Magyar est Jonesborough-ban

(Nesztek... :D Igy kérjetek egy grafomán író-mesemondótól részletes beszámolót... :D )

Egy fából faragott karosszékben ültem – a legkényelmesebb ülőhely amit el tudtok képzelni, valódi mestermunka. Csinos csigába csavarodó karjai vannak, amikre könyökölni lehet, kissé hátrahajló támlája, széles ülőkéje, és magasitott lábai, mint egy bárszéknek – ha beleül az ember, vidáman lóbálhatja a lábait (ahogy én tettem, és a bokacsengők vigan csilingeltek), vagy megtámaszthatja őket egy kényelmes keresztlécen, tetszés szerint. Egy helybeli, jonesborough-i mester műve, külön erre a célra készült. Hogy milyen célra?
Hogy meséket mondjanak benne.
A szék, amiben ültem, ugyanis egy szinapdon állt; egészen pontosan a Nemzetközi Mesemondó Központ színpadán. A színpadon, amin az elmúlt négy évben (amióta készen áll) a világ leghíresebb (és legjobb) mesemondói szerepeltek; a színpadon, ami múlt héten Dovie, nem sokkal azelőtt pedig a csodálatos Dolores előadásainak adott helyet. Egy héten keresztül néztem Dovie-t ugyanebben a székben ülni a mindenfelől érkező közönség előtt, és csak egy voltam a hallgató közül; tegnapelőtt, csütörtök este azonban én voltam a soron következő mesemondó. Enyém volt a színpad, és enyém az egész este.
A nézőtér félhomályba borult, de csak éppen annyira, hogy még láthassam a közönség arcát – negyven-egynéhány ember nézett vissza rám, mosolygó várakozással, negyven-egynéhány barátságos, kedves amerikai, akik közül sokan legalább annyira izgultak már napok óta, mint én magam. A kényelmes, mesehallgatásra tervezett párnás széksorokban ott ült Jimmy Neil Smith, a Központ és a Fesztivál alapítója, igzagatója és szülőatja; Susan O’Connor, a Fesztivál fő szervezője; Joseph Sobol, az amerikai mesemondás leghiresebb kutatója és az ETSU mesemondó tanszékének vezetője; Delanna Reed, emlitett tanszék egyik vezető tanára; Dolores Hydock, a mesemondás egyik istennője (személy szerint az egyik kedvenc mesemondóm); a jelenlegi ETSU évfolyam diákjai; a Jonesborough Mesemondó Céh tagjai, valamint sokan a Központ és a Fesztivál szponzorai és „védőangyalai” közül.
És ott ültem én, fenn a szinpadon a mesemondó székben, profi módon bezsinórozva (sajnos a tarkabarka ruhán neház volt helyet találni a mikroportnak – végül Heidi a hátamra szerelte fel, ahol nem látszott, viszont lőttek a kényelmes hátradőlésnek. Utólag kaptam is dicséreteket királynői tartásomra – legalább ez a haszna megvolt a dolognak). Hangosítás, világítás, konfer – ahhoz képest, hogy hivatalosan „nem hivatalos, baráti előadás”-ként volt az este meghirdetve, mindent úgy előkészitettek, mintha a „hivatalos” mesélők egyike lettem volna (a meghívókig bezárólag. Csak épp ingyen volt az est).
Itt közbeszúrnám, hogy lehet, hogy a szinpad kicsike, és a nézőtér csak kilencvenöt főre van tervezve; lehet, hogy Jonesborough csak egy pici tennessee-i városka az isten háta mögött; lehet, hogy nem szerepeltem a hivatalos programban, és az életrajzomba sem irhatom be a csütörtök esti előadást, de annyi biztos, hogy egy órát meséltem egy olyan szinapdon egy olyan közönségnek, amiért mesemondók százai szives örömest felnyalnák a padlót az otthonuktól idáig. És fényképem is van róla! Nah, ennyit a dicsekvésről. Jóvanna, néha nekem is szabad...
Szóval, megvolt a festői pillanatkép, íme a történés:
Egy órával előre érkeztem, és segitettem előkésziteni a terepet; míg napközben csak egy gyakornok vagyok a Központban, amikor előadásra készen, kiöltözve visszatértem este, mindenki „fellépőként” bánt velem. Felállitottunk egy asztalt a szinház bejárata előtt, magyar térképpel, az én névjegykártyáimmal, a vadiúj Tarkabarka Hírlvelél első példányával (és a hozzá tartozó feliratkozó lappal) és egyéb mesemondó csemegékkel. Mellette állt egy másik asztal is, piros-fehér-zöld teritővel és egy kosár piros muskátlival a közepén; a muskátli körül nagy tálakon elrendezve magyar sütemények és gyümölcsök sorakoztak, valamint két vödör jégbe hűtött innivaló (a magyar sütik többségéről életemben nem hallottam még, de aki finnyogni kezd, vegye tudomásul, hogy ahhoz képest, hogy egy tennessee-i kisvárosban vagyunk, nagyon szép magyar asztalt dobtak össze a lelkes önkéntesek...). A színház bejáratában magyar zene szólt (saját válogatás – Sebestyén Márta, Ghymes, Makám, moldvai, amit akartok. Ghymes elsöprő sikert aratott). Az emberek szállingóztak befelé; Heidi (itteni pótmamám és őrangyalom), Jimmy Neil meg én az ajtóban álltunk és üdvözöltük őket. Közben valahonnan előkerült egy fotós, és elcipelt a Központ elé sajtófotókat gyártani (J.N. pofákat vágott a háttérben. Még nem láttam a képeket, de szerintem elég földöntúli arckifejezésem lesz rajtuk...).
Végül aztán eljött az ideje, hogy felgördüljön a függöny (nem szó szerint – a függöny a hátam mögött volt – de hát mégiscsak ez történt). Heidi konferált fel; elmondta, hogy hónapokkal ezelőtt J.N. továbbított neki egy emailt valami magyar csajszitól aki gyakornoknak akart idejönni, azzal a hozzáfűzéssel, hogy „kezdjél már vele valamit...”. Heidi mama pedig kinevezte magát a Nemzetközi Mesemondó Gyakornok Program igazgatójának, és kezdett velem valamit. Kedves és barátságos bevezető után, taps kiséretében felvonultam a szinpadra és megmásztam a széket; valaki tett egy üveg vizet is a kezem ügyébe, minden készen állt.
Azzal kezdtem, hogy üdvözöltem a közönséget, és elmodntam nekik, milyen jó itt lenni, és mennyire szeretem Jonesborough-t; elmondtam ezt is, mi minden érdekes munkát biznak rám a Központban, és töredelmesen bevallottam, hogy hamisitani szoktam a nézők létszámát a nyilvántartási papíron, mert szerintem mindig eggyel többen vannak... így vezettem fel a Bús Királyfi történetét (aki mindig az ajtóban áll és hallgatja a meséket... aranyos kis mesekezdő formula egy népi mesemondótól, Raffai Judit könyvében találtam). Évszázadok óta tökéletesen működik – az amerikai közönséget is azonnal berántja a mesehallgatásba.
Ezek után meséltem egy kicsit arról, milyen nehezen döntöm el, miket meséljek egy amerikai közönségnek, és elmondtam nekik, hogy megszavaztattam a barátaimat a blogomon, a magyarokat és az amcsikat egyaránt, és két eltérő eredményt kaptam, szóval be kell érniük az én kedvenc meséimmel minden reprezentativ válogatás nélkül. Egyetértően mormogva belenyugodtak a dologba. Elmondtam nekik, mennyire szeretem a várakat és a várlegendákat, és meséltem nekik egy kicsit arról, hogy mindkettőből van ám nekünk bőven (ez mindig álmélkodó sóhajokat csal ki a közönségből, hehe – lehet villogni a Bezerédj-kastéllyal például, ami nem különösebben régi, viszont a nagyszüleim hátsó kertjében van... de az is elég általában, hogy néha felmegyünk tanulni a budai várba... tessék értékelni, vagány dolog nagyon!). Ezzel aztán felvezettem a bátorkői várlegendát Mátyás királlyal és az udvari bolonddal (most komolyan, Kinizsinek külön programot fogok szentelni. Meg vannak érte veszve... és az udvari bolond is tudott valamit, mert kis közbeszúrt történet az ember életkoráról nem csak az ő nyakát mentette meg, de garantált közönségsiker a 21. századi Amerikában is... J Tulképp arról szól, hogy az embernek eredetileg csak 20 életév adatott, de elkönyörögte mindenféle állatok fél életét is Istentől, és így csak az első 20 évében ember, utána dolgozik mint az ökör, szolgál mint a kutya, és végül nevetnek rajta, mint a majmokon. Erősen gondolkodtam rajta, megjátsszam-e egy olyan közönség előtt, ami jórészt kutyákból és majmokból áll – na ja, én is ökör vagyok már... – de viharos sikere volt... egyike azon meséknek, amikről csak sejtem, mitől működnek, de még sosem hagytak cserben).
A legenda után az órára pillantottam (előrelátó módon van egy óra a közönség háta mögött, csak a miheztartás végett) – egész nap azon gondolkodtam, bele merjek-e vágni az Istenhegyi székely leány-ba (mert az mindig tarol) – de sajnos a negyven percből csak tizenöt volt vissza, és ennyi idő alatt nem tudok a történetnek igazságot tenni (hmm, mondják ezt magyarul?... do justice to the story). Igy aztán úgy döntöttem, inkább Fehérlófia lesz a dologból (és láttam Dr. Sobol csillogó szemeit a második sorból – diplomás folklorista a szentem...). A kacsalábon forgó vár megint harsogó nevetést kapott, ahogy a sokfejű sárkányok is (igaz, most már rá is játszom, mert számítok a reakcióra – ugyanúgy, ahogy a Kapanyányimonyókra is rá szoktam játszani. Most komolyan, belegondoltatok már milyen brutális valakinek a hasára tenni a forró kondért?!). A közönség valamiért roppant murisnak tartotta azt is, hogy a griff szájába ökröket meg bort kell adagolni – hagytam őket, hadd nevessenek. Amikor a két jómadár elvágta a kötelet, és Fehérlófia az Alvilágban ragadt, látni lehetett a közönség arcán a feszültséget; néhányan a körmüket rágták, hogy most mi lesz...
A mese végeztével még maradt néhány percem – visszakanyarodtam hát Szigetközhöz (kedd este tündéreket meséltem az Áfonyabogban, sokan a csütörtöki közönségből hallották azt is), és előhúztam a garabonciásokat. Nem meséltem ezt a történetet mióta... hm... hiszen ez titok (*kikacsint 12 lelkes olvasóra* ;) – elég az hozzá, hogy kissé más érzés volt mesélni, mint eddig, de határozottan jó móka, és ezzel a közönség is egyetértett. Csak menet közben jutott eszembe, hogy lehet hogy nem Amerika Keresztény Övezetében kéne 13 fekete köpenyes varázslóról meg sárkányidézésről mesélni... de úgy tűnt, senkit nem zavart a dolog, sőt.
Csinos tapsot kaptam az előadás végén; úgy volt tervezve az est, hogy az utolsó negyedórát szabadon hagytuk, hadd kérdezzen a közönség.
Namármost, ha valami távol áll tőlem mint előadótól az a spontán rögtönzés és a stand-up comedy. De az első kérdésre kapásból sikerült úgy válaszolnom, hogy mindenkiből kipukkadt a nevetés, és később is emlegették (valaki rákérdezett, hogy írom a nevem, és meg kerekitettem egy kis történetet a taxis sztorival megkoronázva – „This is a name you won’t call a taxi with, anywhere in the States...”). Sobol bácsi persze rögtön a kacsalábon forgó várra cuppant rá (mert Baba Yagát persze ideát mindenki ismeri, és az ő háza csirkelábon áll – elmagyaráztam nekik, mit jelent, ha mi azt mondjuk valamire, „kacsalábon forgó vár”). Andy (színész srác, szerda este együtt treníroztuk a kölyköket a drámacsoportban, és fogalmam sincs, hogy ette oda a fene az előadásra...) azt akarta tudni, miben más az angol forditás az eredetihez képest (intelligens kérdés, el lehetett magyarázni nekik, miért használom a magyar neveket, és mindenki egyetértett, hogy így a jobb). Sobol doktor azt is tudni akarta, milyen forrásból származnak a mesék (szeretem az ilyen kérdéseket); mások arra voltak kiváncsiak, miért éppen a Trinity-re mentem, és hogy milyen hely az tulajdonképp. Azt is tudni szerették volna, visszajövök-e még az USA-ba (naná hogy naná!); Heidi megemlitette nekik a házi feladatom (irnom kellett egy esszét 40 évvel későbbi önmagam szemszögéből arról, hogy alakult a mesemondás helyzete Magyarországon... csini kis utópiát kreáltam, fesztivállal, mesemondó központtal, nemzetközi turnéval, amit akartok – Nóri, Anita, készüljetek, mert ti vagytok a tettestársak...*kacsint*). Megkérdezték azt is, mit akarok kezdeni a mesemondással és a régészettel (visszafojtottam a „politikus és a bordélyházi zongorista” mintájára alkotott poént, hehe) (na tessék, megint egy utalás :P „Ne mondják meg anyámnak, hogy politikus lettem, ő úgy tudja, bordélyházban vagyok zongorista”. „Ne mondjátok meg anyának, hogy mesemondó lettem, ő úgy tudja...” szóval értitek ;) Ilyenkor mindig diplomatikus választ adok; még mindig imádom a régészetet, majdnem annyira mint a mesemondást (ami nagy szó!), szóval ebből még bármi kisülhet...
Tizenöt-húsz perc bájcsevely után szabadjára engedtük a közönséget, hadd menjenek a magyar asztalhoz sütit kóstolni (volt lekváros süti, meg mazsolás süti, meg még egy csomó minden, amit életemben nem láttam, de finomak voltak...). Heidi megszabaditott a zsinóroktól (ez kis időbe telt, mert random emberek ugráltak a nyakamba mindenféle zajos gratuálicókkal, nem mintha bántam volna). Ha a színapod lenni hihetetlen, felejthetetlen élmény volt, akkor utána a közönséggel találkozni meg egészen felemelő. Szerintem vörös voltam, mint a rák, és egész este nem éreztem az arcom a folyamatos vigyorgástól – igen, megdicsértek, nem kevesen és nem kevéssé. Ami a fentebb felsorolt embere szájából nem csak dicséret, hanem valami egészen különleges kitüntetés is... (Doloresnek saját fellépése volt aznap este, mégis bejött az első fél órára. Persze nem ismertem meg, mert már be volt öltözve, és szörnyű fekete parókát viselt – talán jobb is, egy kezdő gitáros se sezreti, ha Jimmy Hendrix hallgatja gyakorlás közben... nem lőttem én már el ezt a poént valahol?... szóval utána visszajött, és megölelgetett, és megdicsért a tarátsomért és a stilusomért és hogy milyen természetesen és nyugodtan viselkedek a szinpadon, és hogy elvarázsolom a közönséget, és még ma is odajött hozzám elmondani, hogy milyen ügyesen fűztem össze a történeteket.... én meg csillogó kiskutyaszemeket meresztettem rá, és igyekeztem nem tarkabarka tócsává olvadni a lábai előtt... igy jár az, akit szemtől szembe megdicsér a példaképe...). Kézről kézre jártam, valaki diktált belém egy kis sütit hogy ne ájuljak el, és újra meg újra ismételgettem hogy „Köszönöm szépen, ez igazán kedves, örülök hogy tetszett...”. Dr. Sobol külön megköszönte, hogy népmeséket hallhatott (naná hogy kibújik belőle a folklorista) és azt mondta, alig várja, hogy visszajöjjek az egyetemre mesemondó diplomáért; J.N. papa megölelgetett (neki is más dolga volt aznap este, de azért besurrant az első negyven percre... ami kb. az egész előadást jelentette...). Úgy éreztem magam, mint egy tarkabarka, csillogó játékszer, amit mindenki a tenyerén hordoz... (és hogy szikráztam mint egy csillagszóró, ahhoz kétség nem fér, szerintem Hartfordig ellátszott...).
Nahát, kérem, ez történt csütörtök este. Tízre sikerült is ágyba zuhanni (nem mintha álmos lettem volna, ahhoz túlságosan fel voltam pörögve...).
Ha én képviseltem Magyarországot, hát akkor büszkén jelenthetem, hogy kicsiny hazánknak ezennel negyvennel több rajongója van.
Köszönet jár ezért a kivételes, varázslatos, abszolút tökéletes estéért nagyon sok embernek: a szüleimnek (szija anya!) és a családomnak (különös tekintettel Pocokra – ja és üzenet egy floridai úriembertől a nagypapámnak, hogy dicséret az unokához, köszönik hogy sokat mesélt nekem kiskoromban...), a barátaimnak, Kellneréknek, az ISC stábjának, a mesemondók nemzetközi családjának, egész Jonesborough-nak, minden magyar népmesegyűjtőnek és –publikálónak, valamint Fehérlófiának, Mátyás királynak, Kinizsinek, Cinke Péternek, minden garabonciásnak és a Bús Királyfinak...