2009. december 31., csütörtök

Kék hold



Aki még nem tudná: ma este blue moon van! Kék Hold.

Az angolban létezik egy kifejezés, 'once in a blue moon', ami annyit tesz, nagyon-nagyon ritkán. Blue moon-nak neveztik azt, amikor egy évben 13 holdtölte van (vagyis egy hónapban van egy extra holdtölte, ami kilóg a sorból); az idei év ilyen, és az a bizonyos 13. holdtölte épp ma éjszakára esik (mivel december 2-án már volt egy!).

Nem tudom, Nálatok mi a helyzet, de nálunk tegnap éjjel tejfelszerű köd volt (hazafelé menet hajlani kettes halálfélelem az országúton, enyhe vérfarkas-hangulat), és a majdnem-telihold kékre meg ezüstre festette a ködöt. Kísérteties.

Kíváncsian várom, mi fog történni ma este. Akármi is lesz az, minden Kék Holdban csak egyszer történik meg... :)

2009. december 29., kedd

Pali bácsi

Tegnap érkezett az e-mail, és megint ültem a gép előtt, és itattam az egeret.

Itt állok, több száz blogbejegyzés után, és azon töprengek, megemlékeztem-e valaha arról, akinek ezt az egészet köszönhetem. Az amerikai kalandot; a mesemondást; a barátokat a világ minden tájáról. Mert hogy Pali bácsi nélkül biztos, hogy nem az lenne a Tarkabarka Hölgy, aki.

Támogatott minket; több diákot, mint amennyivel egy vacsora keretei között meg lehet ismerkedni; legtöbbjükkel sohasem találkoztam, vagy a nevüket sem tudom, de van bennünk valami közös, valami nagyon közös. Nem a tény, hogy ösztöndíjasok voltunk, nem a hihetetlen szerencse és az ép ésszel felfoghatatlan lehetőség, amit az egy év Amerika nyújtott.
Hanem az, hogy Pali bácsi hitt bennünk.

És hagyján, hogy hitt, ráadásul megelőlegezte a bizalmat; kiválasztott minket, személyesen, a családjával együtt, mielőtt tudta volna, kik is vagyunk valójában, egy köteg iskolai papír, két esszé és egy interjú alapján. Nem kevés pénzt és a saját jó hírét tette fel arra, hogy meg fogjuk állni a helyünket túl az Óperencián.
Mi még kevesebbet tudtunk róla. Ő volt a mi Nyakigláb Apónk.
(Kedvenc könyvem volt kiskoromban. Gondolta a fene, hogy egyszer megtörténik velem is...)
És az interjú után ültünk a padon, szédelegve a gondolattól, hogy valaki, akit most láttunk életünkben először, ekkora feltétlen bizalmat tanúsított irántunk.
Ritka dolog ez mostanában.

Meséltem neki. Az interjún ültem, azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, és a három Kellner felől záporoztak a kérdések, mit is szeretnék én csinálni Amerikában, és miért, és hogyan, és különben is, mi az, hogy mesemondó. Végül aztán abban maradtunk, magyarázkodás helyett inkább mesélek nekik, angolul, hogy lássák. Vagyis hallják. Pali bácsi ült és mosolygott.
És kimentem egy évre Amerikába.

A többit már tudjátok. Vagy ha nem, hát olvassatok vissza. Mert ott kezdődött a Tarkabarka Hölgy utazása, és azóta is tart.

Becsüljétek meg nagyon azokat az embereket, akik hisznek bennetek. Akár családtagok, akár idegenek; akár támogatnak anyagilag, akár nem. Olyasmit adnak nektek, ami garantáltan felforgatja az életeteket.
Reméljétek, hogy sokan lesznek ilyenek.

Nyugodjék békében, Pali bácsi.

2009. december 22., kedd

Puck bölcsessége karácsonyra


(Mert Robin pajtásnak van egy-két szava bölcsőkről, újszülöttekről és más fontos dolgokról)

(Az idézet itt kezdődik)

- Ah... Hideg Vas - mormolta Puck végül a két türelmetlen gyereknek - a Házbanlakók, ahogyan a Dombok Népének szokása mondani, figyelmetlenek a Hideg Vassal. Odaszegezik a patkót a bejárati fölé, de a hátsó ajtóról már megfeleldkeznek. Akkor aztán a Dombok Népe besurran, odaóvakodik a sarokban ringó bölcsőhöz, és...

- Ó, én tudom! - vágott közbe Una - Elrabolják, és egy váltott gyermeket hagynak ott helyette.

- Nem. - rázta a fejét Puck határozottan - Az a sok mendemonda a váltott gyerekekről csak az emberek kifogása a saját gondatlanságukra. Egy szó sem igaz belőlük. Ostorral kéne három járáson keresztülkergetni azokat, akik ilyesmit terjesztenek...

- De mostanában már nem történik ilyen - tette hozzá Una.

- Ostorozás, vagy gondatlanság? Na hiszen! Néhány ember és néhány dolog sohasem változik. Egy biztos: a Dombok Népe sohasem váltott el gyereket. Belopakodtak a bölcsőhöz, és suttogtak és pókháló-szőttek egy fél bűbájt ide, egy negyed ráolvasást oda, alig többet, mint a teáskannából a fütty; később azután, amikor a kisded értelme elkezdett kibontakozni, nem olyan volt már, mint a többi ember. Ez nem mindig előny ám. Ezért aztán ha rajtam múlna, nem is csinálnánk többé...
[...]
Meg is mondtam Sir Huonnak, itt a páfrányosban, egy ugyanilyen kellemes reggelen. Azt mondtam: "Ha már mindenáron a Házbanlakókkal akarsz játszadozni, miért nem fogadsz be egy halandó gyermeket tisztán és jogosan, és neveled fel közöttünk, távol a Hideg Vastól, ahogyan Oberon is csinálta régen? Akkor aztán elhalmozhatnád minden jóval, és úgy indíthatnád útnak a világba..."
"Ami elmúlt, elmúlt" mondta Sir Huon "Nem hiszem, hogy menne. Először is, a gyermek elcsenésével nem okozhatunk fájdalmat sem férfinak, sem nőnek, sem gyereknek. Másodszor, érintetlennek kell lennie a Hideg Vastól - olyan házból valónak, ahol a fém soha nem is volt jelen. Harmadszor pedig, távol kellene tartanunk a Hideg Vastól egész életében, egészen addig, amíg készen nem áll rá, hogy visszatérjen a saját világába. Nem. Egyáltalán nem lenne egyszerű." monta, és elvágtatott, mélyen a gondolataiba merülve.
Tudjátok, Sir Huon is ember volt egykor...

(Idézet vége. Forrás: Rudyard Kipling, Rewards and Fairies. Fordítás a Tarkabarka Hölgy művészi munkája. A kép Kati tollából/ceruzájából származik. Mivel ő a legjobb Puck aki jelenleg a világhálón található, ide kívánkozott ;))

Mindenkinek Boldog Karácsonyt!
Lukianosz nevében pedig Vidám Saturnaliát!
:)

2009. december 18., péntek

Ének és vacsora

Lehet, hogy az "év közönsége" díjat kár volt már december elején elosztogatni?...
Ki gondolta volna.
Rákoshegy továbbra is tarja az "év közönsége" helyezést 18 év alatt. A felnőtt kategóriában viszont...
Nincs kérdés.

Azt hiszem, lerágtam már a témát, hogy mesemondóként gyakran a vacsorámért éneklek.
Hát, ma este a mondás egészen új értelmet nyert.
Mert ének, az volt. És vacsora is. Mesemondás meg pláne.

Petra kimerítette a "last minute" fogalmát. Tegnap érkezett az e-mail, az a fajta, amire nem lehet nemet mondani: gospel kórus karácsonyi partija, hát hülye lennék kihagyni egy ilyet?! Az esemény ma este volt (ühüm, már hajnali kettő lenne?... ez esetben tegnap este).

Sokkal többet kaptam ezért a fellépésért, mint amennyiben megalkudtunk. Úgy értem, sokkal többet.

Először is, a hírem győri kitérővel jutott el hozzájuk, ebből is látszik, hogy Magyarország egy falu. Másodszor...
Másodszor, gospel. És aki a gospelt szereti, rossz ember nem lehet. Jó fej viszont annál inkább. Fülig ért a szám már a megérkezéskor; tea, forró csoki, forralt bor, egy csomó több-kevésbé velem egykorú fiatal felnőtt, sok sok kuncogás, és pillanat alatt benne voltam a pixisben. Már meséltem, mielőtt a történetekig eljutottunk volna; beültem végighallgatni a kóruspróbát, hajjajajj. Gyerek a cukorkásboltban. Aranyos csapat volt, az este folyamán hatról szép lassan felfejlődtünk húsz-egynéhány főre, majd vissza. Volt köztünk francia, amcsi, kanadai; Petra pedig leginkább ott volt mindenhol, egyszerre, vidáman és örökmozgóan és éneklősen és egy vérbeli trickster minden hiperaktív energiájával felvértezve. A társalgás felváltva zajlott magyarul és angolul; ha hiányzott is még valami ahhoz, hogy otthon érezzem magam, hát fogalmam sincs, mi lett volna az.
Mert vacsora is volt. Pedig még nem is kezdtem énekelni. Gyertyafényes asztal is volt, és kaja közben gospel éneklés, és vajas kenyér hagymával. És házi készítésű kókuszos golyó.
És mesélés.
Sámuel (magyarul) - szokás szerint pisszenés nélkül. Isabella hókirálynő angolul (áhitatos csend). Itt már jöttek a "még, még" megnyilvánulások, amiket a mesemondó annyira szeret; mivel eddigre már beleragadtam a kicsiny családba, mint darázs a mézbe, sutba lett vágva az egész karácsonyi hercehurca, és lenyomtam helyette a Halál és a Vörös Hajú Lányt. Totális sikert aratott. Tudom, mindig azt arat, de most felülmúlta önmagát. Ezek után, nem is tudom, hogyan (talán a fülemben fityegő Coyote volt az oka) a tricksterekre terelődött a szó; eredetileg Prérifarkas barátunk lett volna soron, de sajna Kantjil jött, látott, és győzött.
Ezek után kisebb szünetet tartottunk; mások is készültek karácsonyi ajándékkal (mert Petra ajándéka voltam én, hehe), és midnegyikből kijutott nekem is. Volt ének, lufifújás, lekvárosüvegből húzott idézetek, móka, kacagás, satöbbi. Utána visszatértünk a mesékhez; a tolvajlány és a kisbaba meséje megint csak siker volt, nem utolsó sorban azért, mert Petra mellesleg bábaasszony! (Na itt én is lefordultam a székről, főleg amikor megosztotta velünk, hogy a bábák nem viselnek gyűrűt. Jah, azóta.) Ezután jött az elmaradhatatlan "mesélj nekünk manókról" rész, ahol előkerült Paddy O'Hara esete a leprikónnal - mire az egyik csaj előrukkolt egy sokkal jobb verzióval ugyanerre a mesére. És még én tanulok tőlük. Ilyen is van ám!
Előkerült egy gitár is valahonnan; enyhe elvonási tüneteket produkáltam, mire időlegesen átvándorolt hozzám; elmerültünk az éneklésben, majd újabb beszélegtési etap közetkezett. Menet közben az is kiderült, hogy Petra nem csak tudja, ki az a Borther Blue, hanem sokat is köszönhet neki; na itt már nem egy húron pednültünk, hanem egy egész hárfán. Ipari méretekben.
És Ivár legendája még csak ez után pottyant be a képbe. És nem kis hatást gyakorolt.
A végére már csak nyolcan maradtunk; az egyik srác erre előrántott a konyhából egy kartonhengert, és kinevezte dzsidzseridunak... majd meg is szólaltatta. Nem viccelek. Tökéletes hangzása volt! Erre aztán el kellett mesélnem a dzsidzseridu feltalálásának történetét, ami nagy közös rögtönzött zenélésbe torkollott: a kartonhenger-dzsidzseridu mellett került seprű, tollal ütögetett bögrék és korsók, a csengők a bokámon, sörösüvegek, tenyerek és cipősarkak, és edények fedelei. Remek kis örömzenét csaptunk a gyertyafényben; ahogy körülnéztem, minden arc ragyogott és minden szem nevetett.
És miután lelkes éneklés közepette feltakarítottunk, még haza is fuvaroztak. Nagy kacarszás és mesemondás kíséretében. Egy ilyen csapattal minden percet ki kell hasznáni, ugye.
Mondtam, hogy túlfizettek. Most aztán a nyakán maradok a díszes gospel kórusnak, amíg le nem dolgozom a felesleget.

Petra: javítsatok ki, ha tévedek ;)

2009. december 14., hétfő

A Kerekasztal krémje

(És eljöve az vizsgaidőszak, és véle a kreativitás. Bármit, csak ne kelljen tanulni...)

Mivel már érik egy ideje, hogy áradozzak egy sort a Kerekasztalról, hát most megteszem. Mert ugye az alapokkal mindenki tisztában van (aki nem, az vegye magára): Arthur a Király, Merlin a Mágus, Ginevra (vagy hogy a manóba írják a lökött velsziek) a Liba, Sir Lancelot a hősies, Sir Galahad a szűzi, Sir Robin a bátor...
Hát, ha engem kérdeztek, nálam így néz ki a dobogó:

3. Helyezett: Sir Dinadan
Őt azért szeretjük, mert...
... ő a Kerekasztal szórakoztató egysége,
... Arthur egyik legokosabb lovagja,
... az egyetlen lovag aki arcról is felismeri a többieket, nem csak címerről,
... utálja sir Lancelotot,
... utálja Sir Tristant,
... saját akaratából nincs hölgye, mondván, túl sok velük a baj,
... ennek ellenére ő Caemlot nőcsábásza,
... összehozta Kayt és Andrivetét (erről később),
... nem fél hölgyekkel vitatkozni,
... zenész,
... (és nem utolsó sorban) ilyen jó könyvet írtak róla.

2. helyezett: Sir Gawain
Érte azért rajonguk, mert...
... vörös a haja (ha én azt mondom akkor úgy vagy higgyétek el),
... ő Orkney hercege (nézzetek a térképre),
... Arthur kedvenc unokaöccse,
... és leghűségesebb lovagja (aki hajlandó lenne lefejeztetni magát érte),
... mert minden hölggyel udvarian, függetlenül attól, hogy néz ki (ugyeugye),
... tőle származik az a remek mondás, hogy "God preserve us from the witless" (Geral Morris mester adta a szájába, amikor először látott francia lovagot. "Isten óvjon az ostobáktól"),
... neki van a legcoolabb címere a Kerekasztal körül (lásd fenn),
... róla is ilyen jó könyvet írtak,
és különben is, öt szó: Gawain és a Zöld Lovag.

1. Helyezett: Sir Kay
Most komolyan. Ki más?!
Már csak azért is, mert...

... ő Camelot Dr. House-a (mindenkihez van egy cinikus szava, és a tetejébe sánta is),
... ő Arthur fogadott bátyja (képzeld el, ha a te idegesítő kisöcséd válna hirtelen a királyoddá),
... ő Camelot sénéchal-ja (udvarmestere), vagyis ő felel azért, hogy a sok léha lovagnak mindig legyen zab a tányérján és bor a lovai előtt,
... utálja Ginevrát (nem véletlenül; a Lancelot-affér alatt mindenki azt hitte, Kay kever a királynővel, teljesen alaptalanul...),
... ennek ellenére megvédi Ginevrát (de csak Arthur kedvéért),
... "You can't tell me to shut up, Arthur" (hangoskönyvben, Sean Bean hangjával, nyammm),
... remek beceneveket aggat minden lovagra,
... a végsőkig kitart a király mellett,
... már az ősi walesi történetek óta Arthur mellett van, amikor a többi lovag még sehol se volt,
... pocsék harcos (egyszer egy nő a folyóba dobta), de remek szervező,
... MAGAS (így is hívták régen, Sir Kay a Szálas),
... élete szerelme Andrivete, akivel folyton el akarják harapni egymás torkát (ennyit a Makrancos Hölgyről) - igen, az az Andrivete, aki az őrületbe kergeti Dinadant, akinek erre az a remek ötlete támad, hogy ez a lány kell Kay-nek...
... róla is ilyen jó könyvet írtak (nem gondoltátok volna, mi? ;)

Nna, most hogy így kirajongtam magam kedvenc lovagjaimért, megyek vissza tanulni.

2009. december 12., szombat

Levél Washingtonból

A Kids Euro festival zárására való tekintettel a Gyerekmúzeum küldött nekem egy köszönőlevelet! Ime:
(Bocsi a fordításért. Minél jobban megy az angol, annál gyatrábban fordítok. Egy csomó mindenre nem találok magyar szavakat... kövezzetek meg. :P)

Kedves Béla és Csenge,
Nagyon szépen köszönjük, hogy részt vettek a Kids Euro Festival keretei között tartott rendezvényünkün október 17-én szombaton. Örömünkre szolgált, hogy a Múzeumban fogadhattuk önöket. Az előadás nagy siker volt; nem csak egy új kultúrával ismertette meg a résztvevőket, hanem egy nagyszerű műfajjal is. Számításaink szerint több mint 40 ember vett részt az előadásnak legalább egy részén. A gyerekek bevonása a népmesékbe kreatív és lenyűgöző dolog. A nap nem lett volna ilyen sikeres az önök részvétele nélkül.
A National Children’s Museum szeretné megköszönni a részvételt, és örömmel várjuk a jövő évi rendezvényt és a további együttműködést.
Tisztelettel stb.

Hízik a májam.

Az év közönsége

Ma voltam adventi mesélni a Rákoshegyi Közösségi Házban.
Rock AND roll.

Sohasem tudja az ember előre, milyen közönségre számíthat. Még ha meg is mondják a várható létszámot meg korosztályt, a hangulat csak a helyszínen derül ki. Ezért kell mindig ötször annyit készülni, mint amennyi a műsorba beleférne: hogy legyen mit előrántani a kabátujjból, csizmaszárból, belső zsebből és egyéb helyekről, ha minden kötél szakad.
Szakadt.
Már érkezéskor látszott, hogy mindenki remekül szórakozik: négy asztalnál folyt párhuzamosan a lázas kézműveskedés, karácsonyi képeslapok, angyalkák, csillagok, meg amit akartok. Hálás sóhajjal láttam, hogy a totyogós korosztály ezúttal nem tette tiszteletét - semmi kifogásom a pockok ellen, de mesélni pokolian nehéz nekik. Legalábbis amikor tömegesen fordulnak elő.
Szeretem az olyan fellépéseket, ahol kedvesek velem. Mily meglepő. Kapok teát, van helyem lecuccolni, és még kicsi angyalkát meg csillagot is kaptam, saját készítésűt, ajándékba. Ilynekor úgy érzem, értékelik, amit csinálok. Meg úgy, mintha a vacsorámért énekelnék ("I sing for my supper... I sing for my bread and butter... I sing for my supper... I sing for my soul, for my soul, for my soul..."), ami eléggé romantikus.
(Főleg ilyen kialvatlanul...)
Csinos kis közönség volt: harminc-negyven gyerek plusz szülők és egyén járulékos kellékek. Eleinte még tartottam magam az adventi programhoz: lement a Mandulavirág legendája (Queen who longed for snow), a Jégország királya (a magyar premier!), Sámuel a mesemondó (legújabb kedvenceim egyike), Dame Ragnell (kis Gawain és a Zöld Lovaggal fűszerezve, a karácsonyi hangulat kedvéért), A negyedik király (Gáspár, Menyhért, Boldizsár, Artaban), és Rübezahl karácsonyi meséje. Ezek után (nem utolsó sorban azért, mert a kölykök ütemesen tapsolni kezdtek és azt kántálták hogy "Még egyet! Még egyet!") hozzácsaptam a végéhez Törpeszarvast meg a Három bábut ráadásnak.
Összesen négyszer tapsoltak vissza :D Ez azért egy mesemondónál több, mint nagy szó. Eddig még nem fordult elő velem.
Remek volt a hangulat - egyike volt azon fellépéseknek, amikor egyszerűen jól éreztem magam a színpadon (ami nem volt, annál jobb). Nagy figyelem uralkodott a nézőtéren, és osztatlan lelkesedés; az első mesét áhitattal hallgatták, magam is meglepődtem rajta, mert amikor belekezdtem, még azon töprengtem, nem húz-e el a szerelmi történet a fejük felett. Sóhajos jelezték, hogy nem húzott. Hirtelen ötlettől vezérelve énekelni kezdtem a "Hull a hó, hull a hó" dalt, amikor Isabella hercegnő az erkélyen énekel, és az összes gyerek áhitattal énekelt velem. A fiúk is. Varázslatos pillanat No.1.
Jégország királya magyarul is rock and roll. Hangos sikkantások meg hűűűű és haaaa megnyilvánulások kísérték az egészet; nagyon értékelték az apró részleteket, mint pl. hogy a fekete országban fekete a víz, és hogy Tűzország királyának lángszakálla van. Az én kedvenc részemet (a jégkoronát) hangos ujjongás fogadta. V.P. No. 2.
Sámuel megint elvarázsolt mindenkit. Attól féltem a harmadik mesére majd nagy lesz a mocorgás, de a csapat meglepően kitartónak bizonyult; a csendek megálltak a helyükön a mesében, egy pisszenést sem lehetett alattuk hallani. V.P. No. 3.
Ez után tapsoltak vissza először.
Dame Ragnell szokás szerint hasított. Az utóbbi napokban Gawain-rajongói korszakomat élem (ehhez Gerald Morris mesternek is lehet némi köze). Sir Gawain megérdemel egy külön postot. Hm. Erre még visszatérünk.
A Negyedik Király története teljesen új a repertoáromban, de remekül működik. És nagyon megható. Jó adag karácsonyi háttértudás szükségeltetik hozzá, amit a gyerekek meglepően jól fogadtak; kicsit rezgett a léc az aprószentek témájánál, de az izgalom elnyomta a kérdéseket. Tegnap kinn voltam a karácsonyi vásárban, és vettem három üveggolyót, hogy helyettesítsék a király 3 drágakövét, amiker a Kisjézusnak vitt ajándékba. Szépek.
Tudtátok, hogy Artaban Csillaga a világ egyik legnagyobb zafírja, és jelenleg a Smithsonianben van? Kíváncsi lennék, hogy került oda...
Rübezahl hasonlóan új szerzemény; az erdők szelleme német, cseh meg egyéb környező területeken. Általában trickster, és az erdei utazókat nyaggatja előszeretettel, de karácsony környékén a mese tanúsága szerint meglepően kedves is tud lenni. Állítólag a puttonyos Mikulás dologban is benne volt a mancsa még a hősi időkben...
Egy szó mint száz: nem semmi egy adventet csaptunk! Az előadás előtt az 'idősebbek' (értsd: 13 évtől felfelé) félre kívántak vonulni, de meggyőztem őket, hogy maradjanak és hallgassanak bele a mesébe. Érdemes volt. Tátott szájjal figyeltek (kivéve a srácot, aki Sámuel meséjénél a szája elé tette az ujját, és ott is felejtette). V.P. No. 4.

Az ilyen fellépésekért lettem mesemondó.

2009. november 24., kedd

Egy kicsi sajtó és média

Az oktatás svájci bicskája - Interjú a Tarkabarka Hölggyel a Népszabadságban

Magyar mesemondó sikere az európai gyermekfesztiválom Washingtonban

Most szombaton (28-a) interjú a Klubrádióban (időpont egyelőre ismeretlen) és a hírTV-ben (10:45, ha jól emlékszem).

A reklám után ismét jelentkezünk ;)

2009. november 10., kedd

Puck személyesen

Kelta tündérmesék.
Miért hagyom magam mindig rábeszélni az ilyesmire?...

"Aki azt hiszi, a tündérkék picik, cukik, pillangószárnyaik vannak és virágot hoznak az ablakodba, az nagyon téved. A mi tündéreink két méter magasak, dagadó izmokkal és mély hanggal... és azok csak a nők..."
Ez Clare volt, a lausanne-i konferencián. És ő, mint ír mesemondó, csak tudja az igazat...
Az igaz pedig az, hogy mindig is jobban szerettem a rendes kelta tündéreket, mint a pici izéket a pillangószárnyakkal. Cicely Mary Barker nagy kivétel, ugye. De ha gyerekekről és mesemondásról van szó, a "tündér" és "manó" szavak óhatatlanul orron vágják az embert minden kanyar után. Nyolc éves kor felett már egy szál probléma sincs: azok már kész kis felnőttek, bírják a gyűrődést, értik a dörgést, mehet nekik minden, ami véres és vagány. Hat év alatt, ellenben...
Mit van mit tenni: megpróbáljuk a legtöbbet kihozni a dologból.

Ahogy sejtettem: öt fiú és egy lány, és amint bejelentettem, hogy itt most tündérekről lesz szó, minden srác elhúzta a száját. Amikor felvetettem a manókat is, mindjárt jobb kedvük lett. Beszélgetni kezdtünk; az első tündér, ami az eszükbe jutott, a fogtündér volt (nekem meg beállt a vigyor az arcomra... "Nem, én a Halál unokája vagyok, nem a nyamvadt Fogtündér!"), az első manó pedig a fognyűvő manó. No comment. Egyébként ők maguk sem tudták megmagyarázni, miért szeretik jobban a manókat a tündéreknél... én persze már sejtettem a választ.
Lusmore meséje nagy sikerrel zajlott le, és még némi interkativitásra is rá tudtam venni a kis nyavajásokat - együtt énekeltük a tündérekkel a hétfő-kedd-szerda dalt. Láttam rajtuk, hogy bár odaadóan figyeltek, alig tudták magukban tartani a mocoroghatnékot; a második rövid kis mese alatt, ami a koboldok elásott aranyáról szólt, már szó szerint vibrált körülöttünk a levegő.
És akkor jött Puck.
(Köszönet Juli-rigónak a meséért, az életemet mentette meg ;)
A tricksterekkel az a magas helyzet, hogy ha sokat emlegeti őket az ember, hajlamosak megjelenni a tett helyszínén.
(Na ne mondd.)
De igen, Puck, tényleg.
Elég volt annyit mondanom nekik, hogy Robin még ember korában rossz kisfiú volt, és azonnal ragyogni kezdtek az angyali kicsi szemek; a többit már mesélték ők helyettem is. Esetenként felállt a szőr a hátamon annak hallatán, milyen gazságokat képesek a 3-6 évesek kiötleni. Most komolyan. Betörte az ablakot, oké. Betörte az ajtót is, legyen. Botokat dobált a WC-be, hogy elduguljon... na ezt múljátok felül.
Amikor kiélték túlbuzgó kreativitásuk első hullámát, elárultam nekik azt is, hogy Robin megtanult alakot váltani.
És elszabadult a pokol.
Először az egész társaság kutyává változott, és csaholva rohant fel-alá a teremben. Utána oroszlán lett belőlük, azután párduc, majd fecske, sas, sün, hal, fa, bokor, kő, virág, eső, folyó, és mindezt olyan nagy lelkesedéssel és beleéléssel játszották el, hogy nem lehetett megállni kacagás nélkül. A mese természetesen túlburjánzott a mesemondó hatáskörén - ezen a ponton már megelégedtem azzal, hogy újabb ötleteket kiabáltam oda a kis alakváltóknak, és könnyesre nevettem magam a vidám káoszban.
Amikor kicsit leülepedett az alakváltási láz, azért folytatódott a mese is: egészen odáig jutottunk, hogy Robin immár varázsolni tud, és ezen képességét a városban kamatoztatja, mint hivatásos bajkeverő... amikor ismét kitört a kreativitás, ezúttal mágiával elkövethető mindendféle csintalanság terén. Le voltam nyűgözve. Egy felnőtt képzelete ilyenkor már labdába se rúg...
Az öt fiú közül legalább kettőnek láttam a szemében megcsillanni Puck kaján vigyorát.

2009. november 4., szerda

Kék Testvér balladája


"A csillagokat sem kérdezi senki, mennyi idősek!"

Na tessék. Kellett nekem a régészeti könyvtárban e-maileket olvasgatni. Most aztán látta az összes szorgosan dolgozó szaktársam, hogy bámulom a képernyőt, és bőgök.
Valamikor, valahol, a ma és a tegnap között, messze innen, egy bácsi, akit Hugh Morgan Hill névre kereszteltek valaha, de nem ez volt a valódi neve, szép csendesen felpakolta a motyóját, és vidáman fütyörészve, kék sapkáját félrecsapva átballagott a Fátyol túloldalára.
Brother Blue.
Kék gyászba öltözött a mesemondók kicsi világa. Én is.
Fura. Két éve még azt sem tudtam, hogy létezik.

2007. október
„Te nem tudod, ki az a Brother Blue?!” Lethan szájában megállt a falat. Egy árnyékos folton ültünk, magyar mesemondó és amcsi mesemondó, és sietős ebédünket fogyasztottuk a jonesborough-i Fesztivál színes forgataga közepette. Vállat vontam. Újonc voltam még ebben az egész bizniszben; nem csoda, ha az ember nem ismer azonnal minden hírességet. Nagy ügy.
„Miért, ki az?”
Igazából nem tudta megmagyarázni (ennyit a szavak művészetéről). Senki sem tudja. Nem értettem, mit van úgy oda; három napja voltam a „sűrűjében”, ahol a világ legjobb mesélői váltják egymást a legendás fesztiváli színpadon; egyik ámulatból a másikba esten; nem gondoltam, hogy ezek után bármi meg tudna lepni. Kék Testvérről pedig csak annyit sikerült kiderítenem, hogy Lethan hallatlanul büszke, hogy ismeri. Áhitattal beszélt róla.
Hamarosan rájöttem, hogy ezzel nincs egyedül.

Ha a Mesemondás művészete életre kelne; ha egyetlen személybe gyűlne össze mindaz, amit a történekben szeretünk; ha alakot töltene a puszta varázslat és lelkesedés, ami miatt az emberek évezredek óta mesélnek egymásnak, kezet-lábat növesztene, és emberi formába bújna – na, az lenne Kék Testvér. Kortalan és csintalan; egy Harvardon-Yale-en végezett teológus, aki a bostoni utcák forgatagában áll, tetőtől talpig kék ruhékba bújva, tenyerén kék pillangókkal és rímekben mesél Shakespeare-t és Szophoklészt. Az utca emberének. Mindenkinek.
Hallottam egyszer, hogy valaki azt mondta rá: olyan, mint az elszabadult ágyú. Amikor viharban hánykolódik a hajó, elpattannak a kötelek, és a sok mázsás fegyver megállíthatatlanul gördül fel és alá a fedélzeten, amerre csak kedve tartja, és se isten, se ember nem állítja meg. Kék Testvér ekkora, mindent elsöprő lendülettel mesél és létezik. Ha egyszer lefoglalta a színpadot, ember legyen a talpán, aki le tudja szedni onnan – ez persze csak elmélet, mert a valóságban esze ágában sincs senkinek, hogy a szavába vágjon. Leszáll a varázslat, és megszűnik az idő.
(Egyébként a felesége, Ruth az egyetlen, aki képes megzabolázni. Pici, csendes asszonyka, barátságosan mosolygó, kerek, mindenben Kék Tesó szöges ellentéte; elég egy halk szót szólnia, és elül a vihar, megszűnik a szóáradat, az ágyú pedig szép engedelmesen visszagördül a helyére, és még fel is takarít maga után. Kék Tesó leplezetlen imádattal csüng a feleségén. Meglátszik a rajongás minden pillantásán.)

Egyszer találkoztam vele. Aki régebb óta látogatja ezt a blogot, az talán még emlékszik is rá.

2008. április
Életem második mesemondó konferenciája. A beszámoló bőséges és friss lelkesedéstől csöpög, itt olvasható. Most, másfél évvel később, ha valaki nagyon megkapirgálja mesemondó kalandjaim felszínét, és részletekre kíváncsi, mindig ugyanazt a választ kapja tőlem: a 2008-as Sharing the Fire már örökre úgy marad meg bennem, hogy "ott találkoztam Kék Testvérrel". Azóta elküldték a kérdőíveket is, amiket a közönségem kitöltött - Blue-ét név nélkül is felismerné bárki. Telefirkálva csillagokkal és vidáman szálkás betűkkel, ez áll a lap alján: "Storyteller reborn." 'Újjászületett mesemondó'.
Na tessék, most megint bőgök.

2009. november
Pár órával a halála előtt Blue kettesben maradt Ruth nénivel, hogy elmesélhesse neki az utolsó meséjét. Szerelmes történet volt, csak az ő füleinek, csak az ő szemeinek. Azután fogta magát, és a maga elszabadultágyú-módján, a tricksterek és mesemondók külön V.I.P. belépőjével (vagyis V.I.P. belépőhiányával, mert pont nekik nincs szükségük rá) átsétált egyenesen a mesevilágba. Senki sem tud olyan hanyag eleganciával legendává válni, mint ő. Átugrott egy lépcsőfokot.

"Hallgassatok ide: hívjatok csak Blue-nak. Ez az utcai nevem, a valódi nevem. Elhozom nektek a kék eget az esőfüggöny túloldaláról. Akárhol lesztek is, elhozom nektek a kék eget, és a kék ég mosolyog majd rátok, és én a fejemen hordom azt a kék eget."

Kék gyász, nem gyász. Mindenki mosolyog. Csak most éppen könnyezünk közben.

2009. október 31., szombat

Minden, amit valaha tudni akartál a mesemondásról...

... de sohasem merted megkérdezni!

Megint a toll végét rágom. Itt az idő, hogy írjak is valamit :) Ehhez pedig a segítségeteket szeretném kérni: ha van bármilyen kérdésetek a mesemondással kapcsolatban, vagy valami, ami különösen érdekel ebben a témában, és szeretnétek többet tudni/olvasni/hallani róla, akkor írjatok, hívjatok, üzenjetek, lengessetek kicsi zászlókat, vagy akármi :)
Minél több jó kérdés gyűlik össze, annál több jó választ igyekszem majd összegyűjteni!
Három, kettő, egy,
START.

(Igen, megint eljön a november, az írás nemzetközi hónapja. Ideje munkához ülni.)

A washingtoni küldetés képekben - Furcsaságok és különlegességek

Időrendi sorrend és a teljesség igénye nélkül.



Szobor valahol. Kicsi oroszlánokkal. A felirat szerint "In valor there is hope."



Lelkek tárolására szolgáló kicsi szobor.



A hírhedt selyemszemű maszk.



Fehér Ház. A szabad világ szíve :D



Róma, 2000 évvel ezelőtt.



Túristás kép.



Híres utolsó szavak.



Esőkutya, avagy hogy lehet egy ritka és gyönyörű természeti jelenségnek pocsék nevet adni.



Kápolna és pavilon a tengerészeti egyetemen.



Koreai dobosok Lincoln bácsi lábainál.



Világháborús emlékmű piros-kék veteránokkal.



Kihalt állatfajok sírkövei az állatkertben.



Igy jár az, akinek Halloween-re esik a szülinapja.



Malacnak álcázott aktív trópusi lény.



Elefántcickány, a nap sztárja. Shrúúúú.



Lajhármedve.



Ázsiai madárijesztők.



Adams Morgan kerület, Madam's Organ étterem.



Fekete Mária az etnikai sokszínűség jegyében.



Indián múzeum 1...



...2...



... és 3.



A Smithsonian-kastély és a Capitol Hill.



Űrkütyük.



Halloween dekorációk.



Georgetown.



Kérjük, nyúljon hozzá.



Kiállított paleontológusok a múzeumban.



Van még valaki, akinek szívügye Sid, a lajhár?



Nálunk bezzeg csak a McDonald's toboroz.



FBI.



Mókus Katának.



Amerikai mentalitás.



Az első női csillagász távcsöve Helgának ;)

2009. október 29., csütörtök

Találkozunk az úton...

"- Mennyi ideig voltunk távol? - kérdezte Sir Gawain gyanakodva - Egy hét? Egy hónap?...
Terence magában számolt. Legutóbb egyetlen éjszakát töltöttek a Másik Világban, és egy teljes hónap telt el, amikor visszatértek...
Sir Tor meglepetten nézett egyikükről a másikukra.
- De Uram, majd' egy éve keresünk égen-földön...

Valahol nem messze egy tölgyfa ágai között Puck mosolygva csóválta a fejét."


Eljött az indulás napja. Csomagolok. Holnap ilyenkor már otthon leszek.
Egy időre... ;)

2009. október 28., szerda

Végtelen utak és fekete lyukak

Utolsó nap DC-ben. Hát ez meg hogy lehet?...
A képregényesektől megint csak a Smithsonian felé vettem az irányt; mivel már semmi ötletem nem volt, merre menjek, és nem szottyant kedvem sokat gyalogolni, visszatértem az indián múzeumba, céltalan lézengés céljából. A biztonsági őr, aki átvizsgálta a táskámat, vigyorogva kérdezte, hogy Borders-rajongó vagyok-e (az egyik nagy könyvesbolt-lánc). Sejtelmem sincs, miből szűrte le. (*ártatlan fütyörészés*)
Némi bóklászás után beültem a gördeszkás kiállításba, hogy zavartalanul végignézzem végre a videójukat (legutóbb túl vagy volt a forgalom a teremben) és nagyon tricksteres hangulatom támadt (kísért ez engem mostanában...).
Dél elmúltával lekocogtam a nagy színházterembe, ahol ingyen filmvetítés volt várható. A film (A Thousand Roads) különféle modern indián sorsokról szólt, az agyonhajszolt mohawk brókerasszonytól az elveszett eszkimó kislányig, a navahó rappertől az inka orvosig. Voltak szép tájképek, mindenféle egzotikus nyelvek, mély értelmű mondanivalók, és sok-sok dobzene. Egészen belefeledkeztem a történetbe; háromnegyed órával később félálomban sétáltam ki a nagy kupolás terembe, és még hosszú percekig üldögéltem egy padon a kicsi sziváványos foltok alatt (üveg helyett prizma van az ablakokon), mire rászántam magam az indulásra.
Valamiért az egész naptól nagyon vidám hangulatom lett.

Itt jutott eszembe, hogy tegnap elfelejtettem megemlíteni a fekete lyukakat. Mivel a Repülési és Űrhajózási Múzeum saját McDonald's-ában ebédeltem, és emiatt már úgyis áttúrták egyszer a táskámat, úgy döntöttem, kószálok még ott is egy kicsit (a múzeumban, nem a mekiben). A repülő kütyüket megint hamar eluntam, úgyhogy inkább vettem magamnak egy zacskó űrhajó formájú gumicukrot, és beültem a planetáriumba filmvetítésre. A hatalmas, teljes félgömb alakú kupolában a fekete lyukak keletkezését csodálhattuk meg, melyet Liam Neeson kommentált nekünk, miközben csillivilli robbanásoknak és Csillagkapu-szerű féreglyukaknak lehettünk közelről szemtanúi. Nagyon szórakoztató volt. Láttuk, milyen belülről egy fekete lyuk. Ne kérdezzétek meg, honnan tudják.

Ha szerda, akkor...

... új képregények :)

Vidám napnak indult ez a mai, és az is maradt. Reggel még esőben indultam útnak, de mire a vasútállomáson feljöttem a metróból, már hétágra sütött a nap, és mindenki jobb kedvre derült - még az árusok is, akiktől a reggeli sütit vettem ("kockakő" a neve, és bármelyik lelkes tüntető kezében hatásos fegyver lenne - tulajdonképpen nem más, mint egy kiadós muffinnyi lekvár, cukor, csokoládé és fahéj, csokis tésztában :).
A Fantomban már nagyban zajlott az élet - épp az újonnan érkezett képregényeket pakolták ki nagy kartondobozokból, és közben hangosan vitatkoztak arról, az Ultimate Fantastic Four jobb-e, vagy az Astonishing X-men. Magamban kuncogva halásztam ki a félkész kupacból a legújabb Jack of Fables-t és az új New Mutants 2009 első részét, majd álldogálltam egy kicsit a többi polc előtt csak azért, hogy tovább vigyoroghassak a párbeszéden. Most, hogy két eladó volt munkában, határozottan feldobódott a képregénybolt-hangulat. Rajzolók, írók és kiadók neveivel dobálóztak a fiúk, miközben szélsebesen szortírozták az új köteteket; mindenki tobzódott a kockaságban. Végül aztán a kasszához járultam fizetni, és mivel tricksteres jó kedvem volt, feltettem nekik a kérdést, amivel minden rendes képregényrajongó társaságot pillanatok alatt egymás torkának lehet ugrasztani - megkérdeztem, hol kell elkezdeni az X-men sorozatot. Egy percre megfagyott a levegő, és megállt az üzletben a munka; azután a két srác egyszerre ugrott két irányba, és különféle köteteket kezdtek leszedni a polcról, egymást licitálva túl, és mélységes vitába bonyolódva azon, vajon egy kezdő hol kezdje meg a spagettit (avagy, hogy melyik volt előbb: a tyúk, a tojás, vagy a Főnix...:). Szerencsére kezdőbbnek néztek, mint amilyen valójában vagyok (és elsiklottak a tény felett, hogy a New Mutants sokadik évadjának sokadik számát tartom a kezemben), így nem volt gond követni őket, bár a többi vásárló néhol pislogott nagyokat. Kuncogni akkor kezdtem, amikor megpróbálták nekem megmagyarázni, ki az a Joss Whedon. Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek...
(Aki nem pesti: J.W. bácsi felelős olyan remek dolgokért, mint a Firefly és a Serenity, valamint Buffy, és az X-men kevésbé ősi részei. Többek között.)
Végül aztán venni nem vettem tőlük semmit (a heti adagon kívül), ami láthatólag egyiküket sem zavarta, és amikor kisétáltam a boltból, még mindig hallottam őket vitatkozni a hátam mögött. Haha.

2009. október 27., kedd

A titkos helyek 2 - Színes szárnyú angyalok

Még a múlt héten láttam a metróban egy nagyon szép színes kiállítás-plakátot, de nem volt időm elolvasni, mire is vonatkozik pontosan. Hát, mit tesz a Trickster, amikor kiléptem az afrikai múzeum ajtaján, ugyanaz a plakát köszönt velem szembe.
Az ázsiai múzeumhoz tartozott.
Ahol szintén nem volt egy lélek se, én meg majdnem átestem a lépcsőkorláton az izgalomtól.
Először is, megint tricksterbe botlottam - a lépcsőház közepén egy fából faragott, monumentális lánc függött alá az alsóbb emeletekre, és minden láncszem egy kalligrafikus figura volt különféle ázsiai nyelveken (orosz kalligráfiát még nem is láttam soha:), és mind ugyanazt az egy szót tartalmazta: Majom. Szun Vu-kung a drága kacsintott egyet az oszlopok köztül. "Mentünk, de megjöttünk, egy majomban őrlünk..."
A színes plakát az új időszaki kiállításhoz tartozott, mely a Falnama nevezetű 16. századi török és iráni jóslat-kódexek első nyilvános bemutatója. Ezek a gyönyörűen írt és illusztrált könyvek asztrológiával, ómenekkel és egyéb varázslatos dolgokkal foglalkoznak, a Korán és egyéb hivatalos tanítások peremén egyensúlyozva.
Az élményről elég (lenne) annyit mondani, hogy kijöttem a kijáraton, majd kis gondolkodás után átsétáltam a bejárathoz, és megnéztem még egyszer.
A gyönyörű, egész oldalas, kézzel festett illusztrációk jól ismert és kevéssé ismert történeteket egyaránt lenyűgöző színekkel jelenítek meg. Ádám és Áva egy sárkányon és egy páván lovagolva elhagyják az Édenkertet. Salamon király és Sába királynője udvartartásuk közepén trónolnak egy mágikus tükrökkel teliaggatott emelvényen, mitikus állatok és dzsinnek társaságában. Kaftános Szűz Mária dédelget kaftános Kisjézust, arany lángokból álló koronában. A hét epheszoszi álmodó és a kutyájuk békésen szunyókál egymás hegyén-hátán egy barlangban. Mohamed próféta a Mennybe megy, emberarcú lovon és angyaloktól körítve. Imam Riza fekete alapon csillagmintást démont szúr keresztül, hogy megmentse a hosszú hajú Tengeri Embereket. Dara (Dareiosz) kileheli a lelkét Iskander bég (na, ki találja ki?;) karjai között, aki egyébként a féltestvére, mint azt mindenki tudja. Iskander parancsára színes pettyes démonok falat építenek a világ végén Góg és Magóg ellen. Hippokratész szenmurg madáron repdes. A félszemű Antikrisztus belovagol Damaszkuszba.
És mindenhol, mindenhol ott tobzódtak az angyalok - a lapok szélén, a hegyek és dombok mögött kandikálva, a próféták és szentek körül, az Édenkert ajtajában, mindenhol. És nem szőkék-és-fehérek voltak, ó nem (nem is morcosak és ballonkabátosak, de hát az egy másik mitológia...:). Színes kaftánokat viseltek (sárgát, pirosat, kéket), gyöngykoszorúkat és ékszereket, esetleg turbánt, de a legszebb az mégiscsak a szárnyuk volt. Minden angyal szárnya vékony volt és kecses, és legalább kétféle színű: halványkék pettyes, sárga tollakkal; sötétbordó pettyes, zöld tollakkal; sötétkék alapok fehér pettyes, narancs tollakkal; zöld alapon bordó pettyes, citromsárga tollakkal; világoskék-fehér, sötétkék tollakkal, és így tovább. A szemem is káprázott bele, és egy percig se bántam.

A titkos helyek 1 - Pacsi Ananaszénak

Vajon miért van az, hogy valahányszor rászánom magam a Fehér Ház megtekintésére, mindig elered az eső?
(Válaszokat az alábbi címre, satöbbi.)
Amikor feljöttem a metróból valami potyogott az égből, ami magáról se tudta eldönteni, ő most hó akar-e lenni vagy víz. Mindenesetre kitartóan permetezett az arcomba, míg megkerültem a Fehér Házat, vetettem rá néhány tiszteletteljes pillantást, majd érdekesebb dolgok felé vettem az irányt. Igy is térdig ázott a gatyám, mire megérkeztem a Smithsonianhez; feltett szándékom volt a rossz időre való tekintettel behúzódni az indián múzeum barátságos épületébe, de ahogyan ez a mesékben lenni szokott, nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogyan terveztem.
Hanem sokkal jobban.
Ahogy az arcomba húzott csuklyával baktattam a Mall túlsó vége felé, egyszerre csak a szemembe ötlött egy kicsike, kupolás épület, melynek oldalán a Museum of African Art felirat díszelgett. Mivel minden újdonságnak híve vagyok, bevettem egy éles balkanyart, és besétáltam az ajtón - ahogyan azt várni lehetett, alig egy-két ember lézengett odabenn. Békés fél órát töltöttem maszkok, arany ékszerek és fa szobrok társaságában, miközben a hangszórókból dobok és csengettyűk hangja hallatszott; sokáig álltam egy kicsike, mindenféle kütyükkel és jelképekkel teleaggatott bábu előtt, mely széles vigyorral tartott felém egy tükröt, és a kiírás szerint túlviági lelkek csapdába ejtésére szolgált.
Azután átsétáltam a másik kiállítóterembe, és kiült az arcomra a széles vigyor.
A kiállítás címe Artful Animlas volt, és az állatok szerepét mutatta be különböző afrikai kultúrákban - fajonként csoportosítva. Első lendületből sikerült a pókokba beleszaladnom; voltak ott pókmintás edények, kürtök, maszkok, sőt egy olyan fa szobor is, aminek pókselyemből voltak a szemei (!). A teremtőr gyanakodva követett engem (mint egyetlen látogatót) fel és alá, ahogyan egyik tárolótól kószáltam a másikig, elolvastam a kiírásokat (minden állathoz odaírták, mit jelképez), azután letelepedtem a gyereksarokba Anansze-meséket ovasni.

Azon töprengek, hogy minden trickster Amerikában köt ki. A elmúlt két hétben volt szerencsém Coyote-hoz (az indián múzeumban vonított a holdra), Naszreddinhez (ld. a tegnapi bejegyzést), és most Ananszéhoz is. És a lista még nem ért véget...

2009. október 26., hétfő

Hamburgert és zombit, késsel-villával

Ebédidő volt, mire visszaértem Friendship Hights-ra - megragadtam hát az alkalmat, hogy beugorjak a Cheesecake Factory-be. Csak ilyen lazán. Kíváncsiságból.
(A bejegyzés most következő része határozottan szórakoztatóbb lesz azok számára, akik láttak már Big Bang Theory-t. Bocsi.)
Penni sajna szabadnapos volt, de egy hasonlóan széles vigyorú szőke csaj leültetett egy asztalhoz, és már hozta is a menüt. Maga az étterem nagyon szép volt belülről, volt bárpult, tévé, kicsi üveg lámpák, festett falak és oszlopok, meg minden, ami egy valódi resztauranthoz kell. Mivel éhes voltam, mint a farkas, 'double bbq bacon burger'-t rendeltem, és sajttortát - a pinvérnő bölcs előrelátással megkérdezte, akarom-e a tortarendelést későbbre halasztani, és az volt az én egyetlen nagy szerencsém, hogy akartam. A dbbb tényleg a hét hamburgere, viszont akkora is, hogy elég lenne egy hétre. Amikor kihozták, majdnem félrenyeltem az ásványvizet; kaptam hozzá két villát, két kést és egy kanalat is, és még így is alig tudtam megbirkózni a feladattal. Először is jött a nagy kérdés: hogyan fogyaszt el valaki éttermi körülmények között egy húsz centi magas hamburgert késsel-villával?... Úgy tettem, mint aki lezseren sült krumplit majszol, és közben megpróbáltam valami tervet kieszelni az ebéd elfogyasztására és méltóságom megőrzésére. Nem volt könnyű. Végül aztán félbevágtam az egész monstrumot, és szépen megettem kézzel, ahogyan a hamburgert illik. Isteni volt, kár lett volna veszni hagyni. A végére már úgy éreztem, egy morzsa se megy le a torkomon; amikor a pincérnő megkérdezte, jöhet-e a torta, udvariasan nemet mondtam. Nevettünk.

A Cheesecake Factory tőszomszédságában van egy Halloween-bolt, amit természetesen tüzetesebben is szemügyre kellett venni. Alászállva a mozgólépcsőn az embert azonnal körülvette a groteszk hangulat - elemes zombi araszolt nyöszörögve a padlón, levágott végtagok hevertek szerteszét, CDről sikolyok és hátborzongató hanghatások szóltak, töklámpások piskolgtak a sötét sarkokban, és többféle "gyepi zombi" is állt bedobozolva a kedves vásárlók igényeinek kielégíésére. (Ez utóbbi olyan állatfaj, mejnek csak feje, válla és két kézfeje van, és a földre helyezve úgy fest, mint aki épp kimászik a pázsit alól).
A bolt lenyűgöző kínálatot vonultatott fel; hangosan kuncogtam, miközben elsétáltam egyik végétől a másikig. Volt ott mindenféle művér, egy egész falnyi műsebhely üres szemgödörtől elvágott torokig, vámpírfogak minden elképzelhető méretben és formában; pókhálók, sírkövek, töklámpások, és kicsi kosarak cukorgyűjtéshez. Az özlet legnagyobb részét a jelmezek tették ki, téma szerint csoportosítva - egy sor tündér, egy sor boszorkány, egy sor indián, egy sor vadmotoros, egy sor nindzsa, egy sor ufó, és így tovább; a helység maradék 60%-át pedig női jelmezek borították, melyekre korra, foglalkozásra és fantáziavilágra való tekintet nélkül a miniszoknya, harisnyatartó és brutális magas sarkú csizma volt jellemző. Igy találhatott az ember például szexi Hófehérkét, szexi Hermionét, szexi Wednesday Adams-et (?!), szexi Robyn Hood-ot (sic!), szexi rendőrnőt, szexi vámpít, szexi vámpírvadászt, sőt, szexi Bo Peep-et is, akit a Peter & Max után határozottan vicces volt látni (ott ugyanis az ártatlan pásztorlányka burtális bérgyilkossá növi ki magát, és a nyelvét is felvágták rendesen). Voltak aztán olyak áruk is, amik az én Hellgán edződött személyemnél is levágták a horror-biztosítékot - elzöldült zombicsecsemők, karóra tűzött fejek, meg hasonlók. Azt hiszem, a Halloween maradéktalan kiélvezéséhez még mindig nem vagyok elég amerikai. De a shoppingolás az Alvilágban felejthetetlen élmény volt :)

Ahol a zene lakik

Megint szabadprogram. Béláék dolgoznak, és bár kinéz még egy vagy két fellépés a hétre, egyik sem ma, úgyhogy ismét elkóboroltam.
Mivel sikerült jó néhány megállót elbambulnom a metrón, úgy döntöttem, le sem szállok Tacoma Park-ig, ami egy csinos pici külváros, és büszkélkedhet valamivel, amit már több mesemondó és táncos is a figyelmembe ajánlott: úgy hívják, House of Musical Traditions. Kiss bóklászás után rá is bukkantam: hagy fehér faház sok szobával, és minden szobája zsúfolásig tele az égvilágon mindenfajta hangszerrel. Voltak ott dobok és gitárok, egy teljes szobányi harmonika, furulyák színes csokrokban, csengők ládaszám, és mindenféle egyéb kütyü, amikről el sem tudtam képzelni, hogyan adnak hangot - fából készült békák, tücskök, baglyok - és a kedvenceim, az üvegből készült fuvolák. Nem tudom, mennyi időt töltöttem odabenn, de jó sok volt :) Végül aztán nem vettem semmit. Egy kelta hárfa már nem férne bele a csomagomba. De ha lett volna borostyánleveles üveg fuvolájuk, elcsábultam volna... (ez még a Peter & Max utóhatása. Ja igen, kiolvastam. Verhetetlen.)
Visszafelé a zeneboltból betértem még néhány színpompás kicsi üzletbe - az egyikben gyöngyöket árultak, egy másik pedig török bazár volt, egy nagy hangú szőke nénivel, akiről kiderült, hogy ő maga is török, és roppant lelkes lett, amikor megtudta, hogy én meg magyar vagyok. Semmi gyaur kutya meg ilyenek. Brothers and sisters, így nyilatkozott. Szeretnek minket török testvéreink :) És ahogy az lenni szokott, teljesen véletlenül besltált az üzletbe egy félig magyar néni is, úgyhogy leragadtam vagy fél órára magasztalni a magyar mesemondást, meg Naszreddin hodzsát, akit az eladónő széles vigyorral emlegetett, mintha személyes jó barátja lenne. Öröm volt hallani.

Annapolis

Washington, vasárnap, napsütés. Elmentünk kirándulni.
Mivel nem tudtunk megegyezni, Baltimore legyen-e az úticél vagy Annapolis, úgy döntöttünk, lenyomjuk egyben mind a kettőt. Természetesen nem sikerült, mert Annapolisban elkalandoztunk egy kicsit, de azért így is elég mozgalmas napunk volt, és jóleső fáradtsággal tértünk haza...
De ne siessünk ennyire előre.
Annapolis régi (amerikai mértékkel... na jó, ez volt az utolsó eset, hogy kitettem ezt a lábjegyzetet, ezek után mindenki magára vessen), elegáns, és piros-narancs-sárga. Erről főleg a juharfák tehetnek, meg a téglaépületek, meg az utcák vörös kövezete, és a mézszínű őszi napfény.
Első állomásunk a tengerészeti egyetem volt, ahová természetesen csak a történelmi és kulturális érdeklődés vezetett el bennünket, egy csipetnyi építészeti kíváncsisággal fűszerezve, és korántsem a vágy, hogy egyenruhás ifjú kadétokat stírölhessünk a campuson. Áh, dehogy.
Az egyetem egyébként meglepő módon lenn van a kikötőben; a campus két oldalán elsuhanó fehér vitorlákat lehetett megfigyelni, az épületek között pedig fehér sapkás szép sál legényeket és marconán öltözött hölgyeket, akik a dolguk után siettek, vagy fehér nejlonszatyrokat cipeltek haza a 'midshipmen' boltból, melynek ajtajára feketén-fehéren ki volt írva, hogy belépés csak egyenruhában. Eltöprengtünk rajta, milyen lehet teljes puccparádéban ugrani le egy szendvicsért.
A legtöbb nagy épület nyitva állt a látogatók előtt; beosontunk az ebédlőbe, a gigantikus bálterembe és a főépületbe is, ahol régi amerikai csatahajók zászlói és emléktáblái voltak kiállítva, és egy nagy lobogó a bejárattal szemben, 'Don't give up the ship!' felirattal. A legmegdöbbentőbb a sok kicsi fehér tábla volt körben a falakon - minden évfolyamnak volt egy, és rá voltak vésve azoknak a nevei, akik gyakorlatozás közben vagy bevetésben haltak meg. Már a 2000 utáni évfolyamoknál is sok volt a név. Brrr. Ide se küldeném a gyerekem.
A tiszti lakások csinos és Halloweenre kész sora előtt visszasétáltunk a kikötábe, és gyönyörködtünk egy kicsit a vitorlásokban. Remek idő volt, napsütés és jó szél, és alig volt kikötőszag. Nagy volt a tisztaság és a fegyelem.
A kikötőből Annapolis piacterére sétáltunk át, ennivaló után kutatva; kiültünk egy étterem teraszára, és türelmesen vártuk a pincér bácsit, miközben süttetük magunkat az őszi nappal, és hallgattuk a tér végében koncertező amatőr rockbandát. Akik nem voltak a helyzet magaslatán, ami a hangolást illeti, de lelkesedésüket mindenesetre a javukra kell írni.
Fincsi ebéd után visszacaplattunk a kocsihoz, és hazafelé vettük az irányt - kiszámoltuk, hogy ugyancsak elszállt az idő, és nem érné már meg átzúgni Baltimore-ba. Helyette egészen másfajta esti programot szerveztünk: Cinnamóniék bevezettek engem az amerikai könyvesboltozás rejtelmeibe. Ami abból állt, hogy együtt turkáltunk a Borders polcain, majd egy kupac könyvvel együtt leültünk a kávézóba tesztolvasásra, forró csokit iszogattunk, és békésen forgattuk a lapokat másfél órán keresztül. Nyugis és jópofa program volt. Kiolvastam egy rakat képregényt anélkül, hogy fizetnem kellett volna érte.

2009. október 25., vasárnap

Lincoln bácsi esőben

Bár szombat reggel barátságtalan idő volt odakinn, esni nem esett, ezért úgy döntöttem, megemberelem magam, és elgyaloglok végre Washington DC jelképéhez, a Lincoln Emlékműhöz, hogy kipipálhassam a listán, mint más rendes túrista.
Megállapítás:
Ha első kézből, a bőrötökön szeretnétek tapasztalni, milyen lehetett az élet a fénykorát élő Rómában, sürgősen váltsátok vissza azt az olasz repjegyet, és gyertek Washingtonba.
Nem viccelek.
Napok óta motoszkál már a fejemben a gondolat, hogy ez a város nagyon sokban hasonlít az egykori Rómára: gigantikus, zsúfolt, nemzetközi, ugyanakkor lenyűgöző is, helyenként szép, mindenképpen fontos, és úgy tűnik, az utak többsége ide vezet. A déja vu-nek az utolsó lökést viszont mindenképpen az emlékművek adták meg.
A Smithsoniantől gyalogoltam kifelé; először elsétáltam az óriási obeliszk (a Washington-emlékmű) mellett, átvágtam a World War II emlékművön ahol veteránok piros-kék pólós seregei fényképezkedtek a szökőkutak körül ("Ha ezt el tudod olvasni, köszönd meg egy tanárnak. Ha angolul tudod elolvasni, köszönd meg egy veteránnak." Ez egy külföldi számára külön vicces...). Ezek után végigsétáltam a hosszú medence mentén, szemeimet a túloldalon magasodó Lincoln-emlékműre függesztve, amikor is dobszó és zene ütötte meg a fülemet. A medence végén a lépcsősor tövében kisebb fesztivál bontakozott ki.
A koreaiak Dokdo-napot tartottak. Mint azt hamarosan megtudtuk a szórólapokból és a kvízekből, Dokdo egy picike sziget valahol Dél-Korea partjainál, népessége egy fő plusz a koreai parti őrség, és Japán felől nem is látható. Itt már sejtettem, hogy politika van a dologban, de mivel maguk a koreai rendezők elég vidáman álltak a dologhoz, letelepedtem a lépcsőkre fújni egyet, és nézni a műsort. Először dobolást hallottunk (és láttunk) egy baltimore-i csapat előadásában, ami mindenkit ütemes tapsra és éljenzésre késztetett; utána pedig egy helyi taekwondo-csapat bemutatóját, ami egészen odaszegezett a lépcsőhöz. Pici gyerekektől felnőtt mesterekig volt ott mindenki, és pontosan tudták, hogyan kell egy harcművészeti bemutatüt látványossá tenni. Majd' egy órán keresztül legeltettem rajtuk a szemeimet, mire sikerült meggyőznöm magam, hogy Korea szép meg jó, de ha már itt vagyok, csak meg kéne nézni Lincoln bácsit is. Felkapaszkodtam hát a lépcsőkön az emlékműhöz.
Kísértetiesen Róma-hangulatom lett. Az épület maga gigantikus volt, nyomasztó, hófehér, és szándékosan ókori jellegű; az oszlopok mögötti árnyékban pedig ott trónolt az Elnök úr, unott arccal tekintve az alatta zsibongó tömegre. Mert tömeg, az aztán volt, és valójában ez volt az, ami az egész helyet időutazás-szerűvé tette. Soknyelvű, sokszínű, sokszagú forgatag volt, villogó vakukkal, meg néhány elárvult biztonsági őr. Kb. két percet töltöttem az emlékműben, azután úgy döntöttem, ennyi bőven elég is volt.
A medence felénél kapott el a zuhé. Fedezéket keresni esélyem sem volt; minden talpalatnyi hely foglalt volt már az emlékművek alatt, és mire odaértem, már úgyis mindegy volt. Igy hát visszasétáltam a szakadó monszunesőben a metróig - ekkor már folyt a víz a kabátomból - és hazatértem megszáradni. Az este hátralévő részét társasjátékkal, beszélgetéssel és filmezéssel töltöttük, Cinnamóni remek sült almáit majszolva.

Egy nap az állatkertben, egy nap a bazárban

Pénteken a nemzeti ünnep örömére munkaszünet volt a nagykövetségen. A munkaszünet örömére pedig közös programot szerveztünk Cinnamónival. Béla, aki még a szabadnapokon is lelkiismeretesen elfoglalja magát a munkájával, kirakott minket valahol a belvárosban, hogy menjünk és csatangoljunk - mi pedig pontosan ezt tettük.
Első utunk as Adams Morgan nevű városrészbe vezetett, ami tulajdonképpen egy rikító házakkal teli utca, melyet az etnikai sokszínűség ünneplésének szenteltek. Ebből kifolyólag a világ legtöbb nemzete képviselteti itt magát étterem avagy bazár formájában: perui étterem, tibeti étterem, etióp étterem (poénokat tartsátok meg magatoknak), afrikai bazár (soksoksok hátborzongató maszkkal és gyönyörű griot hangszerekkel), ázsiai bazár (szééép színes ruhák!) és így tovább. Legalább egy órát töltöttünk vidám böngészéssel a különböző üzletekben és az éttermek előtt, próbálva megtippelni, melyik étel miből készül.
Amikor végigértünk az utcán, visszafordultunk az ellnkező irányba; átvágtunk egy dél-amerikai ételeket áruló kis piacon, és visszatértünk Amerikába. (Érdekes módon a magyar étterem egyike volt azon kevés országoknak, akik nem voltak jelen Adams Morgan-ben. Cinnamóniék szerint egész Washingtonban nincs egy szál se. Milyen kár.)

A délután hátralévő részét az állatkertben töltöttük (mert ott még nem jártam, és mert gyalogolható távolságra voltunk tőle). Először is meg kellett csodálni a pandákat, amiket fél órán át kerestünk gyönyörű kínai stílusú kifutójukban, mire kiderült, hogy a fedett térben kajálnak, üveg mögött. Nagyon híres pandák, már szaporodtak is egyszer, miután megfelelő mennyiségű panda-szexvideót nézetett velük az állatkert személyzete.
Láttunk még sok egyéb érdekes lényt is, pl. békésen szunyáló vidrát, ellenszenves halászmacskát, unott gepárdot, és hallottuk az elefántokat is, bár a kifutójukat épp két sárgasapkás építőmunkás foglalta el. Általánosságban véve azt hiszem, a 'temporarily off exhibition' a legjobban szaporítható lény az állatkertben. A ketrecek többségében lakott egy ilyen.
A legtöbb időt a kisemlősházban töltöttük, ahol külöféle cuki dolgokat lehetett látni; úgy tűnt, néhány állat jobban sokasodik, mint a pandák, mert kiírásra való tekintet nélkül minden ketrecben volt legalább kettő kicsi sárga pincsimajom, meg egy csomó elefántcickány, akiket egyöntetűen megszavaztunk az állatkert sztárjainak (de csak mert nem volt törpeszarvas, természetesen).
Négykor aztán, mielőtt a nagyemlősökhöz elértünk volna, ránk zárták az egész kócerájt, mert esti Halloween-program volt készülöőben. Ez aztán rögtön fényt derített arra a rejtélyre is, hogy miért álltak az utak mentén mindenféle csontvázak, sírkövek és óriási, lila pókok, kicsi narancssárga BOO feliratokkal körbeszurkálva. Ha majd le lesznek töltve a fényképeim, rakok fel belőlük a blogra. A csontvázakból álló szülinapi zsúr pl. enyhén szólva morbid volt. Fura népség ez az amerikai...

Október 23. a nagykövetségen

Már egy hete készültünk rá (sőt, a követség személyzete nyilván sokkal hosszabb ideje - az egész rendezvény rengeteg aprólékos szervezést igényelt, amiből a mezei halandó és mesemondó nem sokat tapasztal, de nagyonis meglátszik a végeredményen). Kedden este levetítettük a követségen a Szabadság vihara című filmet, és beharangoztuk, hogy jövő kedden a Szabadság, szerelem is terítékre kerül. Nem voltak jelen túl sokan, de akik ott voltak, azokat egészen megütötte a történet, és egy hölgy a film után sokáig mondogatta mennyire lenyűgözte az egész. Örültünk neki.
Csütörtök estére aztán mindenki puccba vágta magát; Laura (a követség gyakornoka), Béla és a többiek az egész napot a fotókiállítás felállításával töltötték, és meg is lett az eredménye. A kiállítás egy amerikai úriember fényképeiből állt, aki az '56-os forradalom idején az Ausztriából Amerikába menekülő magyarok utazását követte nyomon és dokumentálta. Volt szerencsém személyesen találkozni vele - rengeteg érdekes dolgot mesélt. Néhányat közülük személyesen élt át, másokat a menekültek osztottak meg vele. Vidám, közvetlen bácsi volt. A fotók pedig nagyon szépek és beszédesek.
Mire kinyitottuk a kapukat, odakinn az egész utcán kíyózott a sor. Csatlakoztam Cinnamónihoz és a többiekhez a fogadópultnál, ahol egyenként pipálták ki a listán a vednégek neveit. Roppantul élveztem a dolgot. Volt ott mindenféle diplomata a világ összes sarkából, mindenféle rangban és beosztásban; katonák egyenruhában és tucatnyi rangjelzéssel, attasék és egyéb fontos személyek makulátlan öltönyben, hölgyek drága ruhákban, amerikai magyarok nemzeti színű kitűzővel, félénken pislogó gyerekek, tucatnyi nyelv és számtalan nemzet. Utólag megtudtuk, hogy az idei ünnepség a követség eddigi legnagyobb rendezvényének bizonyult: körülbelül négyszáz ember zsúfolódott össze a nem-is-olyan-nagy nagyteremben és a teraszon (a jó időre való tekintettel). Óriási volt a tömeg. Elénekeltük a magyar és az amerikai himnuszt; a Nagykövet úr beszédet mondott, meg még néhányan mások is (ezekről sajnos lemaradtam, mert még mindig kinn ültem az előtérben, és leplezetlen kíváncsisággal lestem a későn érkezőket). A beszédek elhangzása után kitakarták a tálakat, és megkezdődött az állófogadás. Az emberek udvariasan beszélgettek, mosolyogtak, fel-alá cirkáltak tálakat és poharakat egyensúlyozva a tenyerükön; bemutatkoztak és ismerkedtek, és egyáltalában azt tették, amit a diplomaták tenni szoktak.
Részemről leginkább a kajával foglaltam el magam, és az előtérben összeverődött kisebb csapattal; nem vagyok egy könnyen megfélemlíhető alkat, de a duruzsoló tömeg odabenn elbizonytalanított egy kicsit. Azután egyszercsak valaki a nevemet mondta, és szóltak, hogy van odabenn egy úriember, aki engem keres - egy katonai egyenruhás, fiatalabb úr volt a német követség képviseletében, akiről kiderült, hogy (egyenruha nélkül, apai minőségében) ott volt a Strathmore-ban a mesélésemen, és el akarta mondani, mennyire élvezte az előadást, és hogy a gyerekei teljes extázisban voltak tőle, és még otthon is azóta azt emlegetik. Egy bájos hölgy, aki nyilván a feleség volt, mosolyogva mondta, hogy a lánya el is tudta mondani a meséket fejből, pedig annyira még nem tud jól angolul.
Na kérem, ez dicséret volt.
Az este hosszúra nyúlt; néhány vendég sokáig időzött a nagyteremben, és mire az étel (a követség szakácsa előtt le minden kalappal, nyamm) utolsó morzsája is elfogyott, már csak mi voltunk ott, a személyzet (és a mesemondó). Az egész heti tervezés, szervezés, készülődés és az egész estés vendéglátás mindenkiből kivette ereje legjavát. Aznap este a követség személyzete a jól végzett munka örömével ájult bele az ágyba.
Mondja még valaki, hogy a könnyed tárasági csevely és az állófogadás nem kőkemény meló.

2009. október 22., csütörtök

Smithsonian, negyedik kör - Repülő kütyük

Ééés, elértem a mai napig. Dobpergés, dobpergés.

Ma a Repülési és Űrhajózási Múzeum (blah, de utálok fordítani) volt terítéken. Bár az indiánok tőszomszédságában van, gyökeresen más hangulatot áraszt; hatalmas, modern kinézetű hangár, telis-tele teljes vagy töredékes repülőgépekkel, űrszondákkal, rakétákkal és tulajdonképpen mindennel, ami repül. Egy-két tematikus kiállítástól eltekintve az egész egyetlen nagy tér, mely az első léggömböktől a csillagászatig lefed mindent, ami a repüléssel kapcsolatos. Nekem, mint modern technológia iránt kevésbé érdeklődő személynek, határozottan sok volt egyszerre ennyi repülő ketyere, ám ez cseppet sem lombozott le - remekül elfoglaltam magam olyan érdekes apróságokkal, mint megfogdosható kő a Holdról, mindenféle csillagászati szimulációk, meg az űrállomás lakrésze, amibe be lehetett menni. Maga a kiállított járművek és eszközök mennyisége elképesztő volt, nem beszélve a sok-sok audiovizuális elemről (hű, ezt se könnyű legépelni) és tudományos információról. Azt is meg kell hagyni, hogy legjobban ez a múzeum használta ki a kiállításon belüli filmvetítésből adódó lehetőségeket. Mivel nem értek a repülőgépekez és a csillagáaszthoz, ennél részletesebb beszámolót jelenleg nem tudok fogalmazni. Az biztos, hogy ha kisfiam lesz, egyszer elhozom ide.

2009. október 21., szerda

Smithsonian, harmadik kör - Minden, amit az indiánokról tudni vélsz...

... hülyeség.

Ez a cím virít az Amerikai Indián Múzeum legújabb kiadványán. És igazuk is van :)
Ebből már rögtön ki is találhattátok, mi volt folytatásos múzeumi kalandozásom újabb állomása. Na?

Röviden és tömören azt kell mondanom, hogy az összes Smithsonian-múzeum közül egyértelműen ez viszi el a pálmát. Kívül-belül. Maga az épület egészen lenyűgöző: olyan, mintha egy nagy szikla lenne, lépcsőzetesen kihajló peremmel, ami hűvös árnyékot borít a körülötte lévő térre; egy vízesés is van, és gondosan megkomponált kertek és ligetek, és egy medence. Belül pedig egyetlen hatalmas, nyitott belső tér, kör alakú színpaddal, ahol rendezvényeket lehet tartani, és csigavonalban emelkedő lépcsővel, ami az egye sszintekre vezet. Tágas, barátságos, modern és mégis teljesen má, mint a többi épület. És akkor még nem is beszéltünk a kiállításokról.
Sokakat hallottam már panaszkodni erre a múzeumra - a tanárunk a Trinityn határozottan rossz ötletnek tartotta az építészeti megoldást, és magát a hozzáállást is, amivel az indiánokat bemutatják. Az intézmény ugyanis úgy gondolta, hogy az unalomg ismert régészeti kiállíások helyett inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogyan élnek az indiánok ma, és hogyan viszik tovább a hagyományaikat.
Hát, nem tudom, engem ez legalább annyira érdekelt, mint a régészet. Ha nem jobban.
Minden kiállítás remekül volt elrendezve, éthető volt, követhető, és izgalmas. Én, aki rendszerint átrohan mindenen, ami elsőre nem fogja meg a figyelmét, minden emeleten legalább egy órát bolyongtam, lelkesen nyomogatva az érintőképernyőket, olvasgatva a feliratokat, nézegetve a videókat. Utóbbiakat különösen tudtam értékelni, mert minden nagyobb törzshöz tartozott legalább egy képernyő, amin folyamatosan indián meséket meséltek. Ott is ragadtam midnegyiknél a térdeim körül bóklászó totyisok között. A másik érdekes szekció az a képernyő volt, ahol egy adott kérdésre húsz-egynéhány interjúból vágták össze a válaszokat; indiánok meséltek arról, milyen ma az életük, mit gondolnak a jövőjükről, hogyan viszonyulnak az anyanyelvükhöz stb. Azután ott volt az a kiállítás, ami a gördeszkázásról szólt - a rezervátumokon a fiatalok körében igen népszerű sport, az ügyességről és a kitartásről szól, és a levetített videókon láthattuk, hogy jól is csinálják nagyon :) Fiatal srácokat láttunk hagyományos mintákkal kifestett gördeszkákon mutatványozni. Mondja valaki, hogy a folklór száz éve véget ért :P
Egy szó mint száz, jó hosszan bóklásztam egyik kiállíásból a másikba, és minden pillanatát élveztem. Jóval kevesebben voltak, mint bármelyik másik Smithsonian múzeumban, és ezt egyáltalán nem bántam; nyugis, barátságos hely volt. Lehet, hogy még egyszer visszamegyek. Nevezzetek elfogultnak.

Bóklászás a múltban

(Nocsak, alig két nappal vagyok lemaradva. Elképesztő.)

Mivel múzeumokból rövid idő alatt besokalltam - és még bőven lesz időm, hogy megnézzem a maradékot is - Cinnamóni azt javasolta, a változatosság kedvéért (és a jó idő örömére) menjek inkább várost nézni. És mivel a belvárost már összevissza jártam, ezúttal inkább felkaptam egy buszra, és Washington történelmi negyede, Georgetown felé vettem az irányt.
A 'történelmi' itt is amerikai viszonylatban értendő (néhány épület akár kétszáz éves is lehet!), a hangulat viszont utánozhatatlan. Leszállva a buszról (egy random módon választott megállónál - emlíettem már, hogy leszállásjelző gomb helyett csinos sárga madzagok vannak a buszon, amiket meg kell rántani?) csendes és barátságos környéken találtam magam, melyet apró kertek, téglaházikók, elhagyatott villamossínek és pici templomok alkottak. Néhány utcában még macskakő is volt, és sok kovácsoltvas lépcsőn már ott virított a sütőtök meg a többi Halloween-i dekoráció. A főutcát kicsi boltok szegélyezték, amik árultak az égvilágon mindent, fényképektől szőnyegekig. Találtam egyet, ami első ránézésre egy Halloween-jelmezbolt és egy sex shop kereszteséséből született. No comment. Azután egy sarkon befordulva megláttam egy csinos, sárga cégért, mely egy lámpást és egy baglyot ábrázolt, és tudtam, hogy jó helyen vagyok.
A Lámpás nevű kicsike antikváriumot furcsán mitológiai hangulat lengi körül: a három idős hölgy közül, akik vezetik, az egyik nem lát, a másik nem hall, a harmadik nem beszél. Egy kicsit az Amerikai istenek-ben éreztem magam. Otthonos boltocska volt, bóklásztam is benne sokáig. Amikor végre kikerültem onnan, sorra következtek az egyéb érdekességek - ékszerbolt, ahol apró virágokat és leveleket mintázó ékszereket árultak, és pici teaház, egy kutyaimádók boltja, egy finom illatú papírbolt, egy tenyérjós pavilonja, és így tovább. Mivel buszozni nem volt kedvem, lesétáltam a távolt Georgetownon keresztül a Dupont Circle-ig, és ott szálltam újra metróra, kicsit még álmosan az óvárosi hangulattól. Ideje volt visszatérni a 21. századi Washington DC-be. Egy időre.

A zene az kell

El is felejtettem említeni, hogy néhány napra egy egészen különleges vendégünk is volt: György Ádám, világhíres zongorista, aki koncertezni érkezett Washingtonba, és hozzám hasonlóan Cinnamóniéknál kapott szállást. Vidám, közvetlen, jó fej srác; a tetejébe tehetséges és sikeres is, és járja a világot, és miután találkoztunk és beszélgettünk, igen hamar elszégyelltem magam, hogy nem hallottam még róla. Mert hogy ha valakire, akkor rá nagyon büszkék lehetünk. További infókért csekkoljátok le a honlapját.
Hétfő este koncertet adott a nagykövetségen. Rengetegen eljöttek meghallgatni, és - ha magamtól nem is sejtettem volna - Béla külön felhívta rá a figyelmem, hogy ezt az alkalmat nem lehet kihagyni.
Igaza volt.
Tördelemesen bevallom, hogy utoljára a gimi alatt voltam komolyzenei koncerten, és akkor is azért, mert házhoz hozták az Aporba. Nem mintha lenne ellene kifogásom, sőt. Viszont azok a koncertek mindig teljes zenekarból álltak, és nem egyetlen emberből és egy zongorából. (Húha, kezdem azt érezni, hogy ebből én már nem jövök ki jól...) Nagy lelkesedéssel vártam hát Ádám előadását. Ahogy üdvözlő beszédében a nagykövet úr is megjegyezte, volt idő, amikor az ilyen koncertek képviselték az emberek számára a színvonalas mindennapi szórakozást. Azt hiszem, ez nem változott meg.
Ádám mindenkit elvarázsolt.
Valószínűleg többségben vannak a világban azok, akik nálam jobban tudnak zenei kritikát írni, úgyhogy fel is adom a próbálkozást mindenféle objektív véleménynyilvánításra, és csak annyit mondok, hogy az egész élmény lenyűgöző volt. Ádám olyan könnyűvé és egyszerűvé és barátságossá tette a zenét, hogy mindenki felolvadt benne; magával sodorta a hallgatóságot, és - ahogyan a régi muzsikusok a legendákban - megnevettetett, megríkatott és elringatott minket. És az a legjobb az egészben, hogy lászott rajta, hogy örömét leli benne. Jó volt nézni az arcát, miközben játszott. Mosolygott végig.
Természetesen többször visszatapsoltuk, és ennek örömére kaptunk is ráadást; a magyarok büszkék voltak, hogy lám, kicsi országunknak ilyen szülötte is van, a nem-magyarok meg minden bizonnyal irigykedtek ránk.
A koncertet fogadás követte. Kicsit még mindenki elvarázsolt volt a zenétől...

Smithsonian, második kör - Természet

Az amerikai történelem után az amerikai tudomány volt terítéken: elmentem a Smithsonian Természettudományi Múzeumba.
Először is, sokkal jobban tetszett, mint a másik. Nem csak azért, mert egy emeletnyi csillogó drágakő meg egy csomó dinoszaurusz-csontváz mindenkiből kihozza a gyereket, hanem azért is, mert szerintem jobban volt felépítve az egész. Nagyobbak és összefüggőbbek voltak a kiállítások, és sok volt az interaktív felület, ami tulajdonképpen tapizható képernyőt jelent, és meg is tapiztam mindet szorgalmasan. Lehetett saját meteor-becsapódást modellezni, meg virtuális vulkánkitörést, meg interjúkat nézi okos emberekkel, sőt, az ásványkiállításban megfogdoshatott az ember lánya egy hatalmas tömb ametisztet is. Nagyon tudam értékelni a "Please touch" feliratú táblákat :)
Volt egy időszakos kiállítás is a fizikai antropológiáról és a csonttani kutatásokról, amiket Bones és társai végeznek midnenféle temetők lakóin. Felfrissítettem kissé megkopott ismereteimet, készülvén a téli antro-vizsgára.
Amióta elvégeztem tavaly a Trinityn a muzeológia-kurzust, más szemmel nézek a kiállításokra; észrevesz az ember olyan apró trükköket és/vagy szervezési hibákat, amik egy látogató számára kedvessé vagy ellenszenvessé teszik a múzeumot. Persze sohasem lehet minden igényt kielégíteni, de itt azért elég jó volt az arány.
Aki látta az Éjszaka a múzeumban című alkotást, annak mondom, hogy ez az a múzeum. De nem is úgy néz ki. Bár a T-rex az megvan.
Összességében nézve nagyon vidám délutánt töltöttem a tudomány fellegvárában, és választ kaptam rengeteg komoly, alaposabb megfontolást igénylő kérdésre.
Na jó, valójában csak tetszettek a drágakövek.