2014. március 30., vasárnap

Magyar lovagot avatott Őfelsége a királyi bálon

Tizennégy óra megszakítatlan reneszánsz tánc?! Egész életemben erre vártam.
Tegnap volt a Középső Királyság éves táncrendezvénye, a Terpsichoré néven ismert összejövetel kifejezetten táncosok és zenészek részére. Egy óra kocsiút volt ide, így kifogásunk se volt rá, hogy ne jelenjünk meg; a bárónk meg konkrétan ránk parancsolt, hogy megyünk, legalábbis mi ketten, Sally meg én, mert az itteni csapatban mi vagyunk a tánctanárok. Reggel nyolckor pakolt be minket a kocsiba (én öt perccel korábban borultam ki az ágyból és kapkodtam össze a reneszánsz ruhámat), és már úton is voltunk.
A nap három fő részre oszlott: Reggel tíztől délután négyig táncórák, hattól hétig királyi udvartartás és ceremónia, héttől kifulladásig (legkésőbb éjjel tizenegyig) pedig királyi bál.

A táncórák öt külön teremben zajlottak párhuzamosan, tematika szerint leosztva: Egy terem a kezdőknek, egy terem az olasz táncoknak, egy terem a francia táncoknak, egy terem az angol kontratáncoknak, és egy terem a keleti táncoknak. Legtöbbször azt sem tudtam, hová kapjak a bőség zavarában. Egy nap leforgása alatt megtanultam az öt báróság öt kedvenc táncát (Petit Rose, Black Alman, Montarde, Grene Gynger, Rufty Tufty), két meglehetősen bonyolult olasz táncot (Contrapasso in Due, Bizzarria), két könnyebb olasz táncot (Amoroso, Rostiboli Gioioso), egy variációt Galliard-ra, és három komplikáltabb angol kontratáncot (Gimstock, Beggar Boy, Picking of Sticks). És azért csak ennyit, mert félúton beültem egy órát pihegni a keleti szobába, és meghallgattam egy előadást a perzsa henna történetéről.
A táncokhoz kicsi kézikönyv is járt; a királyság összes kedvenc tánca le van benne írva rövidített formában, hogy puskázni lehessen belőle a bál előtt. És ez még nem is a legjobb szerzeményem tegnapról, mert
KAPTUNK TÁNCRENDET!!!
Kicsi rózsaszín szalaggal. Bezony. Benne volt az esti bál összes tánca (szám szerint harminckettő), és ha valaki szeretett volna előre lefoglalni egyre, beírhatta a nevét. Egész nap gyűjtögettem a neveket, és úgy éreztem magam, mint amikor a tizenkét éves Csenike élete álma teljesül.

A rendezvényen jelen volt ifjú királyunk és királynőnk is, és bár mindenki mély bókokat vágott ki ahányszor felbukkantak, azért ropták ők is nagy lelkesedéssel akárcsak mindenki más. Az órák végeztével sor került az udvari ceremóniára is, melynek keretei között a királyi pár címereket adományozott, kézzel festett okleveleket osztott ki, laurel-t avatott (Laurel a művészetek merstereinek legmagasabb fokozata), és még egy lovaggá ütésre sor került. Amikor a herold bejelentette, hogy "Királyunk és királynénk elrendeli, hogy színük elé járuljon Ákos lovag" akkor azért pislogtam erősen; amikor néhány perccel később becammogott egy hatalmas, tetőtől talpig ősmagyarba öltözött fickó, akkor már nagyon jó kedvem volt. Jobban körülnézve a kápolnában (ahol a ceremónia zajlott) hatalmas meglepetésemre legalább öt ősmagyar ruhás egyént fedeztem fel. Ákost (akinek a nevét csak a király tudta helyesen kiejteni) annak rendje s módja szerint lovaggá ütötték, övvel, sarkantyúval, királyi pofonnal. Utána odamentem hozzá gratulálni és beszélgetni. Ákos lovag anyukája magyar, és gyakran haza is látogatnak. Kicsi a világ.

A ceremónia végeztével már mindenkinek égett a talpa alatt a parketta; kezdődött a királyi bál. Élőzenével, ahogyan kell; mindenki átvedlett a legcsinosabb báli ruhájába (nem mintha előtte egész nap nem öltözékben lettünk volna, csak volt, akinek volt szebb is, amit a nagy alkalomra tartogatott). Az első tánc a Pavane volt, és a királyi pár vezette a sort; hátranázve a vállam felett meg kellett állapítanom, hogy legalább száz ember van a táncparketten, és legalább még egyszer annyi várakozott a terem falai mentén.
A zenekar rázendített, és megkezdődött a bál.
Az elkövetkező három-négy óra folyamán harminckét táncot táncoltunk végig négy szettben, és talán a Gaillard kivételével egyszer sem volt ötven párnál kevesenn a parketten (a Galliard a legfárasztóbb ugrálós táncok egyike, de én imádom). Minden tánc végeztével a táncmester bejelentette a következőt, és adott egy-két percet hogy mindenki megtalálja a kártyán szereplő következő partnerét (vagy, ha üres volt a kártyája, keressen egy szabad táncost). Ilyenkor az ember lánya gyorsan belelapozott a kiskönyvbe, és lecsekkolta, hogy tudja-e a következő táncot végig. Ez persze semmit sem jelentett; nem egyszer fordult elő, hogy azt kellett mondanom az úriembernek, aki felkért, hogy ez a táncot én sajnos nem ismerem; erre kivétel nélkül mindig az volt a válasz, hogy "Nem baj, egyszerű, majd mondom a lépéseket!" És mondták. Annyi tapasztalatom már van a táncban, hogy nem kellett elmagyarázniuk, melyik lépés mit jelent. Minden egyes táncpartnerben meg lehetett bízni. 
A legjobb dolog az egész napban az volt, mennyire felhőtlen és kitörő lelkesedéssel tudták a résztvevők élvezni a táncot. Senki nem maradt felkéretlenül; egy tánc sem maradt táncosok nélkül. Mindenki mosolygott, szemezett és flörtölt tánc közben, és nem a lábait nézte. Bevallom, egy kicsit meglepett az egész: arra számítottam, hogy az egyszerűbb körtáncok majd nagyon népszerűek lesznek (azok is voltak; az összes Branle egyetlen táncnak számított a kártyán, mint kiderült, azért, mert ez volt a zenekar jutalomjátéka, ahol kedvük szerint szívathatták a táncosokat. Gyors egymásutánban váltogattak öt különböző körtánc között, és a körben állóknak a zene alapján kellett kitalálni, éppen mit kell csinálniuk. A táncmester például, aki valamiért a kettős kör közepén ragadt, a Lovas Branle alatt jobb híján a Gangam Style lovacskás koreográfiáját prezentálta, amitől a jobbomon táncoló király kis híján összerogyott). Nagyot tévedtem: Minden tánc egyenlő mértékben népszerű volt, a legegyszerűbb körtáncoktól a legbonyolultabb francia és itáliai koreográfiákig. Utóbbiakat nem csak a tapasztalt táncmesterek ropták, hanem gyakorlatilag mindenki; az volt a lényeg, hogy minden párban vagy formációban legyen legalább egy ember, aki tudta, mit csinál, a többiek pedig tudják követni. Életemben először láttam száz embert egyszerre Bizzarriát táncolni. Meseszép látvány volt.
A táncrendem tanúsága szerint harminckettőből húsz táncot jártam el az este folyamán. Az utolsó szett elején bejelentették, hogy fél óránk van az utolsó nyolc táncra. Versenyt futva (táncolva) az órával, tizenegy óra egy perckor fejeztük be az utolsó táncot, és Hamupipőke-szerű tempóban hagytuk el az épületet, mielőtt ránk zárták volna. De a táncrenden végigértünk, és ez volt a fő.

így kell élni. 


2014. március 13., csütörtök

A mesemondó és a repertoárja

"És te hány mesét tudsz?"
Valahányszor véget ér egy mesemondó alkalom, és a gyerekek/felnőttek feltehetik az összes kérdésüket, előbb-utóbb ez is előkerül. Együtt más, hasonló kérdésekkel, mint például "Hogyan tudsz ennyi mesét megjegyezni?" és "Honnan tanultad a meséidet?"
Akárhányszor is hallom őket, újra meg újra (néha gyors egymásutánban), szeretek rájuk válaszolni. Olyan dolgok ezek, amiket kevesen értenek, de nélkülük magát a mesemondás mesterségét sem lehet felfogni teljesen. Még a mesemondó szakon is, ahová két évig jártam (aki lemaradt, olvasson vissza), fordultak elő olyan emberek, akik valótlan elvárásokkal érkeztek az egyetemre. Ezek közül az egyik leggyakoribbat valahogy így lehetne összefoglalni:
"A mesék azért vannak, hogy a mesemondónak legyen mit mondania a színpadon."
Ez pedig nagyon nagy tévedés.

A mesemondó repertoárja ideális esetben végtelen, normális esetben pedig folyamatosan bővül. Egy előadást nem lehet kicentizni. Attól, hogy valaki elért arra a szintre, hogy ki tud tölteni egy órát a színpadon, nem hogy megélni nem lehet, de még csak huzamosabb ideig szerepelni sem. A mesemondó minden előadásra automatikusan túlkészüli magát, arra az esetre, ha...
... Ráadást kérnek.
... A közönség fiatalabb vagy idősebb az előre vártnál.
... A közönségnek vagy a rendezőknek speciális kérése van.
... A mesemondónak nincs kedve az egyik meséhez. Vagy kettőhöz.
... Valamelyik mese rövidebbnek bizonyul a kelleténél.
... Valamelyik mese jobban elhúzódik a kelleténél.
Fontos azt is megjegyezni, hogy a mesék hossza nem attól váltakozik, hogy a mesemondó ügyetlen. Pont ellenkezőleg. A mesét mindig az adott közönségre szabjuk; van közönség amelyik rövidebb, hosszabb magyarázatot igényel egy-egy történethez, van, hogy belekérdeznek (gyerekek főleg), beletapsolnak, beszállnak az ismétlésekbe, vagy ezer más olyan helyzet adódik, ami megrövidíti, meghosszabbítja a történetet. A mese attól jó, hogy rugalmas, de csak akkor, ha a mesemondó is rugalmas tud lenni.
A repertoár másik alapvető lényege az, hogy a mesemondó ne unja magát hülyére. Ezt tapasztalatból mondom: Még a legkedvesebb meséimet is pihentetni kell néha, és ha egy hétig meséltem őket gyors egymásutánban, általában félreteszem őket egy időre, és mesélek mást. Néha vissza is megyek a forrásaikhoz, átolvasom az eredeti verziókat, kipróbálom őket másképpen. A mese élő, változékony dolog, nem szabad porosodni hagyni.
Közben persze folyton vadászok újabb mesékre. Olvasok. Sokat. Egy teljes népmesegyűjteményből lesz kettő, maximum öt olyan történet, ami a szívembe lopja magát (ötjómesés könyvek már kincset érnek). Van, amelyik csak később, amikor újra eszembe jut. Ez teljesen normális arány, mindenkinek más az ízlése. Ezért van az, hogy a mesemondó szakmájának jéghegy-szerűen láthatatlan nagyobb hányada olvasással, kutatással, jegyzeteléssel telik. A közönség pedig csak a jégyhegy nyúlfarknyi csücskét látja.

Tulajdonképpen magától értetődő dolog ez: Azért lettem mesemondó, mert szeretem a meséket. Szeretek új meséket hallani, olvasni, és aztán elmondani őket, ízlelgetni, alakítani, próbálgatni. Megosztani a kincseket amiket találtam másokkal is. A mesemondás nem nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, ahol az ember bezárja az irodát amikor "elég" meséje van.
A mesemondó azért van, hogy a meséknek legyen hangja a színpadon.

2014. március 8., szombat

Hangyák megszőtték, Rák Úr kiszabta, az SCAsok pedig megvarrták

A fenti idézetből is azonnal látható, hogy a legközvetlenebb személyes tapasztalatom a szabás és varrás nemes művészetéről eddig a Kisvakond Nadrágja című örökérvényű remekműből származott. Gombot felvarrni remekül tudok, de ezen felül minden egyéb öltözékkel kapcsolatos tudomány messze elkerült az elmúlt huszonnyolc évben.
Végülis csak egy kontinensváltás és egy új királyság kellett hozzá, hogy rákényszerüljek az alkotásra.

Március végén lesz az év első íjászversenye a Középső Királyságban, és ha az égiek nagyon szeretnek bennünket, akár még a hó is elolvadhat addigra (ha nem, bajban leszek, mert az új vesszőim fehérrel vannak tollazva). Ennek örömére úgy döntöttem, az előző versennyel ellentétben ezt a kört már nem kívánom full olasz reneszánsz szoknyában végiglőni, és elhatároztam, hogy ideje beújítani egy íjász-öltözéket. Saját két kicsi kezemmel.
Az SCA-ban beszületbeli ügy, hogy mindenki maga készíti az öltözékét (vagy legalábbis annyit belőle, amennyit nem szégyell). Erre való tekintettel (meg arra, hogy nincs pénzem profi jelmezeket vásárolni) odasomfordáltam csapatunk kézműves tagjaihoz és megkértem őket, avassanak be a tudományukba.
Beavattak.
Úgy döntöttem, szarmata íjász óhajtok lenni. Egyrészt, mert milyen unalmas már ha az embernek az alteregója ugyanaz, mint a civil nemzetisége, másrészt pedig azért, mert már régóta nagy rajongója vagyok a szarmata divatnak. Előtúrtam jó sok cikket boldogult régész koromból a szarmata női viseletről és annak rekonstrukciójáról, és belevágtam a tervezésbe.
Először az öv készült el, csapatunk hivatalos szövőnőjének szigorú vezénylete alatt. Hét centi széles, másfél méter hosszú példányról van szó, amit kék, fekete és fehér hímzőfonálból szőttem  meg nem egészen két hét alatt. Ebből másfél hét a szövőszék felszálazása volt; kártyaszövéssel készült az öv, ami azt jelenti, hogy félbevágott játékkártyákon kellett darabonként négy szálat átfűzni megadott sorrendben. Hét centi szélességhez nyolcvanhat kártyát és szemem világának jó részét használtam fel. Kétszer vissza is kellett fejtenem, mert nem volt elég feszes a szálazás; Chris szavaival élve "a szövés maga a szálazásért járó jutalom." Amikor végre elkezdhettem szőni, már gyorsan ment a munka; két-három epizód True Detective alatt el is készült az öv, amit aztán mosni és vasalni kellett nagyon sokáig. Úgy döntöttem, kipróbálom hogy működik az övkarikás öv, ha már a régészeti publikációk annyit írnak róla, és sikerült is a helyi hobbiboltban szereznem 'tentikus méretű függönykarikát. Az öv eddig nagyon kényelmesen viselkedik, kezdek ráapplikálni csillogó dolgokat és üveggyöngyöket.
Másodjára a tunikának álltam neki. Ehhez mélykék pamutanyagot vettem, ami gyűrődik ugyan, ellenben nem műszál, és különben is, ahogyan egyik ruhaszakértőnk megjegyezte, "a gyűrődés autentikus." A színkombinációra nagyon egyszerű a magyarázat: Szarka akarok lenni. Színben legalábbis. A nyílvesszőim fekete-fehérek sötétkék nokkal, a ruha pedig sötétkék lesz, fehér nadrággal és fekete ujjassal. A színfoltot majd az az istentelen mennyiségű gyöngy szolgáltatja, amiket felvarrok a kész ruha szegélyeire. Ez egyben a legnagyobb érv is amellett, hogy szarmata akartam lenni. A gyöngyök miatt.
Amikor tettre készen felbukkantam a csütörtöki találkozóra, percek alatt kisebb tömeg gyűlt össze az asztal körül, és összehajolva firkáltak egy lapra, megpróválva kieszelni, hogyan működik az íjászruha a legjobban. Elvetettük az ötletet, hogy négy helyen legyen a tunika felhasítva és két oldalsó, valamint egy első és egy hátsó lapot képezzen a "szoknya" része, azzal az érveléssel, hogy folyton a lábaim közé keveredne a középső lapja, főleg, ha súlyosra ki lesz gyöngyözve. Helyette maradtunk annál a megoldásnál, hogy kétoldalt hasítjuk fel, meg elöl és hátul középen (nadrágot viselek alatta, de botránkozzék meg senki). A hasításra egyrészt azért van szükség, mert szarmata alteregóm nagy valószínűséggel sokat lovagol, másrészt meg azért, hogy én se essek pofára rohangálás közben.
Nagyon jó móka volt csapatostul tervezni és szabni; igazából ez tetszett a legjobban az egész élményben. Mindenki hozzászólt a folyamathoz, ha megakadtunk, valakinek biztosan támadt mentő ötlete. Közben persze mindenki dolgozott a saját alkotásán is, úgyhogy néha tűvel a szájban, vagy ujjat a hímzőfonálon tartva szóltak bele a munkába; de még így is azonnal ráért mindenki, ha segíteni kellett. A rajzolást és a vágást magam követtem el, és némi gyakorlatozás után megtanultam kézzel szegni is, aminek az lett az eredménye, hogy három óra alatt nem csak a tunika lett kiszabva, de a nyakát körbe is szegtem. A többihez már varrógépet használunk majd (lelkes vagyok, nem mazochista), úgyhogy a jövő héten folytatása következik. Az eredményről közlök majd fotókat is.