2008. február 28., csütörtök

Tales beyond Timp ötödik felvonás - Finálé

Diszes és pompázatos vacsora után (mely jórészt lelkes beszélgetéssel ment el, természetesen - rakjatok két mitológia-rajongó mesemondót egy asztalhoz egy hálás közönséggel...) már csak az esti koncert volt hátra a konferenciából.
Az esti koncert, ahol mindenki szinpadra lépett egy mese erejéig - méghozzá nem is akármilyen szinpadra; egy szinpadra, melyre kb. 200-300 ember tekintete szegeződött...
Cherie Davis volt az első; egy kedves családi történetet mesélt az édesanyjáról, aki misszión volt Afrikában (igen, Utahban mindenki mormon). Meg Gilman volt a második (családi történet a saját gyerekkorából - betegre röhögtük magunkat...). Kate Dudding ment harmadszorra, Irving Berlin élettörténetével (aki nem tudná - mint ahogy én se tudtam, ide lőjetek - ő volt a zeneszerző aki a White Christmas cimű dalt irta, többek között). Őt Linda Gorham követte, aka Aso akicóban, egy szines ruhákba öltözött fekete nőszemély zengő hanggal, kiadós mennyiségű vagánysággal, és egy afrikai népmesével, ami alaposan feldobta a közönséget (főleg mert Pók nagyi is szerepelt benne, és a pókokat ugye szeretjük...). Az utolsó előtti előadó a mindig elegáns, magában mosolygó Jo Radner volt; cinikus jenki asszonyság, cinikus jenki történettel, ezúttal Sir Hiram Stevens Maxim életéről és annak minden iróniájáról (aki nem tudja ki volt az: Google it).
És azután jöttem én. Mivel két napja a sárkányokkal nyaggattak (és valahogy körülöttük forgott minden), már pénteken beigértem a csapatnak a Sárkányherceget - és meg is kapták, elejétől végéig, pontosan, szépen és vágatlanul. Az első felénél sűrűn fel- felkacagtak (el tudjátok képzelni, miylen érzés, amikor 2-300 ember nevet egy poénodon? Hűűű...), a második alaposan lesokkolta őket; beletelt egy kis időbe, míg feldolgozták... az volt a legjobb az egészben, hogy az egész tömeg egy emberként figyelt, és pedig csak álltam a szinpadon, sziens kockás nadrágban és fehér blúzban és szürke fűzőben, mesemondós kék kendővel a fejem körül, és a kedvenc mesémet meséltem, vidáman és szivből és játékosan. Ha jobbra néztem, a szélső sorban láttam az összes kollégát, a kis, szines csokornyi mesemondót, akik csillogó szemekkel figyeltek és mind szurkoltak nekem, és amikor meghajoltam, és a taps kiséretében visszamentem a helyemre, mind mosolyogtak és a vállamat veregették és megköszönték (!) a történetet.
Már csak a záróakkord volt hátra: David nagytestvér még egyszer szinpadra lépett. Először egy mókás kis versikét szavalt, majd belekezdett egy történetbe... és magával ragadott mindenkit. Először fel sem fogtam, mi az, amit mesél - azután rádöbbentem, hogy egy egészen új, izgalmas és valóságos Hamupipőkével van dolgunk. Sohasem szerettem ezt a mesét különösebben... de az ő verziójában, tündér nélkül, egészen másképp hangzott (kezdve azzal, hogy Hamupipőke anyja egy középkori járványban halt meg, és eltüzelték mindenét; folytatva azzal, hogy nem pipőkének hivták, hanem Hamulánynak; egészen addig, hogy a bálon fogadott a herceggel, hogy nem találja meg, ha nincs kiöltözve, és igy indult az egész cipőelhagyós keresés; és persze a lábujjlevágás sem maradt ki a dologból). Nagy élmény volt hallani; olyan érzést keltett bennem, hogy "Igen! Ez tetszik, igy kell egy jó mesemondásnak kinéznie!" Azután bedobott még egy roppant aranyos történetet is (egy sószóróról, aki beleszeret a cukrosedénybe - amilyen bután hangzik, olyan kedves és mélyértelmű volt... a kedvencem a könyvszekrényben lakó egér volt, aki mindenféle filozófusoktól idézgetett... azt hiszem ezután egész más szemmel nézem majd a sószórókat...)
Taps, lelkendezés, szállingózó közönség; mire észbe kaptunk, már csak a mesemondók üldögéltek a lépcsőkön és beszélgettek a félhomályban, pakolásztak és névjegykártyákat cseréltek; néhány néző odajött hozzám gratulálni, és mindenki megölelgetett; együtt töltöttünk még néhány percet, idézgetve a hétvége legjobb pillanatait, készülve rá, hogy szétszéledjünk a szélrózsa minden irányába...
Erőt vett rajtam az a fajta jóleső fáradtság, csillogó lelkesedés és melankólia - ez a keverék mindig valami nagyon nagyon klassz dolog végét jelzi; és elgondolkodtam rajta, hogy évezredek óta semmi sem változik, a sok szines alak feltűnik a ködből, besétál a városba, elmondja a törétneteit, beszélget egy kicsit, és megy tovább... mert a mesemondók igy működnek már Eshu és Oisin és Bragi és Tarva óta...
David rám kacsintott, mielőtt Wendy és én kiléptünk az éjszakába.
"Találkozunk az úton..."

Tales beyond Timp negyedik felvonás - Tűzkeresztség

(Mindenki erre várt, igazam van? ;)
Mire odaértem, a terem már be volt rendezve, előadásra készen: asztalok a fal mentén, székek csinos körben, Wendy széles mosollyal, és egy rakás érdeklődő. Már az előző nap meg a délelőtt folyamán fel-felbukkantak emberek, odajöttek hozzám beszélgetni, és elmondták mennyire várják már az előadásomat, meg hogy sosem hallottak még magyar mesét és hogy mennyire érdekes, és én meg megjegyeztem magamnak, hogy alaposan fel kell kötni a gatyámat, mert magasak az elvárások...
Végül olyan 20-30 ember verődött össze; Wendy felkonferált (mondott rólam minden szépet és jót; érdekes volt hallani, hogy az ő oldaláról hogy néz ki a karrierem, a magyar kislánytól aki két éve berobbant a levelezőlistára "Jééé, ti tényleg mesemondásból éltek?" a magyar kislányig aki előadást tart Utahban az egyik legnagyobb amerikai konferencián...), azután vettem egy mély levegőt, és belevágtam.
Öt mesére volt kicentizve a workshop, plusz háromnegyed órányi beszélgetés meg háttérinfó, ami eloszlott közöttünk. Attól a pillanattól kezdve, hogy mesélni kezdtem, helyben volt minden; mindenki hátradőlt (én is) és szép nyugisan elmerültünk az élményben.
Elsőként a Bús Királyfit meséltem; ez tulképp csak egy mesekezdő formula, Raffai Judit könyvében találtam, és valamiért megtetszett nagyon; egy királyfiról szól (jéééé) aki nem jó semmire, és ezért elindul a világba meséket gyűjteni, hogy legalább legyen egy jó sztorija... félig magyarul, félig angolul meséltem, sikerült is megalapozni vele a hangulatot.
A második történet végül több tündéres meséből lett összevágva (A tündérek elmennek cimre hallgat) - némi Tündér Ilona, a Tündérrózsa legendája, Backa vára, meg egy népdal - hogy mutassak egy villanásnyit az amcsiknak a magyar tündérvilágból. Utána beszélgettünk róla, miben különböznek/hasonlitanak a mi tündéreink más népek lényeihez (és páran tudni akarták, van-e valami közünk a keltákhoz, mert rögtön a sidhe népe jutott az eszükbe). Innen aztán egyenes út vezetett a tündérvárakon keresztül a várlegendákig.
Bátorkőt meséltem, mert nekem az a kedvencem, és mert Mátyás király is benne foglaltatik, ha csak egy kicsit, akkor is (és mert szeretem az udvari bolondot). Kinizsi egészen lenyűgözte őket (hja kérem, aki fél kézzel emelgeti a malomkövet...), Mátyást roppant szimpatikusnak találták, és egészen el voltak tőle ájulva, hogy nálunk mennyi vár van szerteszét az országban...
És mivel nem maradhat ki a klasszikus mese sem, hát negyediknek bedobtam a Fehérlófiát. Azt hiszem, az eddigi legjobb angol nyelvű mesélésem volt (mármint maga a történet). És a legizgalmasabb is. (Mielőtt még valaki megkérdezné: a nevek benne maradtak magyarul, bár elmagyaráztam, melyik mit jelent). A kacsalábon forgó vár eléggé váratlanul (huh, rossz poén XD ) érte őket, vagy öt percig kacarásztak rajta (én eddig bele sem gondoltam, milyen mókásan hangzik a kép tulajdonképp), igy a másodiknál meg a harmadiknál már rájátszottam, poénból is. A Hátszönyű Kapanyányimonyók nem okozott akkora megdöbbenést (gondolom feltételezték, hogy fura nyelv ez a magyar, hát istenem - ebbe sem gondoltam eddig bele, hogy ez viszont nekünk tűnik sokkal mókásabbnak... hm, elgközelebb megpróbálom kimondatni velük...). Azt viszont nagyon értékelták, amikot a szakállánál fogva kitépte a fát... A bébi griffeket nagyon szerették, a láblevágás sokkhatásként érte őket - egészen addig benntartották a lélegzetüket, amig mondott láb vissza nem nőtt, akkor aztán lehetett hallani a sóhajtást...
Itt aztán megálltunk egy időre, hogy táltosokról, világfákról, sárkányokról meg egyéb mitológiai elemekről beszélgessünk; jó sok részlet van (még a 12 percesre vágott verzióban is) amit érdemes megtárgyalni...
Végül utoljára hagytam a sárkánylovasokat, hadd örüljenek (Land of Dragon Riders, ez volt a workshop alcime, csak mert szeretem a garabonciásokat nagyon, azért;). Ezt a történetet már meséltem sokszor (lásd korábbi bejegyzések; legutóbb csütörtök este, Oliviának meg Wendy egész családjának lefekvés előtt), úgyhogy levezetésnek sem volt éppen rossz, lehetett fújni egyet, hogy már túlvagyok a nehezén...
Mivel még jó húsz perc hátravolt, teret adtam mindenféle kérdezősködésnek meg kiváncsiskodásnak; kérdeztek is rendesen, országról, történelemről, nyelvről, honnan jöttük és mikor és miért, satöbbi. Valahol közben beszúrtam még a táltoslovat amit parázzsal kell etetni, ezt megint roppantul szerették. Énekeltem még néhány népdalt (nagyon odavoltak a népdalokért), és beszélgettünk a könyvekről, amiket felsoroltam a bibliográfiában, melyik miről szól és miért érdemes elolvasni (csaptam reklámot Gárdonyinak).
Nagyon barátságos, családias hangulatban telt az egész workshop; utána még többen ott maradtak kérdezni meg beszélgetni, és sokan felirták az email-címüket, hogy szeretnének hallani rólam, meg még több magyar mesét megismerni (azt hiszem most már muszáj lesz inditanom egy hirlevelet...). Osztogattam nekik képeslapokat (még itthon szereztem be őket) magyar várakkal meg hajfonatkorongokkal meg mindenféle szépséggel (ennek nagyon örültek - jegyzet: az emberek szeretnek ilyen apróságokat kapni egy workshopon. Meg Gilman üveggolyókat adott nekünk:) Mindenki a várakat szerette volna...
Sikerült némi idéznivalóval is meglepni a társaságot - nem sokkal később már másoktól hallottam vissza... megjegyeztem ugyanis a Fehérlófia után, hogy mindig három királylány van meg három sárkány, szóval ne menj haza az első királylánnyal, és ne aludj el az első sárkány után... ez aztán nagyon megtetszett nekik, és valamiféle életfilozófiát gyártottak belőle...
Végül aztán összepakoltam, és kitámolyogtam én is a teremből - vidám voltam és felszabadult és megvolt életem első konferencia-előadása, és azt kell mondanom, a várakozásnál is sokkal jobban sikerült. Hallottam, hogy az emberek még sokáig beszélgettek róla; néhányan sajnálkoztak is, hogy nem jöttek el rá, és többen emlegették, hogy jönnek majd áprilisban meghallgatni...
És már nem volt más hátra, csak a nagy finálé.

Tales beyond Timp harmadik felvonás - Mély levegő...

A második reggel már jóval simábban ment az elsőnél (kezdtem behozni az időeltolódást) (igen, volt időeltolódás, két óra. Jól elgyüttem a háztól...). Forró csokival és marcipános muffinnal ("there is something sinful about these" jegyezte meg az egyik ébredező mesemondó...) felfegyverkezve pont időben érkeztünk Donald reggeli előadására. Miközben mindenki lelkesen majszolt, csokornyakkendős nagytestvérünk arról beszélt, miért fontos az emberi fejlődés szempontjából a mesemondás (és ezzel természetesen mindenki mélyen egyetértett).
Az első workshopot Nannette, egy izgő-mozgó, fiatal hölgyemény, Wendy egyik barátnője tartotta. Eredetileg szinész és hivatásos táncos - látszott is minden gesztusán... Arról beszélt, hogyan kell egy mesemondó eseményt (fesztivált, versenyt) megrendezni, főleg gyerekek és iskolák számára, és hogy hogyan kell mesemondó foglalkozásokat tartani gyerekeknek. Szivtam magamba minden szavát, a játékokat amiket tanitott nekünk, és az összes hasznos tippet és morzsát, amit majd szépen hazacipelek, és aztán majd lesz a magyar gyerekeknek móka és kacagás... ha valakitől érdemes szervezést tanulni, azok az amcsik. És ha valakitől érdemes mesemondó fesztivál szervezést tanulni, azok az amcsi mesemondók...
Újabb dobozos ebéd következett, majd Wendy nagy pillanata: ő és kis csapata (a Resonance Story Theater névre hallgató négyfős társulat) tartották a délutáni előadást. Mindannyiuknak szinházi háttere van, ennek megfelelően egy nagyon kedves és látványos mesefüzért dobtak szinpadra (bár a mesemondásnak eléggé a peremén egyensúlyozott - nem mintha számítana, aki ilyen jó a szinpadon az csinálja is így).
Ééés már csak egy kör volt hátra az én előadásomig. Most kezdődtek a "nagytestvérek" dupla workshopjai; sikerült magam bekuncsorognom David csoportjába (csak az első másfél órára, természetesen) mert Wendy megesküdött rá, hogy élete több tucat hasonló foglalkozása közül ez volt a legjobb és utolérhetetlen.
Tényleg elég klassz volt. Arról szólt, hogyan tartsa karban az ember a repertoárját, nem kártyákon hanem fejben; hogyan vezet egyik történet a másikhoz, hogyan kell felfűzni őket egy gondolatra, és hogyan kell olyan leírásokat rögtönözni, hogy a hallgatóságnak a lélegzete is elálljon... (és mindezt gyakorlatban. Ami annyira jól ment, hogy sikerült a partneremet átrántani téren és időn Szlovéniába) (nem az én szavaim, az övéi). David remek előadó és még jobb tanár; borzasztóan sajnáltam, hogy félidőnél el kellett hagynom a termet...
Dobpergés, dobpergés.
Elérkezett az én nagy pillanatom.

2008. február 27., szerda

Tales beyond Timp második felvonás - Üdv a klubban

A konferenciát a BYU nevezetű egyetemen tartották; szép modern épület, háttérben a havas hegycsúcsokkal. Reggel persze sikerült elkésnünk, és a megnyitó előadás már jó húsz perce zajlott; felmarkoltuk az előkészitett mappákat (a hétvége összes handoutjával), besettenkedtünk a hátsó sorba, és David Novaknak szenteltük minden figyelmünket.
Amikor először láttam a fickót, épp fejenállva mesélt egy maori mitoszt.
Most erősen gondolkodom rajta, kell-e többet mondanom...
De nem tudom megállni.
A jelenség maga (mármint David) leginkább egy Grimm testvérekbe oltott Monty Pythonba oltott mitológiai lexikon, és mindenből csak a legjobb ami kapható... a bevezető beszéd arról szólt, miért állnak a mesemondók mindig a küszöbön, az átjáróban két világ között, múlt és jelen között, és mi a szerepük mint közvetitőknek ("az átkelőhelyek gyermeke", jutott eszembe hirtelen, ezt Arthur királyra mondták, de mindannyiunkra nagyon illik). A beszédet megspékelte némi görög-latin etimológiával, ami roppant érdekes volt, és mellesleg megemlitette, hogy "állitólag lapul itt valahol egy csodálatos magyar mesemondó..." és mire észbe kaptam mindenki engem bámult, ő meg mosolygott és integetett (én meg jó vörös lehettem, mert félig voltam csak ébren, és életem leglátványosabb fekete karikái voltak a szemeim alatt...). A hétvége folyamán David lett a "nagytestvér". Az egyik.
A konferencia egész konferenciaszerűen zajlott: két előadás délelőtt, kettő délután, és mindig három helyszin közül lehetett választani (amivel okoztak némi fejfájást, amit csak kis mértékben enyhitett, hogy a handoutokat megkaptuk azokhoz is, amikre nem mentünk be).
Az első workshop (elnézést a nem angolosoktól, és forditsa le valaki;) Meg Gilman-é volt; pici, hosszú hajú, érdes hangú nőszemély, aki elsőre is kiosztott nekem egy csontropogtató ölelést (egyike azoknak a mesélőknek akikkel már két éve levelezem), azután közölte az egész csoporttal, hogy őt most két óráig nagyon utálni fogjuk, mert szigorúan le fogja vezényelni a foglalkozást, azután majd rájövünk hogy megérte... ettől aztán azonnal megszerettük. A móka lényege az volt, hogy ki kellett választani egy meseszereplőt magunknak, és mire a végére értünk a mindenféle játékoknak és feladatoknak, mindannyian felfedeztünk valami újat a szereplővel kapcsolatban, amit aztán be tudunk épiteni az adott mesébe (részemről nevet kapott a Sárkányherceg királynője, már épp ideje volt).
Dobozos ebéd vidám és élénk társaságban (kis kerek asztaloknál, amik persze csak az étel elhelyezésére szolgáltak, mert egyébként mindenki fel-alá futkozott és beszélgetett, és több embernek lettem bemutatva mint amennyit ép ésszel megjegyezni lehetséges). És már zajlottak is tovább az események.
Debi Richan volt számomra a konferencia egyik fénypontja. Ő tartotta az ebéd utáni mesemondást. A műsor a My Antonia cimű könyvből készült, ami egy cseh pionír családról szól; Debi teljes 1800as évek beli kosztümben üldögélt a szinpadon, gyapjút font és krumplit hámozott, és közben egyes szám első személyben elmesélte Antonia élettörténetét, ékes cseh akcentussal és népmesékkel tűzdelve (a műsor az olvasást népszerűsitő kampány keretein belül készült; nem a könyvet mondta el, hanem a főszereplő háttértörténetét, tulajdonképpen). Hihetetlenül jó előadás volt (Debi tenyeres-talpas, folyton nevető, hagy hangú asszonyság, később beszélgettem vele is).
Az ebéd utáni első előadásnál Kate Duddingra esett a választásom (másik emberke a listáról) aki arról tartott előadást, hogyan lehet történelmi személyek életéből mesemondó műsort összerakni - vagyos hogyan csinál az ember életrajzból történetet. Hasznos volt és érdekes, és felkerült az "ezt ki kell próbálnom" listára (még akkor is, ha ő maga sosem dolgozott még 200 évnél régebbi történelemmel...)
A napot Donald Davis előadása zárta (igen, az a Donald Davis. Ha visszalapoztok Jonesborough-hoz, azt hiszem találtok róla némi információt... ha októberben azt mondta volna nekem valaki, hogy vele egy konferencián fogok előadni, hát nem hittem volna el). Donald Davis, a másik "nagytestvér", ideát a mesemondók között az abszolút ász, és az egyik legnépszerűbb aki jelenleg létezik. Kizárólag családi történeteket mesél, de azokat aztán nagyon nagyon jól: félig nevetünk, félig sirunk, és amennyire furcsa volt nekem elsőre a mesemondásnak ez az ágazata, annyira sikerült megkedvelnem mindenki csokornyakkendős nagypapájának stilusát... (aznap este a kommunikációról, a gesztusokról meg egyéb mesemondó eszközökről beszélt, jó sok anekdotával spékelve).
Következett a vacsora egy görög étteremben, és már robogtunk is a szinházba, mert az egész város (legalábbis úgy tűnt - nyilvános előadás volt, és zsúfolásig megtelt a nagy szinházterem) ott tolongott, várva az esi mesemondó koncertet. Az első estét a "nagyoknak" szentelték, úgyhogy nekünk csak hátra kellett dőlni, és élvezni a műsort...
Felvezetőként egy gimis lány ikerpár mesélt egy jópofa skót történetet (a tandem mesemondás a másik amit feltétlenül ki akarok próbálni egyszer - pörgős és érdekes).
Másodjára David ragadta magához a mikrofont, és megörvendeztetett minket egy lehengerlő előadással, melyben szerepet kapott Rómeó és Júlia, a West Side Story, Pyramus és Thisbe ("Találkozunk a Nina síííírján!" - igen, visszaidézett néhány szép emléket...) ("Szem, látod ezt?" "Ki az a szem?") ("A Béla nem köt!!!") (Oké leálltam. Akinek problémái vannak a dekódolással, ne aggódjon. Egyébként a Szentivánéji álomról van szó). Az egész mixet megfejelte egy személyes sztorival (melyben a tinédzser fiút nem engedik randizni egy zsidó lánnyal, és rádöbben, hogy a fenti történeteknek mi a frász az értelme tulajdonképpen). Nagyon szerenti való előadás kerekedett belőle, pont az én izlésemnek megfelelő mennyiségű mitosszal és modernséggel. Volt néhány hatalmas elszólása is amiket aztán két napig idézgettünk ("Akkor tanultuk a szivet biológiából. A szív egy izom. No pain, no gain.") (vagy a nagy zárójelenet, háton heverészve a szinpadon: "Rómeó és Júlia. West Side Story. Pyramus és Thisbe. Mind ugyanaz a rohadt sztori, és mind megtörténik újra és újra és újra...")
Másodjára Donald örvendeztetett meg minket gyermekkora és családja epikus történetének egy újabb fejezetével; nevettünk rajta nagyokat, egyszerűen csak mókás a fickó a szinpadon. Ráadásul emléket állitott néhány olyan embernek is, akik sosem lettek hiresek, de mindannyian azt kivántuk, bárcsak ismerhetnénk őket...
A vastaps és a lelkesedés végeztével mindenki hazaszállingózott (én kissé idegesen a másnapi előadásom miatt - igen, az eddig tapasztaltak sokat levettek az önbizalmamból...). Még lelkesedtünk egy darabig, Wendy meg én, csak úgy bele a vakvilágba, azután ágyba zuhantunk, és átaludtuk magunkat a konferencia második felvonásába.

2008. február 26., kedd

Tales beyond Timp első felvonás - Úton

Azt hiszem már egészen megszoktam a hajnalban kelést. Különösebb bagolyszerű pislogás és ajtófélfának ütődés nélkül sikerült eljutnom a kolesz bejáratáig, ahol már várt a taxi; a reptéren, félúton a csomagleadás és az átvilágitás között sikerült is magahmoz térnem... (igen, megszokásból közlekedem mint a bobtail).
Repüléssel különösebb gond nem akadt, eltekintve a ténytől hogy félúton döbbentem rá Utah milyen áááállati messze van (tényleg. Nézzétek meg a térképen. Alig néhány ezer kilométer... a Sziklás-hegység túloldalán tessék keresni). Átszállás Atlantában, szitáló eső és a jó kis vörös föld amit Scarlett O'Hara annyira szeretett turkálni... Delta meglepően jól viselkedett, még a film is elindult harmadik próbálkozásra (Sidney White, modern gimis Hófehérke, nagyon bugyuta kis alkotás, de sikerült a hősnőben magamra ismernem, amikor a csirliderek elől menekülve beköltözött a hét anime-freak albérletébe XD A hétvége egyébként is az újrairt tündérmesék jegyében telt el, bár ezt akkor még nem tudtam)
Ahhoz képest hogy fagyra és hóra és jégcsapokra készültem fel lelkiekben, Salt Lake City meglehetősen enyhe, ködös-borongós idővel fogadott. A reptéren már várt rám a konferencia egyik hostesse, aki felpakolt és egyenesen a város szivébe furikázott velem, a mormon nagytemplomhoz (tényleg nagy. Nagyon nagy.) (Igen, Utahban mindenki mormon. Legalábbis mindenki, akivel találkoztam. Kedvesek, barátságosak és jó fejek, és nem, senkit sem láttam akinek több felesége lett volna, történet vége). Itt találkoztunk egy másik hostessel és a hozzá tartozó mesemondóval, Kate-tel. Felvittek minket ebédelni a Hotel Utah tetején lévő étterembe, hogy majszolás közben gyönyörködhessünk a kilátásban (Hotel Utah valaha ötcsillagos elnöki szálloda volt; amikor lebontásra itélték, a mormon egyház felvásárolta, és most amolyan kultúrközpontként működik, alagsorában a nagy családfakutató intézettel - én is akarok olyan könyvtárat ahol leülök a gép elé, beirom a nevem és kidobja a családfámat... wow)
Ebéd után körbesétáltuk a templomteret, és bementünk a koncertterembe is, ahol a világhirű mormon kórus szokott énekelni (most épp nem énekeltek; csak egy thai kislány állt a pódiumon és azt demonstrálta hogy ha eltép egy újságot, akkor azt hallani lehet a csarnok hátsó soraiban is)
Az elkövetlekő két órában kézről kézre jártam - kettes számú hostess elfurikázott az Orem Public Library-be, ami a konferencia otthona, hogy átadjon a szervezőnek, Janet-nek. Janet körbevezetett a könyvtárban (képzeljetek el egy gigantikus, lényegében üvegfalú galériás épületet zsúfolásig tele könyvekkel - na ez volt a gyerekkönyv szekció). A mesemondó terem ajtajában sikerült is gyökeret vernem az elkövetkező fél órára - mint kiderült, a fesztivál hivatalos jótevője nem más, mint James Christensen, akinek több csodás képet is köszönhetünk (kettőt direkt a Timpanogos fesztivál számára festett - khm, igen, a poszterek itt lapulnak a bőröndömben... Once Upon a Time és Flight of the Fablemaker - ez utóbbit csak Tales Beyond Timp néven ismerjük) (a háttérben látható hegy a Timpanogos, Orem határában) (az elsőt az első fesztiválra festette, a másodikat a tizedikre - idén készit egyet a huszadikra is...) (a fehér hajú kislány a jobb alsó sarokban a pici arany sárkánnyal a második képen a hajó tatján látható, tiz évvel később - ő a fesztivál védnökének kislánya...) Miután beteltem az összes mesemondós képpel és poszterrel, Janet a férje gondjaira bizott, és áttértünk a gyerekkönyvtár festett üvegablakaira, amik mögött épp lement a nap; faltó falig és padlótól plafonig értek, a szivárvány minden szinében, és természetesen meseszereplők vonultak fel rajtuk, Alicetól Rómeó és Júliáig, korra, nemre és országra való tekintet nélküli vidám összevisszaságban.
Végül aztán befutott Wendy is, pótmamám, őrangyalom és személyes tündérem az elkövetkező két napra (beszédes tény hogy Peter Pan Wendyje után kapta a nevét); együtt kocsikáztunk át a város legrengosabb éttermébe (miközben én tapadtam az ablaküveghez és a kora esi sötétkék ég előtt kirajzolódó havas hegycsúcsokat bámultam nagy lelkesedéssel).
Az összes mesemondó és szervező együtt vacsorázott (épp leszakadva a repülőről kissé alulöltözöttnek éreztem magam egy olyan helyen, ahol még a vizet is kitöltik az embernek, és a - külön a mi számunkra nyomtatott - étlep több mint fele franciául van...) Az est hátralévő része vidám beszélgetéssel és rám zúditott kérdések áradatával telt (miközben próbáltam magamban tudatositani a tényt, hogy Amerika egyik leghiresebb élő mesemondójával ülök egy asztalnál, de róla majd később). Csak akkor hallgattunk el, amikor a hegycsúcsok mögül felbukkant a telihold, és a látvány mindenkinek elvette a szavát egy jó időre...
Este már csak ágyba zuhanni sikerült (természetesen csak miután megismerkedtem Wendy gyerekeivel - három lány, egy fiú - megtámadtam a hárfát, esti mesét mondtam a hétéves Oliviának, és éjfélig beszélgettem vadiúj pótcsaládom villanyoltásra nem kötelezett tagjaival). Mert reggel koránkelés volt ám, és várt ránk a Timpanogos Télközepi Mesemondó Konferencia...

2008. február 25., hétfő

Visszavagyok

Megjöttem Utah-ból, épen és egészségesen, totál felturbózva és hullafáradtan (szerintem három napja puszta lelkesedésen futok, ideje aludni). Holnap irok bővebben, becsszó ;)

2008. február 21., csütörtök

Vigyázz, kész...

Hajnalban indulok a Timpanogos mesemondó konferenciára Utah-ba.
Mindenki kivánjon sok szerencsét :)
Vasárnap jelentkezem.

Teljes holdfogyatkozás

Ma este volt. (2010ig nem lesz újabb)
Kisétáltunk az ágyúkhoz, ahol már egy nagy rakat ember állt a csillagászat szertárból nyúlt teleszkópokkal, és kiélveztük a jelenséget elejétől végéig (annak ellenére hogy megint átkozott hideg van). Szép tiszta időnk volt, a Hold gyönyörűen látszott; egymást váltottuk a távcsöveknél meg a teleszkópoknál, közben ugráltunk, hogy keringjen a vérünk, és Full Moon-t hallgattunk a freakekkel az mp3 lejátszómról.
Csodálatos volt, varázslatos és lenyűgöző, és mindannyian megegyeztünk benne, hogy a régiek helyében mi is alaposan berezeltünk volna tőle... még igy is hátborzongató volt.
Valamint tudtam vele villantani, hogy én már láttam teljes napfogyatkozást is. Hurrá:)

Kalandozás a térképen

(Pocsék cim, nézzétek el, van egy kis vér a koffeinemben)

Dominikai kisöcsémnek ma semmi házi feladata nem volt; együtt üldögéltünk a tanteremben a sok szoralmasan dolgozó mentor és mentoree körében, és az országainkról beszélgettünk (nagy örömmel újságolta, hogy most tanulták Magyarországot a második világháborúval kapcsolatban - jelzem, nyolcadik osztályos). Innen aztán egyenes út vezetett a történelem és kultúra témaköréhez; öcsi elkocogott és kisvártatva egy hatalmas kódexszel tért vissza, amiról kiderült, hogy a történelemkönyvük, bőséges térképanyaggal ellátva a függelékben.
Másfél órán keresztül kalandoztunk Európa és a Karib-tenger felett; öcsi elképesztően keveset tud Európáról, majdnem annyira, mint amennyit én tudok a karibi szigetvilágról... lenyűgözően érdekes eszmecsere volt. Egy pillanatra sem fogyott ki a kérdésekből, mindent tudni akart; az alábbiakban megosztok veletek néhány dolgot, ami teritékre került...
1. Hol milyen hideg van, és mikor esik a hó (vagy mikor nem) - mindenáron tudni akarta, melyik a világ leghidegebb országa (Dominikán van egy hegy aminek a tetején néha havazik)
2. Melyik országból melyik országba kell vízum (itten ez töriórai anyag, engem meg jól sarokba szorított vele) és miért
3. Melyik országban milyen nyelvet beszélnek és miért (teljesen lenyűgözte, hogy Európában minden országnak saját nyelve van - sehogy sem tudott megbarátkozni a gondolattal) (cserébe megosztotta velem, miben különbözik a dominikai spanyol a többitől)
4. Hogyan épült Velence és miért, milyen mélyek a lagúnák és hogyan hajtják a hajókat
5. Hol vannak a világon működő vulkánok (és milyen jó hogy Connecticutban nincs)
6. Hol van még olyan sziget amelyiken két ország van egymás mellett (mint Dominikán) (na, ki tud még egyet?)
7. Hol milyen sportokat játszanak (és szép türelmesen megtanitott a baseball szabályaira)
8. Hogy keltek át az emberek a Bering-szoroson (és miért) (tényleg, miért? :D )
9. Hogy szerezte Amerika a különböző államokat (ez nekem totál új volt, őt meg totál lenyűgözte, hogy a teljes Trinity akkoriban 2 dollárba kerülhetett...)
Ezek után áttértünk a mesékre (ő kérte, hogy mondjak neki egy magyar mesét). A sárkányokkal sikerült is lenyűgözni, azután rá kellett döbbennem egy halálosan izgalmas kulturási tényre: öcskös kultúrájában nem létezik a mese és az igaz történet közötti határ az emberekben, vagyis minden mesét készpénznek vesznek különösebb fenntartások nélkül (szóval amikor sárkányról volt szó, rögtön kérdezte is, hány sárkányt láttam már, és hogy néznek ki - és nem a kisgyerekek elvont érdeklődésével, hanem teljesen természetes módon, mintha a hörcsögömről kérdezett volna, különösebb áhitat nélkül, hát ha sárkány akkor sárkány). Ezután rajta volt a sor, hogy megosszon velem néhány dominikai történetet...
(Igen, itt már teljes fokozaton pörgött bennem a mesemondó, nem is lehettem volna ennél kiváncsibb) (majdnem annyira mint amennyire ő lelkesedett, hogy mesélhet valakinek az otthonáról) (na igen, ezt a kölyköt is jól kifogtam) (az előző mentora egy csirlider volt, aki azért hagyta abba a mentorálást, mert kevesellte a fizetést, no comment)
Kisértetek, zombik, hazajáró lelkek, bosszúálló szellemek, ellopott keresztek a temetőben (úgy tűnik ez nem csak Ménfőn szokás...), fekete köpenyes óriás alakok az éjjeli utcákon (öcsinek még mindig újdonság egy kicsit az állandó közvilágitás), félig ló, félig ember lények a dzsungelben, boszorkányok, ártó varázslatok (öcsi nagymamáját átkozták félig halálra, amit nem hivtak egy varázslót, aki visszadobta az átkot az elkövetőre), médiumok (öcsi anyja előre látja a haláleseteket a faluban), és még néhány érdekes dolog volt a palettán...
(Na, most lehet szörnyülködni meg ijedezni - lehetni lehet, csak nem érdemes. Mint már emlitettem, az egész dolog a kultúrákról szól, és a különböző felfogásokról velük kapcsolatban... öcsi egyébként főállásban teljesen normális amerikai tinédzser, és hivatásos baseball-játékos szeretne lenni)
(Igen, a Dominkai Köztársaság egy szigeten van Haitivel...)
A délutánt némi forró csoki kiséretében a Trinity tett sétával fejeztük be (Kata és Destine társaságában), miközben öcsi magyarul tanult, én meg... izé... dominikaiul :D
Éljen a kulturális sokféleség. És a forró csoki.

2008. február 16., szombat

Éééés... ennyi!

Dobpergés, dobpergés. Ezennel ünnepélyesen lezárult a szavazás!
Köszönet mindenkinek a közreműködésért, a tippekért és a leadott szavazatokért. Külön köszönet mindazoknak, akik elég lelkesek voltak még ahhoz is, hogy megbundázzák a szavazást; fáradozásukat nagyra értékelem.
Ime az eredmény:
A tündéres mezőnyben a Hany tündére fölényes győzelmet aratott, amivel nagy mértékben egyetértek, le a happy enddel. Eltűnődtem rajta, vajon Backa miért maradt le ennyire (és ennek kapcsán azon is, vajon milyen hatással vannak korunk fantasy alkotásai a mesék megitélésére...).
Amerikai fronton (sokkal kevesebb szavazattal persze) a Tündértó titka vitte el a pálmát (lehet ennek valami köze az amerikai mániákus szépségimádathoz? Rejtély...)
A váraknál irtó szoros verseny után Rezi és Sóvár fej fej mellett végzett; én az utóbbi felé hajlok, már meséltem ideát és sikere volt, de majd még meggondolom. Eger csak egy ponttal maradt le, Beckó kettővel; nem is csodálkozom, eleve kiváló mezőnyt válogattam... (*vállon veregeti magát*) Meglepetésemre Bátorkőt alig támogattátok, pedig nekem szivem csücske. Sóvár felé az amcsik is hajlanak, de ott Beckó megelőzte - nem tudom, hogy a jester/trickster vagy a gonosz vajda vonzza-e őket ennyire...
A vegyes szavazáson úgy nyilatkoztatok, villantsak meg az amcsiknak valami brutálisat és véreset kicsiny népünk népmesekincséből; ellenemre épp nincs az ötlet, meg aztán van is miből válogatni. Második helyen a Csodaszarvas és Mátyás király fej fej mellett végeztek (haha); ezen megint csodálkoztam, mert ha már magyar mondavilág, szerintem a Fehérlófia jobb választás a Csodaszarvasnál (csak személyes vélemény). Hozzá kell tenni, hogy sajnos sokkal hosszabb is nála... Amerikai fronton Mátyás királyunk egyértelműen tarolt (trickster trickster...).
Természetesen ez egyáltalán nem jelenti, hogy a szavazásnak bármiféle befolyása lenne a végleges előadásra... de azért jó volt hallani/látni a véleményeteket... Csütörtökig el kell készülnöm a végleges tervvel. Majd megosztom veletek.
Ugyanis még mindig nem döntöttem...

2008. február 14., csütörtök

Valentinok napja

Mivel már ma este mindenki buzgón heppi valentájnozott az ebédlőben, úgy döntöttem kiveszem a részem én is a mókából. Mert Valentinból nem csak rózsaszín és bolyhos van ám...
Szóval Happy Vincent, Faye és... ööö izé... Valentine mindnekinek :D
A lányoknak (mert őt szeretjük):


A fiúknak (öö, mert ő is Valentine):


És mindenkinek, aki szereti Gaiman bácsit (Don't let anything distract you... FOOD!):

Bocsi, ezt nem tudtam kihagyni :)
A képek nem az enyémek, de nem ám (rendes kislány vagyok és ideirom ezt is)
Érdeklődők kedvéért: Final Fantasy VII (Advent Children), Cowboy Bebop (igen igen. Nézzétek mert jó nagyon. Ha a film nem teccik, halgassátok a soundtracket *kacsint szülőkre*), MirrorMask (ennek is érik már egy sokadik megnézés...:)

2008. február 13., szerda

Jeges uszoda

Tegnap dél körül kaptunk egy emailt, hogy estére hóvihar várható; a suliból hazaküldték a kölköket, elmaradt a mentorálás. Előre felszórtak minden utat; mikor este ötkor elkezdett szakadni a hó, már minden készen állt, hajnali egykor még itt pittyegtek a kotrógépek az utcában. Reggelre a havat szakadó eső váltotta fel, és az egész campus egy gigantikus, jeges kásás úszómedencévé változott, térdig érő locspoccsal. Pfuj.
Azért a felkészülésről példát lehetne venni.

Múzeumok hátulról

Határozottan a múzeumos óra a kedvencem az idei félévben. Eltekintve a ténytől, hogy késő este van (fél héttől fél tizig, amikor a legtöbb ember már nincs szellemi megerőltetésre hitelesitve - igaz a töméntelen mennyiségű rágcsa és a kötetlen hangulat sokat segit a dolgon).
Életkép: körben üldögélő, ropit majszoló csoport gigantikus méretű tankönyvek tornyai között, miközben odakinn szakad a hó, és már senki nincs az épületben; kis gyülekezetünk mestere (aki kiköpött olyan, mint egy idősebb CJ Cregg) (ez itt a reklám helye, nézzetek West Winget mert jó az, és rajtam kivül legalább még ketten nézik Magyarországon, pedig ment a tévében is :D ) szóval tanárnő fanyar humorral magyaráz arról, mi zajlik a nagy amerikai múzeumok szinfalai mögött; Titus Pullo (szorozva kettővel) a sarokban almát majszol, miközben ki-kiegésziti az előadást saját tapasztalataival (a Mark Twain házban dolgozik) vagy nagyon rossz szóviccekkel...
Mai vendégünk az oktatási osztály (vagy hogy a manóba forditják az educational department-et) feje és összes dolgozója volt (egy fő) nevezett Mark Twain házból, ahol Clemens bácsi lakott a családjával (tegye fel a kezét, aki tudta, mi volt Twain igazi neve. Tegye fel a lábát is, aki tudja, honnan vette az álnevet ;) Mindenféle hihetetlenül érdekes dolgot tudtunk meg a ház történetéről, és a rekonstruálási munkálatokról - a végeredményt én még csak képen láttam, de már attól elállt a lélegzetem (teljes mértékben helyreállitották, a működő sütőig és az eredeti függönyökig bezárólag). A kedvencem adatom az, hogy Twain bácsi két évtizedig élt láncdohányosként egy olyan házban ahol az összes lámpa nyilt gázlánggal működött...
Valamint megtudtuk azt is, hogy a múzeumnak nincs pénze (hát igen, tekintve hogy Mr. Clemens-nek se volt...), és hogy az új látogatóközpont már megnyitása pillanata óta több sebből vérzik (első számolásra kb annyiból, mint Leonidasz barátunk a thermopülai csapat után) (bocsánat a rossz hasonlatért, Katával 300-zal készültünk a Valentin-napra :P )
Az egyik dolog amit szeretek az amcsikban az a profizmusuk (ami ugyan a látogatóközpont épitésekor pont kimenőn volt, de maga a ház egyszerűen lenyűgöző... minden történelmi lak gárdája példát vehetne róla). Nem egyszerűen tatarozták az otthont, de visszaszedték az összes létező berendezési tárgyat is, a képeket, a tükröket, mindent; plusz az egész személyzetet ismerik harmadiziglen, az ír kocsis nyolc gyerekéig bezárólag... az óra végére egész nagy kedvem támadt megint Mark Twaint olvasni... (hát igen, egy iró akinek a karrierjével meg lennék elégedve:)
A hó egyébként még mindig szakad, és én most elmegyek aludni. Jóéjt.

2008. február 10., vasárnap

Jelentés

Jelentem, az anime klub összeült, a terem ajtaját sikerült felfesziteni, a srácok marakodtak, én röhögtem, széttéptünk egy újságot szavazócédulák gyártásának nemes céljából, és miután a felajánlott 3 sorozatból kettőt már láttam (FMA és Death Note), 5-1 arányban az én javamra úgy döntöttünk, az új félév sorozata a Cowboy Bebop. Juhé. 3 rész azon melegében. Meg kell szereznem a soundtracket.
Na jóéjt.

2008. február 9., szombat

Kérdés

Egy indiszkrét kérdés: ennyi új látogatóm van, aki mind szavaz, vagy sportot űztök belőle hogy valamelyik mese biztosan nyerjen?... :D Nem mintha zavarna, csak kiváncsi vagyok...:D

Egy orvos, aki elől te is elfutnál...

(Gyenge idegzetűek ne olvassák!!! Én szóltam ;)

Robert Liston (1794-1847) kiérdemelte magának "az ember, aki a leggyorsabban forgatja a kést egész Angliában" becenevet. Egy olyan korban, ahol nem létezett még érzéstelenités, szükség is volt erre a kiváló képességre, ha nem akarták, hogy a páciens elvérezzen és/vagy belehaljon a sokkba... de persze ez önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy valakinek tartós hirnevet szerezzen.
Liston doktor azonban messze nem volt egy átlagos valaki.
A források szerint "termetére nézve valóságos óriás... karja és keze Herkulesnek is becsületére vált volna; rajongott a munkájáért, és nagy élvezettel operált, gyakran rovátkákat karcolva a késeibe minden egyes műtét után, hogy számon tartsa őket..." (hozzáteszem, úgy tűnik az "operálás" itt midnen esetben trancsirozást jelent...)
Állitólag eléggé hátborzongató látványt nyújtott munka közben, mert megvolt az a jó szokása, hogy miközben elkötötte az adott végtagot, a fogai között tartotta a kést (how cool is that)... eléggé gyakorlott volt, miközben bal kézzel elszoritotta az artériát, jobb kézzel varrt és fűrészelt... elegánsan és határozottan, persze.
Állitólag egy páciens úgy berezelt amikor meglátta, hogy elfutott és bezárkózott a vécébe; doktorúr utána talpalt, betörte a zárat a késsel, felnyalábolta a fickót, leszijazta a műtőasztalra, és két perc alatt volt láb nincs láb... (brrr)
És a legjobb még hátravan!
Mivel legendás volt a gyorsasága, természetesen mindig azon dolgozott, hogy megdöntse a saját rekordját; hogy mennyire lendületbe tudott jönni azt az is szemlélteti, hogy egy ilyen rekordkisérlet során a fűrész a combbal együtt sajnos levitte az asszisztens két ujját és a páciens egyik heréjét is... (azt hiszem egy "hoppá, bocsánat" azért helyénvaló az ilyen esetekben...XD )
1846-ra odáig fejlődött, hogy a pácienst, akin először tesztelték a "jenki trükköt" (vagyis az altatást), 25 másodperc (!!!) alatt szabaditotta meg a lábától... ("Doki állj meg, az már az asztal!!!")
Nem mindnenapi figura, az biztos. Na előle én is az ágy alá bújnék...
(Képzeljetek egy egy Dr. House tipusú sorozatot korabeli módszerekkel... "Differential diagnosis, people: nagy fűrész, kicsi vagy közepes?...")

Kis múzeum a város szélén

Végre megembereltem magam, és elzarándokoltam a múzeumba, ahol remélhetőleg a félévi projcetet fogom csinálni: úgy hivják, hogy Menczer Museum of Medicine and Dentistry, ne aggódjatok, ideát se hallott róla senki ;) Már gyanakodnom kellett volna, amikor a taxisnak fogalma sem volt róla, hogy ilyen is létezik (és el akart furikázni a szomszéd városba, amit még időben megakadályoztam).
Az ajtó zárva volt; amikor zörögni kezdtem a kilinccsel, a kis ablak túloldalán egy idősebb hölgy bukkant fel, arcán vegytiszta meglepetéssel, aminek okára hamarosan fény derült: a vendégkönyv tanúsága szerint két hete én voltam az egyetlen vendég a múzeumban... sebaj, gondoltam, enyém az egész épület, hát lássunk neki. Az első terem szépen berendezett tárlókkal volt tele - sztetoszkópok, altatás, gyógyszertan, szemészet, nőgyógyászat voltak a témák, valamint Orvoslás 1800 előtt, és a polgárháború előtt. Volt mindenféle horrorisztikus szerszám, nagy fűrészek, kalapácsok, kétujjnyi vastag katéterek, és egy doboz műszem - rémségek kicsiny boltja, hehe... de az egész kiállitás fénypontja számomra egy bizonyos Robert Liston életrajza volt (amit egy következő bejegyzésben majd megosztok veletek is, mert én hangosan kacarásztam rajta a töküres terem közepén...)
Átvágva egy szűk kis folyosón (ahol bárki tudta nélkül elemelhettem volna fél tucat kétszáz éves mikroszkópot a polcról...) egy második terembe értem: itt (és az elkövetkező 3 másikban) már barátságos káosz uralkodott, padlótól plafonig tömve a legváltozatosabb korú és rendeltetésű orvosi eszközökkel, mindenféle különösebb védelem nélkül (leszámitva a 17. századi kéziratokat, amik azért üveg mögött voltak). A múlt századi fogorvosi székben egy plüss Breki ücsörgött, és egy óvatlan pillanatban horroba illő hirtelenséggel letámadott egy műfogsor, de ettől eltekintve zavartalanul garázdálkodtam vagy egy órán keresztül, mire azt vettem észre, hogy már nem kiállitóteremben vagyok, hanem valakinek az irodájában... gyorsan kihátráltam belőle, és visszatértem a fő terembe, ahol a kedves hölgyek, a múzeum dolgozói megérdeklődték, találkoztam-e már George-dzsal. Akiről nem csak az derült ki, hogy ő a múzeum csontváza, hanem az is, hogy egykor valóban George volt... és hogy egy másik történelmi társulat raktárában bukkantak rá, onnan vándorolt ide.
Ily módon megismerkedve a múzeum teljes személyzetével, jött a nagy meglepetés: a kiállitás épp lebontás alatt áll; áprilisban szétszedik, elárverezik, elajándékozzák, kidobják, és ami megmarad, azt odaadják a University of Connecticut-nak (szomorú tény, hogy egyszemélyes látogató-forgalomra nem nagyon lehet múzeumi bizniszt épiteni... de akkor is kár érte, barátságos, otthonos kis hely) (vagy csak én érzem magam otthon mindenféle orvosi ketyerék között?...) (úgy néz ki a hely, mint Rémszem Mordon irodája, hehe)
Időközben fennakadt az ajtón egy fotós is a teljes felszerelésével; kiderült, hogy teljesen véletlenül a múzeum tulajdonában van három gigantikus méretű ősrégi orvosi lexikon, amik valaha nem kisebb személy, mint Mark Twain tulajdonát képezték (igen, itt Hartfordban minden Twain bácsiról szól) aki, miután irt róluk egy kisebb szösszenetet, túladott rajtuk, mert haladt a korral... igy kötöttek ki a mi kezeinkben, a szó legszorosabb értelmében (ami nem kevés élvezetet okozott - mégiscsak olyasmit lapozgattam amit valaha Mark Twain lapozgatott...), és hullottak belőle mindenféle újságkivágások meg egy régi dollár is. A nevezetes bejegyzést is megtaláltuk, amit az iró idéz (arról szól, hogyan lehet pókokat orvosi célra használni) (szegény 'nancy, brühühü...).
Hát, igy alakult a felderitő kör. Azt kell mondanom, magával a személyzettel könnyű dolgom lesz; az archivumokkal már nehezebb, magukkal a tárgyakkal meg versenyfutás, hogy minden fontos dolgot megtaláljak még bedobozolás előtt... midnenesetre nagyon érdekes félévnek igérkezik.

2008. február 6., szerda

Mardi Gras

Mardi Gras van! :D Végre egy értelmes ünnep!!!
Az ebédlőben mindenki szines kalapot meg maszkokat viselt, és szines gyöngysorokat kaptunk a konyhásnénitől. A süteményespulton gusztusos (?) nagy kalácsok voltak vastag fehér cukormázzal és szinesre festett kristálycukorral; kisebb gyöngysorok és Mardi Gras érmék voltak beléjük sütve.
Csak ennyi. Jókedvem lett tőle.
Éljen New Orleans, meg a cajunok, meg Remy LeBeau csak úgy mellesleg, és minden karnevál úgy általában!
(És aki nem érti már megint mi ütött belém, az kezdjen Google-ni ;)
Cheers!

2008. február 5., kedd

A spanyol kistestvér

Végre-valahára, kisebb-nagyobb döccenők után megindult a mentorprogram is, és (dobpergés dobpergés) találkoztam az új öcsikémmel :)
Kata persze felkészitett lelkileg a tapasztalatra, de azért az iskolai ebédlő hangulata, ahol összegyűltünk, mégis kissé kaotikusnak hatott. Egy rakás gyerek rohangált és beszélgetett egymás hegyén-hátán, mi pedig, új mentorok, egy asztalnál ültünk, és néztük őket, próbálva megtippelni, vajon melyik a mi kistesónk... (nagyon vicces volt. "Az enyém lány lesz...." "Én fiút szeretnék..." hehe).
Romulus nagyfőnök eredménytelenül próbált uralkodni a káoszon; végül aztán felbukkant a hátam mögött egy eléggé megszeppent srácot terelgetve maga előtt: na ő volt az én spanyol kisöcsém :) Kezet ráztunk, bemutatkozott, azután lezöttyent mellém egy székre, és bátortalanul megkinált csokoládéval; nem az a beszédes alkat, legalábbis eleinte úgy tűnt. Szerencsére nem volt sok holtidő; az egész bagázs felvonult a tantermekbe, és nekihasalt a leckeirásnak. Öcskös azonnal közölte is, hogy állati sok a házija, szóval saját magáról első körben nem sokat sikerült kihúznom belőle. A matekleckét lezavarta két perc alatt (jóval azelőtt, hogy én magam megértettem volna, hehe) (szerencsére láthatóan nincs vele gondja). Útközben benézett az apja is (minden gyerek szüleit berendelték, hogy bemutatkozzanak az új mentoroknak) egy kézfogás erejéig; a többi páros ott ült körülöttünk a teremben, szép nagy volt a zsivaj.
(Akinek eddig kimaradt ez az infó: a mentorprogram tulképp olyan mint egy napközi, ahol minden diáknak személyre szóló "tanára" van, aki segit neki leckét irni, meg tanulni a dolgozatokra)
Azután jött a neheze: Öcskösnek 2 fogalmazást kell irnia holnapra egy olyan órára, amit Social Studies-nak hivnak (rég voltam középiskolás: van nálunk olyan hogy Társadalomtudomány óra?). Hát a feladatlaptól az én füleim is kettéálltak... (és ő mág csak 13 éves).
1. Feladat: egyoldalas cikk Hillary Clinton múlt hétfői beszédéről és a hozzá kapcsolódó politikai és gazdasági jelenségekről (felsőfokú rigóutcai szivassuk-a-népet kaliberű olvasmány) - erről kellett összefoglalást irni;
2. Feladat: esszé választható témában; 1 - az amerikai polgárháború gazdasági okai, 2 - egy adott bevándorló népesség hozzájárulása az amerikai kultúra kialakulásához, 3 - "Is War an Answer?"
Namármost, Öcskös másfél éve él az USA-ban (dominikai) és fél éve tanul angolul (úgy értem, fél éve jár csak angol nyelvű suliba, előtte kéttannyelvűs volt). Hát, akadtak kisebb problémák.
Viszont azt kell mondanom, jól jártunk egymással. Öcskös aranyos, szorgalmas, bár kissé csendes és félénk fiú; nem sok gondom volt a "kordában tartásával". Én meg nagyon is tudom, milyen angolt tanulni, plusz értem a spanyolt is, szóval amint rájött, hogy nem nézem hülyének, ha nem ért szavakat, és hogy a legtöbbet el tudom mondani neki az anyanyelvén, rögtön oldottabb lett a hangulat... közös erővel leküzdöttük a feladatot (vagyis ő küzdött, én csak rávezettem, hogyan tervezze meg az esszét); azután megkérdeztünk egy bennszülöttet, mégis mi a fészkes fenét jelentenek a cikkben a politikai kifejezések :P

2008. február 4., hétfő

Helyiek a Nagyok ellen

(Köszönet az RTL Klub-nak a szörnyű forditói merényletért. Gyengébbek kedvéért: Patriots vs Giants)

Hát igen, elérkezett a nagy nap: az USA-ban töltött egy év legalapvetőbb, legmeghatározóbb, izig-vérig amerikai élettapasztalata.
Superbowl.
(Igen, az amerikaifoci-bajnokság döntője)
Nem, még mindig nem vagyok nagy rajongója ennek a sportágnak; de hát ha egyszer már Rómában, akkor próbáljon ki az ember mindent amit a rómaiak csinálnak, jelen esetben a közös meccsnézést. (Hm, ez a When is Rome is mennyivel coolabbul hangzik angolul; na sebaj)
Szóval tegnap körbekérdeztem az összes elérhető himnemű ismerőst, hogy hol várható ilyen irányú gyülekezés; készségesen megadták a cimet meg a telefonszámot, bár kissé csodálkoztak rajta hogy mi a szösznek akar egy európai csaj Superbowlt nézni. De nem ellenezték.
Úgy képzeljétek el, hogy ilyenkor megáll az élet. Teljesen. Az olyan egyszerű mezei halandók, mint pl. szegény spanyoltanárnő, akik ilyenkorra szerveznek programot, menthetetlenül hoppon maradnak... (pedig csak nagy lelkitusa árán sikerült rávennem magam, hogy a meccset válasszam a háromórás kubai dráma helyet... most komolyan :P )
Hatalmas adag rágcsa kiséretében állitottunk be Jeffhez (akit eddig nem ismertem) és a meccsre készülő népes és lelkes kis csapathoz (akiket viszont nagyon is; csinos keresztmetszetet képeztek az animésekből, mesélősökből, szerepjátékosokból és az egyetemm többi geek/nerd/freak populációjából). Nagyon barátságos volt a hangulat. Korán érkeztünk; a nappaliban még nagyban zajlott a bemelegitő kártyajáték (ami a nagyon kreativ Nuclear War névre hallgat, és a taktikai-kockadobálós játékok egy igen elfajult ágazatát képviseli, sok beteg poénnal). Elsőként a kutyának lettem bemutatva: neve ugyan még nincs, mert egészen új, de egyszerűen zabálnivaló, négy hónapos husky hercegnő... na ezzel meg is volt az esti programom.
A játék hamar véget ért, és átrendeztük a terepet meccsnézésre (tipikus agglegénylakás, ne akarjátok tudni milyen állapotban; a tereprendezés abból állt, hogy előtúrtuk a foteleket a kosz alól) (Ja igen, emlitettem hogy én voltam az egyetlen lány nyolc fiú között?)
Mielőtt megkezdődött volna a meccs, a csapat gyorsan felvázolta nekem az alapokat; a tiszta érthetőséget némileg zavarta, hogy folyton egymásnak estek magyarázás közben, mert a banda egyik fele Giants-fan volt, a másik fele meg Patriots-fan (gyengébbek kedvéért: New York Giants és New England Patriots). Érdekes estének néztünk elébe...
Maga a meccs: Körülbelül a harmadik negyedre már egészen belejöttem; sikerült a megfelelő helyen kiabálni hogy húúúú meg haaaa meg Go Giants! és még láttam is, hogy miért kiabálunk XD Sajna magáról a meccsről itt nem tudnék pontos leirást adni, de érdekes volt nagyon, és azt hiszem kezdem kapisgálni a lényeget :) Hatalmas taktikázás zajlik meg mindenféle stratégia... és az utolsó két perc elég izgalmasan telt (még akkor is, ha utólag az egész banda megegyezett benne hogy elég gyenge játék volt).
Közben persze zajlottak egéyb dolgok is, például a kutya korlátlan dögönyözése és tutujgatása, valamint a vacsora, ami valamiféle irtózatosan fűszeres csirkemellből állt; az első harapás után sikitva kifutottam a szobából hogy csap alá tartsam a fejem... (házigazdánk ártatlan képpel: "Senki nem szólt neki?...") Valamint mindenféle beszélgetés és poénkodás és röhögcsélés. Szóval közösségi meccsnézés, na. És nem, nem ittunk, csak kólát meg narancslevet, hehe (foci sör nélkül! Erre varrjatok gombot) (mit vártatok, mondtam hogy ez volt a geek csapat XD )
Persze valszeg minden koleszban ugyanez zajlott: a későn érkezők mondták, hogy az első touchdown idején az egész környék összes utcája felzengett és visszhangzott az ordibálástól...
A tapasztaltak testületileg állitották, hogy a Superbowlt kizárólag a reklámok miatt érdemes nézni; mivel ez a legmagasabb nézettségű tévés esemény ideát, minden hirdető az összes pénzét a mostani reklámokra költi. Hát voltak is gyöngyszemek; többször könnyesre röhögtük magunkat, néha meg csak néztünk hogy "he?"... utólag megszavaztuk, hogy a Bud Light reklámjai voltak a legjobbak. (És még egy, amiről nem tudjuk, mit reklámozott, de egy cuki éneklő szentjánosbogár volt benne, akit hosszas vidám dalolás után egyszercsak lemészárolt egy ronda nagy pók...:D )
Egy szó mint száz, kiokosodtam az amerikai foci mibenléte felől, megtapasztaltam a közösségi Superbowl nézés élményét, és nagyon meg vagyok vele elégedve. Király volt.
(Ja igen, és mellesleg a Giants nyert;)
Na megyek aludni.
(Ja igen és aki tud valami jó kutyanevet egy lány huskynak, olyat ami a kék szinnel vagy a hóval kapcsolatos és az amcsik is ki tudják ejteni, az legyen szives ossza meg velem is az ötletet :D )

2008. február 3., vasárnap

Hillary fotók

Kata töltött fel fotókat Hillary néni kampányához (lásd lejjebb). Menjetek a blogjára, és a mosolygós néni képére kattintva megtaláljátok az albumot ;)
Kata blogja

2008. február 1., péntek

Mixashawn még egyszer

Hát nem kihagytam a legjobb részt? Igy jár aki három blogot visz egyszerre...
Mixashawn koncertje "Live from Downtown Atlantis" cimen futott (Élőben Atlantisz Belvárosából). Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem nagyon tetszik az ötlet :)

Mixashawn

(Szavazás baaalra, infó pont itt.)

Tudom. Egészségemre. Műveletlen banda :P
Kötelező indián koncert a világzene órához. Jól felkészültünk mindenféle cikkekkel meg olvasmányokkal, hogy ne teljesen hülyén állitsunk be rá; tanultunk fontos alapokat az indián hagyományokról, a zenéjükről, a hangszereikről meg a powow-ról.
Erre a fickó beállit egy szaxofonnal.
Jókislány módjára az első sorba ültem (ez most vagy a gimnáziumból maradt pedálfokozat, vagy a rövidlátásom, lehet választani); ki is szakadt mindkét dobhártyám kapásból. A műfaj valahol az alternativ jazz és az élvenyúzott disznó között helyezhető el a zenei skálán; nagyobb része élvezhető volt és érdekes, kisebb része okozott némi halláskárosodást. Mindenért kárpótolt viszont az indián furulya (visszhang effektel, hogy adjunk az autentikus zene rajongóinak, kit érdekel), el tudnám hallgatni még egy darabig... és volt aztán némi költészet, némi ének, csengők a bokán (yay!), egy dob, egy csörgő, egy birimbao (Google it;) és rock és jazz és blues minden mennyiségben. Egy idő után rávett minket is an éneklésre meg a tapsolásra; volt benne ritmus, volt benne dög, és a tetejébe olyan de olyan gyönyörű hangja volt, hogy berezonáltak az ablakok... Szóval nem volt itt szó semmiféle hagyományos zenéről; saját bevallása szerint Mixashawn azt akarta bemutatni, hogyan hatottak a hagyományos zenék arra, amit ma rock/jazz/blues néven ismerünk. Szemléletes bemutató volt (egy mondatban összefoglalva: hallottunk egy afrikai-indián jazz-zenészt Jimmy Hendrix számot játszani blues verzióban, birimbao kisérettel. Azt hiszem ehhez nincs mit hozzáfűzni...) (de igen, az hogy király volt :D )
Nem azt kaptuk, amit vártunk, és senki nem sajnálkozott miatta.
(Ja igen, a bácsi félig afrikai félig brazil félig indián, szóval van egy csepp zene a vérvonalban... és aki még most sem tudta mi az a griot, az olvasson utána ;)