2016. október 31., hétfő

Hetedhétfő: Madárlátta mirtusz

A mai nappal folytatódik a Hetedhétfő magyar mesemondói körblogolás! Minden hétfőn új témával jelentkezünk, melyet ki-ki a saját blogján fejt ki bővebben. Az eddigi bejegyzéseimet itt találjátok. A többi résztvevő mesemondó blogjait a bejegyzés végén linkeltem.

E heti témánk: "Egy történet, amit még otthonról hoztál magaddal"


Nehéz választás. Rengeteg kedvenc mesém volt gyermekkoromban, a szüleimtől és a nagyszüleimtől is. Többjüket mesélem azóta is rendszeresen, mint például apa történetét arról, hogyan szelidítette meg egy kis ősember az első lovat, vagy a nagyapám városi legendáját a temetőből ellopott keresztről (amiről egészen sokáig azt hittem, hogy színigaz). A gyerekek mindig legalább annyira szeretik őket, mind én. A terjedelem kedvéért a mai bejegyzéshez csak egyet választottam ki, de sokáig tudnék áradozni a többiekről is...

Gyermekkorom egyik kedvenc meséje a Mirtusz királykisasszony címre hallgató történet volt. Anya mesélte nekem rendszeresen, részletesen, és nagy beleéléssel. Amikor elkezdtem mesemondóként dolgozni, elővettem megint, hogy felnőtt fejjel is átnézzem a részleteket - és rábukkantam néhány érdekes dologra...
A mese eredetileg a Pentameron című olasz mesegyűjteményből származik, és egy gyakori népmesetípus (ATU 652) egy irodalmi(asított) változata. Amikor mesélni kezdtem tíz évvel ezelőtt, eleinte hagyományőrző rendezvényeken léptem fel, és sokszor vittem Pentameron meséket magammal, mert illettek a reneszánsz/barokk hangulathoz. Bár felismertem a Mirtusz című mesében a gyerekkori történetet, a részletek határozottan eltérőek voltak (főként, mert Basile stílusa helyenként émelyítően szirupos). Amikor megkérdeztem anyát, honnan vette a mesét, először egy saját gyerekkori mesekönyvére hivatkozott, ám némi olvasgatás után rájöttem, hogy nem abban a kötetben van a történet, amire emlékezett. A Mirtuszkisasszony című mese magyar fordítására végül a Vadhattyúk című gyűjteményben bukkantam rá. Ott irodalmi meseként szerepelt; Clemens Brentano német költő dolgozta át a Pentameronból származó változatot egy hosszabb, részletesebb, líraibb, "morálisabb" formába. A sziruposságon ez sem javított sokat, és végül meg kellett állapítanom, hogy bár gyerekkorom meséje ezeken a könyveken alapult, anya alapvetően új, bájosabb és kedvesebb történetet varázsolt belőle. Továbbra is úgy mesélem tehát, ahogyan tőle hallottam.

Kutakodás közben egyéb érdekességekre is bukkantam. Többek között azzal kellett szembesülnöm, hogy amit én kicsi korom óta mirtusznak gondoltam, és csodáltam a nagymama cserepes növényei között, az egyáltalán nem is mirtusz. Hanem viaszvirág. Ez itt:

 Az európai mirtusz valójában így néz ki:

Ezzel egyrészt megállapítottam, hogy be kell hoznom a botanikai hiányosságaimat; másrészt pedig át kellett gondolnom magát a történetet is, mert anya meséjében mindig pici rózsaszín virágokból volt a Mirtusz királykisasszony koszorúja (lásd fenn). Továbbra sem tudom a mirtuszt másképp elképzelni, csak rózsaszínben. Ez most már így is marad.


***
Olvassátok el a többieket is!
Varga-Fogarasi Szilvia
Lovranits Júlia

2016. október 30., vasárnap

A kísértetjárta operaház esete a mesemondókkal

Továbbra is a Halloween az amerikai mesemondók legzsúfoltabb időszaka. A múlt heti San Francisco-i maraton után forró váltásban be is vállaltam két remek vérfagyasztó fellépést a hétvégére, mert mindegyik izgalmasnak ígérkezett, és nem akartem őket kihagyni.

Péntek este a helyi múzeumba voltam hivatalos a Pénteki Folklór Túra egyik állomásaként. Ilyenkor este hét és tíz között a múzeum csoportokat fogad, akiket körbevezetnek az egykori szanatórium területén, és különböző állomásokon különböző előadásokkal szórakoztatnak. Idén többek között volt egy bűvész, egy történész (aki a Halottak Napjáról tartott előadást), egy kísértetjárta labirintus - és jómagam. A szervezők úgy döntöttek, a temető a legjobb hely egy kis hátborzongató mesemondáshoz, úgyhogy mire kettőt pislogtam, tökegyedül voltam éjjel egy sötét (valódi) temető közepén egy lámpás, egy doboz csokoládé, és egy takaró társaságában. Nem voltam túl messze a múzeum épületétől, így nem féltem különösebben - cserébe viszont valami motoszkált a temető mögötti erdőben, és egy pillanatig erősen izgultam, hogy ne büdösborz legyen. A doboz csokoládé sokat dobott a bátorságomon (bár leginkább a látogatóknak szánták).
Három óra leforgása alatt kilenc csoport látogatott meg a sírkövek között. Tizenöt percenként váltották egymást, ami pont elég volt arra, hogy kényelmesen elmesélhessek egy-egy ijesztő történetet. A korai csoportokkal gyerekek is jöttek, úgyhogy olyankor a kevésbé horrorisztikus sztorikra szorítkoztam; az egyik kislány így is a füleit befogva álldogált, amíg meg nem esküdtem neki, hogy nem fogok ráijeszteni. Gyerekként én is utáltam a hirtelen-ráüvöltős ugrasztós meséket (az amcsik ezeket "jump tales"-nek hívják), és ezért nem űzöm őket mesemondóként sem. Cserébe viszont elmeséltem többször a Szépen zengő pelikánmadarat, ami nem csak sejtelmes és izgalmas, de remek női főhőse is van. Amikor megkérdeztem egy csoportot, hogy általában milyenek a királykisasszonyok, egy kissrác élből rávágta, hogy "UNALMASAK!" A történet végére ünnepélyesen visszaszívta a kijelentés. Win. A pelikánmadár (3 csoport) mellett volt még Halott királylány (3), Tara égése (2), és egy kör Báthory Erzsébet is. Utóbbiról nem csak a legendát mondtam el, hanem meséltem egy kicsit a történelmi igazságról is. A Fianna-sztori a dátumra való tekintettel került a listára (Samhainkor játszódik), és mókás volt, hogy pont abban a csoportban, akiknek először meséltem, egyetlenegy ír származású amcsi sem volt található. Ilyet is ritkán lát az ember...
A három óra végére elfogyott a csokoládé és a hallgatóság is. Azt kell mondanom, nagy buli volt az egész lámpásos-temetős-mesemondós program. Szívesen megismételném jövőre is...

Szombaton tizedik alkalommal rendezték meg Howell-ben (Michigan állam, másfél órányira tőlünk északra) a Rémisztő Történetek Fesztiválját (Scary Story Festival). A főszervező régi jó ismerősöm, Jeff Doyle, aki, amikor meghallotta, hogy idén épp nincs más dolgom, meghívott rá előadónak. A fesztivál többek között arról is híres, hogy egy századfordulós operaházban tartják, amelynek a helyi legendák szerint több kísértete (sőt, egy kopogószelleme) is van.
Kísértetet ugyan egyet se láttunk, de a helyszín így is nagyon hangulatos volt. A második emeleten található operatermet 1880-ban építették, és 1920-ban zárták be, ami után jó kilencven évig a földszinti vegyesbolt padlásául szolgált. Öt éve teljesen érintetlen állapotból kezdték el felújítani - még az eredeti függönyök és díszletek is ott vannak a színpadon. Az ablakokat nemrég cserélték ki, ami jót tett a hőmérsékletnek - így is kabátban ültünk a nézőtéren, de legalább kellemes langymeleg volt a régebben szokásos tíz fokos huzat helyett. Északon vagyunk, ugye.
Szombat délután volt egy előadás gyerekeknek is, engem viszont - sok más régi ismerőssel együtt - a felnőtt műsorra hívtak meg, ami este kilenckor kezdődött a sejtelmesen kivilágított operateremben (pókhálókkal, gyertyákkal, sütivel és forralt borral, természetesen). Kezdés előtt összevissza ugráltunk a színpad előtt - mivel maguk a világot jelentő deszkák nem elég biztonságosak ahhoz, hogy rajtuk álljunk, mesélni csak a nézőtér elején tudtunk, és ott is erősen nyikorgott a padló; ki kellett tapasztalni, hová álljon/lépjen az ember, hogy taktikusan a megfelelő jeleneteknél tudjon nyikorogni. Az előadás két felvonásból állt, és nagyjából két órát vett igénybe.
A sort Robin Nott nyitotta, aki a kísértet-stoppos népszerű városi legendáját mesélte el ballada formájában, majd hozzácsapott egy másik sztorit is abból a fajtából, amikor a halott anya szelleme az élő csecsemőnek hord tejet/ennivalót egy közeli boltból, amíg meg nem találják. Eddig csak a japán változatot ismertem, de Robin nagyon érzékletesen, helyi ízek szerint mesélte. Másodikként Leif Larsen következett, akit eddig nem ismertem, de nagyon élveztem az előadását. Egy Grimm mesét, a Medvebőrt mesélte, de az amerikai polgárháborúval vezette fel, mintha Ohióban játszódott volna (ami nyilván a Sátán kedvenc állama). Kevéssé volt ijesztő vagy kísérteties, de nekem bejött... harmadikként Yvonne Healey mesélt, aki saját származására való tekintettel egy hátborzongató ír bosszútörténetet hozott magával, mágiával, bűnnel és bűnhődéssel ("onnan tudod, hogy ír Alzheimiered van, hogy mindent elfelejtesz, csak azt nem, aki megsértett"). Az első felvonást maga Jeff Doyle zárta, egy Kentucky-i népmesével egy szövőnőről, aki télen kitette a gyerekét a hóba, hogy te zavarja a munkában... ez utóbbi klasszikus kísértet-sztori volt, borzongtunk is rendesen.
Kis szünet, kávé, süti, és forralt bor után következett az előadás második fele. Ezt egyik kedvenc helyi mesemondóm, Barbara Schutzgruber nyitotta, aki először a kísértet-stoppos balladai előképét énekelte el gyönyörűen és sejtelmesen (Chile "Halott szerető" típusú balladáját), majd egy régi angol altatót, amelyben egy hiú lány vakonddá változik. Barbara nagyon elegáns, erős hangú, költői előadó (plusz textilművész is, úgyhogy a fellépőruhái mindig csodálatosak). Utána következtem én a Halott királykisasszonnyal; azt kell mondanom, a mese megtalálta magának a tökéletes helyszínt és közönséget. Volt elég időm igazán hátborzongatóvá tenni, de közben egy-két helyen a humora is megmaradt... A sort, és az estet, végül egy másik helyi mesemondó, Steve Daut zárta, aki az Aranyhaj horror-változatát mesélte el, melyben a toronyból aláomló hajzuhatag medúzaként lassan megemésztette a királyfit...
Tökéletes helyszín találkozott remekül összeválogatott mesékkel és mesemondókkal. És most már azt is elmondhatom magamról, hogy tartottam előadást kísérteteknek is...
Balról jobbra: Jeff, én, Leif, Steve, Robin, Barbara, és Yvonne

2016. október 27., csütörtök

Eposzrajongók Éjszakája - Lovagok, hősök, szerelmek... törpék

Az Eposznap másnapján, vasárnap délután Cathryn és én ismét rendeztünk egy dupla eposzmesélő előadást, megünnepelve közös rajongásunkat a hosszú történetek iránt, és bemutatva tavalyi együttműködésünk gyümölcseit. A rendezvény Cathryn otthonában zajlott. Ötvenen váltottak jegyet rá, így telt házzal, és bőséges vacsorával (minden résztvevő hozott valamit) ünnepeltük a második Eposzrajongók Éjszakáját.

Tizenöt évvel ezelőtt, a gimnáziumi könyvtárból kikölcsönzött Képes Mitológiai Enciklopédiában olvastam először Laurin király nevét. Annyit tudtam meg róla, hogy a törpék királya, és egy varázslatos rózsakertben élt, ahová egy Wolfhart nevű lovag tévedt be a kalandjai során. Sok évvel később, már gyakorló mesemondóként jutott eszembe ismét a történet (és a szépséges mellékelt kép amit sehogy se találok az Interneten), és utánanéztem, honnan is származik a történet. Hosszú hónapok keresgélése és könyvtárazása során feltárult előttem a Kisebb Rózsakert néven ismert középkori német legenda. Mivel épp dolgoztam a szuperképességekről szóló mesegyűjteményemen, Laurin király rögtön be is került a könyvbe, Láthatatlanság (és Emberfeletti Erő) címszó alatt. Kicsivel később, a 2015-ös Blogolás Ától Zéig kihíváshoz elolvastam a Thidrek sagát, melyben alaposan megismerkedtem Dietrich királlyal (akit mi Veronai Detre néven ismerünk az Attila-mondákból) és lovagjaival, és végleg beleszerettem a mondakörbe. Idén tavasszal a szolnoki Damjanich János Múzeumban a Régészet Napján egy egész sorozatot meséltem belőlük. Amikor Cathryn 2015-ben elvállalta, hogy a mentorom lesz, és megtanít eposzt mesélni, két történetet kellett kiválasztanom - az egyik a perzsa Királyok Könyve volt (amit a tavalyi Eposzrajongók Éjszakáján meséltem), a másik pedig a Dietrich-mondakör. Az együttműködés és kutatómunka eredményét végül most sikerült a nyilvánosság elé állítanom.

Az előadás a "Rózsák a hegyekben: Középkori német legendák emberekről és törpékről" címet viseli, és egy egész órát vesz igénybe. Több mesét, több forrást dolgoztam össze egyetlen folyamatos történetté. Az első félidő Virginal törpekirálynő csatájáról szól a gonosz Ortgis varázsló ellen, melyben Dietrich és lovagjai csak segédkezni vannak jelen - a történet végén, a közös győzelem után Virginal feleségül megy a királyhoz. A csatába beékelve található az egyik kedvenc rövid sztorim is, melyben Dietrich és öreg mestere kirángatnak egy félig lenyelt lovagot egy sárkány szájából... Az óra második felében a Kisebb Rózsakertet mesélem el, kiegészítve néhány svájci és osztrák legendával, amik kerekké teszik a történetet. Ebben a mondában Dietrich és lovagjai betörnek Laurin, a törpekirály rózsakertjébe, és a konfliktus háborúba torkollik emberek és törpék között. Végül az ment meg mindenkit a pusztulástól, hogy az egyik lovag húga, Künhilde, szerelmes a törpekirályba. A két történet nagyon szépen tükrözi egymást, mind ami a szerelmi szálakat (törpe királynő + emberkirály, törpe király + emberleány), mind pedig ami a törpék és emberek közötti kapcsolatokat illeti.
Az előadás hihetetlenül intenzív és fárasztó volt, de nagyon jól sikerült. A közönség végig csillogó szemekkel figyelte, hol felhördülve, hol kuncogva (a komoly sztori ellenére elég sok humoros jelenet van benne). Három gyerek is volt közöttük, egy kisfiú (akit az arckifejezéséből ítélve leginkább a sárkányok hoztak lázba), és két kislány (akik eleinte szégyenlősen üldögéltek, de amikor megemlítettem a királynőt, kerekre nyíltak a szemeik). Sikerült úgy végigérnem a bonyolult és feszes tempójú történeten, hogy nem ejtettem benne hibát, és utólag sok dicséretet kapott mind a különleges történet, mind pedig az előadásmód. Valaki még arra is rákérdezett, hogy a magyarok mindig a kezeikkel mesélnek-e...
Azt kell mondamom, a premier minden szempontból remekül sikerült. Bónusz pont, hogy mivel Kaliforniában voltunk, Cathrynnek még voltak rózsák a kertjében, és hozzá is öltöztem az előadáshoz...

Az est második órájában Cathryn mesélt - és mivel a mentorom, és szeret engem, a nagy premier után jutalomból a Fiannát választotta témának. Már régóta tudja, hogy élek-halok az ír hősökért, így aztán amíg én a sarokban egy puffon összegömölyödve jól megérdemelt vacsorámat fogyasztottam, ő egy egész órán keresztül szórakoztatott engem (meg a többi ötven főt) Fionn Mac Cool és harcostársai legendáival. A legtöbbet persze már ismertem, de így is tudott újat mondani - különben meg nem lehet őket elégszer hallani. Külön jó volt figyelni a közönség reakcióit, akik közül sokan most hallották ezeket a vidám, izgalmas, avagy szívbe markoló történeteket először. Örömmel láttam, hogy őket is legalább annyira magukkal ragadták, mint engem tizenöt évvel ezelőtt...

Ismét egy régóta dédelgetett álom valósult meg: Megint együtt mesélhettem a mentorommal, és azt kell mondanom, hogy meglátszott az előadásomon, mennyi mindent tanultam tőle. Elmesélhettem teljes egészében és csodálatos cizelláltságában egy történetet, amit évek óta kerülgetek, és láthattam a közönségen, hogy mennyire elvarázsolta őket a hegyi rózsakertek és föld alatti törpe birodalmak világa. Jutalomjáték volt, elejétől a végéig.

2016. október 26., szerda

Feminista Magyar Népmesék 40. - A férfi bába

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző harminckilenc mese itt olvasható.

Mivel az utóbbi két hetet ellébecoltam, most ismét meserészlettel, és nem teljes mesével jelentkezem. Van benne mit elemezni... 


A vénasszony, akire a király ráunt

A történet
Kép: Arthur Rackham
Egy öregasszony a királynak dolgozik (tyúkokra, pulykákra vigyáz), míg egy nap a király rá nem un, közli, hogy túl öreg, és a szolgáival kiviteti az erdőbe, hogy hagyják magára, hadd pusztuljon ott. Az anyóka életét egy szarvastehén menti meg, amely nap nap után felbukkan, hogy tejet adjon neki. Az anyóka így a szarvassal kettesben éldegél, míg egy nap véletlenül le nem nyel egy borsszemet, amitől (nyolcvanas évei derekán enyhén váratlanul) teherbe esik. Amikor eljön a szülés ideje, a szegény asszony egymagában óbégat egy fa odvában, nincs, aki segítsen neki. Arra jár egy koldus, aki a hangokat hallva benéz az odúba, és felajánlja a segítségét. A párbeszéd a következőképp zajlik:
- Ki maga?
- Én egy kéregető vagyok, de hallom, hogy bajba vagy, mert óbégatol, nagy kianidat veszek észre!
- Hát maga, ha férfi, ugysem tud rajtam segiteni, hiszen én a szülésnél vagyok, nekem szülészné kellene!
- Ne törődj te avval, jó vénasszony, hát éngem az isten küldött hozzád, hogy segitsek én terajtad! Ne törődj semmivel, hát mondd el, hogy mi a bajod? Megkenegetem én a hasad, ha keresztbe van a gyermek, helyre fogom tenni!
Meg is születik a kisfiú annak rendje s módja szerint. A koldus odaadja a ruhákat, amiket alamizsnaként kapott a városban, és azokkal törlik meg (!), pólyázzák be az újszülöttet. Még keresztapának is felkínálkozik, és nevet ad a fiúnak. 

Mitől feminista?
Ne mondja senki, hogy a feministák csak a nőket érintő sztereotípiákkal foglalkoznak.
Filmekből, elsősorban vígjátékokból ismerős helyzet: Terhes nőnek hirtelen és váratlanul, a lehető legrosszabb pillanatban elfolyik a magzatvize, és megindul a szülés. A környéken található összes hímnemű egyén, élükön a leendő apával, pánikrohamot kap, és fel-alá rohangál, mint Hupikék Törpikék tűzoltáskor. Közkedvelt vicc az is, hogy a szülőszobában elsősorban az ifjú apa fog elájulni, és pont ezért még ma is úgy tartják, hogy apukának semmi keresnivalója a vajúdás körül. Szexista pont az i tetején, hogy rengeteg nőt beijeszt a populáris média, hogy ha apuka látja, hogyan préselik ki szerelmük gyümölcsét magukból, soha többé nem akar majd lefeküdni velük.
Az ilyen és ehhez hasonló hülyeségek azért terjednek futótűzként, mert sok helyen még mindig ciki a fiúkat a női anatómia rejtelmeivel "terhelni." Nem egy helyről hallottam, hogy a lányok kaptak felvilágosítást a fiúk "működéséről", de fordítva nem; szülni pedig filmekben is csak illedelmesen, háton fekve, betakargatva lehet, hogy két kiloccsanó agyvelő között senkinek se menjen el az étvágya. Így születnek az olyan díszpintyek, mint például a héten elhíresült brit "férfijogi aktivista", aki szerint a nőknek nem kéne tampon, ha nem akarnának önkényesen vért pisilni.
Biza.
Mindezt figyelembe véve különösen jó látni, hogy a mesében egy random arrajáró férfi nem csak hogy nem ájul el (se az anyókától, se a szüléstől), hanem ráadásul teljesen magától értetődően ajánlja fel, hogy segít, és még tudja is, mit kell csinálni. A mese egyáltalán nem körülötte forog; mintegy mellékesen bukkan csak fel, eligazítja a helyzetet, megnyugtatja a vajúdó anyát, segít ellátni az újszülöttet, majd továbbáll. Mivel népmesékben nem gyakran találkozni férfi bábával, avagy bábáskodó férfival, örültem, hogy találtam ilyet is.

Amit érdemes átgondolni
A mese többi része furán billeg a szexizmus és a feminizmus határmezsgyéjén. Amint felnő, az anyóka fia átveszi kettejük felett az uralmat, palotát épít, kincseket nyer, királykisasszonyt vesz feleségül. Közben az anyókát megkörnyékezi egy jóképű özvegyember, aki nem más, mint egy sárkány álruhában. Az anyóka, aki nem szokta meg a gazdag létet (nagyon realisztikusak azok a jelenetek, ahol a fia tanítja, hogyan kell ételt-italt kérni a szolgálóktól), a fia elé áll, és közli, hogy férjhez akar menni, mert nincs, akivel "szóllakozzon." A fiú erre persze teljesen megbotránkozik, felhánytorgatja az anyjának, hogy túl öreg ő már a szexhez meg a házassághoz, és különben is mit képzel, hogy a saját fiának ki sem kérte a véleményét. Ezzel a nem túl kedves reakicóval aztán elküldi az anyját, hogy a szeme elé ne kerüljön többé, férjestül (sőt, hirtelen felindulásból levágja a szarvastehenet is). A sárkány végül ráveszi az anyókát, hogy ketten együtt tegyék el a fiút láb alól, ami sikerül is - majd sárkányunk dolga végeztével visszamegy a saját sárkány-feleségéhez.
A mese tehát (sőt, az egész "hűtlen anya" mesetípus) enyhén szólva nem feminista, ami a mondandóját illeti. El tudom képzelni viszont, hogy lehetne úgy mesélni, hogy teljesen más színezetet öltsön: Öreg korában szerelmes anya, uralkodni vágyó, követelőző fiúgyerek, stb. Akit érdekel, játszadozzon el vele. Kíváncsi lennék. 

Forrás
Ámi L. - Erdész S. - Ortutay Gy.: Ámi Lajos meséi (Akadémiai Kiadó, 1968.)
Mesélte: Ámi Lajos, 1958 decemberében

A mese az AaTh 315 (A Hűtlen Anya / The Treacherous Sister) mesetípusba sorolható.

Megjegyzés
Tudom, hogy már megint Ámi Lajos. Mit csináljak, sok klassz meséje volt az öregnek...

2016. október 24., hétfő

Hetedhétfő: Barátságos emberevők

A mai nappal folytatódik a Hetedhétfő magyar mesemondói körblogolás! Minden hétfőn új témával jelentkezünk, melyet ki-ki a saját blogján fejt ki bővebben. Az eddigi bejegyzéseimet itt találjátok. A többi résztvevő mesemondó blogjait a bejegyzés végén linkeltem.

E heti témánk: "Kedvenc mesebeli szörnyek"



Kedvenc szörnyem, mint minden mesemondónak, elég sok van; és sok olyan kedvenc mitikus lényem is, akiket nem szívesen sorolnék a "szörny" kategóriába. Mára egy olyan példát tartogattam, amivel nemrég találkoztam először, a Népmesék nyomában a világ körül sorozat kapcsán. Egy dusun népmesegyűjteményben bukkantam rá a tanikra, és az ő különleges étkezési szokásaikra. Így Halloween környékén különösen témába vágnak. 


Borneói vadászkutya, innen
A tanik, vagy tani kutyák, a dusun hiedelemvilág dzsungellakó lényei. A saját birodalmukban emberként élnek, házaik és családjaik vannak; amikor azonban halandó emberek közé merészkednek, vagy a sűrűben riogatják az arra játókat, kutyaszerű a megjelenésük, és a hangos ugatásukról lehet felismerni őket. 



Ha valaki nem tudná, mi az a kurkászás
Ami a tanikat igazán hátborzongatóvá teszi, azok az étkezési szokásaik - ugyanis ghúlokhoz és más keleti lényekhez hasonlóan leginkább emberi hullákat esznek. "Rizs és zöldségek" helyett férgeket falatoznak emberi fülekkel és szemgolyókkal, lábszárcsontokat használva evőpálcikának; bétel-levelek helyett emberi szíveket, májakat, és agyakat rágcsálnak vacsora után. Víz helyett vért isznak, és dohány helyett emberi szőrzetet égetnek cigarettában. Amikor pedig egymást kurkásszák (ami közösségi szórakozás a számukra, mint a majmoknál is), tetvek helyett skorpiókat és százlábúkat piszkálnak ki a fürtjeik közül.


Csimaszt, valaki?
A szörnyű étrend ellenére a tanik egyáltalán nem ellenséges népség. A közéjük tévedő emberekkel, ha udvariasak, kedvesen és barátságosan bánnak, sőt, meg is jutalmazzák őket, ha van merszük a skorpiókat és egyéb rondaságokat kikotorni a hajukból. Egy olyan mesével is találkoztam, amelyben a tanik közé tévedt lány elborzadva tiltakozott a felkínált férgek és emberi maradványok ellen - mire a tani anyuka udvariasan megkérdezte, mit enne inkább, és hozott neki halat (majd lepisszegte a tani gyerekeket, hogy más ételére nem illik undorkodni). Az udvariatlan, goromba látogatókkal szörnyen bánnak el, ám akit a szívükbe zártak, az később is számíthat rájuk. Buncu kisasszony, az egyik mese főhőse, még az esküvőjére is meghívja a tani fiúkat, akiket a bátyjaiként mutat be a vendégseregnek.   

Ha már emberevő szörnyekről van szó, a tanik kifejezetten barátságosak. 

(Külön érdekes megjegyezni, hogy Borneó szigetén valóban létezik egy dzsungellakó kutyafajta, amit tudományosan eddig még nem sikerült leírni)


***
Látogassátok meg a többi mesemondót is!
Lovranits Júlia
Varga-Fogarasi Szilvia

2016. október 23., vasárnap

Az Arany Hulla Meséi: Eposznap 2016, második felvonás

Szokás szerint idén másodszor is megrendeztük az Eposznapot (ez volt az egész apropója annak, hogy a héten San Franciscóban vagyok). Minden évben kétszer meséljük el ugyanazt az eposzt, így ismét a tibeti Arany Hulla Meséi volt terítéken. Az előadás a februárihoz hasonlóan remekül zajlott.
Kicsit kevesebben voltunk, mint legutóbb, mert az utolsó pillanatban néhányan lemondták a részvételt. Helyettük viszont volt három új résztvevőnk is, akik először hallották a sztorit (jobban mondva sztorikat, mert az Arany Hulla egy kerettörténeten belül különálló mesék sorozatából áll). Külön élvezet volt nézni az ő arcukat, ahogy a tibeti varázslatok világában kalandoztunk.
Végül tizenhat mesemondó, és tizenhat történet, került sorra egyetlen nap alatt. A szüneteket és a vacsorát nem számítva nagyjából négy, négy és fél óra alatt értünk végig a sorozaton, ami eposz viszonylatban rövidkének számít, de mindenki nagyon jól érezte magát. A keretsztorit ismét mindenki magáévá tette, és jókat kuncogtunk a hulla és a hullát cipelő fiú szóváltásain. A mesék szintén nagyon élvezetesek voltak második hallásra is (és a kedvenceim szerencsére megint elhangzottak). A szüneteket beszélgetéssel és csemegézéssel töltöttük, jórészt a napsütötte kertben üldögélve (ezek után nem akarok visszamenni a fagyos Ohióba...)

Mivel jövőre új eposzt választunk, a nap végén megtörtént a szavazás is. Cathryn előre felhalmozott egy csomó lehetséges opciót könyv formájában a kávézóasztalon, és a szünetekben mindenki böngészte őket, megvitatva az egyes történetek előnyeit és hátrányait. A listán szerepelt a Nyugati Utazás, a japán Heike klán története, az Eszeveszett Orlando, Beowulf, az Íliász, Szundiáta, és a Nartok is (azok kérésére, akik ott voltak pénteken a Selyemút Házban). A jelenlévő mesemondók szavazhattak a három kedvencükre, és ez alapján kibontakozott a toplista: Orlando, a Majomkirály, és Szundiáta maradtak versenyben. Esélyt adva azoknak is, akik nem tudtak itt lenni, Cathryn készített egy online kérdőívet, hogy eldöntsük, melyiket szeretnék mesélni a legtöbben.

Alig várom, hogy kiderüljön.

Nart legendák a Selyemúton

Vannak olyan fellépések, amelyekről sokáig álmodozik az ember, mielőtt valósággá válnának - és vannak olyanok is, amik csak akkor bizonyulnak álomfellépésnek, amikor váratlanul és teljes tökéletességükben a mesemondó ölébe hullanak.
A tegnap este az utóbbiak közé tartozott.

Az egyik tavalyi Eposznapon találkoztam először Dana Sherryvel, aki amellett, hogy nagy rajongója a belső-ázsiai meséknek, a Berkeley-ben található Selyemút Ház egyik szervezője is. Idén februárban meséltem náluk először, és akkor került szóba, hogy rendezhetnénk egy teljes estés előadást a Nartok legendáiból. Mivel az oszét Nart legendák első angol fordítása csak idén nyáron jelent meg, Danát lenyűgözte, hogy nekem már (a magyar verziónak köszönhetően) van kész programom a témában, és úgy időzített, hogy a rendezvény egybeessen a következő San Francisco-i látogatásommal. Az már csak a vakszerencsének volt köszönhető, hogy megtudtuk, éppen a városban lesz a héten John Colarusso, a híres nyelvész aki a történeteket angolra fordította. Dana varázserejének köszönhetően a professzor nem csak eljött az estre, hanem bevezető előadást is tartott.

Két órával kezdés előtt gyűltünk össze a Selyemút Házban, és közösen vonultunk át a szomszédos brazil étterembe egy baráti vacsorára. A professzoron kívül jelen volt még Cassie (három fellépőnk egyike, és a Kaleidoscope mesemondó kávéház nagyasszonya), Alma (a Selyemút Ház kazah alapító asszonya), és néhány másik korai érkező is. Brazil fűszeres rántott sajt felett folytattunk lelkes beszélgetést nyelvészetről (melynek során a professzor úr olykor mindenféle nyelveken, például cserkeszül meg akbázul szólalt meg), történelemről, fura amerikai szokásokról, és úgy általában mindenről. Colarusso a maga műfajában legendának minősül, úgyhogy nem kicsit csillogtak a szemeim, amikor a Nartokról meg a mitológiáról mesélt.
Vacsora után következett maga az előadás. Jelen volt egy teljes filmes stáb is, a helyi egyetem Összehasonlító Mitológia kurzusának diákjai, akik oktatási céllal készítettek felvételt a történetekről. Nagyjából harmincan gyűltek össze a nézőtéren, ami az aprócska helyszínen telt háznak számít.
Colarusso professzor rövid, ám nagyon érzékletes bevezetőt tartott a Nartok legendáiról, és arról, hogyan készült el a két angol nyelvű kötet (Nart Sagas / Tales of the Narts). Mivel ő elsősorban nyelvész, leginkább a nyelvi érdekességekről beszélt (például arról, honnan származik igazából az "amazon" szó), de látszott rajta, hogy évtizedeket töltött a történetekkel, és csodálja mind őket, mind pedig a nyelveket és kultúrákat, amikhez tartoznak. Nem kicsit izgultam, hogy pont előtte álljak színpadra velük, és kezdés előtt a konyhában ki is kérdeztem a nevek helyes kiejtéséről, csak hogy biztos legyek a dolgomban. Nagyon kedves és türelmes magyarázataiból annyit szűrtem le, hogy akárhogyan mondom őket, lesz olyan nép, amihez passzol a kiejtésem...

Mammut csontváz óriásként
összerakva, A. Mayor
Az első félidőben három történetet meséltem. Keztem örök kedvencemmel, az Uadmer Csontjai cíművel, melyben a hősök kiássák egy óriás csontvázát és életre keltik, hogy elmesélje, milyen volt a világ az ő idejében. Régészként mindig is imádtam ezt a sztorit (plusz most olvasom Adrienne Mayor Az ókor régészei című könyvét), és tökéletesen működött, mint bevezető a Nart hősök világába és mindennapjaiba. Másodikként egy rövid, humoros sztori következett arról, hogyan próbálták meg átverni a Nartok Szirdont, a trickstert, és hogyan buktak bele csúfosan. Ezzel mutattam be Szirdon karakterét, és viszonyát a többiekhez (ami leginkább úgy írható le, mint Lokié az északi istenekkel, csak Szirdont többet szívatják). Ez után következett A Nartok kalandja, a hosszú (25 perces) történet, amit az előadás központjának választottam. Ebben a hősök kalandozni invitálják Szirdont, csak azért, hogy menet közben gúnyolhassák és kínozhassák. Szirdon végül ráun a gyötrelmekre, túljár a hősök eszén, és először halálos veszedelembe sodorja őket, majd hosszas könyörgések után megmenti mindenki életét - miután még inkább rászállnak, magára hagyják és megkötözik, de a végén mégis megmenekül, és győzedelmesen, zsákmánnyal tér haza. Nagyon komplex történet, sok emberi vonás van benne, de mellette rengeteg humor is; ráadásul egyetlen változatát találtam csak a Nartokon kívül, méghozzá az ír Fianna-legendákból.
Az első félidő (nagyjából 45-50 perc) után szünet következett, majd a második kör, amelyen két másik mesemondóval osztoztam. Cassie Cushing nyitotta a sort; ő a Nartok nagyasszonyáról, Satanáról mesélt, pontosabban arról, hogyan született Szoszlan, a Nartok hőse. A sztorinak több tucat változata van, és Cassie összefűzte őket egyetlen történetbe, hozzácsapva egy rövidebb mesét is, hogy érzékeltesse, milyen bölcs és nagy hatalmú hölgyről van szó. Utána következett Tim Ereneta, aki az "Okos lány" Nart változatát mesélte, melyben Satanától elválik a férje (mert túl okos), és a hölgy szokás szerint csak azt viheti magával, ami "számára a legkedvesebb a házban." Cassie és Tim mindketten nagyon jó mesemondók, és élvezetes előadást kerekítettek mindkét történetből. A sort végül én zártam egy harmadik Satana-történettel, mely arról szólt, hogyan mentette ki Szoszlan Satanát a Pokol-tóból. Amilyen rövid és egyszerű a sztori, annyira érdekes és megható is egyben, és szerintem szép zárása volt az estnek.

A mesék után mindannyian kíváncsiak voltunk, mint szólt a professzor az előadáshoz - saját bevallása szerint sohasem hallotta még élőszőban a történeteket (sőt, amikor megérkezett, még azt hitte, felolvasni fogjuk őket). Bár mesélés közben csak lopva pillantottam rá, egyszer-kétszer elcsíptem az arcát, ahogy mosolygott vagy épp elgondolkodott. A végén azt monda, örül, hogy a mesék, amiket egy évtizedig őrzött a fiókjában, most már élőszóban utaznak tovább, és mind a mesemondók, mind pedig a (nagyon lelkes) közönség élvezik és szeretik őket.


Remek közönség, remek történetek, és találkozás egy élő legendával - egy közel tökéletes este a Selyemúton. Alig várom, tavaszra mit találunk majd ki...

Majmok vs Démonok: Rámájana kiállítás az Ázsiai Művészeti Múzeumban

A mesemondó számára semmi sem lehetetlen: Még az sem, hogy péntek kora reggel visszacaplasson az öböl túlsó partjáról San Francisco belvárosába, hogy elcsípje az aznap megnyitott Rámájana kiállítást.
Mindenféle tényezőknek köszönhetően egy jó órával nyitás előtt érkeztem; a hátralévő időt a múzeum lépcsőin üldögélve töltöttem, miközben lassan kisebbfajta tömeg gyűlt össze a kapuk előtt. Bár a hivatalos, látványos, színes-szagos nyitó ünnepély csak vasárnap lesz, a kiállítás péntek reggeltől megtekinthető volt.

Meg is lett tekintve. Alaposan.

Mesemondó mesterem, Cathryn, és az Eposznap másik "bejáró" résztvevője, Margaret társaságában, három óra alatt sikerült végigérni az egész Rámájanán. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az egyik legjobb kiállítás volt, amit valaha láttam. Nagyon sajnáltam, hogy nem lehetett fényképezni, mert vizuálisan lenyűgöző volt mind az öt terem, és a tárgyak is, amiket összeválogattak.
A Rámájana hosszú és komplex történet, rengeteg szereplővel és kulturális rétegek tucatjaival. Hatalmas kihívás volt a szervezők számára, hogy érthetően mutassák be, anélkül, hogy túlzottan leegyszerűsítenék - kötéltáncra hasonlító módon kellett egyensúlyozniuk, hogy meglegyen a megfelelő mennyiségű információ, ne vesszenek el a látogatók, kronologikus sorrendben haladjon a történet, és még élvezhető is legyen az egész. Sikerült.

A kiállítás első, legnagyobb részlege megismertette a látogatókat az eposz történetével. Az ajtón belépve rögtön egy 10 perces videó fogadott minket, melyben szakértők beszéltek szenvedélyes lelkesedéssel az eposz jelentőségéről, miközben részleteket láthattunk Rámájana-előadásokból Indiából, Thaiföldről, Baliról, és egyéb helyekről. A videó után kezdődtek maguk a kiállítótermek, melyeken áthaladva szépen fokozatosan bontakozott ki a történet, Ráma száműzetésétől Szíta tűzpróbájáig. Nem csak tárgyakon keresztül meséltek - volt persze rengeteg miniatúra, festmény, dombormű, sőt, mesemondó tekercsek és falikárpitok is - hanem minden sarokban voltak kézbe vehető füzetecskék is, melyek felsorolták, ki kicsoda (ha belezavarodna az ember), és jelezték, hol tartunk éppen a történetben. Ami a legjobban megfogott az egészben, azok a feliratok voltak. Általánosságban véve haknis vagyok a múzeumi feliratokra: Pont az nem szokott rajtuk lenni, ami leginkább érdekli az embert. Sokszor hiányzik vagy a lelőhely, a kultúra, az évszázad, vagy a tárgy pontos megnevezése ("szobor" - kösz :P ), és mivel felmérések szerint az átlag látogató 2-3 másodpercet (!) tölt el egy tárgy megnézésével, a legtöbb tábla nem különösebben erőlteti meg magát, ami a leírásokat illeti. A Rámájana szervezőiben azonban kellemesen csalódnom kellett. Minden tárgy mellett megjelölték a származási helyet, címet, dátumot, stb., és ráadásul részletes információt mellékeltek arról is, mit érdemes nézni rajtuk, mi az a fura kék izé a sarokban, és hogy az eposznak melyik jelenetét ábrázolják. Mivel az egyes mozzanatokat megörökítő képek és más alkotások mindig egy helyen csoportosultak, az ember egymás mellett láthatta, hogyan képzelték el az adott jelenetet a középkori Indiában, a 19. századi Burmában, vagy esetleg ötven évvel ezelőtt Thaiföldön. A táblácskák részletesen elmagyarázták, melyik figurában kit kell felismerni, miért érdekes az adott koncepció más forrásokhoz képest, és még nagyítók is lógtak a falon, amikkel közelebbről megvizsgálhatta az ember a miniatúrák apró részleteit. És ha még ez sem lett volna elég, legalább fél tucat képernyőt is elhelyeztek a kiállításban, amiken rövid videókat nézhettünk: Jeleneteket egy 1980-as indiai Rámájana TV sorozatból, a 2008-as filmből, egy 1990-es japán rajzfilm-változatból, és több színpadi előadásból, Kambodzsától Jáváig. Az első szakaszon végigérve a szervezők még egy igen csinos vázlatot is készítettek nekünk, színes vonalakkal jelölve az egyes szereplők útját a történetben:
A következő három terem három szereplőt mutatott be részletesen: Szítát (Ráma elrabolt feleségét), Hanumánt (a hűséges majom-harcost), és Ravanát (a démont, aki Szítát elrabolta). Mindegyik kiállítás tárgyak széles skáláját tartalmazta: Festményeket, szobrokat, árnybábokat, maszkokat, hímzéseket, sőt, fotókat is régebbi színpadi előadásokról. Arra törekedtek, hogy mindegyiküknek a lehető legtöbb arcát mutassák be (szó szerint); mivel Rámát, a főszereplőt, az első szakaszon alaposan megismertük, neki nem szenteltek külön termet, de nyilvánvalóan lépten-nyomon felbukkant a többi háromban. Ráma helyett az utolsó teremben videón láthattuk az eposz különböző befejezéseit (mert változattól függően többféleképpen végződik a történet), és néhány festmény és dombormű társaságban elolvashattuk, mi lett az egyes szereplők további sorsa. Ez volt a kiállítás legkisebb terme, de szépen és kereken lezárta az egész élményt. 

A könyvesboltban sikerült megállnom, hogy ne vásároljam meg a kiállítás színes-szagos katalógusát csillagászati összegért (egyébként belenéztem, és az is szépnek és igényesnek tűnt). A Rámájanát sajnos már mesélték egyszer Eposznapon, pár évvel ezelőtt, különben ennek apropóján mindenképpen javasoltam volna... kedvem lett újraolvasni az egészet. 

Így kell kiállítást rendezni. Csillagos ötös. Aki teheti (nyugati parti magyarok, figyelem!), mindenképpen nézze meg. 

2016. október 20., csütörtök

San Francisco, második nap: Ázsiától a tengerig

Második nap reggel már nyitáskor sorakoztam az Ázsiai Művészeti Múzeum ajtajában, mint egy rendes kis Hermione Granger. Nagy bánatomra csak ott tudtam meg, hogy a Ramayana kiállítás, amivel ki van plakátolva a város, csak pénteken nyílik, úgyhogy csak a csukott ajtó üvegén keresztül bámulhattam be a terembe, mint árvák egy Dickens regényben (ahogyan Martin Freeman mondotta volt). Persze azért nem keseredtem el teljesen: Az állandó kiállításban is bőven volt mit látni.



Netsuke polipka
A múzeumnak három emelete van; a felső kettőt az állandó gyűjtemény foglalja el, az alsót pedig az időszaki kiállítások. A termek ország avagy kultúra, azon belül pedig időrend szerint sorakoznak, és mivel egyetlen összefüggő körfolyosót alkotnak, kényelmesen át lehetett suhanni rajtuk. Kicsit fájt a szívem, hogy a perzsákra csak egy szoba jutott, cserébe viszont volt sok csinos indiai istenség, indonéz báb, meg kínai hímzés, és örök kedvenceim, a japán apró faragványok (netsuke) is. 
Majmok vs démon
A múzeum idén ünnepli ötvenedik évfordulóját - ennek örömére megjelöltek ötven tárgyat, amiket a múzeum dolgozói és támogatói a kedvencüknek tartanak, és mindegyik mellé odaírták, mit szeret benne az adott illető. Jópofa élmény volt böngészni őket. A kínai kiállítás felénél belefutottam egy mesemondóba is, aki egy csoport kisiskolásnak mesélt - élőszóban! (Amikor legutóbb találkoztam múzeumi "mesemondással" a Metropolitanben, a néni egy képeskönyvből olvasott fel, laaaaasssan és tagoltan). Kiderült, hogy a múzeum épp mesemondó napot tart; mászkálás közben több gyerekcsoportba is belefutottam, akiket a múzeum önkéntesei (khm) szórakoztattak mindenféle népmesékkel a szobrok és tárolók között ülve. Mielőtt elhagytam a múzeumot, megdicsértem őket az információs pultnál. Ja, és benéztem a múzeum shopba is, nyilván, és egy kötetnyi kínai sárkányos népmesével lettem gazdagabb (visszafogtam magam). 

A múzeum és egy gyors ebéd után felpattantam a kihagyhatatlan San Francisco-i villamosra (a fene se tudja, mi a "cable car" magyar megfelelője, ez esetben szívem szerint hullámtrolinak fordítanám). A városközponttól az öböl partjáig jár a kicsi kocsi, és bár egy cseppet aggasztó, hogy egy szó szerinti kézifék áll csak köztünk és a tengerbe robogás között, nagyon jópofa utazás volt. Pláne, hogy ingyen tettem meg: Amint felszálltam, rám telepedett fél tucat német turista, és bár én készen álltam a fizetésre, a kaller láthatóan feltételezte, hogy hozzájuk tartozom, és nem jött oda jegyet kezelni. Egyszer végre kapóra jött a sváb származásom... 
A kocsi az öböl látogatóközpontjánál tett le, ahová rögtön be is tértem, és megtekintettem egy csinos, és méltatlanul látogatómentes, kiállítást San Francisco kikötőjének történelméről. Ily módon kedvet kapva a tengerészethez, jegyet váltottam a kikötőbe, ami hivatalosan nemzeti parknak minősül, és mindenféle történelmi hajócsodák ringatóznak benne - többek között egy 19. századi vitorlás is. 
Megint csak kevés látogatóval találkoztam; a klasszikus kocsikkal teli komphajón alig négyen lézengtek, a két vitorláson pedig teljesen egyedül voltam vagy fél órán át, nem számítva a négy karbantartót, akik nagyban kátrányozták a kötélzetet, és rajzfilmekről beszélgettek a fejem felett. A délelőtt hátralévő részét a Balclutha fedélzetén töltöttem. Idővel felbukkant egy parkőr is, ami elég mókás látvány volt, de mivel hivatalosan a hajó is nemzeti park, tuladonképpen érhető. Egy bájos francia hölgy jött vele, akiről hamar kiderült, hogy minden nap kilátogat a kikötőbe, mert egykor a németektől zsákmányolt SS Liberté fedélzetén érkezett Amerikába. Kis csoportunk teljes körű vezetést kapott a hajón, meglátogattuk a konyhát, meg a fedélközt, meg mindenféle zugokat. Mindig is szerettem a régi vitorlásokat, és ez sem okozott csalódást.
A hajónézés végeztével egy brit turista sráccal gyalogoltam tovább, mivel rájöttünk, hogy mindketten ugyanarra indultunk: A 39-es mólóhoz, fókákat nézni. Telente az oroszlánfókák pont itt szeretnek bandázni, és természetvédelmi okokból ilyenkor átengedik nekik a kikötő egy részét. Maga a móló leginkább egy víz fölé épült, három emeletes bevásárlóközpont, de a széléről remekül rá lehet látni a zajos fókatelepre. Jó ideig gyönyörködtem bennük, pedig nem sok mindent csináltak azon kívül, hogy ide-oda hengergőztek és néha leugatták egymást. 
Miután összemászkáltuk a kikötőt, úgy döntöttünk, felmászunk a közeli kilátóba is. A mászás kemény menet volt, mert az utcák bizony hullámosak, és a San Francisco-i ősz balzsamos húsz-huszonöt fokot jelent, de végül csak elértük a tornyot valahogy, és a teraszról csodás kilátás nyílt az öbölre. A fenti turistaközpontban váltak el végül útjaink; részemről lecsattogtam a dombról, felültem egy (szokványos) villamosra, és visszatértem a belvárosba harapni valamit. 
Jó nap volt.


2016. október 19., szerda

San Francisco első nap: Fauna, flóra, könyvek, Kína

Ismét a nyugati partra látogattam az Eposznap alkalmából - ám ezúttal úgy döntöttem, átsuhanás helyett eltöltök turistaként két napot a kézifékes indulás fővárosában. San Francisco tele van mindenféle izgalmas dolgokkal, és mivel minden egyes ismerősöm mást javasolt, kénytelen voltam a magam feje után menni.
Park, múzeum, nyomokban tai chi
A reggelt a metró kitotózásával töltöttem - időbe került felfogni, hogy attól, hogy metró, még a föld felett megy (jórészt), valamint leszállásjelző van rajta, egy drót képében amit rángatni kell, majd megállás után kiugrani a szerelvényből a szembejövő forgalomba. Ily módon sikerült sértetlenül eljutnom a Golden Gate Parkig, ami a korai időpontra (reggel kilenc) való tekintettel zsúfolásig telve volt tai chit gyakorló kínai-amerikai nyugdíjasokkal és vidáman pancsoló kutyákkal. A park nagyon szép egyébként, hatalmas területet foglal magába, és egykor itt rendezték az 1898(?)as téli világkiállítást. Mára jórészt szökőkutakból, fákból, és nagy füves területekből áll. Én viszont nem sütkérezni mentem oda: A parkban található ugyanis a California Academy of Sciences, San Francisco világhíres természettudományi múzeuma.
Nyitásra érkeztem, és nagyjából négy órát töltöttem benn. Nem hatalmas múzeum, de nagyon modern, és végtelenül szórakoztató. Plusz hétköznap délelőtt volt, úgyhogy megtelt az egész kisiskolás csoportokkal, cápaúsztatóban pancsikoló totyogósokkal, meg sivalkodó karonülőkkel, akiket a szüleik leparkoltak a halacskák elé. Tudom, hogy ez sokakat idegesítene, de én állatira szeretek apróságok között múzeumozni. Mindig hall valami zseniálisat az ember. Ezúttal a kedvenc pillanatom az volt, amikor az oktató búvár megjelent a korall-medencében, mire az egyik kislány velőt rázó sikoltással elfutott... A cápák nem zavarták ennyire.
Saját tapasztalatból mondhatom, hogy a múzeum felnőttek számára is végtelenül szórakoztató. Tulajdonképpen egy múzeum, egy akvárium, egy állatkert, és egy erdei iskola kereszteződése, és mindegyikből a legjobbat hozza ki. Minden kiállítás telkesen interaktív, szinte minden megtapogatható, és több helyszínen is zajlik oktatás és kutatás egyazon épületen belül.
Csillagos ötös, mindenhol így kéne lennie.



Kardszárnyú delfin belülről

Volt természetesen T-Rex csontváz, rögtön a bejáratban (há' hogy a viharba ne lenne), meg a világ legnagyobb kékbálna-csontváza felfüggesztve, enyhén ironikus módon, a földrengéstörténeti kiállítás fölé (bár, ha menni kell, az "agyoncsapott egy kék bálna" elég epikus halálnem). Orkacsontváz is van, meg dodó, meg egy egész falnyi fókakoponya, amit valami őrült tudós hagyott a múzeumra.
Az időszaki kiállítás a természet színeiről szólt, és arról, milyen szerepeket töltenek be a színek az állat- és növényvilágban. Magasan a legjobb része az a sarok volt, ahol a gyerekek egy nagy képernyő segítségével eltáncolhatták néhány állat párzási táncait. Amikor odaértem, épp egy apró kislány próbálta követni az ágon ugráló paradicsommadarat, miközben felvételről mentek az utasítások: "Kettőt jobbra! Kettőt balra! Rázd a farktollaidat!" Az anyukával együtt dőltünk a nevetéstől.
A múzeum épületében két hatalmas gömb helyezkedik el: Az egyik a planetárium (ami sajnos ebben a hónapban zárva van), a másik pedig az Esőerdő, tulajdonképpen egy hatalmas üveggömb belül csigalépcsővel, és a világ legnagyobb esőerdő-kiállításával. Az alján egy amazonasi vízalatti világ található (amit egy üvegezett alagút segítségével alulról is megtekinthetünk), a csigalépcső pedig az aljnövényzettől egészen a fák koronájáig visz. Minden csöpögött a nedvességtől, és marha meleg volt benn, de megérte. Csodás, egzotikus pillangók repkedtek a fejünk felett, közelről láttunk mindenféle trópusi növényt, és egy méterről bámulhattam két szövőmadarak, akik éppen fészket építettek pálmarostokból. Bámultam is, vagy húsz percen át, de lefotózni nem sikerült...
A látogatás végén beültem a 3D moziba is, ahol egy srác tartott előadást az univerzumról; külön tetszett, hogy ő beszélt, élőben, és közben két iPad segítségével navigált minket a csillagok között. Összességében remek élmény volt a múzeum, és ha erre járok, biztosan benézek megint...

A múzeumot elhagyva szinte véletlenül botlottam bele a San Francisco Botanikus Kertekbe. Mivel gyönyörű, napsütéses idő volt, úgy döntöttem, benézek oda is; kellemes sétára számítottam, esetleg pár csinos virágra... de amit kaptam a belépőért, az sokkal, de sokkal több volt.
A botanikus kertek (többes számban) hatalmas területet foglalnak el, és tematikus régiókra oszlanak. Rögtön a bejáratban találtam az apró "Illatok Kertjét", melynek neve magáért beszél; egy kis tábla bátorítta a látogatókat arra, hogy fogdossák és szagolgassák nyugodtan a virágokat, leveleket és fűszernövényeket. Bár október van, és virágból kevés volt, a kertet így is bódító illat lengte be.
Kicsivel tovább sétálva a kanyargó ösvényeken rábukkantam azonnali kedvencemre, az "Ősi Növények Kertjére." Ez egy deszkákból épített kis ösvény volt, mely nagy hurokban haladt a fák, bokrok, és füvek között, és a növényvilág történetét mesélte el az idők kezdetétől napjainkig. Minden földtörténeti korhoz olyan növényeket ültettek, melyek hasonlítottak az akkoriakra - voltak természetesen ginkófák bőven, és sok páfrány, később pálmák is. Itt-ott dinoszaurusz-lábnyomokat lehetett látni a bokrok alatt, és minden korszakot csinos kis táblák jelöltek. Még egy gülüszemű stegosaurusszal is találkoztam:
A többi kert hasonlóan hangulatos volt. Volt több "cloud forest" (magas hegyi dzsungel) is, melyek remekül megélnek itt San Francisco párás-ködös éghajlatának köszönhetően. A közép-amerikai erdő épp virágzásnak indult, ami gyönyörű volt, de brossúrák ígéretei ellenére egy nyamvadt kolibrit se láttam (pedig nagyon szerettem volna). Volt egy hatalmas pozsgás-kert, egy kísértetiesen csendes vörösfenyő-erdő, japánkert bambuszokkal, és egy hatalmas terület Kalifornia őshonos növényeinek. Órákig kóvályogtam fel-alá mindenféle ösvényeken; néha leültem egy padra, és csak nézegettem a növényeket. Bár jó néhány látogató volt a kertben, hatalmas területen oszlottunk el, úgyhogy csak időnként futottam bele egy-egy üldögélő nyugdíjasba, vagy babakocsit tologató anyukába. Néhány óra leforgása alatt a kertek az új kedvenc helyemmé váltak a városban. Majd megnézem őket tavasszal is...
(Külön bónusz, hogy az ajándékboltban, ahol mindenféle csodás dolgokat lehetett kapni, vagy egy órát beszélgettem a két eladóval, akiket lenyűgözött a mesemondás gondolata. Bemutattak az egyik könyvtárosnak - mert a Kerteknek van könyvtára is - aki megígérte, hogy megkeresnek majd. Felkerült ez is a bakancslistára...)

A parkból kikeveredve elfogyasztottam egy késői ebédet egy helyi indiai étteremben, és miután jólesően kiégettem a torkomat, visszametróztam a belvárosba. Mivel még csak délután volt, elidultam felkeresni a város híres "történelmi" könyvesboltját, a City Lights-ot. A sétaút a kínai negyeden keresztül vezetett, amit amúgy is meg szerettem volna látogatni, így aztán kényelmes tempóban tettem meg az egész utat oda-vissza.
Chinatown olyan, amilyennek egy Chinatownt képzel az ember. Minden kínaiul van (beleértve a bankok feliratait is, ami végtelenül szórakoztató), van persze sok bolt mindenféle csecsebecsékkel, utcai zenész bácsikák hagyományos kínai hangszerekkel, meg lámpaoszlopok sárkányokkal. Több boltba benéztem csak a hecc kedvéért; érdekes módon a kínai-amerikai eladók mind bájosak és udvariasak voltak, míg a fehérek borzasztóan tukmáltak mindent. A séta jó néhány utcán keresztül tartott, és mindig volt valami érdekes felfedeznivaló; mivel épp a Majom éve van, tele volt minden Majomkirállyal, aminek külön örültem (esélyes, hogy a jövő évi Eposznap a Nyugati Utazásról fog szólni).

Végül sikerült elkeverednem a City Lights-ig. A könyvesbolt legendás, és jó okkal az: Bár nem olyan hatalmas, mint mondjuk egy Alexandra, különleges hangulata van. Új és antikvár könyveket is árulnak, és sokuk fel van cetlizve: Az eladók maguk választják ki a kedvenceiket, és kézzel írt kommenteket ragasztanak a polcra arról, miért ajánlják az adott kötetet (ezt egyébként megfigyeltem egy másik híres boltban, a Green Apple Books-ban is, ahová a parkból kifeléjövet ugrottam be). A kategóriákat is sokra értékeltem: Nem csak hogy volt a boltnak Mitológia/Folklór szekciója, de ráadásul egy egész szekrényt foglalt magába, amit lelkesen böngésztem vagy fél órán át. A mellékelt képen látható, hogy egyéb, kevéssé szokványos kategóriákkal is találkozhatott az ember...

Mire visszasétáltam a kínai negyeden át, már este felé járt az idő. Nem gondoltam, hogy ilyen sok minden fog beleférni az első napba...

Feminista Magyar Népmesék 39. - A Tátoskirály lyánya

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző harmincnyolc mese itt olvasható.

Mára egy olyan mesét hoztam, ami hamarosan megjelenik angol nyelven az új könyvemben is! Kedvenc mesemondóm, Pályuk Anna hagyatékából. 


A Tátoskirály lyánya

A történet

Egy nagy hatalmú táltos királynak egyetlen lánya, és nagy bánata van: A királylánynak hiányzik egy keze és egy lába, és ezért senki sem akarja feleségül venni. Bár a lány folyton nyugtatja az apját, hogy ha nem akad vő, akkor is lesz kire hagyni az országát (khm), a király csak nem nyugszik bele a helyzetbe. Egy öreg dajka megsúgja neki, hogy a tengerben él egy hal, ami évente egyszer jelenik meg, és teljesít egy kívánságot - a király kiköltözik tehát a tengerpartra, és várja a halat. Már majdnem letelik az egy év, amikor észreveszi, hogy valaki elrabolta a lányát, és épp menekülőben van vele; utánuk fut és a saját kezével öli meg a rablót. Ebben a pillanatban megjelenik a hal is, ifjú képében, de megtagadja a királytól a kívánságot, mert vér tapad a kezéhez. Minden marad a régiben.
Egy nap egy csodás kosár ereszkedik alá a fellegekből, benne egy jóképű fiatal legénnyel, aki nem más, mint a Felhők Királya. A két fiatal egymásba szeret, de a táltoskirály csak akkor adja áldását rájuk, ha az udvarában maradnak - nem akarja elengedni egyetlen leányát hazulról. A Felhők Királya eleinte tiltakozik, de túl szerelmes ahhoz, hogy nemet mondjon. A két fiatal boldogan él a Táltoskirály udvarában, és egy kisfiuk is születik... ám hamatosan szárazság köszönt az országra, mert a Felhők Királya nem kormányozhatja a saját birodalmát, amíg távol van. Hosszas vitatkozás után a király és a királyné visszatérnek a felhők közé, és a Táltoskirálynál hagyják a kisfiukat - ám nem sokkal később a fiú is követi a szüleit, és eltűnik egy bárányfelhőben. A Táltoskirály mélységes bánatba esik - amikor egy katona megkérdi, mi bántja, kiönti a szívét, majd meghal.
A temetésen felbukkan a Táltoskirály lánya, immár a Felhők Királynéja, a fiával együtt, és életre kelti az apját. Ezen túl a család sűrűn látogatja egymást, és békében élnek; amikor a fiú és a nagyapja véletelnül özönvizet idéznek a királyságra, a királyné felitatja a vizet a kötényével. Felnőve a fiúból is Táltoskirály lesz, és mindannyian boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Mitől feminista?
Kép innen
Adott egy királykisasszony, akinek testi fogyatékossága van, és a saját apja is úgy hiszi róla, hogy sohasem fog "kelleni" senkinek. A fogyatékosság a mese végére sem tűnik el, ám a királykisasszonyból királyné, mégpedig a fellegek és viharok nagy hatalmú úrnője lesz.
Az "intersectional feminism" a feminizmus egy olyan (szofisztikáltabb) formája, mely nem csak a nők nemi identitását, hanem a személyük más elemeit is figyelembe véve foglalkozik kulturális és társadalmi kérdésekkel. Ez esetben például a nőiség és a fogyatékosság keresztmetszete alkotja a mese kezdőpontját: A királynak nincs fia, "csak" lánya van, és ráadásul a királykisasszony hiányzó végtagjai (vélt) akadályt jelentenek abban, hogy férfi örököst hozzon a házhoz. A probléma tehát kétrétű, és mindkét eleme befolyásolja a történet kimenetelét.
Fontos mozzanat a mesében, hogy a királykisasszony nem "gyógyul meg" mágikus módon (mint oly sok más mesében, ahol a fizikai hiány valamiféle metafizikai hiány szimbóluma). Ehelyett a történet végére bebizonyosodik, hogy a vélt hátrány, a végtagok hiánya, egyáltalán nem akadályozza meg abban, hogy megtalálja élete szerelmét, gyereket neveljen, avagy királynéként uralkodjon a felhők felett. A mese magától értetődő módon egyszerűen "elfelejti" a kéz és a láb hiányát, amint megjelenik egy kérő, akit ez nem zavar.
Érdekes ellentét a Felhők Királya és a Táltoskirály hozzáállása a királykisasszony helyzetéhez. A Táltoskirály, a nagy hatalmú, uralkodó apa, mindenáron meg akarja oldani a helyzetet a lánya helyett, és jobban kétségbe van esve miatta, mint maga a lány. Eleve "leírja" a lányt azzal, hogy senkinek sem fog kelleni, mert nem tökéletes. A Felhők Királya ellenben nem csak fittyet hány arra, hogy hány keze avagy lába van a lánynak, de ráadásul képes a saját királyságát is feláldozni érte, hogy együtt lehessenek. Hosszú távon az apa követelése, a lányához való túlságosan féltő ragaszkodása okozza a bajt; amint elengedi a lányt, hogy királyné lehessen a saját országában, a földön is véget ér a szárazság.
A Táltoskirály, bár sok ponton elég ellenszenves figura, valójában nem teljesen negatív személyiség. Nagyon szereti például az unokáját, és ragaszkodik is hozzá; az ember egészen megsajnálja, amikor egyedül marad, és csak egy random katonának jut eszébe megkérdezni, hogy mi nyomja a szívét. A mese végére ő is boldog lesz, amint a család megtalálja a módját, hogy egyensúlyt teremtsenek ég és föld között.

Amit érdemes átgondolni
Sajnos a magyarban nincs jó szinonima a "fogyatékosságra" ami nem jelöl hiányt vagy hátrányt, vagy kevésbé hangzik durván. Maga a mese nem is kívánja meg, hogy bármilyen cetlit ragasszunk a királylányra; a helyzet, szimbolikus módon, magáért beszél.

Forrás

Kovács Á.: Felsőtiszai népmesék (Alföldi Magvető Kiadó, 1956).
Mesélte: Pályuk Anna

Megjegyzés
Más változata nem ismert.

2016. október 17., hétfő

Hetedhétfő: Egyszer ezeregy

A mai nappal folytatódik a Hetedhétfő magyar mesemondói körblogolás! Minden hétfőn új témával jelentkezünk, melyet ki-ki a saját blogján fejt ki bővebben. Az eddigi bejegyzéseimet itt találjátok. A többi résztvevő mesemondó blogjait a bejegyzés végén linkeltem.

Eheti témánk: "Ha pénzre, időre, és szervezésre való tekintet nélkül megvalósíthatnád álmaid fellépését, mit/hol/kinek/miért mesélnél?"


Azt hiszem, az éne setemben a fő kérdés nem az, hogy mit, hanem az, hogy mennyit.

A mesemondók életének nagy része utazással telik. Megérkezünk, berendezkedünk, megismerkedünk, mesélünk, pakolunk, és távozunk. Minél többet van úton az ember, annál inkább megtanulja értékelni azokat a közönségeket, akikhez rendszeresen visszatér. Pályafutáson során volt lehetőségem néhány helyre huzamosabb ideig befészkelni magam; minden ilyen élményre nagy szeretettel tekintek vissza. Összebarátkozni a hallgatókkal, gyökeret ereszteni, együtt izgulni végig számtalan kalandot, együtt emlékezni korábbi történetekre, vagy tervezgetni, miről mesélek majd legközelebb - közönségből közösség, rajtaütésszerű mesemondásból rendszeres hazatérés. Még akkor is, ha az adott mesemondó imád utazni (mint én), az ilyen lehetőségeket érdemes megragadni.

Ha pénz, idő, érdeklődés, satöbbi satöbbi nem lenne akadály, ez lenne az én "álomfellépésem": Végigmesélni ezeregy éjszakát. Vagy legalábbis estét. Napról napra, hétről hétre, esőben-napsütésben-hóban-kánikulában, valami kényelmes, hangulatos helyen. Mondjuk egy nagy jurtában. Vagy egy hatalmas mesemondó ágyon üldögélve. Esetleg egy kastélyban, vagy egy múzeum egyik kiállítótermében, éjszakánként. Pizsamában. Ugyanazoknak az embereknek, akik nap nap után visszatérnek. Egyetlen mesét sem ismételve. Kényelmesen engedve, hogy a hosszabb történetek egy-egy esténél tovább tartsanak. Seherezádé élőben, egyenesben. Ezeregyszer egyszer volt...

Kép innen


***
Látogassátok meg a többi mesemondót is!
Lovranits Júlia
Varga-Fogarasi Szilvia

2016. október 14., péntek

Haladó hagyomány: "New trad" népmesék egy zseniális mesemondótól

Danielle Bellone, régesrégi jó barátnőm és volt osztálytársam a mesemondó programból, New Orleansból repült ide hozzánk a héten, hogy workshopokat és mesemondó előadást tartson a Nemzetközi Coming Out Day (az Előbújás Napja) alkalmából. Az egyetem LMBT irodája egész hetes rendezvénysorozattal ünnepli a másságukat felvállaló diákokat és tanárokat; mivel már évek óta nem volt érkezésem, hogy személyesen találkozzak Danielle-el, még áprilisban beadtam egy pályázatot, hogy őt hívják meg kiemelt előadónak. És lőn.

Mielőtt belevágnék a Danielle zsenialitása feletti lelkendezésbe, azt hiszem röviden el kell magyaráznom, mi is az a "new trad" mesemondás. Szerencsére a két workshopnak köszönhetően alaposan elsajátítottam a fogalmat. Íme:
"New trad" (new traditional - "új hagyományos") mesék alatt olyan újonnan megalkotott, szóbeli történeteket értünk, melyek hagyományos népmesei elemekből (varázslat, állat-segítők, hármas ismétlődés, sárkányok, stb.) épülnek fel, és olyan témákról szólnak, melyek a hagyományos népmesékben nem (vagy csak ritkán) bukkannak fel. Megalkotásuk után a "new trad" mesék, ideális esetben, bekerülnek a szájhagyományba, és valódi népmeseként terjednek tovább, színesítve a hagyományos történetek palettáját, és csiszolódva a nép ajkán.

Naszóval.

Danielle "new trad" mesékből írta a szakdolgozatát, és azóta is aktívan foglalkozik velük. Két nap alatt két workshopot tartott - vagyis ugyanazt a workshopot kétszer, csütörtökön kifejeztten LMBT+ diákoknak, pénteken pedig bárkinek, aki arra tévedt. Bár a rendezvény hivatalosan a Coming Out Week keretei között zajlott, a mesemondás és a közönség is jóval túlterjedt az LMBT témakörén. Egy másfél órás workshop alatt megtanultuk, miért is jó a mesemondás (az alapoktól kell kezdeni, ugye), majd arról beszélgettünk, mik azok a témák, amik rendszerint nem bukkannak fel népmesékben, vagy ha igen, akkor rosszul, negatívan vannak ábrázolva. Nyilván itt az LMBT+ reprezentáció merült fel először (Danielle elmesélt egy példamesét is, egy saját maga által alkotott leszbikus teremtéstörténetet), de sok egyéb "tabu" téma is került a listára: Férfi-női barátság, vetélés, a technológia előnyei avagy hátrányai, örökbefogadás (mint pozitívum - olyan sztorik ahol az örökbefogadott gyerek nem tér vissza az "igazi" családjához a happy end részeként), fogyatékosság (és hogy lehet-e egy mesehős boldog anélkül, hogy mágikus módon visszanőne a lába), klímaváltozás, sőt, még a diákhitel is. Miután elmerengtünk rajta, mi minden hiányzik gyermekkorunk (egyébként remek és méltán szeretett) tündérmeséiből, Danielle bemutatta nekünk a "new trad" fogalmát (ld. fenn), és részletekbe menően elmagyarázta, melyik eleme miért fontos. A workshop utolsó fél órájában pedig gyakorlatba ültettük az elméletet: Csoportokra oszlottunk, és mindenki választott egy témát, amiről mesélni szerettünk volna. Mindkét alkalommal zseniális eredmények születtek.
A csütörtöki workshopon a bőrszínt és a női barátságot választottuk témának, és arról költöttünk mesét, hogyan versengett két lány (egy világos és egy sötét bőrű) az idők kezdetén, hogy belőlük lehessen a Hold - és mivel mindenben egyformán jók voltak, a végén a barátságuk győzött a versengés felett, és összekapaszkodva, körbe-körbe táncolva alkotják a Hold világos és sötét oldalát - egy füst alatt feltalálva az időszámítást is. Pénteken a diákhitelt választottuk témának (ami Amerikában nagyon nyomasztó probléma), és arról meséltünk, hogy egy messzi-messzi varázskóiskolában a diákok azzal fizettek minden bűbáj megtanulásáért, hogy egy időre kővé váltak, és gazdag emberek oszlopcsarnokait díszítették... míg olyan veszély nem szakadt az országra, hogy mindegyikükre szükség lett volna. Ahhoz képest, hogy Danielle és én voltunk csak tapasztalt mesemondók a teremben, zseniális ötletek röpködtek jobbra-balra a csoportok között, és mindenki lelkesen vetette bele magát a mesealkotásba.

Hogy ne maradjunk példa nélkül sem, csütörtök este Danielle mesemondó koncertet is tartott "A better way out: An evening of queer storytelling" ("Van jobb kiút: Mesemondó est a másságról") címmel. "Másság" alatt ez esetben nem csak LMBT+ történeteket kellett érteni, hanem sok egyéb, a szokásostól eltérő mesét is. Kezdetnek Danielle gyönyörű, lírai verzióját hallhattuk Daphné és Apollón mítoszára (melyben Apollón pontosan annyira szimpatikus, amennyire egy erőszaktevőnek lennie kell, cserébe viszont Daphé szerelmes a szél egyik nimfájába). Másodikként, eloszlatva az emelkedett hangulatot, egy személyes sztori következett arról, hogyan lehet (avagy nem lehet) kimagyarázni egy helyzetet, amikor a hangyairtó bácsi megjegyzéseket tesz az elöl hagyott vibrátorra (nyilván dőltünk a röhögéstől). A vidámság után meghallgattuk Hamupipőke egy rövidke, költői változatát, melyben Hamupipőke az édesanyja fájának ágait használta fel, hogy gerincet növesszen magának (szó szerint), és nyíltan megmondja a hercegnek, mit szeretne tőle. Ez egy hosszabb "new trad" tündérmeséhez, a Vadak Asszonyához vezetett, melyben egy vadász (hosszas kalandok során) megtanulta, hogy az erdőben lakó tündért az igaz szerelem nevében nem "háziasítani," hanem elfogadni kell. Ezek után egy slam vers következett arról, miért nem jó Csipkerózsikának lenni; a sort pedig a fentebb már említett leszbikus "new trad" teremtésmítosz, Soli és Panna zárta. Ez utóbbi nagy kedvencem lett; háromszor hallottam a három nap alatt, és minden egyes alkalommal lenyűgözött a nyelvezete, a látványvilága, és a csodás, finom szimbolika, ami az egész történetet átszövi (szó szerint - a világegyetem egy szövőszéken készül). Nagyon bájos történet, tele mindenféle állatokkal, színekkel és illatokkal, és azon kívül, hogy két egymásba szerelmes lány teremti meg a világot, tulajdonképpen semmiféle "politizáló" vonzata vagy íze sincs. Cserébe viszont az egyik kedvenc mesém, amit Danielle előadásában valaha hallottam.

Bár mindhárom rendezvény szerény (hét-nyolc fős) közönséggel zajlott le, minden percük kincs volt. Az LMBT+ iroda a végére döbbent rá, hogy micsoda lehetőséget szalasztottak el azzal, hogy nem promotálták az eseményt rendesen (jórészt önerőből szerveztem végig), és utólag lelkendeztek körbe, ígérve, hogy Danielle-t mindenképpen visszahívják majd. A résztvevők mind felvillanyzova távoztak, és egy lány még a pénteki munkáját is lemondta a koncert után, hogy eljöhessen a workshopra. Én három boldog napot tölthettem az egyik legjobb, régen látott barátnőmmel, Danielle pedig (amellett hogy pénzt keresett, mert Amerikában ugye megfizetik az ilyesmit), promotálta a workshopjait és a meséit is. Remélem, sok konferenciára meghívják majd. A "new trad" mesemondás bimbózó műfaj, keven ismerik és kevesen űzik, de nagyon nagy szükség van rá. Főleg olyan kiváló, minőségi formában, ahogyan Danielle csinálja.

Mindenkinek ajánlom, hogy kövesse figyelemmel.