Egy év digitális szünet után legnagyobb örömömre idén megint személyesen utazhattam Sepsiszentgyörgyre, a népmese napja alkalmából rendezett Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztiválra. Hagyománnyá vált már a számomra, hogy ha szeptember, akkor Erdély, és Szabó Enikő szorgos szervező munkájának köszönhetően rengeteg klassz közönség és helyszín várt rám a négy nap folyamán.
Hétfőn Kézdivásárhelyen kezdtem a műsort, a Vigadó Művelődési Házban (képek a linkre kattintva), ahová mindenki tricksteres meséket kért, és háromfelé kellett osztani a gyerekcsoportokat, hogy beférjenek. Egymás után ment le a három előadás: először kb. 80 kiskamasz érkezett, aztán kb. 150 kicsi óvodás, végül egy kisiskolás osztály ráadásnak. A kópék természetesen mindenhol remekül működtek. Az óvodás tömeggel külön jól éreztem magam, együtt csináltuk a mesék ismétlődő részeit, tiszta koncerthangulat uralkodott. Utána jutalomjáték volt az egy osztálynyi kölyökkel leülni a padlóra, és szép nyugiban Lokiról mesélni. (Az egyik kislány meg is kérdezte, mikor jön a Vasember.) Mesélés után kávéztunk és sétáltunk is egyet Kézdin a ragyogó őszi napsütésben.
A keddi nap délelőttje Sepsiszentgyörgyön telt. Először a Mikes gimnáziumba mentem, ahol a hatodikos évfolyamnak rendeltek kamaszoknak szóló mesemondást. Be is tódult az előadóterembe jó negyven kiskamasz, a Vili a veréb vonatkozó tömegjeleneteit idézve. Szóba elegyedtem velük, jó arcok voltak, hamar eljutottunk az animékig, filmekig, és egyéb aktuális témákig. Innen egyenes út vezetett a Jiraiya-legendához, ami már a nyári táborokban is jó szolgálatot tett. Külön imádtam látni a kölykök arcát, amikor poénból bekiabáltak, hogy "mesélj Narutót!" én meg azt válaszoltam, hogy "oké!". Jiraiya után még egy amerikai mesére is jutott idő, Az ördög és a gezerigók sztoriját meséltem. A közönség végig teljes csendben és feszült figyelemmel követte az eseményeket; néha hallottam izgatott sugdolózást, amikor színre lépett egy-egy új szereplő. Ahhoz képest, hogy milyen zajjal érkeztek, végtelenül nyugis, jó hangulatú mesélés lett belőle. Ők is maradtak volna még a végén, meg én is... na, majd legközelebb.
Ebéd előtt átmentünk a református általános iskolába, amelynek dísztermében nagyjából nyolcvan, 1.-4. osztályos gyerek gyűlt össze mesehallgatásra. Törpeszarvas és a tigris történetével nyitottam, és azonnal eluralkodott a gyerekeken a Kancsil iránti rajongás; még egy, majd még egy Törpeszarvasos mesét követeltek hangosan, így végül Kancsil háromszor újrázott a színpadon. Később áttértünk más kópékra, meséltem a nyusziról aki tatun lovagol és szörnyet győz le, és a teknősről aki túljár a nyúl eszén. A gyerekek zseniális közönség voltak, nevettek, szurkoltak, tapsoltak. A szörny legyőzését külön spontán megtapsolták, pedig még nem is volt vége a mesének... Egy ponton, amikor Törpeszarvas tüsszentett, mindenki riadtan hördült fel, az egyik kisfiú meg felkiáltott, hogy "KECSKE!" Itt rövid nevetési szünetet kellett tartanom. Nagyon jó hangulatban jöttem el az iskolából, és remélem, velük is lesz alkalmam találkozni még.
 |
| Törpeszarvas illusztráció az új Világszép könyvemből |
Szerdán ismét Sepsiszentgyörgyön kezdtem, ezúttal a Waldorf iskolában, ahol három (1.-3.) osztály érkezett a mesélése nagy zsibongással és éneklő tanító nénikkel. Miután csendesre szélcsengőztük őket, megkezdődhetett a mesélés. Törpeszarvas itt is azonnal tarolt, utána rögtön kántálni kezdték, hogy "még egyet!". Megszavaztattam őket, mit meséljek, és a "még egy törpeszarvas" győzött, de utána sorra került Ananszi is azért. Nagyon nagy hangulat volt, sok kacagás, kérdés, viccelődés, igazi élő mesemondó élmény. A végén meglepetésszerűen még a nyakamba is ugrott az összes gyerek, alig tudtam kievickélni a kicsi-a-rakás alól.
Szerda délután Kovásznára utaztam, hogy a művelődési ház mozitermében meséljek a cserkészekhez tartozó gyerekeknek és kamaszoknak (meg a velük érkező szülőknek). Itt este felé már nyugisabb hangulat uralkodott, ezért nyugisabb meséket is vettem elő. Külön örültem, hogy végre volt alkalmam elmondani Aranyfa és Ezüstfa történetét a Varjúhercegből, ami egy különleges Hófehérke-verzió; utána meg is beszéltük a gyerekekkel, miben hasonlít a Hófehérkére, és miben különbözik tőle.
Csütörtökön, a népmese napján Csíkszeredán ért a reggel, a Játékszín nagytermében, ahová 210 kisiskolás jött el az ünnepre való tekintettel meséket hallgatni. Kétszer. Mindkét előadáson nagyon klassz hangulat volt; az elsőn a Varjúhercegből, a másodikon a Törpeszarvasból meséltem egy-egy órán keresztül. A Varjúherceges mesék közben a gyerekek figyelték, melyik történetet ismerik fel a ritka változatban, és folyton a magasban volt a kezük, lelkesen találgattak. A kópés műsorban elmeséltem régi kedvencemet, a Garuda-madarat, csak hogy lássam, ahogy 210 kisgyerek egyszerre dobog, integet, és csipog, mint a madarak. Itt is koncerthangulat volt.
A turnét (és a népmese napját) Sepsiszentgyörgyön, a megyei könyvtárban zártuk egy közös előadással: Dr. Kádár Annamária, Szabó Enikő, és jómagam meséltünk és beszélgettünk a népmesék és a reziliencia kapcsolatáról. Az előadásnak élő közönsége és online felülete is volt. Enikő és én olyan meséket válogattunk a műsorhoz, amelyek a rugalmas alkalmazkodóképességről, kitartásról, újrakezdésről szóltak - én A fából faragott kard (afganisztáni zsidó) és a Távoli tűz (közel-keleti) történetét mondtam el. Az előadás után a résztvevő mesemondókkal mindannyian együtt vonultunk el vacsorázni, és jót beszélgettünk.
Sajnáltam egy kicsit, hogy ilyen gyorsan eltelt a hét; szívesen maradtam volna még. A székelyföldi közönségek mindig lelkesek, barátságosak, és elevenek; rengeteget töltődtem ez alatt a négy nap alatt, csodálatos tájakat láttam, jókat ettem, és alig várom, hogy visszatérhessek még többet mesélni.
Addig is mindenkinek szép, népmesés napokat kívánok :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése