fürdőző Báthori Erzsi (a másik oldalt, tudniillik a történelmi tényeket, sajnos elfelejtette megemliteni). Néha-néha kenetteljes pillantást vetett rám, azzal a cukormázas, kimondatlan üzenettel, hogy "ha kijavítasz, berántalak egy sikátorba és elvágom a torkod". Amitől aztán még jobban vigyorogtam, és nem szóltam semmit.
És elkezdődött a kétórás séta a francia negyedben. Nagyon mókás volt, főleg, mert kaptam némi kóstolót a zajló new orleans-i éjszakai életből: zene, pia, utcai táncosok, mindenféle jelmezes emberek (az egyik állólámpa fénykörében egy leprikónnak öltöztetett kisfiú kuporgott, és aranyszínű gyöngyöket árult). Olyan volt, mintha itt rekedt volna a mardi gras egy darabja...
A túra folyamán végiglátogattuk az Interjú a vámpírral legtöbb forgatási helyszínét (most aztán meg kell néznem a filmet még egyszer, hogy visithassak), és Brad Pitt meg Angelina Jolie itteni házikóját ráadásképp ("So you are Brad Pitt. That don't impress me much..."). Közbe-közbeszúrva "valódi vámpírjárások" tetthelyeit is láttuk, ami egy fokkal már izgibb volt, bár részemről inkább bűnügyi nyilvántartásnak neveztem volna (a hölgyemény erősen próbálkozott megijeszteni minket egész idő alatt, de Angela egy elnyomott ásitás kiséretében megjegyezte, hogy "érdekesnek érdekes, de egy mesemondót ennyivel nem ijeszt meg..." Elhiszem neki, a tegnapelőtti lélekrablós sztori után... egyébként meg nem volt jó mesemondó sem a hölgy, pedig néhány történetet egész baróra ki lehetett volna pofozni. Egyelőre úgy vagyok vele, hogy ha már a magyar vöröskéknél tartunk, Helga egy mosolya kiirtaná idelenn az összes vérszívót...XD ). Volt pl. egy ház, ahol 1937-ben két testvér öt embert tartott fogva, és mindennap ittak a vérükből; az egyik tízéves kislánynak sikerült megszöknie, és így elkapták őket, villamosszékben kivégezték, és elsuvasztották a new orleans-i temetőbe (itt megtudtam némi érdekes infót a föld feletti kriptákról - ezen az éghajlaton kemenceként működnek, vagyis egy év egy nap alatt egy test teljesen elég bennük. A hölgy titokzatos mosollyal közölte, hogy amikor kinyitották a kriptát nem voltak benne maradványok...). A négy túlélő élete sajnos enyhén szólva kisiklott: a nő elmegyógyintézetbe került, a férfi vérivó sorozatgyilkos lett, aki harmincvalahány embert irtott ki a negyvenes évek során, a kisfiút pedig az apja ágyhoz kötözte és rágyújtotta a házat, mondván, "az a dolog nem volt többé a fiam". New Orleans...XD
Meglátogattuk az ún. vámpírnegyedet is, ahol a kilencvenes években a jófajta szerepjáték live-os vámpírok tobzódtak ezerszámra, és egy sorozat szórakozóhelyet tartottak fenn (nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha én igazi vamp lennék, élvezettel prédálnék ilyen gyenge utánzatokon...). Miután néhányan közülük elkövettek egy pár undorító gyilkosságot (egy számítástechnikus faszinak egy tompa tárggyal leütötték a fejét a nyakáról - "Őserő. Imádom." - és egyéb gusztustalan részletek), a szórakozóhelyek bezártak, és mostanában már nem olyan cool New Orleans-ban vámpírnak lenni...
Félúton beugrottunk az egyik megmaradt szórakozóhelyre némi hideg ital céljából (még éjjel is súlyos, fülledt meleg volt az utcákon) - azóta persze arculatot váltott... azután átkocogtunk egy zárdához, ami a város legrégebbi még álló épülete. Hölgyeményünk itt rögtönzött egy kisebb előadást a "pszichikai vámpírokról", akik az életenergiát szívják el, és a nagy lelkesedésben totál elfelejtette az "én csak a tényeket közlöm a következtetést mindenki vonja le" hozzáállását... summa summarum, amit mi mellkasra ülő boszorkánynak hívtunk régen, az szerinte egy másik ember aki az életerődet szlopálja. Védelmi technikákról szóló kézikönyv a boltban jutányos áron beszerezhető.
A zárdának viszont volt némi történelmi háttere is: amikor Franciaországból feleségeket küldtek az itteni telepeseknek az 1700-as években, a lányok nagy ládákkal érkeztek, amikben a királytól kapott hozományuk lapult. "Ládás hölgyeknek" hivták őket, és a zárdában nevelkedtek, amig feleségül nem vette őket valaki. Nos, a helyi folklór úgy tartja, a lányok vámpírokat csempésztek át az újvilágba mondott ládikókban, melyek még mindig ugyanazon épület padlásán vannak felhalmozva (az épület ma a városi püspöki levéltárnak ad otthont). Állitólag a tetőtéri ablak minden éjjel kinyilik, majd becsukódik; a nyolcvanas években egy paranormális kutatócsoport a szemközti kísértetházban dolgozott, és két hölgy ottmaradt éjszakára meglesni az ablakot. Reggel a zárda lépcsőin találták őket leszúrva a nyaki ütőéren át, de vér egy csepp sem sehol. Állítólag. Ez pl. hatásos sztori lett volna, ha a kukásautó nem rondít bele a drámai pillanatba...
Az ilyen elpotyogtatott történelmi morzsák ellenére a hölgyemény továbbra is elég idegesítően viselkedett (egy ponton közölte, hogy "Jöjjenek nyugodtan közelebb, nem harapok. Még." mire átfutott az agyamon, hogy "Lássuk, megpróbálod-e..." Egyébként nem izgattam magam rajta, a túra elég mókás meg élvezetes volt, és vigan sétáltam az ódon utcákon a "Least of my kind"-ot dúdolgatva)
Utolsó állomásunk egy állitólagos vámpír-alkimista háza volt, aki élt pár száz évet Európában, mielőtt a múlt század elején ide költözött, és okkult körökben még mindig nagy kultusza van (előttem meg felrémlett Elric papa jóságos pofija...); sajnos az egyik nőcske, akit egy bárban felszedett, az éjszaka közepén az utcára ugrott az erkélyéről azt visitva, hogy "megharapott, megharapott!" (most komolyan, mit várt?...), miközben két idegen hangosan üvöltve dörömbölt az ajtón (ezek az Ahrounok sose tudnak megülni a seggükön...), és mire a rendőrség rendet tett, a fickónak hűlt helye volt, csak néhány üveg borral kevert vért hagyott a konyhájában. A hölgy kéjes arckifejezéséből ítélve ez a fickó volt élete álma (saját bevallása szerint azért, mert alkimistaként tudott gyémántot teremteni - touka koukan, kisaranyom).
A túra végeztével megállapitottam, hogy tulképp nagyon élvezetes este volt, csak valszeg nem úgy ahogy azt husikám gondolta volna. Ügyesen kicseleztük a felénk lóbált "bestseller" könyveket, és elmentünk fagyizni egyet.
Az egész túra leghátborzongatóbb élménye a katedrális mögötti Krisztus-szobor nagyra nőtt árnyéka volt, azt viszont le is fotóztam, mert spooky...

(Ja, és igen, ebből is látszik, hogy New Orleans-ban senki nem normális... ezért szeretjük a helyet ;)

New Orleans Arc 5 - Mama 'Gator, Papa 'Gator

Angela egyszerűen kifogyhatatlan forrása a mindenféle mókáknak; ma reggel azt találta ki, elmegyünk alligátorokat stírölni. Errefelé ez turistalátványosság-számba (pfű de hosszú szó) megy, és az ilyesmit nem lehet kihagyni - ahogy Elizabeth Ellis mondta, "mélységes felszínesség" a titka mindennek (ami kb. annyit tesz, hogy átlag turistát játszani tulképp jó móka :D )
Az alligátorfarm mintgey húsz percre van tőlünk, de hathatós navigálásomnak köszönhetően sikerült kétszer eltévednünk, igy kissé késve csatlakoztunk a csoporthoz. Egy szimpatikus fiatalember épp azt magyarázta a tobzódó kölyköknek, mekkorára nő egy alligátor, hány foga van, meg egyéb ilyen érdekességeket, miközben egy tízhónapos bébit lóbált a kezében (nem embert, alligátort. Akit a rövidités kedvéért az itteniek egyszerűen csak gátornak hivnak...).
Kiderült az is, hogy a gátorkeltető program idelenn Louisianában a világ legjobb állatvédelmi programja - Katrina után és egyéb környezeti hatások következtében a gátorpopuláció mintegy hat százaléka kel ki és éri meg a felnőttkort, ami sajna elenyészően kevés. Igy aztán bátor mocsári barátaink kimennek a mocsárba, összeszedik a tojásokat (negyven fészek naponta, több tucat tojás fészkenként, szorozzátok ki - azt mondta, minden évben kb. 11-12 ezer bébit keltetnek ki... és ez csak egy farm a hálózatból. Ja igen, alligátorfarm. Ott voltunk.) és 14 százalékot vissza is eresztenek a vadonba. A gátorok száma igy az államban néhány év alatt százötvenezerről hárommillióra növekedett, ami több, mint a világ összes többi gátora együtt. Hogy mi törpénik a maradék kikeltetett 86 százalékkal? Pénztárca lesz belőlük, kéremszépen, valamint pörkölt, és egyéb termékek. Biza. A program ugyanis egy fillér támogatást nem kap az államtól vagy bárki mástól, igy aztán az "Ments meg egy alligátort - egyél meg egyet!" jegyében zajlik. És állati sikeres, mint azt a számok is mutatják (bát én feltenném a kérdést, nem okoz-e kontraszelekciót, hogy a bőrügyileg hibás példányok kerülnek vissza a vadonba...). A mama gátorok persze nem nagyon értenek egyet a dologgal, de a hüllész (vagy hogy a manóba hivják az ilyen szakembereket...) szerint nem tartoznak a legokosabb állatok közé - az ösztöneik pl. a fészek, és nem a tojások őrzésére szoritkoznak, igy sokszor saját maguk tapossák el a tojásaikat, amikor újraépitenek egy fészket, és az üres halmocskákat is vigan őrzik tovább...
A bemutató elég látványos volt; lehetett pici gátorokat tapizni, és meglóbáltak előttünk egy kis krokit is, csak hogy látszódjon a különbség (utóbbit nem lehetett fogdosni, mert a maga harminc centijével minden erőből azon volt, hogy darabokra tépje a gondozót, ami jól demonstrálta a fajok közti különbséget. Mellesleg a nilusi krokik emberek százait eszik meg évente, halálos kimenetelű gátortámadás viszont egy se volt még a történelemben - ez nekem új volt, biza - annak ellenére, hogy a kis bestiák akár öt-hat méteresre is nőnek, és ha nem puskával megy rájuk az ember, gyakorlatilag elpusztithatatlanok). Találkoztunk még ezen kivül kajmánnal is, aki szintén nem tartozott a türelmes hüllők közé, és egy utálkozó pofájú mocsári teknőssel. Miután meghallgattuk a fickó beszámolóját mocsári kalandjairól (ami jópofa is volt meg érdekes is - egy boton kivül semmi más fegyverrel felszerelkezve napi negyven olyan fészekben vájkál könyékig, amik dühös gátormamákon kivül tűzhangyákat, mérgeskigyókat, maró pókokat és egyéb kedves dolgokat tartalmaznak, szóval hogy a fickó nem normális, az tuti...XD) mindenki kapott egy marék pehelycukrot, és átsétáltunk a gátoristállóba etetni (azért pehelycukorral, mert nem koszolja össze a vizet, nem morzsolódik, és a gátorokra nézve semmilyen hatása nincs, viszont hidegvérű barátaink minden fehér dologra lelkesen rámozdulnak). Különböző tartályokban különböző méretű gátorok lubickoltak olyan bűzben, mint a három hete takaritatlan teknőstartály (másoknak is volt ilyen élménye rajtam kivül?). Amikor mindenki elszórta a cukrait, a gondozó bemászott az egyik tartályba (emlékeztek, gátor nem támad emberre, jóllakott gátor meg még annyira sem), és elővett egy doboz élő fehér egeret, hogy demonstrálja a vadászösztönt is... (gátort visszaengedni a szabadba gyerekjáték, mert idomithatatlanok - nem kell tanitani őket se vadászatra, se túlélésre, és ha visszamásznak is a csónakba, az csak azért van, hogy megharapják a gondozót búcsúzóul...). Az egér egész hosszan úszott a medencében, mielőtt az egyik bébi elkapta, sajnos a rossz végénél, igy kisebb "megfogtam, de nem ereszt" tipusú csata alakult ki, melynek során úgy tűnt, az egér fog győzni a gátor szemei ellen, de egy oldalról érkező tesó megoldotta a dilemmát, és lenyelte a vacsit egészben, a nézők nagy hurrogása közepette. Személy szerint nem támogattam a dolgot, az egér elég rémültnek tűnt, viszont a gátorok iránt egyenértékű szimpátiával viseltettem, tulképp nem az ő hibájuk, hogy esznek. A gyerekek a gondozó segitségével nagy lelkesen beragasztották egy kisebb gátor pofiját, aki aztán velünk tartott még több taperászás és fotózkodás erejéig, amit meglehetősen békésen tűrt, és sztoikus nyugalommal pisilt le mindenkit, aki túl sokáig tartogatta. A gondozó vigan lóbálta fel és alá, viszont látszott rajta, hogy érti a dolgát, és jó sok anatómiai érdekességet tanultunk, mint pl. hogy hogyan nyilik a gátorok füle, orra és egyéb testrészei, és hogy mekkorát tud ütni a farkával (nagyot...).
Na, ez volt a mai túra; most készülünk bemenni a városba egy kis könnyed esti sétára... (kétórás kisértettúra a francia negyedben. Brrr.)


(Barátunk a gátor. Az volt a sanda gyanúm hogy állatira utált minket... nem hibáztatom érte)


(Balra kroki, jobbra gátor, ritka mozdulatlan pillanatban. Háttérben a képen alul a rekorder gátor látható)


(Előtérben valódi gátorfészek, háttérben mocsári hajó és kitömött gátor)

(Haggyábéké'...)

2008. június 27., péntek

New Orleans Arc 4 - A mesék jegyében

A mai nap két téma, az evés és a mesemondás köré csoportosult (tulajdonképp mi másra van még szükség egy tökéletes naphoz?...) (egy Vertumnusra. Khm, témaváltás.)

Kaja: francia reggeli (gyümölcsös-tejszinhabos fahéjas csiga), Déli ebéd (soul food - igy hivják az ültetvényeken a rabszolgakonyhán kialakult ételeket. Grillezett csirke, édes yamgyökér, kukoricakenyér, piros bab, krumplisaláta), mexikói vacsora. Totál bűnös élvezet. Tegnap este olasz éttermeben ettünk, és csokiöntetben tocsogó tortával fejeztük be az estét... (kalóriatartalomra vonatkozó megjegyzéseket kéretik mellőzni, köszönjük)

Mese: ma, némi délelőtti keverés után (már egész jól tolmácsolok spanyol nyelven belsőépitészeti témában, hehe) kocsiba szálltunk és északnak vonultunk a Folyó mentén St. Francisville-be, fellépni. Egy könyvtárnyi gyerek várt ránk, csillogó szemű kis nagycsoportosok, vagy ötvenen. Kaptak némi garabonciásosdit, Angelától meg a garabonciások ausztirai párját, a hangrabló varázslót. Nagy móka volt, élvezték, csillogó szemekkel figyeltek; utána az egyik anyuka odajött hozzám hogy elmondja, hogy imádja a hangom és el van tőle bűvölve (na ilyet se hallottam még... én általában magukra a mesékr ehagyom az összes melót :D ), egy másik anyuka meg pénzt nyomott a kezembe (ami persze viharos gyorsasággal könyvvé fog alakulni, és még mágia se kell hozzá...XD ).
Hazafelé araszolva a nagy esti csócsforgalomban úgy döntöttem, kicsalogatok néhány louisianai mesét Angelából, és lőn. Nem mondtam konkrétan, hogy horrort szeretnék hallani, de úgy tűnik, az "igazi louisianai mese" fogalma egyenértékű a hátborzongással, mert egymás után két olyan sztorit rántott elő, hogy a vér megfagyott bennem (azért vagyok még ilyen aktiv hajnali egykor, mert nem merem lekapcsolni a lámpát. Vérkomolyan.) Az egyik egy nőről szólt, aki a mocsárban él és le tudja venni a saját bőrét, a másik pedig lélekrablókról, akik lefejtik a húst az orrodról és kiszivják a lelkedet... ezután természetesen rá kellett kérdeznem a vérfarkasokra is, hogy ne maradjanak ki a mókából. Angela hosszas töprengés után megjegyezte, hogy "hát, végülis tudok egyet..." és előrukkolt egy olyan sztorival, hogy kis mesemondó lelkemmel összenyálaztam a padlót is. Vérfarkasok, középkor, szerelem, action romance desire, és nagyon nagyon dark hangulat... huh. *borzong*
Hazatérve folytatódott a mesemaraton; életemben először adtam elő angolul Pomona és Vertumnus történetét (innen a fenti utalás... "Oh they don't make men like that anymore..."). Merész elhatározással azt a verziót meséltem, amit én magam irtam meg novella formájában még az ősszel - guess what, szóban is állati jól működik! Egész lenyűgöző élmény volt, még sosem meséltem olyasmit, amit én irtam (nálam irás és mesélés két külön szókincs, két külön világ, két külön elmeállapot...). Angela mesélt még egy-két bolondos sztorit, én meg A feleség történetét (Ursula K. LeGuin-től; ez volt Gail ütős sztorija még novemberben), amitől aztán lepadlózott ő is meg a férje is (aki ott ült velünk és kibicelte a mesepartit...).
Este még vagy egy órát turkáltunk Angela könyvekkel teli padlásán, minek következtében most itt ülök több kupac cajun népmesegyűjtemény és egyéb nyalánkság között.
És mindjárt elalszom...

2008. június 26., csütörtök

Khm...


Na, fáradt voltam. Csak a lényeg maradt le...
Gyuri, ennyit a "Csenge horrort mesél" témáról...:D

New Orleans Arc - Képek képek képek - Szerda

Megint csak forditott sorrendben... jórészt.

Ültetvény, rabszolgakunyhók.


Banános az ültetvényen...
Rabszolgakunyhók és külső konyha
Csenge és a cukornád nagy találkozása
Oak Alley ültetvény, állitólag több filmben is szerepelt - hát, csini az biztos
Az ültetvény kertje
AZ ültetvény kertje 2.
A ház hátsó oldala
A ház elölről, szép szines
Lengő moha rogyásig
Érdekes hatású kép, még több lengő moha és kétszáz éves tölgyek