Visszatérés a Rókaerdőbe

Végül aztán, időutazás ide vagy oda, csak megérkeztünk a Pequot múzeumba; gyönyörű idő volt, friss illatot árasztott a fenyőerdő, és ennek örömére első dolgunk volt felmenni a toronyba és körülnézni (ha emlékeztek még, legutóbb köd volt, és az orrunkig se láttunk). Egészen lenyűgöző látvány. Egyrészt látni lehet a kaszinót teljes pompájában (Gail szerint a Smaragdvárosra hajaz; Carol szerint a cél az volt, hogy harmonizáljon a környezettel... hát, nézzétek meg a fotót, és alkossatok véleményt....); másrészt látni lehetett egyéb fontos dolgokat is, mint pl. a mocsarat és a Lantern Hillt, ami a helyi Világosvár (vagyis arra használták, hogy jelzőtüzeket gyújtsanak a tetején).
A múzeum egyébként majdnem teljesen üres volt (mint megtudtam, ideát az osztálykirándulásokat mindig hét közben tartják, hétvégén nagy a pangás, még a múzeumbolt sem volt nyitva, brühühühü). Szép kényelmesen sétálgattunk a kiállitásban (ahol még mindig tilos fotózni, grrr); egészen más élmény volt, mint első alkalommal, és egy csomó új dolgot is sikerült felfedeznünk (pl. egy mozitermet, ahol indián mesemondókról készült filmfelvételeket vetitettek - na, ott leragadtunk egy időre). Carol egészen más dolgokra figyel fel, mint én, vagy mint Nagyi amikor először itt jártunk - jobban vonzza a természet meg az állatok. Volt időm jó sokat játszadozni az érintőképernyőkkel, legalább fél órát voltunk az indián faluban, egy csomó sztorit mesélt nekem (pl. az utolsó connecticuti farkas legendáját, amit nem birok elégszer hallani), és megnéztük a filmet még egyszer (az indián srác még mindig szép látvány, szivesen bámulnám még egy darabig csak mert olyan gyönyörű arca van). Továbbá sikerült felfedezni a múzeum kültéri részét - egy indián farmot mintáztak meg, nem sok látszott belőle mert korán van még hozzá, de maga tény, hogy sétálhattunk egyet a napsütésben, elég volt hozzá hogy jókedvünk legyen.
A múzeumozás végeztével hazafelé vettük az irányt - Carol meghivott a farmra vacsorázni, és persze az ilyesmire nem mondunk nemet... útközben elmesélte a legújabb történetet, amin dolgozik, és egészen elképesztő. Egy telepes családról szól, akiket elszakitottak egymástól a francia-indián háborúkban (történelmi tény, minden családtag dokumentálva van - a tizéves kislányt rabszolgának adták egy kanadai törzshöz, később egy harcos felesége lett, és hazajött megkeresni a testvéreit. Ja igen, kora 1700-as évekről van szó).
És persze Carollal nem lehet úgy átkocsikázni a környéken, hogy ne mutatna mindig valami érdekeset: most épp egy tisztást láttunk, ahol a hódok a múlt héten kikezdték a fákat (és a hódgátat a patakban), meg egy csapat vadpulykát (és azt is megtudtam, hogy kis hiján a vadpulyka lett az USA nemzeti állata - buta és könnyű elfogni, igy aztán a telepesek ezen éltek). A farmról látni lehet Lantern Hillt a távolban; mivel gyönyörű idő volt, láttuk is. Az este hátralévő részét jegyzetelve töltöttem, és Carol vadonatúj könyveit olvasgattam, amiket Gettysburgből hozott; azután együtt vacsoráztunk a családdal, és végül hazajöttem, hogy kiterüljek az eseményteli nap jóleső fáradtságával, miközben még mindig kavarogtak a fejemben a történetek...

A múzeumhoz vezető ösvény a fenyőerdőben.


A Kaszinó.
A Kaszinó kisértete a tájképen...

A Lantern Hill (aka Világosvár)

A múzeum a farm felől nézve (a toronyból fotóztam a fenti képeket)

Kilátás Carol farmjáról. A pici fekete pontok középen vadpulykák, Lantern Hill egészen halványan látszik baloldalt...