2016. szeptember 30., péntek

Népmese Napja: Hová lettek a tündérek?

A mai nappal, a Népmese Napja alkalmából, új mesemondói körblogolást avatunk! Hétfőtől (október 3.) kezdve hetente jelentkezünk majd blogbejegyzésekkel egy-egy mesés, mesemondós témában. A sorozat címe Hetedhétfő, mivel terveink szerint hét héten keresztül fog tartani. A többi résztvevő mesemondó blogjait a bejegyzés végén linkeltem.

A mai napi bemutatkozó bejegyzés témája: A magyar népmesék tündérvilága.

A sok-sok tündéres és szórványosan felbukkanó törpés-manós mese közül valahogy mindig is vonzott egy bizonyos típus: Azok a mondák, legendák, és hagyományok, melyek megmagyarázzák, manapság miért nincsenek tündérek. A legtöbb történet szerint volt idő, amikor tündérek és emberek együtt, vagy legalábbis egymás mellett éltek a földön - de ez az idő elmúlt, valamilyen okból, és ma már csak az emlékeinkben (és meséinkben) él. Az alábbiakban felsorolok néhány mesét, amelyek megmagyarázzák, mi is volt az az esemény, ami véget vetett a földi tündérvilágnak.

(Forrásokat linkeltem a címekhez)


Tündérrózsa
Timaffy László közli több helyen is a tündérrózsa szigetközi legendáját. A tündérek békében élnek a halászokkal és aranyászokkal a folyók vidékén, mígnem egyszer "megromlik a világ," az emberek gyűlölködni kezdenek, és Tündér Ilona úgy dönt, egész népével elköltözik "más vidékre." Tündér Rózsa maradni szeretne, de csak úgy teheti meg, ha virággá válzotik; azóta szépséges vízi virágként figyeli az embereket.

A tündértó titka
Szintén Timaffy közli a cikolai Tündértó meséjét, miszerint régen tündérek éltek ott, vízalatti kristálypalotában. Amikor megromlott a világ, és az emberek gyilkolni kezdték egymást, a tündérek elmentek "messzire". Mivel azonban a szigetközi embereket szerették, ajándékul hátrahagyták az aranyhajukat (ebből lett az arany a folyókban) és a varázslatot, ami megszépít minden lányt, ha egy bizonyos éjszakán fürdik a tóban.

Bálványosvár
(Backáról nem találtam képet)
Backa vára
Benedek Elek meséli a mezőségi Backa várának legendáját. A várat tündérek építették, benne laktak sokáig, békében a síkságon lakon emberekkel... egészen addig amíg az emberek templomokat nem kezdtek építeni. A harangzúgás zavarta a tündéreket, és amikor az emberek kérésre sem hagyták abba a harangozást, a tündérek sereggel jöttek le a várból, és lerombolták a templomokat. Hamarosan azonban elapadt Backa kútja, és a szomjas tündérek az emberektől kértek vizet. Az emberek nem adtak nekik, így a tündéreknek el kellett vonulniuk új otthont keresni.

Macskarév
Ipolyi Arnold gyűjtött egy csallóközi mondát, mely szerint régen "szép aranyhajú tündérlányok" jártak át a Macskaréven a mogyorósi uraság kertjébe. Éjjelente megterítettek egy fűzfa alatt, és aki akart, velük lakomázhatott, vagy felszedhette a lábuk nyomán hulló aranyport. A jó világnak akkor szakadt vége, amikor egy vendég "rácsúnyított" a tündérek asztalára. A macskarévi révész másnap arany patkót talált a kompjában, azzal ki lett fizetve, a tündérek pedig örökre eltűntek. ("Mogyorós" itt valószínűleg a Pozsonypüspöki közelében lévő Mogyoróspuszta).

Tündérek Útja
Egy másik csallóközi legenda (szintén Ipolyitól) szerint a tündérek a vizekben laktak, aranyos-gyémántos ragyogó palotában, és uralták a vizeket egészen a tengerig. Amikor az emberek kapzsik és gorombák lettek, és egyre több aranyat követeltek a tündérektől, Ilona és népe az égbe költöztek; a Tejút a "Tündérek Útja," és a Tejút szigetén (a Hattyú farkánál) áll Tündér Ilona palotája. A monda szerint a királynő néha vissza-visszatér a földre hattyú vagy öregasszony képében, és keresi, vannak-e még igaz emberek; ha találkozik eggyel, a tündérek is visszatérnek majd.
(A mesének van egy Timaffy-féle változata is, csak épp nem találom a könyvet)

Miért nem lakik a földön tündér?
Örök kedvenc mesemondóm, Pályuk Anna egyik varázslatos, ám sötét hangvételű története. Egyes szám első személyben mondja el, hogyan indult el, hogy választ kapjon a kérdésre: Hová lettek a tündérek? Egy titokzatos, apró öregember meséli el neki, hogy a tündéreket az emberek vadászták le és irtották ki, bosszúból mivel éjjelente betegséget hoztak a gyerekeikre. A mese végén azonban újabb kérdés merül fel: Ki volt a titokzatos öregember, és hogyan tudott két vég vásznat megszőni és leszállítani mire Anna hazaért?...

A "tündérek elmennek" típusú mondák sok helyen megtalálhatók az európai néphagyományban. Szép, kerek változataik vannak például Írországban és az Egyesült Királyságban; Tolkien ezekre építette a saját történeteit, amikor arról írt, hogyan hagyták el a tündék Középföldét.

***

A többi tündéres, manós bejegyzést itt találjátok:

Varga-Foragasi Szilvia
Lovranits Júlia

2016. szeptember 28., szerda

Feminista Magyar Népmesék 36. - Mónár Julcsa megmenti a király fiát

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző harmincöt mese itt olvasható.

A mai nappal véget ér az Ámi Lajos meséi közül válogatott sorozat. Ismét egy Julcsával, ismét betyárokkal. 


Mónár Julcsa



Első világháborús
molnárlány Angliából
A történet
Mónár Julcsa, a király kedvenc lisztesmolnárának lánya, tizenkét évesen elárvul, és átveszi a malom vezetését. Olyan erősre nő meg, hogy öt mázsa lisztet elvisz a hátán, és a király külön figyelmet szentel neki, még taníttatni is akarja - többek között bokszolásra is. Egy nap a király fiát, Ferit, betyárok rabolják el amint hazafelé tart az iskolából; négy hónapig keresik égen-földön, de nem találja senki. Julcsa, aki Ferivel egyidős, tizenhét-tizennyolc éves, a király elé járul; azt kívánja, adjon neki az uralkodó egy húszlövetű revolvert. A király sajnálkozva mondja, hogy olyan nincsen neki, de Julcsa kedvéért csináltat egyet.
Julcsához már egy ideje jár egy nagyon jóképű, titokzatos udvarló; azt állítja magáról, Nevetlen faluból való, de a molnárlány erősen gyanakszik. Az egyik éjjeli találkájuk alkalmával fonalat köt a fiú gubájára, és a fonal mentén követi, amíg egy erdei betyárbarlanghoz nem érnek. Julcsa megvárja, míg a betyárok elmennek, majd beóvakodik a barlangba; nem csak a betyárok kincsét találja meg, hanem a négy hónapja keresett Feri királyfit is, vasra verve. A barlang belső szobájában pedig holttesteket talál, kivéreztetve és besózva - a betyárok láthatóan emberhúson élnek, amit Feri is megerősít, mert őt hónapok óta hizlalják már kukoricán. Julcsa az asztal alá bújik amikor visszatérnek a rablók egy lánnyal, akit ott helyben le is fejeznek és fel is dolgoznak. Amikor elmennek új zsákmányt keresni, Julcsa kiszabadítja a királyfit, felmarkolja a kincset, és meglóg a barlangból. A királyfi azonban annyira gyenge a több hónapos raboskodás után, hogy végül Julcsának kell a hátán vinnie őt is és a kincses zsákot is. Először egy gazda pajtájában bújnak el az őket üldöző betyárok elől, majd egy szalmával megrakott szekéren menekülnek vissza a várba. Julcsa elmondja az egész történetet a királynak (itt a mese szövege gyakorlatilag megismétlődik), Feri királyfi pedig feleségül kéri a lányt, aki megmentette őt.

Mitől feminista?
Adott egy erős női főhős, ráadásul olyan lány, aki átlépi a "nőiesség" határait, és ezzel láthatóan a mese egyetlen szereplőjének sincs problémája. Tizenkét évesen átveszi a malmot, és nagyon tehetséges abban, amit csinál - úgy őröl, mint senki más, és a király el is ismeri ezt. Maga az uralkodó ajánlja fel a bivalyerős lánynak, hogy kitaníttatja; nem hímezni vagy táncolni, hanem akár bokszolni is. Amikor Julcsa meglehetősen "nőietlen" módon azzal rukkol elő, hogy saját revolvert szeretne, a király nem finnyog, nem tiltakozik - hanem csináltat neki egyet.
Megint csak jó látni, hogy van olyan mese is, amelyben a lány menti meg a királyfit, és nem fordítva. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden mesében így kéne lennie - mesemondóként nagyon tudok élvezni egy-egy klassz királylánymegmentős sztorit is, csupán annak örülök, hogy akad példa mindkét oldalon.
Különösen érdekes pillanat, hogy Julcsához, hajadon létére, egy nagyon jóképű idegen jár éjszakánként, akinek még a nevét sem tudja - és egyáltalán nem szégyenkezik miatta. Az aggasztja inkább, hogy vajon hol is van az a Nevetlen falu; a malomba érkezőktől folyton kérdezgeti, hallottak-e róla, mert a szeretője oda valósi. Julcsát láthatóan cseppet sem hozza zavarba, hogy idegenek előtt beismerje, szeretője van. Sőt:
"Mónár Julcsa nem is szabadkozott, ment, a fiatalember magáho szorította és a fiatalember is űt megcsókolta, de ű is a fiatalembert."
Julcsa tudja, mit akar, és nem szégyenkezik miatta, hogy meg is kapja. Annál viszont okosabb, hogy vakon bízzon a legényben; nem altatja el a gyanúját azzal, hogy a szeretőben kötelező megbíznia. Amikor gyanút fog, a dolog végére jár - és nem csak a betyárok kincsét szerzi meg, de kiszabadítja a királyfit is, akinek magától nem lenne ereje elmenekülni. Nem azért, mert királyfi, hanem azért, mert négy hónapja le van láncolva hizlalásra - ami a mesének elég realisztikus pontja, egyébként. Julcsa nem csak az erejével (a hátán viszi Ferit), hanem a gyakorlatias gondolkodásával is menti meg mindkettejük életét. Pontosan tudja, hová bújjanak, és ügyes tervet eszel ki, hogy épségben vissza is érjenek a királyi várba.

Amit érdemes átgondolni
Érdekes, hogy Julcsa nem használja a mese során a húszlövetű revolvert. Nála van, és gondol is rá, amikor bemegy a barlanga, hogy ha hagytak hátra őrszemet a betyárok, azt le fogja lőni - ennek ellenére a pisztoly nem sül el, akkor sem, amikor Julcsa szeme láttára ölnek meg egy másik lányt. A mese végéről hiányzik (bár kimondatlanul ott van) a betyárok bűnhődése is. Amikor Julcsa és Feri menekülnek, még látják a betyárokat visszatérni két újabb lánnyal; ez már nem része Ámi Lajos meséjének, de el tudom képzelni, hogy egy felmenő sereggel még időben érkeztek volna, hogy megmentsék a lányokat.

Források

Ámi L. - Erdész S. - Ortutay Gy.: Ámi Lajos meséi (Akadémiai Kiadó, 1968.)
Mesélte: Ámi Lajos, 1959 januárjában.


Megjegyzés
A könyv szerint a mese az AaTH 955 (Rablóvőlegény / Robber bridegroom) mesetípusba tartozik, és valóban hiányzik a végéről a rablók megbüntetése. Sok hasonlóságot mutat a Kékszakállú herceggel is.

2016. szeptember 24., szombat

Miért nincsenek Borneón tigrisek? (Népmesék nyomában a világ körül 11. - Indonézia)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; aki pedig csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Elsőre nem úgy terveztem, hogy ezt a könyvet fogom olvasni Indonéziához; még a nyáron kaptam ajándékba egy kedves barátnőmtől Kiss Márta Sziklavirág című csodaszép könyvét, és azt terveztem itt értékelni. Sajnos végülis annyira ínycsiklandó volt a könyv, hogy elolvastam mielőtt ideértem volna; itt olvashatjátok róla az értékelést. Mindenkinek szeretettel ajánlom.


Indonesian legends & folk tales
told by Adéle de Leeuw
Thomas Nelson & Sons, 1961.

A könyvnek erősen jót tett volna egy térkép, vagy legalább egy forrásjegyzék. Néhány mesében megemlítették ugyan, hogy Indonéziának épp melyik szigetén járunk, de részletes földrajzi tudás nélkül nehéz volt mindet beazonosítani. Egy intró sem ártott volna, mert így semmit sem tudtam meg sem az íróról, sem arról, honnan jöttek a mesék, vagy mennyit változtatott rajtuk. De legalább a könyv végén fityegett egy "indonéz szavak jegyzéke"...

Kapcsolatok
Sok nép meséiből visszaköszönt az a láncmese, amelyben egy bóbiskoló vadász előre eltervezte, hogyan gazdagszik meg a zsákmányából - és annyira beleélte magát az ábrándozásba, hogy elszalasztotta a vadat. Amerikai mesemondóktól hallottam már korábban a Tűz, Víz, és Becsület meséjét, melyben a három jóbarát külön utakra indul; a Tűz és a Víz megtalálják egymást, de a Becsületet, miután elvesztették, soha többé nem lelik meg (az amcsiknál azt hiszem Szorgalom, Együttérzés, és Becsület voltak). Skótoktól hallottam az egész Európában népszerű pókos mesét; ezúttal az ellenségei elől menekülő Mohamed prófétát védte meg egy pók azzal, hogy friss hálót szőtt a barlang bejáratába, mintha évek óta nem járt volna ott senki.
Volt természetesen ismét Törpeszarvas, hazai terepen, krokodilszámlálással, tigris-átveréssel, világvégével együtt. Bruneiből volt ismerős (valszeg nem véletlenül) az a mese, ami megmagyarázza, miért nincsenek Tigrisek Borneón (azért, mert Kancsil elijesztette őket) (nyilván). Egy tiszteletkörre még felbukkant Hanumán is, aki az indiai mitológiából ismerős.



Fénypontok



Két kedvenc történetem volt a könyvben. Az egyik a Gyermekek tengere címet viselte, és egy fiúról szólt, aki megette a tenger istennőjének szánt áldozatot, ezért fecskefészek-gyűjtés közben az apját elragadta a tenger. A fiú egy kísértet segítségével, gyíkká változva indult el megmenteni - és nem csak az apját hozta vissza a polipok karmai (csápjai) közül, hanem a saját hibáját is sikerült jóvátennie. A másik történet, Polaman szent halai, egy páriájól szólt, aki egy marék varázserejű hallal vágott neki a dzsungelnek; útközben találkozott egy brahman nővel, akit a családja el akart égetni a férje halotti máglyáján, így elmenekült. A két bolyongó egymásba szeretett, és nem csak a dzsungelt sikerült együtt túlélniük, de a végén még csodát is tettek.
Eléggé ütős volt az a sztori, amelyben a Kolera, a Halál, és a Félelem együtt utazott, és betértek egy városba; míg a Kolera csak négyszáz embert vitt el, a Félelembe több, mint ezren haltak bele. Volt egy nagyon bájos mese egy dolgos fiúról, akiről azt híresztelték, hogy rossz szelleme van, és rontást hoz a rizsföldekre; végül egy anyóka fogadta be, és ketten együtt gondoztak egy apró rizsföldet, amíg az égiek meg nem jutalmazták őket az egymáshoz való kedvességükért. Szintén megható volt az a szerelmi történet, melyben nem csak a száműzött herceg és kedvese váltak fává, illetve forrássá, hanem a herceg öccse is, aki nem akarta elárulni a fivérét, utánuk ment a száműzetésbe, és madárrá vált.
Voltak szépséges apróbb részletek is, mint például az Esők Királya, aki szivárványszín palotában lakik, vagy a csodafa, amely selyem leveleket és fülbevaló-virágokat termett. Régészként külön értékeltem azt a sztorit, amikor egy isteni fazekas mágikus edényei egy vihartól megrémülve elmenekültek, és beásták magukat a föld alá, hogy senki ne találja meg őket... a mesemondó szerint ilyen különleges agyagedényt találni a földben szerencsét hoz. A régészeknek biztosan.

Hova tovább?
Kelet-Timorba. És igen, sikerült hozzá könyvet szereznem. Kétnyelvűt. Kíváncsi leszek...

2016. szeptember 21., szerda

Feminista Magyar Népmesék 35. - Bátori Gábor vs Bátori Julcsa

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző harminchárom mese itt olvasható.

Folytatódik a sorozat Ámi Lajos egy újabb meséjével.


Bátori Gábor amikor Bátori Julcsával összetanálkozott

A történet
Bátori Julcsa, foglalkozására nézve rablófővezér, éppen a városba tart felderíteni a terepet a következő rabláshoz amikor az úton összetalálkozik Bátori Gáborral, aki leszólítja, mert szép:

- Hogy vagy, kinek hínak, te jány? Míg ilyen jányra nem akadt a szemem, mihóta a világot járom!
- Hát te világjárta ember vagy? Hogy hínak tégedet?
- Éngemet bizony Bátori Gábornak hínak!
- Nahát akor névrokonok vagyunk! Akkor áldjon a jóisten, én megyek magamnak, te pedig eridj az utadon!


Természetesen Bátori Gábor nem lenne Bátori Gábor, ha a közérthető "kopj le" ellenére ne firtatná tovább a dolgot. Hamar rájön, hogy a hírhedt Bátori Julcsa rablóvezérrel van dolga, és miután közli, hogy neki negyvenkét centi embere van ám, rögtön meg is invitálja Julcsát a barlangjába. Julcsa erre közli, hogy van neki hatvannégy embere és saját barlangja, és köszöni szépen, de nem kér a Gáboréból. Azt ellenben szívesen megvitatná, mint vezér a vezérrel, hogy hová készülnek rabolni az éjjel, mert ciki lenne, ha egy helyre mennének. Az udvarias ajánlatot figyelmen kívül hagyva (mégsem fog egy nővel szakmázni, ugye), Gábor inkább javasolja, hogy Julcsa menjen hozzá feleségül. Julcsa erre közli, hogy van neki olyan főlegénye, akinek Gábor a csizmáját sem pucolhatná ki, százszorta szebb Gábornál. Gábor persze erre rögtön elősorol minden grófkisasszonyt, aki boldog lett volna, hogy őt csókolgathatja - és amikor Julcsa válasza továbbra is határozott "nem," ily módon reagál:

- Na hisz, Julcsa, ha te ezt a szavad vissza nem vonod, én bizony tégedet, hiába rablófővezér vagy, hát én tégedet azonnal lemészárollak itt az út közepén!

Julcsa áll a kihívás elébe, és a két rablóvezér nekifog verekedni. "Hét évig" birkóznak, de Gábor sehogyan sem bír Julcsával, egy karcolást sem tud rajta ejteni. A patthelyzet akkor ér véget, amikor felbukkannak Julcsa emberei, akik a vezérük keresésére indultak. Bátori Gábort összekötözve viszik haza a barlangjukba, ahol a rablósegédvezető, Julcsa vőlegénye, már rég siratja a menyasszonyát. Miután a szerelmesek boldogan egymásra találnak, úgy döntenek, megkegyelmeznek Gábor életének, és elmennek megnézni a barlagját, hogy igazat mondott-e magáról. A másik barlangban ott találják Gábor (időközben negyvenkettőről huszonnégy főre csökkent) embereit, akik siratják a vezetőjüket. Gábor közli, hogy mostantól a két banda egyesül, mégpedig Bátori Julcsa parancsnoksága alatt. Az emberei eleinte húzódoznak, hogy azért nő alatt mégsem illik szolgálni, de Bátori Gábor közli, hogy ő nem bírt a nővel, egy karcolást se ejtett rajta hét év alatt, ő a fővezér, és punktum. A két betyárbanda egyesül, jót mulatnak, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

"ÁLLJ! KI A FŐVERÉB?!"


Mitől feminista?
Női szemmel tipikus élethelyzet tárul a szemünk elé a mese nyitó jelenetében:
"Szép vagy!" "Köszönöm! Hogy hívnak?" "Bátori Gábor." "Jé, egyforma nevünk van. Érdekes. Szia!" "Hé!" "Mit akarsz?" "Van szép kocsim. Feljössz hozzám?" "Nem." "De mégis, gyere fel!" "Van barátom." "Na és? Engem nem zavar, ha téged sem!" "Hagyj békén." "Fogadjunk, hogy jobb vagyok a pasidnál!" "Nem." "Hülye p**a. Akkor megöllek."
Nyilván az utolsó mozzanat extrém eset... de sajnos az utóbbi években több is előfordult belőle, és még látványosabb a szám, ha beleszámoljuk azokat az eseteket is, amikor a visszautasítás másféle - nem halálos, de súlyos testi, érzelmi, vagy verbális - erőszakot váltott ki a nyomuló félből. Az egyik legmegrázóbb eset a 2014-es UC Santa Barbara lövöldözés volt, amelyet egy elkényeztetett gazdag kölyök hajtott végre azután, hogy néhány lány nem volt hajlandó randira menni vele (ezt a lövöldözés előtti kiáltványában részletesen tárgyalta, a lányokat okolva a gyilkosságokért). És olyan esetekben is, amikor "viszonylag" egyszerűen fogadja valaki az elutasítást, elkeserítően sokszor kap az ember olyan válaszokat a "kösz, nem"-re, mint például "hülye k*va", "mivan, már ismerkedni sem szabad?!", "úgysem dugnálak meg," vagy nemes egyszerűséggel a klasszikus "szűzk*va". A legtöbb nő előbb vagy utóbb sajnos belefut legalább egy ilyen helyzetbe (és aki szerint túlzok, annak ajánlom a #YesAllWomen Twitter mozgalmat). Elég sok Bátori Gábor rohangál a világban, akik az elutasításra csak aggresszióval képesek reagálni.

Bátori Julcsa állja a sarat. Nem csak rablóvezér a saját erejéből, saját bandával, hűséges követőkkel, és egy "rablósegédvezér" vőlegénnyel, de abban is biztos, hogy Bátori Gábort le tudja győzni. A verekedés évekig tart, és azzal zárul, hogy Gábor elismeri: Julcsa az erősebb, ő a méltó vezér az erdei rablók számára. Sőt, amikor ezt belátja, nem csak saját maga áll Julcsa szolgálatába, de az összes emberét is meggyőzi róla, hogy Julcsa a jobb vezér kettejük közül. Ez pedig mesei szempontból nagyon fontos mozzanat: Nem csak a nő fizikai erejét ismeri el, hanem azt is, hogy vezetésre termett, és annak érdekében, hogy a rablóknak a legjobb vezére legyen, átengedi neki a hatalmat - és erről meggyőzi a csapatában lévő többi férfit is. Olyan társadalmakban, ahol a "vezető" pozíció a mai napig férfias dologként van beállítva, fontos, hogy a nők vezető képességeit is kihangsúlyozzuk.



Amit érdemes átgondolni
Két kritikát látok előre felbukkanni az Internet messzelátó kristálygömbjében:

1. "Okéoké, hogy nem akart hozzámenni, de nem lehetett volna udvariasabban elutasítani Gábort?" 
Ez olyasmi, ami a való életben is sokszor felmerül: "Szia! Meghívhatlak egy italra?" "Kösz, de van barátom." "Baszki, már barátkozni se lehet?!" Avagy: "Szia!" "Nem." "Most miért kell bunkónak lenni?!" Mindkét esetben a nőket éri kritika azért, mert nem bájosan, türelmesen, és udvariasan koptatják le az illetőt. Nyilván vannak a kommunikációnak alapvető udvariassági szabályai. A probléma az, hogy valahol középtájt van az igazság: A "húzz a búsba" nyilván nem jó reakció egy udvarias "meghívhatlak?"-ra, cserébe viszont senki sem tartozik senkinek azzal, hogy udvariasságból elfogadja az italt, ha előre tudja, hogy nem fogja érdekelni, ami utána következik. Sok nő egyébként is eleve csak azért futja le (az arcára fagyott mosollyal) a tiszteletköröket, mert attól tart, hogy egy határozott "nem"-re ijesztő reakciót kapna.
A mese szempontjából ez ott jelenik meg, ahol Julcsa próbálja udvarias és szakszerű mederben tartani a társalgást: Gábor utazásáról kérdez, és felajánlja, hogy tárgyaljanak, mint vezér a vezérrel. Amikor Gábor ennek ellenére a házasság kérdésén rugózik, akkor lépte át a "már ismerkedni sem lehet?!" határvonalát.

2. "Ahá! Szóval a feministák tényleg azt akarják, hogy a férfiak szolgálják őket!"
Nem, nem akarják. Csupán azt szeretnénk - és ez tükröződik a mesében is - hogy ha egy (vezető) pozícióra egy férfi és egy női jelölt közül a nő az alkalmasabb, akkor ismerjék el az alkalmasságát, és ne tagadják meg tőle a pozíciót csak azért, mert nő. Julcsa harcban bizonyítja, hogy elég erős, és az emberei felbukkanása bizonyítja, hogy elég jó vezető ahhoz, hogy hűségesek legyenek hozzá. A két Bátori közül ő a jobb vezér. Gábor nem azért hódol be neki, mert nő; hanem azért, mert erősebb.

Források

Ámi L. - Erdész S. - Ortutay Gy.: Ámi Lajos meséi (Akadémiai Kiadó, 1968.)
Mesélte: Ámi Lajos, 1959 januárjában.

A mesének nincs saját típusa, a gyűjtő szerint ponyvai hatást mutat, mint Ámi más betyártörténetei is.

Megjegyzés
A történet erős hasonlóságokat mutat Ámi Lajos egy korábban említett meséjével

2016. szeptember 17., szombat

Könnyed körséta hétezer szigeten (Népmesék nyomában a világ körül 10. - Fülöp-szigetek)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; aki pedig csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Ezen a héten a Fülöp-szigeteken tettem könnyed körutazást. 


Tales from the 7,000 Isles
Popular Philippine Folktales
A.R. Guillermo & Nimfa M. Rodeheaver
Read Me Books, 1996.

Az biztos, hogy a világ körüli utazásnak nem ez lesz az egyik fénypontja. Bájos kötet, sok színes illusztrációval (amik között vannak egészen szépek, meg néhány egészen ciki is), ráadásul karcsú, húsz mese van benne 87 oldalon - de nem hagyott bennem mély nyomokat. Nem volt kimondottan rossz sem, egyébként, bár gyanakodva olvastam egy-két mesét, mert a szerzők a saját bevallásuk szerint átírtak párat, hogy "drámaibbak" legyenek. Bár mindkét szerző filippínó származású amerikai, azért jó lett volna tudni, mi az, amibe belenyúltak. Volt rövid beveztő, ami főleg a szigetek állat- és növényvilágáról szólt; említették, hogy a nagyobb törzsek meséiből válogattak, de a történeteknél nem volt elkülönítve, melyik honnan származik. Minden névhez lábjegyzetet fűztek a kiejtéssel és sokszor a jelentéssel is, bár legtöbbször ezek annyiban merültek ki, hogy megismételték az állat nevét ("És akkor megjelent Dikya, a medúza." Lábjegyzet: "Dikya = Medúza"). Szóval mesemondói szemmel kevés volt az infó, de sejtem, hogy inkább könnyed olvasmányélménynek szánták.

Kapcsolatok
Na, ebből volt bőségesen. Igazából kevés mese okozott önmagában meglepetést. Volt például bivallyal versenyt futó teknős (a Nyúl és a tekős mintájára), szárnyaitól megfosztott tündér-feleség (avagy csillag-lány), sőt, egy verzió Aladdin történetére is, ami annyira közel állt az Ezeregyéjszakához, hogy kíváncsi lettem, milyen úton-módon keveredett a Fülöp-szigetekre. Volt arra a kedvelt mesére is változat, ahol egy majom szívét (avagy ez esetben máját) kívánják tengeri állatok, de amikor a vízbe sikerül csalogatniuk az áldozatot, a majom meggyőzi őket, hogy az adott szervet otthon felejtette. Eddig japán és más távol-keleti verzióiban ismertem.

Fénypontok
Ezekből viszonylag kevés akadt, és főleg a kötet elején, a mitikus történetek között helyezkedtek el. A kedvencem az az, egyébként teljesen konfliktusmentes, mese volt, amelyben a különböző növénycsaládok követeket küldtek a Nagy Szellemhez, hogy határozza meg, hol éljenek. Érdekes volt benne megfigyelni, hogyan csoportosította a népi gondolkodás a fontos növényeket: A keményfák és örökzöldek követe a mahagóni volt, a füveké a bambusz, a gyümölcsfáké a mangó, a takarmányoké és zöldségeké a rizs, a magas és csonthéjas termésű fáké pedig a kókuszpálma, akit mindenek közül a leghasznosabbnak találtak. Hasonlóan érdekes volt a Mitől sós a tenger? története is, amelyben egy mitikus hős só-téglákból akart a szerelmének várat építeni egy másik szigeten, és menet közben szakadt le a híd a só súlya alatt. Volt a könyvben egy rövidke verzió a Fülöp-szigetek egyik nagy verses eposzára, az Ibong Adarna csodamadár történetére is; de miután olvastam az eredetit, a kétoldalas sűrített verzió nem különösebben kötött le. Főleg, mert a szivárványszín csodamadarat sikerült egyszerűen "fülemülének" fordítani...

Hova tovább?
Indonéziába! Most, hogy már ennyire körülrágcsáltam...

2016. szeptember 14., szerda

Feminista Magyar Népmesék 34. - Mónár Julcsa és a Veresszemű Király

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző harminchárom mese itt olvasható.

Megint Ámi Lajostól hoztam mesét a hétre, és biztos, hogy a jövőben is fogok még tőle válogatni. 


A Veresszemű Király meg akart házasodni

A történet


A Veresszemű Király (akinek nem tudni, milyen felindulásból veres a szeme, talán allergiás) szeretne megházasodni, és ki is nézi magának a tökéletes feleséget: A lányt, aki a szomszédos kútra jár, mert olyan "borzasztóan széles fara" van, meg szép kerek arca és kék szeme. De hiába kajtat utána, nem találja sehol; végül jutalmat ígér egy embernek, ha előkeríti a lányt. A lány elő is kerül, és a király azonnal szerelmet vall neki; Mónár Julcsa azonban húzódozik, mondván, hogy neki szörnyű nagy titka van. Végül bevallja a királynak négyszemközt: Nagyon szegény szülők gyermeke, ezért "rossz társaságban forgott" - elígérték egy betyárvezér menyasszonyának, a vezér pedig megfenyegette, hogy megöli, ha bárkinek elárulja. Most már a király kezében van az élete.
A király nem sokat rágódik a dolgon: A katonáival kiirttatja az erdei rablókat, majd feleségül veszi Julcsát. Igen ám, de egy betyár elmenekül, és bosszút esküszik. Hosszú ideig próbál a királyné közelébe férkőzni, lesi, figyeli, de sehogyan sem tud elég közel jutni hozzá, hogy megölje. Julcsa hírét veszi, hogy valaki a vesztére tör, és imigyen szól:

- Hallod-é, kedves uram! Én neked mondok egyet! Én felőtözök betyárnak, osztán bemegyek abba a ballangba, mert én nem félek attul a betyártul, hogy megöl éngemet. Én bejelentem magamat, hogy én betyár vagyok, és elpusztítom!

A király a feleségével tart; mindketten betyárnak álcázzák magukat, és bejutnak a titkos rejtekhelyre. Az utolsó megmaradt betyár először gyanakszik a két idegenre, de Julcsa okos válaszai hamar eloszlatják a kételyeit. Amikor aztán a fegyverét letéve a spájzba megy, hogy ételt hozzon, Julcsa és a király az ajtó két oldalán várják, és a pisztolyaikkal "úgy célozva, hogy egymást meg ne lűjék," lepuffantják az utolsó gonosztevőt.

Mitől feminista?
Érdekes, ismert mesetípusba nem tartozó történet. Egyrészt nagyon szeretem a nyitó jelenetét; jó látni, hogy a sok világszép nádszálkisasszony mellett a kerek arcú, "széles farú" leányokon is megakadhat egy uralkodó szeme. Másrészt pedig szerintem ez a mese valahol a múltbeli, fájdalmas titkok feldolgozásáról is szól.
Mókás mozzanat az, amikor a király Julcsát keresteti: Egy ember kapásból felajánlja, hogy szívesen összekötözi és leszállítja a lányt, amikor legközelebb a kútra jön vízért, mire a király letorkollja: "Te, hisz olyat azért már csak ne tegyél vele, megkösd a kut oldaláho'? Hát mit tanáltál már ki illyen goromba dógokat! Nem ugy kell avval elintézni!" Jó látni, hogy a kézenfekvő, ám erőszakos megoldás helyett maga a (férfi) uralkodó áll ki egy másik férfi ellenében a lánnyal való méltányos bánásmódért. Hasonló az a jelenet is, amikor Julcsa megtagadja, hogy egyből a király színe elé vigyék, és követeli, hogy a király őt hívassa be (mintha vendég lenne, és nem portéka).
A mese legklasszabb része (szerintem) az, amikor maga Julcsa indul el véget vetni az életére törő betyárnak - a király pedig vele tart, de nem mint hős megmentő, hanem mint egyenrangú partner. Nem próbálja meg helyette megoldani a problémát, vagy eltussolni a múltat; inkább segít, követi a felesége tervét, és a végén ketten együtt (egymásra vigyázva) puffantják le a gonosztevőt.
A sztori maga ott fordul meg, hogy a király elnyeri Julcsa bizalmát, aki ezért elárulja neki, hogy szegénysége miatt "rossz társaságba" keveredett. A király ezt nem rója fel neki, sőt; végig szeretettel és tisztelettel fordul Julcsa irányába a sajnálat helyett. Pontosan tudja, milyen komoly dolog, hogy a titok elárulásával Julcsa a kezébe tette az életét. Julcsa pedig bátor - nem csak azért, mert szembe mer nézni a betyárral, de azért is, mert meg mert bízni valakiben annyira, hogy elárulja a titkát.



Amit érdemes átgondolni
Amikor Julcsa először említi, hogy "rossz társaságba" keveredett, a király kissé aggódva kérdezi, hogy a "lányságát" elvették-e. Nehéz megállapítani, hogy azon aggódik-e, megerőszakolták-e a lányt, vagy pedig azon, hogy szűz-e a leendő felesége. Nyilván az előbbi értelmezés inkább feminista, az utóbbi inkább szexista vonalon mozog, de leginkább a mesemondó (és hallgató) képzeletére van bízva.

Források


Ámi L. - Erdész S. - Ortutay Gy.: Ámi Lajos meséi (Akadémiai Kiadó, 1968.) 
Mesélte: Ámi Lajos, 1959. Más változata nem ismert.

Megjegyzés
Ámi Lajos szerette a Mónár Julcsa nevű, betyárokkal kekeckedő női főhősöket. Két hasonló meséje is van, amikre a későbbiekben visszatérek majd.

2016. szeptember 9., péntek

Na de kik azok a dusunok?... (Népmesék nyomában a világ körül 9. - Brunei)

Hosszas nyári szünet után visszatér a Népmesék nyomában a világ körül sorozat! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; aki pedig csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.  

Brunei egy kicsit nyögvenyelősre sikerült: A kötet nagydarab, nehézkes, kézzel gépelt, és ráadásul csak könyvtárközi kölcsönzéssel volt beszerezhető. Ennek ellenére tartogatott azért néhány pompás meglepetést. 


Dusun Folktales
A collection of eighty-eight folktales in the Dusun language of Brunei with English translations
Eva Maria Kershaw
University of Hawaii, 1994.

A könyv több, mint háromszáz oldal, aminek a fele ugyan dusun nyelven van, de azért így is lassan vergődtem át rajta, főleg mert a tükörfordítás sokszor nem adott magyarázatot rá, mi a frász is történik éppen a mesében (azért néha akadtak lábjegyzetek). Nyolcvannolc történetet vonultat fel Borneó egyik bennszülött népe, a dusunok hagyományaiból. Mindenképpen fontos és értékes kötet, főleg, mert ez volt az egyetlen mesegyűjtemény, amit Bruneiből sikerült összevakarnom; a szerző saját bevallása szerint a gyűjtés idején a Brunei állam nem támogatta a bennszülött nyelvek oktatását vagy hagyományaik fenntartását, ezért is publikálta a meséket mindkét nyelven, mintegy visszaadva őket a közösségeknek. A dusun nyelvnek a publikálás idején (1994) mindössze ötven évet adott a kihalásig.
Miven néprajzi kiadvány, minden szó szerint van lefordítva benne, csiszolgatás nélkül, és akad elég sok pajzán és felnőtt téma is.

Kapcsolatok
Jót kuncogtam annak a mesének a dusun verzióján, ami Európában leginkább A brémai muzsikusok néven fut. Itt a sokkal szórakoztatóbb Egy darab fekália kalandozni indul címre hallgatott; főhősünk lefelé sodródva a folyón kalóznak képzelte magát, és egy skorpió, valamint egy százlábú segítségével sikerült is pánikot keltenie egy kiszemelt ház lakói között. Voltak természetesen Törpeszarvas-mesék dögivel, némelyik bájosabb mint mások (nem voltam különösebben vevő a "Törpeszarvas megerőszakol egy parasztasszonyt" sztorira, például). A kínai és a burmai gyűjtemény után itt is visszaköszönt a lány története, aki óriáskígyóhoz ment feleségül, és a nászéjszakán szépen lassan bekebeleztetett. Voltak citromból született tündérlányok és kígyóbőrüket levető hercegek is bőséggel.
Személyes kedvencem volt a Buncu kisasszony a tanik földjén, a Holle Anyó dusun változata, amelyben egy lány gusztustalan és piszokban élő, de amúgy barátságos természetfeletti lények világába tévedt, és nem csak kincsekkel, de hűséges (bár kicsit rakoncátlan) fogadott fivérekkel is tért vissza onnan. Fogadok, hogy remek Miyazaki film lenne belőle.

Fénypontok
Érdekes volt a Hogyan kérték az emberek, hogy meghalhassanak című mítosz, amelyben a halál nem valami véletlen baki, vagy isteni csapás következményeként lett a világ része, hanem egyenesen az emberek kérték, és kapták, ajándékba az égiektől, mert túlnépesedett a föld. Hasonlóan jó sztori, és szép természeti kép volt annak a legendája, hogyan hozza el a vándorló csörgőmadár (dollarbird) minden évben a gyümölcsérést Borneóra.
Szintén természetközeli és érdekes mese volt a Vaddisznó királykisasszony, amelyben egy vadász az emberré váló vaddisznók földjére csöppent, és gyógyítóként tanulta meg, hogy a prédája is úgy érez, mint az emberek. A bátyja, aki nem fogadta be ugyanezt a leckét, csúnya véget ért (nyilván).
Menő jelenet volt az, amikor egy természetfeletti erejű ikerpár egy hatalmas, pengékkel felszerelt búgócsigával győzött le egy gigantikus emberevő sast; és az is, amikor egy okos lány úgy álcázta ősöreg anyókának magát, hogy mindenféle állatoktól és növényektől kért kölcsön külső jegyeket (pl. piros szemet, vastag combokat, fehér hajat, stb.). Találkoztunk Kámfor Asszonnyal (a kámfor állítólag fontos eleme volt a dusun kereskedelemnek), és azt is megtanultam, hogy sok mesében azért pont öt testvér fordult elő a klasszikus hét, három, vagy négy helyett, mert az ember öt ujjáról voltak elnevezve (hogy a mesemondónak is egyszerű dolga legyen...).
A legfontosabb részlet viszont az volt, hogy megtanultam, milyen hangja van annak, amikor valakit pofán rúg egy teknős. Ilyen:
(Az angol fordítás szerint legalábbis)

Hova tovább?
A Fülöp-szigetekre, tengeri úton. Hála az égnek a könyv már megvan (egy antikváriumban találtam), és sokkal karcsúbb, mint ez a kötet volt...

2016. szeptember 7., szerda

Feminista Magyar Népmesék 33. - Az uraság és a szakácsnő

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző harminckét mese itt olvasható.

Erre a hétre egy érdekes történet jutott: Olyan mesét (avagy inkább anekdotát) hoztam, amit egy amerikai magyar hölgytől gyűjtöttek fel a 20. század elején.


Az uraság és a szakácsnő

A történet

Adott egy gazdag agglegény, aki mindennél jobban imádja a szakácsnője főztjét. Azt eszi reggel, délben, és este, annak ellenére, hogy magával a hölggyel nem túl jó a kapcsolata: A szakácsnő nagyszájú, visszabeszél a főnökének, csapkodja az edényeket a konyhában, és ha valami nem tetszik neki, azzal fenyegetőzik, hogy felmond, és akkor az úriember mehet "étterembe, hasmenést kapni."
A szegény, elgyötört agglegény végül úgy dönt, egyetlen módja van csak a szakácsné megzabolázásának: Feleségül kell venni. Egy feleség nem alkalmazott, nem mondhat fel, és jámborul engedelmeskednie illik az urának - vagyis annyit, azt, és akkor főz, amikor csak a férje óhajtja. Előre örülve neki, hogy mindig lesz ínycsiklandó friss étel a háznál, és nem törődve az ismerősei rosszallásával sem (akik közül pedig többen képviselők a parlamentben), úriemberünk feleségül kéri - és kapja - a szakácsnőjét. Az esküvőt követő első munkanapon már előre csorog a nyála, hogy milyen finom ebéddel várja majd őt haza a kedves felesége... de csalódnia kell, mert otthon csak üres asztal és hideg konyha várja. Amikor pedig számon kéri a nappaliban üldögélő hitvesét, a következő választ kapja:
"Én főzzek? Egy nemesember felesége? Világ csúfjára a feleségeddel főzetnél ebédet?! Én többé nem vagyok szakácsnő. Fogadj fel egy újat a konyhára!"
Bumm.



Mitől feminista?
"A nő helye a konyhában van" - tartja a dogma, amit sajnos kapával sem lehet kiirtani egyesek fejéből. Még olyan férfiak is, akik egyébként felvilágosult, gondoskodó tagjai egy párkapcsolatnak, sokszor egyértelműnek gondolják, hogy főzni az asszony fog ("Neked jobban megy, drágám, én mindent odaégetek, nem tudom a receptet, hogyan kell ezt az izét bekapcsolni?..."). Évszázadokon keresztül a kívánatos feleségnekvaló egyik alapvető hozzávalója volt, hogy főzni tudjon, mégpedig jól.
Jelen esetben olyan hölgyről van szó, aki tud - cserébe viszont pofátlan módon véleménye is van, sőt, szabadsága is, és azzal mer fenyegetőzni, hogy ha nem bánnak jól vele, akkor felmond. Mire következik a tipikus gondolat: Az alkalmazott fel tud mondani, de a feleség nem. Ha már megtörtént a házasság, akkor az asszonyka is szépen beletörődik majd a sorsába, és főz türelmesen, immár nem alkalmazottként, hanem mert feleségi minőségében ez a kötelessége.
A feminista fordulatot a sztori vége adja: A feleség szembesíti az urát azzal, hogy immár megváltozott a státusza. A feleség nem szakácsnő, a szakácsnő nem feleség. Az egyik munka, amiért pénz jár, a másik pedig egy párkapcsolat. A jeggyűrű nem vásárol ingyen háztartási alkalmazottat senkinek. 
Ezt különösen abban a mai kontextusban érdemes értékelni, amikor a saját állással rendelkező nőket még egy-egy iroda is "anyuként" kezeli: Amellett, hogy elvégzik azt a munkát, amiért fizetik őket, alkalmasint a főnök és a férfi kollégák elvárják, hogy Kollegina sütit süssön a céges rendezvényre, kivegye a foltot hamarjában a zakóból, avagy felvarrjon egy leszakadt gombot a Nagyon Fontos Férfiak mandzsettájára. "Neked az semmiség, te lány vagy, neked ösztönből megy az ilyesmi."
Hát nem. Névtelen szakácsnőnk kiáll az igaza mellett, és megköveteli a tiszteletet, ami neki jár.
Elmondom még egyszer, hogy a hátsó sorban is hallják:
A jeggyűrű nem vásárol ingyen háztartási alkalmazottat senkinek. Férfiaknak sem, és nőknek sem.

Amit érdemes átgondolni
Biztosan lesz, aki felhozza majd: "De ha a azért ment hozzá a pasihoz, hogy eltartsák, akkor az nem ugyanolyan kihasználás?" Jogos kérdés, már csak azért is, mert fontos aláhúzni, hogy a feminizmusnak nem része a "férfiak tartsák el a nőket" gondolat, és a feministák nem propagálják az aranyásást. Nyilván itt egy olyan történetről van szó, ahol a társadalmi kontextust is figyelembe kell venni: Egy (egyedülálló) szakácsnő a múlt század fordulóján bolond lett volna nemet mondani arra, hogy egy nemesember felesége lehessen, mert a saját lábán kevéssé engedte megállni a társadalom (avagy: ha már házasodni kell, akkor házasodjunk jól). Ennek ellenére persze a mai hallgatóság számára fel lehet öltöztetni úgy a sztorit, hogy a hölgy részéről ne legyen ennyire problematikus. A csattanónak nyilván ülnie kell, de a többi részlet kedv szerint igazítható.

Források

Green, T.: The Greenwood Encyclopedia of American Folktales. Vol. 1. (Greenwood Press, 2006).
Mesemondó: Anca Vrbooska, New York, 1938

Megjegyzés
Nem vagyok benne egészen biztos, hogy nem szlovák volt-e a mesemondó hölgy, de a könyvben mindenesetre "amerikai magyar"-ként van feltüntetve.

2016. szeptember 5., hétfő

Kimaxoltuk a kockulást

Moziba mentünk szerepjátékot nézni. Élő adásban.

Most a hétvégén zajlott Seattle-ben a Pax West, Amerika egyik legnagyobb játék- és popkultúra- rendezvénye. És mivel nem minden kockának van pénze és ideje kiruccanni a nyugati partra, hogy pár tízezer másik kocka társaságában elmerüljön a játékok világában, idén a szervezők megoldották, hogy a saját házunk tájáról nézhessük végig a fontosabb részeket: A helyi moziban, élő közvetítésben, nagyképernyőn. "Fontosabb részek" alatt pedig jelen pillanatban egy tíz éve zajló, hírességek által játszott Dungeons & Dragons kalandot illik érteni: Az Acquisitions Inc. legújabb epizódját.

Nagyjából ennyit tudtam összesen, amikor az egyik haverunk rákérdezett, van-e kedvünk moziba menni vasárnap este. Természetesen a "mozi" és "szerepjáték" szavak kombinációjára nem lehetett nemet mondani, így autóba vágtuk magunkat, és elkocsikáztunk a legközelebbi plázáig. Nem csak az volt nagyon mókás, hogy élőben nézhettük, amint egy csapat nagy nevű kocka (köztük Patrick Rothfuss, A Szél Neve írója) D&D-t játszik, de az eseménynek egyéb fénypontjai is voltak: Popcorn (nyilván), egy majdnem teljesen üres nézőtér, és egy, a belépőhöz járó exkluzív D&D kaland, színes-szagos, illusztrált, csodaszép borítóval. Íme:


Persze azért nem voltunk teljesen egyedül. Nagyjából tizenöt másik ember lézengett még a nézőtéren; az előadás este kilenckor kezdődött (nyugati idő szerint este hatkor), és éjfél előtt valamivel fejeződött be. Már érkezéskor nagyon jó volt a hangulat, közösen szelfiztünk a többi nézővel, és jókat kuncogtunk az élő adás előtt bejátszott interjúkon. Amikor végül felgördült a függöny, rájöttem arra is, hogy mitől show a show: Nem csak öt mukit láttunk ülni egy asztal körül, hanem egy egész, aprólékos részletességgel felépített terepasztal tárult a szemünk elé, felhőkön lebegő kastélyokkal, egyedi figurákkal, és egy állványra függesztett miniatűr léghajóval. A kalandmester, Chris Perkins, egy aranyozott-ezüstözött jemezben és sárkánymaszkban magasodott a díszlet fölé (és annak ellenére, hogy a sárkány bajsza folyamatos harcban állt a mikroportjával, becsülettel végig is vitte az előadást). A másik négy játékos a karakterükhöz illő ruhában jelent meg, és ugyanolyan remekül szórakoztak a látványon, mint mi magunk. A kaland maga - akárcsak a díszlet - számukra is meglepetés volt, nem tudták, mi vár rájuk, de készen álltak mindenre. A játék, a jelmezek ellenére, a szokásos módon zajlott... négy játékos ült egy (nagyon szépen kidekorált) asztal körül, és lökték a sódert.

A legszórakoztatóbb része az egész estének az volt, hogy kis csapatunk (plusz a helyszínen tobzódó háromezer néző) úgy szurkolta végig a kalandot, mintha focimeccset néztünk volna. Minden kockadobást hörgés vagy tapsvihar kísért, és a karakterek egyes döntéseit hangos kommentek bírálták, miközben páran fel is pattantak a székükből, hogy a képernyőnek hadonásszanak. A helyi közönségből többen be-bekiabáltak, emlékeztetve a játékosokat egy-egy részletre, vagy javaslatokat dobálva az aktuális helyzet megoldására. A játékosok és a KM vették a lapot, kiszólogattak a közönségnek, és megtettek minden tőlük telhetőt, hogy a sztori a lehető legszórakoztatóbb legyen. Voltak sárkányok, légi csaták, görögtűz, óriások, nagy zuhanások és mágikus landolások, és minden, ami egy felhő-kastély ostromához feltétlenül szükséges. És természetesen szénné röhögtük magunkat a poénokon. Rothfuss különösen nagyot alakított a tolvaj karakterével (akiről mindenki azt hiszi, hogy bárd, pedig csak egyetlen dalt tud - mondjuk azt Patrick bácsi becsülettel és áhitattal végig is énekelte, a közönség legnagyobb örömére). Látszott rajta, hogy író, mert mindig a leglátványosabb és legkockázatosabb megoldásokat választotta a biztos siker helyett (amiért is kis híján szénné égett a kaland végére). Örömmel jelentem, hogy az egész csapat megúszta az ostromot, bár kettejüket többször a halál torkából kellett visszarángatni.

Nagy élmény volt; ha rendszeresen adnának ilyet, még gyakrabban járnék moziba, mint egyébként. Három óra pont elég volt egy jó sztorihoz anélkül, hogy szétesett volna a ritmus vagy a közönség. A kalandmester természetesen zseniálisat alakított, mindenki más pedig, a nettó hülyülés közötti szünetekben, remekül hozta a karakterét.
Még zsákmányt is szereztünk az est végén: Mivel sokkal több nézőre készült fel a mozi, mint ahányan voltunk, az egyik jegyszedő hozzánk vágott egy egész ládányi megmaradt kaland-kötetet, mondván, hogy úgyis csak kidobná. Win-Win.