Smithsonian, harmadik kör - Minden, amit az indiánokról tudni vélsz...

... hülyeség.

Ez a cím virít az Amerikai Indián Múzeum legújabb kiadványán. És igazuk is van :)
Ebből már rögtön ki is találhattátok, mi volt folytatásos múzeumi kalandozásom újabb állomása. Na?

Röviden és tömören azt kell mondanom, hogy az összes Smithsonian-múzeum közül egyértelműen ez viszi el a pálmát. Kívül-belül. Maga az épület egészen lenyűgöző: olyan, mintha egy nagy szikla lenne, lépcsőzetesen kihajló peremmel, ami hűvös árnyékot borít a körülötte lévő térre; egy vízesés is van, és gondosan megkomponált kertek és ligetek, és egy medence. Belül pedig egyetlen hatalmas, nyitott belső tér, kör alakú színpaddal, ahol rendezvényeket lehet tartani, és csigavonalban emelkedő lépcsővel, ami az egye sszintekre vezet. Tágas, barátságos, modern és mégis teljesen má, mint a többi épület. És akkor még nem is beszéltünk a kiállításokról.
Sokakat hallottam már panaszkodni erre a múzeumra - a tanárunk a Trinityn határozottan rossz ötletnek tartotta az építészeti megoldást, és magát a hozzáállást is, amivel az indiánokat bemutatják. Az intézmény ugyanis úgy gondolta, hogy az unalomg ismert régészeti kiállíások helyett inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogyan élnek az indiánok ma, és hogyan viszik tovább a hagyományaikat.
Hát, nem tudom, engem ez legalább annyira érdekelt, mint a régészet. Ha nem jobban.
Minden kiállítás remekül volt elrendezve, éthető volt, követhető, és izgalmas. Én, aki rendszerint átrohan mindenen, ami elsőre nem fogja meg a figyelmét, minden emeleten legalább egy órát bolyongtam, lelkesen nyomogatva az érintőképernyőket, olvasgatva a feliratokat, nézegetve a videókat. Utóbbiakat különösen tudtam értékelni, mert minden nagyobb törzshöz tartozott legalább egy képernyő, amin folyamatosan indián meséket meséltek. Ott is ragadtam midnegyiknél a térdeim körül bóklászó totyisok között. A másik érdekes szekció az a képernyő volt, ahol egy adott kérdésre húsz-egynéhány interjúból vágták össze a válaszokat; indiánok meséltek arról, milyen ma az életük, mit gondolnak a jövőjükről, hogyan viszonyulnak az anyanyelvükhöz stb. Azután ott volt az a kiállítás, ami a gördeszkázásról szólt - a rezervátumokon a fiatalok körében igen népszerű sport, az ügyességről és a kitartásről szól, és a levetített videókon láthattuk, hogy jól is csinálják nagyon :) Fiatal srácokat láttunk hagyományos mintákkal kifestett gördeszkákon mutatványozni. Mondja valaki, hogy a folklór száz éve véget ért :P
Egy szó mint száz, jó hosszan bóklásztam egyik kiállíásból a másikba, és minden pillanatát élveztem. Jóval kevesebben voltak, mint bármelyik másik Smithsonian múzeumban, és ezt egyáltalán nem bántam; nyugis, barátságos hely volt. Lehet, hogy még egyszer visszamegyek. Nevezzetek elfogultnak.