Tegnapi gondolatok

(25 óra a buszon. Tegnap este megérkeztem. Ime néhány gondolat útközben)

Dekkolás a memphiszi pályaudvaron.
Ilyen az én formám. A busz eleve késve érkezett, és tartotta is ezt a jó szokását pár száz mérföldön keresztül, igy végül majdnem egy órával sikerült lekésni a csatlakozást. Szerencsére Szürke Kutyusban van annyi lelkiismeret, hogy adott ingyen jegyet a következő buszra, a helyi isteneknek meg van annyi humora, hogy alig négy órát kell várnom. Jó utazók szokása szerint bevettem magam az állomás étteremnek csúfolt kis helységébe egy sonkás szendvics vidító társaságában, és felcsaptam a laptopot, hogy lopjak némi wifit a szükséghelyzetre való tekintettel. Sikerült is elérnem Angelát, és tájékoztattam róla, hogy egy laza hat órás késéssel vagyok várható Hammondban (nem messze New Orleans-tól... bár a „nem messze” fogalma erősen kezd torzulni az utóbbi időben... miután csak ma közlekedtem vagy nyolcszáz mérföldet, és még egyszer ennyi hátravan...)
Az utazás, eltekintve a folyamatos fel- és leszállástól (minden állomáson el kell hagyni a nyavajás buszt), egész kellemesen telt; mivel este fél tizkor indultam útnak, jóformán egy koherens gondolatom sem támadt az út során, viszont hallgattam sok jó zenét, bámultam a holdat meg a csillagokat, átaludtam a napfeltkeltét, majd gyönyörködtem pár órát Tennessee lenyűgöző, nyári zöldjében. Egész nap egyetlen más szint sem láttam, csak ezerféle zöldet. (És igen, még mindig Tennessee-ben vagyok. Végigjöttünk hosszában az egész államon). Volt néhány folyó, kisebb dimbek-dombok, farmok; de éjszaka például az úton kivül semmi civilizációra utaló jel nem akadt, még egy zseblámpa sem, kisérteties volt.
Nesztek, unatkozom, és megint kitört rajtam a grafománia. Nem baj, már csak két és fél óra.... vazze, Central Time Zone. Három és fél. Hülye laptop.
Remélem, ha egyszer Délnek vesszük az irányt, látok majd némi igazi louisianai tájat is – tudjátok, faágakról lengő szakállas mohát, mocsarakat meg ilyesmit.
Megállapitom, hogy valójában még mindig szeretek úton lenni. Előbb-utóbb úgyis célba érek majd, akkor meg minek izguljak...
Hm, ha nem lenne ennyi cuccom, kimennék és futnék egy kört a városban. Mégiscsak Elvis Presley, vagy mi a szösz. Sajnos egy degeszre tömött laptoptáskával, egy oldaltáskával meg a böhöm bőrönddel ez nem olyan csábitó gondolat... ennyire még nem vagyok kalandor. Inkább üldögélek, irogatok, és nézek még egy kis Saiyukit... (előrelátó utazó gondosan betáraz kedvenc animéből, hogy aztán legyen mit nézni a terminálban, amikor a wifi bekrepál...)
Megnéztem a csomagtároló szekrényeket. Nincs hozzájuk bizodalmam. Az egy dolog, hogy Gringotts-ot megszégyenitő nyitási procedúrát és némi pénzmagot igényelnek, de a tetejébe erősen kétlem, hogy a bőröndöt bármelyikükbe bele lehetne passzirozni.
Vissza Saiyukihoz (Fruzsi ne kuncogj, hallom;) (Váháháhá, banishing cooking...XD ) (Bocs, belső poén...)
Na, most két és fél óra. Ha visszamásznék a vendéglőbe, lenne netem. Kiváncsi vagyok, a váróteremben miért árnyékolják...
Másfél óra. Görcsöt kaptam a visszafojtott röhögéstől. Megyek és keresek netet mielőtt kihivják rám a mentőket....
Vendéglő. Wireless hálózatokat hackelek.
Nem sikerült.
Vissza a Saiyukihoz.