2011. március 31., csütörtök

Paul Bunyan Perkátán

Olyan régóta ki akartam már próbálni a Paul Bunyan meséket, hogy idejét sem tudom. Talán akkor találkoztam velük először, amikor felbukkantak a Fables képregényben (és nem értettem, mit keres a Hófehérkék és Piroskák között egy nyilvánvalóan jól ismert kicsi kék ökör). Sokan Paul Bunyant tartják az egyetlen eredeti amerikai mítosznak; mások kötik az ebet a karóhoz, hogy "fakelore", vagyis valaki kitalála magától és úgy adta el mintha népmese lenne (láttunk már példát ilyesmire). Engem speciel kevéssé érdekel, kétszáz éve találták-e ki vagy száz; azóta nyilvánvalóan valódi folklórrá vált, szájról szájra terjed, és sok remek mesemondó él belőle.
Paul Bunyan történetei "tall tale"-ek, vagyis lódítások, hazug mesék. Minden el van túlozva bennük; Paul Bunyan egy óriás, és hozzá hasonlóan hatalmas minden barátja, háziállata és eszköze. Ez a humor fő forrása a mesékben, és az aprólékos részleteknek köszönhetően van is belőle bőven.
(Csak a példa kedvéért: Paul Bunyan már újszülöttnek is nagyobbacska volt. Öt gólya hozta, és még azoknak is kényszerleszállást kellett végrehajtani...)
Mivel én olvasás közben nagyon jókat szórakoztam ezeken a meséken, már régóta érlelődött bennem, hogy ki kéne őket próbálni a magyar közönségen is. Kikértem az amerikai mesemondók véleményét; hosszas vita alakult ki akörül, vajon a külföldieknek ugyanolyan poén-e a telepesekről, favágókról és a vadnyugat meghódításáról szóló meséket hallgatni, mint nekik, illetve, hogy a gyerekek érteni fogják-e a poént, vagy értetlenül pislognak. Sokat vacilláltunk a dolgon; végül úgy döntöttem, egyetlen módon derülhet ki az igazság: bele kell dobni Paul Bunyant a mély vízbe, és megnézni, úszik-e vagy elsüllyed mint a nyeletlen fejsze.
Az ember hajlamos alábecsülni a mitikus hősöket.
Paul Bunyan átgázolt a vízen, mintha ott se lenne.

Perkátai közönségem két osztálynyi nyolcévesből állt; csillogó szeműek voltak és beszédesek, már a mesélés előtt sikerült velük összehaverkodni. Egy kicsit izgultam, mint minden új mese előtt, de hamar túlestem rajta; megmondtam nekik, hogy a mese nekem is új, és úgy tűnt, ez tetszik nekik. (Kis tricksterek voltak amúgy. "Aki lecsókolomoz, azt kidobom." "Csókolom!" "Csókolom!" "Csókolom!")
Paul Bunyan tarolt. Az első mondattól kezdve. Sőt, a bevezetőtől, mert előtte elmondtam nekik, hogy jártam Amerikában, és mint minden jó tall tale mesélő ("Előbb ennék rántott csirkát, kölyök, mint hogy neked hazudjak", ahogy egy mester szokta mondani) rögtön elmondtam azt is, hogy találkoztam össze Paul Bunyannal és Babe-bel, a nagy kék ökörrel. Innentől kezdve a mese már vitte saját magát.
Egyik problémába sem ütköztem bele, ami az amcsikat foglalkoztatta. A nyolcévesek simán vették a lapot, nevettek mindenen, és hangos "hűűűűű" meg "haaaa" kiáltásokkal kísérték a mesét. A magyar közönséget hála az égnek pont hidegen hagyja mindaz, ami Amerikában ciki lehet (erdőt irtani nem jó dolog, zsíros kaják pfuj, satöbbi), ezen legalább nem kellett aggódnom. Ellenben pontosan tudnak mindent, amiről az amcsik azt jósolták, magyarázatra szorul majd: az ökröket és felszerelésüket, a favágást, a kukoricaültetést.
És a mese rám is hatott: eddig nem nagyon meséltem hazug meséket, mert magas fokú pofátlanség kell kozzájuk, és ereszd-el-a-hajamat hozzáállást, mint a stand up comedy-hez. Hát, Paul Bunyan ezt is hozta magával, és azt vettem észre, hogy pofákat vágok, ugrálok az asztal körül, és általánosságban véve, sokkal nagyobb gesztusokat használok, mint szoktam. Ez ösztönből jött, nem gyakoroltam eltőtte, de a gyerekek nagyon bírták.
Amikor végül jó fél óra után kifulladva pontot tettem Paul Bunyan történetének a végére, lelkes taps következett; a pontot a pontra pedig egy kislány tette fel, aki bőszen jelentkezett, és azt mondta: "Nekem csak az fura egy kicsit, hogy miért öt gólya hozta?..."
Az utólagos beszélgetésekből kiderült, hogy elhittek mindent, amit mondtam. Rájuk hagytam. Vidáman.

Annak, aki érdeklődik: Odds Bodkin mesél Paul Bunyan sztorit (ő egyébként egy nagymester, a Beowulfot egyszer hallani kell tőle)

Wikipédia

Itt pedig egy oldal a Jack of Fables képregényből, ahol Babe, a kicsi kék ökör, külön szösszeneteket kapott (különösebb kontextus nélkül):
(Keressetek tá a Google-ben, szerintem zseniális)

2011. március 30., szerda

Mesemondó nosztalgiázik

Most, hogy a sok fesztiválozás és szervezkedés után megint van időm a saját meséimmel foglalkozni, átválogattam a repertoáromat. Kicsit olyan ez, minz a volt iskolai füzetek között turkálni a padláson; talál az ember érdekes dolgokat. "Jesszus, de gáz" dolgokat is, meg "Jééé, ezt de szerettem!" dolgokat is. Meséket, amiket nagyon szerettem, de valamiért egy ideje talonban voltak; olyanokat is, amiket mindig is ki akartam próbálni, de sohasem került rájuk sor. Még jó, hogy a mese nem porosodik, és sokáig eláll.
Íme egy válogatás a kedvenc meséimből, kezdő mesemondó koromtól mostanáig:


Oisín
Valójában imádtam az egész Fiannát, de tinédzser korom nagy szerelme Oisín volt (avagy Osszián, átírástól függően). Kinek ne lett volna keltás-romantikus korszaka magányosan vándorló dalnokokkal és tündérföldi utazásokkal :) Ezt megemlítettem Clare-nek a lausanne-i konferencián, nagyon vigyorgott. Hát igen, van akinek Finn Mac Cool (a Vezér), van akinek Oscar (a Harcos) és van akinek Oisín (a Dalnok). Mindegyikük félig tündér, félig halandó, lehet válogatni :)

Anait királynő
Az első mese, amit angolból magyarra fordítottam, egyedül. Akkoriban még nem nagyon értettem, miért, csak tetszett a történet, a talpraesett királynőről, meg a hercegről, aki megtanult dolgozni :)


Beckó vára
Apa nagyon sokat mesélte nekem ezt a várlegendát; annyira, hogy egy időben nekem minden vár Beckó vára volt, Csesznektől Hollókőig. Elég szörnyű történet, de valamiért nagyon le tudott nyűgözni. Azóta meséltem már többször ott a helyszínen is :)

Cormac király
Szintén keltás-tündéres, és az egyik első történet, amit meséltem. Akkoriban kezdtem csengőket hordani a bokámon :)


Pomona és Vertumnus
És akkor jöttek a rómaiak. A gimiben Pomona voltam mindenhol; amilyen egyszerű kis történet, annyira kedves, és ki ne szeretné Vertumnust, amikor olyan cuki, hogy vért izzad szegény hogy bejusson egy gyümölcsöskertbe :)


Sárkányherceg
Ezzel már jártam fellépni is, itthon is meg külföldön, és mindig nagy sikere volt. Sokat elmond a sárkányszelidítés mikéntjéről, meg a férfi-nő kapcsolatokról is... talán ezzel a mesével foglalkoztam a legtöbbet.


Halál és a vörös hajú lány
Örök kedvenc lett attól a pillanattól, hogy először olvastam. Emlékszem hogy ugráltam az ágyon amikor hazajött a szobatársam, hogy "ezt azonnal hallanod kell".

A faun és a favágó lánya
Kevés alkalmam van mesélni, pedig szintén nagy kedvenc. A faunokat különben a Narnia óta szereti mindenki, és ez a faun nem csak bájos, hanem vagány is.

Nos, ez az a néhány mese, ami a kezem ügyébe került. Persze ennél sokkal többen vannak. Visszatekintve, biztosan egy csomó mindent elmond rólam a sor :) És folyamatosan lesznek újabbak is. A következő post majd arról fog szólni, hogy éppen most miken dolgozom.

(Azt hiszem, nem csak a mesemondók vannak ezzel így. Ha belegondoltok, mindenkinek vannak kedvenc mesék a múltjában, amik időről időre felbukkannak, visszaköszönnek, és olyankor mosolygunk... :)

2011. március 25., péntek

Mesék Újfehértón

Végéhez ért az újfehértói tanfolyam; csütörtökön volt az ötödik, záró akalom. Nagyon jó csapat volt, szerettem velük dolgozni; mivel óvónők, nem volt nekik a mesélés újdonság, és mivel óvodás közönség előtt az ember vagy kapásból jár a vízen, vagy megfullad, nagyon kreatívak is voltak, és sok jó ötlettel álltak elő.
Az utolsó alkalomra házi feladatot kaptak: hozniuk kellett egy új mesét. Mivel a tanfolyamon főleg azzal foglalkoztunk, honnan és hogyan bővítheti az ember mesei repertoárját (ami jó a hallgatóságnak is, meg a mesélőnek is, mert egyik sem unatkozik), a hangsúly azon volt, hogy olyasmit meséljenek, amit eddig nem próbáltak ki.
Nagyon változatos programmal rukkoltak elő, öröm volt hallgatni. Volt benne Misi mókus (énekkel, kérdezz-felelekkel, mozgással), volt koreai népmese (Az üres virágcserép) amiből tanultunk egy kicsit korea nemzeti virágáról is (mályvarózsa). Hallottunk mesét az állatokról és a túlélésről (A legfontosabb), láttunk vidám előadást a három pösze lányról, sőt, volt egy eredeti családi mese is, amit az egyik hölgy a nagymamájától hallott (le is nyúltam azonnal engedéllyel). Már egy ilyen kicsike csapatnál is, az ember valódi kincsekre bukkanhat: rengeteg eredeti ötlet született, és mindenki komolyan vette a feladatát.
Búcsúzóul még beszélgettünk egyet; elsősorban arról, hogyan is lehetne a mesemondást népszerűbbé tenni, elsősorban a családok körében, és hogyan lehetne a szülőket, tanárokat rávezetni arra, mennyire fontos ez a gyerekek fejlődése szempontjából. A helyzet jelenleg nem túl fényes, ezt mindenki tudja, vannak szörnyű statisztikák a mai gyerekek szövegértéséről, koncentrálási képességeiről, logikájáról, fogalmazási készségéről, satöbbi. A helyzet azonban nem reménytelen; mint mindig, most is vannak brilliáns gyerekek, és jó tanárok, és persze tettrekész mesemondók, csak össze kell kapcsolni a hármat. Ha elegen dolgozunk rajta, szépen lassan csak megváltozik majd valami...
Egy időre elbúcsúztam Újfehértótól. Szerettem oda járni; hosszú órákig ülni a vonaton és nézni a tájat, a végtelen Alföldet, nyulakat, őzeket, vadmadarakat, kondát, gulyát, nyájat, templomtornyokat. Én mindig a hegyeket szerettem inkább, de most azt vettem észre, minden héten várom a reggelt, amikor útnak indulhatok a kis szendvicsemmel meg a jegyzeteimmel meg egy jó könyvvel a táskámban, és a hátam mögött hagyhatom Budapestet. Mindig mosolyogva fogadtak; sok érdekes dologról szó esett; átszeltem a fél országot, és jó érzés volt.
Utazhatnékom van. A mesemondók nem ülnek sokáig egy helyben...

2011. március 19., szombat

HOLNEMVOLT 6 - Mesék a teraszon

Vége volt a fesztiválnak, de nem a meséknek (vagy, ahogy Wayqui mondaná: Vége a mesének, de nem a történetnek). Hétfő délután a Gerlóczy kávéház teraszán volt jelenésünk; mesékkel fizettünk azért, hogy Tone és Wayqui ingyen lakhattak náluk a fesztivál ideje alatt.

Gyönyörű napsütétses tavaszi időnk volt, a kávéház terasza zsúfolásig tele. Az első felmrés alapján ott a helyszínen derült ki, hogy közönségünk túlnyomó többsége külföldi; röptében kellett módosítani a programon. A sort én nyitottam, angolul meséltem a Wedderburn kapitányt; tipikus tavaszi mese. Utánam Birgit következett (aki a szerencséről mesélt, és arról, hogyan tud az ember elsétálni mellette - a kedvenc szállóigénk a "tenyérjóslás egészen könyékig" lett), majd Tone (megint a gonosz kis manóval). Wayquit angolra tolmácsoltam spanyolból (a három állat utazását mesélte), Szende pedig feltalálta magáta külföldiekkel is, főleg, mert kapott némi segítséget tőlünk a székely-angol fordításra (Bár a "benderészés" angol fordítása egyezményesen a "kanchis kanchis" lett...)

Ezek után pihentünk egy keveset, nagyon finom kávét-teát-forró csokit szürcsölgettünk; Dorci megtanított mindenkit sárkányt hajtogatni. Mivel volt még időnk, futottunk egy második kört it; ekkorra már főleg magyarok ültek a teraszon, visszazökkent minden a régi kerékvágásba. Lement a Halál és a vörös hajú lány (Anita kalapjával a fejemen); a norvég okos lány, a perui kék kavicsok, némi székely pajzánságok, Birgit pedig egy városi legendát mesélt, amin mindenki jót kacagott.

Jópofa délután volt; mesemondás utcaszínházzal keverve. Amikor végeztünk, testületileg átvonultunk a Négyszáz nevű helyre vacsorázni és örvendezni (jött velünk Döme, a gospelkutya is). Rajtam ekkor kezdett leszakadni az egész hétvégi pörgés; olyan voltam, mint akit fejbe vertek. Ettünk, beszélgettünk, nevettünk; este aztán kikísértem Birgitet a Keletibe, és hazavánszorogtam. Aludni.

Tone csütörtök reggel távozott; Angela már hétfő délelőtt elrepült. Wayqui itt lesz még vasárnapig, majd megy tovább európai turnéra; valamikor május végén még visszajön, mielőtt hazarepül. Szépen lassan hazaszállingóznak az előadóink.
Azon kapjuk magunkat, hogy már most tervezgetjük, jövőre kit hívunk meg, és milyen országból...
(Javaslatokat szívesen veszünk)

2011. március 18., péntek

HOLNEMVOLT 5 - A második nap

Vasárnap reggel.
Miután a koreai református közösség népes serege elhagyta a helyszínt a reggeli istentisztelet után, készen álltunk, hogy ismét megnyissuk a fesztivál kapuit.

Ezúttal Wayqui nyitotta a sort, perui népmesékkel; többet közülük már hallottam tavaly is, sőt, én is meséltem, de vele együtt azért mindig más :) Szó volt a három állat utazásáról, az agyagból készült asszonyról, a szivárvány gyerekéről, és a kék kavicsokról, mely utóbbi több embert megríkatott a közönség soraiban (szép is).

A vidám dél-amerikai felütés után következett Birgit, ezúttal a szerencséről és a boldogságról szóló mesékkel, tetőtő talpig pirosban-csinosban, citerazenével. Ő is elmesélte az okos lány történetét (más változatban) valamint egy nagyon kedves mesét a Szerencse és az Ész vetélkedéséről (amit természetesen a Szerencse nyer meg). Csodás volt nézni, hogy az egyik pillanatban nagyvilági dáma, a másikban pedig pofátlan suhanc. Birgit az átváltozás mestere.

Ausztriát Norvégia követte a színen: ezúttal nem vikingek kerültek terítékre, hanem a fürdőzés veszélyei. Bizony, Tone egy teljes előadást szentelt annak, miért is veszélyes dolog fürdeni, és bibliai példákat hozott rá, micsoda szörnyűségek történhetnek, ha egy nő fürdik (nem véletlenül tiltották be a középkorban). És persze mindez a nő hibája, aki csak egy kis nyugalmat és meleg vizet akart...
(Petra rámutatott, hogy miközben jókat derültünk az előadásmódon, itt azért véresen komoly dolgokról volt szó; sokszor pont hagyományos történetek segítenek olyan témákat feldolgozni, mint a bántalmazás és az erőszak)

Az ebéd után Szende következett, szokás szerint az asztalon táncolt és bájjal, székely szavakkal mulattatta a közönséget (ezen épp nem tudtam benn lenni, mert közben interjút adtam, de a kacagás kihallatszott).

A sort Angela zárta. Ő egy egész órás mesét hozott: Baba Jaga New York-ba megy. Tátott szájjal hallgattam; ez nekem is új volt. Egy rész orosz népmese, egy rész Fables, egy rész Éjjeli őrség. Zseniális volt, és legnagyobb meglepetésemre a műfaj ellenére működött szóban is. Megvettem, kilóra. Főleg, mert kevés ember tud annyira jó boszorkányos meséket mondani, mint Angela, a maga dörgő hangjával és lendületes gesztusaival...
(Itt gonosz módon örültem, hogy nem én tolmácsolok - Morzsa is lobogott a menetszélben Angela lendülete után...)

Maradt még egy jó darab a délutánból; rendeztünk hát egy MiMe szekciót (Mindenki Mesélhet, vagyis Swap). Jó volt látni, hogy akadt rá vállalkozó. Először is ott volt Jay Miller, aki teljesen váratlanul bukkant fel a semmiből, és kiderült róla, hogy Budapesten élő amerikai mesemondó. Most szóljatok hozzá. Egy olyan profi tíz perces mesemondás - pantomim programot nyomott le, hogy öröm volt nézni. Őt követte Misi, aki a két napos statisztálás után vállalkozott egy rövid kis mese felolvasására (melynek keretei között sikeresen kiirtotta a Százholdas Pagony minden lakóját). Majd jött Juli-rigó, kedvenc madarászom, és a gólyák vonulásáról mondott el egy gyönyörű bolgár népmesét (mert addig ugráltam a fején, míg összeszedte a bátorságát; a kezdő mesemondókat olykor noszogatni kell). A sort egy hölgy zárta, aki egy rövid mesét mondott el Dzsingisz kánról és a sólyomról (én a sztorit az Ezeregyéjszakából ismertem). Azt hiszem, a közönségmesélés közönségsikernek bizonyult.

Mivel elvettük a templomteret a szokásos vasárnapi programoktól, a fesztivál szervezői úgy döntöttek: összekötjük a kellemest a hasznossal, és istentisztelet helyett vallásos mesélést tartunk. És lőn. Jöttem én, Sámuellel és Lailával; majd Birgit egy pápaválasztás történetével, Wayqui egy perui mítosszal, Tone egy templomépítő manóval, és végül Angela, aki a belső erőről mesélt egy afrikai népmesét. Azt hiszem, a vegyes programok közül toronymagasan ez tette rám a legnagyobb hatást; vasárnap délután volt, nyugi volt, egyetértés volt, és a jól végzett munka örömével ringattuk magunkat a mesékbe.

A fesztivál ezzel hivatalosan lezárult; átadtuk ajándékainkat a fellépőknek, megünnepeltük magunkat, majd testületileg kivonultunk a kertbe, hogy mécsesek fényénél csodájuk meg a kiállított üveg- és porcelán tárgyakat. Ott még elmondtam egy rövid mesét (a kék rózsák legendáját, mert Dorci kék rózsákat gyártott egész délután krepp-papírból, és mert kicsit van benne porcelán is, üveg is, meg kreativitás is). Azután már csak a gyertyák maradtak, a beszélgetés-foszlányok, meg a lelkesedés.

Maradt még egy lámpásunk. Miután mindenki hazaszállingózott, és a fellépőket is eltettük aludni, a jövő évi fesztiválért felküldtük azt is, és néztük, ahogy csillagként eltűnik az égen, és visszakacsint. Holnemvolt Fesztivál, 2012.
Már alig várom.

HOLNEMVOLT videó

Azoknak, akik önhibájukon kívül lemaradtak a fesztiválról, de nem tudnak élni a mesék nélkül: jó hír! Van felvétel az egészről, és dolgozunk rajta, hogy hamarosan elérhető is legyen :) Addig is, terjednek szépen a mesék szájról szájra.
Kanchis kanchis ;)

2011. március 17., csütörtök

HOLNEMVOLT 4 - Első nap

(Ez hosszú lesz...)

Gyönyörű napsütéses reggelre virradtunk szombaton (avagy gyönyörű napsütéses délutánra, attól függően, ki mikor hengeredett ki az ágyból). Nyolckor az önkéntesek, szervezők és mesemondók már haptákban álltak, és várták, hogy megnyisson a fesztivál.
Szállingózni kezdtek az emberek. Igen, tudom, felírtuk a jövő évi listára: "mesemondó fesztivált nem kezdünk szombat reggel kilenckor". Ehhez képest egész sokan bukkantak fel, lelkesen és mesékre éhesen; gyönyörű volt a terem is, sok csinos színes lampionnal és nagy papírbálákkal, amiken kényelmesen el lehetett terpeszkedni (előző este még nagyban próbáltuk betuszkolni őket az ajtón, de sikerült...)
Petra mondta a nyitó beszédet; ő otthoni terepen mozog, lévén az evangélikus gyülekezet lelkésze. Ezek után következett a bemutatkozó kör: minden mesemondó mesélhetett egy kicsikét. A sort én nyitottam, szintén a hazai terep miatt; a fesztivál kezdésére egy történet jutott az eszembe, amit még Rómában hallottam az első Raccontamianstoria fesztiválon arról, hogy a Vörös-tenger se válik csak úgy ketté, ha előtte nem veszi valaki a bátorságot, hogy belegázoljon... így gázoltunk bele mi is Magyarország első nemzetközi mesemondó fesztiváljába, hogy utat varázsoljunk az utánunk következőknek a mesék birodalmába.
(Hű de költői lettem...)
Utánam Birgit következett egy rövid ám kedves kis történettel a szerencséről és három kívánságról, amiket egy szemfüles ember eggyé kombinált; majd Angelát kellett tolmácsolnom, és természetesen olyan lendülettel vetette magát a mesékbe, hogy lobogtam mögötte, mint a győzelmi zászló (ő egyébként a közönséggel együtt énekelt arról, hogy sose bízz meg a férfiakban, és már itt megmutatkozott, milyen lelkes kis közönségünk van); majd Tone következett, az okos lányról szóló népmese norvég változatával (aminek különösen a vége tetszett nagyon, amikor is az okos lány nem csak megérkezik félig pucéran félig felöltözve stb., hanem rá is töri a hercegre az ajtót...); ezek után jött Wayqui a madarak házasságáról szóló perui mesével, ami megint csak azzal végződött, hogy minden a kakas hibája... a sort Szende zárta egy gyönyörű dallal és egy rövid kis anekdotával; ekkorra már megvolt a mesemondós alaphangulat. Minden jelenlévő megismerte, mi az a mesemondás, és hátradőltek a székeikben. Kezdődhetett a móka.

Az első mesélő Angela volt. Azoknak, akik nem olvastak (vissza) róla a blogomban, mondom: Angela Davis, the Yarnspinner, amerikai mesemondó, New Orleans-ból. Rengeteget utazik a világban, szinte hetente más országban kóricál; mindenhol mesél, és meséket gyűjt. Szombat reggel az otthonából, Louisiana államból származó mocsári meséket hozott nekünk. Volt szó aligátorokról, rákokról, vérfarkasokról (loup garou), és a lányról is, aki az ördöghöz ment feleségül (igen, Marie Jolie). A klassz az egészben az volt (leszámítva, hogy megint úgy éreztem magam, mint Coyote, amikot az üstökösbe kapaszkodik...), hogy Angela nem csak lendületesen (és hangosan) mesél, hanem bevonja a közönséget is: az aligátor különféle embereket húzkodott fel a színpadra, hogy megharapja őket, a kicsi rákocskák vígan lubickoltak a kondérban (őket egyébként, ahogyan a fotókon is látszik, a vállán vitte ki a színpadra, ami nem kis teljesítmény úgy, hogy közben beszél és énekel is az ember...), a loup garou pedig (alaposan meglepett) jóatyám volt, álarcban és szőrös kesztyűben (úgy dőltem a nevetéstől, hogy nem bírtam tolmácsolni). Amikor pedig elkezdett gospelt énekelni, láttam a kórustagok arcán, hogy lehúzzuk a rolót...

Angela után csak pihegni tudtam; szerencsére a következő előadáson csak mint néző vettem részt. Szende volt soron; az ebédszünet alatt berendezte magának a színpadot, még asztalokat is tolt oda, hogy fel tudjon ülni rá ("Az a kislány felpattant az Úr asztalára!" jegyezte meg valaki, mire sürgősen megmagyaráztuk, hogy nem, a székely leány nem az oltáron táncol mezitláb...). Szende elképesztően bájos jelenség, amikor mesél. Nem lehet nem beleszeretni. Bábozgat a csóré lábacskáival, embereket csalogat ki a közönségből; nagyokat kacagunk a székely gasztronómián.

Szende után Tone következett, aki viking ruhában lépett színpadra, és beöltöztette Timit, a tolmácsát is; nagyon jól néztek ki együtt. Ragnhild királynéről mesélt, aki álmában beutazza a világfa mentén az eget, földet és alvilágot; találkozik a Nornákkal és Idunn istennővel, sőt, futólag Lokival is, és a saját születendő gyermekével (ez volt az első olyan pont a napban, amikor végigfutott a hátamon a hideg: a meg nem született kisfiú utána kiabál a fáról, hogy "Nevezz Haraldnak! Azt akarom, hogy Haraldnak nevezz..."). Gyönyörű mese volt, félig mítosz, félig költemény, és a dallam, amit dúdolt hozzá, azonnal átrántotta a hallgatókat egy másik világba... ritkán van az embernek ilyen erős utazás-élménye mesehallgatás közben (és én azért már hallottam pár mesét). Ahogy Juli-rigó mondta: belépett Tone, és öt fokot hűlt a levegő is... (és a jelenlévők fele helyből elhatározta, hogy meg kell tanulnia norvégul). Timi pedig nagyon jól tolmácsolt, tisztán és erősen.
(Tone egyébként nekem is meglepetés volt; ő az egyetlen a fellépők közül, akit most hallottam először)

Tonét Birgit váltotta a színpadon; ő roma népmeséket hozott. Ennek külön örültünk előre; szerettünk volna egy cigány mesemondót meghívni, de sajnos pont nem ért rá. Birgit ugyan nem született bele ebbe kultúrába, a meséket mégis mély átéléssel adta át; gyönyörű zenéket játszott közben, énekelt, és egyáltalán, piros volt és fekete, és nagyon-nagyon csinos. Volt meséje arról, mitől fogy a hold; egy kisfiúról, akin megesett a halál szíve; és Malac Julcsáról is, ami az egyik kedvenc mesém, és Brigit nagyon aranyosan is adta elő :)

Estére már csak Wayqui volt hátra. Vele megint én meséltem; nagyon vártam már, tavaly óta szeretem a történeteit, és jó vele mesélni, mert mindg megvárja, amíg fordítok, sőt, bevon engem is a mesébe... a szombati történetei a szerelemről szóltak. Arról, hogyan született (a kancsis-kanchis megint szállóige lett); egy kis homokszemről, aki egy csillagba volt szerelmes; és három királyfiról, akik mind máshogy szerették ugyanazt a lányt (ennek a mesének a végével egyébként nem értek egyet, de ez egy másik téma). Wayqui nagy közönségkedvenc; egyrészt gyönyörűek a meséi, másrészt nagyon jó előadó (harmadrészt ő volt az egyetlen férfi fellépőnk az idén...)

És ezzel még nem volt vége a programnak: este kezdődött az Esti kísértés, ahol rémtörténetek mesélésére vállalkoztunk. Az egész hétvégén itt voltak a legtöbben; valamiért az embereket vonzotta a téma... itt minden mesemondó egyet-egyet mesélt, éjszakába nyúlóan. Én kezdtem (egy beugratós történettel, ami azért néhány emberre ráhozta a frászt), azután jött Birgit és A dudás bosszúja (klasszikus...), Tone és a holtak miséje, Angela és a lélekrablók (ő eleve ráhozta a frászt az emberekre, mert öregasszonynak öltözött és úgy kóricált a sötétben), Wayqui, a horkoló ember és a királykisasszony, aki mindentől félt. Hátborzongató és mégis remek este volt.

Amikor pedig a mesék véget értek, kimentünk az épület elé, és láss csodát! Világító lámpások emelkedtek a magasba, egyik a másik után. Mi természetesen nem tudtuk, hogy kerültek oda, hiszen a tűzoltóság szerint nem szabad eregetni őket; de valaki ezt nyilván nem tudta, mert amint kiléptünk a szabadba, egyszer csak ott voltak az égen a semmiből, mintha pont a mi kedvünkért jelentek volna meg... megmagyarázhatatlan csoda.

És ez még csak az első nap volt.
Fotók a Facebook oldalon!

2011. március 15., kedd

HOLNEMVOLT 3 - Jöttek, láttak

Mielőtt belevágnék a mesemondókról való bőséges áradozásba, szólni szeretnék néhány szót a fesztivál közönségéről és mindazokról, akik megfordultak nálunk a két nap alatt hosszabb-rövidebb időre.

Amikor a Timpanogos konferencián voltam két (három?!) évvel ezelőtt, Donald Davis mestertől hallottam egy saját történetét. A gyerekkoráról mesélt; arról, hogy a születésnapjára hatalmas bulit rendeztek neki a szülei, amire mindenkit meghívott az iskolából, még azt a lányt is, akit az osztályban mindenki utált, mert szegény volt és ritkán fürdött. Hosszú és bonyolult a történet, nem is akarom itt leírni; lényege, hogy sorra visszamondja a partit mindenki, maga az ünnepelt pedig beteg lesz, és ágyban kell feküdnie, amikor is egyszerre csak csengetnek. Ott áll a kislány az anyukájával; a szülők mondják nekik, hogy a parti sajnos elmarad. Azt válaszolják, hogy tudnak róla; de az ajándékot akkor is el akarták hozni...
"Na" összegezte a sztorit Donald "Ők volt az igazi parti-emberek."
(A teljes történet megtalálható és letölthető az Internetről, Party People címszó alatt)

A történet tanulságán felbuzdulva mi is úgy álltunk hozzáa dologhoz: mi annak rendezünk fesztivált, aki eljön, hogy meghallgassa a meséket; csak velük érdemes foglalkozni. Akinek igazán fontosak a mesék, és akinek igazán érdemes mesélni, az el fog jönni; a többiekhez igazodni már nem a mi gondunk. Úgyis azok lesznek a legjobb fejek, akik eljönnek a fesztiválra.

És szerencsére el is jöttek sokan :) Volt egy kemény mag, akik elejétől végig ott maradtak; mások egy-egy napra csatlakoztak hozzánk, vagy csak délelőttre/délutánra csöppentek oda. A legtöbben a szombat esti kísértet-mesélésen voltak; ott egész kis tömeg gyűlt össze. Összességében véve nem volt telt házunk; de a nemzetközi statisztikákat tekintve bizton állíthatom, hogy a világ egyik legnépszerűbb első mesemondó fesztiválját hoztuk össze. (Összehasonlításképpen: az első Jonesborough-i fesztiválon összesen huszon-egynéhány ember üldögélt a nézőtéren. Harminc év múlva tehát mi legalább hatvanezres fesztivál kell hogy legyünk... :)

Itt kell megjegyeznem azt is, hogy nagyon, nagyon jó közönségünk volt. Lelkesek, nyitottak, vidámak és kitartóak voltak; boldogan vettek részt a mesékben, nevettek, tapsoltak, közbeszóltak, és egyáltalán, minden támogatást és szeretetet megadtak, amit egy mesemondó elvárhat a közönségétől. Külön kiemelném Misit, aki a hétvége majdnem összes előadásában szerepelt; volt ő mocsári rák, egér, krokodilvadász, mintaférfi, székely ember... jövőre tiszteletjegyet kéne neki adnunk, mint állandó statisztának.
A fellépőktől is azt hallottuk vissza, hogy nagyon meg voltak elégedve a magyar közönséggel. Sokan az előadások előtt és után beszélgettek is velük; a mesemondókban az a szép, hogy más fellépő művészekkel ellentétben nyugodtan lehet zaklatni őket, sők, akár órákra is képesek leragadni egy-egy beszélgetésben. Nagyon nyitottak és barátságosak - akárcsak a közönségük...

Ez úton szeretnék tehát én is köszönetet mondani mindenkinek, aki eljött, és meghallgatta a meséket. Közönség nélkül nem sokra mentünk volna; tőletek lett élő az egész Holnemvolt.
Jövőre ugyanitt ;)

2011. március 14., hétfő

HOLNEMVOLT 2 - Próbálunk

Tone és Wayqui csütörtökön, Birgit és Angela pedig pénteken érkeztek meg; a fesztivál stábja készenlétben állt, hogy elkapja őket landoláskor.

Már a szervezés elején elhatároztuk, hogy tolmácsolással fogunk mesélni; nem akartunk elsőre elrettenteni a magyar közönségnek azt a kicsiny töredékét, akik nem beszélnek spanyolul, norvégul, németül és angolul egyszerre. Ilyen jó fejek vagyunk :)
Ennek következménye pedig az lett, hogy pénteken próbálni kellett a tolmácsokkal. Szóval, miután hatnyelvű kis csapatunk az őrületbe kergette egy étterem pincérét (érdekes módon mi mindannyian értettük egymást, különféle áttételekkel és kombinációkban), útnak indultunk a próba helyszínére.
A fesztivál egyik nagylelkű támogatója ajánlotta fel azt a lakásba oltott stúdiót, ahol helyet kaptunk péntek délután (mivel a fesztivál helyszínén akkor még egy Nagyon Fontos Konferencia zajlott). Minden párosnak jutott egy külön szoba, ahol gyakorolhattuk a meséket, dalokat és koreográfiákat. Nagyon mókás délutánt töltöttünk együtt.
Az egyes mesélő-tolmács pároknak alapvetően eltért a vérmérséklete és a mesélési stílusa; ennek megfelelően minden próba máshogy zajlott. Én személy szerint egy süppedős kanapén ültem Wayquival és egy csésze teával, és semmi mást nem kellett tennem, csak hallgatni a meséket, amikkel készült. Nagy nehéz feladat volt, elhihetitek. Wayqui néha önálló utakra indult a lakásban; fotózta a többieket, piszkálgatta a polcokon sorakozó könyveket és dísztárgyakat, telefonálgatott. Közben nekem is akadt időm (az utolsó perces szervezés folyamatosan csörgő telefonja mellett) figyelni a többieket. Petra és Birgit irányából nagy lábdobogás hallatszott, esetenként érdekes német vagy magyar félmondatokkal megszakítva, mint például: "Le kell hoznom a kecskéket a fáról!" (ami csak még jobban felcsigázta az érdeklődésem a mesék iránt). Tone és Timi csendesen üldögéltek egy sarokban, és mondatról mondatra vették át a történeteket; néha kikukucskáltak megkérdezni, van-e még feladat. Egy kamerás ember is kószált a lakásban, és időnként felvett egy-egy részletet a próbáinkból (na, erre kíváncsi leszek). Egy idő után Wayqui valahogy elszedte tőle a kamerát (arra meg pláne kíváncsi leszek...).

Estére már meglehetősen lefáradtunk; szerencséle a fesztivál (díszítés alatt álló) helyszínén már várt ránk Kataanya világhíres salátájával. Megérkezett Angela is, és megrengette a falakat; az estének ebben a fázisában már annyira lendületben voltunk, hogy bármilyen felmerülő problémát fél kézzel oldottunk meg (nem nyíló ajtók, kevés szék, dekoráció rögzítése, mesélők hazaszállítása, akármi). Hulla fáradtan zuhantunk ágyba, ki a meséktől, ki a jetlagtől, ki a szervezéstől.
Hivatalosan megkezdődött a Holnemvolt Fesztivál...

HOLNEMVOLT 1 - A színfalak mögött

Tulajdonképpen mi csak egy ürügyet akartunk arra, hogy idehozhassunk magunknak öt mesemondót.
...
A Holnemvolt Fesztivál kiváló ürügynek bizonyult.

Egy évvel ezelőtt álltunk neki a szervezésnek. Szokásom szerint a mesemondás gyönyörűségein merengtem, és áradoztam a fesztiválokról ahol megfordultam (Jonesborouóóóóóó), amikor is Petra rám nézett és így szólt: "Hát akkor csinálunk egyet."
És lőn.

A fene se gondolta hogy egy fesztivállal ennyi munka lesz. Mire sikerült az eredeti tervet (Háááárom nagyszínpad, háááárom nap, tiiiiizenöt mesemondó, toronyóra lánccal) leszűkíteni befogadható méretűre, és körvonalazni, hogy mit is akarunk, a szervezőgárda is jórészt átalakult. Úgy határoztunk, egy kicsi, barátságos fesztivállal kezdjük próbálgatni a szárnyainkat, olyasmivel, ami könnyen megszervezhető és kompakt.
Na ja.

Akkoriban írt rám a Facebookon egy norvég mesemondó hölgy, akivel nem találkoztam még személyesen; azt írta, márciusban Magyarországra látogat, és kérdezte, lesz-e valami mesemondó rendezvény akkortájt. Hát, feleltem, ha jössz, akkor lesz.
Így lett a Holnemvolt nemzetközi fesztivál.
A többi már csak ismeretségek kérdése volt. Írtam Birgitnek, akiről már olvashattatok; nagyon lelkesen vállalta, hogy átruccan Bécsből mesélni egyet. Ezek után jött Angela, valahogy így:
- Angela, figyu, lesz itt márciusban egy kicsike mesemondó fesz...
- Veszem a repülőjegyet! Mikor kell érkezni?
Wayqui szintén azonnal rábólintott a dologra; ezek után éjszakáim jó részét (időeltolódás) perui-magyar vízumok kérelmezésével és repülőjegy-árak böngészésével töltöttem, míg végül kiokoskodtuk, hogy nincs pénzünk meghívni őt. Ezt el is mondtam neki; mire azt mondta, 'sebaj, azért jövök'. És jött.

Azután pedig nem volt más hátra, csak munka, munka és munka. Klassz kis csapat gyűlt össze; Chichi istennő remekül kezelte a sajtót, Eszti a PR-t; Dorci és Csill kezükbe vették a dekorálás kérdését, Kataanya a fellépők kényelmére felügyelt, Vikor rajzolt, újrarajzolt és átrajzolt, Petra és én pedig játszottuk a békát a turmixgépben, és pörögtünk, hogy minden információ eljusson a megfelelő helyre.
Rajtuk kívül persze rengeteg helyről jött még segítség, és nem is lehettünk volna hálásabbak érte; a semmiből lett hirtelen fotósunk (Petrikovics Edit), filmeseink (D1 tévé), gyönyörű kiállításunk, egy rakat önkéntesünk, sárkánybőrbe kötött vendégkönyvünk (Ulrich Sára), sárkányos-tündéres tiltó tábláink (Laurent Dia), és tolmácsaink (Fehér Timi, Móré Zsuzsa, Flores Hedvig Montserrat). Sok alvást kihagytunk, sok akadályba ütköztünk, sok ostoba emberrel kellett szót értenünk, de semmi sem törte le a lelkesedésünket - és a dolgok történni kezdtek. Érdekes módon soha egy zokszót nem hallottam a többiektől a szervezés alatt (legalábbis egymásra nem). Nem tudtuk, mi fog történni a hétvégén, fogalunk sem volt, milyen lesz a fesztivál, de beleadtunk apait-anyait, és felkészültünk minden eshetőségre.

És aztán végre eljött a hétvége.

(Folyt. köv.)