Piknik a tónál

Ma délutánra pikniket szerveztek nemzetközi diákok és a befogadó családjaik részére. Az én befogadó családomat megette a fene, de Katie és a barátja elfuvaroztak a rendezvényre.
A helyszín: Johnson City gazdag külvárosa hatalmas házakkal egy gyönyörű kis bányató körül. Sok zöld, nagy nyugi. Kivéve a dombtetőt, ahol kocsik végeláthatatlan sora kígyózott egy palota előtt, és mindből külföldi cserediákok kászálódtak kifelé, amerikai párjaikkal együtt.
A hivatalos álláspont az volt, hogy mindenki maga hoz magának kaját (ami kicsit fura egy frissen érkezett cserediákoknak szánt rendezvényen, de annyi baj legyen), így aztán menet közben megálltunk szendvicsekért. Mire odaértünk, már az egész kertben kisebb-nagyobb csoportok üldögéltek; a kert vége közvetlenül a tóban végződött, ahol már meg is kezdődött a pancsolás. Katie leállt beszélgetni ismerősökkel, én pedig önállósítottam magam, és letottyantam az első nagyobb társasághoz akikbe belefutottam; a csapatot két kínai és egy koreai lány, egy professzornő és a férje, két amerikai társ és egy kis méretű ám annál kövérebb kutya alkották. Kedves, mosolygós társaság voltak, gyümölcssalátával és süteménnyel felszerelve; kicsivel később csatlakozott hozzánk az egyetem ügyvédje a kisfiával, nagyon beszédes volt és épp csehül tanul, mert Prágában töltötte a nyarat, megvan a kelet-európai kapcsolat. A csapatból az egyik amerikai társ volt a legjobb fej, egy vörös hajú lány kakastollakkal a hajában, zene szakos, most vették fel az egyetem kelta zenekarába fuvolásnak, és általánosságban véve nagyon lelkes volt mindenféle programmal kapcsolatban, legalább fél tucat kiránduláson törte a fejét párhuzamosan. Miközben beszélgettünk, a kis kövét kutya minden lehetséges szögből megpróbált a panírozott csirke irányába szivárogni, ami nem kis derültséget keltett a társaságban.
Mikor mindenki jóllakott, a szervezők összetrombitáltak minket egy közös fotó erejéig (kb. 200 emberről beszélünk), utána pedig jöttek a szokásos ismerkedős játékok: álljon fel, aki ázsiai, álljon fel, aki afrikai, stb. stb. A legmókásabb az volt, amikor az öt legnehezebben kiejthető nemzetközi nevet felmutatták táblákon, és az amerikai diákoknak meg kellett próbálni kimondani. Persze hogy az enyém is közte volt. Szerencsére pont a vörös hajú lányra böktek rá, aki addigra már tudta, hogy nevezzen, és büszke is volt rá nagyon. Nem árultuk el, hogy csaltunk.
A játékok után újabb beszélgetések következtek; köröztem a kertben, és mindenkivel váltottam egy-két szót. Egy befogadó családról kiderült, hogy szintén önkéntesek a Fesztiválon, és velük jót beszélgettem; találkoztam megint a szerb cserediákokkal és az amerikai kísérőikkel, és kavicsokat dobáltunk a tóba.
Amikor esteledni kezdett, búcsút mondtam a csapatnak, és Katie-ékkel hazaindultunk.

Lábjegyzet: akartam postolni fotókat, de elemet kell töltenem a gépbe, amihez töltő és átalakító szükségeltetik, amiket alá kell polcolnom, mert különben kiesnek a konnektorból. Holnap pótlom a hiányt...