Tales beyond Timp második felvonás - Üdv a klubban

A konferenciát a BYU nevezetű egyetemen tartották; szép modern épület, háttérben a havas hegycsúcsokkal. Reggel persze sikerült elkésnünk, és a megnyitó előadás már jó húsz perce zajlott; felmarkoltuk az előkészitett mappákat (a hétvége összes handoutjával), besettenkedtünk a hátsó sorba, és David Novaknak szenteltük minden figyelmünket.
Amikor először láttam a fickót, épp fejenállva mesélt egy maori mitoszt.
Most erősen gondolkodom rajta, kell-e többet mondanom...
De nem tudom megállni.
A jelenség maga (mármint David) leginkább egy Grimm testvérekbe oltott Monty Pythonba oltott mitológiai lexikon, és mindenből csak a legjobb ami kapható... a bevezető beszéd arról szólt, miért állnak a mesemondók mindig a küszöbön, az átjáróban két világ között, múlt és jelen között, és mi a szerepük mint közvetitőknek ("az átkelőhelyek gyermeke", jutott eszembe hirtelen, ezt Arthur királyra mondták, de mindannyiunkra nagyon illik). A beszédet megspékelte némi görög-latin etimológiával, ami roppant érdekes volt, és mellesleg megemlitette, hogy "állitólag lapul itt valahol egy csodálatos magyar mesemondó..." és mire észbe kaptam mindenki engem bámult, ő meg mosolygott és integetett (én meg jó vörös lehettem, mert félig voltam csak ébren, és életem leglátványosabb fekete karikái voltak a szemeim alatt...). A hétvége folyamán David lett a "nagytestvér". Az egyik.
A konferencia egész konferenciaszerűen zajlott: két előadás délelőtt, kettő délután, és mindig három helyszin közül lehetett választani (amivel okoztak némi fejfájást, amit csak kis mértékben enyhitett, hogy a handoutokat megkaptuk azokhoz is, amikre nem mentünk be).
Az első workshop (elnézést a nem angolosoktól, és forditsa le valaki;) Meg Gilman-é volt; pici, hosszú hajú, érdes hangú nőszemély, aki elsőre is kiosztott nekem egy csontropogtató ölelést (egyike azoknak a mesélőknek akikkel már két éve levelezem), azután közölte az egész csoporttal, hogy őt most két óráig nagyon utálni fogjuk, mert szigorúan le fogja vezényelni a foglalkozást, azután majd rájövünk hogy megérte... ettől aztán azonnal megszerettük. A móka lényege az volt, hogy ki kellett választani egy meseszereplőt magunknak, és mire a végére értünk a mindenféle játékoknak és feladatoknak, mindannyian felfedeztünk valami újat a szereplővel kapcsolatban, amit aztán be tudunk épiteni az adott mesébe (részemről nevet kapott a Sárkányherceg királynője, már épp ideje volt).
Dobozos ebéd vidám és élénk társaságban (kis kerek asztaloknál, amik persze csak az étel elhelyezésére szolgáltak, mert egyébként mindenki fel-alá futkozott és beszélgetett, és több embernek lettem bemutatva mint amennyit ép ésszel megjegyezni lehetséges). És már zajlottak is tovább az események.
Debi Richan volt számomra a konferencia egyik fénypontja. Ő tartotta az ebéd utáni mesemondást. A műsor a My Antonia cimű könyvből készült, ami egy cseh pionír családról szól; Debi teljes 1800as évek beli kosztümben üldögélt a szinpadon, gyapjút font és krumplit hámozott, és közben egyes szám első személyben elmesélte Antonia élettörténetét, ékes cseh akcentussal és népmesékkel tűzdelve (a műsor az olvasást népszerűsitő kampány keretein belül készült; nem a könyvet mondta el, hanem a főszereplő háttértörténetét, tulajdonképpen). Hihetetlenül jó előadás volt (Debi tenyeres-talpas, folyton nevető, hagy hangú asszonyság, később beszélgettem vele is).
Az ebéd utáni első előadásnál Kate Duddingra esett a választásom (másik emberke a listáról) aki arról tartott előadást, hogyan lehet történelmi személyek életéből mesemondó műsort összerakni - vagyos hogyan csinál az ember életrajzból történetet. Hasznos volt és érdekes, és felkerült az "ezt ki kell próbálnom" listára (még akkor is, ha ő maga sosem dolgozott még 200 évnél régebbi történelemmel...)
A napot Donald Davis előadása zárta (igen, az a Donald Davis. Ha visszalapoztok Jonesborough-hoz, azt hiszem találtok róla némi információt... ha októberben azt mondta volna nekem valaki, hogy vele egy konferencián fogok előadni, hát nem hittem volna el). Donald Davis, a másik "nagytestvér", ideát a mesemondók között az abszolút ász, és az egyik legnépszerűbb aki jelenleg létezik. Kizárólag családi történeteket mesél, de azokat aztán nagyon nagyon jól: félig nevetünk, félig sirunk, és amennyire furcsa volt nekem elsőre a mesemondásnak ez az ágazata, annyira sikerült megkedvelnem mindenki csokornyakkendős nagypapájának stilusát... (aznap este a kommunikációról, a gesztusokról meg egyéb mesemondó eszközökről beszélt, jó sok anekdotával spékelve).
Következett a vacsora egy görög étteremben, és már robogtunk is a szinházba, mert az egész város (legalábbis úgy tűnt - nyilvános előadás volt, és zsúfolásig megtelt a nagy szinházterem) ott tolongott, várva az esi mesemondó koncertet. Az első estét a "nagyoknak" szentelték, úgyhogy nekünk csak hátra kellett dőlni, és élvezni a műsort...
Felvezetőként egy gimis lány ikerpár mesélt egy jópofa skót történetet (a tandem mesemondás a másik amit feltétlenül ki akarok próbálni egyszer - pörgős és érdekes).
Másodjára David ragadta magához a mikrofont, és megörvendeztetett minket egy lehengerlő előadással, melyben szerepet kapott Rómeó és Júlia, a West Side Story, Pyramus és Thisbe ("Találkozunk a Nina síííírján!" - igen, visszaidézett néhány szép emléket...) ("Szem, látod ezt?" "Ki az a szem?") ("A Béla nem köt!!!") (Oké leálltam. Akinek problémái vannak a dekódolással, ne aggódjon. Egyébként a Szentivánéji álomról van szó). Az egész mixet megfejelte egy személyes sztorival (melyben a tinédzser fiút nem engedik randizni egy zsidó lánnyal, és rádöbben, hogy a fenti történeteknek mi a frász az értelme tulajdonképpen). Nagyon szerenti való előadás kerekedett belőle, pont az én izlésemnek megfelelő mennyiségű mitosszal és modernséggel. Volt néhány hatalmas elszólása is amiket aztán két napig idézgettünk ("Akkor tanultuk a szivet biológiából. A szív egy izom. No pain, no gain.") (vagy a nagy zárójelenet, háton heverészve a szinpadon: "Rómeó és Júlia. West Side Story. Pyramus és Thisbe. Mind ugyanaz a rohadt sztori, és mind megtörténik újra és újra és újra...")
Másodjára Donald örvendeztetett meg minket gyermekkora és családja epikus történetének egy újabb fejezetével; nevettünk rajta nagyokat, egyszerűen csak mókás a fickó a szinpadon. Ráadásul emléket állitott néhány olyan embernek is, akik sosem lettek hiresek, de mindannyian azt kivántuk, bárcsak ismerhetnénk őket...
A vastaps és a lelkesedés végeztével mindenki hazaszállingózott (én kissé idegesen a másnapi előadásom miatt - igen, az eddig tapasztaltak sokat levettek az önbizalmamból...). Még lelkesedtünk egy darabig, Wendy meg én, csak úgy bele a vakvilágba, azután ágyba zuhantunk, és átaludtuk magunkat a konferencia második felvonásába.