Vigasság a Via Appián

Szombat reggel a gyönyörű őszi napsütésben felküzdöttem magam a Via Appa Anticára induló busz fedélzetére - a Fesztivált olyan okos módon szervezték meg a lányok, hogy minden nap több helyszín is volt. A dolog szépséghibája ezúttal abban rejlett, hogy a buszra a teljes telítettség állapotában még felszállt egy német turistacsoport, melynek következtében a sírás határán álltam, mire kidöcögtünk a római útra. A megadott megállónál esélyem sem volt leszállni; maradnom kellett a következőig, ami a katakombáknál volt, ergo a jó öreg Quo vadis busz nevéhez híven kivitt a vaff... kóvádiszba. Gyalogolhattam vissza az immár kevésbé gyönyörű őszi kánikulában Róma felé a Via Appián. Végülis, ennek is megvolt a maga hangulata, a cédrusfasorral meg a mélységes csenddel.
A Quo vadis templomnál végül sikerült rábukkannom Giovanára, aki Piroskának öltözve feszített egy miniatűr kávéház teraszán, és hangos szóval csalogatta a járókelőket a reggeli műsorra. Ami nem volt más, mint Graham Langley (olvassatok vissza a Lausanne-i mókához, ő volt az egyik főkolompos) mesemondó műhelye.
Lézengtünk egy darabig, mire megtaláltuk a helyszínt, melyet gondosan elrejtettek az utat szegélyező fák mögé; itt került sor Davide híres nyúlkergető jelenetére is, és új barátságok szövődtek a várakozó csoporton belül (miközben mindannyian nagyokat nyelve fixíroztuk az elére megrendelt pizzát).

Maga a műhely vagy öt órát tartott, és nagyon hasznos volt. Le a kalappal Graham előtt, két nyelven workshopot tartani. A csapat nagy része olasz volt, legtöbbjük kb. velem egyidős; remek volt a hangulat, és egymáson gyakoroltuk mesemondói, színészi képességeinket. Martina, a team legifjabb tagja, zajos lelkesedéssel örök barátnőjéül fogadott, miközben három jó tündért játszottunk egy hátizsáknak álcázott bébi Csipkerózsika felett.
A jól végzett munka örömére elfogyasztottuk a pizzát, majd testületileg átvonultunk megint a kicsi kávéházba, és felkészültünk a délutáni foglalkozásra, ami nem volt más, mint mesemondó séta a Via Appián. A Quo vadis-tól indultunk; Paola elmesélte a történetet, és legnagyobb megdöbbenésemre azt kellett tapasztalnom, az angoloknak lövése sem volt, mi az a "Quo vadis, domine?". Azt hinné az ember, ez azért alap. De lehet, hogy csak erre Keleten az. Mindegy, Paola kitett magáért (ő az a fajta lány, aki nagyon szép, amikor mesél). Utána arrébb kocogtunk vagy húsz métert, és megálltunk ismét, hogy meghallgassuk VIII. Henrik felbontott házasságának történetét (pontosabban a papét, akinek volt pofája felbontani, és ezért kis híján lelőtték a spanyolok. A helyen ahol megmenekült - történetesen épp ott ahol álltunk - templomot épített örömében).
Innen tovább sétáltunk vidám beszélgetés és harmonikaszó közepette; biciklisek kerülgettek minket, kutyák szaladgáltak a lábaink körül, és eltűnt a hátunk mögött a város és a főút zaja. Egy csendes füves folton megálltunk, és ismét mesélés következett; Davide ajándékozott meg minket Mucius Scaevola legendájával (róla meg a mesélésről csak annyit, hogy jó volt nézni. Ühüm.) Amikor a történet végén feltartotta a bal kezét, és drámaian bejelentette, mi lett M.S. sorsa, egy kicsiny, ám energikus lány, Sonia viharzott be a képbe, belepacsizott a tenyerébe, és lerugdosta a színről azzal, hogy mindig a nőké az utolsó szó. Tőle hallgatthattuk meg a túszul ejtett római nők legendáját.
(Nem kellett a fordítás. Tisztán lehetett érteni minden szavukat. Na jó, a spanyol és a latin valószínűleg segített egy kicsit.)
Hosszú és vidám sétánk végén aztán elértünk Annia Regilla mauzóleumát (amely régen a visszatérés temploma volt Róma határán). A fenyők alatt már várt ránk a mosolygós Angela, hogy a fent említett hölgyről meséljen nekünk; ezek után mindenki helyet foglalt az épület tövében egy fa alatt, és kezdetét vette az esti matiné első felvonása, három nagyszerű, olasz mesemondó hölggyel. Emlékeztessetek a pizzás sztorira ;)
Már sötétedett, amikr elindultunk vissza a Quo vadis templomhoz, és egészen sötét volt (viharosan száguldó olasz autókkal) mire meg is érkeztünk. Az út menti kis vendéglőben első rangú tésztavacsora várt minket, meleg, fény és olivaoljaban oldott erőspaprika. Kis híján elaludtam az egész napi hajtás után, ám Martina nem hagyta annyiban a dolgot; kocsival vittek ki minket az Egeria parkba, ahol az éjjeli mesélés kapott helyet. Ha megkérdeznétek, hol van a Parco Egeria, azt tudnám mondani, hogy messze. Az útból csak sötét sikátorokat, óriási fenyőket és Martina lendületes gesztusait láttam.
Eleredt az eső, mire odaértünk; szerencsére várt minket a fenyőfák között egy sátor, jó sok gyertyával bevilágítva. Éjjeli mesélőink ezúttal Mats (a svéd nagyfőnök) és a walesi David Ambrose voltak, egy-egy órára mind a ketten. Különleges ínyencség! David balladát énekelt, elmesélte Tam Lin történetét (érdekes volt nagyon ezúttal egy pasitól hallani, ellentétben Hangaerdő asszony csodás muzsikájával, ez másképpen volt szép) és suttogott nekünk a hegyek mélyén alvó lovagokról. Mats megnevettetett minket svéd legendákkal és népmesékkel, és a viking mítosz, amit előadott a bölcsesség születéséről elvitte a garantált "leggusztustalanabb sztori" díjat is (mindenki, aki magában költői hajlamot érez, béküljön meg a gondolattal, hogy Odin lehányta).
Hajnali kettőkor vonszoltam magam haza a szállásra. Megérte.
:)