2010. december 18., szombat

Az én Rapunzelem, a ti Rapunzeletek, az ő Rapunzelük

Nos, mivel immár harmadszor is sikerült megnéznem a Tangled című alkotást a moziban (ami magyarul Aranyhaj és a nagy gubanc címen fut), és mivel legalább két tucat nagyon érdekes beszélgetést folytattam róla különböző emberekkel, úgy gondoltam, ideje kiírnom magamból mindazt, ami a mesével, és általában a Disney adpatációkkal kapcsolatban lecsapódott bennem.

EBBEN A BEJEGYZÉSBEN RAPUNZELRŐL MINT TÖRTÉNETRŐL LESZ SZÓ. EZ ITT NEM EGY FILMKRITIKA, DE TARTALMAZHAT SPOILEREKET, SZÓVAL ÚGY OLVASSÁTOK. ÉN SZÓLTAM.

Először is, a címről, ha valaki nem tudná: a film angol címe Tangled (amit nehéz lenne szó szerint lefordítani, gubancosat jelent leginkább, amit a magyar cím meglehetősen hűen vissza is adott), de a Disney az utolsó pillanatban változtatta meg. Eredetileg Rapunzel néven futott volna, ami itthon nem sokat mond, mert a toronyban ülő hosszúhajú királylány meséjét vagy név nélküli királylánnyal ismerjük, vagy aranyhajú királylányként, vagy Raponc(ka) néven. Más nyelveken viszont nagyon is egyértelmű volt, melyik meséről van itt szó, és a gyártó azért változtatta meg, mert túl lányosnak gondolták, és nem akarták, hogy az emberek az eredeti népmesére asszociálva csak a lányaikat vigyék rá el.

Nos, annak, aki nem ismerné: a Rapunzel mesének ("Királylány a toronyban", AaTh 310) két fő vonala ismeretes; a világ rengeteg kultúrájában előfordul. Az első ismert változtat talán Zál és Rúdábé perzsa legendája, a mesevilág legvagányabb albínó hercegével és egy gyönyörű, fekete fürű hercegnővel. Itt a hajon való felmászás még elmarad, a herceg visz kötelet.
Az eredeti mese nagyjából így foglalható össze (tudományosan megcsonkíott formában):
Terhes asszony olyasmit kíván meg, ami csak a szomszéd boszorkány kertjében található; lopás közben rajtakapják, és az életéért cserébe odaígéri meg nem született gyermekét a boszinak.
(A gyermeket a kívánt ennivalóról nevezik el; Rapunzel egy salátafélét jelent, de az olasz verzióban pl. Petrezselyem a lány neve.)
A boszorkány egy toronyba zárja a lányt, ahol az hosszú hajat növeszt, és mostohaanyját minden nap azon húzza fel és azon ereszti le.
Egyszer aztán arra jár egy királyfi, meglátja a lányt, felmászik a haján, puszi-pacsi, megszöknek együtt.
A boszorkány üldözőbe veszi őket, de különféle kalandok után végül megmenekülnek.
Happy End.

A Grimm verzió ennél egy kevéssel sötétebb és komolyabb, ahogyan azt a tesóktól megszoktuk. Ott a királyfi megtalálja ugyan Raponckát a toronyban, de esze ágában sincs megszöktetni; viszont rendszeresen látogatja. Ennek az lesz a következménye, hogy pár hónappal később Raponcka a maga ártatlanságában megkérdezi anyucit, miért szorítja derékban a ruha... a boszorkány dühös lesz, levágja a lány haját, és kiűzi őt a toronyból. Amikor a herceg legközelebb látogatóba jön, a hajfonaton felmászva a banyát találja a szobában, aki levágja a kezeit, megvakítja őt, és kidobja a toronyból. A herceg addig addig vonszolja magát az erdőben míg meg nem hallja Raponcka hangját; a lány énekét követve egymásra találnak, és Raponc könnyei varázslatos módon meggyógyítják a fiú sebeit. Mindeközben a boszi a hajfonatot kapmóra akasztva megpróbálna lemászni a toronyból, de leejti a fonatot, és örökre a toronyban ragad.
Happy End.

Nos, Disney-ék valahol a kettő között vannak. És akárki akármit olvasott a filmről: a film márpedig jó. Uff.

Be kell hogy valljam férfiasan, engem a Raponc sztori sose vonzott. Ismertem, de nem izgatta különösebben a fantáziámat; valljuk be, nem egy nagy történet. Ellenben felmerül vele kapcsolatban egy rakat olyan kérdés, amiről a mesemondó tudja, hogy minden értelmes gyerek háromévestől fölfelé feltétlenl meg fogja kérdezni - és az eredeti sztori nem ad választ egyikre sem (ami nem csak engem idegesít, hanem láthatóan a kölyköket is). Például, hogy mi lesz Raponc eredeti szüleivel. Vagy, hogy mi a fészkes fenét csinál egy lány egyedül egész nap egy toronyban? Vagy, hogy hogy vitte fel a boszi a toronyba, amikor még nem volt haj? Vagy hogy mit csinál annyi hajjal, de tényleg? És hogy miféle királyfi képes... na, de ez már a Hófehérkénél is felmerült.
Azt kell mondanom, hogy a Disney film humoros és nagyon szerethető módon válaszolja meg ezeket a kérdéseket; az ő magyarázataikkal együtt összeáll egy egésszé a történet. Oké, lehet hogy egy népmesében nem is kell mindent megmagyarázni, de mondja ezt az ember annak a két tucat négyévesnek, akik márpedig tudni akarják.

Ami a főszereplőket ileti: jah, Rapunzel úgy néz ki a filmben, mint egy Barbie baba, de mégsem. Egyrészt, mondjatok nekem olyan tündérmesét, ahol a királylány nem a leggyönyörűbb nő az egész világon, vagy legalábbis a végén nem válik azzá. Ugyanez a királyfival is. Azért ez nem nagy szentségtörés. Másrészt, nekem ez a Raponc egy nagyon szimpatikus, kedves Raponc volt, totál naiv, mezitlábas, és mégis vagány. Ártatlanul lelkesedő. Mégis milyen legyen egy csaj aki egy toronyban nőtt fel, he?
Ami a srácot illeti: ÉN megvettem. Kilóra. Kövezzetek meg.
("Másom sincs, csak a rossz hírem...")

Ami pedig a népmesék ősi szimbolikáját illeti: szerintem Disney-ék igenis megfogták a lényeget. Adott a mostohaanya, aki bezárva és elrejtve tartja a lányt, egyrészt, hogy ki ne derüljön, hogy nem a sajátja, másrészt, mert addig fiatal, amíg a lány a kislánya. Ismerősen hangzik? A Rapunzel mint népmese a felnőtté válás és az ártatlanság elvesztésének meséje arról, hogy nem lehet örökké egy toronyban élni, akkor sem, ha mindenkinek úgy lenne jobb. És nézzetek körül, kedves feministák, nagyon sok lányt még a mai nap is egy srác kell, hogy kihozzon abból a toronyból, mert maguktól kevesen másznak le...
A film egyébként felvonultatta az összes fontos motívumot, ha a Grimm-mesét vesszük alapul: a növényt az elején, ami miatt a gyerek a boszihoz kerül; a haj levágását; a fiú átverését; a gyógyító könnyet, még az éneket is. Sőt, a Grimm verzió konkrétan említi a kampót is, amire Rapunzel a haját akasztja, hogy fel tudja húzni a boszit a toronyba. Persze ezen felül volt még rajt egy csomó sallang, pl. a repülő lámpások (amit nem bántam, mert jó ötlet, és ha megfigyelitek, ugyanúgy gyulladnak fel, ahogyan a lány haja világítani kezd, ami szerintem nagyon szép kép volt). Volt benne persze éneklés is, de engem speciel nem zavar, mert néha, főleg ebben a taknyos téli időben, kell az embernek a shiny-happy-joy-joy zene is.
Egyébként meg az eredeti mesében vagy egy elem, ami Disney-ért kiált, és megis kihagyták: a mesebeli Rapunzel tornyában beszélnek a bútorok. Ezt persze már ellőtték annyak idején a Szépség és a szörnyeteg-ben. Csak hogy tudjátok, ezt se a Disney találta ki.

Nah, ennyit a meséről. Én azon az állásponton vagyok, hogy ha egy mese-verzión gyerekek milliói nőnek fel, akkor azt a verziót legalábbis érdemes ismerni - mert komolyan, mi tesz egy bizonyos meseváltozatot "hivatalossá", ha nem az, hogy több millió ember azt ismeri és fogadja el?
Egyébként meg, ha Disney nem lett volna, tizedennyit se gondolkodtam volna az utóbbi időben Raponckán, és tuti, hogy nem olvastam volna el azt a húsz verziót, amiket így igen.
Ennyi.

2010. december 17., péntek

Két link

Az egyik:

A TEDxYouth konferencián elhangzott előadásom a mesemondásról! Végre felkerült ez is a többi közé :)

Itt láthatjátok.

A másik:

Sharon Wood amerikai mesemondó meséli a Bús királyfi (Sad Prince) című magyar népmesét. Tőlem hallotta, de természetesen nem szó szerint adja vissza! :) Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én imádom :)

Hallgassátok meg!

2010. december 14., kedd

A mese fonala

Avagy a fonál meséje.

Készülvén a tavaszi Holnemvolt Fesztiválra (március 12-13, írjátok be a naptárba!), összegyűjtöttem néhány mesét, amikben fontos szerepet játszik a fonál és a fonás valamilyen formában.

Ariadné fonala. Ariadné, Minósz krétai király lánya, egy gombolyag vörös fonalat adott Thészeusznak, hogy megtalálja a kivezető utat a hírhedt Labirintusból, miután megölte a benne lakozó szörnyeteget (a srác egyébként nem érdemelte meg). Ariadné fonala azóta szimbólumává vált a bonyolult útvesztők, problémák megoldásának...

Arakhné és Uru hercegnő. Előbbi a görög mitológia, utóbbi az inka legendák pókká változtatott leánya. Arakhné Athénét sértette meg azzal, hogy versenyre kelt vele, és pajzán képeket szőtt az istenekről; Uru hercegnő az alattvalóit sanyargatta azzal, hogy mindig újabb ás újabb ruhákat kért. Mindkettejük sorsa ugyanaz lett: egy dühödt istennő pókká változtatta őket hogy örökké fonjanak és szőjenek.

Frigg. A skandináv mitológiában Ódin főisten felesége. Rokkáján fonja a felhőket.

Rumpelstiltskin. Mese a lányról, aki azt hazudja a férjének, szalmából tud aranyszálat fonni; a munkát végül egy gonosz kis lény végzi el helyette. Ha el akarja kerülni a fizetséget, vagyis azt, hogy a sajá gyermekét adja a manónak, ki kell találnia a kis dög nevét.

Whippety Stourie. Mese a lusta lányról, aki a fentivel ellentétben nem is tud és nem is akar fonni, aranyat se meg gyapjút se. Egy kis tündér segítségével végül sikerül megmagyaráznia a férjének, hogy a fonástól ronda lesz az ember arca...

A Párkák és a Nornák. Előbbiek a görög, utóbbiak a skandináv mitológiában ugyanazt a feladatot látják el: fonják és végül elvágják az emberi élet fonalát.

És persze meg lehet még említeni Csipkerózsikát is, bár neki nem sok köze volt magához a fonalhoz...

2010. december 7., kedd

A negyedik király

Mivel már olyan sok szó volt róla, és mert úgyis közeleg a karácsony, íme a Negyedik Király története:

Mindenki hallott már a Háromkirályokról, a Napkeleti Bölcsekről: Gáspárról, Menyhértről és Boldizsárról, akik felkeresték az újszülött Megváltót Betlehemben, hogy ajándékokat vigyenek neki és hódoljanak előtte. Egy csillag vezette őket messze földekről a betlehemi istállóhoz - ezt a történetet mindenki ismeri.
Azt viszont nagyon kevesen tudják, hogy amikor feltűnt a betlehemi csillag az égen, a távoli Kelet birodalmaiból nem három bölcs indult útnak, hanem négy.

A negyedik, perzsa bölcset Artabannak hívták, és mélységes áhitattal és lelkesedéssel készülődött az útra; eladott mindent, amije csak volt, az összes vagyonát és a háza árát is ajándékokra költötte: három különleges drágakövet vitt magával. Egy zafírt, ami úgy ragyogott, mint az éjszakai égbolt; egy rubint, mely mélyebben izzott, mint a naplemente; és egy gyöngyöt, mely tisztább volt a magas hegyek hőfedte csúcsainál. Ezzel a három ajándékkal indult útnak, hogy találkozzon a másik három bölccsel az előre megbeszélt helyen.
Napokon keresztül utazott gyors lábú lován; az utolsó napon már vágtatott, hogy időben érkezzen a találkozóhelyre. A szíve könnyű volt és vidám: éjjelente látta a csillagot az égen, és alig várta már, hogy a saját szemeivel láthassa a Megváltót.
Alig néhány mérföldnyire járt a céltól, amikor az út szélén egy alakot pillantott meg; egy férfi hevert a földön a tűző napsütésben. Artaban megállította a lovát, és habozott - otthagyja-e a férfit, aki bizonyosan úgyis halott volt már, vagy késlekedjen, és próbáljon meg segíteni neki?
Végül sóhajtott egyet, és leszállt a lóról, hogy megvizsgálja a földön heverő embert. Még élt, bár alig lélegzett, és égett a teste a láztól. Artaban árnyékos helyre vitte, meglazította a ruházatát, vizet hozott neki hogy megitassa és megmosdassa, és a tarisznyájából orvosságot vett elő, hogy csillapítsa a lázát. Majd' egy napig ápolta a beteget, mire az jobban lett és lábra tudott állni; akkor a lován bevitte a legközelebbi faluba. Eladta a zafírt, hogy kifizesse a szállását és pénzt adjon a fogadósnak, hogy gondoskodjon róla, amíg fel nem épül. Így már csak két ajándéka maradt a Megváltó számára.
A férfi észrevette, hogy jótevője gondterhelt; megkérdezte, mi nyomja a szívét. Amikor Artaban elmondta neki, hogy minden bizonnyal lekéste a találkozót a többi bölccsel, a beteg elmosolyodott. "Én tudom, hová kell menned" válaszolta, és útba igazította Betlehem felé.

Artaban sietett Betlehem felé, amilyen gyorsan csak tudott; szerette volna még időbn beérni a többieket, hogy láthassa az újszülöttet. Amint a városba ért, bekopogtatott az első ház ajtaján; kérdésekkel halmozta ez az asszonyt, aki ajtót nyitott neki. Jártak-e it napkeleti bölcsek; merre mentek; hol találja a Megváltót. Az asszony, aki éppen a kisgyermekét ringatta a karján, készségesen válaszolt: igen, a három bölcs jött és ment, ajándékokat hagytak a názáreti Máriának és a kisdednek; nem, a család már nincs a városban, előző éjjel eltűntek, azt rebesgetik, talán Egyiptom felé. Artaban csalódottan töprengett, vajon mit kellene most tennie, hol kéne keresnie a Megváltót... amikor sikoltás hallatszott az utca felől, és rémült asszonyok csapata rohant el a ház előtt, karjukban a gyermekeikkel. "Meneküljetek! Mentsétek a fiaitokat! Heródes katonái megölnek minden újszülöttet!"
Artaban látta a házigazdája arcán a rémületet, ahogy magához szorította a kisfiát; a katonák már dörömböltek is az ajtón, Heródes nevében. "Isten nevére kérlek, ments meg a gyermekem!" könyörgött az asszony, és Artaban az ajtóhoz ment. Az erszényéből elővette a vörös drágakövet, és átadta a parancsnoknak; az mohón kapott a kincsen, és továbbvonult a katonáival.
Mit tettem? gondolta Artban Elpazaroltam a Megváltó ajándékát...
De ahogyan az asszonyra és a gyermekre nézett, tudta, hogy nem volt hiába. "Isten áldjon meg azért, amit értünk tettél, és kísérjen az utadon."

Artaban pedig utazott tovább Egyiptom felé. Mire odaért, a Szent Családot már nem tallta sehol; hosszú éveken keresztül bolyongott országról országra, őrizve az egyetlen megmaradt ajándékot, remélve, hogy egyszer megtalálja végre a Megváltót. Lassan haladt, lépten-nyomon megállásra kényszerítette a jó szíve; betegeket ápolt, szegényeknek segített, megtett mindent, amit csak tudott - de a gyöngyöt őrizte gondosan, tartogatta a Názáreti Jézus számára.
Harminchárom év telt el, és a világ távoli sarkába, ahol Artaban éppen tartózkodott, hírek érkeztek Júdea földjéről. Az öreg, megőszült bölcs évek óta először mosolygott, és azonnal útra kelt. Végre tudta, hol keresse a Megváltót.
Amikor végül, hosszas és sietős út után Jeruzsálem kapujához ért, hatalmas tömeget pillantott meg. "Mi történik itt?" szólított meg valakit az úton. "Keresztre feszítik Názáreti Jézust, a zsidók királyát." válaszolta az, csodálkozva, hogy Artaban az egészről mit se tud. Az öreg bölcs megdöbbent és megrémült; azonnal útnak indult a tömegben a Golgota felé, remélve, hogy az utolsó drágakővel még meg tudja váltani Jézus szabadásgát és életét. Ahogy azonban próbált utat törni magának az emberek sűrűjében, kiáltozásra lett figyelmes; katonák vonszoltak egy fiatal lányt a város felé. "Ment meg!" zokogott a lány "Apámmal érkeztem Perzsiából, de ő meghalt, és adósságban hagyott. Most el akarnak adni rabszolgának. Könyörgök, segíts rajtam!"
Artaban a lányra nézett, azután fel a Golgotára; előhúzta az erszényéből a gyöngyöt, és egy pillanatig szomorúan nézte.
"A Megváltónak őrizgettem" mondta végül "De úgy tűnik, méltatlan vagyok rá, hogy ajándékot adjak Neki. Tessék, húgom. Váltsd meg vele a szabadságodat."
A következő pillanatban elborult az ég, mennydörgött és villámlott, és megrázkódott a föld; sűrűn kezdett szakadni az eső, és mindenki menekült. Artaban, az ősz, öreg király, lerogyott az út szélén; a lány fölé hajolt, hogy felsegítse. A bölcs arca ragyogott; felfelé nézett valakire, akit csak ő láthatott.
"De mikor, Uram?" rebegte alig hallhatóan "Mikor etettelek? Mikor itattalak? Mikor ápoltalak? Harminchárom esztendőn át kerestelek, és sohasem láttam az arcod..."
És a vihar közepén egy alig hallató hang válaszolt neki - talán nem is hallotta más:
"Bizony mondom néked, amit a szenvedőkért tettél, azt értem tetted. Ez volt a te ajándékod nekem."
Artaban pedig elmosolyodott, és lehunyta a szemeit.

(Megjegyzés: Ez a szöveg az én fordításom és mesélt verzióm Henry van Dyke amerikai író 1895-ben publikált "The Story of the Other Wise Man" című novellájára. Az író megjegyzi, hogy a mese a saját alkotása, és nem a közel-keleti hagyományból származik; ennek ellére hozzáteszi azt is, hogy "sohasem érezte magáénak", hanem ajándékként jött hozzá az ihlet valami felsőbb hatalomtól.)

2010. december 5., vasárnap

Cukorkák

Közeledik a karácsony, mindenkit elkapott az áhitat, kezdődnek a karácsonyi mesélések :) Ha már ennyit lelkendeztem róluk, beszélek bővebben néhány új meséről, akik az idei évad tiszteletére kerültek be a repertoáromba. (Nem lehet minden évben mindig ugyanazt mesélni, én magam is megunnám...)

Azt hiszem, az idény egyik legnagyobb nyertese (és feltétlenül az egyik kedvencem) a Parasztbibliából származik. A történetecske igazából annyiban merül ki, hogy a Kisjézust kergetik a nagyobb fiúk keresztül a városon, mert meg akarják verni; végül felmarkol egy adag kavicsot, és eléjük szórja, a kavics pedig cukorkává (és, mint látni fogjuk, más érdekes dolgokká) változik, mire a nagyfiúk abbahagyják a kergetést, nekiállnak szedegetni a földről, ifjú Megváltónk pedig kereket old.
Eddig a népmese.

Amilyen egyszerű, annyira nagyszerű.
Először is: tündéri. Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem ez az egyik legkedvesebb bibliai alapú népmese, amivel valaha találkoztam.
Másodszor: karácsony táján mindig kiderül, mi mindent tudnak a gyerekek a Bibliáról, főleg, amikor Jézus élete kerül szóba. Tisztában vannak vele, hogy Jézus hol született és milyen körülmények között, és tisztában vannak azzal is, mi mindent csinált felnőttként. És valahányszor ezt a történetet mesélem, szóba kerül az is, hogy mit gondolnak, mi történt a kettő között. A gyerekekben (ahogyan a legtöbb felnőttben is) valahol mélyen hiányérzetet kelt, hogy nagyon sok marad ki Jézus életének történetéből, és ez a mese (meg a fél Parasztbiblia) a tanú arra, hogy ez a kérdés mindig is foglalkoztatta az emberiséget. (Legalábbis az elmúlt cirka ezekilencszáznyolcvan évben) Számomra ezt a hiányt a Biff evangéliuma humoros és szerethető módon pótolta, de nyilván ezzel nem mindenki van így. A mesélések során a gyerekek mindig egy csomó gondolatukat megoszják velem arról, milyen is lehetett Jézus (velük egyidős) gyereknek. Mindig születik egy csomó remek gondolat, és azok a gyerekek is, akikben ez a kérdés eddig nem merült fel, eltöprengenek a dolgon.
Harmadszor: a gyerekek nap mint nap találkoznak hasonló konfliktushelyzetekkel; szerintem nincs olyan kölyök, aki az óvoda és a gimnázium között ne keveredne legalább egyszer verekedésbe. (Igen, még a lányok is) Azt tapasztalom, hogy a gondolat, hogy Jézust meg akarják verni a nagyobb fiúk, egyáltalán nem okoz fennakadást a meséléseken. A legszebb pillanatom az volt, amikor Komáromban az egyik kisfiú beleszólt a mesébe: "Igen, és amikor felnőtt, akkor meg is ölték!" Ebben az volt a szép, hogy én felnőtt fejjel erre a párhuzamra nem is gondoltam, de a gyerekekben azonnal összeállt, hogy Jézust nem mindenki szerette. Ezen a ponton el lehet beszélgetni velük arról, hogy néha olyan embereket is bántalom ér, akik nem érdemlik meg. Ebből a szempontból szerintem ez egy gyógyító mese; a gyerekek látványosan meg szoktak nyugodni a tudatban, hogy még a Megváltót is megkergették olykor a nagyfiúk. (Sőt, később meg is ölték. Benne van a Bibliában. Négyszer.)
Negyedszer: nagyon érdekes pillanat a mesében, amikor felmerül a verekedés kérdése. Néhány gyerek mindig felveti, hogy Jézus miért nem verekszik meg a fiúkkal; mások azonnal rávágják, hogy Jézus nem bánt senkit. Mindig megkérdezi valaki, miért nem használja a szuper képességeit, vagy hogy Isten miért nem védi meg. Erre igazából azt tudom felelni: ki tudja? A teológusok is ezt a kérdést rágják kétezer éve. Nem szoktam rá válaszolni; hagyom, hadd gondolkozzanak ők.
Egyébként ennél sokszor többször merül fel az a kérdés, hogy Mária és József miért nincsenek ott. Itt rögtön el is lehet beszélgetni róla, hogyan is élhetett a szent család... oda lyukad ki a mese, hogy Jézus tulajdonképpen hazafelé futott a fiúk elől.
Ötödször: már a mese elején el szoktam beszélgetni a gyerekekkel, hogy mit szoktak kapni a Mikulástól, és ilyenkor egy végtelen lista születik csokoládékból és cukrokból (és játékokból). Azután elbeszélgetünk arról is, hogy Jézus gyerekkorában még nem voltak ilyenek; ilyenkor néha elkalandozik a beszélgetés arrafelé is, hogy mi minden más nem volt még (pl. műanyag, állapítja meg az egyik kisfiú, és ebből kifolyólag LEGO se lehetett). Volt olyan srác is, aki nagyon zseniálisan hozzátette, hogy méz viszont volt. Bimbózó történész :)
Amikor tehát Jézus megfordul, és a marék kavicsot a fiúk arcába szórja, egyértelmű az egész közönség számára, hogy nem bántani akarja őket. Az is egyértelmű, hogy talán ő maga se tudja, mit akar; hogy nem számít arra, hogy valami hűdenagy csoda fog történni, csak eltereli a figylemüket. Nem mormol varázsszavakat, és nem rajzol vonalat a porba.
Amikor aztán a kavicsok átváltoznak, nagy lelkesedés szokott kitörni, és mindenki magyarázza, mi minden lett belőlük. Cukrok, csokik, játékok (főleg LEGO), és így tovább.
Kisjézus pedig meglóg. Hazaszalad Máriához és Józsefhez.

Néha a legegyszerűbb mesékből születik a legtöbb jó gondolat, és néha az egyszerű történtek varázsolják el a gyerekeket a legjobban. És a mesemondót nemkülönben; ez egyike azon sztoriknak, amiknek legalább a felét a közönség rakja össze helyettem, kitörő lelkesedéssel és elképesztő kreativitással.
A fentiekből is látszik, hogy egy-egy történet hordozhat mély vallási értékeket attól még, hogy nem szerepel a Bibliában.

Különben meg, cukorkát mindenkinek. Mert az jó :)

2010. december 4., szombat

Karácsonyi déja vu

Megint visszatértem kedvenc törzsközönségeim egyikéhez a Rákoshegyi Közösségi Házba. Tavaly ilyentájt jártam náluk először; akkor is adventi mesék voltak terítéken. Azután visszahívtak tavasszal is, anyák napja alkalmából; és most, hogy ismét elérkezett az advent, megint megkerestek. Örömmel mentem.

Most is, mint mindig, lázas készülődés fogadott; gyerekek ültek minden kézműves asztal körül, és vadul alkottak. Ilyenkor mindig nagyon szép dolgok szoktak készülni; jó látni, milyen sokan vannak ott, felnőttek és gyerekek egyaránt. Már elő volt készítve minden a mesélésre; amikor megkérdeztem, hányan hallottak tavaly, mindenki feltette a kezét. Erre nem számítottam, de jól esett :)

Arra viszont fel voltam készülve, hogy új meséket mondjak; ha valahová sűrűn jár vissza az ember, már csak presztízsből is mindig visz magával valami frisset és ropogósat. Legalább én sem unom a saját meséimet.
Ezúttal pedig egy csomó újdonság volt a tarsolyomban mind karácsony, mind pedig tél, hó és fagy témakörben. Íme:

Halvor és a trollok Norvég karácsonyi mese, karácsonyi trollokkal. A gyerekek megvesztek érte. Mint kiderült, elég sokat tudtak a trollokról, és borzasztóan tetszett nekik, hogy egy egész mese szól róluk; nem is beszélve arról, hogy az eleje egy jegesmedve-vadászattal indul (úgy tűnik, ez a jegesmedvék szezonja. Elsőre eltalálták, amikor megkérdeztem, vajon mire vadászhat messze északon egy vadász...) És a mesemondók kollektív bölcsessége megint igaznak bizonyult: nincs a gyerekek számára élvezetesebb jelenet a mesében, mint az, amikor két tucat troll összetöri egy ház berendezését...
Rengeteget nevettünk, ők is meg én is.

Forgószél és a hóember Ezt a mesét nagyon régen olvastam, és mostanában vettem megint elő, pont a téli szezonra; valamiért megfogott annak idején. Megfogta a gyerekeket is; azt szeretem bennük igazán, hogy ha megadom az alaphelyzetet, tulajdonképpen összerakják a mesét maguktól. Itt például adott egy harcos, aki hóból van. Az ötletek meg jöttek maguktól...

Az első ajándék Ez az idei évad karácsonyi meséje; a kis pásztorfiúról, aki végignézi, mi mindent adnak a Kisjézusnak ajándékba, és azon töpreng, mi a fenét kezd egy kisbaba a tömjénnel meg a mirhával (egyébként ez is népmese). Végül a saját játékát adja oda az újszülöttnek, és a Kisjézus nevetésére 3 csoda történik a földön. A harmadik az, hogy megszólalnak az állatok. Osztatlan siker. Már hallottam mesélés közben a gyerekeket sugdolózni, ki milyen háziállatot fog faggatni aznap éjszaka... ("A hörcsögök is megszólalnak?" "Igen, a hörcsögök is.")

Cukorkák Az előzőhöz kapcsolódva mesélhető karácsonyi mese. Bővebben majd kifejtem egy másik bejegyzésben.

A 12 hónap Klasszikus népmese a hónapokról, és arról, miért kell velük udvariasnak lenni, ha összefutsz velük az erdőben. Igazából nagyon egyszerű sztori, ám pont a 12 hónap megszemélyesített fugirái miatt van benne számomra valami varázslatos. Az egyes hónapok figuráira mindig egy csomó ötlet születik.

Tündér Ilona és az erdő szelleme Best of Anica. Gyönyörű történet, elejétől a végéig, izgatottan és tátott szájjal hallgatták. Van benne humor, varázslat, boszrokányság, tündérek, ördögök, varázspárbaj, temetői harc, rock and roll. Lenyűgözi a gyerekeket. Utólag úgy tűnt, rezgett egy kicsit a léc a jelenet alatt, ahol Tündér Ilona kistáskának nézi a templomi füstölőt, de a végén minden jóra fordult.
(És kiderült az is, mire jó a tömjén. Ezt minden gyerek azonnal tudta. Azzal lehet elűzni az ördögöt.)

A fiú aki a felhőkön akart járni Immár klasszikussá vált állandó darabja a repertoáromnak. Azért vettem elő, bár az előzőhöz hasonlóan semmi köze a télhez vagy a karácsonyhoz, mert ekkor már harmadszorra tapsoltak vissza a gyerekek, és kifogytam a hóból meg a jégből. Ez csak arról szólt, hogy követni kell az álmainkat...
(Komolyan, ezt a sztorit egyszer eladom a Disney-nek.)

Még mindig tartom, hogy a rákoshegyi gyerekek az egyik legjobb közönségem. Nyitottak, lelkesek, kreatívak, és mindig nagy szeretettel fogadnak. Írtak szépeket a vendégkönyvembe. Minden mesét képesek életre kelteni, olyankor is, amikor nem számítok rá. Nem is igazán tudom, ők-e az én rajongóim, vagy én az övék...

Kicsik, lelkesek, és sokan vannak

Mi az?
A komáromi közönségem.

Szakadó havazásban vonatoztam le Komáromba tegnap az évad első karácsonyi mesemondására. A MÁV csodával határos módon mindössze öt perc késéssel szállított Pestről a célállomásig, ahol már vártak rám a szervezők, a helyi gyermekkönyvtár képviseletében. A hangom félórás késéssel követett, ezt több vödör forró teával sikerült még a kezdés előtt orvosolni.

Az első kör óvodásokból és alsósokból állt; egy ovis csoport színtiszta fiú, a másik pedig csak lány volt, így a terem egyik fele feketével, másik fele rózsaszínnel telt meg, nagyon jópofa látvány volt. Én magam viseltem mindkét színt, remélem, lett néhány jó fotó...
A mesemondó szoba tömve volt; kis híja volt, hogy a lábamon is üljenek a gyerekek, de egyáltalán nem bántam. Nagyon figyelmes, értelmes kis közönség voltak; sok remek ötletük volt, és lelkesen válaszoltak minden kérdésre. Leteszteltem néhány új karácsonyi mesét rajtuk; a legtöbb osztatlan sikert aratott, a kedvencnek mégis a klasszikus bizonyult (Dame Ragnellt mesélni ovisoknak... ezért egyszer még bajba kerülök.) A gyerekek érdekes módon úgy döntöttek, "lányos" és "fiús" meséket akarnak hallani; ebben csak az volt a bökkenő, hogy képtelen voltam eldönteni, mit értenek ezen kategóriák alatt, így aztán mindig csak az adott mese után derült ki, jól tippeltem-e. A Forgószél és a hóember becenévre hallagtó indián mesét például "lányosnak" ítélték, míg a Dame Ragnell körül megoszlottak a vélemények. A legtöbben fiúsnak ítélték, a lovagok miatt. Az apró karácsonyi részlet arról, hogy karácsony éjszaka tudnak beszélni az állatok, szintén nagyon népszerű volt (lehet, hogy az már elhúzott a fejük felett, hogy a régi karácsonyról van szó, vagyis a mostan január 6-ról... lehet hogy sok háziállatnak szereztem egy átzaklatott karácsony éjszakát...)

A második körben színpadról meséltem, körülbelül száz alsósnak; hasonlóan lelkes közönség voltak, bár kevésbé beszédesek, mint az ovisok. Itt elővettem a Jégország királyát; néhányan mondták az elején, hogy hallottak már róla, de nem bántam, az én verzióm úgyis vagányabb. És lőn. Nem tudtak betelni vele. Határozottan fiús történet. Most komolyan, hány népnek van jegesmedvén lovagló királyfia?...
(Egyébként a jéghegyre való felmászást is késekkel óhajtották megoldani. Nagyon kreatív csapat voltak.)
Itt is bedobtam Gawain barátunkat; a társaság egybehangzó szavazata az volt, hogy az elátkozott hölgy, aki a nap egyik felében csúnya, a másikban szép, menjen inkább szépen haza, tisztes lovag ilyesmivel nem bajlódik. Az ovisokat még könnyebb volt rávezetni a megoldásra. Erre varrjatok gombot.

Jól szervezett fellépés volt mindkettő; ott voltak az óvónők és a tanárok is hogy rendet tartsanak, meg hogy hallgassák a meséket. Ebből kifolyólag nem fáradtam le a végére, és a hangom is megmarad; bárcsak minden fellépésen így csinálnák...
Még rajzot is kaptam ajándékba a Süni csoporttól.

Az ilyen fellépésekért mindig szívesen utazok. Akár hóviharban is.