New Orleans Arc 8 - Éjjeli buli - "dirty South..."

A hámból való kirúgás egy new orleans-i szombat estén nem mást jelent, mint egy kiruccanást a franica negyedbe, és egy sétát a Bourbon Street-en. Ártatlanul hangzik mi? Frászkarikát.
A Bourbon Street a város legendás utcája - tulajdonképpen több blokknyi nyitott szórakozóhely, ahol alkonyattól pirkadatig (huh, vámpír utóhatás) zajlik a karnevál, évszakra való teljes tekintet nélkül (nonstop mardi gras!). Ahogy közeledtünk a helyhez, egyre nagyobb hangzavar és egyre több ember töltötte ki a mellékutcákat; azután egyszerre csak kirobbantunk a sikátorból a "Bourbonre", és mindenhol fény volt, zene, kiabálás és karneváli hangulat. A kovácsoltvas erkélyeken emberek álltak gyöngysorok súlyos fürtjeit lóbálva, és néha ledobtak egyet-egyet a járókelőknek (a karnevál alatt az kap láncot, aki megvillantja a melleit, de persze most nincs karnevál... sebaj, majd legközelebb XD ). Minden étteremnek, pubnak és kocsmának tárva-nyitva állt az ajta, és kivétel nélkül mindenhol élőzene szólt, teljes hangerőn, egymásra ügyet sem vetve - a heavy metáltól a jazzig, a popzenétől a cajun népzenéig volt ott az égvilágon minden. Angelával ajtótól ajtóig sétáltunk, és megálltunk mindenhol hallgatózni (ha bemész valahová, venned kell valamit). Tobzódás ide vagy oda, az egész utcán volt ám színvonal. Amerikában akárhol dobsz el egy követ, tiz olyan énekest találsz, aki kisujjból leénekelné a nagy dívákat - az igaz profik nem a nagy szinpadon vannak, hanem az ilyen kis meghitt helyeken, mint egy Bourbon street-i kocsma. A legtöbbjüknek mikrofon se kellett...
Az abszolút király zenétől eltekinve a francia negyed sötétedés után Szodoma és Gomorra, annak minden bájával együtt.
Amelyik épület az utcában nem kocsma, étterem vagy ajándékbolt, az bizony sztriptízbár vagy egyéb sátáni hely; az utcán nagyban zajlik a féktelen bulizás (bár elég sok volt a vidám és ártatlan szemlélődő is, mint például én). Mindenfelé nőnek öltözött férfiak és alig öltözött nők grasszálnak (utóbbiak nagy része a leánybúcsúkra érkezett, és egyáltalán nem hivatásos, csak szeretne úgy kinézni, hehe...). Angela kitalálta, hogy utolsó esténk alkalmából most aztán mindent lehet; a zenehallgatás mellett megbámultuk az embereket is, Angela szóba is elegyedett velük (az én szövegértésemet a zaj és az akcentus egyaránt jelentős mértékben csökkentette...); a nyitott ajtón keresztük bebámultunk egy bárba, ahol a helyi hölgyemények épp azzal szórakoztak, hogy a közönségből hivtak fel férfiakat a szinpadra táncolni a hölgyek legnagyobb örömére. Szemlegeltetés céljából. A következő körben csajok voltak soron, három ártatlan pofijú, szőke southern belle meg három fekete csajszi - hát, volt mit rázniuk, és rázták is rendesen... ki meg jókat kacarásztunk. Egy másik bárban a város egyik történelmi nevezetessége, a 80 éves kánkántáncos szerepelt éppen (jól konzervált nő, az biztos, de a szemei sarka szerintem már összeér a tarkóján, annyi cérna van benne...). Amikor megjegyeztem, hogy magamfajta jókislány nem való ilyen helyre (épp két copfot és térd alá érő szoknyát viseltem...) Angela először egy tarkabarka ruhaboltba rángatott be, ahol nagy lelkesen vettem magamnak mardi gras szinű (sárga-lila-zöld) himzett miniszoknyát a hozzá tartozó... (hm, ilyet is csak az angolok tudnak kifejezni, "poor excuse for a top") felsővel együtt (nem pazaroltak rá túl sok anyagot, fogalmazzunk igy...), utána meg betévedtünk egy fehérneműboltba is, szintén "dirty south" stílusban... (mielőtt himnemű olvasók mindenféle úriemberhez nem méltó gondolatokra ragadtatnák magukat, közlöm, hogy nem, nem vettem semmit. De antropológiai tanulmánynak érdekes volt, az biztos...) Angela közben úgy döntött, kitanit egy kicsit nőiességből, és rögtönzött eszmefuttatást tartott arról, hogyan kell nőies nőnek lenni, és úgy viselni magad, mint egy királynő, hogy a férfiak hason csússzanak utánad (ebben pedig ő is, mint a legtöbb déli nő, totális mértékben verhetetlen...)
Miután kétszer végigsétáltunk az utcán és magunkba szivtuk a hangulatot, végül hazafelé vettük az irányt. A kocsiban énekelni támadt kedvünk; Angela szabadkozott ugyan, hogy amióta beteg volt, a hangja nem az igazi, de azután dalolgatott egy kicsit egy-két musicalből meg gospelből - picit aggódtam, hogy kirepülnek a kocsi ablakai, és a környező házakban beindul a riasztó... igen, hihetetlen hangja van, erős és dögös. A garázsban ülve az estet a Little light of mine-nal koronáztuk meg - ez az utolsó emlékem mielőtt ágyba zuhantam a kimerültségtől...