2014. február 24., hétfő

Kulturálódunk, másnap

A kvízjáték remek hangulatban zajlott. Bár eleinte nehéz volt csapatot találni, végül csak összeszedtünk hat embert, akik hajlandóak voltak a jó hírüket kockáztatni egy olyan csapatban, melynek egyik tagja amerikai popkultúra terén jelentős veleszületett hátránnyal indult (ez vagyok én). Jó kis banda jött össze, ketten voltunk csajok (minketten történészi háttérrel) és négy srác. A csapatnak hirtelen ötlettől vezérelve a Magányos Farkasok Falkája nevet adtuk.
A kvízben volt minden, olimpiától történelmen át popzenéig. A történelmi részben én taroltam, a zenéhez meg a sporthoz viszont hozzá sem tudtam szólni. Az első három kört dicsőséges harmadik helyen zártuk (öt csapatból). Az utolsó kör első kérdése (földrajz) így hangzott: "Hol laknak a Magyar nevű emberek?" Ettől aztán egyrészt én is leestem az asztal alá, másrészt az összes osztálytársam is felvisított egyszerre; a rendezők, bár ismerem őket, úgy tűnik elfelejtkeztek róla, honnan jöttem. Mire rájöttek, már késő volt, de végül úgy döntöttek, nekem is járhat egy kósza pont... Az utolsó kör végére holtversenyben voltunk az első helyért. Nem a kósza pont miatt, hanem azért, mert April minden egyes lejátszott zene-részletet felismert, címmel-előadóval együtt. A holtversenyt extra kérdésekkel próbáltuk eldönteni, de négy kör után még mindig fej fej mellett álltunk, és az ötödik kérdést egyszerre rontottuk el; végülis elfelezték a nyereményt a két csapat között, ami épp annyira jött ki, hogy a nevezési díj után kijöttünk nullára. A szórakozás és az izgalom viszont minden pénzt megért.

A vasárnapi konferencia-nap hasonlóan fényes siker volt. A reggeli főelőadó egy nagyon jópofa nő volt, aki arról beszélt, hogyan kezdtek el a női szerepek megváltozni az amerikai tévésorozatokban a hetvenes évek elején. Sok remek sztorit hozott mindenféle interjúkból, ahol színészek és írók arról beszéltek, milyen csatákat kellett vívniuk a kulisszák mögött a producerekkel azért, hogy a főszereplőjük lehessen elvált nő, szedhessen fogamzásgátlót, lehessenek meleg ismerősei, stb. Mindez a hetvezenes évek bájos virágnyelvén. Öt csillagos előadás volt.
A nap első panelje popkultúra témájú volt. A három előadásból egy a nyolcanas évek képregényiparával foglalkozott (hogyan és miért kezdtek el felnőtt témájú, sötétebb sztorikat írni), a második a Supernatural folklór hátteréről (ez mondjuk nem mondott túl sok világrengető újdonságot), a harmadik pedig arról, hogy különböző évtizedekben készült regény- és képregény-adaptációt mit árulnak el a készítésükkor uralkodó kulturális jelenségekről. Az előadásokat hosszas beszélgetés követte, amiben főképpen közösen szidtuk a Supernatural utóbbi négy évadát.
Ebéd után végül aztán az én előadásomra is sor került. Jamie haverral ketten közösen terveztünk meg egy panelt online szerepjáték és narratíva témakörben. Én főleg az írásban játszott szerepjátékok mesemondói részeire koncentráltam (hogyan írnak emberek közös erőfeszítéssel történeteket), ő pedig arra, hogyan tevődik át a szerepjátékos szubkultúra az internetre. Mivel csak ketten voltunk másfél órára, rengeteg időnk maradt kérdésekre, és az utolsó negyven percet élénk beszélgetéssel töltöttük. Több popkultúra tanárunk is beült az előadásra, ami az utólagos statisztikák szerint a délutáni körben a legtöbb embert vonzotta. (Juhé!)
A vasárnapi nap (és a konferencia) utolsó panelje vegyes felvágott volt. Az első előadás a "színlelő nerd lányok" legendájáról szólt (miszerint minden nő, aki szereti a képregényeket, hazudik, és valójában csak a nerdök figyelmét akarja felhívni magára). Jacob, az előadó, kihangsúlyozta mekkora baromság lányokat "levizsgáztatni" a tudásukról hogy lássuk, "valódi" nerdök-e. Baromság. Pedig sajnos van ilyen.
A második körben egy kommunikáció szakos duó adott elő az HBO Newsroom sorozatáról, és arról, hogyan kezdtek el anonim újságírók a sorozat karakterei nevén írni az Interneten, igazi híreket. Szórakoztató előadás volt, ami túlment a "nézzétek, ilyen is van!" tézisen, és tárgyalta a virtuális valósággal járó kérdéskört: Kinek hiszünk jobban, a valódi híradónak vagy a képzelt karakterek valódi híreinek? Az utolsó előadás az internetes fórumokon zajló marihuána-kultúrát boncolgatta, de ekkorra már mindenkinek elolvadt az agya a sok tudománytól. A panel végeztével elmentünk szendvicsezni.

Azt imádom a kulturális tanulmányokban (legyen az popkultúra vagy American Culture Studies), hogy akárki akármiről ad elő, tudni lehet hogy hatalmas rajongói a témának. Mindenki lelkes, elkötelezett, alapos, és főleg csillogó szemű. Sok érdekes dolgot láttunk és hallottunk, és sok új emberrel ismerkedtünk meg, aki beszéli a fura nerd nyelvünket. Éljen!

(Elnézést kérek a gépelési hibákért. Kicsit fáradt vagyok...)

2014. február 23., vasárnap

Kulturálódunk

Egy teljes év telt el azóta, hogy először jártam Bowling Green-ben. Akkor még nem tudtam, felvettek-e az egyetemre vagy sem; aki még emlékszik rá, a tavalyi popkultúra konferencián adtam elő. Azóta eltelt egy év, bekerültem a doktori programba, és most épp itt lakom. Ismét eljött a konferencia ideje. Megint előadok.

Péntek délután kezdődött el a móka; óra után rögtön átkocogtam a főépületbe, hogy elcsípjem az első panelt. Amber és Krista, akikkel tavaly is találkoztam, és azóta össze is barátkoztunk, adtak elő rajzfilmekről és szexualitásról. Amber azt elemezte, hogyan próbálnak minél nagyobb férfi avagy női közönséget csalogatni a Japán animék alkotói - rengeteg mókás videót láttunk az előadás folyamán gravitációt meghazudtoló dekoltázsokról és sakktáblaszerűen kockásra rajzolt férfi hasakról. Krista előadása ennél komolyabb vizekre evezett, és arról szólt, hogyan bukkan fel a nők elleni erőszak a gyerekeknek szánt rajzfilmekben, anélkül hogy különösebben felhívnák rá a figyelmet, általában humoros mellékszálként (a mi generációnk emlékszik még a szerencsétlen lánymacskát molesztáló Bolondos Dallamok büdösborzra). Minkét előadás érdekes volt, és utána hosszasan beszélgettünk is róluk.
A péntek estét a helyi könyvesbolt/kávézóban zártuk forró csokoládéval és előadással, melynek első része beatbox fuvola műsor volt (halál komoly, bár én se tudtam, hogy van ilyen), a második pedig jómagam. Mivel nem akartam az amúgy is lassan ájult közönséget sokáig marasztani, elmeséltem a mandulavirág legendáját (ha már két hónapja havazik ránk...) és Mómosz mítoszát, utóbbin remekül derült a közönség. Eddigre már én is alig láttam a fáradtságtól, úgyhogy a mesélés végeztével el is oszlott a közönség. Még két teljes nap állt előttünk.

A szombat délelőttüt sikerült átaludnom (na ugye), de ebéd után már becsatlakoztam a programba. Az első panel amire beültem a rajongói kultúrákról szólt; volt benne előadás Star Trekről, Supermanről és mindkettő rebootjáról, valamit Én Kicsi Pónim-rajongó felnőtt férfiakról és valami fura régi Cartoon Network rajzfilmről is, ami mostanában romantikus regényekként él tovább az Internet végtelen sűrűjében. Kétségkívül szórakoztató előadás volt, sokat tanultunk belőle. Sok olyasmit is, amit sohasem akartunk tudni.
Második körben tévésorozatokról és nőiességről esett szó; a résztvevők kielemezték a Girls és a Shameless női humorát, meg még néhány egyéb sorozatét is, amiket sohasem láttam. Nagy érdemben nem tudtam hozzászólni a vita elméleti részéhez, de legalább abban megállapodtunk a végén hogy a Gallagherek sokkal kevésbé irritálóak, mint a Girls vagy a Szex és New York. Aki nem érti, nézzen Shameless-t.
A szombat esti fő előadást José Gonzales tartotta, aki egy azirónai középiskolai tanár és polgárjogi aktivista. Az iskolájában beavatott kulturális tanulmányok program hihetelen sikerekkel zajlott éveken keresztül; az indián és spanyol anyanyelvű diákok dupla akkora sikerrel érettségiztek és felvételiztek, mint bárhol máshol az államban. Ennek ellenére a helyi vezetőség bezáratta a programot, mert azt állították, hogy ha az indián gyerekek indián történelmet tanulnak, az tulajdonképpen lázadás az állam ellen, és nyilván ki fogják irtani a fehéreket (valamint sok egyéb látványosan sötét dolgot is, mint például hogy "a tanárok azt hazudják, az indiánok voltak it előbb"). Az előadás során játszott interjúk fájdalmasan ostobák voltak, az előadó viszont egy az egyben zseniális. Nem tudtuk, sírjunk-e vagy nevessünk. 
A szombati napot kvíz est zárja Morcos Dave bárjában, sör és hagymakarikák mellett. Indulok is, hogy el ne késsek.

2014. február 17., hétfő

Mitől magyar a magyar mesemondó?

Ha fesztiválhoz, konferenciához, vagy akármilyen fellépéshez bemutatkozó szöveget kérnek tőlem, általában így szoktam bemutatkozni: Zalka Csenge Virág, nemzetközi mesemondó Magyarországról. Túlesve a kezdeti nehézségeken ("mit értesz az alatt, hogy mesemondó?") sokszor belefutok egy második körbe is: "Mit értesz az alatt, hogy nemzetközi?", kérdezik udvariasabb egyének, míg néhányan köntörfalazás nélkül nekem szegezik a kérdést: "Miért nem egyszerűen 'Magyar Mesemondó?' Szégyelled?!" 
A mesemondásnak, mint bárelyik másik szakmának, megvan a maga nyelvezete, és a maga kihívásai. Azt hiszem, itt az ideje kitárgyalni néhányat.

"Nemzetközi mesemondó" alatt alapvetően két dolgot szokás érteni:
1. Az illető több országból, több kultúrából mesél történeteket,
2. Az illető több országban, sokszor több nyelven is mesél.
Az én esetemben mindkettő (három) igaz.

Ha "magyar mesemondó" címkével látnám el magam, az az alábbi dolgokat vonná maga után:
1. Magyarországon felesleges sallang, a nevemből mindenki láthatja akit érdekel hogy helyre magyar leányka vagyok. 
2. Külföldön az emberek hajlamosak azt hinni, hogy magyarul mesélek, esetleg azt, hogy csak magyar meséket; és míg ez bizonyos esetekben hasznomra is válhat, legtöbbször inkább korlátozza a lehetőségeimet.
3. Itthon és külföldön egyaránt az emberek hajlamosak a "magyar mesemondót" behelyezni a "népi mesemondó" skatulyájába.

Akkor most én magyar mesemondó vagyok-e? Attól függ, mit értünk alatta. Válogasson ki-ki kedvére az alábbiak közül:
1. Magyar állampolgár vagyok? Igen.
2. Magyar az anyanyelvem? Igen.
3. Genetikailag magyar vagyok? Igen. Valamint genetikailag sváb, morva, és feltehetően sok egyéb is, akárcsak mindenki más a Kárpát-medencében.
4. Van tájszólásom? Naná hogy van. Eredeti szigetközi. Az nem az én bajom, hogy megszoktátok a tévéből. Felénk az emberek úgy beszélnek, ahogy köll.
5. Népviseletben mesélek? Nem. Életemben nem hordtam népviseletet (de már a dédszüleim sem), és úgy érzem, színpadra felvenni tiszteletlenség és képmutatás lenne (ezért is nem villogtatom mások tájszólását se).
6. Magyar meséket mesélek? Is. Magyarországon keveset, és főleg kevésbé ismerteket, mert nem szeretek olyasmit mesélni, amit már hallott a közönségem (hacsak nem kifejezetten azt kérik). Külföldön jóval többet, mert nekik ismeretlen és egzotikus, és minding szeretem látni, ha a magyar népmeséknek nemzetközi sikere van.
7. Csak magyarul mesélek? Nem. Mesélek angolul és spanyolul is, bár mindkettőbe szúrok be magyar mondatokat, hogy halljanak egy kicsit a nyelvből is. A meséket azért fordítom le, mert szerintem fontosabb, hogy értse a közönség a történetet, mint az, hogy eredeti nyelven legyen.
8. Nagyszüleim térdén ülve tanultam-e a mesemondást? Igen. Meg a szüleimén. Meg az ebédasztal körül. Meg a cseresznyefán lógva fejjel lefelé. Az én családomban mindenki mesél.
9. Az anyatejjel szívtam-e magamba a népmeséket? Nem. Benedek Elektől meg Illyés Gyulától. Könyvekből. Akárcsak a repertoáromban szereplő többi, nem magyar mesét. 
10. Magyar népmeséken nőttem-e fel? Igen. A rajzfilm-sorozaton főleg, akárcsak az egész generációm. Mellette pedig a szüleim meséltek nekem mindent, középkori olasz tündérmeséktől afrikai állatmesékig. Gyerekként az egyetlen különbség "jó mese" és "rossz mese" között volt, nem országhatárok mentén.

Sokszor találkozom olyan felkéréssel, amikor kifejezetten "magyar mesemondót" keresenek. Ilyenkor érdemes megkérdezni, a fentiek közül melyiket értik. Ha valaki magyar népmeséket szeretne hallani, válogatok olyat. Sok van, és szépek. Ha valaki magyarul szeretne meséket hallani, mesélek magyarul.
De, (és ez csak az én személyes hozzáállásom, nem általános érvényű igazság) ha valaki azt akarja, hogy felvegyem a rámás csizmát és ékes székely tájszólással adjak elő "igaz magyar" meséket, köszönettel ajánlok magam helyett valaki mást. Olyat, akinek az a természetes közege. Mesemondó vagyok, nem színész.

A lényeg: Nem érzem úgy, hogy "magyar mesemondó" és "nemzetközi mesemondó" ellentétben állna egymással. Én mindkettő vagyok. A mesemondás mindig is nemzetközi jelenség volt. Ha kétszáz évvel ezelőtt betévedtél volna egy alföldi tanyára, és leültél volna a tűzhely mellé, hogy történetekkel háláld meg a vendéglátást, nem azt a kérdést szegezték volna neked, hogy "De mondd meg, édes ecsém, igaz magyar-é ez a történet?" hanem jó eséllyel azt, hogy "Tudsz-e nekünk egy jó történetet mondani?"

2014. február 10., hétfő

Mítoszok csatája a hóviharban

Igaz, hogy felköltöztem Északra (kellett a francnak, mínusz harminc fokban a méteres hó se hatja meg gyermeki lelkemet), de mégsem tudok meglenni MythOff nélkül. Rájöttem, hogy Johnson City igencsak elkényeztetett - ott követ se lehet eldobni anélkül, hogy valaki ne mesélne róla, és idefenn Bowling Green kedves városkájában én vagyok az egyetlen mesemondó talpon a vidéken... De a mesehiány hamar felül kerekedett a kételyeimen, és nemlétező szabadidőmben meg is szerveztem Bowling Green első MythOff estjét.
Hatalmas sikerrel.

Aki nem tudná még korábbi megnyilvánulásaimból: A MythOff (mítoszok csatája) olyan mesemondó rendezvény, ahol mítoszokat mesélünk (na neee), általában bárban vagy teaházban, és a közönség szavazhat a kedvenc történeteire. A slam-ekkel ellentétben tisztességes mítosz-mesélésre fel kell készülni rendesen, így aztán a résztvevők általában két-három héttel korábban már megkapják a kalapból húzott témát és a mitológiát, amiből választaniuk kell. Hivatásos mesemondók híján kreatív csatornákon keresztül toboroztam résztvevőket. Négyen az SCA soraiból kerültek ki (egy bárd, egy lelkes mitológia-rajongó, és két srác, akik született mesemondók), egy lány a popkultúra tanszékről csatlakozott be, a házigazdánk pedig a korábban említett Boldog Borz előadóestek szervezője volt.
 Nem fűztem az első rendezvényhez vémes reményeket. Gondoltam, péntek este van, eljönnek majd páran, főleg haverok, mesélünk egy jót, iszonk forró csokit, és jól érezzük magunkat...
Negyvenen jöttek el, és rokadásig tele volt a ház.

 Ahhoz képest, hogy a mesemondásnak nincs a városban bevett hagyománya, úgy tűnik, mindenki szeretné, ha lenne. Eljöttek barátok az SCA-ból, osztálytársak az egyetemről, sőt, egy csoport nemzetküzi tanár is, akiket busszal hoztak el a rendezvényre. Mindenki halál izgatott volt, és közös lelkesedéssel tolta össze az asztalokat és székeket, hogy a későn érkezőknek is jusson hely. Teljesen le voltam taglózva. Tom kackiásan félrecsapott kalapban vezette le az egész eseményt, és remek házigazdának bizonyult (mítoszokhoz sose volt még szerencséje, de sokáig volt főállású stand-upos). A közönség jókedvű volt és barátságos, és még azok is, akik először álltak mikrofon mögött, hamar feloldódtak a sok mosolyban.

Három témában versenyeztünk: Titkok, Tricksterek (juhé!) és Szörnyek. A Titkok kategória győztese egy Hindu mítosz lett egy kolduslányról, aki azt hazudta a hercegnek, hogy ő igazából királylány, és egy istennő kis segítségével majdnem meg is sikerült úsznia a leleplezést... Tom azt a kérdést tette fel a szavazó közönségnek, hogy melyik meséből választanának szívesebben címet a saját önéletrajzuknak. A díj egy csinos, fehér-és-arany karneváli álarc volt. A Trickster kategóriát a vívómesterünk nyerte, aki civilben régész (hehe), és egy maja mítoszt mesélt, amivel mellesleg a Szörnyek kategóriát is megnyerhette volna. Tom kérdése alapján szavatunk megint: Melyik trickster házából menekülnél el előbb sikítva, ha felvennének bébiszitternek? (A másik sarokban Dan haverom szerepelt Lokival, nem volt egyszerű győzelem). A díj egy apró plüss majmocska volt hatalmas, ártatlan szemekkel; egy bronz karikát applikáltam a fejére, így lett belőle Majomkirály. Végül aztán az utolsó körben én is szóhoz jutottam: A Nyugati Utazásból mondtam el egy rövidke részletet, az egyik kedvencem, amikor gyönyörű nőknek álcázott pók-démonok próbálják meg elveszejteni a főhősöket... Tom kérdése révén (melyik hős-szörny ellentét írja le a legjobban életed legrosszabb kapcsolatát?) haza is vihettem a Szörny kategória díját, egy műanyag karmokból és agyarakból fűzött csini nyakláncot.

Azt kell mondjam, nem volt még olyan hálás közönsége MythOff-nak, mint itt Északon. Már másnap elkezdtek érkezni az üzenetek emberektől, akik azt akarták tudni, legközelebb szerepelhetnek-e ők is, és egyáltalán, mikor csinálunk ilyet megint?!

Soká éljen a mitológia.

2014. február 8., szombat

Mártírokról vidáman

Na, ilyet sem meséltem még.
Az elmúlt egy hónapban rekord hidegek mellett rekord mennyiségű hó is esett idefenn Északon. És bár az egyetem még azután is nyitva volt, hogy a szomszéd állatkertben bevitték a jegesmedéveket melegedni (nem vicc!), az általános- és középiskolák úgy döntöttek, nem teszik ki az iskolabuszra várakozó gyerekeket a mínusz harmincnégy fokos jeges szélnek. Január elseje óta többször volt szünet mint tanítás.
Ez a fő oka annak, hogy mostanában kevés idő jutott a mesékre. És amikor jutott, akkor aztán fel kellett kötnöm a szoknyámat.
Az ürükbe fogadott katolikus iskolámból a hittantanár keresett meg január elején, hogy a hetedik osztályban a mártírság éppen a téma. Nyeltem kettőt, mert jó katolikus leány létemre a szentekkel vígan elvagyok, de a máríroktól kiskorom óta kiráz a hideg. Tudom, hogy nem hithű dolog ilyesmit mondani, de a legtöbbjük egyszerűen nem jó sztori. Az pedig kifejezetten idegesít, amikor valaki ragaszkodik a mártírhalálhoz minden ésszerű belátás ellenére. Nem szeretek olyasmit mesélni a gyerekeknek, ami arra tanítja őket, hogy dobják el az életüket a vallás nevében. Sorry.
A fellépést természetesen elvállaltam; hittem abban, hogy kétezer év alatt a katolikus egyház kitermelt azért annyi mártírt, hogy legyen közöttük nekem tetsző történet is. Nem kis kutakodásba és szorgos mesemondói szöszmötölésbe telt, de végül sikerült kirukkolnom egy egész órás műsorral.
Szent Sebestyén volt az első történet. Egyrészt azért, mert (kissé morbid módon) ő az íjászok védőszentje, másrészt meg azért is, mert ő nem is egyszer, hanem rögtön kétszer volt mártír (abba, hogy telelőtték nyilakkal, az ikonográfiájával ellentétben nem halt bele). Ezen felül tetszett a történet, hogy egy praetoriánus katona dolgozott össze a keresztényekkel. Amerikai gyerekeknek külön nehéz történelmi hátterű történeteket mesélni, mert nem európai történelemmel nőnek fel (bár, khm, nekem se volt meg a 16. századi alapműveltségem az Egri Csillagokhoz). Azért is választottam Sebestyént, mert ő a katonák egyik védőszentje is, és a katonai szolgálattal kapcsolatos kifejezések, szabályok és képek viszont nagyon is bele vannak nevelve itt az ifjúságba. Abban a pillanatban, hogy azt mondtam, Sebestyén katona volt, tudták hová tegyék. A többit meg elmagyarázta a történet.
Másodjára, mivel szeretek magyar történeteket hozni, Apor Vilmos vértanúságát meséltem el. Bár ő (még) nem szent, szerintem a mártírhalál legszebb formáját testesíti meg: Amikor másokért adja valaki az életét. Meséléshez sok okból ideális volt: Személyesen közel áll hozzám (mutattam nekik fotókat Győrről, Apor Vilmosról, a Püspökvárról, stb. ami külün lenyűgözte őket), viszonylag nemrég történt (ami megérteti a gyerekekkel hogy a mártírság nem ősi dolog, hanem emberi dolog), és olyan történelmi helyzetben, amihez van valami megfogható hátterük (ha máshonnan nem, hát az Amerika Kapitányból). Azt ugyan kissé döcögős volt elmagyarázni, miért volt a németekkel, az oroszokkal ÉS a nyilasokkal is baj, de a lényeget azért megértették. És Apor Vilmosnak szép üzenete van. Meg azt is elmondhattam nekik, hogy az én iskolámat rőla nevezték el. Minden, ami a mesét a mesemondó személyéhez köti, bónusz pont. Nagyon sok okos kérdést kaptam.
Harmadjára az óra végére egy női mártírt is kerestem, de olyat, akinek nem a melleit vágják le vagy a szüzességét veszik el. Nem volt egyszerű, de végül is Szent Quiteria (kevéssé bizonyítható, ám Portugáliában nagyon népszerű) legendája mellett döntöttem. A sztori szerint Quiteria kilenc lányiker egyikeként született egy római helytartó gyermekeként, és az anya, aki kis híján gutaütést kapott a kilences szüléstől, titokban elküldte a gyerekeket a háztól, hogy a férje meg ne tudja a szégyenét. A kilenc lányt egy keresztény közösség nevelte fel, és amikor felnőttek, rögtön börtönbe is kerültek érte az apjuk várában. Amikor kiderült a származásuk, az apa ki akarta házasítani őket, de a lányok ehelyett kitörtek a börtönből, megszöktették a többi rabot, és azzal töltötték napjaik hátralévő részét, hogy további börtönökből szöktettek meg további keresztény rabokat. Végül aztán a római hadsereg a tőle megszokott hatékonysággal levadászta őket, de legalább hármójukból rögtön szent is lett. Amellett, hogy érdekes történet, és lányok körül förög, azt is tudtam illusztrálni vele, hogy egyes szenteket és mártírokat jobban tisztelnek bizonyos orszégokban, mint másutt.

Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer mártír témájú mesemondó előadást fogok tartani. De hogy ha már így hozta a sors, azt kell mondanom, várakozásaim ellenére élveztem, és meglepően sokat tanultam belőle.