Hosszú mesék egy rövid éjszakán - Muzéj a Mezemúzeumban

A Múzeumok Éjszakáján idén sem maradtam fellépés nélkül: A megnyitása óta először alkalmam volt ellátogatni Budán a Mesemúzeumba. Nem csak remek helyszínnek bizonyult a meséléshez (ez azért várható volt), de személyesen én is nagyon jól éreztem magam...

A múzeum maga egy emlékmű jellegű épületben bújik meg a budai vár alatt; a kiállítás nagyon mókás, van benne sűrű sötét erdő, meg griffmadár-fészek, meg mindenféle mesebeli jelmezek és gyerekjátékok. Várakozás közben leginkább azzal szórakoztam, hogy egy padon üldögélve figyeltem a kölyköket, akik fel-alá másztak, boszorkányüvegeket szagolgattak, faodúba nyúlkáltak, tojást keltegettek, vagy lógatták a lábukat a királyi trónról. Úgy tűnt, a kiállítás gyerekszemmel is nyerő.

A mesemondás maga nem a múzeumban zajlott, hanem a szomszédos épület belső udvarában, ahol a kánikula ellenére kellemes hűvös volt. Hatalmas, piros és zöld, alma formájú babzsákokat tettek le a földre a gyerekeknek, és dobozokat a felnőtteknek; a sarokban kézműves asztal is volt, ahol a Cellux Csoport tartott foglalkozást (külön bónusz pont jár nekik, mer a mesélés alatt udvariasak és csendesek voltak). Mielőtt sor került volna a mesélésre, Berg Judit tartott az udvarban író-olvasó találkozót. Nagyon bájos hölgy, és a gyerekek számára is szórakoztató módon válaszolt minden kérdésre; annak ellenére, hogy egy Ruminit se olvastam, érdeklődéssel hallgattam végig. Különösen azért volt jó, hogy odaértem az elejére, mert így egyben fel tudtam mérni a közönséget is - úgy látszott, fel vannak készülve kalózos-kalandos-tengerjárós-harcolós sztorikra, így aztán volt miből válogatni. A műsor amúgy is a varázslatos utazások témája körül forgott, ami mesemondói pályám kezdete óta az egyik nagy kedvencem...

Kezdetnek a Kopasz Királylány történetét választottam, mert abban is van tenger, csodálatos sziget, beszélő virág, hajat termő fa, ismételhető varázsige, és minden egyéb, amitől egy mese megfogja a gyerekközönséget. Ezúttal is kiválóan működött. Másodjára a Furfangos királykisasszony egy verzióját meséltem, mert abban meg szerepelnek piros és zöld almák, és külön élvezem, amikor a gyerekek fogják a fejüket, ahogy a főhősünk másodjára meg harmadjára is beleesik ugyanabba a csapdába... Egyébként ebben is volt lakatlan sziget, meg hajózás, meg szuperképességek is, úgyhogy nagy sikert aratott. A sort Finn Mac Cool az Óriások Földjén zárta, amiben a gyerekek és a felnőttek együtt segítettek nekem megjegyezni a főhős nyolc segítőjének neveit és képességeit (ez a sztori mindig megtornáztatja az agyamat). Ebben is volt sziget, boszorkány, szuperképességek, óriások, ésatöbbi, és úgy tűnt, a felnőttek ugyanolyan izgalommal hallgatták, mint a kissrácok az első sorban.

Általában nem szokásom egymás után három hosszú mesét mesélni; főleg nem olyan vegyes közönségeknek, amikben több kicsi gyerek is van, akiknek elkalandozhat a figyelme. Ezúttal azonban, hirtelen felindulásból és Rumini által inspirálva, megszegtem a saját szabályomat, és nem bántam meg: A kedvenc meséimet mondhattam végig, és a közönség készségesen elkísért mind a három utazásra. Ezért is szeretem különösen a Múzeumok Éjszakáját: Mindig van valami varázslat a levegőben...