A mesemondó és a repertoárja

"És te hány mesét tudsz?"
Valahányszor véget ér egy mesemondó alkalom, és a gyerekek/felnőttek feltehetik az összes kérdésüket, előbb-utóbb ez is előkerül. Együtt más, hasonló kérdésekkel, mint például "Hogyan tudsz ennyi mesét megjegyezni?" és "Honnan tanultad a meséidet?"
Akárhányszor is hallom őket, újra meg újra (néha gyors egymásutánban), szeretek rájuk válaszolni. Olyan dolgok ezek, amiket kevesen értenek, de nélkülük magát a mesemondás mesterségét sem lehet felfogni teljesen. Még a mesemondó szakon is, ahová két évig jártam (aki lemaradt, olvasson vissza), fordultak elő olyan emberek, akik valótlan elvárásokkal érkeztek az egyetemre. Ezek közül az egyik leggyakoribbat valahogy így lehetne összefoglalni:
"A mesék azért vannak, hogy a mesemondónak legyen mit mondania a színpadon."
Ez pedig nagyon nagy tévedés.

A mesemondó repertoárja ideális esetben végtelen, normális esetben pedig folyamatosan bővül. Egy előadást nem lehet kicentizni. Attól, hogy valaki elért arra a szintre, hogy ki tud tölteni egy órát a színpadon, nem hogy megélni nem lehet, de még csak huzamosabb ideig szerepelni sem. A mesemondó minden előadásra automatikusan túlkészüli magát, arra az esetre, ha...
... Ráadást kérnek.
... A közönség fiatalabb vagy idősebb az előre vártnál.
... A közönségnek vagy a rendezőknek speciális kérése van.
... A mesemondónak nincs kedve az egyik meséhez. Vagy kettőhöz.
... Valamelyik mese rövidebbnek bizonyul a kelleténél.
... Valamelyik mese jobban elhúzódik a kelleténél.
Fontos azt is megjegyezni, hogy a mesék hossza nem attól váltakozik, hogy a mesemondó ügyetlen. Pont ellenkezőleg. A mesét mindig az adott közönségre szabjuk; van közönség amelyik rövidebb, hosszabb magyarázatot igényel egy-egy történethez, van, hogy belekérdeznek (gyerekek főleg), beletapsolnak, beszállnak az ismétlésekbe, vagy ezer más olyan helyzet adódik, ami megrövidíti, meghosszabbítja a történetet. A mese attól jó, hogy rugalmas, de csak akkor, ha a mesemondó is rugalmas tud lenni.
A repertoár másik alapvető lényege az, hogy a mesemondó ne unja magát hülyére. Ezt tapasztalatból mondom: Még a legkedvesebb meséimet is pihentetni kell néha, és ha egy hétig meséltem őket gyors egymásutánban, általában félreteszem őket egy időre, és mesélek mást. Néha vissza is megyek a forrásaikhoz, átolvasom az eredeti verziókat, kipróbálom őket másképpen. A mese élő, változékony dolog, nem szabad porosodni hagyni.
Közben persze folyton vadászok újabb mesékre. Olvasok. Sokat. Egy teljes népmesegyűjteményből lesz kettő, maximum öt olyan történet, ami a szívembe lopja magát (ötjómesés könyvek már kincset érnek). Van, amelyik csak később, amikor újra eszembe jut. Ez teljesen normális arány, mindenkinek más az ízlése. Ezért van az, hogy a mesemondó szakmájának jéghegy-szerűen láthatatlan nagyobb hányada olvasással, kutatással, jegyzeteléssel telik. A közönség pedig csak a jégyhegy nyúlfarknyi csücskét látja.

Tulajdonképpen magától értetődő dolog ez: Azért lettem mesemondó, mert szeretem a meséket. Szeretek új meséket hallani, olvasni, és aztán elmondani őket, ízlelgetni, alakítani, próbálgatni. Megosztani a kincseket amiket találtam másokkal is. A mesemondás nem nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, ahol az ember bezárja az irodát amikor "elég" meséje van.
A mesemondó azért van, hogy a meséknek legyen hangja a színpadon.