Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.
The Last Storytellers
Tales from the heart of Morocco
Richard Hamilton
I. B. Tauris, 2011.
A könyvben harminchét mese szerepel. Richard Hamilton újságíró 2006 és 2009 között gyűjtötte őket öt öreg mesemondótól, akik még Marrakesh híres vásárterén, a Jemaa el Fna-n mesélnek a megélhetésükért - talán ők az utolsó generáció, akik ebből élnek. A fordítások nem szó szerintiek, és ez egy-két helyen, ahol Hamilton különösen modern fordulatokat használt, meg is látszik rajtuk, cserébe a mesék szövege nagyon szép, színes, és lendületes. A könyv nem néprajzi publikáció, ezért jegyzetei sincsenek, de kapunk egy szép hosszú bevezetőt a gyűjtés körülményeiről, a marokkói mesemondó hagyományokról, és magukról a mesemondókról, akikkel Hamilton találkozott az utazásai során.
Fénypontok
Mindig is nagy szerelmem volt a Szótlan szultánkisasszony meséje, és ebben a kötetben egy remek verzió szerepel,
Az aranyszarvú gazella címen. Itt egy szultán harmadik, fekete rabszolganőtől született, iszákos és hasisfüggő, ám nagyon okos és jóképű fia az, aki sikerrel jár a lány megszólaltatásában (és ráadásul azért, mert az egyik partijára elcsábít négy tündért, akik segítenek neki egy dilemma-mesével). A végén elhagyja a rossz szokásait, és remek szultán lesz belőle. Szintén egy szultán fekete rabnőtől született fia volt a hőse az
El-Ghaliya Bent Mansour című csodaszép mesének, mely ellopott aranyalmákkal kezdődött, és varázslatos aranyalma-lopással is végződött; a fekete szultánfi mindenféle próbákat állt ki bölcsek, dzsinnek, táltosok és repülő szőnyegek segítségével, hogy elnyerhesse egy föld alatti királykisasszony kezét.
A hét pénzérme és a szamár meséjében három lány elhatározta, hogy túljár egy boltos eszén, mert az folyton szidta a nőket, és ocsmány dolgokat kiabált utánuk az utcán. A háromszoros átverés olyan remekül sikerült, hogy a fickót majdnem börtönbe vetették, mire a három lány helyrehozta a dolgot. A boltos szégyenében elbujdosott Marokkóból. Szintén nők oldották meg a helyzetet
A nemesember három fia című mesében, ami a Vadhattyúk egy távoli változata: egy gonosz ember eladta a lelkét a Sátánnak, hogy jóképűvé váljon, és egy nemes három fiát madárrá változtatva átvehesse az örökös helyét (helló, Hercegnő és a Béka). Az egyik fiú felesége azonban rájött a csalásra, és kitartó munkával sikerült megtörnie a varázslatot. Kevésbé volt szimpatikus a
Százegy Lefejezés hősnője, aki százegy kérőjét győzte le párbajban, míg megjelent valaki, aki igazán megtetszett neki.
Mivel most már Afrikában járunk, a bölcsességmesék sem maradtak el:
Nouraddine megpróbáltatásai például arról szólt, hogyan vett rá egy bölcs szultán egyszerű, ám nagyszerű megoldással egy korrupt bírót arra, hogy adja vissza szegény hősünk rábízott pénzét (spoiler: Sok-sok pénzt adott neki "megőrzésre", így amikor a hős legközelebb kérte a magáét, nem bánta, hogy vissza kell adnia) (aztán a korrupt bírót bezárták a kincseskamrájába élete végéig).
Nagyon szép volt
Szulejmánról, a gólyáról, és az Aranyvárosról szóló legenda, melyben Sulejmán (Bölcs Salamon) pont akkor halt meg, amikor megpillantotta a legendás, elveszett Aranyvárost - és azóta sem találta meg senki. Rövid, ám érzékletes mese szólt a
Szahara születéséről: Amikor az első hazugság elhangzott az emberek között, Isten megígérte, hogy minden kimondott hazugságért egy homokszemet ejt majd a földre - az emberek azonban nem vették komolyan a dolgot, és a Szahara azóta is egyre terjeszkedik...
Kapcsolatok
Nagyon örültem neki, hogy akadt egy párja kedvenc szicíliai Hamupipőke-verziómnak, amelyben a lány maga mászik le a kútba, és szökik be a király (szultán) kerjébe. A sztori azonban itt váratlan fordulatot vett, amikor Nour azzal lopta be magát a szultán szívébe, hogy felfedte, hogy a kedvenc felesége csalja egy rabszolgával.
Nour és a szultán persze összeházasodtak a végén. Egy másik, klasszikusabb Hamupipőke-mese,
Aicha Rmada, ellenben azzal végződött, hogy Hamupipőke feldaraboltatta a mostohanővérét, és megetette a gonosz mostohájával.
Klasszikus mese a
Vörös lámpás, melyben egy őszinte szegény ember véletlenül olyan városba téved egyetlen lámpásával, ahol nem ismerik az üveget. Drágakövekkel megrakva tér haza, mire kapzsi testvére egy órát visz az ismeretlen királyságba, és, elnyerve a szultán kegyeit, megkapja cserébe a birodalom legféltettebb kincsét... az öccse lámpáját. Volt marokkói párhuzama "a púpos és a tündérek" mesetípusnak is, itt
púpossal és dzsinnekkel, akik kuszkuszt főztek, és a jószívű púpos finom, míg a goromba fickó rossz hozzávalót mondott nekik. Hasonlóan ötletes és klasszikus bölcs mese
A király és a minisztere, melyben egy miniszternek mindenre az volt a válasza, "ez jó dolog" - és hosszú távon kiderült, hogy minden rosszban van valami jó. Kevésbé volt bölcs
A vezír és a csirke főhőse, akit Mátyás király furfangos juhászának marokkói unokatestvére kopasztott meg néhány titokzatos találós kérdéssel. Egyéb bölcsességmesék között előfordult A három jótanács (
A fakír és a béka),
A felásott föld (melyben a lusta fiúkkal kincset kerestet az apjuk, hogy felássák végre a kertet), vagy
Az asszony és az ördög (amiben az asszony azon túl, hogy furfangosabb volt az ördögnél, a végén még csapdába is ejtette).
A bosnyák és etióp mesegyűjteményből volt ismerős
Az imám fogadása, melyben egy imám fogadást kötött egy gazdag emberrel, hogy kibír egy hideg éjszakát egy torony tetején, de később be kellett bizonyítani azt is, hogy a felkelő nap első sugarai nem tették könnyebbé a megpróbáltatást.
A mosóember (mi a mosónő férfi verziója?...)
és a forrás egy görög mese párhuzama volt, melyben egy szegény ember megtalálja a szerencséje forrását, és látja, hogy alig csepeg belőle a víz. Több más helyről, például az USA-ból is ismerős volt a sztori, melyben egy lakat alatt tartott feleség megtalálta a módját, hogy furfangos módon (jelen esetben a férje,
Ben'Adi szemei láttára) megszökjön a szomszéd legénnyel.
A cipész és a madár történetét is sok helyen olvastam már; ez az a mesetípus, amelyben egy varázslatos madár valamely részét (fejét) kell megenni, hogy a szerencsés főhős gazdaggá váljon. Sok helyről ismerős volt
A szultán lánya és a leprás (Fortunatus mesetípus), melyben egy furfangos szultnkisasszony csalt el varázstárgyakat a léhűtő főhőstől; Grimm meséből ismertem
Az utazó és a pasa lánya meséjét (ott Méhkirálynőnek hívták), melynek végén egy váratlan húzással a hős kikövetelte, hogy fizessenek kártérítést az előtte megölt kérők családjainak.
Hova tovább?
Algériába!
