2011. augusztus 31., szerda

Játék!

Ezt a plakátot az Education Department folyosóján fotóztam, ahol a leendő tanárokat képzik (a szakon, nem a folyosón). Aki több ismerős arcot talál rajta, az nyert! :)
(Név, film ;)






(Nem tudom, melyik látható jobban, úgyhogy feltöltöm mindet. Angolul nem tudók kedvéért a felirat: Milyen típusú tanár leszel?)

Élet a campuson

Vidám, mozgalmas délelőttöt tudhatok a hátam mögött.

Reggel lefotóztam a campuson közelekdő buszt:

Ugye milyen cuki?

Elslattyogtam a mesemondó tanszék évnyitó megbeszélésére, ahol a nagyfőnök szavaival élve "kávét, süteményt és sok papírt" szolgáltak fel nekünk. Nagyjából ugyanaz a csapat volt, mint tegnap, plusz egy idős, ám nagyon energikus házaspár. Hosszasan beszélgettünk arról, miről is szól a szak, mik a követelmények, mire kell figyelni, mit mikor kell kitölteni, milyen szabályok vonatkoznak a szakdolgozatokra stb. Közben persze felmerült egy csomó más téma is, többek között megoldódott a Jonesborough-ba utazás kérdése, nem kell többet taxiznom!
Kiderült többek között az is, hogy kredit fog járni a fellépéseimért, amiket az egyetem gyakorló gimijébe szervezünk (erről majd később), plusz mindenki alanyi jogon beletartozik a tanszék közös fellépőcsapatába, a Tale Tellers-be, és ebből kifolyólag szerda délelőttönként próbálni fogunk a közelgő fellépésekre. Ennek (és a krediteknek) a fényében fájó szívvel lemondtam a tegnap látogatott irodalom-kurzusról, úgy tűnik, nem fér bele az órarendembe...
Amikor véget ért a megbeszélés, elfogyott a kávé és a süti, tábort bontottunk; a következő napirendi pont részemről a jegyzetbolt látogatása volt, most, hogy már tudom, mikre lesz szükségem, ideje volt bevásárolni füzetekből és mappákból (többek között egy csini kis színes jegyzetfüzetet vettem álomnaplónak. A mai reggelem már jegyzeteléssel indult, bár az éjszakai alvás nyugalmát nagyban megzavarta, hogy folyton felriadtam és emlékezni próbáltam rá, mit álmodtam. Majd elmúlik :)
A könyvtár előtti téren akartam átvágni, ám kisebbfajta akadályba ütköztem: a téren nagyban zajlott az évkezdő közösségi kirakodóvásár, melynek során campuson belüli és kívüli szervezetek, bankok, boltok és egyéb elemek pakolnak ki sok sok ingyen cuccot a diákok részére. Egy órás vidám zenés bolyongás során a következő nélkülözhetetlen dolgokra tettem szert (a jó magyar szokás jegyében, mely szerint ha ingyen van, visszük):

1 pénztárca
3 jegyzettömb
5 golyóstoll
6 kihúzófilc
1 csomag ragtapasz
3 nyalóka és 1 csomag rágó
1 kulacs
1 pohár
1 üveg víz
2 banán és 1 zacskó chips
1 hotdog
1 poháralátét
1 csomag naptej
1 tubus tusfürdő
3 kulcstartó
1 kitűző
2 matrica
és egy marék szórólap és akciós kupon.

Visszautasítottam továbbá két frizbit és egy csomó ingyen romantikus regényt.




Miután elmajszoltam a hotdogot és rendet raktam a sok junk között a táskámban, elsétáltam nyelvvizsgázni (egy év Amerikában, egy mesemondó karrier, és 2 TOEFL úgy tűnik nem elég az ittenieknek), ami persze elmaradt, mint a tanár ajtajára tűzött cédulából megtudtam. Így hát inkább visszajöttem a koleszba blogolni; a mai mesemondó óra csak délután négykor kezdődik.

Addig is, itt egy kép a campus kedvenc üldögélő helyéről és a fáról amire Elise felmászott a múlt héten.


2011. augusztus 30., kedd

Halott fehér pasik

Mivel a tegnapi kurzust, mint már említettem, leadtam a logisztika és az időtakarékosság jegyében, gondoltam, megnézek néhány másik órát is, hátha akad valami érdekes. Így bukkantam rá a "Fiatal felnőtt irodalom" (Young Adolescent literature) nevű irodalomkurzusra. Pont sikerült átérnem a mesemondás után a másik épületbe; a tanterem már jórészt tele volt (asztalok körben). A professzornő tipikus irodalomtanár formájú: kócos haj, színes ékszerek, szemüveg a fejtetőn, csillogó szemek, mosoly. Nagyon karakán, nagyon intelligens nőnek tűnt. Úgy sétáltam be az órára, hogy nem voltam benne biztos, fel akarom-e venni, de első pillantásra meggyőződtem róla, hogy legalább a mai órán benn maradok. És nőn.
A kurzus lényegében arról szól, mit olvasnak ma a fiatalok (12-18 éves korosztályról beszélünk). Ebben az őrült országban az a hülye elképzelés járja, hogy az irodalomoktatásnak ki kell szolgálnia a különböző diákok eltérő igényeit, és (uram bocsá') azzal kell őket olvasásra szoktatni, ami érdekli őket (igen, személyre szabott kötelezőkről beszélünk)! A kedvenc szövegem az óra során a "halott fehér pasik" volt - a professzornő felhívta rá a figyelmet, hogy az általánosan elfogadott, igényes irodalomként nyilvántartott tananyagban kizárólag (vagy legalábbis túlnyomó többségben) olyan fehér férfi szerzők szerepelnek, akik már rég halottak. Ez pedig figyelmen kívül hagy rengeteg olyan témát és igényt, ami a gimnazista korosztályt igenis foglalkoztatja (kortárs irodalom; női szerzők; külföldi szerzők; kisebbségek stb.)
Ezek után gyakorlat következett; körbe kellett sétálnunk a teremben, melynek különböző pontjain asztalok álltak tele könyvekkel, amik valamilyen szempont szerint voltak csoportosítva. Volt kulturális témák asztal (a mostanában igen népszerű Kite Runner-től a Persepolis-ig), természetfeletti asztal (Harry Potter, Twilight, satöbbi), képregény asztal (yesssssz), lányoknak szóló irodalom, probléma asztal (másság, depresszió, ilyen-olyan életrajzok), satöbbi. Miután körbesétáltunk, mindenki visszaült a helyére, és futottunk egy bemutatkozó kört; mindenki elmondta, ki ő, és mi a kedvenc könyve, és miért. Volt az égvilágon minden; Kite Runner többször is, Harry Potter, Twilight, Watchmen (megnézném, mekkora ívben repülne valaki nálunk az irodalom szakról, ha képregényt hozna fel), részemről pedig Biff evangéliuma, mert épp az jutott eszembe, és kíváncsi voltam a reakciókra. Mosolygás történt.
Az óra hátralévő részében arról beszélgettünk, mi is az a YA irodalom, és miért fontos, és hogyan illeszkedik bele az irodalomoktatásba. Megegyeztünk benne, hogy itt nem a könyvek irodalmi értékéről van szó, hanem arról, milyen fontos szerepet töltenek be a tinédzserek életében, és miért tudnak hasonulni az olvasók egyik-másik szituációhoz vagy szereplőhöz. Pont a Twilight-tal kapcsolatban (amire azért a tanár is összerándult kicsit) hozta fel az egyik lány, hogy ő azért olvasta, mert az osztályban mindenki más is olvasta, és így volt alkalma közös témát találni olyan emberekkel, akik amúgy nem álltak volna szóba vele. Ebből aztán érdekes beszélgetés alakult ki a könyvek társadalmi jelentőségére vonatkozóan.
Azért keltette fel az érdeklődésem az óra, mert én mesemondóként pont a tinédzser korosztállyal szeretnék foglalkozni, és nagyon is érdekel, milyen történetek, szereplők kötik le őket, milyen könyvek töltik ki a napjaikat, a képzeletüket. Úgy tűnik, a kurzus során sokat tanulhatnék...
(A dolog kis szépséghibája az, hogy adminisztrációs okokból nem biztos, hogy fel tudom venni a kurzust. Ha viszont igen, akkor decemberig rádiócsend, mert ennyi kötelező olvasmányt nem látott még a világ... de hát, végül is, ezért vagyok itt, nem? :)

Álmok és mesék

Ma reggel volt az első storytelling órám.

Még a reggeli hűvösben vágtam át a campuson (nyilvánvaló, hogy a kollégiumtól legtávolabb eső épület a mesemondó szak otthona); megcsodáltam azt a rengeteg diákot akik mind a reggeli órákra siettek; megcsodáltam a BucShot nevű kicsi kocsikat, amik campuson belüli buszjáratként közlekednek, piros-zöld-arany színűek, és úgy néznek ki, mint egy múlt század eleji villamos. Majd megpróbálok fotózni egyet, ha lesz időm előkapni a gépet.
Amikor megérkeztem a tanterembe, ketten már benn üldögéltek: egy nagyon elegáns, mosolygós fekete lány, Margó, és egy fiatal srác akinek már a zsizsikségéből is látszott, hogy színházas (és mesemondó), és nagyon remek steampunk nyakláncot viselt, amit azonnal meg kellett csodálni. Hamarosan szállingózni kezdtek a többiek is: egy langaléta, szemüveges fickó, egy nagyszájú, vörös göndör, életvidám csaj, egy Ruby Sarah nevű csendesebb nő és Patrick, aki kicsit megkésve érkezett, és mint utóbb kiderült, a szakdolgozati témája mesemondás számítógépes játékokban. Heh. Végül aztán befutott Dr. Sobol is, és szétszedette velünk a padokat, hogy körbe tudjunk ülni (úgy tűnik, errefelé minden órán így szokás, de akkor az a kérdés, vajon ki rendezi be a termeket?...) Jó mesemondók módjára már nagyban benne voltunk a cseverészésben mire végre elkezdődött az óra.
A kedd-csütörtöki kurzus címe "Kortárs témák a mesemondásban", de valójában magunk között csak úgy nevezzük, "A mesemondás pszichológiai háttere" (hosszú történet...) Lényegében meseelemzésről lesz szó (Freud, Jung, Bettelheim, Marie-Louis von Franz, Pinkola-Estés, és az egész bagázs), a magunk módján persze. Minden mesét, amit elemezni fogunk, elő is kell adnunk, és mivel sokszorosan fogunk kapcsolódni az álmok és az álmodás témájához, házi feladatunk is akad: az egész félév során naplót kell vezetnünk az álmainkról, és népmesei motívumokat vadászni bennük. (Ez persze azt is jelenti, hogy nem kell minden szaftos részletet az osztály elé tárni, csak azt, ami a téma szempontjából érdekes lehet.) Megegyeztünk benne, hogy mindenki kezdett már el álomnaplót, és mindenki bele is bukott, de mindenki tervezi, hogy egyszer majd újrakezdi; nos, itt az alkalom.
Lábjegyzet: Mielőtt valaki megszólalna, igen, tisztában vagyok vele, hogy meseelemzésért nem kellett volna Amerikáig jönnöm (Bettelheim speciel megvan otthon is, bár a hideg futkos tőle a hátamon...) Pusztán azért viszont, hogy egy csapat másik mesemondóval együtt csinálhassam ugyanezt, gyakorlattal együtt, nemzetközi szinten, már nagyon is megérte a repülőjegy...
Házi feladat a következő órára: Marie-Louise von Franz (továbbiakban csak Marie Nagyi, amint azt mind megállapítottuk, miután megnéztük a hölgyet a YouTube-on), The Interpretation of Fairy Tales, első fejezet. Szörnyű ez a sok kötelező olvasmány... :)))

Első nap az iskolában

A mai nappal elkezdődött a tanítás.
A graduate óráknak az a nagy előnye, hogy kevés kivételtől eltekintve délután vagy estefelé vannak, hogy dolgozó emberek is tudjanak rájuk járni. Így aztán nem is kellett felkelnem egészen délután háromig.
(Persze felkeltem jóval előtte, és ügyes-bajos dolgokat intéztem, például megpróbáltam meggyőzni a rendelőben a nővérkéket, hogy ötféle papírom és röntgenfelvételem van róla, hogy nincs tuberkolózisom, míg ki nem derült, hogy a magyarázat eleje óta azt hiszik, hogy azért jöttem be, mert van. Ezek után elküldtek, mert ragaszkodtak hozzá, hogy tudni akarják, milyen nyelven van a röntgenem...)
Mára csak egy óra jutott; egy extra amit a kredit miatt vettem fel, meg azért, mert a nagyfőnök ajánlotta, mint nagyon népszerű kurzust. Az óra neve az, hogy "Documenting Community Traditions" (közösségi hagyományok dokumentálása). Mindössze heten gyűltünk rá össze; a professzor egy energikus, rövid ősz hajú, szikár hölgy volt, akinek lelkes hangjával üveget lehetett volna vágni. Körbe rendeztette velünk a székeket, és rögtön bele is csapott a lecsóba.
A kurzus tulajdonképpen egy nagyobb, több államot felölelő kutatási program része. Úgy tanít terepmunkát és kutatói-előadói képességeket a diákoknak, hogy közben a program is hasznot lát belőle: interjúzni küldik ki őket egy-egy jól körülhatárolható területre, jól körülhatárolható témában. Három éves körökben cserélődik a téma; az előző kézművesség volt, most pedig a földművelés van soron. A kurzus tulajdonképpen úgy néz ki, hogy mindenki kap egy rakat kérdést és meghatározott számú interjúalanyt; ezt a kettőt a félév végére működő konferencia-előadássá kell varázsolna, a tudományos munka minden részletével együtt (hangfelvétel, fotódokumentáció, írott jegyzetek stb.) Ezen felül vannak kötelező olvasmányok, beadandó dolgozatok, meghívott előadók, kötelező konferencia-részvételek, és órai munka is.
Miután meghallgattuk, mi is vár ránk a félév során, kaptunk egy kis ízelítőt az órai munkából. Videókat néztünk, amiket farmerek készítettek a saját munkájukról, és valóságshow-szerű rövid filmecskékben postolják őket az internetre. Ezek után hosszasan beszélgettünk a földművelés helyzetéről, a családi vállalkozásokról, és egyáltalán arról, miért érdemes az ilyesmit gyűjteni. Nagyon érdekes beszélgetés volt, és vissza is zökkentett azonnal az amerikai rendszerbe; mindenkinek véleményt kellett nyilvánítania, ha nem tettük magunktól, felszólítottak minket, de akármit mondtunk, a többiek mindig azonnal hozzászóltak, és nagyon érdekes beszélgetések alakultak ki.
Az órát valószínűleg egyszerű logisztikai okokból le fogom adni; nagyon hasznos terepmunka-gyakorlat lett volna, ha lenne autóm. És több időm. Esetleg ha pont a folklór-évadba csöppenek bele. Így viszont inkább a mesemondásra fordítom a fölös kreditjeimet és energiáimat, és kissé fájó szívvel megválok a tennessee-i kistermelőktől.
Holnap reggel Kortárs Mesemondás kurzus. Alig várom! :)

2011. augusztus 29., hétfő

Piknik a tónál

Ma délutánra pikniket szerveztek nemzetközi diákok és a befogadó családjaik részére. Az én befogadó családomat megette a fene, de Katie és a barátja elfuvaroztak a rendezvényre.
A helyszín: Johnson City gazdag külvárosa hatalmas házakkal egy gyönyörű kis bányató körül. Sok zöld, nagy nyugi. Kivéve a dombtetőt, ahol kocsik végeláthatatlan sora kígyózott egy palota előtt, és mindből külföldi cserediákok kászálódtak kifelé, amerikai párjaikkal együtt.
A hivatalos álláspont az volt, hogy mindenki maga hoz magának kaját (ami kicsit fura egy frissen érkezett cserediákoknak szánt rendezvényen, de annyi baj legyen), így aztán menet közben megálltunk szendvicsekért. Mire odaértünk, már az egész kertben kisebb-nagyobb csoportok üldögéltek; a kert vége közvetlenül a tóban végződött, ahol már meg is kezdődött a pancsolás. Katie leállt beszélgetni ismerősökkel, én pedig önállósítottam magam, és letottyantam az első nagyobb társasághoz akikbe belefutottam; a csapatot két kínai és egy koreai lány, egy professzornő és a férje, két amerikai társ és egy kis méretű ám annál kövérebb kutya alkották. Kedves, mosolygós társaság voltak, gyümölcssalátával és süteménnyel felszerelve; kicsivel később csatlakozott hozzánk az egyetem ügyvédje a kisfiával, nagyon beszédes volt és épp csehül tanul, mert Prágában töltötte a nyarat, megvan a kelet-európai kapcsolat. A csapatból az egyik amerikai társ volt a legjobb fej, egy vörös hajú lány kakastollakkal a hajában, zene szakos, most vették fel az egyetem kelta zenekarába fuvolásnak, és általánosságban véve nagyon lelkes volt mindenféle programmal kapcsolatban, legalább fél tucat kiránduláson törte a fejét párhuzamosan. Miközben beszélgettünk, a kis kövét kutya minden lehetséges szögből megpróbált a panírozott csirke irányába szivárogni, ami nem kis derültséget keltett a társaságban.
Mikor mindenki jóllakott, a szervezők összetrombitáltak minket egy közös fotó erejéig (kb. 200 emberről beszélünk), utána pedig jöttek a szokásos ismerkedős játékok: álljon fel, aki ázsiai, álljon fel, aki afrikai, stb. stb. A legmókásabb az volt, amikor az öt legnehezebben kiejthető nemzetközi nevet felmutatták táblákon, és az amerikai diákoknak meg kellett próbálni kimondani. Persze hogy az enyém is közte volt. Szerencsére pont a vörös hajú lányra böktek rá, aki addigra már tudta, hogy nevezzen, és büszke is volt rá nagyon. Nem árultuk el, hogy csaltunk.
A játékok után újabb beszélgetések következtek; köröztem a kertben, és mindenkivel váltottam egy-két szót. Egy befogadó családról kiderült, hogy szintén önkéntesek a Fesztiválon, és velük jót beszélgettem; találkoztam megint a szerb cserediákokkal és az amerikai kísérőikkel, és kavicsokat dobáltunk a tóba.
Amikor esteledni kezdett, búcsút mondtam a csapatnak, és Katie-ékkel hazaindultunk.

Lábjegyzet: akartam postolni fotókat, de elemet kell töltenem a gépbe, amihez töltő és átalakító szükségeltetik, amiket alá kell polcolnom, mert különben kiesnek a konnektorból. Holnap pótlom a hiányt...

2011. augusztus 27., szombat

Képességek kicsiny boltja

Ma azt a felfedezést tettem, hogy az állam legnagyobb képregényboltja sétálási távolságra van az egyetemtől.

A dolog úgy kezdődött, hogy szombat van, és kár lenne egy tökéletesen jó állapotban lévő napot fetrengésre pazarolni; mivel jármű hiányában még mindig röghöz vagyok kötve, körülnéztem, mi található sétálási rádiuszon belül. Kiderült, hogy Johnson City-nek van egy része, ami történelmi belvárosként szerepel a térképen, és Blue Plum Village-nek hívják, ami szerintem a világ legkirályabb belvárosneve. Belőttem magamnak az irányt a Google Maps segítségével, és nekivágtam a sétának.
Fülledt, vihar utáni felhős idő van, de legalább a nap nem süt - tökéletes a sétáláshoz. Az embernek nem kell mást tennie, mint átvágnia a kertvároson, ahol a diákok és tanárok házikói és a görögök főhadiszállásai állnak, átkelni az úton, és már meg is érkezett Blue Plum Village-be. A séta mindössze húsz perc, hegynek felfelé harminc, és harmincöt, ha útközben megáll az ember a sarkon egy yard sale-en bogarászni. Maga BPV történelminek történelmi, belvárosnak belváros, épp csak a szélben guruló ördögszekét hiányzik belőle. Szombat délután lévén minden nyitva volt, de embert alig lehetett látni; mivel mindenki kocsival jár, csak a kirakatokon bebámulva lehetett megállapítani, hogy van a városban élet. Mászkáltam egyik kirakattól a másikig; találtam német éttermet, fodrászatot, ruhaboltot, ezoterikus boltot, és egy rakat más érdekességet, míg végül sikerült belesétálnom egy nagy Atomik Comiks neonfeliratba.
Egy papírmasé Hulk és több óriásposzter között végül megtaláltam a bejáratot és benyitottam; akkor még nem tudtam, hogy az állam legnagyobb képregényboltjában állok, de a méret magáért beszélt. Egyetlen hosszú terem az egész, kicsit egy borospincére hasonlít, boltíves téglaépület; a falak mentén polcok a plafonig, középen pedig asztalok és kartondobozok gigantikus halmai. Első ránézésre úgy működött a dolog, hogy az ember elkezd túrni az egyik sarokban, és reménykedik, hogy valamelyik stóc alatt még életben van az eladó.
Nevezett személyt végül a terem közepe felé sikerült lokalizálnom; egy hosszú pult mögött ült, gigantikus, cukorkákkal teli befőttes üvegek takarásában. Kiköpött képregénybolti eladó volt, olyan, amilyet a filmekben lát az ember; citromsárga sapka volt rajta, képregényes póló, szemüveg, széles vigyor. Megkérdezte, segíthet-e, de elsőre csak annyit mondtam, köszönöm, nézelődök; volt mit nézni. Azt a kicsinyke falfelületet, amit nem borítottak polcok, poszterek takarták, valamint kartondarabokra írt figyelmeztetések, mint pl. "Ha lopni akarsz, előbb szólj!". Két nagy tévé is függött a plafon alatt, mindkettőn ősrégi Captain America rajzfilmek mentek, amik hihetetlenül viccesek, főleg, ha nem néz oda az ember. ("Oh no! The Radioactive Man appears!") Külön kis beugrók voltak kialakítva a "nagyoknak", mint Batman, Superman és Wonder Woman, és a legértékesebb darabokat csak üveg mögött lehetett megtekinteni.
Miután körbemásztam félig a boltot, egy halom féig szétszedett bicikli állta az utamat. Ne haragudj, kiabált utánam az eladó, épp átalakulunk, a bolt hátsó felében biciklit fogunk árulni, kicsit nagy a rumli, beteg az alkalmazott, el vagyunk maradva a melóval. Sebaj, mondtam a bicikliket kerülgetve, engem ugyan nem zavar. Visszakeveregtem a pulthoz, ahol egy kötet House of Mystery akadt a kezembe; megkérdeztem, van-e még, ami pont elég volt arra, hogy az eladó belője az akcentusomat, és innen megindult a beszélgetés. Shawn (mert így hívják a fickót) többszörös elnézést kért a rumliért; dumáltunk egy kicsit a képregények helyzetéről tengeren innen és túl. Segített nekem a legújabb Fables után bogarászni, több-kevesebb sikerrel és nem kevés stócot felborítva; sőt, felajánlotta, hogy mivel diák vagyok, és külföldi, és nyilván nincs pénzem, üljek le nyugodtan, és olvassak, nem kell megvennem semmit. (Tudod, hogy Délen vagy, ha már a képregényboltos srác is azt mondja, "bless your heart"). Időközben más vendégek is jöttek-mentek, például egy tinédzser srác rémülten pislogó anyukájával, aki úgy viselkedett, mintha valami lebujba hozta volna a csemete, nagyon vicces volt. Én ráérősen köröztem, kerülgettem a dobozokat és turkáltam a képregények között; egyszerűen csak élveztem, hogy ilyen is van, és pont sikerült belefutnom. Végül aztán megvettem a heti Fables-adagomat, búcsút mondtam Shawn-nak, megígérve, hogy vissza fogok járni az anyagért; a vásárláshoz pedig ingyen rágó is járt, az dió nagyságú, gömb alakú fajta, aminek vattacukor-íze van, kiszedi minden fogtömésed, és akkora buborékot fújhatsz belőle, mint a saját fejed. Elégedett rágcsálva, hónom alatt a képregényekkel sétáltam haza a kertvároson át; házakat fotózgattam, találkoztam egy bluejay madárkával, és általánosságban véve, nagyon elégedett voltan Blue Plum Village látnivalóival, és a szombat délutánommal.

Jonesborough képekben

Azok kedvéért, akik lusták visszaolvasni (mint én) itt vannak a három évvel ezelőtti fotók Jonesborough-ról; a fesztivál alatt készültek, mostanában kicsit nyugisabb a környék:

Első adag

Második adag

Harmadik adag

És íme néhány újabb fotó:

Utcarészlet:



Az ékszerbolt kirakata (itt árulják a világ legeslegszebb ékszereit, nem viccelek):



Városháza, vagy megyeháza, vagy valami:



Az esküvői bolt és a "kelta bolt", mert ilyen is van:



Old Sweet Shop, ezt nem kell magyarázni:



Bal oldalt látható a Thistle bejárata:



Utcarészlet:



Szép, mi? :)

Back. To. Jonesborough!

Miközben önkéntesnek jelenkeztem a jonesborough-i fesztiválra, azt a felfedezést tettem, hogy a mostani hét bentlakó mesemondója a Központban nem más, mint Dolores Hydock! Aki még emlékszik rá, ő az egyik legkedvencebb kedvenc mesemondóm a világon (többek között ő a hölgy, aki a Silence-t meséli).
Nos, azonnal rohangálni is kezdtem, mint a mérgezett egér, hogy utat találjak magamnak valahogy a campustól Jonesborough-it. Nos, a tömegközlekedést megette a fene ezen a környéken (nem ritkás, vagy elégtelen, hanem egyszerűen nincs, nuku, nyista), Katie-t meg mégsem ugráltathatom szórakozásból; a dolog vége az lett hogy taxit hívtam, amitől a helyiek ugye sikítófrászt kapnak, mert milyen dolog már, meg drága is. (Egyébként, magyar viszonylatban, nem az. Sőt, olcsóbb. Annyit mentem, mintha Győrből vittek volna ki Győrújbarátra, és a felét fizettem érte).
Egy jópofa nagydarab taxis néni szedett fel a kolesznál, és kényelmes tempóban eldöcögtünk Jonesborough-ig. Közben beszélgettünk mindenféléről; a fesztiválról, Amerikáról, az egyetemről. Amikor feltűntek a kanyarban Jonesborough első épületei és a városháza tornya, kivetődtem a taxiból, kifizettem a fuvart, és már nyargaltam is keresztül a piactéren, átbújtam a kertek alatt a kis ösvényen ami még mindig tele van madáretetőkkel...
... és visszatértem Jonesborough-ba.

Két évet dolgoztam ezért, emberek. Az egyetem, a szakdolgozat, a gürizés a régészeti raktárban, az őrületes papírmunka, a Fulbright pályázat, az interjúk, az angoltanítás, a fellépések, a nyelvvizsgák, a felvételik, a Nadirim, a még több papírmunka, a vízumigénylés... minden azért volt, hogy most itt lehessek. És itt vagyok. Végigsétáltam a főutcán a lobogó zászlók alatt; minden úgy volt, ahogyan hagytam. Az esküvői bolt kirakata; a bolt ahol egész évben karácsony van; az ékszerész a színes üveg szélcsengőkkel; az Áfonyabog; és a Nemzetközi Mesemondó Központ. Komolyan mondom, gombóc volt a torkomban.
Becky fogadott az ajtóban; megismert, és mosolyogva üdvözölt. Miután elsimítottuk a kezdeti félreértést, tudniillik hogy mi a fészkes fenét keresek az Egyesült Államokban, tovább vonultam a pulthoz, ahol már várt a lefoglalt jegyem, és egy Michelle nevű nagyon kedves lány, aki most az én volt helyemen dolgozik. Már gyülekeztek az emberek a mesélésre; még mindig kábultan a ténytől, hogy megint itt vagyok, én is betámolyogtam a színházba, lerogytam egy székre, és bámultam az üres színpadot.
Az illat volt az, ami visszarepített három évvel ezelőttre. A Központnak vagy egy jellegzetes, fűszeres illata, ami az ajándékboltban árult potpourrikból származik, és bárhol megismerném a világon. A színpad üres volt, eltekintve néhány kinagyított, fekete-fehér fényképtől, amiken harmincas évek divatját viselő nők üldögéltek, és az elmaradhatatlan mesemondó széktől. A várakozó közönség, amely, hétköznap kora délután lévén, elsősorban nyugdíjasokból állt, halkan duruzsolt.
Kisvártatva megjelent Dolores is a nézőtéren; szórólapokat osztogatott a mai program leírásával, és mindenkire rámosolygott, és mindenkihez volt egy kedves szava. Dolorest nagyon szeretik az emberek; már fellépés előtt megnyeri magának a közönséget. Nem tudtam, meg fog-e még ismerni egyáltalán; a mesemondók rengetek emberrel találkoznak nap mint nap.
De a mesemondóknak jó a memóriája is; Dolores kiszúrt a sor túlsó végéből, és felsikoltott, amitől néhány nyugdíjasnak kis híján megállt a szíve. "Csenge!" Rám mutatott, és a közönséghez fordult, és mesemondós lelkesedéssel elkezdte magyarázni nekik, hogy az a lány Magyarországról érkezett, és képzeljék el, Fulbright ösztöndíjas, és mesemondó, és nagyon különleges! Én meg vörösödtem és csúsztam le a szék alá, és amikor végre fel mertem nézni, megkérdeztem tőle, hogy ezt meg honnan a szöszből tudja? Miközben átevickélt a nézőtéren, elárulta, hogy a Nagyfőnök mesélte neki, aki ezek szerint az egyetemen kívül és belül egyaránt büszkén terjeszti, hogy van egy Fulbright ösztöndíjasa. Dolores megölelt és mindketten nagyon nagyon örvendeztünk egymásnak; mondta, hogy gondolt rám, mert közeleg a Fesztivál, és mindkét kedvenc mesémet fogja mesélni, én meg mondtam, hogy be van karikázva az idő és a helyszín, és ott leszek, ha addig élek is.
Miután így kiörvendeztük magunkat, ideje volt, hogy elkezdődjön a mesemondás. A mai műsor nem a középkorról szólt, de nem is a modern időkről; egy nagyon érdekes project eredményeképp született. Dolores majdnem két éven keresztül látogatott egy kilencvenhat éves hölgyet a városban, ahol lakik; a néni 1913-ban született, és végigélt mindent, amit végig lehet élni a 20. században. Egyetemre járt, divatdiktátor lett, a férje két háborúban harcolt, dolgozott egy csomó hírességgel... nem volt híres vagy kiemelkedő a szó mai értelmében, de mint minden élet, ha jól megnézi az ember, az övé is kicsi, izgalmas, tréfás vagy kedves történetek sorozata volt, amiket Dolores mesteri tökéllyel fűzött össze egy egy órás előadásba. Néha a hölgyet utánozta, ahogy valódi déli dámaként egyenes derékkal ül a karosszékében, és olyankor a hangja és a kiejtése is egészen más volt; máskor felállt, és a saját kedves hangján mesélt nekünk arról, hogyan is gyűjtötte a történeteket, és milyen is volt a hölgy, amikor épp nem forgott a diktafon. Elbűvölő előadás volt, egyszerre vicces és kedves és néha szomorkás is; az egészben az volt a legszebb, hogy nem egy híresség életéről volt szó, hanem a mesemondó egyszerűen tisztelgett valaki másnak az élete előtt. A hölgy már nem él, tavaly meghalt, de még megérte, hogy megnézhette ezt az előadást a színházban; azt hiszem, nincs annál jobb tudat, mint ha valaki tudja, hogy életének minden apró kis története tovább fog élni a mesemondók előadásain és a közönség csodálatán keresztül...
Amikor vége lett az előadásnak, az ajtóban találkoztam Jimmy Neil-lel; ő is nagyon megölelgetett, és örült, hogy újra itt vagyok. Beszélgettünk egy jót, aztán elköszöntem a csapattól, és sétálni indultam Jonesborough utcáin. Elsősorban kaja után akartam nézni; mivel a szokásos ebédlő nem volt nyitva, betértem inkább az Áfonyabogba.
Machbet három kedves idős hölgye ott ült, ahol három évvel ezelőtt hagytam őket; a pult mögött egy fiatalabb, ám nem kevésbé testes lány állt, mosolygós és beszélgetős, aki azonnal asztalhoz is ültetett. Nagy pohár limonádét kaptam, és három emeletes sonkás-szalonnás luxus szendvicset, és miközben majszoltam, fél füllel a nénik és az egyetlen vendég úriember beszélgetését hallgattam, félig pedig a háttérben szóló kontratánc-zenét, és bámultam a helyet, meg az utcát az ablakon keresztül, és tökéletesen boldognak éreztem magam.
Amikor elköszöntem a Thistle kedves kis csapatától is, ideje volt taxit hívni, hogy visszatérjek a valóságba. Amíg vártam a taxira, kószáltam még egy kicsit a városban; találtam egy mellékutcát, ahol borostyánnal és vadvirággal benőtt kis faház állt, cégére Tükörkészítőt hirdetett; néztem az embereket, meg az autókat. A taxissal hazafelé menet megegyeztünk, hogy Jonesborough nagyon klassz hely.
Most meg itthon heverek és blogolok; még egy hétvége, és kezdődik a suli.

2011. augusztus 26., péntek

Könyvtár

Ma meghódítottam a könyvtárat.

Mivel reggel volt, és a tanítás még nem kezdődött el, gyakorlatilag senki nem tartózkodott az épületben; kicsit furán is éreztem magam, hogy csak úgy besétáltam táskástul, és nem állítottak meg az ajtóban. Bátortalanul kószáltam el a pultok mellett a lépcsőig; a lépcsőház mögül kávé és fánk illata szállt, mivel a könyvtárnak kávézója is van, bizony. Vaktában másztam fel az első emeletre, próbálva kipuhatolni, mi merre meddig. Az első emeleten egy hatalmas kettős ajtó fogadott, ami nyikorogva nyílt; mögötte könyvekkel tömött polcok végeláthatatlan sorai és oszlopai. Találomra indultam el valamerre; egyszerűen csak tetszett az egész, szép, rendezett, és hatalmas. A többit mér felesleges is emlegetni, a Trinity után szinte csalódás volt, hogy nem akadtam semmi újdonságra; az a laza három szekrénysornyi folklór és népmese, a külön sornyi storytelling, a külön tündér- vérfarkas- és sárkány szakirodalom szekciók, a külön leltári számon nyilvántartott kalóztörténetek, az államokra és országokra lebontott mesegyűjtemények, a Tennessee-történeti gyűjtemény...
Alig laza két órát töltöttem azzal, hogy elindultam a bal felső sarokból, mint a nagyon éhes kis kukac a mesekönyvben, és végigzongoráztam, miből is élünk ideát. Továbbra is békén voltam hagyva, így hát letelepedtem a szőnyegre olvasgatni; csak a kísértet-könyvtárosunk motoszkált néha a polcok között, de tőle itt senki se fél, a néni nem rosszindulatú, csak visszateszi a polcokra a könyveket.
Böngésztem egy kicsit a katalógusban is, csak hogy szokjam a kezelését, meg bogarásztam a folyóirat-olvasóban; végül is találomra vettem ki négy könyvet, miután figyelmeztettek rá, hogy csak 15 lehet nálam egyszerre. Kikölcsönöztem egy déli népmese-gyűjteményt amiben államokra vannak osztva a történetek; egy Tennessee történetek tárát; egy modern mesemondókról szóló kötetet (Suddenly they heard footsteps) és egy könyvet, ami teljes egészében Brother Blue életéről és munkásságáról szól.
Azt hiszem, el vagyok látva egy időre szakirodalommal.

2011. augusztus 25., csütörtök

Szöszmötölések



Ezt a szép, bár kissé homályos pillangót fotóztam ma a kolesz előtti parkban :)

Figyelmeztetés Amerikában kevergőknek: nem minden SIM kártya illik minden telefonba. Nem, ez nem valami homályos párkapcsolati tanács, hanem szó szerint értendő: ma vissza kellett kocognom az AT&T boltba, mert mikrokártyát adtak rendes kártya helyett. Gond nem adódott a dologból, a mosolygó eladó úriember akit egyébkét Johnny Walkernek hívtak szóval mosolyogjon is, kicserélte a kártyát egy szó nélkül, miközben a tegnapi eladó a kínai diáklányokat bűvölte a kirakat előtt.

Soha nem fogok hozzászokni az amcsi kenyérhez. Kalácsíze van.

A nemzetközi diákok részére kialakított online adóbevallási rendszert Gleccsernek hívják. Bazi nagy és bazi lassú, gondolom.

Az egyik koleszban lakó akasztottlány-kísértet állítólag megtanulta elrontani a számítógépeket, sőt, gépelni is tud. Ezzel nem kevés élő személyt múlva felül.

Böngésztem egy kicsit a jegyzetboltban, és azt a felfedezést tettem, hogy Batman tananyag. Valamint Spidy és az X csapat is. Egy teljes tankönyv szól arról, hogy lehet velük színesebbé tenni a nyelvoktatást. Ámen, fiaim.

Holnap felderítem a könyvtárat.

Tovább orientálódunk

Tegnap nem sok mindent csináltam. Reggeli pánikszerű ügyintézés (Reggel hatkor arra ébredni, hogy letiltották a kártyád: megfizethetetlen. Minden másra ott a... hoppá.) után, mikor kicsit lenyugodtak a kedélyek, befejeztem a lakás kipucolását, fertőtlenítővel fellocsoltam majd használaton kívül helyeztem a gyanús szagú szekrényt, berendezkedtem, és megpróbáltam kiheverni a jetlaget. Aludtam délután hattól tizenegyig, amikor is légvédelmi szirénák szólaltak meg az egész épületben, és vakító fény árasztotta el a szobát; kicsit már vártam volna, hogy megszólaljon egy dübörgő hang, hogy "Én vagyok a Metatron!", de csak a tűzriadó volt. Gyakorlat. Néhány perc elteltével a szívverésem is újraindult, és visszaaludtam, újabb hat órára.

Reggel orientáció a frissen érkezett nemzetközi diákoknak. Elslattyogtam az épületbe, amit most már csak Amőbának hívok; minden oldalról máshogy néz ki, sohasem találod meg a keresett oldalt, minden oldalra és minden emeletre másféle és más formájú bejáratai vannak, belülről pedig navigálhatatlan. Miután jó húsz percet bolyongtam benne, eligazítást kértem egy dolgozótól; kiderült, hogy nem én voltam az első, mert épp egy fickónak magyarázott valamit egy térképpel. Az orientáció ugyanis kivételesen nem az Amőbában volt, hanem a campus túlsó végén. A fickó, és fogadott lánya, egy vietnami kiscsaj, aki időközben megjelent a könyökömnél, nagyon kedvesen felajánlották, hogy elvisznek kocsival, így sokkal rövidebb ideig tartott az út.
Az orientációt a tornacsarnokban tartották, így legalább volt alkalmam azt az épületet is felfedezni. Hatalmas úszómedence, kosárlabdapálya, gigantikus edzőterem. Az ajtóban már vártak minket a nemzetközi diákokért felelős más nemzetközi diákok; kaptunk matricát a nevünkkel, meg tombola-jegyeket, meg sok színes papírt (az amcsiknak a színes papír a mániája, és már rájöttem). Az előadóterembe lépve ázsiai diákok tömött sorfala fogadott, ami kicsit elbátortalanított; nagyjából kétszáz emberből körülbelül kétharmad volt ázsiai, ezen belül is a kínaiak látszottak vezetni. Végül is a sarokban kötöttem ki egy másik vörös hajú csaj mellett, akiről kiderült, hogy szerb, grafikus, és két másik frissen érkezett szerb diákot kalauzol éppen. Nagyon mosolygósak voltak és jó fejek.
Az orientáció maga sok meglepetést nem tartogatott a számunkra; az elején volt egy rövid játék, ahol kérdéseket kaptunk, és ha igaz volt rád a kérdés, akkor új ülőhelyet kellett keresned. Sok kérdés a kontinensekre vonatkozott, ahonnan jöttünk; ez alapján állapítottam meg, hogy volt 6 afrikai, kb. egy tucat európai, 0 ausztrál, 3 amerikai, és kismillió ázsiai diák.
Volt tombola is; egyes székek alatt nyerő számokat rejtettek el, és amikor véget ért a kevergés, sikerült épp egy olyan székre letottyannom. Nyertem egy remek ETSU iskolatáskát (a hipotermiás kalóz kabalánkkal), egy ETSU bögrét, és egy ETSU kulcstartót. Könnyű engem elszórakoztatni.
A továbbiak már nem voltak ennyire érdekesek; bla bla bla vízum, bla bla bla biztosítás, bla bla bla kultúrsokk, bla bla bla bankok és adó, bla bla bla INGYEN KAJA. Egy remek kis ebéd után (sűrű fűszeres rizses-zöldséges... hmm nevezzük levesnek, szendvicsek, süti) meg is lógtam a hátralévő két előadásról (tanulási nehézségek, puskázás és plágium) és hazajöttem a koleszba heverni egy kicsit, mielőtt Katie-vel vásárolni megyünk.

Útközben megfigyeltem, hogy ma elkezdődött a nagybetűs Beköltözés. Büszke amerikai szülők hozzák izgatott amerikai csemetéiket gigantikus amerikai kocsikban, amik dugig vannak tömve nélkülözhetetlen cuccokkal, és hirtelen furán éreztem magam, hogy nekem minden fontos dolgom belefért egy bőröndbe. Persze ők gondolom már túl vannak a háztartási bevásárláson. Mindenkin ETSU póló van, beleértve az apukákat, anyukákat, hugikat és öcsiket is.
Kezd megtelni a campus élettel. És szanaszét heverő bútorkupacokkal.

2011. augusztus 24., szerda

Barátkozások

Jessica a vámpír előrelátásával kihagytam a déli napfürdőzést, és próbáltam átállni az itteni időre; már épp sikerült belelovalnom magam a nagy magányos kultúrsokkba, amikor is félbe kellett szakítanom a tevékenységet, mert jelenésem volt a nagyfőnöknél.

Leslattyogtam a campus túloldalára, és kis keresgélés után felfedeztem magamnak az Educashun épületet, amiben a Storytelling tanszék is helyet foglal. Sobol tanszékvezető úr épp az irodáját rendezte, és mesemondó könyvek garmadáját stócolta egyik asztalról a másikra miközben azt motyogta, 'hát ez meg mi a szösz? valami szakdoga a kilencvenes évekből... azt most hova tegyem?...' Nagyon felderült, amikor meglátott, meg is ölelgetett. A dologhoz tudni kell, hogy nélküle nem lennék itt, ő írta az ajánlást az ösztöndíjhoz, ő hagyta jóvá a jelentkezésem, ő vett fel a programba, ő intézte a kiegészítő ösztöndíjat, és ő a témavezetőm is. Rögtön le is ültünk az irodájában egy csevelyre; kérdezgetett mindenfélét a terveimről, megbeszéltük, milyen órákat kell felvennem, és hogy hogy érdemes megszervezni az évet a továbbiak tükrében. Kérdezett sokat a magyar mesemondásról meg általában arról, mi az, ami ezen belül érdekel (mivel, ha szorgosan be akarom fejezni ezt a diplomát, szakdogát is kell hozzá írnom, ami az ő szavaival élve területjelölés: Ha kutya vagy, körbepisiled, ha ember vagy, szakdogát írsz róla. Ennyi.)
Közben befutott Delanna is, a másik tanszékvezető, kedves, fehér hajú nő, és nagy kifulladva mesélte a napi kalandot, mely szerint a kocsija tetején felejtette a mobilját. Ő is a keblére ölelt és üdvözölt, és közösen el is kezdték szervezni, mikor lesz a mesemondó diákoknak piknik a jövő héten.

Másfél órával később csak azért szaladtam el tőlük, mert jelenésem volt a campus legbizarrabb épületében (kívülről valami barna betonból készült szoci térforma, aminek nincs frontja vagy kiemelt bejárata, belülről pedig egy labirintus, legalább ötször voltam már ott és nem emlékszem mikor hol jutottam be, szerintem folyamatosan változik mint a ház a Végtelen Történetben). Tájékoztatás volt mesterképzéses diákoknak a színházteremben. Kaptunk csinos kis csomagot naptárra, kulcstartóval stb., majd besorjáztunk és helyet foglaltunk a nézőtéren. Még nem ismerek senkit a campuson Katie-n kívül, szóval lecsücsültem valahová egy sorba, és vártam, hogy mi lesz.
Barátkozás, az lett.

Közvetlenül a hátam mögött zajos kis társaság foglalt helyet, két lány, két fiú; egy darabig csak a nagy kacarászást hallottam, azután olyan mondatfoszlányokra is figyelmes lettem, mint például az egyik srác kitörése: ".... persze, mert te úgy eszel, mint egy nyúl, és meg úgy, mint ami a nyulat eszi!" Többször felkuncogtam rajtuk, amit észrevettek; végül az egyik lány legyezgetni kezdett, hogy "egyébként normálisak vagyunk!", mire fogtam magam, és átültem melléjük. Vidáman üdvözöltek. Elise egy vékony, szőke hajú, kockás inges biológus, a másik lány egy nagy darab vörös, fura matematikai képletekkel kitetovált terapeuta Csillagok Háborúja pólóban; a két srác között volt a szintén nagy darab és csillogó szemű Ryan, aki a beszólásokat lökte, és a másik srác, aki valami isten háta mögötti hegyi faluból jött, és épp az ottani furcsaságokkal traktálta a többieket. Jókat kacarásztunk; azonnal befogadtak.
Az eligazításban nem volt különösebben semmi izgi. Nagyrészt szabályokat és internetes oldalakat soroltak fel, amik nagyon hasznosak, de két óra alatt az ember eljut arra a pontra, hogy már nem képes többet befogadni belőlük. Megtudtam egy-két érdekes dolgot azért, mint pl. hogy ma délután földrengés volt (senki se érezte, pedig itt volt Virginiában, és állítólag még Kanadában is fogták), és ennek kapcsán az is kiderült, hogy a könyvtár a legbiztonságosabb épület a campuson. Ezt jó tudni.
Az előadások nagy része azoknak a diákoknak szólt, akik a graduate munkájuk keretei között órákat fognak tartani. Érdekes volt hallgatni. Egyrészt rengeteg energiát fordítottak arra, hogy hogyan kell profiként viselkedni; hogy bánj a szívességet kérő hallgatókkal, hogy pattintsd le a flörtölő diákot vagy tanárt, hogy kerüld el a zaklatásra vagy visszaélésre vonatkozó vádakat, és hogy bánj türelmesen a helikopter-szülőkkel (Elise magyarázta nekem suttogva, helikopter-szülő az, aki folyton a gyereke felett köröz). Általánosságban véve az a szabály az, hogy baráti társaságban azt csinálsz, amit akarsz, de amikor dolgozol, akkor nincs amatőrködés. "És ne feküdj le a diákjaiddal" tette hozzá Elise suttogva. Igen fontos szabály.
A másik, amiről rengeteget beszéltek, a " tisztességes kutatás" volt. Sohasem értettem igazán, miért van ennyi etika óra hirdetve az egyetemen, de kezdem kapizsgálni. Azt magyarázták, hogyan kell színvonalas kutatómunkát végezni; mindig hivatkozz pontosan, ne lopd el mások eredményeit, ne legyen előítéleteid, ne költs feleslegesen pénzt és időt (!!), tartsd be az öt csillió szabályt ami erre vonatkozik (külön tekintettel az állat- és emberkísérletekre, kórházi kutatásokra, és a radioaktív anyagokkal való bánásra. Ryan és Elise rögtön meg is terveztek egy radioaktív pókokkal foglalkozó kísérletet emberi alanyokon...) (Elise-nek tényleg a pókok a szakterülete, egyébként, mert mi más lenne.)
Amikor végül is mindennek vége lett, jött az orientáció legjobb része: az ingyen kaja. A színházterem előtt már terített svédasztal várt minket rengeteg gyümölccsel, sütivel, kis húsos tekercsekkel, és édes teával. Eddigre a többiek már lekoptak, csak Elise és én maradtunk; jobb híján a lépcsőkorlátnál állva fogyasztottuk el a vacsorát, miközben jót dumáltunk királyokról és káposztákról. Mivel innentől már nem volt semmi dolgunk, én elkísértem őt új diákigazolványt csináltatni, amiért cserébe úgy döntött, bepótolja nekem a kihagyott campus-túrát.
És lőn.

Elise túrája minden jel szerint sokkal klasszabb volt, mint a hivatalos. Megmutatta az összes jó tanulóhelyet a parkban; megkergettünk néhány kövér szürke mókust; elmondta, a könyvtár melyik emeletén lehet a legjobban bújócskázni, és melyik ablakra feltapadva a legjobb a kilátás; megmutatta, melyik fák mászhatóak, és melyik alá ne álljak, amikor virágzik. Az egyikre, demonstrációként, fel is mászott azonnal, és mentem volna utána, ha nem miniszoknyában vagyok. Így csak lentről szurkoltam. Megtaláltuk Narniát, ami egy pad a bokrok sűrűjében, ahová cigizni meg csókolózni járnak az emberek; megtekintettük, melyik épületekben lakik kísértet, és melyikben a katonanövendékek. Megkerestük a campus legvisszhangosabb átjáróját. Elmondta, melyik épületekbe lehet belógni éjszaka, és melyikekbe érdemes. Még egy planetáriumot is találtunk.
A túra végeztével, mivel már esteledett, búcsút vettünk egymástól; ő elslattyogott az egyik irányba (nem csak az egyetlen amerikai egyetemet sikerült kifognom, ahol nincs foci, hanem az egyetlen amerikai csajt is, aki nem tud vezetni), és meg a másikba, vigyorogva mint a tejbetök.

Ez egy jó nap volt :)

2011. augusztus 23., kedd

Délelőtti tevékenység

A jetlag jó korán kivetett az ágyból, úgyhogy reggeli és némi szöszmötölés után neki is vágtam a campusnak, hogy megelőzzem a beálló kánikulát és a többi diákot.
Első utam a gazdasági osztályra vezetett, ahol egy 'my girlfriend Bernadette' kaliberű nagyon aranyos csajjal hosszú és bonyolult eszmecserét tartottunk a pénzügyi helyzetemről, aminek az lett a vége, hogy nem értek semmit. De legalább segítőkész volt.
Innen elcsattogtam a könyvtárba, ami gyönyörű és akkora mint három sportcsarnok egymáson. A bejáratnál érdeklődtem, merre van az IT, mire a fickó a háta mögé bökött, ahol egy kalózkendős-szakállas-piercinges úriember csücsült egy laptop és némi papír alapú fantasy mögött. Ki gondolta volna.
Miután megpróbáltuk és feladtuk a wifi beállítását (egyrészt, mint kiderült, az én lakásomban nincs is, másrészt pedig az egyetem sportot űz abból, hogy az egyes helyeken megadott felhasználóneveket és jelszavakat szabadon kombinálja, amiből olyan klassz dolgok születnek, mint "akkor most kéne a goldlink jelszavad, a d2l felhasználóneved, és a social security számod utolsó négy számjegye...")
Ezek után (miután az elmúlt tíz percben felmerült aggodalmaimmal visszakanyarodtam Bernadette-hez egy csevelyre) úgy döntöttem, jutalmat érdemlek az el nem végzett munkáért, és bevettem magam a jegyzetboltba.
Akárcsak anno a Trinityn, a tankönyvek itt is szakok és azon belül kurzusok szerint vannak csoportosítva, szóval ha valaki tudja, melyik órákat vette fel, csak le kell söpörnie a szakirodalmat a polcról egy laza mozdulattal. Én azért kicsivel többet böngésztem ennél, kiélvezve a tényt, hogy egy hatalmas Storytelling felirat alatt állok. Végül az alábbi, nem csekély súlyú irodalom boldog tulajdonosaként távoztam:

Favorite Folktales from around the World - az aminek hangzik, kötelező olvasmány, szörnyű mi?

The Allyn & Bacon Anthology of Traditional Literature - történet-típusok szerint rendezett gyűjtemény, fabuláktól mítoszokig. Csekkoltam, minden alapvető dolog megvan benne. Törpeszarvas benne van a hivatalos tananyagban. Nem is vártam kevesebbet.

Children tell stories - Teaching and using storytelling in the classroom - gyakorlati tankönyv ahhoz, hogyan kell gyerekeknek mesemondást tanítani, korosztályokra bontva, az alapoktól egészen az iskolai fesztivál szervezéséig. DVD melléklettel.

Storytelling in emergent literacy - kreatív mesemondó foglalkozások iskolákba, különböző típusú tanulási módok szerint csoportosítva (hang; tapintás; mozgás stb.)

Most meg itthon ülök, örvendek az élet apró örömeinek mint amilyen a meleg víz (végre van!) és a tankönyvek, és várom az egy órát, amikor is campus-túrán fogok részt venni. Utóbbiban még nem vagyok teljesen biztos, mert esélyes, hogy úgy járok a kora délutáni Tennessee verőfényben, mint Jessica a vámpír...

Buying stuff

Katie visszatért, és elindultunk vadászni-gyűjtögetni. Az első kör a telefonkártya volt, ami miatt a fél világot bejártuk (itt az ember tényleg meghal, ha nincs kocsija, a város fele akkora mint Győr de kb. háromszor akkora területen fekszik, és tömegközlekedés mint olyan nem létezik a számukra...). Közben jókat beszélgettünk; kiderült például, hogy feloszlatták az ETSU amerikaifoci-csapatát, mert nem érte meg a pénzt, és helyette indítottak rendes focit. (Igen igen, lehet felhördülni, úgy van) Beszélgettünk autókról és a vezetésről is, és jót kuncogtam rajta, hogy az amcsik hogyan állnak hozzá a sebváltós autókhoz; nem csak hogy legtöbbjük (főleg a nők) egyáltalán nem tudnak olyat vezetni, ráadásul a férfiak nem is engedik nekik, hogy az ő kocsijukon gyakoroljanak. "Pasi dolog". Muhaha.
A telefonkártya többé-kevésbé sikeres beszerzése után a következő állomás a rettegett Walmart volt, ami aztán el is nyelt minket vagy két órára. Ez idő leforgása alatt szégyentelen összegért beszereztem mindent, amire feltétlenül szükségem volt, WC kefétől ágyneműig, vasalótól kabátakasztóig. Okosan csinálták, mert az egyetemi beköltözők részére külön szekciót alakítottak ki, ami azonnal kiváltotta az "ez is kell, meg az sem árt" reakciót az emberből.
Két órával és negyvenezer forinttal később (melynek jó része egész éves befektetés volt, mielőtt valaki szívinfarktust kapna) átkocogtunk a Krogerbe élelmiszert zsákmányolni. Ez jóval kevesebből kijött, mint az előző, pedig itt még szemeteszsákot és vízszűrőt is vadásztam a kaján felül. Mire kijöttünk, már hajnali egyet mutatott a biológiai óra, vagyis épp elég volt a mai napra az izgalmakból.
Mivel a jetlag érdekében muszáj valahogy ébren tartanom magam, kipucoltam a lakás nagy részét, és elkezdtem elpakolni a cuccokat. Most, hogy tiszta és kezd belakott formája lenni, már nem is néz ki olyan rosszul.
Ennyit mára.

Ismerkedés a kalózokkal

Első napirendi pont: beköltözés. Papírokat töltöttem ki, papírokat vettem át, és kis keresgélés után megtaláltuk a szobát is. Egy nagy téglaépület földszintjén van, ajtó-ablak az utcára nyílik; körülötte ugyanilyen lakások, elsősorban a nemzetközi diákoknak, az épület körül meg ugyanilyen épületek.
Katie elmondása szerint az előző évben egy kínai lány lakott itt; látom is a nyomait a szekrényre ragasztott matricákon. A lakás egyetlen szobából áll (hacsak a hűtőszekrényt nem számoljuk, mert szerintem abban még egy személy simán elférne), van benne sok fiók, szekrény, konyhaasztal, íróasztal, picike konyha (elektromos sütő és mosogató), egy pici fürdőszoba, és egy meghatározhatatlan funkciójú gardrób egy bojlerrel. Katie megajándékozott a régi tévéjével, mert hogy kábel is jár a lakáshoz, meg internet is. Ha ezt olvassátok, az azt jelenti, hogy utóbbit végül is csak sikerült beüzemelni…
Egyelőre elég csutrin néz ki a lakás; délután megyünk bevásárolni olyan létfontosságú dolgokat, mint szemetes, ágynemű, és egyéb hasonló nyalánkságok. Egyelőre én költöztem be az egész épületben egyedül.
A lakástól körülbelül két perc gyalogútra találhatóak az első campus épületek. Katie először elfuvarozott regisztrálni (a nemzetközi diákoknak külön kell); nagyon kedves, mosolygós emberek fogadtak, újabb papírokat töltöttem ki, és vándoroltam asztaltól asztalig. A biztosításnál majdnem megbukott a dolog, míg eszembe nem jutott szólni, hogy Fulbrightos vagyok, mire aztán lett nagy felhajtás, és minden el lett intézve. Egy egész szatyornyi papírral távoztam, immár regisztrálva, hogy további dolgokat intézhessek.
Először is, szereztünk nekem egy diákigazolványt, ami errefelé nem csak személyazonosításra szolgál, hanem egyben bankkártya is, amire pénzt lehet feltölteni, hogy aztán a könyvesboltban, kajáldában, mosodában, könyvtárban, tornateremben stb. használhassa az ember. Ezen felül pedig még ajtókat is nyit.
Az igazolvány másfél perc alatt készült el, fotózással együtt, és máris suhantunk tovább, ezúttal az alagsori postára, postafiókot igényelni. Ez utóbbi ugyanolyan, mint a Trinityn volt, számzáras és elképesztően pici, de legalább az enyém.
Következő állomásunk a rendelő volt, ahol leadtam az egészségügyi papírjaimat, és ezen a ponton hirtelen ki is fogytunk a tennivalókból. Katie elment dolgozni, én pedig visszajöttem a… minek nevezzem? Szoba? Lakás? Szóval visszajöttem, és olyan hasznos dolgokkal foglalom el magam, mint papírok szortírozása, papírok kitöltése, tévé beüzemelése, bevásárlólisták írása és az internet piszkálgatása. Katie két óra múlva végez, és megyünk bevásárolni.

A campus egyébként gyönyörű. Gatyarohasztó, párás meleg van, ami nyilván csak az épületeken kívül okoz problémát, mert benn mindenhol kellemesen hűvös (esetenként botrányosan hideg) van. Vannak viszont tücskök és kabócák, a hangjukból ítélve jó pár millióan, remeg tőlük a levegő (fényes nappal tücsök, megáll az eszem). Eddig mindenki nagyon kedves volt velünk; néhányan még az utcán is megállítottak minket hogy megkérdezzék, ki az új diák (Katie-t nyilván már ismerik). Holnap lesz egy séta a campuson az újaknak, amire feliratkoztam; nemzetközi diákoknak csütörtökön orientáció. Természetesen kismillió dolgom van még addig; nem utolsó sorban meg kéne találnom a mesemondó tanszéket.

(Lábjegyzet: 'kalózok', mert az ETSU hivatalos kabalája a Buccaneer. Kicsit ugyan fura ez egy szárazföldi államban, de hát a Trinityn se találkoztunk soha japán harci kakassal...)

Végre ágyban

Atlantában egy picike gépre szálltam át; onnan a Tri-cities reptérig már alig egy óra az út. Naplementében szálltunk fel, gyönyörű rózsaszín-arany-fehér bárányfelhők közé. A horizonton nagyobb, fenyegetőbb halványszürke felhők tornyosultak, és a belsejükben villámlott is; ahogy fokozatosan egyre sötétebb lett, egyre lenyűgözőbb volt a látvány.
Alattunk lassan egyenletes feketébe olvadt a táj. Idelenn Délen nem ragyogó városok és kivilágított utak hálózatát látja az ember a magasból, sőt; a látvány igazából meglepően hasonlít az éjszakai égre. Fénypontok kisebb-nagyobb csoportjai váltakoznak sok egyedülálló kicsi fénnyel, ameddig a szem ellát; sok helyen fák lombjai alól pislognak, ami messziről varázslatos látvány. Hiába meresztgettem a szemeimet, a hegyeket nem láttam; leszállás közben derült kis, hogy azért, mert végig alattunk voltak, csak a szürkület elnyelte a perspektívát. Annál szebb volt, ahogyan leszállás közben elváltak egymástól a hegyvonulatok, és mire földet értünk, már ott hullámoztak körülöttük, egyik a másik mögött, felhőkbe és sötétbe burkolózva.
(Hozzá kell tenni, hogy a költői látvány ellenére itt már alig voltam magamnál; egyrészt még az előző szakaszt sem hevertem ki, másrészt pedig az én órám szerint itt már hajlani négyet írtunk, és minden alkalommal, amikor lehunytam a szeme, azonnal elkezdtem álmodni)

Katie várt a reptéren; egy fiatal, vidám, göndör hajú lány, akit az egyetem jelölt ki a „nemzetközi barátság” program keretein belül arra, hogy felvegyen a reptéren, elszállásoljon éjszakára, és segítsen a kezdésnél mindenben, amire csak szükségem lehet. Kocsival jött értem (errefelé máshogy nem lehet közlekedni), és hazafelé menet jót beszélgettünk. Jonesborough-ban lakik, az erdő közepén; öt macska és két kutya sietett azonnal a fogadásunkra. Ezen a ponton már csak ágyba dőlni volt erőm.
Az időeltolódás felkeltett hajnali négy körül; fél óra szöszmötölés után sikerült visszaaludnom. Végül aztán fél kilenckor tértem megint magamhoz, és egy kiadós reggeli után elindultunk, hogy birtokunkba vegyük a campust.

Bonyodalom a belépésnél

Az út többi részéhez méltón rázós leszállás után, 10 óra 20 perc repülési idő elteltével végül is újból (immár harmadszorra) amerikai földre támolyogtam az atlantai reptéren. Ez egyébként talán a kedvenc repterem az eddigiek közül; modern, tiszta, csinos, könnyen navigálható, és az emberek is jó fejek. Az utasokat villámgyorsan két sorra osztották: a hazatérőkre és az idegenekre. Utóbbiba kerültem én is, ám ezúttal meglepően kevesen voltunk, és gyorsan is haladt a sor. Egy reptéri egyenruhás fekete hölgy várt útlevél-ellenőrzésre és becsekkolásra. A jelenet nagyjából így zajlott:

- Milyen célból érkezett az USA-ba?
- Tanulmányi ösztöndíj.
- Melyik egyetem?
- East Tennessee State.
- És mit fog tanulni?
- Mesemondást.
A nő kezében ezen a ponton állt meg a papírmunka, és visszafordult hozzám a székben.
- Te most szórakozol velem.
- Dehogy. Van ilyen mesterképzés.
- Ez komoly?!
- Teljesen.
A nő erre visítani kezdett, ami az ő hangján felénk fordította a környező öt pult embereit is.
- Ezt nem hiszem el! Komolyan, ezt nem hiszem el!
Nagyon jót derült a dolgon, úgyhogy elmagyaráztam neki, hogy ez az egyetlen egyetem ahol ilyesmiből diplomázni lehet. Még jobban visított.
- Ez rajta van a papíron?
- Rajta.
Szerintem én vagyok az egyetlen bevándorló akinek tényleg tüzetesen elolvasták a DS2019-es nyomtatványát.
(Tényleg rajta van, hogy Storytelling)
- Hát ez kész. JACKSON! JACKSON gyere ide!
JACKSON, a biztonsági őr (akit a személyiségi jogok értelmében természetesen nem Jacksonnak hívtak), odakocogott hozzánk az érkezési csarnok túloldaláról. Már húztam is össze magam, mert látszott szegényen, hogy azt hiszi velem van a baj. A nőt nem zavarta, ő még mindig nagyon jól mulatott.
- Jackson. Találd ki miből lesz a lánynak diplomája!
Jackson türelmesen mosolygott.
- Passz. Aneszteziológia?
- Mesemondás.
Jackson is jót derült. A nő sebtében továbbadta neki az infókat, amiket tőlem hallott. Jackson joviálisan mosolygott tovább.
- Tennessee-re vall, hogy ilyesmiből adnak ki diplomát. Ki más ha ők nem?

Itthon vagyok.

Jegyzetek az útról

Íme a randomságok amiket internet hiányában a laptopon jegyzeteltem a repülőn és a terminálokban.


Valahol Írország és Izland között

Az út eddig zökkenőmentesen zajlik. Becsekkolok, lepecsételnek, átvilágítanak, repülök, megérkezem, kicsekkolok, becsekkolok, kikéreznek, lepecsételnek, becsekkolnak, leellenőriznek, átvilágítanak, megmotoznak, becsekkolok, és már ülök is az atlantai gépen, két tündéri lenszőke cseh totyis társaságában, akik szerintem pont beleillenének a fejünk felett lévő csomagtartóba. Javasolni is akartam a szülőknek, de sajnos nem hallják a hátsó sorból, és különben is csak csehül értenek. Sebaj, repülő játékszerek és könyvek elkapásában már van gyakorlatom, a zúzódások meg majd elmúlnak a bicepszemről.
(Nahát, a kislány, aki az imént szundított egyet a vállamon, most felébredt és nézi mit írok. Remélem nem tud magyarul.)
Még hét óra van hátra. A fedélzeti tévén az Arthurt vetítették, erre való tekintettel azt hiszem a következő filmet kihagyom. Gondoltam rá, hogy nézek valamit laptopról, de azt hiszem, minden nálam lévő filmtől megállnának a kicsik a fejlődésben, azt meg ugye nem akarja senki.

Kezdem felfogni, hogy megyek Amerikába! Prága óta csak angol szót hallok. Az emberek nagy része nyaralásból tér vissza, és mert az amerikai olyan, lelkesen szóba elegyedik minden honfitársával egzotikus kelet-európai kalandjairól. Úgy tűnik, a fiatalok körében a Prága-Krakkó-Bécs-Budapest-Ljubljana ötszög a legnépszerűbb. Az idősebb korosztály nem kóricál Prágától messzire.

A gépet egy bizonyos Captain Stark vezeti. Én biztonságban érzem magam.

Négy órával és két filmmel később:
(az Adjustment bureau még egész élvezetes is volt)

Most repültünk el a Prince Edward sziget felett. Tinédzser korom romantikus ködében ezt tartottam a földi édenkertnek, hála annak az ipari mennyiségű lányregénynek, amiket L.M. Montgomery kitermelt (Anne, Emily, Váratlan utazás, és természetesen A Mesélő Lány, mely utóbbinak nem kis része van abban, hogy mesemondó lettem) Az élmény szépséghibája, hogy ha ki tudnék nézni az ablakon se láttam volna semmit, valahányszor valaki felhúz egy redőnyt mindenkinek kiég a szeme.

Felszállás óta folyamatosan turbulencia van. Pocsék az időjárás ezen a féltekén…

A totyisok kaptak annyit mint a kaffer. Hányáscsillapítót, gondolom. Most nyugton vannak. Anyukától kaptam cseh csokit engesztelésül. Ha gyerekekről van szó, teljes mértékben megvesztegethető vagyok.

Még három óra.

2011. augusztus 19., péntek

Tarkabarka Tennesse

Már nagyban zajlik a visszaszámlálás! És mivel sokan sokszor sokféleképp tették fel ugyanazokat a kérdéseket, úgy gondoltam, ideje új fejezetet nyitni a Tarkabarka Naplóban. Íme:

A Tarkabarka Hölgy a 2011/2012-es tanévet Fulbright ösztöndíjasként Amerikában fogja tölteni. Az ösztöndíj 9 hónapra szól, plusz lézengés, és majd meglátjuk, lesz-e hosszabbítás a végén :)

A célállomás: East Tennessee State University! Barátainak csak ETSU.
A helyszín: Johnson City, Tennessee állam. A Dél szívébe megyek. Külvárosa (külfaluja) a sokat-sokat emlegetett Jonesborough. Közel leszek a tűzhöz :)
A tevékenység: Mesemondó mesterszak. Bizony. Mert van ilyen. Aki kíváncsi rá, mit és hogyan tanulnak a mesemondók, és hogyan zajlik a képzés, az kövesse a blogot szorgosan, mert mindenről be fogok számolni!

Egyébként pedig: úgy tűnik, nem csak én fogom megint elhúzni az a bizonyos csíkot, hanem baráti köröm több tagja is. Olvasmánynak ajánlom mindenki figyelmébe Helga csillagászlány blogját egyenesen Ausztráliából:

A kenguru ari és állítólag finom is

Valamint Noémi kalandjait a vikingek között Izlandon:

Ultima Thule

Ez az év az utazások éve lesz! :)

Bőrönd bep... hoppá. Mennem kell.
A túloldalról jelentkezem!

2011. augusztus 8., hétfő

Kis úti zene

Lassacskán készülök megint útra kelni. Nem kicsi útra, ráadásul, és a felkészülés számtalan egyéb fázisa és részlete mellett van egy, ami különösen fontos: az úti zene. Többször körbe tudnám barangolni a világot, amíg van elegendő zene, amire ki lehet bámulni a repülő, busz, vonat, kocsi stb. ablakán, és lehet élvezni az út élményét, a sehol-sem-levés illúzióját, az indulás és érkezés közötti félálmot.
Az igazán fontos (és igazán hosszú) utakra szokásom külön soundtracket összeállítani olyan zenékből, amik vagy utazásról szólnak, vagy valamiért összenőttek számomra az élménnyel, vagy egyszerűen olyan vidám vagy kalandos vagy merengős hangulatuk van, amilyennek én megélem az A pontból B-be való eljutást.
Következzenek tehát a Tarkabarka Hölgy kedvenc úti zenéi, a teljesség igénye nélkül:

Brother Bear OST - On My Way
Hagyományosan ez az útnak induló zeném - ha felülök a vonatra/buszra/repülőre, ezt hallgatom mg először :)

Leahy - Coyote Way
Ez új, és ez úton is köszönet Petinek a tippért, instant kedvenc :)

Quimby - Autó a szerpentinen
Klasszikus. Ki ne szeretne erre utazni? :)

Roy és Ádám - Az otthon itt van
Hangulatos utazós vándor zene :)

Hrutka Róbert - Magyar vándor
Szintén.

Narnia - The Call
Ez szólt amikor először jöttem haza Amerikából. Szöveg. Ennyi :)

Wicked - Defying gravity
Look to the western sky :)

Rascal Flatts - Life is a highway
A Verdákból sose elég :D

Amistades peligrosas - Aicha
Amellett hogy baktatós ritmusa van és jó szövege, Aisha az egyik kedvenc meseszereplőm is, egy megátkozott harcos lány aki képtelen egy helyben maradni, mindig utaznia kell... (algériai mese)

Blackmore's Night - Home Again (hazautakra)

Alicia Keys - No One
Köze nincs az utazáshoz, de ez ment a kocsiban amikor először indultam el Jonesborough-ba, és hajnali egykor volt benne valami megnyugtató, hogy "everything's gonna be all right" :)

Black Eyed Peas - Where is the Love
Amellett hogy vidám, amikor vezetni tanultam, folyamatosan ez szólt a rádióban :)

Road to El Dorado OST - The trail we blaze
Mesemondós utazós :)

Matchbox 20 - How far we've come
Csak hangulat :)

Cage the Elephant - Ain't no rest for the wicked
Erre jó gyalogolni :)

This little light of mine (Bruce Springsteen és bandája :)
Szintén remek elindulós zene

Sheryl Crow - Real gone
Magáért beszél

Amint mondtam, a teljesség igénye nélkül :) Mindenkinek jó utat!