Mesés napforduló Rómában

Mivel vasárnapig maradtam még Rómában, megnéztem, mit tartogat ezekre a napokra a Raccontamiunastoria mesemondó fesztivál programja. A fesztivál május-júniusban hosszú hetekig zajlik a város különböző pontjain, de eddigre már a vége felé járt; szerencsére pont sikerült elcsípnem 21-én este a nyári napfordulóra tervezett alkalmat.

Borzasztóan örülök, hogy elmentem rá.

A rendezvény este 7-kor kezdődött a Via Appia Antica elején, egy árnyas, szabadtéri színpadon. Stenszky Cilivel gyalog sétáltunk ki odáig a Colosseumtól, ami külön klassz élmény volt. Michael Harvey walesi mesemondó (akivel nem kevesebb, mint 13 éve meséltünk együtt ugyanitt) nyitotta meg az estet a Mabinogion egy részletével. Michael lenyűgöző, lendületes, jó humorú mesemondó, Paola Balbi pedig, aki olaszra tolmácsolta, remekül kiegészítette az előadását. Mabonról és az örök fiatalságról volt szó. 

Amikor a mese véget ért, mindannyian felkerekedtünk együtt (sok nemzetközi mesemondó itt maradt a konferenciáról, de olaszok is jöttek szép számmal, így nagyjából negyvenen voltunk), és nekivágtunk a szürkületben a Via Appia parknak. Árnyas fák alatt, mezőkön keresztül sétáltunk; egy pár percre megálltunk a Quo Vadis templom lépcsőin, majd bevettük magunkat a természetbe. Időről időre megálltunk és letelepedtünk mesét hallgatni - a szervezők hoztak nagy szőnyegeket, amikre ülni lehetett, és hordozható lámpákat is, hogy lássuk a mesélőket.

Az első megállónál egy ösvényen telepedtünk le; felettünk egy épület romjai között, egy nagy fa árnyékában Germana de Ruvo mesélt nekünk, akit Lorenzo Caviglia tolmácsolt angolra. A történet inkább allegória volt, mint népmese; a nap és a hold szerelméről szólt, és arról, hogyan jöttek létre a napfogyatkozások. Germana lírai előadásmódja és Lorenzo kreatív tolmácsolása együtt varázslatos élményt nyújtottak.

Tovább sétálva erdőn-mezőn idővel egy hatalmas tölgyfához értünk; kényelmesen elfértünk az árnyékában mindannyian, és a lombok alatt olyan sötét volt, hogy amikor tovább indultunk, meglepődtünk, hogy még nem ment le a nap. Itt is Paola tolmácsolt, ezúttal egy szardíniai mesemondó hölgynek (sajnos nem tudom a nevét), aki arról beszélt, az ő szülőföldjén milyen rítusokkal ünneplik a nyári napfordulót. Szó esett némán meglátogatott szent forrásokról, tűzugrásról, és sötétben csíráztatott búzáról is. Bár nem "mesét" hallottunk a szó szoros értelmében, így is elvarázsolt mindenkit az előadás. Utána megölelgettük a tölgyfát is, így indultunk tovább.

A harmadik állomás egy mező szélén volt; pont úgy ültünk, hogy a mesélők háta mögött kirajzolták az erdő sötét sziluettjét a naplemente utolsó fényei. A mesemondó itt az indiai Shereen Saif volt; őt Lorenzo tolmácsolta olaszra. A történet Urvasiról szólt, egy égi táncosról, aki halandó királyba szeretett bele. Szép és humoros mese volt, amihez rengeteget hozzáadott, hogy Shereen és Lorenzo játszani kezdtek egymással, előadták az egyes jelenteket, és (mint utóbb kiderült) teljesen spontán olyan jól mozogtak együtt, mintha nem is tolmácsolást, hanem tandem mesélést láttunk volna. Nem akartuk elhinni, hogy nem gyakorolták hetek óta ezt az előadást.

A séta utolsó előtti állomása egy mezőn álló magányos kőris (?) volt. It az olasz Valentina Zocca volt a mesélő, akit az elmaradhatatlan Lorenzo tolmácsolt angolra. Az összes előadás közül az övé volt a kedvencem, pedig erős volt a mezőny. Valentina egy venetói mesét mondott egy lányról, aki a vízitündérek királynője lett, és olyan varázsitalt ivott, amitől elfelejtette a szerelmet. Bár volt egy legény, aki tetszett neki, a történet meglepően modern fordulatot vett a végén: a lány a tündérek királynője maradt, a legény meg a folyóparton épített házat, és havonta egyszer, teliholdkor találkoztak. Valentina a mesét egy olasz népdallal szőtte egybe, amitől különösen jó lett a hangulat.

Immár sötétben, a csillagok fényénél vonultunk az este utolsó helyszínére, a Via Appia mentén álló Annia Regilla mauzóleumhoz. Itt székek és szőnyegek vártak minket, gyertyák szegélyezték az utat, és még egy mesemondó állt készenlétben: a svéd Johan Theodorsson, akinek ezúttal Paola tolmácsolt. Johan a svéd nyári napfordulós szokásokról mesélt nekünk; néhány mókás körtáncot meg is tanultunk tőle. A mesék maguk páfrányvirágról, boszorkányokról, vízimanókról, és egyéb varázslatos történésekről szóltak; nagyon szórakoztató előadás volt, és hozta a napforduló bűbájos, és egyben kicsit pajzán hangulatát.

A mesélés végeztével következett az est utolsó eseménye, és egyben legnagyobb meglepetése. A programban csak annyi állt, hogy "nyári napfordulós ünnep"-ben lesz részünk - amiről azonban ott a helyszínen kiderült, hogy valójában egy teljes újpogány szertartás. Két újpogány vallású olasz hölgy, Erika Dell'Acqua és Ariel Giulia Troiano, akik egyébként táncosok is, végigvezettek bennünket egy rítuson, amelynek a lényege a közösségi élmény, a fény ünneplésre, és az aratási időre való felkészülés volt. Mindannyian kaptunk egy-egy levelet egy lombos babérágról; a hölgyek táncának végeztével mindannyian elmorzsoltuk a saját babérlevelünket, megtöltve az éjszakai levegőt babérillattal és kívánságokkal. Utána közös spirál-táncot jártunk; klassz élmény volt benne lenni zenével, tánccal, mosolygó arcokkal körülvéve. Nagyon szép rítus volt, és csodás közösségi élmény. Örülök, hogy ez is helyet kapott a programban.

Mesékkel és napfordulós élményekkel telve sétáltunk vissza a sötétben az Appia Antica elejéig, ahol az autók parkoltak. Szerencsére egy kedves mesemondó visszavitt Cilit és engem a belvárosba, hogy még elcsíphessük az utolsó metrót. Hajnali kettőkor zuhantunk ágyba. Megérte.

Mítoszok, vikingek, nosztalgia: Mesemondó fesztivál a Karinthy Színházban

A Budapesten zajló 10. Színházi Olimpia keretei között a Karinthy Színház arra vállalkozott, hogy rendez egy nemzetközi mesemondó fesztivált. Részemről csak mint néző voltam jelen, de azonnal otthonosan éreztem magam: ismerős mesemondókat láthattam, hallhattam ismét, és 11 év elteltével egy Holnemvolt Fesztiválos mini-osztálytalálkozó is létrejött Berecz András és a Paramythokores társaságában. Három napra a színház, barátságos és vendégszerető csapatával és a hozzám hasonló meseszerető hallgatókkal, igazi nemzetközi mesemondó közösséggé alakult.

Péntek délelőtt végre viszontláthattam a Mesék Lányait, vagyis három görög barátnőmet, akikkel a legutóbb az athéni Mítoszok Csatája alkalmából futottam össze. Hajóztunk egyet a Dunán a BKK körjáraton (szakadt az eső, de nagyon kényelmesen üldögéltünk a fedélzeten a tető alatt). Utána a Vásárcsarnokban ebédeltünk, majd elváltak útjaink, de este még időben visszaértem a színházba, hogy meghallgassam Tom Muir történeteit az Orkney-szigetekről. Tommal a tavalyi skót nemzetközi mesemondó fesztiválon ismerkedtem meg; hagyományos mesékkel foglalkozik, és nagyon közvetlen, humoros előadó. A péntek esti előadásán a szigetek legendáiból, népmeséiből válogatott, tengeri kígyóktól ködbe rejtőző szigetekig, tündérdomboktól véget nem érő viking csatákig. Elsőre furcsa volt tolmácsolással hallgatni a mesét, de a tolmács igazán kitett magáért, és választékos, humoros fordulatokkal adta át a mesék nyelvezetét. A történeteket egyébként Tom könyvében is megtaláljátok.

Szombaton sorra kerültek a görög hölgyek, és görög mítoszokkal szórakoztattak bennünket. Elhangzott Europé, Szemelé, és Athéné története is, a szokásos zseniális Paramythokores előadásmódban, humorral, zenével, váltakozó nézőpontokkal. Edit, a tolmács itt külön remek választás volt, szinte úgy tűnt, mintha a csapat negyedik tagja lenne; élte a meséket, teljesen beleilleszkedett a világukba. A görög mítoszok után hazai vizekre eveztünk; Berecz András vette át a szót egy teltházas előadás erejéig. Természetesen sírva röhögtem végig a másfél órát, és közben nem győztem gyűjtögetni a csodásan megfogalmazott magvas gondolatokat, amik olyan jellegzetesen Berecz sajátjai. Mondjuk, amikor elhangzott az, hogy "olyan ügyibe való gyerek volt... legalábbis a maga ügyibe abba való volt" akkor megsajnáltam egy kicsit a nézőtéren ülő tolmácsokat... Cserébe viszont külön a szívem csücske, hogy Mómosz történetével nyitotta a műsort.

A szombat estét Piret Päär észt mesemondó előadása zárta. Ő egy nagyon finom, elegáns, bájos mesélő, aki már a tekintetével is át tudja adni a tündérmesék varázsát. Több rövidebb észt népmesét mondott, a saját élményeivel fűzve őket sorba; látszott, hogy fontosak számára a bölcsességek és tanulságok, amik a mesék mélyén rejlenek. A boldog ember ingéről szóló történet végén megkérdezte a közönséget, mi milyen befejezést találnánk ki neki, és remek beszélgetés született a kérdésből.

Vasárnap délben egy kerekasztal nyitotta a fesztivál utolsó napját; a mesemondók a munkájukról és az élményeikről beszélgettek velünk. Sorra idéztek fel olyan pillanatokat, amikor a mesék megváltoztatták az életüket, vagy a hallgatóik életét; mókás szakmai kihívásokat, különös mesemondó helyszíneket emlegettek fel. Nagyon jó volt a hangulat, és a kérdéseknek sokáig nem is akart vége szakadni (az egész beszélgetést megnézhetitek a színház FB oldalán). Utána elkísértem a görög csapatot ebédelni, majd a szakadó esőben visszarohantam a színházba, hogy amíg ők készülődnek az esti előadásukra, addig meghallgassam Berecz Andrást másodszor is. Úgy estem be, mint az öntött ürge, de megérte. Őt nem lehet eleget hallgatni.

A fesztivál záró előadása a Paramythokores Aranyfa című műsora volt, ami egyetlen hosszú, szívhez szóló népmese, sok dallal és zenével megtűzdelve. Nagyon régóta szerettem volna már meghallgatni, mert párhuzamosan dolgoztunk ezen a mesetípuson másfél évvel ezelőtt (ők az előadáshoz, én pedig A százegy ajtajú palota c. könyvhöz), és akkoriban rengeteget beszélgettünk róla. Nem okozott csalódást: teljesen elvarázsolt és magával sodort a történet, szinte észre sem vettem, hogy másfél óra telt el. Tökéletes zárása volt a fesztiválnak. Nem csak a görög hölgyek, hanem Edit is kitett magáért; az egész élmény lírai volt és elbűvölő. Annyiszor tapsoltuk vissza őket, hogy még egy ráadás mesét is sikerült kicsikarni, mielőtt lezárult volna a este.

Kép innen

Remek élmény volt ismét nemzetközi mesemondókat üdvözölni Budapesten. A színház szervezése gördülékeny volt, a csapat vendégszerető, a tolmácsolás profi, és pont annyi fért bele ebbe a három napba, amit a közönség be tudott fogadni. Nagyon remélem, hogy lesz még folytatása. Legközelebb gyertek el még többen! :)

Garabonciások Skóciában: Skót Nemzetközi Mesemondó Fesztivál, 2022.

Évek óta szerettem volna eljutni a Skót Nemzetközi Mesemondó Fesztivál színpadára, és idén végre valóra vált az álom. Kalandos út vezetett odáig: volt benne része a Ryanair-nek, a covidnak, egy csomó személyes dolognak, meg annak is, hogy vízumot kellett kiváltanom, és a három hónapig húzódó brit-vogon koprodukciónak köszönhetően kis híján lecsúsztam az egész utazásról. Egészen a határon való átlépésig kétséges maradt, egyáltalán beengednek-e... de a skótok jó fejek, a fesztivál szervezői meg zseniálisak, így végül október 14-én megérkeztem (férjestül) Edinburgh-ba.

A fesztivál idei témája a "Keep it Lit" volt - őrizzük a fényt, hogy ki ne aludjon, őrizzük a mesemondás hagyományát és a reményt egy jobb jövőről. Én csak egy hétig voltam Skóciában, de a fesztivál maga két hétig tart, és mesemondók tucatjait mozgatja nem csak a Skót Mesemondó Központban (Edinburgh szívében), hanem gyakorlatilag az ország egész területén és online is.

A Mesemondó Központ maga egy csoda. Nagyon emlékeztetett Jonesborough-ra. Egy történelmi épülethez, John Knox 16. századi protestáns reformátor házához kapcsolódik. A kicsi ajtón belépve egyből egy mesemondókra szakosodott könyvesboltba kerül az ember, majd, immár legatyásodva és üres pénztárcával, továbbsétál a Haggis Box nevű kis büfén át a nagy fogadótérbe. A tér egyik falát a fesztivál alkalmából festmény-kiállítás foglalta el, a másikat pedig a Mesék Fala, ahol minden kis ablakot ki lehet nyitni, és bekukkantani a meséket ábrázoló diorámákba. Ebben a térben tartottuk 14-én a fesztivál megnyitóját, finom italokkal, vidám köszöntőkkel, és barátságos beszélgetéssel. Nagyon klassz volt megint nemzetközi mesemondó társaságban lenni.
A későbbiekben megismerkedtem az épület többi részével is. Az alagsorban található a színházterem, amit mesemondó előadásokra terveztek: 99 férőhely van benne, de nagyon otthonos és barátságos tér, mikrofon sem kell benne. A színpad alacsony, a nézőtéren pedig van "mesemondó világítás", hogy az előadó láthassa a közönséget (yessss). Emellett felszerelték minden hang-és fénytechnikával, amire csak egy színpadnak szüksége lehet. A mesélések során gyakran előkerült a "nagy szék", egy fából faragott, kellemes ülőalkalmatosság, amelyen Duncan Williamson, a híres skót traveller mesemondó neve olvasható. A későbbiekben én is üldögélhettem benne, ami nagyon boldoggá tett.

Nem Edinburgh volt azonban a fesztivál kezdete a számomra: a megnyitó utáni reggelen már vonatra is ültünk. Várt minket Aberdeen, és az Elphinstone Institute (a helyi egyetem néprajzi kutatóintézete) képviseletében Nick le Bigre, aki nem csak remek ebéddel vendégelt meg minket, hanem a városban is körbevezetett, és megmutatott mindenféle apró helyi érdekességeket. Maga az előadás az egyetemi könyvtár legfelső emeletén volt, ahonnan pazar kilátás nyílt a városra és a tengerre. A közönségben magyarok is ültek (ez egyébként általános volt a hét folyamán), és mindenki vidáman hallgatta a magyar mondákat és népmeséket. Rengeteg kérdésük is volt, aminek külön örültem. Az előadás után vacsorázni mentünk egy indiai étterembe (Skóciában brutál jó curryt főznek), majd szárnyai alá vett minket Phyll McBain, egy imádni való helyi mesemondó hölgy, és elvitt Stonehavenbe, ahol az elkövetkező két napi szállásunk várt a Station Inn nevű kis hotelben, közvetlenül a vasútállomás mellett. 

Stonehaven egy tengerparti városka, meredeken emelkedő utcákkal, és barátságos, kavicsos tengerparttal, ahol másnap reggel rögtön sétáltunk is egy jót. Phyll, aki korábbi életében taxisofőr is volt, büszkén vezetett körbe minket a környékbeli kikötőkben, és megcsodálhattuk Dunnottar kastélyát is, ami festői helyen áll. Az idő gyönyörű volt, mindenhol seregélyek meg sirályok köröztek, és mi vidáman szedegettük a színes kavicsokat a tengerparton. Délután érkeztünk meg Peterculter városkájába, ahol először egy többnyelvű mesemondó workshopon vehettünk részt (pontosabban, mivel a workshop vezetője sajnos megbetegedett, levezényeltük az egészet koprodukcióban), majd közös mesemondó swap-ba csapott át az este. A végére kevesen maradtunk, de annál jobb volt a hangulat.

Ediburgh-ba visszatérve volt egy szabad napunk, amit arra használtunk fel, hogy Lilyvel próbáltunk az előadásunkra, majd közösen elmentünk könyvesboltozni. Boldogan böngésztem órákon keresztül jobbnál jobb könyveket, és élveztem, hogy a kínálaton tükröződik egy nyitott, elfogadó, színes ország kultúrája. Természetesen be is vásároltam (végül 7 könyvvel tértem haza, de abból 3 ajándék volt), majd - szintén Lily vezetésével - jót vacsoráztunk egy apró, ám annál klasszabb afrikai kajáldában (Nile Valley Café). Másnap reggel a Skót Nemzeti Múzeummal folytattuk a sort, ami meglepő módon viszonylag kevés skót történelmet tartalmazott, cserébe annál több eklektikus kiállítást, csillagászattól a kihalt állatokig. Olyan volt, mintha egybe ömlesztettek volna egy természettudományi, egy történelmi, egy iparművészeti és egy szépművészeti múzeumot.

Október 18-án, kedd este került sor a Lost Stories című előadásunkra, amin Lily Asch és én keményen dolgoztunk hónapokon keresztül. A családjain történetét szőttük egybe népmesékkel; nagyon szép mintát adott ki a kettőnk mesemondó útja. Lily nagyszülei 56-ban menekültek Amerikába, és ő onnan költözött vissza Magyarországra néhány évvel ezelőtt; azóta Budapesten él, mint mesemondó. Az én nagyszüleim 56-ban maradtak, cserébe Amerikáig mentem mesemondást tanulni. Nagyon izgalmas projekt volt, és a végeredményt a mesemondó központ színháztermében adhattuk elő. A közönségnél kívánni sem lehetett volna lelkesebbet és barátságosabbat. Újdonság volt számomra ez a fajta mesemondás, de nagyon megkedveltem. Szeretnénk Lilyvel Magyarországon is előadni valamikor.

A saját fellépésünk után vacsoráztunk egyet, majd visszatértünk a központba a késői esti előadásra. A mesemondó nem más volt, mint Niall Moorjani, akit Lily jól ismert, én azonban még sohasem találkoztam vele. Az első pillanattól a szívembe zártam: barátságos, vidám, kedves személyiség, rettentő jó humorral. Indiai-skót származású és nembináris, és mindkét identitását beleszőtte az egész órás előadásba, mely a Fairie Tale címet viselte. Tulajdonképpen Thomas the Rhymer régi skót balladájának újragondolása volt a történet, egy utazás Tündérföldre egyes szám első személyben, egyszerre varázslatos és humoros, melynek során a tündérvilág szimbolikáján keresztül boncolgatta a mesemondó a hovatartozás, az identitás, és a gender reprezentáció témakörét. Lenyűgözött a hagyomány és a mai témák keveréke, és főleg az, hogy színpadon, mégis kötetlenül mesélve, jó hangulatban, de mély érzelmeket megélve tárta elénk Niall ezt a felejthetetlen előadást. Ez a mai mesemondásnak az a művészi színvonala, amit nemzetközi szinten tanítani kéne.

Szerda délelőtt, személyes hagyományunkhoz híven, ellátogattunk Edinburgh állatkertjébe, ami egyrészt nagyon szép, igényesen épített hely, másrészt pedig csodás kilátással büszkélkedhet. Esett ugyan az eső, de nem vészesen; cserébe láttunk pandákat, pingvineket, és egy csomó dinoszauruszt is. Szerda este ismét színpadon álltam: ezúttal az Open Hearth nevű előadáson, három másik mesemondóval, vidám és kötetlen hangulatban. Mindenki két-két mesét hozott magával; a kétórás előadás közepén kis szünetet tartottunk. Daniel Allison volt a házigazdánk (az ő könyveiért régóta rajongok, de élőben most találkoztunk először), ő az ír mitológiából hozott történeteket, aminek a könyv változatán éppen most dolgozik. Rajta kívül színpadon volt még velünk Tom Pow, egy nagyon jó humorú úriember, aki egy spanyol legendával és egy ír anekdotával szórakoztatott minket, valamint Gauri Raje indiai-skót mesemondó és antropológus, akivel mesekutatóként első pillanatban megtaláltuk a közös hangot. Gauri nem kevesebb, mint nyolc nyelven beszél; egy indiai Hófehérke-változatot és egy gyönyörű orosz népmesét hozott magával. Én részemről az első körben a saját "pletykás asszonyok" verziómat meséltem A százegy ajtajú palotából (hatalmas sikere volt, a közönség dőlt a röhögéstől), a másodikban pedig az Aranyhíd, ezüsthíd mondával zártam a műsort. Igazi mesemondó hangulat volt, kényelmes székekkel, barátságos közönséggel, pislákoló (elektromos) tűzhellyel. Utána közösen átvonultunk a Waverley nevű pubba, iszogatni és beszélgetni, ahogy kollégákhoz illik.

A következő nap délelőttjén sétáltunk, megnéztük a Nemzeti Galériát, és újabb könyvesboltokat fedeztünk fel. Legnagyobb örömömre a Blackwell's gyerekosztályán kiemelt helyen pillantottam meg a Meseország mindenkié vadonatúj angol kiadását. Ebéd után visszatértem a központba, George MacPherson online workshopjára (meghívást kaptam, hogy képezzek élő közönséget a központ elvarázsolt kis könyvtárszobájában, néhány más VIP vendéggel együtt). George régi ismerősöm, az első FESt konferenciám (2009) óta rendszeresen összefutunk a világ különböző pontjain. Hagyományos skót mesemondó, aki a szájhagyomány és a skót mesék továbbadásán fáradozik. A workshop leginkább beszélgetés volt, ami két mitikus nőalak, Bride (a tavasz/nyár és fény istennője) és a Cailleach (a tél/fagy és sötétség istennője) körül forgott. Természetesen George mesélt is közben, mi pedig elbűvölve hallgattuk. Az esti előadás még mélyebbre vitt minket a legendák világába. Az Animate Lands című est Douglas Mackay mesemondó, Alastair Blayne festő, és Freya Rae zenész együttműködésével jött létre, és legnagyobb örömömre Fianna-legendákból állt. Alastair konkrétan kelta harcosnak öltözve állt a háttérben, és a mesélés egész ideje alatt ködös tájképeket festett hatalmas vásznakra (nem tudtam levenni róla a szemem). Maguk a történetek nekem már mind ismerősek voltak; gyorstalpaló volt az egész est a Fianna világába azok számára, akik még nem ismerik. Annak viszont kiváló.

Péntek reggel ismét vonatra szálltunk, Lilyvel együtt: Claire Hewitt mesemondó várt bennünket Aberfeldy városkájában, ahol magyar esten vehettünk részt. Érkezéskor kiderült, hogy a nagyjából 2500 fős településen rengeteg magyar család él. Claire csodás háziasszony volt, ebédet főzött nekünka saját konyhájában, megmutatta a könyveit, és sétált velünk egyet a csodás őszi tájon. Aberfeldy már a Highlands része, így kaphattunk Skóciának ebből a szeletéből is kóstolót. Az esti előadás a helyi moziban zajlott, amit a közösség nemrég megvásárolt, ezért most kulturális központként is működik. Süteményekkel és rágcsálni valókkal megrakott asztal várt minket, és nagyon vidám, közvetlen skót-magyar közönség, gyerekek és felnőttek egyaránt. Elsőnek levetítettek 4 epizódot a Magyar Népmesék sorozatból, angol szinkronnal. Sajnos közéjük keveredett A háromágú tölgyfa (amiben a "csúnya és buta lányt" cigányként ábrázolják) de szerencsére a vetítés után úgyis beszélgettünk a mesékről, így volt alkalmam szóba hozni, hogy a hagyomány változik, és a jó mesemondó figyel rá, hogyan meséli a történeteit, és ha kell, változtat rajtuk, és elveti a sértő, idejétmúlt részeket. A végére egész jó kis párbeszéd kerekedett belőle. Az est második felében Lily, Claire és én is meséltünk. Mivel a filmekben fiú hősök szerepeltek, elmeséltem egyensúlynak A hétlábú paripát. Nagyon tetszett mindenkinek. Utána még sokáig beszélgettünk a közönség tagjaival is, majd (a maradék sütikkel és borral megrakodva) visszavonultunk háziasszonyunk, Fiona házába, ahol még éjszakába nyúlóan cserélgettünk a meséinket. Claire megajándékozott egy helyi népmesegyűjteménnyel, és cserébe én is adtam neki magyar meséket.

Szívesen maradtam volna még Aberfeldyben pár napot, de sajnos másnap reggel indulni kellett a korai vonatra: várt két előadás Edinburg-ban, mindkettő Berger Noémi és a Hétmérföldes Játszóház szervezésében. Szombat délután magyar családok jöttek a gyerekeikkel, nagyjából ötvenen, a Garabonciásiskola című műsoromra. Igazi ajándék volt magyarul mesélni a Központban, és látni, hogy a gyerekeket mennyire lenyűgözték a történetek. És hogy a felnőttek se maradjanak ki a jóból, utána rögtön átvonultunk egy másik helyszínre, a St. Columba templom alagsorába, ahol immár angolul, Hungarian Halloween címmel meséltem a témához passzoló meséket. Itt is rengetegen voltak, főleg felnőttek, és érdekes módon főleg angol anyanyelvűek. Meséltem Rezedát, Öregasszony és a halált, és egy új mesét is a csíkszentdomokosi gyűjtésből, amin épp dolgozom. Igazi jutalomjáték volt, a téma is és a közönség is. Utána Noémi elvitt minket egy remek francia étterembe, majd visszatértünk mindannyian a Központba egy utolsó Open Hearth-ra. Ezúttal csak nézőnek. Colin Urwin (Írország), Claire McNicol (Írország-Skócia), Fran Frett Hollinrake (Orkney), és Julie Pellissier-Lush (Mi'kmaq, Kanada) álltak a színpadon. Zseniális műsort nyomtak, énekkel, humorral, szépséges történetekkel. Fran külön kiemelkedett a számomra: szentek legendáit mesélte, de annyi bájjal, és olyan sziporkázóan viccesen, hogy a könnyem is kicsordult a nevetéstől.

Vidáman, feltöltődve, könyvekkel és mesékkel megrakodva búcsúztam Edinburgh-tól és Skóciától. A szívembe zártam a helyet és az embereket is; nagyon várom, hogy megint arrafelé járjak. A fesztivál kiválóan szervezett, színvonalas rendezvény volt, mindamellett azonban családias és barátságos is. Ami pedig különösen megfogott: az ősi és gazdag skót mesemondó hagyományhoz minden helyi mesélő nagyon egészségesen, kreatívan állt hozzá. Békében megfértek egymás mellett a hagyományos legendák, a multimédia előadások, a modern újramesélések, különféle bevándorló kultúrák, a közös swapok, és még ezerféle más műfaj. Senki sem rágódott rajta, hogy vajon az egyik autentikusabb, értékesebb-e a másiknál. Olyan volt az egész, mint a friss levegő. Nagyokat lélegeztem belőle. Ez most ki fog tartani egy darabig.

Kópék és kamaszok: Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál, 2022.

Ismét szeptember, ismét Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál. Hatodik éve adok elő ezen a fesztiválon, és ez volt az ötödik alkalom, hogy személyesen is jelen lehettem (volt egy év covid, ugye). Esőfelhők alatt indultunk útnak Budapestről, de az érkezés utáni reggelre Székelyföldön már kisütött a nap, és én boldogan vetettem bele magam a turnézásba. Idén mindenhová ugyanazt a két műsort rendelték meg: kamaszokat és kópékat.

Kedd reggel a sepsiszentgyörgyi Váradi József Általános Iskolában kezdtem. A kiskamaszok még némileg félálomban érkeztek (én is), de hamar megegyeztünk benne, hogy a félelmetes mesékhez a reggel nyolc óra sem túl korai. Meséltem magyar népmesei horrort, japán horrort, és végül külön kérésre "vicces vikingeset" is (Thor mint menyasszony, nyilván). A közönség tudta, hogy mit szeretne.

Az iskola után egy Forma 1-es autóváltással kilőttünk Kézdire, ahol a Vigadó már évek óta a fesztivál állandó helyszínévé vált. Első körben körülbelül nyolcvan kiskamasz érkezett, akik kényelmesen elfészkelték magukat a párnákon, és vidáman hallgatták a meséket. Itt is a vikingek és a japánok voltak a sztárok; külön élveztem, hogy Jiraiya legendáját mesélve egy csoport lány a hátsó sorban gyakorlatilag táncolni kezdett a lelkesedéstől. Utánuk alsósok érkeztek, körülbelül negyvenen; nekik mindenféle mókás, tricksteres meséket mondtam. Előkerült természetesen Törpeszarvas is, de sikerült több új mesét is bemutatnom nekik.

A szerdát Sepsiszentgyörgyön töltöttem. Délelőtt a Székely Nemzeti Múzeum irattárában kutattam; előástam rengetek klassz mesét meg érdekes néprajzi adatot. Közben egy órára elment a belvárosban az áram, és vele a digitális katalógus is, úgyhogy analóg zajlott tovább a kutatás: levettünk dobozokat a polcról, és megnéztük, mi lapul bennük...

Szerda este az unitárius templomban adtunk elő közösen Szabó Enikővel és Kádár Annamáriával. Ez mostanra hagyománnyá vált, mindig egy-egy érdekes fogalmat járunk körül a mesék és a mesepszichológia szemszögéből. Idén a Szerendipitás (a mindennapok csodás véletlenei) volt a téma. A templomban kicsi, ám lelkes közönségünk volt, akik jókat nevettek A jószívű hordár meséjén, amit választottam. (Nekem is új kedvencem ez az iraki történet).

Csütörtökön komoly utat jártunk be: Sepsiről elmentünk Gyergyóba, onnan Marosvásárhelyre, este pedig vissza Sepsire. Nagyjából 400 kilométeres kör volt, három fellépéssel. Gyergyószentmiklóson a könyvtárban meséltem, kamaszoknak. Nagyon szeretem ezt a helyszínt, és a gyerekeket is, de évek óta nem jártam ette - mint kiderült, azért, mert 4 évvel ezelőtt horror meséket rendelt tőlem a könyvtár, és a tanárok ezt zokon vették. (Kellett nekem Teig O'Kane-t mesélni). Ez úgy derült ki, hogy a kamaszok ismét félelmetes meséket követeltek, de a könyvtáros még időben szólt, hogy hagyjuk... Helyette meséltem Jiraiya-legendát (az egyik kölyöknek Naruto manga volt a kezében, ezt a labdát le kellett ütni), északi mitológiát, Arthur-legendát, görög mitológiát (Lore Olympust olvastak a lányok), meg (külön kérésre) kínai sárkányokat is. A kamaszok szokás szerint zseniális közönség voltak. Azok a srácok, akiket a tanárok direkt szétültettek, hogy ne rendetlenkedjenek, kerekre nyílt szemekkel, pisszenés nélkül hallgatták végig az összes sztorit (kivéve, amikor megkérdeztem, tudják-e, ki az a Thor, mire az egyik felkiáltott, hogy "hát egyértelmű!"). Amikor Thort menyasszonynak öltöztették, az egyik kissrác úgy csapott a homlokára, hogy a szobán keresztül hallottam a csattanást. Nagy volt a hangulat - főleg, mert három helyett véletlenül négy osztály érkezett, így szó szerint minden talpalatnyi helyen kamaszok tolongtak.

Marosvásárhelyre szakadó esőben érkeztünk, és a vár kávézójában vártuk meg, hogy berendezzék a Kupolát esőhelyszínnek. Itt Kádár Annamária és a KultFeszt szervezőnek meghívására meséltem trickster-történeteket. A gyerekek azonnal rácuppantak Törpeszarvasra; a mesélés végére még a nap is kisütött (erről is akadt egy mesém), és jó hangulatban, könyveket dedikálva, gesztenyét szedegetve zártuk a délutánt. A KultFeszt bemutatta "Köss belénk!" című új programját, melynek keretei között hosszú sálat készítenek közösen - én is kötöttem hozzá pár szemet (bár a horgolás jobban megy). A délutánról kis videó is készült, itt találjátok.

Pénteken, a magyar népmese napján Csíkszeredára utaztam, a Csíki Anyák Egyesületének meghívására. Ezúttal a Csíki Mozi adott helyett a gyerekelőadásnak: nagyjából 100 gyerek töltötte meg a nézőteret, előkészítőstől ötödik osztályosig. Itt is kópés meséket kértek, és a gyerekek jókat kacarásztak mindegyik történeten. Ilyenkor mindig szembe jut, mennyire szeretem a székelyföldi gyerekközönségeket: elevenek, lelkesek, hangosak. Öröm nekik mesélni. Délután a Petőfi iskolába látogattam, ahol (Csíkszeredán először) kamaszoknak meséltem. A tanárok izgultak kissé, mit fogok kezdeni ezzel a korosztállyal, akikből kb. 60 fő zsúfolódott össze a tornaterembe, de izgalomra nem volt ok: nagyon jó hangulatú mesélés volt. A végén még vastapsot is kaptam. Itt is megszavazhatták, mit szeretnének hallani - az északi mitológia és a szerelmes mese győzött.

A népmese napját péntek este Meselánggal zártuk Kézdivásárhelyen. Tábortűz körül ülve meséltünk egymásnak. Tökéletes zárás volt. Imádok mesélni mindenhol és mindenkinek, de a pattogó tűzben még mindig van valami eredendően varázslatos, ami lenyűgözi az embert mesehallgatás közben.

Hat éve hagyomány, hogy apukám a sofőr ezeken a turnékon: együtt kirándulunk egyik helyszínről a másikra, közben zenét hallgatunk és nagyokat beszélgetünk. Ez az egy hét Székelyföldön mindig csodás élmény - szép tájak, klassz közönségek, barátságos, vendégszerető emberek, és természetesen sok-sok mesélés. Négy nap alatt több, mint 500 hallgatónak meséltem. Alig várom a jövő szeptembert...

Mesélő Városok 5. - Visszatérés a Mesemaratonra

A finálé következik. 

Két hét próbálás után végül búcsút intettünk Sigüenzának, és egy csütörtöki napon autós karavánt képezve átvonultunk Guadalajarába. Este ötre érkeztünk, és nem tétlenkedtünk sokat: ledobtuk a cuccainkat a hotelben, és siettünk a színházba, hogy legyen esélyünk próbálni a színpadon, mielőtt megkezdődik a fesztivál. A Teatro Moderno ugyanis a Mesemaraton ideje alatt az a helyszín, ahol az egész órás előadások zajlanak; ezekre külön jegyet kell venni, és köszönhetően a maraton 30 éves történetének és töretlen népszerűségének, ezek a jegyek gyorsan el is szoktak fogyni mind egy szálig. 

Míg Sigüenzában végig kellemes 27-28 fok volt, Guadalajarában igaz, rekkenő nyári hőség fogadott minket. Szerencsére a színházban jobb idő volt, de így is megszenvedtünk a fel-alá szaladgálással. A próba után siettünk át a városházára, ahol már várt minket egy nagyon kedves, barátságos polgármester (és egy rakat sajtós). A városháza egyik dísztermében gyűltünk össze, ahol ünnepélyesen aláírásra került az Európai Mesemondó Városok Hálózatának alapító okirata.

A formaságok után kiültünk egy étterem teraszára iszogatni egy kicsit a vacsora előtt. A teraszon kiállítást rendeztek az eddigi 30 Mesemaraton plakátjaiból; fotózkodtunk velük lelkesen. Itt kezdett el tudatosulni bennem, hogy visszatértem: tíz év után ismét Guadalajarában vagyok. Nagyon klassz érzés volt.

Péntek délelőtt ismét próbáltunk a színházban; Pepito ragaszkodott hozzá, hogy délután is próbálnunk kéne, de végül olyan bánatos kiskutyaszemeket meresztettünk rá, hogy szabadon engedett minket ebéd után. Így aztán öt órakor volt lehetőségünk összegyűlni a palota udvarában, a fesztivál központi helyszínén, a nyitó előadásra. A 30. Mesemaratont nem más, mint Guadalajara polgármestere nyitotta meg, egy rövid beszéddel és egy szép hosszú ukrán népmesével. Utóbbit teljesen fejből, szórakoztatóan adta elő; a hős neve a tenyerére volt írva, hogy ne felejtse el izgalmában. Mindannyiunknak a szívébe lopta magát. Őt mindenféle iskolás csoportok követték a színpadon, és kimaxolták az élőszavas mesemondás cukiságfaktorát.

Amikor belefáradtunk a mesehallgatásba, kisétáltunk a palota kertjébe kirakodóvásározni. A Maratonnak ugyanis hagyományos velejárója a könyvvásár (amire két hete fentem a fogam). Idén valamivel kevesebben voltak, mint az utolsó látogatásomkor, de így is bezsebeltem jó néhány népmesegyűjteményt. Mire leapadt a pénztárcánk és kifőtt az agyunk, ideje volt meginni egy esti limonádét, és belemerülni a Maraton programjába. Susana javaslatára az egyik helyi gimnázium belső udvarába vonultunk át, ahol a "Hallatlan Mesemondók" névre keresztelt esti műsor zajlott. Itt olyan mesélők lépnek fel, akik, bár profi előadók, a fesztiválon nem szerepeltek még; kollégák és szervezők ezen a kisebb színpadon tudják megtekinteni őket. A szakmabeliek, úgy tűnt, velünk együtt mind a "friss húsra" voltak kíváncsiak, mert az udvaron üldögélő közönségnek közel a felét profi mesemondók tették ki. Olyan hangulat volt, mint egy gimnáziumi osztályban; hangosan örültünk egymásnak, és még hangosabban szurkoltunk a fellépő mesélőknek.

Összesen hat mesemondó volt műsoron: három családi, három pedig felnőtt közönségnek szóló, egyenként húsz perces műsorral. Mi a családi műsor közepén landoltunk, így mindhárom felnőtt előadót volt szerencsénk meghallgatni. Mindhárman zseniálisak voltak. Andrea Oyamburu egy szép, tragikus szerelmes történetet mesélt az Afrikából érkező menekültekről, utána pedig, éles váltással, egy erotikus szösszenetet egy nőről és az ő legtitkosabb vágyairól (és belső kritikusáról). Carlos Rebolo személyes sztorikkal örvendeztetett meg minket; volt közöttünk olyan, amin könnyesre röhögtük magunkat, és olyan is, amin simán csak könnyeztünk. Tőle egyébként tanultam egy zseniális szót is: achifanfano, ami annyit tesz,  csecsebese, féltett kincs, amit elajándékozni vagy eladni nem, csak elcserélni lehet. A sort Sandra Rossi, egy argentin mesemondó zárta, aki látványosan magasra tette a lécet. Ő is személyes sztorit hozott, az első általános iskolás szerelme történetét, de ahogy előadta, az valami fergeteges volt. Kis híján összepisiltem magam a röhögéstől, de közben sok ponton meg is hatódtam - egy igazán jó személyes sztori ismérvei. Mesélés után még jó darabig lógtunk a gimi udvarán (ami egyébiránt régen szintén palota volt), és beszélgettünk sok kedves, régen látott ismerős mesemondóval.

(Mivel a spanyolok néhány éve kiléptek az Európai Mesemondó Szövetségből, jó ideje nem volt alkalmam találkozni velük. Hiányoztak, és nagy szeretettel üdvözöltek. Ilyenkor az egész város olyan, mint egy családi összejövetel mesemondóknak: minden sarkon lelkesen beszélgető mesélőkbe botlik az ember, kisebb csoportok eltorlaszolják a hotel bejáratát, ahol összefutottak, és amennyi szabadtéri kávézó van a főutcán, mindnek mesemondók ülnek az összes asztalánál.)

Szombat reggel megint próbáltunk a színházban - lenyomtuk ismét az egész 90 perces műsort, gyakorlásból, bár menet közben kiszorultunk a folyosóra. Ismét hosszas könyörgésbe került meggyőzni Pepitót, hogy délután már nincs szükségünk próbára - így aztán beülhettünk megnézni az előttünk lévő előadásokat. A kettő között, ebédszületben felvettem a nyúlcipőt, és elmentem egy egyetemi könyvesboltba, ahol fél tucat remek kötetet vadásztam össze.

Ami a színházat illeti: három előadás volt előttünk. Kis szépséghibája a dolognak, hogy mindegyikre külön jegyet kellett váltanunk, és előadások között mindenkit kitereltek az utcára, ahol újra sorba kellett állni, és újra belépni. (Ráadásul teltház volt, ugye.). Megérte. Az első Pepe Maestro mesemondó és Nono García gitárművész műsora volt. Pepe költői, rövid kis meséket adott elő, Nono pedig nosztalgikus dallamokat játszott, amikre a helyi közönség énekelt is. Plusz pontot kapnak, mert a színpadot kezdéskor váratlanul elárasztották a legyek, így szegény művészek egy látványosan kavargó légy-felhőben voltak kénytelenek állni a sarat. Elsütöttek róla néhány poént, a szervezők pedig lóhalálában elnyargaltak a sarki boltba légyirtót vásárolni. Mire Eugenia Manzanera, a következő előadó színre lépett, a légyprobléma megoldódott. Eugenia volt a másik mesemondó a fesztiválon, aki teljesen levett a lábamról. Ismertem már korábbról, de ez az előadása mindent vitt. Egy nagyon finoman, nőiesen humoros sztori volt egy középkori apácáról, aki felfedezi a saját szexualitását mindenféle egzotikus gyümölcsök és hagyományos sütemények segítségével. Soha többé nem fogok ugyanúgy tekinteni se az apácákra, se az egzotikus gyümölcsökre... de a sztori tényleg inkább bájos volt, egyáltalán nem trágár.

A harmadik előadást (egy zenés műsort) sajnos ki kellett hagynunk, mert már készültünk a saját fellépésünkre a színfalak mögött. Kicsit izgultunk, mert a hely szűkösebb volt, mint Sigüenzában, és a takarás se volt tökéletes (Bohdannak egy ponton sikerült izomból lefejelni az egyik reflektort). Ennek ellenére az előadás nagyon jól sikerült. Kívánni sem lehetett volna jobb közönséget, mint a guadalajarai teltház: tapsoltak, ujjongtak, velünk énekeltek, minden kérdésre kórusban válaszoltak. Felmerült bennem, ami már korábban is, hogy tehettünk volna több interakciót a műsorba, mert egy kicsit elvesztegettük ezt a remek hangulatot.

Este kilenckor álltunk színpadra, és tizenegy körül keveredtünk ki a színházból, sok gratuláció és vidám éneklés közepette. Ezzel azonban még korántsem ért véget a nap, sőt. Átszaladunk a könyvtárba, ahol büfévacsora várta a fellépőket: a hangulatosan megvilágított belső kertben ott tobzódott a fesztivál minden mesemondója. Iszogattunk, kicsi szendvicsekkel és gyümölccsel tömtük a fejünket, és szusszantuk egy rövidet, de már indulni is kellett tovább: éjfélre voltunk kiírva a Maraton fő színpadára mesélni.

Annyira azért nem ellett volna sietnünk: a maraton az első 30 óra után már erős csúszásban volt, és végül csak hajnali kettőkor kerültünk színpadra. Én általában éjfél körül már magyarul sem tudok, nem hogy spanyolul mondjak mesét, de a helyi hangulat engem is elsodort. A Maraton mindig éjjel állítja színpadra a profi mesélőket, hogy legyen közönség. És volt is. Hajnali kettő és három között zsúfolásig tele volt a palotaudvar éber, vidám, lelkes hallgatókkal. Ez az éjszaka a fesztivál szíve-lelke. Amikor megérkeztünk, épp a Monucuentos nevű műsor mesélői álltak színpadon (ez az az előadás-sorozat, ami a fesztivál ideje alatt Guadalajara különböző történelmi épületeiben zajlik). Mindenki egy-egy mesével készült, és egyikük jobb volt, mint a másik. Alicia Merino gyönyörű, lírai stílusban mesélte a Halál látogatását Szamarkandban; Mario Cosculluela bábokkal adott elő egy bájos kis anekdotát a párkeresésről. Pep Bruno azt a varázsgyűrű-mesét mesélte, amit A kalóz királylányba is beválogattam, zseniálisan humoros és akciófilmbe illően verzióban. Egy mexikói hölgy, akinek nem csíptem el a nevét, egy csodás történetet hozott, ami mókás személyes sztoriként indult, de átcsapott egy Coyote-legendába. Cristina Verbena meséjére már nem emlékszem, csak arra, hogy nagyon élveztem. (Hajnal felé már nem fogott az agyam olyan jól). Amikor mi kerültünk sorra, egyesével mentünk fel a színpadra egy-egy mesére, majd a végén közösen előadtuk a műsorunk záró meséjét több nyelven. Részemről a Csodacsirkét meséltem spanyolul, és itt végre volt lehetőségem játszani a közönséggel. Nagyon jól vették a kanyart, nevettek, tapsoltak, és mondogatták, hogy "mit? mit? mit?". Hajnali három volt, de teljesen felpörgetett az élmény. Utólag többen megdicsérték a sztorit.

A nagy éjszakázás után már csak a záró nap volt hátra. Reggel összegyűltünk a palota egyik termében egy rövid kerekasztal-beszélgetésre; a közönségben csak néhány karikás szemű mesemondó üldögélt, de nagyon klassz kis beszélgetés kerekedett a projektről, az élményeinkről, és a mesemondásról úgy általában. Tulajdonképpen ezzel zárult számunkra a fesztivál. A legtöbben, akik nem rögtön a reptérre indultak, ebéd után visszazuhantak az ágyba aludni. Este közös limonádéval, beszélgetéssel, és vacsival zártunk a hétvégét azokkal, akik még ott maradtak.

Hihetetlen élmény volt pontosan tíz év után visszatérni Guadalajarába. A Mesemaraton továbbra is a világ egyik legjobb mesemondó fesztiválja. Fürdőztem a mesékben, a mesemondó társaságban, és a spanyol nyelv szépségeiben. Remélem, nem kell majd újabb tíz évet várnom, amíg ismét erre járok...

Székelyföldi kópéságok: Holnemvolt Mesefesztivál, 2021.

Egy év digitális szünet után legnagyobb örömömre idén megint személyesen utazhattam Sepsiszentgyörgyre, a népmese napja alkalmából rendezett Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztiválra. Hagyománnyá vált már a számomra, hogy ha szeptember, akkor Erdély, és Szabó Enikő szorgos szervező munkájának köszönhetően rengeteg klassz közönség és helyszín várt rám a négy nap folyamán.

Hétfőn Kézdivásárhelyen kezdtem a műsort, a Vigadó Művelődési Házban (képek a linkre kattintva), ahová mindenki tricksteres meséket kért, és háromfelé kellett osztani a gyerekcsoportokat, hogy beférjenek. Egymás után ment le a három előadás: először kb. 80 kiskamasz érkezett, aztán kb. 150 kicsi óvodás, végül egy kisiskolás osztály ráadásnak. A kópék természetesen mindenhol remekül működtek. Az óvodás tömeggel külön jól éreztem magam, együtt csináltuk a mesék ismétlődő részeit, tiszta koncerthangulat uralkodott. Utána jutalomjáték volt az egy osztálynyi kölyökkel leülni a padlóra, és szép nyugiban Lokiról mesélni. (Az egyik kislány meg is kérdezte, mikor jön a Vasember.) Mesélés után kávéztunk és sétáltunk is egyet Kézdin a ragyogó őszi napsütésben.

A keddi nap délelőttje Sepsiszentgyörgyön telt. Először a Mikes gimnáziumba mentem, ahol a hatodikos évfolyamnak rendeltek kamaszoknak szóló mesemondást. Be is tódult az előadóterembe jó negyven kiskamasz, a Vili a veréb vonatkozó tömegjeleneteit idézve. Szóba elegyedtem velük, jó arcok voltak, hamar eljutottunk az animékig, filmekig, és egyéb aktuális témákig. Innen egyenes út vezetett a Jiraiya-legendához, ami már a nyári táborokban is jó szolgálatot tett. Külön imádtam látni a kölykök arcát, amikor poénból bekiabáltak, hogy "mesélj Narutót!" én meg azt válaszoltam, hogy "oké!". Jiraiya után még egy amerikai mesére is jutott idő, Az ördög és a gezerigók sztoriját meséltem. A közönség végig teljes csendben és feszült figyelemmel követte az eseményeket; néha hallottam izgatott sugdolózást, amikor színre lépett egy-egy új szereplő. Ahhoz képest, hogy milyen zajjal érkeztek, végtelenül nyugis, jó hangulatú mesélés lett belőle. Ők is maradtak volna még a végén, meg én is... na, majd legközelebb.
Ebéd előtt átmentünk a református általános iskolába, amelynek dísztermében nagyjából nyolcvan, 1.-4. osztályos gyerek gyűlt össze mesehallgatásra. Törpeszarvas és a tigris történetével nyitottam, és azonnal eluralkodott a gyerekeken a Kancsil iránti rajongás; még egy, majd még egy Törpeszarvasos mesét követeltek hangosan, így végül Kancsil háromszor újrázott a színpadon. Később áttértünk más kópékra, meséltem a nyusziról aki tatun lovagol és szörnyet győz le, és a teknősről aki túljár a nyúl eszén. A gyerekek zseniális közönség voltak, nevettek, szurkoltak, tapsoltak. A szörny legyőzését külön spontán megtapsolták, pedig még nem is volt vége a mesének... Egy ponton, amikor Törpeszarvas tüsszentett, mindenki riadtan hördült fel, az egyik kisfiú meg felkiáltott, hogy "KECSKE!" Itt rövid nevetési szünetet kellett tartanom. Nagyon jó hangulatban jöttem el az iskolából, és remélem, velük is lesz alkalmam találkozni még.

Törpeszarvas illusztráció az új
Világszép könyvemből

Szerdán ismét Sepsiszentgyörgyön kezdtem, ezúttal a Waldorf iskolában, ahol három (1.-3.) osztály érkezett a mesélése nagy zsibongással és éneklő tanító nénikkel. Miután csendesre szélcsengőztük őket, megkezdődhetett a mesélés. Törpeszarvas itt is azonnal tarolt, utána rögtön kántálni kezdték, hogy "még egyet!". Megszavaztattam őket, mit meséljek, és a "még egy törpeszarvas" győzött, de utána sorra került Ananszi is azért. Nagyon nagy hangulat volt, sok kacagás, kérdés, viccelődés, igazi élő mesemondó élmény. A végén meglepetésszerűen még a nyakamba is ugrott az összes gyerek, alig tudtam kievickélni a kicsi-a-rakás alól.

Szerda délután Kovásznára utaztam, hogy a művelődési ház mozitermében meséljek a cserkészekhez tartozó gyerekeknek és kamaszoknak (meg a velük érkező szülőknek). Itt este felé már nyugisabb hangulat uralkodott, ezért nyugisabb meséket is vettem elő. Külön örültem, hogy végre volt alkalmam elmondani Aranyfa és Ezüstfa történetét a Varjúhercegből, ami egy különleges Hófehérke-verzió; utána meg is beszéltük a gyerekekkel, miben hasonlít a Hófehérkére, és miben különbözik tőle.

Csütörtökön, a népmese napján Csíkszeredán ért a reggel, a Játékszín nagytermében, ahová 210 kisiskolás jött el az ünnepre való tekintettel meséket hallgatni. Kétszer. Mindkét előadáson nagyon klassz hangulat volt; az elsőn a Varjúhercegből, a másodikon a Törpeszarvasból meséltem egy-egy órán keresztül. A Varjúherceges mesék közben a gyerekek figyelték, melyik történetet ismerik fel a ritka változatban, és folyton a magasban volt a kezük, lelkesen találgattak. A kópés műsorban elmeséltem régi kedvencemet, a Garuda-madarat, csak hogy lássam, ahogy 210 kisgyerek egyszerre dobog, integet, és csipog, mint a madarak. Itt is koncerthangulat volt.

A turnét (és a népmese napját) Sepsiszentgyörgyön, a megyei könyvtárban zártuk egy közös előadással: Dr. Kádár Annamária, Szabó Enikő, és jómagam meséltünk és beszélgettünk a népmesék és a reziliencia kapcsolatáról. Az előadásnak élő közönsége és online felülete is volt. Enikő és én olyan meséket válogattunk a műsorhoz, amelyek a rugalmas alkalmazkodóképességről, kitartásról, újrakezdésről szóltak - én A fából faragott kard (afganisztáni zsidó) és a Távoli tűz (közel-keleti) történetét mondtam el. Az előadás után a résztvevő mesemondókkal mindannyian együtt vonultunk el vacsorázni, és jót beszélgettünk. 

Sajnáltam egy kicsit, hogy ilyen gyorsan eltelt a hét; szívesen maradtam volna még. A székelyföldi közönségek mindig lelkesek, barátságosak, és elevenek; rengeteget töltődtem ez alatt a négy nap alatt, csodálatos tájakat láttam, jókat ettem, és alig várom, hogy visszatérhessek még többet mesélni.

Addig is mindenkinek szép, népmesés napokat kívánok :)

Ribizli Székelyföldön: Holnemvolt Mesefesztivál, 2019.

Lassan hagyománnyá válik, hogy a népmese napja körüli hetet Erdélyben töltöm, a Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál egyik fellépőjeként. Nagyon szeretem ezt a fesztivált, és a vele járó utazásokat. Minden évben kicsit más a program, más helyekre jutok el - és természetesen más meséket is viszek magammal.

Idén először nem autóval, hanem busszal érkeztem Sepsiszentgyörgyre, a fesztivál főhadiszállására (ami önmagában külön kaland). Szép, napos idő volt, és éppen zajlott az Őszi Fesztivál, így aztán a pihenőnapomon volt alkalmam barangolni a téren, kürtős kalácsot meg lángost enni, és gyönyörködni a kirakodóvásárban. A fesztivál első eseményére vasárnap este került sor, amikor is Szabó Enikővel és Dr. Kádár Annamáriával együtt mesés könyvbemutatót tartottunk a sepsiszentgyörgyi könyvtárban. Mindannyiunknak jelent meg új könyve mostanában - Enikőnek egy cicás mesegyűjteménye Hogy a macska rúgja meg címmel, Annának egy A TE meséd című mesés gyereknaplója valamint Lilla és Tündérbogyó újabb érzelmi intelligencia fejlesztő mesegyűjteménye, nekem pedig Ribizli a világ végén és a Hősök és pimaszok. Nagyjából százan jöttek el meghallgatni minket, felnőttek és gyerekek vegyesen, így a mesemondásról való beszélgetésbe jó néhány mesét is szőttünk. A hivatalos rendezvény után átvonultunk egy csinos kis kertbe Meselángot tartani, ahol kötetlen, barátságos környezetben, italok mellett, egy kis tábortűz körül ülve meséltünk és nevettünk együtt.

Hétfőn, a népmese napján kezdődött el számomra a fesztivál "utazós" része. Aznap reggel Kovásznára mentem, ahol a Művelődési Központban vártam a közönségemet. Először nyolcvan kisiskolás érkezett, akik zsibongva töltötték meg a nézőteret; nekik Ribizlit rendelték meg, így néhány kedvenc mesémet mondtam el a könyvből (a Csudacsirkével nem lehet mellélőni, és Hapták, Kerdáj, Rékcung is igen jól működött), plusz egyet ráadásnak, mert pont az idei évben az Aranyhíd, ezüsthíd mondáját mindenhová elviszem. A kicsik után a kamaszok következtek, akikkel tavaly is találkoztam már; most szerelmes mesék helyett a Hősök és pimaszok meséiből kértek válogatást, így aztán került némi horror és némi mitológia is a programba.

Hétfő délután, Sepsiszentgyörgyre visszaérve még volt egy feladatom: A Keresztes-házban kiállítás nyílt Benedek Elek emlékére (Háromszéken idén Benedek Elek emlékévet tartanak), és a Balassi Intézet meghívására csatlakoztam a rendezvényhez, hogy meséljek egyet. A kiállítás amilyen kicsi, olyan csinos és érdekes, szerencsére érkezéskor volt időm alaposan megcsodálni. A megnyitó beszéd után kerültem sorra, és úgy döntöttem, Jégország királyát fogom mesélni, ami az egyik kedvenc történetem Benedek Elektől. Remek, főleg felnőttekből álló közönségem volt, akik végig mosolyogva jöttek velem a mese hosszú útján. A mesélés után bemutattak egy új Benedek Elek emlékalbumot is, ami nem csak izgalmas, és tele van ritka fotókkal, de ráadásul igazi kisbaconi alma is járt hozzá...

Kedden reggel vonatra pattantam, és elutaztam Csíkszeredára. Ott a fesztivál minden évében megfordultam eddig, és mindig más helyen: Ezúttal a Petőfi Sándor Általános Iskolába hívtak meg, Ribizlit mesélni. Első körben nagyjából kétszáz kisiskolás - első és második osztályos - tódult be hozzám a leszőnyegezett tornaterembe, a második órában pedig nagyjából ugyanennyi harmadikos és negyedikes. Hatalmas volt a zsibongás, és hatalmas a hangulat is: A mese minden vicces vagy meglepő mozzanatára olyan elemi erővel reagáltak, hogy úgy éreztem, nem is mesemondást, hanem rock koncertet tartok. A nagy létszám ellenére végig benne voltak a mesében, és sok zseniális megjegyzést csíptem el fél füllel mesélés közben. Külön klassz volt, hogy az idősebb csoportnak el tudtam mesélni Rezeda és az Ördögök Királya történetét, ami néhol kicsit horrorisztikus, de borzasztóan élvezték (főleg, amikor a bátor lány felélesztette az előtte lefejezett többi lányt, és kicsúszott a számon, hogy "nagy volt a fejetlenség"...).

Szerdán, látogatásom utolsó napján, Kézdivásárhelyre utaztam. A Vigadóban szerveztek nekem fellépést óvodás és kisiskolás csoportoknak, szintén Ribizli apropóján. A Vigadó hatalmas színpadáról kissé távolról tekintettem a gyerekekre, és izgultam, hogy a kisebbek be ne csukódjanak a felhajtható székekbe, de ennek ellenére klassz mesehallgató hangulat uralkodott, és a gyerekek egy teljes órán keresztül hallgatták a történeteket feszült figyelemmel. Külön örültem, hogy itt megint volt érkezésem elmesélni a kedvenc verziómat a Pirosmalacra, harkályostul-földikutyástul.

A fesztivált baráti mesemondó körben, közös szalonnasütéssel és beszélgetéssel zártunk. Gyorsan elrepült az öt nap, és már alig várom, mit hoz majd a jövő évi Holnemvolt!

Szerelem, félelem, történelem: Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál, 2018.

Tavaly voltam először mesélni a Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztiválon, és nagy örömömre idén ismét meghívtak. Kiajánlottam egy csomó új műsort, közöttük rengeteg kamaszoknak szóló mesecsokrot is, mivel éppen most dolgozom egy ilyen témájú kéziraton; nagyon is vevők voltak a témára, és öt remek, kalandos napot töltöttem a fesztiválon.

Szombat este érkeztünk meg Sepsiszentgyörgyre; hason csúszva landultunk a tábortűznél az után, hogy néhány kamiont követtünk türelmesen Dévánál a hegyi úton, majd a Google tudott egy rövidebb utat Sepsire az erdőn (és a hegyeken) keresztül. Az esti Meselángra kedves kis csapat gyűlt össze; a tűz fényénél, sört iszogatva meséltünk sólymokról, kísértetekről, görög mitológiáról, bicikliző medvékről, és mindenféle pajzánságokról. Itt ismerkedtem meg Dannyvel is, aki szintén a fesztiválra érkezett fellépni, és a tűz mellett rögtön is előkapta híres hangszerét, és énekelt nekünk szép dalokat. A vasárnap teljesen szabad volt, így Brassóba kirándultunk, miközben én lélekben készültem a három nap mesélésre.

Hétfőn délelőtt Kovásznán volt az első fellépésem. Szerelmes meséket ígértem kamaszoknak, de az érkezésünkkor még nem volt biztos, hány osztályt érdekel majd az előadás, amit a helyi művelődési házba szerveztek. A biztonság kedvéért bevittünk kilencven széket és egy mikrofont a színházterembe, és vártuk a csodát. Lett is: Kezdésre már megtelt a terem, az asztalokon és a földön is ültek, és az első mese közben is érkeztek még, így végül jó százötven kamasz és kiszkamasz zsúfolódott be a nézőtérre. A legkisebbek hetedik osztályosok lehettek, akik sokszor még húzódoznak a szerelmes-romantikus történetektől, de a mesék ezúttal őket is magukkal ragadták, és tágra nyílt szemekkel hallgatták végig az Arthur-legendákat, Wedderburn kapitányt, és a Tündértó titkát egyaránt. A műsor végén vastapsot kaptam, amin alaposan meglepődtem. Mesélejetek több szerelmes történetet kamaszoknak, nagyon megéri ;)

Hétfő délután Székelyudvarhelyre kirándultuk, ahol rögtön két előadás is követte egymást a Művelődési Ház tágas színháztermében. Az első A Zöld Dragonyos és a Tűztündér, egy új mesemondó programom, amelyben a Gaal György által gyűjtött, 19. század eleji magyar tündérmesék szerepelnek. Ezek a mesék, melyek jó részét a bécsi magyar huszárezred katonái szolgáltatták, mind hosszúak, színesek, és összetettek, ezért kíváncsi voltam rá, hogyan veszik majd őket a műsorra érkező gyerekek. Végül sajnos elég kevesen jöttek el, nagyjából tíz-tizenkét fő, háromévestől kisiskolás korú gyerekekig, de a mesemondás így is varázslatosra sikerült. A gyerekek pisszenés nélkül ültek végig két, egyenként félórás tündérmesét (a két címadó történetet), és az egyik kislány olyan rettenetesen lelkes lett, hogy megkérte az anyukáját, maradjanak ott a felnőtt előadásra is. A felnőtt műsorban, amire kicsit többen jöttek el, a Feminista Magyar Népmesék történetei kaptak helyet (Ilona, Katica, Rebeka: A magyar népmesék okos lányai és bátor asszonyai). Többek között alkalmam volt elmesélni a saját verziómat a Pletykás asszonyokra, és megkérdezve a közönséget, hallottak-e már Puskás Kláriról, végül arra is sort kerítettem. A mesélés után egy kedves hölgy odajött hozzám, és elmagyarázta, hol találom meg a Tatárdombot és Puskás Klári szobrát Szárhegyen; nagyon szépen megköszönte, hogy elmeséltem a legendát. Jó érzés volt.

Kedden az egész napot Sepsiszentgyörgyön töltöttem. Délelőtt, a tavalyi programhoz hasonlóan, a Székely Nemzeti Múzeumban léptem fel, ahová ezúttal kamasz osztályokat hoztak el nézőnek. Először ide is a szerelmes meséket hirdettük meg, de mivel elenyésző volt az érdeklődés, kicseréltük a műsort a Királylány a koporsóban című, félelmetes történeteket tartalmazó mesecsokorra. Erre aztán haraptak is, és az első körre két idősebb, a másodikra pedig egy fiatalabb (hetedikes) osztály jött el. Az idősebbek hatalmas csendben, de töretlen figyelemmel hallgatták a horrorsztorikat (szinte mind fiúk voltak), a kisebbek viszont hangos tetszésnyilvánítással és kérdésekkel tűzdelték meg a meséket. Itt a szokásos Halloween-i műsorom mellett bejárattam egy új mesét is, Mary Culhane ír legendáját, mely a "zabkásás" néven híresült el gyerekek és tanárok között, mivel a sírjából kikelő halott vérrel kevert zabkását próbál megetetni a hősnővel. A mese zajos "hűűű" és "pfuuuj!" reakciók közepette remekül működött ezzel a korosztállyal. A mesélésről a Székely Hírmondó is beszámolt.
Délután a sepsiszentgyörgyi könyvtárban tartottam előadást; itt megint a Zöld Dragonyos és a Tűztündér került terítékre. Mivel családi közönség volt, figyelnem kellett arra is, hogy a kisebb gyerekek ne veszítsék el a hosszú mesék fonalát, így a Zöld Dragonyosnak csak az első felét mondtam végig; a Tűztündéres mese viszont, ami a repertoárom egyik új darabja, megint csak remekül működött, és láthatóan megfogta a felnőttek képzeletét is.

Szerdán ismét útra keltünk. Gyergyószentmiklós volt az úticél, ahol a könyvtárban vártak. Mivel kicsit korábban érkeztünk Gyergyóba, kimentünk Szárhegyre megtekinteni a Tatárdombot és Puskás Klárit. Nagy élmény volt a londoni MythOff után végül ott járni, ahol a legenda játszódik, végignézi a mezőn, a tájon, és felmászni a 3000 tatár harcos sírját jelölő domb tetejére. Fotóztam is sokat, majd átkocsikáztunk a könyvtárba. Itt megint kamaszok voltak terítéken. A cserépkályhával jól befűtött terembe először két tíz-tizenegyedikes osztály, majd egy nyolcadikas csoport érkezett; mindkettőnek horrormeséket rendeltek. Az idősebbek most is csendben és figyelemmel hallgattak, a kisebbek pedig hangos megjegyzéseket tettek a történetekre (például amikor Marie Jolie feleségül ment az ördöghöz, az egyik fiú méltatlankodva szólt közbe, hogy "meg sem kérdezte, kicsoda?!"). Itt is lement a zabkásás sztori az első körben, majd amikor a kicsiknél is megkérdeztem, mit meséljek, a könyvtár igazgatónője elkövette azt a hibát, hogy megszólalt: "Csak a zabkásásat ne! Az nem nekik való!", mire az összes gyerek kórusban kezdte követelni a zabkásás mesét. Szerencsére egyikük sem állt meg a fejlődésben, sőt, nagyon is élvezték a sztorit. A végén szóba került Puskás Klári is, és mivel nem ismerték a történetet, elmeséltem nekik, majd javasoltam, kiránduljanak ki a Tatárdombhoz. Az előadás végén már azt kérdezgették, mikor jövök legközelebb.

Az utolsó előadás szerda délutánra maradt: A Csíki Anyák Egyesülete hívott meg Csíkszeredára, hogy a múzeumban meséljek nekik. A csíki anyák természetesen csíki gyerekekkel érkeztek az előadásra, csak úgy zsongott tőlük a vár épülete; amikor legutoljára megszámoltam őket, nagyjából tizenöt totyogós, néhány kisebb gyerek, és nyolc-tíz kisiskolás ült a felnőttek között. Ide is az Ilona, Katica, Rebeka műsort kérték, így olyan meséket válogattam, amik lányokról szólnak, és elég interaktívak a fiatal közönség számára. A Csudacsirke (amit beküldtem a Nők Lapjába is) remekül működött, és nagy nevetésekbe fulladt; a Lány, aki nem akart boszorkány lenni arra ösztönzött egy kisfiút, hogy a mese után felkéredzkedjen a színpadra, és énekeljen nekünk a vasorrú bábáról; a Tengerlépő cipőkkel pedig együtt topogott, ugrált mindenki. Minden mese interaktív, ha eljátszadozik vele az ember :)

Bár idén csak három nap jutott a fesztiválra, és nem tudtam a Népmese Napjáig maradni, ez a három nap így is kalandos, színes, csodálatos élmény volt. Bejártam sok szép tájat, meséltem sokat kamaszoknak (akik még mindig a kedvenc közönségem), bejárattam új meséket és műsorokat (akit érdekel, annak elárulom, hogy 33 mese hangzott el 3 nap alatt), és nagyon, nagyon jól éreztem magam. Köszönet Szabó Enikőnek a remek szervezőmunkáért! Már alig várom a jövő szeptembert...