A kísértetjárta operaház esete a mesemondókkal

Továbbra is a Halloween az amerikai mesemondók legzsúfoltabb időszaka. A múlt heti San Francisco-i maraton után forró váltásban be is vállaltam két remek vérfagyasztó fellépést a hétvégére, mert mindegyik izgalmasnak ígérkezett, és nem akartem őket kihagyni.

Péntek este a helyi múzeumba voltam hivatalos a Pénteki Folklór Túra egyik állomásaként. Ilyenkor este hét és tíz között a múzeum csoportokat fogad, akiket körbevezetnek az egykori szanatórium területén, és különböző állomásokon különböző előadásokkal szórakoztatnak. Idén többek között volt egy bűvész, egy történész (aki a Halottak Napjáról tartott előadást), egy kísértetjárta labirintus - és jómagam. A szervezők úgy döntöttek, a temető a legjobb hely egy kis hátborzongató mesemondáshoz, úgyhogy mire kettőt pislogtam, tökegyedül voltam éjjel egy sötét (valódi) temető közepén egy lámpás, egy doboz csokoládé, és egy takaró társaságában. Nem voltam túl messze a múzeum épületétől, így nem féltem különösebben - cserébe viszont valami motoszkált a temető mögötti erdőben, és egy pillanatig erősen izgultam, hogy ne büdösborz legyen. A doboz csokoládé sokat dobott a bátorságomon (bár leginkább a látogatóknak szánták).
Három óra leforgása alatt kilenc csoport látogatott meg a sírkövek között. Tizenöt percenként váltották egymást, ami pont elég volt arra, hogy kényelmesen elmesélhessek egy-egy ijesztő történetet. A korai csoportokkal gyerekek is jöttek, úgyhogy olyankor a kevésbé horrorisztikus sztorikra szorítkoztam; az egyik kislány így is a füleit befogva álldogált, amíg meg nem esküdtem neki, hogy nem fogok ráijeszteni. Gyerekként én is utáltam a hirtelen-ráüvöltős ugrasztós meséket (az amcsik ezeket "jump tales"-nek hívják), és ezért nem űzöm őket mesemondóként sem. Cserébe viszont elmeséltem többször a Szépen zengő pelikánmadarat, ami nem csak sejtelmes és izgalmas, de remek női főhőse is van. Amikor megkérdeztem egy csoportot, hogy általában milyenek a királykisasszonyok, egy kissrác élből rávágta, hogy "UNALMASAK!" A történet végére ünnepélyesen visszaszívta a kijelentés. Win. A pelikánmadár (3 csoport) mellett volt még Halott királylány (3), Tara égése (2), és egy kör Báthory Erzsébet is. Utóbbiról nem csak a legendát mondtam el, hanem meséltem egy kicsit a történelmi igazságról is. A Fianna-sztori a dátumra való tekintettel került a listára (Samhainkor játszódik), és mókás volt, hogy pont abban a csoportban, akiknek először meséltem, egyetlenegy ír származású amcsi sem volt található. Ilyet is ritkán lát az ember...
A három óra végére elfogyott a csokoládé és a hallgatóság is. Azt kell mondanom, nagy buli volt az egész lámpásos-temetős-mesemondós program. Szívesen megismételném jövőre is...

Szombaton tizedik alkalommal rendezték meg Howell-ben (Michigan állam, másfél órányira tőlünk északra) a Rémisztő Történetek Fesztiválját (Scary Story Festival). A főszervező régi jó ismerősöm, Jeff Doyle, aki, amikor meghallotta, hogy idén épp nincs más dolgom, meghívott rá előadónak. A fesztivál többek között arról is híres, hogy egy századfordulós operaházban tartják, amelynek a helyi legendák szerint több kísértete (sőt, egy kopogószelleme) is van.
Kísértetet ugyan egyet se láttunk, de a helyszín így is nagyon hangulatos volt. A második emeleten található operatermet 1880-ban építették, és 1920-ban zárták be, ami után jó kilencven évig a földszinti vegyesbolt padlásául szolgált. Öt éve teljesen érintetlen állapotból kezdték el felújítani - még az eredeti függönyök és díszletek is ott vannak a színpadon. Az ablakokat nemrég cserélték ki, ami jót tett a hőmérsékletnek - így is kabátban ültünk a nézőtéren, de legalább kellemes langymeleg volt a régebben szokásos tíz fokos huzat helyett. Északon vagyunk, ugye.

Szombat délután volt egy előadás gyerekeknek is, engem viszont - sok más régi ismerőssel együtt - a felnőtt műsorra hívtak meg, ami este kilenckor kezdődött a sejtelmesen kivilágított operateremben (pókhálókkal, gyertyákkal, sütivel és forralt borral, természetesen). Kezdés előtt összevissza ugráltunk a színpad előtt - mivel maguk a világot jelentő deszkák nem elég biztonságosak ahhoz, hogy rajtuk álljunk, mesélni csak a nézőtér elején tudtunk, és ott is erősen nyikorgott a padló; ki kellett tapasztalni, hová álljon/lépjen az ember, hogy taktikusan a megfelelő jeleneteknél tudjon nyikorogni. Az előadás két felvonásból állt, és nagyjából két órát vett igénybe.

A sort Robin Nott nyitotta, aki a kísértet-stoppos népszerű városi legendáját mesélte el ballada formájában, majd hozzácsapott egy másik sztorit is abból a fajtából, amikor a halott anya szelleme az élő csecsemőnek hord tejet/ennivalót egy közeli boltból, amíg meg nem találják. Eddig csak a japán változatot ismertem, de Robin nagyon érzékletesen, helyi ízek szerint mesélte. Másodikként Leif Larsen következett, akit eddig nem ismertem, de nagyon élveztem az előadását. Egy Grimm mesét, a Medvebőrt mesélte, de az amerikai polgárháborúval vezette fel, mintha Ohióban játszódott volna (ami nyilván a Sátán kedvenc állama). Kevéssé volt ijesztő vagy kísérteties, de nekem bejött... harmadikként Yvonne Healey mesélt, aki saját származására való tekintettel egy hátborzongató ír bosszútörténetet hozott magával, mágiával, bűnnel és bűnhődéssel ("onnan tudod, hogy ír Alzheimiered van, hogy mindent elfelejtesz, csak azt nem, aki megsértett"). Az első felvonást maga Jeff Doyle zárta, egy Kentucky-i népmesével egy szövőnőről, aki télen kitette a gyerekét a hóba, hogy te zavarja a munkában... ez utóbbi klasszikus kísértet-sztori volt, borzongtunk is rendesen.

Kis szünet, kávé, süti, és forralt bor után következett az előadás második fele. Ezt egyik kedvenc helyi mesemondóm, Barbara Schutzgruber nyitotta, aki először a kísértet-stoppos balladai előképét énekelte el gyönyörűen és sejtelmesen (Chile "Halott szerető" típusú balladáját), majd egy régi angol altatót, amelyben egy hiú lány vakonddá változik. Barbara nagyon elegáns, erős hangú, költői előadó (plusz textilművész is, úgyhogy a fellépőruhái mindig csodálatosak). Utána következtem én a Halott királykisasszonnyal; azt kell mondanom, a mese megtalálta magának a tökéletes helyszínt és közönséget. Volt elég időm igazán hátborzongatóvá tenni, de közben egy-két helyen a humora is megmaradt... A sort, és az estet, végül egy másik helyi mesemondó, Steve Daut zárta, aki az Aranyhaj horror-változatát mesélte el, melyben a toronyból aláomló hajzuhatag medúzaként lassan megemésztette a királyfit...
Tökéletes helyszín találkozott remekül összeválogatott mesékkel és mesemondókkal. És most már azt is elmondhatom magamról, hogy tartottam előadást kísérteteknek is...

Balról jobbra: Jeff, én, Leif, Steve, Robin, Barbara, és Yvonne