2008. április 30., szerda

Ujabb helyzet (jelentes)

Nah, ma is kiszivtuk az elet velejet! Reggel fellepes egy iskolaban (ezuttal csak megfigyelokent voltam jelen), delutan pedig kocsikazas a Mississippi es az Illinois menten, gyonyoru, vizzel erasztott tajak a habokbol kikandikalo haztetokkel (hehe), sziklafalra festett mitologikus szornyek, indian temetkezesi halmok kilatokkal a tetejukon, viragzo fak, kis vendeglo nagy akvariummal, csokifagyi, indian trading post, sasok es egyeb vadmadarak, es minden egyeb, ami szem-szajnak ingere. Este regeszekkel fogunk vacsorazni, es holnap tovabbi kirandulas varhato tovabbi meselessel (Illinois az 50. az allamok listajan turizmus szempontjabol - el nem tudom kepzelni miert). Ma lattam az ivet is St. Louis-ban, messzirol (marha nagy!), szombaton alatta fogunk meseket mondani, ott zajlik a fesztival :)
Random coolsag: nincs jobb mint reggel a szorgosan lepattintott obszidian nyilhegyek csilingelesere ebredni! (tettem egy turat Larry muhelyeben, hat azt hiszem az oskorosaink helybol lepeteznenek...)
Egyeb random coolsag: szorgosan keszulunk a vasarnapi mushroom partira (neeem, nem az a mushroom. Az eheto fajta. Es a szarnyas viziparducot is meg a gombavadaszat elott lattuk, akar hiszitek, akar nem, hehe) (termeszetesen rezervatum teruleten voltunk, de hat inkabb vadasszon az ember gombara mint indianra...) Jah, es ott jartunk ahonnan Lewis es Clark elindult a Vadnyugat fele, how cool is that :D

2008. április 28., hétfő

Helyzetjelentes

(Aaaah nem elhetek az ekezeteim nelkul!!!)

Hahooo, meg elek, megvagyok, jol vagyok, immar Egyiptomban!
Nem vicc :) Az amcsik Del-Illionist Kicsi Egyiptomnak hivjak (hosszu tortenet, he aki olvasta az Amerikai isteneket, az most eljenezhet!). Tegnap egy laza nyolc oras kocsiut utan megerkeztunk Marilyn hazaba ahol az elkovetkezo heet tolteni fogom.
Rovid osszefoglalonk kovetkezik:
Green Lake roppant csinos kis hely. A konferencia kiraly volt, mint mindig, sok ismerossel akik minden iranybol a nyakamba ugraltak, meg uj arcokkal is, mint peldaul a sarkanyos mesemondo brigad (aka Trickster Sisters) akikrol majd bovebben irni fogok. Sokkal bovebben. A muhelyek erdekesek es hasznosak voltak, a tarsasag elsorangu, es persze a magyar mesek megint taroltak annak rendje es mondja szerint. A vasarnapi koncerten a Nap lanyat meseltem, elsopro sikerrel, az elozo ket esti swappolason meg a Sarkanyherceget es Plumia Flort (utobbitol halvany sejtelmem sincs, hogy jutott eszembe, de elemi kesztetest ereztem az elmondasara, minden credit coryright es royalti a Bran bandanak, cupp). Mellesleg volt egy tornadonk is, ugyhogy vidam meselos orakat toltottunk a viharbunkerben (ot perccel azutan hogy biztositottak rola, a tornadok sosem jonnek ilyen messze eszakra...). Persze kikerult minket, csak a repteret vitte el ahova elozo nap erkeztem.. kaland kaland. No para, Marilyn ma biztositott rola, hogy errefele sosincs tornado... hehe
Szoval, jelen pillanatban St. Louis mellett vagyok egy kisvarosban (valojaban az erdo kozepen, nem messze Eszak-Amerika legnagyobb ember epitette foldmuvetol, ami egy indian foldvar vagy halomsir vagy a frasz se tudja, de nagyon kiraly). Az alagsorban egy pattintott koeszkoz-muhely talalhato, terdig jarunk a tormelekben meg a szarvasagancsban. Cool. A mai napot joreszt azzal toltottem, hogy Marylint kisergettem fel es ala a mesemondo fellepereire (meg en is meseltem); csutortokon mar en is fellepek, az a fesztival elso napja. Nagy banzaj lesz, huszonvalahagy helyszinnel es sok sok sok mesemondoval (az USA legnagyobb ingyenes fesztivalja). Addig is megtanulok koeszkozt pattintani...
Kaland kaland. Remekul szorakozom. Ha visszakapom az ekezeteimet, majd bovebben is irok.

2008. április 24., csütörtök

A Tarkabarka Hölgy ismét útra kel

Mozgalmas utolsó tanítási nap volt (ide lőjetek). Elbúcsúztam Öcsitől; a mentorok és a mentoreek vidám vacsit töltöttek együtt, tombolával és sok sütivel, és megállapitottuk, hogy remek félév volt (a magam részéről szivesen folytatnám, és Öcsi is sajnálkozott, hogy nem maradok tovább). Fotók Katánál láthatók (lesznek hamarosan).
Holnap hajnali nyolckor leteszem első és egyetlen vizsgámat spanyolból (mielőtt még szidni kezdenétek az amcsi oktatást, közlöm, hogy három hete hajnali kettőig irom a beadandó dolgozataimat minden éjjel). És utána...
Utána indulok a másfél hetes maratoni mesemondó kalandra. Az úticél: Green Lake, Wisconsin, Northlands Mesemondó Konferencia (ezen a hétvégén); azután St. Louis, Missouri, St. Louis Mesemondó Fesztivál (és a kettő között egy mesemondó családnál leszek elszállásolva, ahol a férj mellesleg őskoros régész).
Igyekszem majd szorgalmasan irogatni a blogra. Addig is, legyetek jók!
Kezdődjék a mulatság :)
(*zeneeeee* "Tell everybody I'm on my way, new friends and new places to see...")

2008. április 22., kedd

Visszatérés a Rókaerdőbe

Végül aztán, időutazás ide vagy oda, csak megérkeztünk a Pequot múzeumba; gyönyörű idő volt, friss illatot árasztott a fenyőerdő, és ennek örömére első dolgunk volt felmenni a toronyba és körülnézni (ha emlékeztek még, legutóbb köd volt, és az orrunkig se láttunk). Egészen lenyűgöző látvány. Egyrészt látni lehet a kaszinót teljes pompájában (Gail szerint a Smaragdvárosra hajaz; Carol szerint a cél az volt, hogy harmonizáljon a környezettel... hát, nézzétek meg a fotót, és alkossatok véleményt....); másrészt látni lehetett egyéb fontos dolgokat is, mint pl. a mocsarat és a Lantern Hillt, ami a helyi Világosvár (vagyis arra használták, hogy jelzőtüzeket gyújtsanak a tetején).
A múzeum egyébként majdnem teljesen üres volt (mint megtudtam, ideát az osztálykirándulásokat mindig hét közben tartják, hétvégén nagy a pangás, még a múzeumbolt sem volt nyitva, brühühühü). Szép kényelmesen sétálgattunk a kiállitásban (ahol még mindig tilos fotózni, grrr); egészen más élmény volt, mint első alkalommal, és egy csomó új dolgot is sikerült felfedeznünk (pl. egy mozitermet, ahol indián mesemondókról készült filmfelvételeket vetitettek - na, ott leragadtunk egy időre). Carol egészen más dolgokra figyel fel, mint én, vagy mint Nagyi amikor először itt jártunk - jobban vonzza a természet meg az állatok. Volt időm jó sokat játszadozni az érintőképernyőkkel, legalább fél órát voltunk az indián faluban, egy csomó sztorit mesélt nekem (pl. az utolsó connecticuti farkas legendáját, amit nem birok elégszer hallani), és megnéztük a filmet még egyszer (az indián srác még mindig szép látvány, szivesen bámulnám még egy darabig csak mert olyan gyönyörű arca van). Továbbá sikerült felfedezni a múzeum kültéri részét - egy indián farmot mintáztak meg, nem sok látszott belőle mert korán van még hozzá, de maga tény, hogy sétálhattunk egyet a napsütésben, elég volt hozzá hogy jókedvünk legyen.
A múzeumozás végeztével hazafelé vettük az irányt - Carol meghivott a farmra vacsorázni, és persze az ilyesmire nem mondunk nemet... útközben elmesélte a legújabb történetet, amin dolgozik, és egészen elképesztő. Egy telepes családról szól, akiket elszakitottak egymástól a francia-indián háborúkban (történelmi tény, minden családtag dokumentálva van - a tizéves kislányt rabszolgának adták egy kanadai törzshöz, később egy harcos felesége lett, és hazajött megkeresni a testvéreit. Ja igen, kora 1700-as évekről van szó).
És persze Carollal nem lehet úgy átkocsikázni a környéken, hogy ne mutatna mindig valami érdekeset: most épp egy tisztást láttunk, ahol a hódok a múlt héten kikezdték a fákat (és a hódgátat a patakban), meg egy csapat vadpulykát (és azt is megtudtam, hogy kis hiján a vadpulyka lett az USA nemzeti állata - buta és könnyű elfogni, igy aztán a telepesek ezen éltek). A farmról látni lehet Lantern Hillt a távolban; mivel gyönyörű idő volt, láttuk is. Az este hátralévő részét jegyzetelve töltöttem, és Carol vadonatúj könyveit olvasgattam, amiket Gettysburgből hozott; azután együtt vacsoráztunk a családdal, és végül hazajöttem, hogy kiterüljek az eseményteli nap jóleső fáradtságával, miközben még mindig kavarogtak a fejemben a történetek...

A múzeumhoz vezető ösvény a fenyőerdőben.


A Kaszinó.
A Kaszinó kisértete a tájképen...

A Lantern Hill (aka Világosvár)

A múzeum a farm felől nézve (a toronyból fotóztam a fenti képeket)

Kilátás Carol farmjáról. A pici fekete pontok középen vadpulykák, Lantern Hill egészen halványan látszik baloldalt...

2008. április 21., hétfő

Időutazás Gettysburgbe

Eljött az ideje, hogy mostazonnalderögtön visszatérjek a Pequot indián rezervátumba; egyrészt, mert kedvem lett megnézni tavaszi szép időben is, másrészt, mert holnap le kell adnom a róla szóló jelentést a múzeumos órán. Micsoda nyűg.
Ezúttal Carolt sikerült befűznöm, hogy legyen a sofőröm (hát, valójában ő ajánlotta fel) (tudjátok, a mesemondó nő aki a farmon él és történelmi sztorikat mesél). Igy aztán szombat reggel kettesben vágtunk neki az útnak keresztül a gyönyörű, tavaszi Connecticuton; már az előző esti telefonhivásból tudtam, hogy megint egy valódi, Carol-féle történelmi időutazásban fogok részesülni. És lőn.
Carol ugyanis nem csak meséli az amerikai törétnelmet, hanem újra is játssza; ennek örömére az egész múlt hetet a gettysburgi csatatéren töltötte a családjával. Tele volt új történetekkel, új részletekkel, új felfedezésekkel; csak úgy dőlt belőle a szó, én meg hallgattam és hallgattam, és egy óra alatt többet tanultam az amerikai polgárháborúról, mint amennyit összesen kaptunk töriórán meg törifakton...
Most komolyan, ti mennyit tudtok Gettysburgről? Jó eséllyel az évszámot meg a tényt, hogy az északial elruházták a délieket, Scarlett O'Hara megözvegyült, és juhé, le a rabszolgatartással.
Hát, ennél kicsit komplikáltabb volt a dolog. Például tudtátok, hogy...
... a gettysburgi csata 3 teljes napig tartott, 57 ezer (!) katona esett el, plusz 1 fő (!!!) civil áldozat? (egy kislány volt, akit egy gellert kapott golyó talált el). Ez azért megdöbbentő, mert a csata gyakorlatilag házról házra ment keresztül a városon, valamint annak tiz kilométeres körzetében (és igen, a lakók otthon voltak); a lovasság néhány kilométerrel arrébb a saját ügyeivel volt elfoglalva.
... a városban a mai napig állnak az akkori épületek, a golyónyomokkal és az ágyúgolyókkal a falakban (nemzeti örökség része az egész terület) - a templomok padlóján pedig lyukak vannak, mert kórháznak használták őket, és a második napon be kellett hozni a fúrókat, hogy valahol lefolyjon a vér a pincébe...
... a két sereg tulképp nem is akart Gettysburgen megütközni - teljesen véletlenül találkoztak. Cipőt venni mentek (ott voltak akkoriban a cipőgyárak). Nem vicc.
... azt hiszem, a gettysburgi csata a világtörténelem legjobban dokumentált ütközete (tegye fel a kezét, aki nem ért egyet). Az egy dolog, hogy könyvek ezreit irták róla; de mindent, ismétlem, mindent tudunk arról a három napról. A csatatér tele van táblákkal, jelekkel és emlékművekkel; ha tudod, hogy a dédapád melyik egységben szolgált, 5 méter pontossággal be tudod tőni, mikor hol állt... komolyan. Elképesztő. Tudunk minden nevet, minden adatot, még a kutyák neveit is, akik részt vettek az ütközetben! Sőt, külön könyvek jelentek meg a kutyákról...
... Gettysburg csurig tele van kisértetekkel. Ez senki nem vonja kétségbe egy pillanatra sem. Még azok sem, akik amúgy nem hisznek a kisértetekben (itt számomra megállt a tudomány). Több tucat kötetnyi kisértetlátás gyűlt össze a környékről, és még mindig zajlik; az Árnyékembert (aki egy déli orvos kisértete az egyik főhadiszállás épületében) például hetente legalább egyszer látják. Tudom tudom tudom, turizmus meg technológia, és mindent meg lehet magyarázni. De nem is ez a lényeg.
... hogy az egyik északi parancsnok unalmas szabadidejében (nem a csata alatt, utána) mellesleg feltalálta a baseballt?...
(Ezeket a tényeket valószinűleg megtaláljátok mindenféle hadtörténeti könyvekben is. Nekem azért különösen élvezetesek, mert elmesélve hallottam őket, és igy valahogy sokkal emberibb lett az élmény...)
Lényeg a lényeg, végre rádöbbentem, mi ez a nagy felhajtás Gettysburg körül. Nekünk ezt soha nem mondták el a történelemórán - az amcsik lelkébe meg úgy bele van ágyazódva, mint nekünk Dobó István meg az egri csillagok. Egy biztos, most egy életre megjegyeztem a csata dátumát.
Ha hazamegyek, ez is bekerül a történelemórai mesemondó programba. Csupa nagybetűvel.
(Carol 7 ükapja az északi oldalon harcolt, egy a délieknél...)

2008. április 19., szombat

Színház, ablak, háború

Csütörtök este elmentünk megnézni a Trinity legújabb színielőadását. Window to the street (Utcára nyiló ablak) a cime, és egy kétórás darab, valójában paródia a háborúról.
Egy lakásban játszódik, ahol a család tévé helyett az ablakon keresztül nézi az utcán zajló háborút, mintha csak egy focimeccs lenne. Az apa mindent megmagyaráz logikai és politikai szempontból, az anya folyton retteg miközben próbálja fenntartani a normális családi élet látszatát, a fiú odavan a fegyverekért, a lány pedig néhány marék nyugtató segitségével fojtja el a családja iránt érzett undorát. Ezt megfejeli a háborús veterán kéretlen érkezése, majd az idióta szomszédok, akik a saját ablakukból sajnos csak a reggeli kivégzéseket látják, ezért átkéredzkednek, hogy meglessék az előzményeket is. Végül aztán felbukkan két katona is, egy fekete meg egy fehér, és elszabadul a lakásban a rasszizmus (miközben a katonák felállitanak egy géppuskát az ablakba és kifelé lövöldöznek). Amikor már teljesen szürreális és nevetséges lesz az egész, a bombázó repülőnek szurkoló család túl későn veszi észre, hogy a bomba valójában az ő fejükre hullik...
Szimbólumok, párhuzamok, jó adag cinizmus és megdöbbentő párbeszédek - Trinity-féle háborúellenes előadás, egy egészen zseniális darabbal és egy hozzá méltó szereplőgárdával. Néhányukat ismerjük is (hoppá, itt az ideje, hogy Kata darabjáról is irjak): egyértelműen a veteránt alakitó Jamie vitte el a pálmát, aki még húsz éves sincs, és simán elhittük neki, hogy egy negyven éves, megkeseredett katonaember. Óriási tehetség a srác. A másik kimagasló alakitást Hanako, a Trinity új üdvöskéje nyújtotta; kész energiabomba a csaj, folyton izeg-mozog (együtt jártunk antropológiára), és ez jól is jött neki, mert az idegesitő szomszédasszony szerepét mintha csak rá szabták volna... És természetesen ne feledkezzünk meg Tináról, Kata szinházas barátnőjéről, aki a lány szerepében egészen úgy nézett ki, mint egy gótikus horror főszereplője, és többszörösen a frászt hozta ránk (az ágyhoz kötözős-lenyugtatózós jelenet elég sokkolóra sikerült), Kata vitt is neki virágot érte, ilyenkor az jár a művésznőnek.
Szót kell még ejteni a diszletről; egy nappali szobát rendeztek be a szinpadon úgy, hogy a padlója a nézőtér felé rézsútosan lejtsen, és igy egy fura perspektivát adtak az egésznek; a vicc az volt a dologban, hogy a bútorokat nem igazitották hozzá, igy aztán, mint utóbb megtudtuk, a szinészeknek komoly feladatot jelentett mozogni rajta (vagy akár csak letenni egy poharat az asztalra). Szépen megoldották.
Egy szó mint száz (fogok én még hosszabban irogatni is, csak ezen a héten legyek végre túl... ma este még négy beadandót kéne megírnom...) a Trinity lelkes kis gárdája elképesztően szinvonalas előadást állitott szinpadra.
Taps taps, és le a kalappal.
(Milyen jó, hogy ki sem kell tennünk a lábunkat a campusról, hogy ilyesmit lássunk)

Hawaii parti

Megvolt a Luau tegnap este; ez a szokásos év végi biobuli (ha emlékeztek még az év eleji bejegyzésre a zöldségestállal meg a pohár vizzel). Hát, most legalább láttuk, mennyit változtunk egy év alatt: az internationalek többé nem buliznak egy csomóban, hanem szépen feloldódnak a bennszülöttek tömegében; valamint sikerült alkalomhoz illően lazán öltöznünk, és csak három órával kezdés után mentünk (még igy megelőztük a tömeget egy kicsivel). Ezúttal nem világitó karkötők voltak, hanem művirág-füzérek és festett tetoválások; valamint ezúttal a sulinak is sikerült túlszárnyalnia a zöldségestálat, és helyette két csokiforrást állitottak fel, egy tonna gyümölccsel körülvéve (nyamm nyamm). A szórakoztatásról egy élő zenekar gondoskodott; egy nagydarab, szőke csaj volt az énekesük, aki leginkább azzal érdemelte ki rajongó tiszteletünket, hogy egy torokból elnyomta a Lady Marmalade mind az öt szólamát... (no kidding)
Nem is tomboltunk annyit, mint tavaly; kissé fáradtak voltunk, hosszú nap állt mögöttünk (vásárlás meg minden). De azért táncoltunk egy nagyot, és jól éreztük magunkat.
Aloha.

Nemzetközi találkozó

Először is: Sydney White. Már emlegettem, de emlegetem megint. Aki kiváncsi rá, milyen a Trinityn az élet, nézze meg eme kiváló filmművészeti alkotást. Egy az egyben ráillik a campusunka.
Freshman year is no fairy tale.
(Külön felhivom a figyelmet a kezdő jelenetben a bokrok között heverő részeg csirliderekre)

És most az aktuális hirek:
Az egyetem ki fog üriteni egy rakat épületet a campuson, és ennek alkalmából pályázatot irtak ki diákcsoportok részére - a legjobbak kapnak egy saját házat (meg egy kézfogást, pénzt nem, szóval onnantól már az ő feladatuk megteremteni az adott főhadiszállást... kiütni a falat, leszigetelni az ablakokat, vagy fáklyát dobni az egészre és kezdnei elölről) ("modern épületek, száz évig se birják", hah)
Na szóval, a nemzetközi diákok úgy határoztak, miért is ne - csináljunk a Trinityre egy International házat! (A project a - némileg egoistának hangzó - I-House néven fut) (most jut eszembe, lehetne iHouse is, csak hát a copyright...) (talán mégse)
A szervezés nagy részéből kimaradtam - Katát kérdezzétek, neki benne volt a keze - de kedd este kétségbeesett levelet kaptunk Thomastól (Irország, a csapat feje) hogy emberek kellenek, mert bejutottunk a döntőbe, és szerdán interjú.
És lőn (hozzá kell tenni, Katával kiöltöztünk csinosan, erre Thomas képes volt besétálni farmerban és pólóban, utóbbin felirattal, miszerint "Igy néz ki egy igaz feminista!" no comment). Kis különitményünkben képviseltette magát Irország, Bangladesh, Amerika és Magyarország (utóbbi duplán, yay!); egészen levettük a lábáról a bizottságot, nyilván a cuki akcentusunk és a kedvesen európai öltözködésünk segitségével.
Ennek örömére átsétáltunk az utca túloldalára, hogy megnézzük a házat, amit valószinüleg megkapunk, ha megnyerjük a pályázatot. Na, itt jön a pont, amiért javasoltam a filmet a bejegyzés elején: totál olyan a hely, mint a Vortex... ami egyébként a hét törpe házának modern megfelelője a filmben, szóval elég, ha elképzelitek, amint Hófehérke vigan sepreget a pici szobákban a pici asztalok meg székek és az icipici csigalépcsők között...
Elképesztő egy épület. Kivülről nem tűnik túlságosan nagynak; azután bemész, és szűk kis lépcsők meg apró szobák követik egymást, zegzugosan, keresztül-kasul, emeleteken és félemeleteken keresztül, mig végül meg vagy győződve róla, hogy egy hatalmas épületben bolyongsz órák óta, és még mindig van újabb ajtó, folyosó, lépcső, amerre tovább lehet menni...
(Kicsit elvarázsolt ház hangulata van)
Milyen kár, hogy nem maradunk itt jövőre, mert szerintem tutira megkapjuk a házat...
"Stand up, stand up..."

Időjárás-jelentés

New England úgy döntött, mától pedig nyár van. E döntését pedig úgy hozta a tudomásunkra, hogy ma kérem itt harminc fok volt (nem Fahrenheit, Celsius) (sic!).
Ez pedig azt jelentette, hogy Katával sürgősen el kellett mennünk nyári ruhá(ka)t venni. Engedve a női szervezetbe kódolt leküzdhetetlen tavaszi vásrlási láznak elmentünk kedvenc Marshalls üzletünkbe és lelkes órákat töltöttünk turkálással (ide sem irom, mennyit költöttem, mert kék halált hal a laptopom). Nadrágok, cipők, szoknyák, felsők, meg mit tudom én micsoda. Csinosak lettünk nagyon, ami kell is, mert ma este Hawaii parti van a campuson az utolsó szorgalmi hétvége örömére (amikor megkérdeztem a bennszülöttektől a Spring Weekend definicióját, ezt kaptam válaszul: "Hát, csütörtökön elkezdünk inni, és hétfőn kijózanodunk" Ámen.)
Újabb érdekes apróság: a boltban a prübafölke tükrére ragasztva érdekes kis felhivás volt olvasható:
"Felhivjuk kedves vásárlóink figyelmét hogy a próbálás során és a bolt területén a 'dőzsölés' szót mellőzni sziveskedjenek, mert azt a benyomást kelti, hogy nem lelik örömüket a vásárlásban. Ugyanez vonatkozik a 'túl drága' és a 'túlzás' szavakra is. Megértésüket köszönjük."
(Angolul tudók kedvéért: "splurge", "overpriced" és "overboard". Splurge számomra teljesen új és idegen kifejezés, a szótár szerint bűnös élvezetekben való elmerülést, hámból való kirúgást, pénz elverését meg ilyesmiket jelent)
Értetlenül, ám hangosan kacarászva álltunk a jelenség előtt.
Amerikában mindig tanul valami újat az ember.

2008. április 15., kedd

Mindenki szeret szép lenni...

(Baloldalt a Csenge nárciszt legel cimű alkotás látható, köszönhetően Kata elképesztő tehetségének a fényképezéshez.)

(További fotók Kata blogján)

Gyönyörű idő van, úgyhogy kimentünk a campusra fotózkodni egyet. A képek magukért beszélnek ;)



(Kata mint Bambi)







(Ruirui meg én)



(Nem, Gyuri, nincs olyan fa a campuson amit ne másztam volna meg :D miniszoknya ide vagy oda)


(Legelek még egy kis nárciszt)
(Kata kedvenc képe. "Mérget tettem a poharadba és már meg is ittad...")

2008. április 14., hétfő

Tavasz a hét törpe házában

Nem terveztem mesélést mára, de valahogy mégis megtalált - Liz dél körül hivott fel, hogy ma nagy tavaszi Hither and Yon találkozó van (az egyik mesemegosztó csapatom) (mesemegosztó, hát ez kész, haha - elkezdtem Hunglisht beszélni...) és erre aztán nem tudtam nemet mondani...
A találkozó ezúttal a város szélén volt az erdős övezetben (emlitettem már, hogy Connecticut egészen legyűgözően gyönyörű hely, főleg tavaszi napsütésben?); a lufikkal feldiszitett postaláda volt a jel, amit harmadik körre meg is találtunk... Először egy kis hidon kellett átsétálni egy nárciszokkal szegélyezett patak felett, és aztán a fák közül előbukkant a házikó, ami első látásra egy az egyben a Hófehérkét idézte az emlékezetünkbe; az ablakokon csillogott a nap, moha nőtt a tetőn, és a kis kertben a tobózódó tavaszi virágok között pici szürke vizköpők és sárkányfiókák gubbasztottak.
Természetesen odabenn még elképesztőbb volt az egész; hosszú, vékony ház, alacsony tetővel, csupa ablak az egész, ahol meg nem ablak, ott fa burkolat, és nyikorgós padló; minden gerendát szines izék bigyók és csecsebecsék boritottak, a szabad felületeket szobanövények burjánzottak, egy kis csipkés teritős asztalon gyümölcs, sajt és tea várt ránk, az ablak alatt piros kardinálispintyek kosztoltak a madáretetőből, ja és emlitettem már azt a néhány tucat gitárt, amik a ház utának tulajdonát képezik?
Otthonos, barátságos kis hely.
És még barátságosabb kis csapat.
Liz nyitotta a mesélést egy japán mitosszal (a Nap elbújik és visszajön - sajnos nem sikerült megküzdenie a japán nevekkel, de maga a mesélés egész jó volt, főleg mert imádom ezt a történetet) (most mindenki mélyedjen magába és mondja ki tizszer gyorsan egymás után hogy Amateraszu Ómikami) (Kati, te nem érsz)
Utána jöttem én; részemről még mindig az Istenhegyi székely leányt gyakorlom, remélve hogy majd összeáll egyszer a közeljövőben (mondjuk a konferenciára). De még darabos állapotban is tarol, hehe.
Sarah megint afrikai mesét mesélt, és megint levett minket a lábunkról (egy asszonyról szólt, aki leopárddá tud változni, kell többet mondanom?); Spencer a tavasz örömére az első holland tulipánok történetével rukkolt elő, még képeket is hozott hozzá. Sheryl, a házigazdánk egy nagyon jópofa történetet mesélt egy szabóról és a kabátjáról (ami egyre kisebb és kisebb lesz mig végül csak egy gomb marad belőle...), Lynn pedig Démétér és Perszephoné mitoszát, mert mégiscsak tavasz van (hozzáteszem, nekem mindig a Maurice Druon-féle verzió marad az igazi, ahol Démétérnek mindig piszkos a körme, Perszephoné pedig egy unott tinédzser, aki egy év múlva úgy jön vissza, hogy "Én vagyok az Alvilág Úrnője!" - tiszta goth XD )
Ezen kivül mindenkinek vinni kellett valamit a találkozóra, ami a tavaszt juttatja az eszébe; volt barka, tojások virágmaggal, árvácska, meg az én bokacsengőim, amik a téli csizma elmúltával visszakerültek a helyükre, és vidáman csilingelnek :)
Jó kis gyűlés volt, igaz tavaszi mesemondás. Éljen éljen.
Vissza a házihoz.

2008. április 12., szombat

Nudli, gomba és varázsfű

(Milyen ártatlanul hangzik, ugye? ;)

Úgy döntöttünk, elegünk van az egyetemi kajáldából, ahol mindig csak pizza van, hamburger, szendvics, meg saláta a csirlidereknek - igy hát taxiba vágtuk magunkat, Khine (Burma), Weiwei (Kina) meg én (Magyarország), és elmentünk egy vietnami étterembe vacsorázni. Semmi fancy, csak némi meleg kaja.
Az estet bevásárlással kezdtük a vietnami étterem és a thai büfé között elhelyezkedő ázsiai szupermarketben (emlitettem már, hogy mindenem a globalizáció? Milyen unalmas lenne az élet nélküle...). Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere; Khine egy rakat azonositatlan kaját halmozott a kosarába, és mindkét csaj nagyon tudott örvendezni olyan termékeknek, amikről azt sem tudtam megállapitani, eszik-e őket vagy isszák... Weiwei próbálta nekem elmagyarázni, melyik micsoda, de az iható zselé már neki is sok volt...
Igy felszerelkezve átsétáltunk az étterembe, és rendeltünk magunknak kiadós vacsorát (részemről csirkés zöldséges szószos nudlit - az étterem a nudlira specializálódott, vagyis noodle-re, ami mindenféle ázsiai tésztákat jelent) (Inuyasha mennyország XD ) Miközben vártunk a pincérre, úgy döntöttünk, belekóstolunk a napi zsákmányba; Weiwei megismertetett a száritott, gyümölcsizű marhahússal, amit ő amolyan chips-pótlékként, nassolás céljából fogyaszt (nem volt rossz, csak kissé száraz), Khine pedig kinyitott a kedvünkért egy doboz "harmat a varázsfüvön" nevű iható zöld zselét. Na, ez egy olyan étel/ital/dolog, aminek az izét és állagát minden próbálkozásom ellenére sem sikerült semmi ismert dolog izéhez kötni; azt hiszem, a "természetes műanyag" illene rá a legjobban, mindenféle pejorativ értelem nélkül... (állagára nézve pedig a "zselékockák úszkálnak takonyban", ami eleve aláaknázta a szivószállal való fogyasztást...)
A pincér kis hiján gutaütést kapott, amikor visszajött a vacsorával, és egy halom kaját talált az asztalon; de nem szólt semmit, mert megmagyaráztuk neki, hogy én most épp ázsiai kultúrát tanulok...
A vacsi isteni volt (végre normális kaja!), a társaság remek, vidám péntek estét töltöttünk a csajokkal... igazi girls' night out, ázsiai módra.

2008. április 11., péntek

Nagy hír

(Nem, nem az a nagy hír. Bocs anya, a nagymamaság még odébb van.)

Dobpergés, dobpergés.
Mivel már mindenki azt kérdezgeti, mikor tolom haza a képemet, gondoltam, bejelentem, hogy végre kiderült a nyári program: megkaptam az A.V. Davis ösztöndijat, ami tiz hét kutatómunkát szponzorál nekem itt a Trinityn, szállással együtt. A kutatási tervem abból áll, hogy... mesemondó rendezvényeket látogatok, és mesemondókkal beszélek... ;) (Nem, nem vicc. Antropológia.)
Szóval a hazatérés végleges (vagy nem) dátuma: Július 20.
Éljen éljen :D

Romantikus találka

A gyönyörű, balzsamos tavaszi éjszakában találkoztunk, a szkunk meg én.

(Haha, egy újabb egysoros a Trinity életéből)

(Szkunk fehér volt, fekete hassal, és pici méretéhez képest meglehetősen zajos; a lehullott levek között turkált elemózsia után. Közelebb akartam óvakodni miközben olvadoztam a gyönyörűségtől, de figyelmeztetve lettem, hogy távolról is eltalál... igy aztán mindketten elballagtunk a magunk dolgára.)

Sharing the Fire hetedik felvonás - Találkozunk az úton

A záróünnepség a féktelen vidámság (jó sok zenével és mindenféle gratulációkkal) és a szomorúság (a szokásos útnak indulás előtti melankólia és a nemrég elveszitett mesemondókra való emlékezés) furcsa és kedves keveréke volt; megnézegettük a fényképeket, amiket szemfüles lesifotósaink készitettek a hétvége alatt.
A plusz meglepetés három diák mesemondó volt, akiket külön erre az alkalomra hivtak meg, és életükben először álltak valódi szinpadon. Az első egy egyetemista, jövendőbeli tanárnéni volt, aki egy indián mesét mesélt a kolibriről; pici, törékeny csaj volt, de jól állt a szinpadon, és szimpatikus volt a mese is.
A második csajról őszintén szólva nem tudom, hogy került a szinpadra; lehet, hogy csak nagyon lámpalázas volt szegény, de nem kötött le igazán (arról mesélt, hogyan találtak az öccsével denevért a lakásban).
A harmadik viszont mindent vitt. Egy kissrác volt, szerintem tizenkettőnél nem lehetett idősebb; egy stand-up comedy-be hajló történetet adott elő; nem tudom, ő alkotta-e, vagy irták neki, de teljes mértékben úgy adta elő, mint aki ott helyben találja ki; pimasz volt, szeplős és vigyorgós, és tiz percen keresztül szakadtunk a röhögéstől.
Végül aztán csak rávettük magunkat a búcsúzkodásra és az indulásra; szétszéledt a szines társaság, cimet és kártyán cseréltünk, és kisétáltunk a szürke, szemerkélő New England-i esőbe, amiről két napon keresztül nem vettünk tudomást...

Sharing the Fire hatodik felvonás - Sziporkák és csillagok

Kis keresgélés után még időben sikerült megtalálnom az előadótermet - kicsi volt és barátságos, akárcsak a néni, Barbara Lipke, akit odarendeltek hogy konferáljon fel. Volt pohár viz, asztalka a handoutoknak, többre nem is volt szükségem... az emberek gyülekezni kezdtek; egy tucatnál nem nagyon számitottam többre, de a terem csak telt és telt, és mire észbe kaptam, már a földön is ültek... (harminc-egynéhányan, abból itélve, hogy minden handoutom elfogyott). És amikor már épp felturbóztam magam a kezdéshez, kinyilt az ajtó, és besétált még valaki.
Brother Blue.
Úgy értem, BROTHER BLUE.
Oké oké, mély levegő, nem berezelni egy két lábon járó legendától, nyugi nyugi, azért vagyok itt hogy jól érezzem magam, és mindenki mosolyog és kedves és király lesz az előadás tanár úr kérem én készültem és gitározni tanulok és besétál Jimmy Hendrix, jajistenem levegőt...
Huh.
Na itt álljunk meg egy szóra; megigértem, hogy Brother Blue-ra még visszatérek, csak hogy átérezzétek a sokkot. Hát kéremszépen.
Az angolok ezt úgy mondanák, hogy "he is the real thing". Amióta betettem a lábam ebbe az országba (sőt, már jóval előtte is) mindenfelől azt hallottam, hogy Blue igy és Blue úgy, és Blue ez meg Blue az. Az ő nevétől hangos a szakma (amikor Lethannel Bostonban voltunk, mást se néztünk az utcán, csak azt, hogy hátha belefutunk valamelyik utcasarkon). Ha van atyja az amerikai mesemondásnak, akkor ő az. Pont. Nem alapitott semmit, nem elnöke semminek, nem adott ki semmit - ellenben egész életét az utcán töltötte és történeteket mesélt. Ennyi. Régimódi, klasszikus, nagybetűs, izig-vérig kóbor mesemondó. Egy öreg, fekete bácsi, tetőtől talpig kékbe öltözve; mindannyiunk nagypapája, mestere és őrangyala; a komédiás a pillangóval (igen, ugyanaz a totemállata mint nekem, hehe), a mutatványos a kék napszemüvegben, Afrika és Amerika és Európa és Ázsia egy személyben, sziv és lélek és pimaszság és természetesen - velejéig trickster. Ahogy az egyik ismerős megállapitotta: "the loose cannon" - azt csinál amit akar, akkor amikor akar, fittyet hányva az égvilágon mindenre, de odafigyelve minden másra...
(Mellesleg, mint már emlitettem, tanit a Harvardon, és a tenyerén hordozza a mesemondó világ - könyvek jelentek meg róla, és Brother Blue a mesemondó hagyomány továbbélésének két lábon járó szimbóluma)
Nohát, ő ült be az előadásomra, az első sorba, feleségestül, széles vigyorral.
Még el kellett kocognom a táskámért; útközben szembe jött kedvenc Leeny nénim, aki összecsapta a kezeit "Te jó ég, te lány, lélegezz, lélegezz!" Megölelgetett és hátba veregetett, és aztán útnak eresztett "Give them hell honey".
És belecsaptam.
Életemben ilyen jól nem éreztem még magam szinapdon. Végigálltam a másfél órát; ha leültem volna, nem látnak a hátsó sorokból, de kivételesen nem bántam, hogy állni kellett. Magabiztosnak éreztem magam és lelkesnek, és nagyon, nagyon élveztem magukat a meséket... (most már eléggé beleszoktam az angol verziókba - nem kell szavakat keresgélnem, csak szabadjára engedni a történetet, és engedni hogy szaladjon). A közönség érdeklődő volt és lelkes, ami egy kisebb csodával ér fel, tekintve hogy a konferencia utolsó előadása volt, ráadásul közvetlenül az ebéd utáni cukorkómában... (hat előadás zajlott párhuzamosan, úgyhogy külön nagy szó, hogy telt ház volt - hiremet vitték akik hallottak régebben, más magyarázatot nem tudok. Mindenesetre jópofa dolog egzotikumnak lenni...)
Ugyanaz a sorozat ment le, mint a Timp konferencián: Bús Királyfi, Tündér Ilona, Bátorkő, Fehérlófia, Garabonciások. Emlitettem már, hogy rettentően élvezetes Fehérlófiát mesélni angolul? Nagyon vagányul hangzik! (nevek változatlanul magyarul, természetesen) A gesztusok a helyükön voltak, a közönség mosolygott ahol kellett és frászt kapott ahol kellett (haha); amikor népdalt énekeltem, az egyik nő elsirta magát (magyar családból, hát persze); mindenhonnan csillogó tekinteteket láttam és mosolyt. És Blue széles vigyorát a bólogatással.
Egy óra alatt lement a műsor; az utolsó harminc percet meghagytam kérdéseknek és beszélgetésnek. Hát, abból aztán volt bőven. Mindenre kiváncsiak voltak, ami Magyarországgal és a magyar folklórral kapcsolatos; megnézegették a magyar könyveimet, és kiosztottam a handoutot is, amit nagyra értékeltek (ezen a konferencián nem voltunk olyan szépen ellátva handoutokkal, mint Utahban, hehe), főleg a térképet a mesékkel.
Klassz volt, na.
És Brother Blue felállt és megtapsolt, és előadás után odajött beszélgetni (kicsit sem kápráztam, á dehogy). Már maga ez a tény elég lelkendeznivalót szolgáltatott volna az elkövetkező hónapokra, de kedvenc kék tricksterünk persze nem hagyta ennyiben - dicséretet is kaptam tőle, nem is keveset. Szép hosszú listám van róla (igen, felirtam, amikor sikerült a nagyterembe visszatámolyogni a nagy eufóriában) - azt mondta, gyönyörűen mesélek, és remek volt az előadás (G-R-E-A-T, igy lebetűzte), hogy szép hangom van és örül hogy végre valaki nem hány cigánykereket mesélés közben, hanem a történethez illő gesztusokat használ; azt is mondta, hogy akárhová megyek, mindig lesznek majd emberek, akik meghallgatnak... (ajjaj, kezdek önfényezésben úszni - de mit csináljak, ezt mondta, és ez már a Readers Digest röviditett verzió...). Közben persze mások is örvénylettek körülöttem és kérdezgettek; valaki azt akarta tudni, hány éves vagyok, és nem akarta elhinni, hogy csak 22 (Blue meg letorkollta, hogy "a csillagokat sem kérdezi senki, mennyi idősek"). Szóval nagy élmény volt, na. Dicsekvés vége, becsszó.
Ezek után már csak a záróműsor volt hátra.

(A kínai mesemondó hagyományban van egy kifejezés arra, amikor önálló mesélővé válik az ember - úgy hivják, "jumping the dragon gate", "átugrani a sárkánykapun" - egy régi legendából ered, mely szerint a tengerben valahol van egy kapu, amit sárkányok őriznek; és ha egy közönséges hal elég ügyes és gyors hozzá, hogy kicselezze őket, és átússzon a kapun, ő is sárkánnyá változik. Ezt a kifejezést használták rá, amikor egy fiatal mesemondó megtette az első nagy lépést a mesterré válás felé, amikor átesett a tűzkeresztségen.
Sárkánynak érzem magam.)

2008. április 10., csütörtök

Sharing the Fire ötödik felvonás - Mesék és történetek

A vasárnap reggeli keynote előadó nem más volt, mint a mi saját Lee-Ellen Marvin barátosnénk a levelezőlistáról. A beszéd cime pedig Storm Fool volt (szó szerint viharbolond, de én inkább úgy forditanám, hogy bolond a viharban): azok után az indián mesemondók után nevezte el, akiknek elsődleges feladata volt a téli hónapokban vadásztábortól vadászátborig vándorolni a zord időjárásban és hozni-vinni a legfontosabb hireket (vagyis egyszerre töltötték be a tévé, a rádió, az internet és az iwiw szerepét... és azért hivták őket viharbolondnak, mert egyszercsak előbukkantak a hóból és a ködből...). Arról beszélt, hogyan alakulnak ki a történetek a jelen kor eseményeiből és a történelemből, és hogy miért van még mindig fontos szerepe az élőszónak a hirek közvetitésében akkor is, ha van tévé, rádió és internet. Nagyon tanulságos kis előadás volt; azt hiszem mindenki úgy jött ki a teremből, hogy egy kicsit büszke volt és egy kicsit storm fool-nak érezte magát...
Megkezdődtek a műhelyek; első körben Karen Glass csoportjához csatlakoztam, aki arra tanitott minket, hogyan kell történelmi eseményeket mesélhető szösszenetté komponálni (és demonstrálta is, eléggé lenyűgözően). És nem csak osztotta az észt: rávett minket is, hogy válasszunk egy történelmi eseményt, és dolgozzunk az ötlettel egy kicsit; párokban beszélgettünk és ötleteltünk, és néhány egész érdekes dolgot tanultam az egész folyamatról, amik majd nagyon hasznosak lesznek, ha mesemprogramot állitok össze történelemórákhoz (többek között rávett minket, hogy a félkész történetet állitsuk fejre és nézzük meg az ellenkező oldalról is - igy sikerült szert tennem egy mesemagra - tatárjárás tatár szemszögből...)
Egy kellemes ebédelés után pedig már nem is volt más hátra, mint belecsapni a lecsóba, és megkoronázni az egész hétvégét - elérkezett a saját előadásom ideje...

Sharing the Fire negyedik felvonás - Második esti mesék

A szombat este OLIO-val zárult; amíg gyülekeztünk, egy gitáros üldögélt a szinpadon, és történeteket énekelt - meg is teremtette rögtön az alaphangulatot...
Mielőtt belecsaptunk volna a mesemondásba, kihirdették, hogy Ann Shapiro kapta az idei Brother Blue díjat (taps neki, megérdemli), és kedvenc Kék Testvérünk felkocogott a szinpadra tartani egy kisebbfajta magánelőadást, míg pici, fehér hajú, törékeny és hallgatag felesége el nem kergette a mikrofontól, hogy hagyja érvényesülni a fiatalokat is...
Robert Perkins nyitotta a sort egy saját történettel - arról mesélt, hogyan érintett meg a kenujából egy úszó fehér farkast az egyik északi-sarki útja során... (hát a lélegzetem is elállt *irigykedik*) (hivatásos világutazó, hm, nem rossz karrier...)
Kedvec, csendes Cris Riedel-ünk volt a második fellépő egy Cherokee mesével (negyedrészt indián ő maga is) - az ilyesmiből sosem elég, főleg ha szépen és beleéléssel mesélik... (ja, és trickster trickster - Oposszum és a farka)
Slash Coleman előadása számomra leginkább a "furcsa, visszemlékezésszerű izé" kategóriába esett - novellának kiváló lett volna, mesemondásnak kevésbé volt szórakoztató, viszont szépen beszélt.
David MacPherson egy klasszikus "Halál és Élet sétálnak az utcán" történettel rukkolt elő (csak a csattanót vártuk hiába a végén...) - nagyot dobott a dolgon, hogy nekem a Halál most már örökre Mr. Death marad, a vörös hajú csajjal a nyomában...
Az estét Leeny Del Seamonds zárta - a kedves, nagy hangú, félig spanyol nőszemély, aki egy szines forgatagban árasztotta el a szinpadot, és egy dominikai történettel rukkolt elő, amiből kiderült, hogy minden háztartás feje az asszony (és végre a büszkeségükben sértett feministák is örvendezhettek egy sor). Klasszul mesél a hölgy, és valódi jelenség...
És az estének még nem volt vége: szétoszlott a tömeg, és elkezdődtek a kötetlen mesélések (swapping); minden témának külön szobája volt. Én magam az "Elindultam világot látni" csoport mellett szavaztam, mert az volt az egyetlen, amihez hirtelenjében hozzá tudtam szólni... kedves kis csoport gyűlt össze, mesemondó tanártól egyetemista lányokig (végre az én korosztályom is nagyobb számban képviseltette magát) - hallottunk mindenféle történetet, Kolumbusztól indián meséken át személyes anekdotákig és viszont; én magam előadtam életem első stand-up comedy-jét arról, miket éltünk át, amikor megérkeztünk a Trinityre... (olvassatok vissza a blog elejére - tudom, rég volt...). Sikeres volt, jókat kacarásztak rajta a többiek, én meg ezt is kipipálhatom a listán (egyszer mindent ki kell próbálni - sosem gondoltam hogy sandupolni fogok, de ez egész jópofa volt, ha nem is érzem annyira magaménak, mint a klasszikus mesemondást...)
És jgy zárult a második nap.
(Ágyba való beájulással, természetesen)

Random tudósitás a Trinity campusán zajló vallásháborúkból

A wiccások ellopták a buddhisták gyertyáit az esti szertartáshoz a katedrális alagsorában.

2008. április 7., hétfő

Sharing the Fire harmadik felvonás - Kurdok, rabbik, dalnokok

A szombat reggel egy kellemes, közös reggelivel indult; eperdzsemes piritóst majszolva sétáltunk fel-alá a bazárrá alakitott folyosón, nézegettük a különféle mesemondó szervezetek plakátjait, a kipakolt könyveket, CDket, csecsebecséket és színes ruhákat (kisértetiesen hasonlított az egész a Stardust kezdő jelenetére a tündér-vásárral; még a sok fura figura és csodabogár is a helyén volt, közöttük a Tarkabarka Hölgy szines csikos harisnyában és piros szoknyácskában, haha) Puszi-pacsi az érkező ismerősökkel, akik kihagyták az előző estét; szépen lassan gyülekezett a tömeg az első előadásra...
Minden konferenciának van egy keynote teller-je, aki reggel elmondja a nap üzenetét, mielőtt mindenki szétszéledne a műhelyekre. Szombat reggel ez a személy Susan Klein volt ("Tudok róla, hogy a képen szőke a hajam") - kaján, nagyszájú, ízig-vérig mesemondó nőszemély, aki rákönyökölt a pultra és megmondta a tutit az egybegyűlteknek arról, hogyan álljanak hozzá a mesemondás évezredes hagyományához ("Szolgáljátok a történetet"). Annak ellenére, hogy elképesztően elegánsan volt felöltözve, és teljesen odaillett a szállodai környezetbe, ő is megjárta annak idején a mesemondók útját - kocsiban élt, búzaföldeken aludt, és hónapokat töltött Alaszkában az indiánok között... Mondott sok okosat, vicceset, szépet és jót; többek között figyelmeztetett minket, hogy becsüljük meg magunkat, és nyugodtan kérjük meg az árát a munkánknak, mert "A mesemondás nem nebáncsvirágoknak való" (Storytelling is not for sissies - Akár papírkutyának is lehetne forditani...).
Ezzel a mottóval útnak indulva úgy döntöttem, első körben Diane Edgecomb előadásra látogatok el, melynek címe Kurd mesék - Gyűjtéstől publikálásig volt (minden másfél órás szekcióban öt vagy hat előadás zajlott párhuzamosan - higyjétek el, nem volt könnyű választani...)
Sikerült beleválasztanom a sűrűjébe. Diane-ról kiderült, hogy szőke copfos, hosszúszoknyás, eleven hölgyemény, aki érti is amit beszél - nincs rá végzettsége ugyan, de lényegében antropológusként dolgozik, vagyis megy, meg sem áll Kurdisztánig, és meséket gyűjt, első kézből, a saját nyelvükön (és mellesleg emberjogi aktivista - de a mesemondás volt előbb). Másfél órában mesélt nekünk a kalandjairól (szőke amcsi nő Kurdisztánban, hehe), a gyűjtésről, a mesékről és mindenről, ami az első utazástól a könyve kiadásáig vezetett (igen, megvettem - elképesztő könyv, reeeengeteg kurd mesével, éljen éljen). Nagyon megérte bemenni az előadására; utána még beszélgettem vele egy darabig.
Rövid ebédszünet és további bazározás után Ann Shapiro műhelye mellett szavaztam; őt már ismerem virtuális úton (segitett szervezni a novemberi fellépéseket, és nemrág egy cikket is irtam neki az újságba amit szerkeszt); élőben kiderült róla, hogy kedves, nagy szemüvegek mögül pislogó asszonyság, klasszikus tanitónéni. Az előadás arról szólt, mit válaszoljon az ember, ha felteszik neki a kérdést: "Ugyan miért fizessen meg egy iskola egy mesemondót?" Nagyon hasznos és élvezetes kis műhelymunka volt; arról beszélgetütnk, hogyan segiti a gyerekek szellemi fejlődését a mesemondás, és hogyan járul hozzá az olvasás és szövegértés fejlődéséhez. Nem csak az előadás volt rettentően hasznos, hanem a csapat is érdekesnek és barátságosnak bizonyult; néhány játékot is kipróbáltunk, és vigan báboztunk vagy húsz percen keresztül... (én egy békával voltam)
A nap utolsó műhelymunkája ismét a kultúrák találkozásának jegyében telt, legalábbis számomra - Rabbi Rachmiel Tobesman tartott egy kis zsidó mesemondást az érdeklődők pici ám lelkes csoportja számára (érdekes hozzátenni, hogy a feminista keménymag tüntetőleg nem jött el, mert a rabbi nem fogott kezet velük - hát, csak sajnálni tudom őket, nem tudják, mit veszitettek) (igen, még mindig ellenszenvvel viseltetek a harci feministák iránt). Rabbi Tobesman nagydarab, vörös szakállas úriember - csak jót tudok róla mondani. Intelligens, jó humorú, emberszerető, kedves óriás, akinek legfontosabb mottója igy hangzik: "Amig az emberek számára jelent valamit a történet, amit mesélek, addig nem érdekel, mi a vallásuk". Le a kalappal előtte. Arról beszélt, hogyan lehet egy "zsidó mesének" üzenete és jelentése mindenféle emberek számára, felekezetre való teljes tekintet nélkül (ő maga is mesélt már a katolikus mesétől kezdve mindenhol - sokan fújolnak is érte rendesen, de én csak azt mondom, tapsot neki). Végre valaki, akinél megfér az ortodox vallásosság és a józan ész egymás mellett. Egyébként pedig lenyűgöző mesemondó, lenyűgöző mesékkel. Taps taps.
Hát, ez volt a műhelymunka a szombati napra.
Egy baráti beszélgettésel töltött kiadós vacsora után pedig elkezdődött az esti banzáj...

Sharing the Fire második felvonás - Első esti extravaganza

(Egy bögre tea után, némiképp feléledve és fellekesülve a konferencia emlékanyagának kicsomagolásán, ami szépen be is teritette a padlót Storytelling magazinokkal és névjegykártyákkal)
(Ugye milyen jó szó az extravaganza? Katától loptam. Tőle kérdezzétek, mit jelent :D )

Az estet némi ír zene nyitotta - hegedű, cimbalom, bodhrán, csak hogy megalapozzák az amúgy is vidám és szertelen hangulatot (a dobon Simon Brooks játszott, ő is ismerős a listáról, végre láttam élőben is) (fiúk, a ma esti szentencia: ha olyan hangszert akartok, ami állati jól áll a kezetekben, kezdjetek bodhránon játszani, van benne valami, ami macsóbb a gitárnál és a szaxofonnál). Gyerekek ugrabugráltak fel és alá, és a felnőttek... nos, ők is.
Mindenféle megnyitó beszédek, köszöntések, fogadtatások, bejelentések és kijelentések után végül sor került az esti koncertre is. Simon nyitotta a sort - Az el nem mondott történet és az el nem énekelt dal, ez volt a mese cime, és hallani fogjátok tőlem is, mert ellopom szemérmetlenül - alig fél órája voltam a konferencián, és máris gazdagodtam egy gyöngyszemmel...
Meredith Bird Miller egy dél-amerikainak saccolt népmesével lepett meg bennünket (a jaguárból és a rákból ítélve), szintén nagyon élvezetes kis darab (a népmesék világában roppant népszerű a motívum, amikor valakinek kirepülnek a szemei... úgy tűnik, a közönség soraiban is sikere volt).
Uncle George Radcliffe bácsi a Tigrisbajusszal lepett meg minket (meg azzal is, hogy egyes szám első személyben mesélt, pedig a főszereplő nő - szerencsére nem csak én kuncogtam, amikor a férjéről áradozott... de a mese még így is nagyon ott volt a helyén) (vannak akik már hallották tőlem, mások majd fogják - dióhéjban arról szól, hogyan szelidít meg egy nő egy tigrist, hogy megszerezze a bajuszát egy varázsitalhoz a férje/fia számára).
Jean Armstrong egy szép csattanós stand-up comedy-t produkált a szingli témában (külön érdeme volt, hogy elénekelhettük a madár-felrobbantós áriát a Hófehérkéből); jópofa csajszi, és remekül mozgott a szinpadon - kiderült, hogy táncos, hát azért.
Roberta Burke egy gyönyörű görög mesével lepett meg bennünket a virágokat síró lányról (a végén pedig eltöprengtem, hogy csak nekem rontja-e le a katarzist, amikor bemonják a copyrightot a "boldogan éltek" után - de hát az amcsikat egyszerűen nem lehet a copyrightról levakarni, még akkor sem, ha népmeséről van szó)
Az estet Cora Jo Ciampi zárta; na, ő egy tipikus szupernagyi. Modern Hamupipőkét mesélt (és általában engem az ilyen modernításoktól kiver a víz, úgyhogy külön nagy szó, hogy ez tetszett) - negyed órán keresztül dőltünk a röhögéstől. Nem volt különösebben magas röptű - de maga a tény, hogy egy tűzrőlpattant nagyi mesélte, elvitte a hátán az egészet, és a végén már a könnyeinket törölgettük (és utána meg is kértük kollektive, hogy legyen a jótündér keresztanyánk...)
Miután a "nagyok" vastaps kíséretében elhagyták a színpadot, a mikrofon átkerült a közönség kezébe (ami nem volt nagy különbség, tekintve hogy a konferencia résztvevőinek kilencven százaléka mesemondó) - mindenki bedobta a nevét egy kalapba, amiből aztán sorsot húztunk, és mindenkinek volt öt perc hírneve. Móka és kacagás, játék és mese. Volt abban a turmixban minden, személyes anekdotától népmeséig - a három varázsló és az oroszlán szokás szerint tarolt, és a macskaimádók kigyönyörködhették magukat A macska és az asszony afrikai történetén (meg a feministák is, mivel a sztori végére kiderül, hogy az asszony a tápláléklánc abszolút csúcsa).
Miután elfogyott az idő, a mikrofon és a jelentkezők, Karen grabancon fogott, és magával vitt a nemhivatalos, titkos és rejtett esti partira (ami nem is volt annyira rejtett, mert a fél szállodát felforgattuk dugóhúzóért) melynek Tony volt lelkes és némileg hanyag házigazdája a szálloda egyik előkelő magánlakosztályában. Mire odaértünk, már minden ülőhelyen és a padló nagy részén is mesemondók terpeszkedtek, sört és bort ittak, perecet rágcsáltak és vígan beszélgettek. Az éjszaka nagy része ismerkedéssel telt - mindenféle bemutatkozó játékokat játszottunk (mindenki mondja el, hogy kapta a nevét, mi volt a legsikeresebb fellépése, és mondjon egy történetet, amit még senki nem hallott) (igen, a mesemondók valóban ilyen jámbor fajta, nem kaptok részeg tivornya-részleteket emailben sem, sorry). Gurultunk a nevetéstől, és jó sokat tanultunk egymásról. Sikerült a társaságot az Amerikába való megérkezés részleteivel elszórakoztatni; az ágyneművásárlás dicső története egészen lázba hozta őket...
Végül hajnali egy óra felé kerültem ágyba, és már csak elájulni volt erőm; nem tudom, ki hivott fel hajnali kettőkor, de nem voltam érte hálás...
Reggel kevéssé frissen, ám nagyon lelkesen tértem magamhoz; előttünk állt az egész konferencia...
(Elájul. Folyt. köv.)

Sharing the Fire első felvonás - Utazás tűzön-vízen

Na, megint felszívódtam a hétvégére.
Sharing the Fire Storytelling Conference (igen, egy újabb mesemondó konferencia, aki tud a Sharing the Fire-re valami hangzatos ferdítést, az szóljon, addig meghagyom angolul...), Nashua, New Hampshire (ajánlom a Google térképeket, ha érdekel valakit, de ne izguljatok, a buszos se tudja, hol van, csak a mesemondók, de hát ők meg a mesék mentén navigálnak ugye)
Hűha, azt hiszem nem azon melegében kéne gépelnem ezt a bejegyzést, mert nem rendelkezem megfelelő mennyiségű superlativussal (hát, sebaj, szorít az idő, maximum újrahasznosítom őket)

Szemerkélő esőben vágtunk neki az utazásnak, egy hartfordi mesemondó meg én (volt olyan szíves és elfuvarozott a konferenciára meg vissza, hogy ne kelljen a busszal bajlódni - igen, még mindig botrányos ideát a tömegközlekedés); két és fél órába telt háztól házig jutni, de persze volt miről beszélnünk...
A helyszín ezúttal egy hatalmas, puccos hotel volt (tudjátok, az a fajta ahol már eleget fizetnek a portásnak, hogy mindig mosolygós és udvarias legyen, és élő virág van a vázákban) - alig érkeztünk meg, éles visitással már a portán eltarolt egy Meg Gillman nevezetű forgószél (az ő workshopján voltam Utah-ban, ha dereng valami), és szorosan mögötte Karen Chace, akit a listáról már régóta ismerek, és most végre találkoztunk személyesen is. Meg is lett alapozva rögtön a családias hangulat; már kézről kézre jártam, mielőtt egyáltalán eljutottam a szobámig... egyébként mókás volt a hely: három napra a puccos szálloda valami mesebeli kis zuggá alakult, és a csillogó falak és elegáns függönyök között mindenféle fura, szines ruhákba öltözött figurák rohangáltak - kezdem megszokni a látványt, sőt, igazából otthonos, meleg érzéssel töltött el megint a csodabogarak között lenni...
És azon a ponton megszűnt a valóság, és vele a külvilág; és megkezdődött a Sharing the Fire.
(Sorban a 27., és a résztvevők számára nézve minden idők legnépesebbje - ma este azt is megállapitották totálisan pártatlan - khm - résztvevők, hogy minden idők legjobbja is az idei volt, ez persze az én szempontomból mindenképpen igaz...)
A szobán két másik mesemondó csajjal osztoztam (így jót spóroltunk mindannyian - ne akarjátok tudni, egyébként mennyibe került volna...) - volt benne minden ami szem-szájnak ingere, de nem láttam belőle sokat, mert csak ájulásszerű álomba zuhanás céljából tártem vissza mind a két nap... na mindegy.
Rögtön megérkezés után belevetettem magam az érkező forgatagba; sikerült regisztrálnom, és megkaptam a programcsomagot (miután Z és Cs alatt nem találtuk, végül a V betűnél lett meg - akárhogy igyekszem, az amcsik még mindig össze tudják keverni a neveimet...) Volt egy kis vacsora is, bor és sajt és gyümölcs (valójában nem vacsorának szánták, de élelmes kollégista bármiből be tud lakmározni, ami ingyen van - szemérmetlen pusztitást végeztem a mozzarella és az áfonya között...) Evés közben minden irányból random mesemondók ugrottak a nyakamba üdvözlésképp; sokukat már ismertem Utah-ból, másokat aztán ők mutattak be nekem, és szép mosolygósan elismételtem pár tucatszor életem és utazásaim rövid történetét (és egyre rövidebb és rövidebb lett minden alkalommal, mert versenyeznie kellett a számért a sajjtal és a keksszel).
A szemem sarkából persze rögtön kiszúrtam az életre kelt legendákat is - a konferencia rendszeres vendége Brother Blue (róla még jóóóó sokat fogok áradozni; elég legyen most annyi, hogy ha klasszikus, utcán mesélős, fel-alá vándorlós, minden szabályt megszegős, legenda-éneklős mesemondót akartok hallani, na akkor ő az - mellesleg tanár a Harvardon, hehe)
Rövid idő alatt sikerült sok érdekes emberrel és mégtöbb nagybetűs csodabogárral megismerkednem; rögtön a szivembe zártam Tony Toledo-t például (miután kihevertem a szivinfarktust amit okozott, amikor Karen bemutatta - ő ugyanis elkövette azt a hibát, hogy "ez itt Tony, teljesen ártalmatlan" mire Tonyból kibújt a trickster és a frászt hozta rám egy rögtönzött "közveszélyes őrült" jelenettel...), vagy a csendes és titokzatosan mosolygós Crist, és még vagy két tucat másik embert...
Végül aztán, a vacsora végeztével, mindannyian letelepedtünk a konferenciateremben egy kis esti mesemondásra...
(Tarkabarka Hölgy lefejeli a billentyűzetet - sjgfsd,hefvbls,zwls,jf - és elalszik. Folyt. köv.)

2008. április 4., péntek

Three, two, one - ír dzsem

Komolyan mondom, ki sem látszom a háziból, szégyenletes. Most például világzene tanárbácsi kötelezővé tette, hogy szerda este ír kocsmába menjünk zenét hallgatni.
Sajnáljatok, sajnáljatok!
(Na jó, inkább ne. Sajnáljátok azokat a kis pelenkásokat, akik még nem ihatnak Guinness-t, hehe...)

Hát én jó kislány módjára tegnap este szépen betaxiztam a városba (és nem lepődtem meg, hogy senki más nem tolta oda a képét - most szóljatok hozzá, kell annál jobb jellemzés a buta csirlidereiről, mint az, hogy nem mennek el egy kötelező ír kocsmázásra?...)
A kocsmáról kiderült, hogy a város legpuccosabb étterme (valójában valahol a csehó és a restaurant között félúton - hatalmas hodály faépület mindenféle zegzugokkal - amikor megkérdeztem az ajtóban álló pincérnőt, hol vannak az ír zenészek, csak annyit tudott mondani, hogy "Hát, ott kell lenniük valahol hátul...")
Végül sikerült megtalálnom az íreket; a bár mögötti sarokban rejtőztek egy félkörös, féhomályos beugróban, kör alakba rendezett székeken üldögéltek és hangoltak (hozzá kell tenni, a kör közepét három gigantikus kancsó sör alkotta a hozzájuk tartozó poharakkal). Voltak vagy egy tucatnyian, két nő, két fiatal srác, egy anyuka a kisbabájával és egy rakat felnőtt férfi. Odhúztam egy bárszéket a legközelebbi asztal sarkához, és leültem, várva, hogy történik valami. Közben azzal múlattam az időt, hogy listát írtam a hangszerekről - azután két perc elteltével körülnéztem megint, és végképp feladtam a dolgot. Az első óra alatt folyamatosan érkeztek újabb meg újabb emberek újabb meg újabb hangszerekkel; ráadásul összevissza cserélgették is őket, és még két órával később is képesek voltak mellényzsebekből meg gitártokokból újabb és újabb szájharmonikákat és csettegőket előrántani...
A lista valahogy így nézne ki: 3 gitár, 5 harmonika, 1 ír dob, 1 nagybőgő, 1 hegedű, 3 bouzouki, 1 fa furulya, 1 ír furulya, 4-5 szájharmonika, két csettegő (mindez 16 emberre. A baba nem zenélt). Az egész seisiún (session) teljesen kötetlen volt és roppant vidám; az emberek beszélgettek, nevettek, azután valaki elkezdett játszani egy dallamot, és a többiek szép lassan bekapcsolódtak, míg végül zengett a terem a zenétől és a tapstól (a nézők közül én voltam az egyetlen, aki részt vett a nagy örömködésben - a többi vendég társasággal volt, vacsorázott, ivott, beszélgetett, tévét nézett és általánosságban véve a füle botját sem mozgatta az írekre - pedig tömve volt a kocsma). Néha a csapatvezető ("a nagy öreg" ahogy a többiek utaltak rá) rámutatott valakire, akinek olyankor szólóznia kellett; máskor az egész átcsapott nagy éneklésbe, amibe szívvel-lélekkel bekapcsolódtam én is, amint sikerült fül után elcsípnem a szöveget (próbáljátok meg utánam csinálni, amikor egy zajos kocsmában egy rakás ír angolul énekel...:P )
És persze tapsoltam, nagyon lelkesen, mert amikor tombol az ír zene nem lehet csak úgy megfigyelő antropológus módjára egy helyben punnyadni - ó nem, vigyorogtam mint a tejbetök, lóbáltam a lábaimat a bárszékről és nagy lelkesedéssel tapsoltam három órán keresztül a combjaimon (meg is lett az eredménye - olyan kék-fekete-zöld foltok vannak mind a kettőn, hogy Kata majdnem szörnyet halt amikor meglátta. Én is.) Táncolni sajna nem lehetett, nem volt rá hely, de azért igy is lemozogtam a vacsorát...
A csapat jópofa volt és nagyon nyitott; miután hozzászoktak, hogy a vörös kiscsaj látványosan élvezi a bulit, az öreg elkezdett nekem is jelezni, mikor mit tapsoljak, meg hogy énekeljek velük. Hát, nem kellett kétszer mondani.
Úgy tűnt, van valami leosztás arra nézve, ki kezdhet új dallamot, vagy ki kérhet dalt; a két fiatal srác csak a legvégén került sorra, amikor a többiek jóváhagyták a kezdeményezést. Addig is felváltva kezdtek különféle hangszerek. Példának okáért először az egyik nő elhegedülte a dallamot; azután beszálltak a többiek; amikor mindenkinek sikerült többé-kevésbé bekapcsolódni, addig addig ismételgették a dalt, amig rá nem untak, akkor aztán valaki elkezdett egy másikat, és a többiek szép fokozatosan átálltak rá (vagy valaki szólózott, mint már emlitettem). Ha énekről volt szó, valaki mindig felállt, és elkezdte a dalt; a kórus aztán becsatlakozott a refrénre, és a hangszerek csak valami halvány alapot szolgáltattak az egészhez. Közben persze volt bohóckodás, némi ugrándozás, sok taps meg kurjongatás, és zene zene zene, olyat amilyet cédéről sem hallotok (ja igen, a csapat nagy része hivatásos ír zenészekből áll, szóval ne úgy képzeljétek el, hogy mindenféle hobbizenészek húzták részegen - nem, a környék legjobbjai húzták, és nem is voltak részegek) (annyira).
Fergeteges dzsemmelés volt. Három óra úgy elrepült, mintha tíz perc sem lett volna; rekedtre énekeltük magunkat, széttapsoltuk a tenyerünk, és most aztán megint felbuzdult bennem mindenféle írekkel kapcsolatos lelkesedés.

Otthon miért nem kapunk soha ilyen házit?...
(Tanár úr kérem, én készültem. Csak nem akarom kedves olvasóimat azzal a több fejezetnyi komoly és értelmes zenetörténettel terhelni, amit a kocsmalátogatás előtt el kellett olvasnunk. Csak hogy nehogy azt higgye valaki, sörözésből vizsgázunk ideát...)

2008. április 3., csütörtök

Karnevál olajoshordókra

Amikor kedvenc világzenetanárunk bejelentette, hogy az elkövetkező három órán Trinidad és Tobago zenéjével fogunk foglalkozni, szinte láttam, ahogy megjelentek a fejek felett a kis kérdőjelek buborékban (ezúttal az én buksim sem volt kivétel): Mi a szöszt lehet három óra negyvenöt percet beszélni a trinidadi zenéről?... (először éreztem magam műveletlen tuskónak a kurzus során)
Hát, ma kiderült.
Először is, ott van Trinidad és Tobago nemzeti hangszere, a fémdob (steel drum vagy steel pan). Ami mellesleg az egyetlen akusztikus hangszer a világon, amit a huszadik században találtak fel (most szóljatok hozzá). Tették pedig mindezt azért, mert a helyi lakosság nem tudott mit kezdeni azzal a pár ezer olajos hordóval, amit az amerikai katonák hátrahagytak az első világháború után feladott katonai támaszponton.
Olajos hordókon dobolnak, nagy cucc. Gondoltuk mi. Amíg tanárbácsi be nem hozott egyet, és lejátszott rajta három oktávnyi skálát. Egy dobon.
Ugyanis a zseniális trinidadiak némi kalapálással behorpasztották a hordók tetejét, és utána a homorú felületen addig-addig képeztek kisebb horpadásokat, amig be nem hangolták a rögtönzött dobot két és fél oktávnyi skálára (kissé úgy hangzik, mint egy xilofon, mellesleg). És ha már el voltak látva anyaggal, akkor egymás mellé raktak néhány ilyet, összehangolták őket, és hipp-hopp, tele van az egész országuk 50-90 fős hordódobos együttesekkel, pelenkástól százévesig.
Hittük is, meg nem is.
Hát még amikor tanárbácsi hozzátette, hogy a trinidadi karnevál minden évben a steel pan zenekarok versenye köré szerveződik, amikor is nagy utcabál, és zene zene zene (éljenek a karneválok!!!). Ezt aztán már meg kellett nézni videón is.
Ime a linkek, azt hiszem, magukért beszélnek.
Trinidadra akarok költözni. Mondjuk most azonnal.
Nagyzenekaros banzáj (gyakorlás a versenyre)
Brooklynban is nyomják
Zúúúúzás (felhivom a figyelmet rá, hogy tényleg hordókon játszanak, no kidding)
Keli, Trinitys diák, zeneszakos, Trinidadra ment dobot tanulni, és lőn (az ő videóját néztük órán) (nézzétek meg a többi videót is a honlapján, mert ő jó)
Egyébként meg irjátok be a youtube-on, hogy "steel pan" vagy "steel drum" vagy "panorama" és aztán hajrá ;)
Hozzá kell tenni, nagy örömzene az egész - az emberek délutánonként brahiból összejárnak gyakorolni. Ilyet én is akarok...
Második megjegyzés: igen, a belinkelt zenékben csak ezeket a hordó-dobokat használják, akármilyen hihetetlennek tűnik is a zenét hallgatva...
(Ennyit a kreativ hulladék-újrahasznositásról)