Tales beyond Timp első felvonás - Úton

Azt hiszem már egészen megszoktam a hajnalban kelést. Különösebb bagolyszerű pislogás és ajtófélfának ütődés nélkül sikerült eljutnom a kolesz bejáratáig, ahol már várt a taxi; a reptéren, félúton a csomagleadás és az átvilágitás között sikerült is magahmoz térnem... (igen, megszokásból közlekedem mint a bobtail).
Repüléssel különösebb gond nem akadt, eltekintve a ténytől hogy félúton döbbentem rá Utah milyen áááállati messze van (tényleg. Nézzétek meg a térképen. Alig néhány ezer kilométer... a Sziklás-hegység túloldalán tessék keresni). Átszállás Atlantában, szitáló eső és a jó kis vörös föld amit Scarlett O'Hara annyira szeretett turkálni... Delta meglepően jól viselkedett, még a film is elindult harmadik próbálkozásra (Sidney White, modern gimis Hófehérke, nagyon bugyuta kis alkotás, de sikerült a hősnőben magamra ismernem, amikor a csirliderek elől menekülve beköltözött a hét anime-freak albérletébe XD A hétvége egyébként is az újrairt tündérmesék jegyében telt el, bár ezt akkor még nem tudtam)
Ahhoz képest hogy fagyra és hóra és jégcsapokra készültem fel lelkiekben, Salt Lake City meglehetősen enyhe, ködös-borongós idővel fogadott. A reptéren már várt rám a konferencia egyik hostesse, aki felpakolt és egyenesen a város szivébe furikázott velem, a mormon nagytemplomhoz (tényleg nagy. Nagyon nagy.) (Igen, Utahban mindenki mormon. Legalábbis mindenki, akivel találkoztam. Kedvesek, barátságosak és jó fejek, és nem, senkit sem láttam akinek több felesége lett volna, történet vége). Itt találkoztunk egy másik hostessel és a hozzá tartozó mesemondóval, Kate-tel. Felvittek minket ebédelni a Hotel Utah tetején lévő étterembe, hogy majszolás közben gyönyörködhessünk a kilátásban (Hotel Utah valaha ötcsillagos elnöki szálloda volt; amikor lebontásra itélték, a mormon egyház felvásárolta, és most amolyan kultúrközpontként működik, alagsorában a nagy családfakutató intézettel - én is akarok olyan könyvtárat ahol leülök a gép elé, beirom a nevem és kidobja a családfámat... wow)
Ebéd után körbesétáltuk a templomteret, és bementünk a koncertterembe is, ahol a világhirű mormon kórus szokott énekelni (most épp nem énekeltek; csak egy thai kislány állt a pódiumon és azt demonstrálta hogy ha eltép egy újságot, akkor azt hallani lehet a csarnok hátsó soraiban is)
Az elkövetlekő két órában kézről kézre jártam - kettes számú hostess elfurikázott az Orem Public Library-be, ami a konferencia otthona, hogy átadjon a szervezőnek, Janet-nek. Janet körbevezetett a könyvtárban (képzeljetek el egy gigantikus, lényegében üvegfalú galériás épületet zsúfolásig tele könyvekkel - na ez volt a gyerekkönyv szekció). A mesemondó terem ajtajában sikerült is gyökeret vernem az elkövetkező fél órára - mint kiderült, a fesztivál hivatalos jótevője nem más, mint James Christensen, akinek több csodás képet is köszönhetünk (kettőt direkt a Timpanogos fesztivál számára festett - khm, igen, a poszterek itt lapulnak a bőröndömben... Once Upon a Time és Flight of the Fablemaker - ez utóbbit csak Tales Beyond Timp néven ismerjük) (a háttérben látható hegy a Timpanogos, Orem határában) (az elsőt az első fesztiválra festette, a másodikat a tizedikre - idén készit egyet a huszadikra is...) (a fehér hajú kislány a jobb alsó sarokban a pici arany sárkánnyal a második képen a hajó tatján látható, tiz évvel később - ő a fesztivál védnökének kislánya...) Miután beteltem az összes mesemondós képpel és poszterrel, Janet a férje gondjaira bizott, és áttértünk a gyerekkönyvtár festett üvegablakaira, amik mögött épp lement a nap; faltó falig és padlótól plafonig értek, a szivárvány minden szinében, és természetesen meseszereplők vonultak fel rajtuk, Alicetól Rómeó és Júliáig, korra, nemre és országra való tekintet nélküli vidám összevisszaságban.
Végül aztán befutott Wendy is, pótmamám, őrangyalom és személyes tündérem az elkövetkező két napra (beszédes tény hogy Peter Pan Wendyje után kapta a nevét); együtt kocsikáztunk át a város legrengosabb éttermébe (miközben én tapadtam az ablaküveghez és a kora esi sötétkék ég előtt kirajzolódó havas hegycsúcsokat bámultam nagy lelkesedéssel).
Az összes mesemondó és szervező együtt vacsorázott (épp leszakadva a repülőről kissé alulöltözöttnek éreztem magam egy olyan helyen, ahol még a vizet is kitöltik az embernek, és a - külön a mi számunkra nyomtatott - étlep több mint fele franciául van...) Az est hátralévő része vidám beszélgetéssel és rám zúditott kérdések áradatával telt (miközben próbáltam magamban tudatositani a tényt, hogy Amerika egyik leghiresebb élő mesemondójával ülök egy asztalnál, de róla majd később). Csak akkor hallgattunk el, amikor a hegycsúcsok mögül felbukkant a telihold, és a látvány mindenkinek elvette a szavát egy jó időre...
Este már csak ágyba zuhanni sikerült (természetesen csak miután megismerkedtem Wendy gyerekeivel - három lány, egy fiú - megtámadtam a hárfát, esti mesét mondtam a hétéves Oliviának, és éjfélig beszélgettem vadiúj pótcsaládom villanyoltásra nem kötelezett tagjaival). Mert reggel koránkelés volt ám, és várt ránk a Timpanogos Télközepi Mesemondó Konferencia...