2012. március 29., csütörtök

Poronty

(Ha a Sciont kiadják magyarul, így kéne lefordítani a címét. Uff.)

Újabb játék van terítéken kis csapatunk asztalán - ezúttal órai kereteken kívül. A Scion rendszer a White Wolf szüleménye, akárcsak a tündérek, vámpírok és vérfarkasok, de külön világban játszódik: egy olyan világban, ahol minden mitológia minden istensége létezik. Sőt, nem csak létezik, hanem szabadidejében halandókkal hentereg, mely foglalatosságából félisteni gyermekek árasztják el a világot - ők a játékosok karakterei. Az ötlet egyszerű ám nagyszerű: a karaktered egy félisten a modern világban, aki csak tinédzser vagy felnőtt korában tudja meg, hogy a soha nem látott apuci vagy anyuci valójában odafent lakik. Mindezek tetejébe pedig jön a napi híradó is: a természet megfékezhetetlen erőit jelképező titánok elszabadultak a földön, és minden isteni gyerekre szükség van, hogy a felhőkarcolók között lófráló mitikus szörnyeket megfékezzék. Kalandra fel!

Már a karakteralkotás is hatalmas kaland volt. Először is el kell döntened, melyik isten porontya szeretnél lenni. Mitológia-rajongó kis csapatunk hosszasan tépelődött ezen a kérdésen, míg végül mindenki meg volt elégedve a saját választásával. Ezek után egyesével le kellett ülnünk a kalandmesterrel (és a hab a tortán, hogy nem én mesélek! Griffin vette át ezt a nemes feladatot, mivel Poronty terén ő a szakértő), megalkotni a karaktert összes apucitól/anyucitól örökölt mágikus képességével együtt, majd lejátszani négyszemközt egy bemutatkozó kalandot.

Szerény személyem lelkesen vetette bele magát a karakteralkotásba. Az eredmény: Chun-tao (Barack), Kínából Amerikába származott cirkuszi artista, származására nézve Szun Vu-kung, a Majomkirály lánya. Tizenhat éves létére nem kell félteni a nagyvilágtól: rendelkezik apuci varázslatos harci husángjával, tud repülni, ugrani, mászni és nagyot ütni, valamint mestere az alakváltásnak és az illúzióknak. Emellett pedig annyit eszik, mint az isteni apuka, és iszik is rá jó sokat; mindig ott van, ahol a dolgok történnek, vagy inkább mindig ott történnek dolgok, ahol van: jellemére nézve Trickster. Mentünk, de megjöttünk, egy majomban őrlünk!
Barack persze nem kalandozik egyedül, és nem kell a gonosz mitikus szörnyekkel egy szál magában szembenéznie: kerültek mellé segítő társak is. Ott van rögtön elsőként Storm Houston, Zeusz bal kézről való fia, hivatására nézve sztár amerikai focista a Chargers csapatában (akiknek, ugye teljesen véletlenül, a villám a jele). Isteni hatalmánál csak az egója a nagyobb; focilabdát és villámot egyaránt jól tud hajítani, és rendelkezik a görög mitológia hírhedt sárkányfog-veteményével, amiből az ő esetében egy focicsapat bukkan fel, ha erősítésre van szükség... (a játékos egyébként nem más, mint a korábbi sztorikból már jól ismert Trevor, a bárd).
Hogy legyen a hiperaktivitás és az izom (vagy, ahogy Barack mondja, az izom és az arc) mellé ész is, csatlakozott hozzánk Amadeus, az ork barbár játékosa is, Joe, aki ezúttal Intelligenciába ölte a pontjait, és bizonyította, hogy félelmetesen okos karaktert épp olyan jól játszik, mint félelmetesen butát! Solomon Athéné fia, hivatására nézve brit egyetemi professzor, felszerelve egy darab mechanikus bagollyal (Archie), lehengerlő brit akcentussal, és a csapat IQ-jának döntő hányadával. Fegyvere a toll, ami erősebb, mint a kard, főleg, mert ha kell, karddá tud alakulni. Csak a biztonság kedvéért.
Csapatunk negyedik, és jelen pillanatban utolsó tagja a japán panteonból származott közénk, Szuszano-o fia, foglalkozására nézve hajléktalan életművész, aki rendelkezik egy kifogyhatatlan kulaccsal és a japán istenek elpusztíthatatlan májával: minél részegebb, annál jobban harcol. Emellett uralja a vizet (ha inni nem is szereti), a kulacs kupakja pedig alkalom adtán szamurájkarddá alakul. Kalandunk kezdetén egy Lamborghiniben repesztett, amit nemrég akasztott le egy jobb sorsra érdemes succubusról.

Nos, így állt össze a kis csapat. Első feladatunk egy gonosz szekta felkutatása, akik begyűjtik az istenek földi gyermekeit, és agymosott katonákat nevelnek belőlük. Négy különc hősünk még erősen összeszokóban van: Zeusz fia és Barack gyilkolják egymást, Zeusz fia és a japán srác egymáshoz mérik az egójukat, Barack és a japán srác együtt iszik, Athéné fia meg egyszerűen bele van fáradva, hogy ő az óvóbácsi. A mai játék alkalmával végül izgalomra is sor került: Barack el lett adva kínai iskoláslánynak, hogy bekerüljön a "gonosz Roxfort"-ként jelölt intézménybe, majd megpróbáljon onnan kitörni; Hayate (a japán srác) rájött, hogy tud tárgyakkal beszélni, és hosszas beszélgetést folytatott egy iskolabusszal, menyek következtében Buszokkal Suttogó lett az új neve; Barack fogta magát és bajba került, minek eredményeképp hat géppuska csöve meredt az arcába éppen abban a pillanatban, amikor a csapat férfi tagjai megérkeztek, buszostul rontva a házba, és egy emberként alkottak merészet: Storm feltépte az épület kapuját, Hayate könyékig a tűzoltó-rendszerben hajlította a vizet a gonoszok ellen, professzor úr pedig úgy döntött, mégiscsak erősebb fegyver a kard, ha géppuska van a másik oldalon.

Ez életem első Scion játéka, de rettenetesen élvezem. Főleg azért, mert a szabályok másodlagos szerepet töltenek be az abszolút vagánysághoz képest...

Jótékony mesélés

Nem elég, hogy hat órát ültem kocsiban és hason csúsztam be a nyelvészet előadásra, a keddi napom még mindig nem ért véget: az óra utolsó tizenöt percéről ellógva (a fellépés mindig jó ürügy arra, hogy lógjon az ember, a mesemondó tanszék már csak ilyen) átszaladtam az egyetemi színházba mesélni.
Heidi, helyi pótanyukám, ünnepséget szervezett a campuson serénykedő önkéntesek részére; volt a műsoron zene, tánc, és mesemondás, utóbbit szolgáltattam én. Amikor megérkeztem, a színházterem nagyjából félig volt tele; cserébe az egyetemi bluegrass banda már nagyban húzta a talpalávalót. Heidi az ajtó előtt állt kicsit tanácstalanul: mint kiderült, a banda felszerelt, majd minden különösebb megnyitó vagy konferálás nélkül nekiállt játszani, jó tíz perccel a meghirdetett idő előtt. Ez még rendben is lett volna, cserébe a hangtechnikus nem volt a helyzet magaslatán; a zenét olyan feedback kísérte, hogy elnyomta az ének jó részét is, és mindenkinek a hátán felállt a szőr (de az is lehet, hogy csak az új technobluegrass műfajjal van dolgunk). Örültem nagyon, hogy a mikrofonok és erősítők lekerültek a színpadról, mielőtt felkonferáltak engem; egy szál hanggal mégiscsak könnyeben boldogul a technológia. A Mandulavirág legendáját meséltem, a virágzó campusra való tekintettel, és életemben először történelmi, megújított változatban, mert mégiscsak menőbb az algarvei mór herceg és az északi hercegnő, mint a vázlatos "egyszervolt". A mese remekül ment, szerintem nagyon jól sikerült, és meg az se rontotta el, hogy a felénél köhögni kezdett a mikrofon, amin ezen a ponton már nem lepődött meg senki, hallották a hangom anélkül is.
A mesélést rövid táncelőadás követte, majd mindenki kapott ennivalót a traumára való tekintettel. Végre hazatérhettem én is jól megérdemelt pihenőt tartani. Pffft.
Vissza az iskolába.

2012. március 28., szerda

Kék mezők királysága

Hétfő reggel begördült a hintó az ajtóm elé: fellépésem volt Kentuckyban, ami itt van egy ugrásra ugye, alig hat órányi autóút, úgyhogy a szervezők, Mary Hamilton nevezetes mesemondó és férje, leugrottak értem Johnson City-be. Gyönyörű délelőtti napsütésben indultunk el Lexington felé, át a hegyeken, és azt kell mondanom mindenkinek, aki az isten háta mögötti egyetememen húzta az orrát, hogy ennél szebb autóutam nem volt Szlovénia óta.
Korai tavasz van itt Délen: a zöldülő fák között az út mentén végig harsány lila foltokban virágzik a redbud (magyar nevén júdásfa), és ahogy átértünk a hegyek Kentucky oldalára, tömegével bukkantak fel a vajszínű és halvány rózsaszín dogwood (som) virágok is. Mivel Mary férje többek között a geológiában is igen járatos, út közben magyarázta nekem a hegyvonulatokat és az út két oldalán látható sziklaképződmények származását: Tennessee gyűrött hegyei hamarosan átadták a helyüket a Kentucky röghegységnek, és ahol csak utat vágtak a sziklába, vízszintes rétegek tucatjait láttuk egymásra halmozva. A föld színe is megváltozott: élénk narancssárgából feketébe fordult, és a hegyoldalakban meg lehetett pillantani az első felszíni szénbányákat. Ezek az útvonalon gyakorlatilag minden fa és bokor Daniel Boone telepesről volt elnevezve, aki először merészkedett Kentucky mélyére, el is fogták az indiánok, csak két év múlva szabadult.
Sok egyéb érdekesség is akadt a hatórás úton: egy tornádó nyomvonala (ripityára tört fákkal és néhány lakókocsi maradékaival), cowboy templomok (akármit is jelent az... biztos lóval is be lehet hajtani), sátorozó kukacok a fákon (írd és mondd, nem viccelek, gyűrűs pille). Amikor átértünk a hegyeken, kitárultak előttünk Kentucky végtelen zöld mezői (apa a kert miatt panaszkodik, itt meg az egész államot nyírni kell). Az út két oldalán kerítések kísértek minket hossz mérföldeken át; ha csak egy kerítés volt, kis fekete tehénkékre lehetett számítani a túloldalon, ha kettő, akkor telivér lovakra. Azt is megtudtam menet közben, mitől bluegrass (kék fű) az állam beceneve: egy kis kék virág miatt, ami nagy tömegben nő errefelé.
Megérkezvén Frankfortba (miután elhajtottunk Athén, London, Versailles, Párizs és Kairó mellett), megálltunk egy virágzó fás temetőben, ahol megcsodálhattam Daniel Boone sírját, a kilátást a városra a dombtetőről, és a Kentucky folyó felett köröző keselyűk tucatjait. Végül aztán csak megérkeztünk Mary és Charles kedves kis otthonába, ahol rendelkezésemre bocsátották a vendégszobát, és hagytak pihenni három polcnyi Tolkien, két szekrény történelemkönyv, és egy első kiadású D&D barátságos társaságában.
Egy órával később ideje volt felszedelőzködni és elindulni a fellépésre; útközben megálltunk egy jópofa, zöldre és barackszínűre festett mexikói étteremben vacsorázni, majd begördültünk Lexingtonba, ami a közeli nagyváros, és megcsodálhattam milyen csinos, tiszta, modern és virágzó az egész, megcáfolva minden korábbi, Kentuckyról hallott rémtörténetet. Kentucky és Tennessee amerikai felforgás szerint a Tirpákia szinonimája, de nekem még nem volt negatív élményem a környékkel kapcsolatban, igaz, a városoktól még nem merészkedtem messzire. Lexington mindenesetre nagyon csinos, modern és tiszta város.

A fellépés maga egy Wandering Storytellers nevű rendezvény volt, melynek keretei között a helyi mesemondó szövetség vendégeket hív meg minden hónapban egy-egy estére. Most én voltam a soros; az előadásra egy galériává alakított csinos kis házban került sor, ahol minden falat festmények és minden padlót szobrok borítottak, melyek egy szlovák bevándorló művész keze munkáját dicsérték. Közönségünk ugyan picike volt (10 fő), de nagyon lelkes, idő pedig akadt bőven: kétszer negyvenöt percet meséltem. Első körben Csaba királyfival nyitottam, mert Charles a kocsiban felhozta a magyar történelem és a hunok témáját; elégedetten hallottam, hogy a közönség levegő után kapott, amikor megjelent Csaba a csatamezőn. Rögtön utána, a Tejútnál maradva, elmeséltem a szigetközi tündéreket, majd onnan egyenes úton következett a Tündértó titka, és végül Tündér Ilona álmával zártam, ami még mindig alakulóban van ugyan, de egyre jobban ülnek benne a poénok. Itt már teljesen el volt mindenki ragadtatva: nem gyakran hallanak tündérmeséket, főleg nem olyat, ami még csak nem is ismerős, ebbe előnyöm van az amerikai mesemondókkal szemben. Mindenki vidáman üldögélt és beszélgetett a szünetben, majd visszatértem a jelképes színpadra egy második körre; ebbe pont belefért az Isten-hegyi székely leány, aminek szerintem már nem sok köze van az eredeti történethez, ellenben egyre jobban élvezem. Ez is azért került elő, mert történelemről beszélgettünk a kocsiban. Így jár az, aki fellépés előtt két perccel dönti el, mit fog mesélni: olyan történetekkel rukkol elő, amik érdeklik a közönséget. Ettől szép a mesemondás.
Hazafelé menet megcsodálhattam Lexingtont éjszakai kivilágításban is, fényben fürdő szökőkúttal és vízeséssel, és zöld dombokon legelésző bronz lovakkal a helyi lóversenyek emlékére (velük le is kellett fotózkodni, ugye). Mire hazaértünk csak ágyba dőlni volt erőm.

Kedden reggel korán keltünk, és indultunk vissza Johnson City-be; délutánra vissza kellett érnem, mozgalmas az élet az iskola háza táján. A hazafelé vezető út éppen olyan csodás, virágos-zöldmezős-hegyvidékes volt, mint odafelé, és megint egy csomó mindent tanultam Kentucky földrajzáról és történelméről. Áthaladtunk pl. Middleboro városkáján, ami egy sok millió évvel ezelőtti meteor kráterében fekszik, valamint Pineville-en, Kentucky állam egyetlen városfallal rendelkező településén (a falat árvizek ellen emelték), mely felett Damoklész kardjaként egy hatalmas szikla függ a hegyoldalban vastag láncokkal biztosítva, hogy ne essen a lakók fejére. Kora délután értem haza; épp csak átvedlettem tiszta ruhába, és már rohanhattam is nyelvészet órán beszámolót tartani.

Út közben összeszámoltam, hány államban jártam eddig: az ötvenből huszonhármat tudtam kipipálni. Meg kell állapítanom, hogy Kentucky egészen biztosan benne van a legszebb háromban. Ha ugyan nem az első.

2012. március 24., szombat

Napi kalandok

Zajlik az élet a campuson. Még mindig csodás tavasz idő van, csicseregnek a fák, virágzanak a madarak, és kis szerepjátékos csapatunk határozatlan időre kiköltözött a főépület mögötti pázsitra: ki heverészni, ki szakdogát írni (ez lennék én), ki vívni (a színpadi harc osztály is a napsütésben gyakorol), ki meg amerikai focit játszani és összekenni magát fűfoltokkal. Mindenkire ráfér egy kis napsütés.

A pénteket lázas házi feladat írással töltöttem; már nagyban dolgozom a szakdogámon, csak valami kisebb beadandó dolgozat vagy iromány mindig közbejön, és szerettem volna minél többet elintézni még a hétvége beállta előtt. A szakdolgozatomról egyébként annyit, hogy végre eldőlt, miről írom - Kalandok az osztályteremben, avagy hogyan lehet a gimnáziumi irodalom-anyaghoz tartozó hagyományos történetekből interaktív szerepjátékot készíteni oktatási célból, tinédzserek számára (munkacím). Élek mint hal a vízben.

A tanulást csak akkor adtam fel, amikor ideje volt átvonulni a színházba, ahol Danielle rendezésében színpadra kerültek a Vagina Monológok. Testületileg kivonult a mesemondó szak megtekinteni a premiert, amiben Danielle, Sara, és Joel felesége is szerepelt, a nézőteret pedig az egyetem diákjai és dolgozói töltötték meg. Remek előadás volt; néha megrázó, néha vicces, piros és fekete, elegáns és elgondolkodtató, és mindenki remekül szerepelt, különösen Sara, aki dominának volt öltözve, és egy korbácsot lobogtatott. Az előadás nagy sikerrel és kizárólag férfiak által készített süteményekkel zárult, melynek megünneplésére testületileg átvonultunk kedvenc városi kajáldánkba vacsorázni. A helyzet úgy adódott, hogy a hely tömve volt (péntek este), cserébe viszont egy azaz egy pincérnő volt talpon a vidéken, melynek következtében jó fél órát vártunk a vacsoránkra. Közben azt is kitaláltuk, hogy testületileg elmegyünk megnézni a Hunger Games filmet, ami most nyitott a mozikban, és mindenki lelkes kiskutya-lihegéssel csorgatta rá a nyálát. A túlterhelt pincérnő és a moziműsor miatt azonban öt percünk volt elfogyasztani a vacsorát, roham-iramban, majd felpattantunk az asztaltól, és elindultunk a moziba. A dolog szépséghibája az volt, hogy a mi autónk sofőrje rossz kanyart vett be a belvárosban, melynek következtében iszonyatosan eltévedtünk; a film este 11:20-kor kezdődött, amikor is mi még vígan keveregtünk valahol a külvárosi házak között. Végül aztán csak megleltük a helyes irányt, és 10 perc késéssel bezuhantunk a moziba, megvettük a jegyeket, és bemasíroztunk a 11-es terembe, ahol is a film legnagyobb meglepetésünkre nagyjából már a felénél tartott (és ülőhely sem volt). Csalódottan kivonultunk, hogy visszakérjük a pénzünket, mire szembejött egy takarító srác és közölte, hogy a kiírás rossz, abban a teremben egy korábbi előadás zajlik, és a mi jegyünk a "hideg" terembe szól, ami a 10-es, és becenevéhez méltóan pót hűtőszekrényként funkcionál az épületben. Vidáman, hogy mégsem maradunk le a filmről, áttettük székhelyünket a 10-esbe, ahol is megleltük a csapat többi, vigyorgó tagját, és még nagyban mentek az előzetesek. Tizenöt perccel később, átesve minden előzetesen, elkezdődött a film... a Lorax. A mozi közönsége harsányan szitkozódva testületileg kivonult a teremből és letámadta a menedzsert, melynek következtében a filmet kicserélték, mindenki visszatérhetett a helyére, és végre csak elindult a Hunger Games...

Nem szokásom filmkritikákat írni, úgyhogy rövidre fogom: a film szóról szóra követi a könyvet, úgyhogy azoknak, akik olvasták, nagy meglepetést sehol sem okozott. Nagyon szépen megalkotott mozi, bár kicsit sokat rángatják benne a kamerát (olyan érzésem volt, mintha a Friday Night Lights első évadát nézném). Megérte megnézni, izgalmas volt, hű a könyvhöz, és filmnek is jó.

Hajnali háromkor kerültem haza. Most pedig megyek reggelizni.

2012. március 20., kedd

A kukorica gyermekei

A mai Tale Tellers fellépésünk végállomása: Mohawk, Tennessee. A mókás névtől eltekintve a helyről azt kell tudni, hogy nagyjából egy órányi kocsikázásra található Johnson City-től, a Google nem ismeri, és a helyiek közül soha senki nem hallott róla.
Gyanakodnunk kellett volna, amikor megkaptuk a felkérést?...

Reggel hatkor indultunk útnak; a madarak már csiripeltek, de még koromsötét volt, bennem meg a gyömbéres süti tartotta a lelket. A dombok között hömpölygött a köd, ami a napfelkeltével sem oszlott el; csodás tájakon vágtunk keresztül, tehenekkel pettyezett legelők, mélyzöld erdők, smaragdszínű dombok között; végül aztán ritkulni kezdtek a házak és a tanyák... és mi még mindig mentünk... és mentünk... és mentünk. Joel egy öregemberhez hasonlított a GPS-t, ami időnként elszundikált, és olyankor meg kellett kocogtatni, hogy felzárkózzon, éppen hol vagyunk. Már vagy húsz perce mentünk ködbe burkolózott, sík kukoricaföldek között, és kezdtünk gyanakodni, hogy körbe járunk, mint a Micimackó, amikor végül a tejszerű fehérségből kibontakozott előttünk egy piros téglaépület, melynek oldalán a hangzatos ISKOLA felirat volt olvasható. Juhé!

(Mesélés közben megkérdeztük a gyerekeket, van-e közöttük, aki farmon lakik. Minden kéz a magasba lendült.)

Ha már egyszer kivonultunk (nagyfőnök, a két srác, meg én), nem is adtuk alább három teljes előadásnál. Első körben 6-8. osztályosokat kaptunk (a nehezén kell túlesni először...), akik számára görög mítoszokat igényelt a tanerő. Nagyfőnök ehhez csak egy dallal járult hozzá a műsor elején, meg eggyel a végén. A kettő között mesélt Patrick (Daidalosz és Ikarosz), Joel (Odüsszeusz és a küklopsz), és jómagam (aki, rebellis személyiség lévén, úgy határozott, a rómaiak se maradjanak ki a jóból, és Camilla legendáját mesélte). A kölykök a mesemondás szempontjából legkevésbé lelkes korosztályt képviselték (middle school), de azért nagyon helyes kis közönség voltak.

Második körben jöttek a 3-5. osztályosok, akik népmeséket szerettek volna hallani (a tanárok szerint legalábbis). Itt megint nagyfőnök nyitott, majd átadta nekem a szót, bakiztam is hatalmasat lendületből: a tíz-tizenkét percesre saccolt Széttáncolt cipellők mesém laza húsz percesre sikeredett, még úgy is, hogy komoly darabokat kivágtam belőle. Ez egyrészt jó, mert ebből látom, hogy leszoktam a hadarásról meg a mesék elsietéséről - másrészt viszont nem győztem bocsánatot kérni Joeltől, akire miattam nem maradt idő, mert mire Patrick is végigmondta a maga meséjét (Fiú, aki macskákat rajzolt) lejárt az egy óra...
Hát, most már ezt is tudom, egyem Pályuk Anna bőbeszédű természetét. A mese egyébiránt remekül működött, még megvágott formában is, a kölykök élvezték, és látványosan nem ismerték, mert volt a pengéken táncolásnál nagy felhördülés. Az a kedvenc pillanatom az egész mesében...

Harmadjára, ebéd utánra maradtak a picik: óvodától második osztályig. Ők aztán lelkesek, hangosan és vidámak voltak; vezeklésből ezúttal én maradtam a sor végére. Megint dallal nyitottunk; azután Patrick mondott egy rövid állatmesét teknősről és rókáról; Joel kiélte magát zseniális brazil bogaras előadásában, amire én szépen ráépítettem a repülő elefántokat, nagyfőnök pedig egy második Rémusz bácsi mesével koronázta meg az előadást. Minden mese osztatlan és zajos sikert aratott, élmény volt ezeknek a kölyköknek mesélni.

Az egyetlen negatív élmény az volt, hogy a tanárok nem tudtak viselkedni (mindig a tanerővel van a baj), és ragaszkodtak hozzá, hogy oktatást hajtsanak végre a diákokon mesemondás közben. Minket ugyan nem zavar, ha a kölykök mocorognak, sőt, a sok pusmogás és közbeszólás a figyelem legfőbb jele; a dolog mégis odáig fajult, hogy túlbuzgó tanár néni beállt Patrick háta mögé a színpadra, és onnan meregette szúrós szemeit a kiskorú deviánsokra. Nem illik!

Azt kell mondja, köd és kísérteties kukoricaföldek ide vagy oda, a Mohawk-i fellépés nagyon jó buli volt. Hazafelé a sztráda helyett a festőibb utakat választottuk; addigra már a nap is kisütött, és csodálhattuk az útszéli virágokat egészen hazáig.

A Kinder tojás esete a mesemondókkal

A tavasz egy keddi napon történt.
(Na jó, valójában szombat volt)

Az ősz addig addig lógatta a lábát Tennessee-ben, amíg hirtelen tavasz lett belőle (a tél az idén érdeklődés hiányában elmaradt). Február végén kinyíltak a nárciszok, egy héttel később virágozni kezdtek a fák, mára pedig már az egész campus virágban áll - ibolyák, tulipánok, tőzikék, gyöngyvirágok és egyéb csodálatos dolgok nyílnak mindenhol (a campus területe ugyanis egyben arborétum is).

Ma délután, amikor visszazuhantam a campusra, ritka látvány fogadott: a játékasztal az ebédlőben, emberemlékezet óta először, üresen állt! Kissé megdöbbenve támolyogtam ki az udvarra, ahol aztán megnyugodtam, és elmúlt a mini szívroham: az összes játékos kinn tobzódott a verőfényes napsütésben, körben állva, és frizbizett. Most mondja valaki, hogy a kockák nem sportolnak. Sőt, még többet is mozognak, mint az átlag ember, mert a frizbit csak elvétve sikerült elkapnunk...

Bikinirohasztó idő van, egyébként. Az egyhetes tavasz a mai napon kánikulába fordult.
Ezzel együtt pedig közeleg a húsvét!

Mivel egy korábbi bejegyzésben panaszkodtam rá, hogy ideát a Kinder tojást hírből sem ismerik, a tavaszi napsütés meghozta a csomagot is otthonról: egy egész doboznyi "anyagot" sikerült becsempészni az országba anélkül, hogy a hatóságok lecsaptak volna rá. Nagy boldogságomban a mai beszédtechnika órára be is vittem hatot, hogy jusson mindenkinek.
Élmény volt nézni.

Carolina érkezett először; mint kiderült, Kolumbiában ismeretes a Kinder tojás, ennek ellenére nagyon megörült neki, ki is bontotta rögtön, és egy cuki plüss vízilovat talált benne. Nemsokára befutott Stephanie is, mindannyiunk anyukája, aki viszont hírből sem ismerte ezt a csodabogarat, és meglepetten pislogott, amikor átnyújtottam egyet neki. Először csak óvatosan méregette, de hamar felülkerekedett benne a kíváncsiság, és elkezdte kibontani; a sárga belső rész némi gondot okozott, de hagytuk, hadd oldja meg maga. A tojásból egy összerakható kisautó került elő, aminek aztán Stephanie kislányos módon megörült, és bár az öt darab összerakásához hármunk közös erőfeszítésére volt szükség, végül csak sikerült (klasszikus Kinder élmény). Erre futott be Joel, aki szintúgy nem tudta, mire fel a nagy viháncolás, amíg neki is át nem adtam egy tojást; ő rögtön tudni akarta, tartozik-e valamiféle rituálé a kibontásához, és amikor nemleges választ adtunk, feltörte a csokoládé burkot az asztal szélén. A sárgájából egy egér került elő, és miután lefordítottam a magyar szöveget, az is kiderült róla, hogy mentős egér, és egy kórházi csapat tagja, mely információn Joel a maga módján hosszasan eltöprengett, majd felültette az egeret a kisautóra. Ekkor érkezett meg Joshua, aki a Kinder tojás látványától egészen lázba jött; látott már ilyet, de bontani még egyszer sem bontott, ezúttal meg is adta a módját. A tojásból egy összerakható kis vitorlás került elő, ami kerekeken gurul, ha fújja az ember. Fújta.
(Egyébként az egész csapatra érvényes, hogy a tartalomnál csak a csomagolás volt népszerűbb: mindenki a kis sárga dobozokat csattogtatta hazafelé menet.)
Az egész osztály úgy viselkedett, mint egy rakat óvodás. Még nagyasszonynak is jutott egy tojás, amiből egy furcsa, lila zsebkendőszerű valami került elő, ami a használati utasítás alapján frizbi volt, csak össze kellett volna rakni; nagyasszony feladta, egyrészt, mert Kinder módra bonyolult volt, másrészt, mert valamikor órát is kell tartani...

Alig várom, hogy lássam, a szerepjátékos csapat hogy reagál a meglepetésre...

2012. március 18., vasárnap

Marketing még egyszer

Mire észbe kaptunk volna, véget is ért a három napos intenzív kiképzés: még összeültünk egy nagyon tartalmas délelőttre, amibe megpróbáltunk minden kérdést és témát belezsúfolni, hogy semmi ne maradjon függőben. A mai napon leginkább arról volt szó, minek kell feltétlenül benne lennie egy mesemondó életrajzában, és hogyan kell bemutatkozó szöveget írni úgy, hogy sokat mondjon kis helyen, és mégis maradjon benne egyéniség. Ezzel aztán jól el is szöszöltünk egy darabig; óra végén mégis maradt egy kis idő olyan létfontosságú dolgokra, mint árak és tiszteletdíj, további honlap szabályok, és még néhány híres mesemondó honlapját is megrágtuk, hogy lássuk, ők mit írnak magukról.
Természetesen három nap alatt nem kerülhetett sor mindenre; mégis úgy érzem, hogy Kim nem hagyott kérdést megválaszolatlanul. Mindannyian új ötletek és tervek áradatával távoztunk, vidáman és lelkesen; alig várjuk, hogy elkezdhessünk dolgozni a honlapunkon/CD-nken/szórólapunkon stb.

Az a szép az egészben, hogy Kim elsősorban és mindenek felett mesemondó, akárcsak mi; ha a kedvenc történeteiről beszél, elkönnyesednek a szemei, mohón vesz a kezébe minden új könyvet, csillogó tekintettel figyel, ha valaki valami érdekes dolgot mesél... és mivel ennyire szereti a mesemondást, elhatározta, hogy ebből szeretne élni. Azt mondta, azt kívánja, bár csak lett volna valaki, aki annak idején neki is megtanítja ugyanezeket a dolgokat.
Mi pedig szerencsések vagyunk, hogy ő úgy döntött, számunkra ő lesz az a valaki...

2012. március 17., szombat

Még több marketing

Felvirradt a tanfolyam második napja; újult erővel és színes lapocskák tömkelegével felfegyverkezve vágtunk neki ismét a marketing végtelen világának.
Kim Weitkamp még mindig nem beszél mellé egy pillanatig se.

A délelőttöt nagyrészt egyetlen téma foglalta el: hogyan ad ki az ember mesemondó CD-t?
Végtelenül hasznos társalgás volt, jegyzeteltem, mint a gép: Kim sorra vett minden egyes lépést a mesék kiválasztásától a CDk eladásáig, konkrét programokat, stúdiókat és árkategóriákat mellékelve minden egyes opcióhoz. Örültem, mint majom a farkának, hogy végre ezt is megtanítja nekem valaki; a mesemondó szakma ezen része eddig teljesen ismeretlen volt a számomra, és a tanultakból ítélve nem egy komoly hibát követtem volna el, ha magamtól kell felderítenem. Cserébe kiderült, hogy a mai világban jóval egyszerűbb CD-t kiadni, mint gondolná az ember, még akkor is, ha készen állunk rá, hogy megfizessük a minőséget. Ideje komolyabban elgondolkodnom ezen a dolgon.

A CD-k és egy kiadós ebéd után áttértünk a honlap kérdésére. Először is sorra vettük, mitől jó egy honlap, minek kell feltétlenül szerepelnie rajta, és milyen általános hibákat nem szabad elkövetni. Megnéztük vagy fél tucat híres mesemondó honlapját, és egyenként megvitattuk őket. Ezen a ponton megint büszke voltam magamra, mert úgy tűnt, honlap terén nem követtem el komolyabb baklövést, régen se meg most se, juhé!
Az általános tudnivalók után Kim sorra vett mindannyiunkat; be kellett mutatnunk a választott színskálát, elmondani, miért vonzódunk azokhoz a színekhez, cserébe pedig ő elmagyarázta, jól választottunk-e, és mit árulnak el rólunk a színeink. A szarkaszínekre, amiket olyan gondosan összeválogattam, végül nem került sor; amikor Kim megtudta, hogy már van honlapom, kitette a kivetítőre, és inkább beszéltünk arról. Ismét meg lettem dicsérve a szín- és sablonválasztással kapcsolatban (utóbbiért jóatyám arathatja le a babérokat, mint ahogy a honlapszerkesztésért is úgy általában). Ettől aztán annyira honlap happy lettem, hogy a délután fennmaradó két órámat vidám szöszmötöléssel töltöttem, és tavaszi nagytakarítást tartottam a honlap meg a blogok háza táján.

Ismét végtelenül hasznos napot tudhatunk magunk mögött. A fenti két nagy témán kívül szó volt még tucatnyi egyéb dologról is: hírlevélről, blogolásról, twítelésről, levelezőlistákról, médiacsomagokról, és minden olyan apróságról, ami a mesemondó tevékenység körítéséhez tartozik. Kim tényleg nagyon érti a dolgát, és hajlandó is mindent átadni nekünk.

A kemény munka végeztével édes pihenés várt ránk: az egész csapat hivatalos volt a nagyfőnök házába közös vacsorára. Volt a tiszteletünkre minden, ami szem-szájnak ingere; gyűjts össze két tucat mesemondót a házadba, adj nekik enni (nálam Joel saját készítésű tortája vitte el a pálmát: egy teljes cseresznyés, egy sütőtökös és egy barackos pite volt bevonva három réteg csokitortával... csodálkozom, hogy nem fordultunk le mindannyian a hintaszékről azonnali cukorkómában), ültesd ki őket hintaszékekre a teraszra, és rakd őket körbe hangszerekkel. Az eredmény: késő éjszakába nyúló, lámpafényes mesélés, zenélés, beszélgetés, sírás és nevetés. Amellett, hogy nagyfőnök, Kim és az egyik volt osztálytárs mind kiváló zenészek, a csoport egy másik tagjáról is kiderült, hogy évek óta hivatásos country és bluegrass zenész és énekes, úgyhogy a Szent Patrik-napi pörgős dallamok hamarosan súlyos balladákkal és "lelőttem a volt pasimat" típusú vidám nótákkal keveredtek el. Marcy hangjával falat lehetne bontani, és a szövegei is zseniálisak.

Ideje ágyba tántorogni: holnap is hosszú napunk lesz...

2012. március 16., péntek

Mesemondás és marketing, avagy az orális archeológus esete a szégyentelen önreklámozással

Ebben a félévben a szokásos heti órákon kívül lehetőségünk nyílt arra, hogy egy egész hétvégés tanfolyamon vegyünk részt, Marketing Mesemondóknak témában. A tanfolyamot a mesemondó világ egyik híressége, Kim Weitkamp tartja, aki nem csak arról nevezetes, hogy remekül mesél, hanem arról is, hogy ügynökséget működtet kifejezetten mesemondók menedzselése céljából. Tőle aztán van mit tanulni!

A tanfolyam péntek-szombat-vasárnap zajlik, reggel kilenctől délután négyig, és a különleges alkalomból a tanterem is megtelt emberekkel: visszajött több diák, aki már lediplomázott a mesemondó szakon, de tovább kívánja képezni magát; és ideutazott Kim kedvéért néhány virtuális osztálytársunk is, akikkel eddig csak az interneten keresztül találkoztunk. Egészen fura volt látni, hogy így megtelt a terem.

A tanfolyam első napjának végén járva így foglalnám össze röviden az élményt:
VÉGTELENÜL HASZNOS.

Az egész gyakorlat alaptétele (és nem lehet eléggé hangsúlyozni) az, hogy NEM SZÉGYEN PÉNZT KAPNI AZÉRT, AMIT SZERETSZ CSINÁLNI.

(Vagy, ahogyan a Joker mondaná: Ha jól csinálsz valamit, sohase csináld ingyen!)

Kim pedig nem csak bájos és jó humorú, hanem borzasztóan gyakorlott is marketing terén: amerikaihoz méltóan pontosan tudja, hogyan kell eladnia a műsorait bárkinek, bárhol, bármikor. A tanteremben töltött első fél óra után én is készen voltam rá, hogy most azonnal felkérjem egy fellépésre.
Ami pedig a legszebb az egészben: az egész képzés pörgős és gyakorlatias. Egy szemernyi marketing elmélet nem hangzott el, de még csak egy nyamvadt bibliográfiát sem nyomott a kezünkbe; egyszerűen odaplántálta magát a tábla elé, ránk szegezte a tekintetét, és mondani kezdte a tudnivalókat, alig győztem jegyzetelni. A tudnivalók pedig mind olyan dolgok voltak, 1. amikre minden mesemondónak szüksége van, és 2. amiket most rögtön elkezdhetünk alkalmazni, ha kedvünk szottyan rá. Így szerezz megrendeléseket, így ajánld a műsoraidat telefonon, és amikor ők ezt és ezt válaszolják, akkor te ezt és ezt mondod, erre és erre nagyon figyelsz, ezt és ezt soha ne csináld, ellenben mindig emlékezz rá, hogy ezt és ezt utána feltétlenül tedd meg.

Miután az alapvető, nélkülözhetetlen dolgokon (honlap, szórólapok, névjegykártyák, telefonos ajánlók, személyes megbeszélések stb.) végigértünk, Kim leült, és szép türelmesen sorra vett mindenkit az osztályban. A gyakorlat lényege az volt, hogy mindannyiunknak listát kellett készíteni mindenről, amihez értünk (nem csak a mesemondással kapcsolatban!) és aztán ez alapján listát készíteni arról is, hogyan lehet mindezek összekapcsolni a mesemondással, és KIKNEK lehet ajánlati, milyen helyszíneken, milyen rendezvények alkalmából. Minden lista legalább háromszor olyan hosszúra sikerült, mint gondoltuk volna. Ezek után sorra mindenkinek ki kellett választania a felsoroltak közül egyet, amit Kim a segítségünkkel tovább boncolgatott, és hasznos ötletekkel és tanácsokkal látott el mindannyiunkat. Amikor rám került a sor, a hecc kedvéért úgy azonosítottam magam, mint Mesemondó és Régész; ettől aztán teljesen felvillanyozódott, felsorolt egy csomó helyszínt (sokat közülük már meghódítottam magamtól, de volt néhány remek új ötlete is), és végül egy kreatív rohamában elkeresztelt "orális archeológusnak", amin majdnem megfulladtam a röhögéstől, bár úgy tűnik, ő komolyan gondolta, és angolul nem is annyira ciki, mint magyarra átültetve (bár még mindig meggyőződésem, hogy úgy hangzik, mintha emberek szájában ásnék).

Mire végigértünk az egész osztályon, már csak néhány rövid, ám annál érdekfeszítőbb kérdésre jutott idő. Házi feladatot viszont többet is kaptunk, a tanfolyam rövidségére való tekintet nélkül:
1. Közösségileg el kellett zarándokolnunk a helyi Home Depot-ba, és festék-minta-kártyácskákat zsákmányolni, amikből holnapra mindenki köteles egy színskálát összeállítani a honlapja/szórólapja/névjegykártyái számára. Én azonnal a bőség zavarába estem, és egy maréknyi színes kártyácskával távoztam a helyszínről azzal, hogy majd otthon kitotózom a dolgot. Jelen pillanatban az asztalomat olyan vicces nevű árnyalatok borítják, mint "Marshmallow White", "Moonlight Grey", "Crisp Autumn Leaves", "Buttered Sweet Corn", és "Spring Bluebell". Épp egy szarka-színskála összeállításán kísérletezem, ami szerintem a hattyúfehér-ónixfekete-selymes zafírkék vonalon mozog valahol (de lehet, hogy karib-kék, még nem döntöttem el).

2. Mindenki köteles egy listát készíteni olyan fellépésekről, ahol jól szerepelt, de mégsem hívták meg újra. Ezek után legalább egyet közülük fel kell hívni telefonon, és megkérdezni őket, mi volt az oka, hogy nem hívtak meg újra. Nem lesz kellemes élmény, ígérte Kim, de rengeteget lehet tanulni belőle.

3. Mindenki köteles legalább húsz olyan helyet és rendezvényt gyűjteni, akikhez szívesen menne mesélni, és megtervezni, hogyan fogja hozzájuk beajánlani magát.

Azt kell mondanom, hogy rettenetesen élvezem ezt a tanfolyamot! Egyrészt büszke vagyok magamra, hogy a hallottak nagy részét az elmúlt öt évben teljesen magamtól sikerült kitotóznom (vagy a saját káromon tanultam meg), másrészt pedig RENGETEGET tanulok, és mind gyakorlati, azonnal felhasználható információ. Azt is jó hallani, hogy a mesemondásból igenis meg lehet élni, ha sok munkával jár is, de ha az ember megfelelő mennyiségű munkaórát fektet a tervezésbe és a körítésbe, mindig lesz alkalma rá, hogy azt csinálja, amit a legjobban szeret: közönség előtt mesélni.

Hölgyeim és uraim, fiúk és lányok, gazdik és kutyák: a profizmus nem szégyen. Az igényesség szintén nem az. A marketing teljes hiányától nem lesz valaki automatikusan autentikus, ahogyan a csillivilli honlap sem tesz senkit tehetséges mesemondóvá. De ha valaki tényleg komolyan gondolja, hogy élete hivatása a mesélés, és meg szeretne élni belőle, csak azért, hogy semmi más ne vonja el a figyelmét és az energiáját: akkor bizony meg kell dolgozni a sikerért, akárcsak bármilyen más szakmában.
És ha van, aki ezt hajlandó az újabb generációnak megtanítani, nyíltan,őszintén és féltékenykedés nélkül - én hajlandó vagyok megfizetni neki a tanfolyamot.

2012. március 15., csütörtök

Néhány szóban a meseválasztásról

Bimbózó mesemondói hírnevem miatt meglepően gyakran keresnek meg teljesen ismeretlen emberek, jórészt ugyanazzal a kérdéssel, melynek különböző formái így foglalhatók össze:

"X éves [általános iskolás] hímnemű/nőnemű csemetém, XYka, mesemondó versenyre készül; tudnál neki mesét ajánlani?"

Ilyenkor először szokásom megkérdezni, vannak-e a versenynek kritériumai: milyen hosszú lehet a mese, milyen témájú, stb. Rászoktam arra is, hogy rákérdezzek, MAGYAR mese kell-e, mert a legtöbben annyira készpénznek veszik, hogy elfelejtik megemlíteni. Én már azt is jó jelnek veszem, ha a verseny követelményei között nincs határozottan kimondva, hogy CSAK magyar mese jöhet - ugyanis igen, tudok mesét ajánlani, de, hasonlóan a saját repertoáromhoz, nagyon sok remek darab nem magyar eredetű.

Miután ezt a részt tisztáztuk, végre eljutok jelen bejegyzés lényegéig: vannak mesék, amelyek minden egyes mesemondó versenyen vissza-visszatérnek, és minden alkalommal nagy késztetést érzek, hogy megsimogassam a gyerekek buksiját, és bocsánatot kérjek tőlük az emberiség nevében.

KEDVES SZÜLŐK ÉS TANÁROK! Az alábbi lista az én szubjektív, mesemondói véleményemet tartalmazza arról, melyik az az öt magyar népmese, melyeket NEM lenne szabad általános iskolás gyerekek szájába adni.

1. A lusta asszony
Elhiszem én, hogy ősatyáink idejében a kulturált népi szórakoztatás netovábbja volt, amikor közösen hahotáztak rajta, hogy a férj a felesége hátára köti a macskát, és úgy veri el, mire aztán az asszony egyből megjavul, szorgos és engedelmes feleség lesz, és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal... de mielőtt egy hatéves lány szájába adjátok a sztorit, gondolkodjatok el rajta egy pillanatra. Öt, négy, három, kettő, egy. Köszönöm a figyelmet.

2. A pletykás asszonyok
Szintén nem adnám kislány szájába, de fiúéba se. Egyszerűen csak nem vicces, cserébe női szemszögből borzalmasan megalázó. Ha felnőtt mesemondó meséli, az az ő saját döntése; gyerek mesemondó versenyen nem szeretem hallani.

3. A három pösze
Amelyik gyerek mesemondó versenyre megy, túlnyomó többségben nem beszédhibás, vagy legalábbis nem annyira, hogy a zsűri elkezdje lepontozni érte. De ez nem kifogás arra, hogy beleneveljük a kölykökbe, hogy aki viszont az, azt körbe kell röhögni, és sohasem megy férjhez. Előadásmódban biztosan rettentően vicces a történet, de én nem reklámoznám a gyerekek között.

4. A feledékeny legény
Igazából ennek kéne a lista élén szerepelnie. Gyakorlatilag minden versenyen előfordul legalább egyszer. Eddigi tapasztalataim alapján úgy tűnik, a felnőttek végtelenül sokat tudnak kacagni ezen a történeten, főleg, ha gyerekek szájából hallják, és sok zsűritag szerint is bájos és humoros.
Hát, egyik sem.

5. Szusza
Nem szeretném ismételni magam; felőlem lehet a feleségverés nemzeti sport, attól még a gyereket lepontozom érte, de csak azért, mert a felkészítőt nem tudom. A történet nem tanulságos, nem vicces, cserébe borzasztóan bántó. Magyarország nem jár az élen az értelmi fogyatékos és sérült emberek integrálásában, és ha ehhez hasonló meséket hallok minden versenyen (nem is egy van belőlük), akkor nem is fogunk, és én erre nem lennék büszke.

CSERÉBE, csak hogy ne tűnjön úgy, hogy a feketelista volt a bejegyzés egyetlen értelme, íme néhány tanács felkészítő szülőknek és tanároknak arra, hol találhatnak ritkán használt, érdekes és szórakoztató meséket.

1. Először is: keressetek olyasmit, ami új, érdekes, és a GYEREK élvezi! Így senki nem szenved, és a zsűrit is jobban fogja érdekelni, mint az, amit már ezerszer hallottak.

2. Győződjetek meg róla, mik a verseny PONTOS szabályai. Ha nincs "csak népmese" kikötve, vegyétek elő a kedvenc mesekönyveket, és nézzétek meg, hogyan lehet belőlük előadást varázsolni! Ha nincs "csak magyar" kikötve, irány a könyvtár, és a világ összes meséje!

3. Ahelyett, hogy egyenes úton masíroznátok a székely népmesékig, nézzetek körül a saját házatok táján. Nagyon sok népmesegyűjtemény jelent meg Magyarország különböző régióiból, és ezek gyakran olyan érdekes, izgalmas helyi történeteket is tartalmaznak, amik a székely mesék között nem fordulnak elő! Én például nagyon szeretek szigetközi meséket olvasni. A Hetedhét Magyarország sorozatot tudom ajánlani mindenkinek.

4. Ez már csak az én személyes vesszőparipám, de keressetek trickstereket - kópékat, bajkeverőket, érdekes mesebeli figurákat. Vegyétek elő Rémusz bácsi meséit, A királlyá választott kutyát, Naszreddin Hodzsa tréfáit, a Népek Meséi sorozatot, vagy bármi mást, ami ritkábban akad a kezetek ügyébe, mint Benedek Elek és Kóka Rozália. A mesekeresés munkával jár; sok olyan történetet találtok majd, amik nem tetszenek, vagy nem érdekelnek, vagy nem gyereknek valók.

De ha csak egyet találtok, amit élvezet mesélni, és előhozza a gyerekekből a született, lelkes mesemondót - már megérte keresgélni!

Március 15

A mai nap többek között arról híres, hogy egyedül én fogok nemzeti színű szalagot viselni az egész campuson. Az a tervem, hogy megszámolom, hányan néznek olasznak.

A nagyokra emlékezve, mert kéznél lévő szabadságharc híján nincs kifogásom a házi feladatok elmulasztására, lusta módon linkelem korábbi bejegyzéseimet:

Best of Petőfi (avagy kedvenc idézeteim Petrovits úrtól, halandó korából)

A református lelkész esete a yankee hölgyekkel (Ács Gedeon Amerikában)

Remélem, ideát nem fogja mindenki azt gondolni, hogy Caesar halálát ünneplem ilyen lelkesen.

2012. március 9., péntek

Idén is lesz Holnemvolt Fesztivál!

Eddig csak a kulisszák mögött zajlottak a munkálatok, de itt az ideje, hogy terjedni kezdjen a jó hír:

Idén is lesz Holnemvolt Fesztivál! :)

Az időpont: Április 14-15, szombat-vasárnap

A helyszín: Lágymányosi Ökumenikus Központ, Budapest (ugyanott, mint tavaly)

A fellépők (dobpergés, dobpergés):

Berecz András (aki nem hallotta még mesélni, az sürgősen hozza be a lemaradását! Itt az alkalom! :)

Kovács Marianna (kedvenc magyar-horvát könyvtáros-mesemondóm - a 2010-es Népmesekonferencián hallottam először, és most ellátogat a Holnemvoltra is!)

Paola Balbi és Roberta Montisci (egyenesen Olaszországból - egy mesemondó és egy zenész, lenyűgöző történetek! Paola többek között arról is híres, hogy a Holnemvoltnál nem sokkal idősebb római mesemondó fesztivál egyik szülőanyja.)

Paramythokores (avagy a Mesék Lányai. Három görög hölgy, akik mítoszokat és legendákat hoznak nekünk!)

Jay Miller (aki még emlékszik a tavalyi fesztiválon meglepetésszerűen felbukkanó pantomim-művész mesemondóra: idén két egész előadásra átadjuk neki a színpadot! Jay amerikai, de Budapesten él, és büszkén üdvözöljük a fellépőink között :)

További információkért

Kövessetek minket Facebookon (és tegyétek ki a kitűzőt is!)

Figyeljétek a Sárkánylovast, a fesztivál vadonatúj blogját

Látogassátok szorgosan a megújuló honlapot!

2012. március 2., péntek

Aladdin kicsiben

Beütött a hétvége, és vele a tavaszi szünet: a hajnali kettőkor, tornádójelzés közben érkezett három heti házi feladatot (gah!) félretéve ma volt időm olyan mókás dolgokra, mint kosármeccs nézés (és ezúttal tényleg volt komoly játék, és győztünk is, juhé), vacsora a srácokkal, és még időben átértem az egyetemi színházba, hogy megtekinthessem a kölykeimet (nem a nerdöket, a gyakorlósokat) az idei év iskolai színdarabjában.
Ősz óta erre gyakorolnak: jó amerikai hagyomány módjára, romantikus komédiába illő módon az iskola úgy döntött, az Aladdin Disney musical változatát állítják színpadra a gyerekekkel.
(Figyeltétek? Aladdin, Disney, musical, gyerekek, egy mondatban? Annyira érzem, hogy Amerikában vagyok...)
És, szintén amcsi szokás szerint, nem is aprózták el a dolgot: valódi nagy színház, díszlet, fények, jegyek (bezony, belépőt is fizettem!), jelmezek, zene, smink, füstgép, minden, ami szem-szájnak ingere. Körülbelül kétszáz lelkes szülő, rokon és kisebb testvér között foglaltam helyet, és rettenetesen élveztem az egész élményt.
Ami a színészeket illeti: Aladdin igen jó választás volt, megvolt a kölyökben a tinédzseres pofátlanság, ami egy jó tolvajhoz kell, és még úgy is nézett ki, hogy elhittem neki. Jázmin cserébe vörös hajú volt és szeplős, és bár igen nagyon szépen, képzett hangon énekelt, tíz perc után láttam a négyes és az ötös számú köznépen, hogy pofon akarták ütni. Nem volt szimpatikus, de egyértelműen ő volt a csapat hercegnője.
És ahogy annak lenni kell, túllépve a szerelmeseken, két figura vitte el a vállán az egész előadást: Jafar és a dzsinn. Előbbi magas, mély hangú srác a végzősök közül, aki annyira gonosznak nézett ki, mint Zordon, Hókuszpók ÉS Jafar együtt, és valahányszor színpadra lépett, ordítva sírni kezdtek a nézőtéren a totyogósok. Utóbbi kedvenc tricksterem a tizedikesek közül - nála tökéletesebb színészt el sem tudtam volna képzelni a szerepre. Teljesen hiperaktív a srác civilben is, és született színész - totálisan uralta a színpadot, mókás volt, magabiztos, énekelt, táncolt, hallatszott a hangja, és ha nem féltem volna, hogy a biztonsági őrök feltörlik velem az iskola padlóját, visítva tapsoltam volna az alakításnak. Itt jegyezném meg, hogy a "lelkes szülők" pocsék közönség: egy nyikk nem volt a nézőtéren, csak én tapsikoltam lelkesen minden alkalommal, amikor valaki a "néphez" intézte a szavait, kicsit se volt kínos, hehe (gondolatban visszarepültem a carnuntumi gladiátorjátékokra, amikor az illedelmes osztrák nézőtér közepén üvöltöttük a szüleimmel, hogy "Vért! Vért!")
Illik még szót ejteni Jágóról is (Disney műből nem maradhat ki az idegesítő kisállat), akit egy hiperaktív, tollruhába öltöztetett copfos csaj játszott (gondolom az egyenjogúság jegyében), és jól is csinálta, amit csinált, bár én inkább Szentivánéjből szalajtott manónak, mint madárnak néztem volna. Aranyos volt.
A kölykök nagyot alakítottak. Volt egy jó erős kórus (és csak a szerelmes dalt sikerült nagyon hamisan befejezni), ügyes táncosok, és habcsóknak öltöztetett fél tucat személy, akik a speciális effekt szerepét töltötték be azáltal, hogy a repülő szőnyeget jelképező kórházi ágy kerekeit kitakarták (világéletemben Harmadik habcsók akartam lenni...). Kis mesemondó tanítványom "egyik dzsinn"-ként szerepelt, és ott volt a színpadon az egész ötödik és hatodik osztály.
Az előadás végeztével a szülőkkel együtt kitódultam a folyosóra, ahol kisebb torlódást képeztem azáltal, hogy az egész szereplőgárda lelkes "MISS CSENGE!!!" felkiáltással rám vetette magát. Miközben habcsókokat, dzsinneket és háremhölgyeket ölelgettem és dicsértem halálra, a fejük felett még sikerült átüvöltenem a folyosón a Dzsinn-tricksternek is, hogy állati király volt, amitől egészen felderült az arca. Hogy ne képezzek további akadályt a szülők és csemeték természetes áramlásában, szépen csendesen kiszöktem a hátsó ajtón.
Abszolút megérte megnézni a darabot, nagyon helyesek voltak! Most pedig zene!

2012. március 1., csütörtök

Játék és mese, második felvonás

Ma sor került a szerepjátékból kreált történetek második felére, és azt kell mondanom, az osztály ismét várakozáson felül alakított. Zseniális sztorik születtek, csak lestem...

Joe, kedvenc ork barbárunk, a saját előtörténetét adta elő egyes szám harmadik személyben - dőltünk a röhögéstől. Amadeus, az ork, nem arról híres, hogy kétszer állt sorba Intelligencia pontokérn (konkrétan négy van neki belőle), de Joe olyan zseniálisan játssza minden alkalommal, hogy az egyik kedvenc állandó szereplőnkké lépett elő. A történet hasonló módon király volt - meghallgathattuk, ifjú orkunk hogy került sárkányvadász nevelőszülőkhöz, akik vallási fanatizmusukban meglehetően rasszista nézeteket vallottak a prédájukról. Kicsi orkunk azonban, aki olyan sötét, mint a mélysötéti éjszaka, megbarátkozott egy sárkánnyal - olyan naiv bájjal, hogy mindannyian a könnyeinket törölgettük a sztori végére. Ahhoz képest, hogy végigröhögtük az egészet, az előtörténet tragédiába torkollt - mégiscsak meg kellett magyarázni valahogy, hogyan került ifjú sárkányszelídítőnk egy halom másnapos kalandozó mellé egy távoli barlangba...
Zack, közismertebb nevén Vasököl, szintén remekelt. Az ő karakterét is örökbe fogadták - ember létére törpék között nevelkedett, akik csapdakészítésre tanították. Amikor törpe-apu hangján beszélt, csodás skót akcentusa volt (úgy tűnik, minden törpének az van...), és meglepően komoly sztorit alkotott az előtörténetből. Cserébe nagyokat derültünk a sok belső poénon, például azon, hogy megmagyarázta, miért pattan vissza minden egyes ajtóról (elaludt, amikor apuci az ajtóberúgást magyarázta neki), és a sztori odáig fajult, hogy felrobbanni készülő otthonából menekülve majdnem ott is hagyta a fogát a zárt ajtó előtt (Zack és az ajtók viszonya állandó poénforrás a bandában - nem csak szerepjátékon belül pattan vissza rendszeresen minden bejáratról, harcos létére, hanem a való életben is többször akadt már fenn hasonló helyzetekben. Azt hiszem, jelenleg Zack-ajtó három-öt az állás...)
Harmadikként Trevor vette át a színpadot; ő a csapat állandó bárdja, de ezúttal a vérfarkas karaktere előtörténetét osztotta meg velünk. Ha még emlékeztek rá, ő volt a falka gengszter bétája. Teljesen lepadlóztam a sztoritól, ami valahol a Wire, a Vérfarkas játék és a népmesék keresztmetszetében helyezkedett el - ifjú hősünk háromszor próbált meg kirabolni egy italboltot, de sohasem csinálta jól (és az öreg boltos látta el tanácsokkal, legközelebb hogyan jöjjön vissza...), míg végül harmadszorra elcsattant az agya, farkassá változott, és több kérdés nem volt. Remekül szerkesztett sztori volt, és többek között azért is, mert az osztály legfehérebb sráca adta elő, dőltünk a röhögéstől...
Trevor után Erin, harcos hölgyünk vette át a szót, aki egy (számomra ismeretlen) számítógépes játék sztoriját adta elő az egyik karakter szemszögéből. A szép a dologban az volt, hogy ahelyett, hogy játékosként mesélt volna a karakterről, karakterként mesélt a játékosról. Nagyon érdekes volt hallgatni.
A staféta innen Nickre szállt tovább (őt eddig leginkább druidaként és feltaláló Eshuként emlegettük). Ő is a vérfarkasa elősztoriját adta elő, és egyben az egész osztály legkomolyabb történetét sikerült megalkotnia. Meglepően egyszerű volt a sztori (srácot részeges apuka veri, amíg srác farkassá nem változik, és elköltözik máshová a falkával), de nagyon szépen meg volt alkotva, és nagyon őszintén hangzott. A sok remek humor után jó volt egy kis kontrasztot is látni. Ettől szép dolog a szerepjáték.
Carolina a saját történetét a kínai horoszkópra alapozta - csodás mitikus történetet alkotott, de sajnos idő hiányában nem ért a végére. Most hallottam először igazából mesélni, és azt kell mondanom, lebilincselő jelenség a színpadon.
Crista, csapatunk tolvaj rugója maradt a sor végére; az ő sztorija is D&D volt, és egy sárkányról szólt, aki embernek álcázza magát és beáll a kalandozók közé, hogy megnézze, mitől is olyan népszerű ez a foglalkozás... majd tudtán kívül szépen kirabolja a saját barlangját. Nagyon jó humorú kis sztori volt, és jót csattant a végén.

Azt kell mondanom, végtelenül büszke vagyok az osztályomra. Kreatívak, lelkesek, ötletesek, jó előadók, és nagyon, nagyon szeretni való emberek. És szerencsére még jó sok van hátra a félévből...

Szorgos szerda - avagy A tűzriadó visszavág

A ma reggelem szakdoga megbeszéléssel indult (végre sikerült kitotóznom, miből írom, most már csak a maradék hatmillió részletet és a kétszáz oldal papírmunkát kell elsimítani, mielőtt írni kezdek...) Rögtön utána Tale Tellers megbeszélés következett, ahol is megvitattuk a közelgő fellépések miértjét és hogyanját (mert fellépésből a mi házunk táján sohasem elég - csak január vége óta nagyjából harminc órányi tömény mesemondás van a hátam mögött). Ez eltartott egy jó darabig, főleg, mert menet közben sokat nosztalgiáztunk a hétfői slamről és annak minden csodálatosságáról. Mire a találkozó véget ért, már kopogott a szemem az éhségtől, így hát átkocogtam az ebédlőbe a nerd asztalhoz táplálkozni. Innen a gyakorló iskolába vonultam tovább, ahol már várt rám a harmadik osztály a rajzteremben.
Náluk már jártam három héttel ezelőtt, sárkányos meséket mondani; azóta minden órán szorogosan dolgoztak a saját papír sárkányaikon, és majdnem el is készültek mára. Ennek örömére, és hogy ne csak ázsiai sárkányokról halljanak, belevágtam Ragnar és Thora történetébe - de épp csak odáig jutottam, hogy "a király világosságot látott a fák között, és közelebb érve azt is ki tudta venni, hogy a tisztáson tűz lobog..." amikor is másodpercre pontosan a "tűz" szóra beindult a tűzriadó! Na tessék, még egy osztály, aki azt hiszi, hatalmam van az iskolai riadórendszer felet... szépen rendezett sorokban kitódultunk az udvarra, aztán vissza a terembe, ahol végül is sikerült még kicsengetés előtt befejeznem a történetet. Ahhoz képest, hogy minden tanár esküszik rá, hogy a harmadik osztály a pokolból került ide, eddig velük volt a legkönnyebb dolgom. Talán pont azért, mert minden tanár hosszú félórákat tölt vele, hogy betörje őket, szegény kölykök mukkanni sem mernek a tanteremben, és minden kérdés előtt türelmesen felteszik a kezüket. Amikor viszont szót kapnak, nagyon kreatív, értelmes gyerekek - a sárkányok búvóhelyére például jó tucatnyi ötletük volt, és többen előre találgatták, mi fog történni a mese folyamán. Nagyon figyelmesen végighallgatták az egészet, és élvezték is minden percét. A történet végeztével nekiállhattak befejezni a sárkányaikat - nekem pedig természetesen egyenként meg kellett csodálnom mindet, és egyáltalán nem bántam. Voltak tűzsárkányok, vízi sárkányok, virágsárkányok, arany sárkányok, csíkos sárkányok, pöttyös sárkányok, szivárványsárkányok, és kígyósárkányok is; mindenki lázasan dolgozott, színezett, ragasztott és vagdosott, öröm volt nézni.
A rajzóra utáni rövid szusszanást a könyvtárban töltöttem, ahol könyveket válogattam a szakdolgozatomhoz. Nagyjából egy órám volt rá, de elégedetten távoztam - vissza a gyakorlóba, ahol már várt rám vörös hajú kis tanítványom a tavaszi szünet előtti utolsó mesemondó órára.
A mai órára kivételesen jól felkészült - rajzolt magának storyboard-ot, olvasott viking meséket, készített puskát a meséléshez, és még házi feladatot is írt magának a tavaszi szünetre. Elsőként is elmondattam vele a sztorit, amit a múlt héten választott magának (Camilla legendája, mert ezt találta a legvagányabbnak a tőlem hallott római legendák közül). Emlékezett rá, ment is a sztori szépen, de az asztal mellett ülve mégsem volt az igazi; így aztán, amikor megbizonyosodtunk róla, hogy emlékezik a történetre, rávettem, hogy álljon fel és adja elő újra, csak most képzelje azt, hogy ő a meghívott mesemondó egy római partin. Így már jobban ment a történet, és magabiztosabb is lett a kis hölgy, de a kezeivel még nem tudott mit kezdeni; mesemondó gesztusokra nem tanította még senki. Szerepet cseréltünk; most én mondtam a történetet (legalábbis annak fontosabb részleteit), neki pedig mozdulatokkal elő kellett adnia a mesélt jeleneteket. Nagyon jól menti a szobrozás és a pantomim, így aztán visszadobtam a labdát, és elmondattam vele a mesét harmadszorra is - ezúttal a lelkére kötöttem, hogy ne felejtse el használni a kitalált mozdulatokat. Azt hiszem, sikerült megtalálnom a varázsszót - a harmadik mesélés zseniálisan sikerült! A kiscsaj nem csak azokat a gesztusokat használta fel, amiket előtte kitalált, hanem rengeteg újat is gyártott menet közben; ösztönösen váltotta az arckifejezéseket és mozdulatokat, érezte a teret maga körül, sohasem fordított hátat az odaképzelt szereplőknek stb. És ahogy lemozogta az egész történetet, a szöveg is vele együtt változott - egyre több lett benne a részlet, egyre szebbek a kifejezések, egyre több az olyan dolog, ami az eredeti sztoriban egyáltalán nem volt benne. Csak tátottam a számat, teljesen profi előadás született! Hatalmas dicséretet kapott érte, meg jó sokat jegyzeteltem is, lenyűgöző volt az egész. Ennek örömére megint leültünk, és beszélgettünk még egy kicsit a történetről - kíváncsiságból megkérdeztem, mit gondol a végén felbukkanó nimfáról, aki megbosszulja Camilla halálát - vajon ki ő és honnan jött? Kiscsaj meg szemrebbenés nélkül előadott nekem egy olyan sztorit, hogy leesett az állam, és amikor megkérdeztem, hogy ezt honnan a manóból szedte (harcos vízi nimfával, jégből készült kardokkal és akciófilmbe illő zenés kiképzési jelenettel együtt), vállat vont, és közölte, hogy most találta ki... ment is az egész egyenest a történetbe, a rómaiak se csinálhatták volna jobban.
Mielőtt bezárt volna a bazár a tavaszi szünetre, kis hölgy még házi feladatot adott magának - hosszasan magyarázta nekem, hogy a hercegkisasszonyok szerepébe nem tudja beleélni magát, és a vikingek jobban tetszenek neki, így aztán a szünetre feladta magának a skandináv mitológiát.
Széles vigyorral az arcomon vonultam át az ebédlőbe egy rövid uzsonnára, mielőtt eljött volna az esti beszédtechnika óra ideje (ahol mindannyian részleteket olvastunk fel könyvekből, kamerára vettük, és kivetíttettük a hibáinkat egy vászonra). Mire vége lett beütött a campuson a tornádójelzés, ami csak annyit jelent, hogy esetleg talán előfordulhat hogy van esélye hogy tornádó keletkezik valahol a száz kilométeres körzetünkben, de arra elég volt, hogy mindannyian hazarohanjunk és bezárkózzunk a jó kis biztonságos ablaktalan koleszba. Itt tartunk most, tornádóból persze nem lett semmi. Szunya.