2016. június 27., hétfő

Tíz éve vagyok hivatásos mesemondó

Öt évszázaddal (10 évvel) ezelőtt,
mint reneszánsz mesemondó...
Akárhányszor megkérdezik tőlem, hogyan lettem mesemondó (ez a kérdés gyakran felmerül, főleg mostanában az új könyvem kapcsán), megpróbálok visszagondolni rá, mi volt az a meghatározó pillanat, ami erre a pályára terelt. Fel tudok sorolni rengeteg tényezőt: Gyerekkorom esti meséit, középiskolai irodalomórákat, L.M. Montgomery A mesélő lány c. könyvét, a Végtelen Történetet, hosszú balatoni délutánokat amikor nem volt szél a vitorlástáborban, vadromantikus kelta korszakomat amikor bárd akartam lenni... És mégis, ha ki kellene emelnem egyetlen pillanatot, olyan SzabóMagdásan, amikor megáll előtted a táltos paripa, és vagy felszállsz rá, vagy integetsz utána, akkor ezt a napot jelölném meg gondolkodás nélkül.

Jobban mondva ezt a napot, tíz évvel ezelőtt. 2006. június 27-ét.

Ezen a napon találtam rá ugyanis a Storytell nevezetű levelezőlistára, és döbbentem rá, hogy mesemondók százai élnek szerte a világban; abból élnek, amit én mindig is csinálni szerettem volna: Meséket mondanak, élőben, egyenesben. Lázas lelkesedésemben regisztráltam a listára, és küldtem nekik egy döcögős angolsággal megfogalmazott levelet: Itt vagyok, Magyarországon, húszévesen, belém csapott az ihlet, mesemondó akarok lenni, segítség.
Szerencsém volt, hogy külön e-mail címmel regisztráltam, mert másnap reggelre megtelt a postaládám.

Felsorolni is hosszú lenne, mi minden történt az elmúlt tíz év alatt, és kicsit felesleges is, hiszen ezzel van tele az egész blog... Szintén lehetetlen lenne felsoroni mindenkit, akitől szeretetet, lelkesedést, támogatást, segítséget kaptam ahhoz, mesemondóvá válhassak. Egy nemzetközi közösség nevelt fel és tanított ki, és nagyon, nagyon sok minden van, amit az elkövetkező tíz évben még el szeretnék lesni tőlük... És már így sem tudom, hogyan fogok mindent valaha is meghálálni. De azért próbálkozom.
Családtagok, őrangyalok, jótündér keresztanyák és mentorok: Tudjátok, kik vagytok. Köszönök mindent :)

2009-ben a Kids Euro Fesztiválon
Washingtonban
Ide a blogra mini-ünneplésként azt terveztem, hogy megemlékezem még valamiről, ami nélkül nem tartanék ott, ahol most vagyok: A mesékről. Támaszkodni tudtam rájuk, amikor még nem voltam biztos saját magamban sem; velem voltak a kezdetek óta, és sohasem hagytak cserben, vagy sültek el visszafelé. Megtanítottak arra, milyen mesemondónak, és milyen embernek lenni. És mivel minden egyes interjún megkérdezik, hogy mi a kedvenc mesém, hát íme. Ők vannak velem több, mint egy évtizede:

A Halál és a vörös hajú lány
A tavaly elhunyt Helen Eustis híres, és minden mesemondó által szeretett novellája, az első és máig egyik egyetlen irodalmi mese, amit mesélni szoktam. Még mindig emlékszem a napra, amikor egy amerikai mesemondó átküldte nekem a saját verzióját, és lendületből elolvastam ötször... Azóta is az egyik nagy kedvencem, ha meglepnek a kérdéssel, ezt szoktam azonnal rávágni.

Ananszi és a mesedoboz
Ez a történet bekerült az új könyvbe is - az egyik első gyerekmese volt, amit megtanultam. A kölykök nagyon szeretik, mindig megmozgatja a közönséget, és egyben remek nyitó sztori is arról, honnan származnak a világ meséi...

Pomona és Vertumnus
Szintén az egyik első sztorijaim egyike; az egyetemen beadandó dolgozatot is írtam róla. Itt kapcsolódott össze először a római régészet és a mesemondás.

Oisín és Niamh
Meg a Fianna úgy cakkompakk, de ezt már mindenki, aki ismer, unalomig hallgatta. Ha nem lett volna az Istenek és Harcosok, akkor ma nagy valószínűséggel nem lennék mesemondó...

Wedderburn kapitány
Ez a sztorit egy online rádióadásban hallottam, és annyira tetszett, hogy ez lett az első mese, amit hivatalosan elkunyeráltam egy másik mesemondótól. Granny Sue szívesen adta, és amikor évekkel később találkoztam vele egy konferencián, bevallotta, hogy ő már régen nem meséli... úgyhogy a mese a sajátommá lett anélkül, hogy észrevettem volna.

Aicha, a Démonvadász
Róla is írtam részletesen a könyvben; eddigi pályafutásom egyik kegkalandosabb mesekeresésének eredménye, ami átívelt oda-vissza az Atlanti-óceánon. A részleteket megtaláljátok a könyv függellékében...

A Nap lánya
Az Italo Calvino-könyv és egy abruzzói mese alapján vágtam össze a saját verziómat; amellett, hogy zseniális sztori, és mindig sikere van, emékeztet azokra az időkre is, amikor az olaszországi tanásatásokon gyakoroltam a mesemondást, és helyi legendákat keresgéltem a római mozaikok mellett.

Persze vannak olyan történetek is, amiket ugyanennyire szeretek, pedig csak nemrég bukkantam rájuk; meg olyanok is, amiket eleinte rengeteget meséltem, de aztán lassan kikoptak a repertoárból. A tíz éves évfordulóra készülve jó volt nosztalgiázni egy kicsit, és végiggondolni, milyen messzire utaztunk így együtt... kíváncsi vagyok, hogyan fog kinézni a 20 éves bejegyzés.

Találkozunk az úton!

2016. június 26., vasárnap

Hosszú mesék egy rövid éjszakán - Muzéj a Mezemúzeumban

A Múzeumok Éjszakáján idén sem maradtam fellépés nélkül: A megnyitása óta először alkalmam volt ellátogatni Budán a Mesemúzeumba. Nem csak remek helyszínnek bizonyult a meséléshez (ez azért várható volt), de személyesen én is nagyon jól éreztem magam...

A múzeum maga egy emlékmű jellegű épületben bújik meg a budai vár alatt; a kiállítás nagyon mókás, van benne sűrű sötét erdő, meg griffmadár-fészek, meg mindenféle mesebeli jelmezek és gyerekjátékok. Várakozás közben leginkább azzal szórakoztam, hogy egy padon üldögélve figyeltem a kölyköket, akik fel-alá másztak, boszorkányüvegeket szagolgattak, faodúba nyúlkáltak, tojást keltegettek, vagy lógatták a lábukat a királyi trónról. Úgy tűnt, a kiállítás gyerekszemmel is nyerő.

A mesemondás maga nem a múzeumban zajlott, hanem a szomszédos épület belső udvarában, ahol a kánikula ellenére kellemes hűvös volt. Hatalmas, piros és zöld, alma formájú babzsákokat tettek le a földre a gyerekeknek, és dobozokat a felnőtteknek; a sarokban kézműves asztal is volt, ahol a Cellux Csoport tartott foglalkozást (külön bónusz pont jár nekik, mer a mesélés alatt udvariasak és csendesek voltak). Mielőtt sor került volna a mesélésre, Berg Judit tartott az udvarban író-olvasó találkozót. Nagyon bájos hölgy, és a gyerekek számára is szórakoztató módon válaszolt minden kérdésre; annak ellenére, hogy egy Ruminit se olvastam, érdeklődéssel hallgattam végig. Különösen azért volt jó, hogy odaértem az elejére, mert így egyben fel tudtam mérni a közönséget is - úgy látszott, fel vannak készülve kalózos-kalandos-tengerjárós-harcolós sztorikra, így aztán volt miből válogatni. A műsor amúgy is a varázslatos utazások témája körül forgott, ami mesemondói pályám kezdete óta az egyik nagy kedvencem...

Kezdetnek a Kopasz Királylány történetét választottam, mert abban is van tenger, csodálatos sziget, beszélő virág, hajat termő fa, ismételhető varázsige, és minden egyéb, amitől egy mese megfogja a gyerekközönséget. Ezúttal is kiválóan működött. Másodjára a Furfangos királykisasszony egy verzióját meséltem, mert abban meg szerepelnek piros és zöld almák, és külön élvezem, amikor a gyerekek fogják a fejüket, ahogy a főhősünk másodjára meg harmadjára is beleesik ugyanabba a csapdába... Egyébként ebben is volt lakatlan sziget, meg hajózás, meg szuperképességek is, úgyhogy nagy sikert aratott. A sort Finn Mac Cool az Óriások Földjén zárta, amiben a gyerekek és a felnőttek együtt segítettek nekem megjegyezni a főhős nyolc segítőjének neveit és képességeit (ez a sztori mindig megtornáztatja az agyamat). Ebben is volt sziget, boszorkány, szuperképességek, óriások, ésatöbbi, és úgy tűnt, a felnőttek ugyanolyan izgalommal hallgatták, mint a kissrácok az első sorban.

Általában nem szokásom egymás után három hosszú mesét mesélni; főleg nem olyan vegyes közönségeknek, amikben több kicsi gyerek is van, akiknek elkalandozhat a figyelme. Ezúttal azonban, hirtelen felindulásból és Rumini által inspirálva, megszegtem a saját szabályomat, és nem bántam meg: A kedvenc meséimet mondhattam végig, és a közönség készségesen elkísért mind a három utazásra. Ezért is szeretem különösen a Múzeumok Éjszakáját: Mindig van valami varázslat a levegőben...

2016. június 14., kedd

Gyorstalpaló Arthur királyhoz

Megint eljött az ideje, hogy a volt iskolám nyári táborában meséljek. Ez mára már hagyománnyá vált, és annak ellenére, hogy tavaly alaposan sikerült megrettenteni a kölköket, idén mégis nagy lelkesedéssel vártak. Az idei tábor témáját Királyok alkotják; hétfőn Mátyással indult a móka, hazai terepen, de ma reggelre Arthur király került terítékre. Mivel róla viszonylag kevesebbet tudnak ebben a korosztályban (elsőtől hatodikig), meghívtak, hogy vezessem be a nagyjából száz zsizsegő gyereket Camelot világába. Jutalomjáték volt: Egyik korai mesemondó élményem, hogy tizennégy éves koromban két órás előadást tartottam az osztályomnak az Arthur-mondakörről. Azóta sem nőttem ki a lelkesedésből...

Amikor megkérdeztük a csapatot, hogy hányan hallottak már Arthurról, elég sok kéz a magasba lendült; még azt is tudták páran, hogy hol uralkodott. Ennek ellenére a kezdetektől indítottam el a történetet, hogy az alapja mindenkinek meglegyen - Arthur fogantatását óvatosan körülírtam, cserébe viszont remekül elszórakoztunk Kay lovaggal, a londoni tornával, és azzal, hogy Arthurral hányszor húzatták ki és szúratták vissza azt a nyomorult kardot, mire király lett belőle. Elmeséltem az Excalibur eredetét a Tó Hölgyével, a Kerekasztal érkezését Guinevere hozományával, és általánosságban Camelot értékeit és elveit.
Miután ily módon megtörtént az alapozás, rátértem a kalandosabb történetekre. Elsőként a klasszikus Sir Gawain és Dame Ragnell ment le, mert a gyerekeknek, főleg a kisgimis fiúknak, nem lehet elégszer elismételni, hogy már Arthur lovagai is tudták: Minden hölgy arra vágyik a legjobban, hogy maga dönthessen a sorsa felől. Érdekes, hogy néhányan a kisebbek közül felismerték a Shrek hercegnőjét a sztoriban, amire egyébként nem gyakran van példa; cserébe viszont most egy fiú sem hibázott rá a megoldásra, hogy a hölgyre kéne hagyni a döntést a történet végén.
Az alap legenda és Dame Ragnell után kisebb szünetet tartottunk, majd visszatértünk még egy körre - történelmi mérföldkő volt, életemben először meséltem a Gawain és a Zöld Lovag-ot, ami egyébként sok mesemondónak az alapkészletébe tartozik. Ismerni ismertem eddig is, csak valahogy sohasem állt kézre. A gyerekek szerették, és feszült figyelemmel hallgatták végig, izgulva, hogy vajon fejét veszti-e Sir Gawain a sztori végére...

A mesélés után kérdések következtek; külön szeretem, amikor erre is jut idő egy-egy fellépés végén, mert szeretek a történetekről beszélni, és sokszor olyasmikre is rákérdeznek a gyerekek, amiket átugrottam, elfelejtettem, vagy magam sem gondoltam végig. Ezúttal olyasmiket akartak tudni, mint például hogy a Zöld Lovagnak a vére is zöld volt-e (illetve a nyelve, az agya, stb.), de valaki rákérdezett például arra is, hogy mitől volt zöld, miért pont zöld, és miért nem halt bele a lefejezésbe - melyek apropóján szót ejtettünk Morgan Le Fay-ről. Azt is tudni akarták, ki volt Dame Ragnell fivére, a fekete lovag; hogy miért csak Arthur tudta kihúzni a kardot a kőből azután is, hogy már "meglazította"; hogy Merlin miért nem vette le egyszerűen az átkot Dame Ragnell-ről; illetve hogy Sir Kay haragudott-e az öccsére, amiért nem belőle lett király. Nagyon okos, érdeklődő, sokszor mulatságos kérdések voltak, amikből azt szűrtem le, hogy a gyerekek nem csak figyeltek, de el is gondolkodtak a hallottakon.

Alig várom, hogy megtudjam, mi lesz a téma a jövő évre...

2016. június 3., péntek

A Sátán esete a gezerigókkal

Megint itthon vagyok a nyárra, így megint beugrottam a hazai gyakorlóterepemre egy kör gimis mesemondásra. Öt órát meséltem zsinórban, összevont osztályoknak; az első négyben angol nyelvű népmesék és legendák voltak terítéken, az utolsóban pedig gyorstalpaló előadást tartottam a kamaszoknak a biológiai nem - társadalmi nem - szexualitás témakörében. Mert fontos.

Szokás szerint felhasználtam az alkalmat arra, hogy bejárassak néhány új mesét. Egyrészt, mert olyan sok osztálynak mesélek minden évben, hogy ez az egyetlen biztos módja annak, hogy ne ismételjem magam - másrészt pedig, mert nincs annál tökéletesebb gyakorlóterep, mint amikor elmondom háromszor-négyszer ugyanazt, és kicsiszolódik különböző korosztályokon (még a gimiben is nagy különbségek vannak kilencedikes és végzős között). Ezúttal két sztori emelkedett ki az új válogatásból:

Hilde, a jóságos mostoha
Izlandi mese, amely úgy kezdődik, mint a Hófehérke - vér a havon, királyné kislánnyal, stb. - de váratlan fordulatot vesz, amikor a királykisasszonyt az édesanyja megátkozza, majd meghal. Az új mostoha, aki nem sokkal idősebb a lánynál, meglehetősen jó fej, és hamar össze is barátkoznak. Amikor az átok megfogan, és arra kényszerítni a lányt, hogy szörnyű dolgokra kapjon kedvet - palotát felgyújtani, házasságon kívül gyereket szülni, embert ölni - a mostoha segít neki, hogy a lehető legkisebb veszteséggel oldja meg a feladatokat (pl. olyankor gyújtják fel a palotát, amikor nincs benne senki, és az értékeket is kimentették). Nagyon érdekes sztori, van benne elrejtett terhesség, meg anya-lánya és apa-lánya kapcsolatok, meg minden, amitől a tinkinek tátva maradt a szája.

Miért nem látni Floridában gezerigót péntekenként
(A gezerigó, megnéztem, a hivatalos fordítás a mockingbird-re. De hívják sokszavú poszátának is.)
E szerint a nagyon helyes floridai legenda szerint péntekenként eltűnnek a gezerigók az állam egész területéről - mégpedig azért, mert a pokolba mennek látogatóba. A mese egy gonosz emberről szól, akibe épp csak annyi jóság szorult, hogy a gezerigókat szerette, de senki mást nem - így, amikor meghalt és pokolra került, csak a rigók sajnálták. Azóta úgy próbálják enyhíteni a szenvedését, hogy péntekenként homokot hordanak a pokolba, kioltják a tüzet, és egy napig az énekükkel vidítják a szenvedőt. Azért péntekenként, mert olyankor a Sátán golfozni megy Donald Trump-pal (vagy egyéb, épp közutálatnak örvendő politikussal - én Trumppal meséltem, és a magyar diákok nagyokat röhögcséltek rajta).

Persze ezeken kívül volt mág sok más is; például Sistram lovag a sárkány szájában, meg Legénnyé változott leány (hogy adjunk a magyar hagyományra is), meg néhány olyan klasszikus is, mint Törpeszarvas (akit sohasem lehet kihagyni). A tinik szokás szerint jó fejek voltak, és a gender-előadás nagy érdeklődést váltott ki belőlük; jó kis beszélgetés kerekedett belőle.
Mindenkinek ajánlom a gimnáziumi gyakorlóterepet - kemény közönség, de nagyon megéri.