Korai tavasz van itt Délen: a zöldülő fák között az út mentén végig harsány lila foltokban virágzik a redbud (magyar nevén júdásfa), és ahogy átértünk a hegyek Kentucky oldalára, tömegével bukkantak fel a vajszínű és halvány rózsaszín dogwood (som) virágok is. Mivel Mary férje többek között a geológiában is igen járatos, út közben magyarázta nekem a hegyvonulatokat és az út két oldalán látható sziklaképződmények származását: Tennessee gyűrött hegyei hamarosan átadták a helyüket a Kentucky röghegységnek, és ahol csak utat vágtak a sziklába, vízszintes rétegek tucatjait láttuk egymásra halmozva. 
A föld színe is megváltozott: élénk narancssárgából feketébe fordult, és a hegyoldalakban meg lehetett pillantani az első felszíni szénbányákat. Ezek az útvonalon gyakorlatilag minden fa és bokor Daniel Boone telepesről volt elnevezve, aki először merészkedett Kentucky mélyére, el is fogták az indiánok, csak két év múlva szabadult.Sok egyéb érdekesség is akadt a hatórás úton: egy tornádó nyomvonala (ripityára tört fákkal és néhány lakókocsi maradékaival), cowboy templomok (akármit is jelent az... biztos lóval is be lehet hajtani), sátorozó kukacok a fákon (írd és mondd, nem viccelek, gyűrűs pille). Amikor átértünk a hegyeken, kitárultak előttünk Kentucky végtelen zöld mezői (apa a kert miatt panaszkodik, itt meg az egész államot nyírni kell). Az út két oldalán kerítések kísértek minket hossz mérföldeken át; ha csak egy kerítés volt, kis fekete tehénkékre lehetett számítani a túloldalon, ha kettő, akkor telivér lovakra. Azt is megtudtam menet közben, mitől bluegrass (kék fű) az állam beceneve: egy kis kék virág miatt, ami nagy tömegben nő errefelé.
Megérkezvén Frankfortba (miután elhajtottunk Athén, London, Versailles, Párizs és Kairó mellett), megálltunk egy virágzó fás temetőben, ahol megcsodálhattam Daniel Boone sírját, a kilátást a városra a dombtetőről, és a Kentucky folyó felett köröző keselyűk tucatjait. Végül aztán csak megérkeztünk Mary és Charles kedves kis otthonába, ahol rendelkezésemre bocsátották a vendégszobát, és hagytak pihenni három polcnyi Tolkien, két szekrény történelemkönyv, és egy első kiadású D&D barátságos társaságában. 
Egy órával később ideje volt felszedelőzködni és elindulni a fellépésre; útközben megálltunk egy jópofa, zöldre és barackszínűre festett mexikói étteremben vacsorázni, majd begördültünk Lexingtonba, ami a közeli nagyváros, és megcsodálhattam milyen csinos, tiszta, modern és virágzó az egész, megcáfolva minden korábbi, Kentuckyról hallott rémtörténetet. Kentucky és Tennessee amerikai felforgás szerint a Tirpákia szinonimája, de nekem még nem volt negatív élményem a környékkel kapcsolatban, igaz, a városoktól még nem merészkedtem messzire. Lexington mindenesetre nagyon csinos, modern és tiszta város.
A fellépés maga egy Wandering Storytellers nevű rendezvény volt, melynek keretei között a helyi mesemondó szövetség vendégeket hív meg minden hónapban egy-egy estére. Most én voltam a soros; az előadásra egy galériává alakított csinos kis házban került sor, ahol minden falat festmények és minden padlót szobrok borítottak, melyek egy szlovák bevándorló művész keze munkáját dicsérték. Közönségünk ugyan picike volt (10 fő), de nagyon lelkes, idő pedig akadt bőven: kétszer negyvenöt percet meséltem. Első körben Csaba királyfival nyitottam, mert Charles a kocsiban felhozta a magyar történelem és a hunok témáját; elégedetten hallottam, hogy a közönség levegő után kapott, amikor megjelent Csaba a csatamezőn. Rögtön utána, a Tejútnál maradva, elmeséltem a szigetközi tündéreket, majd onnan egyenes úton következett a Tündértó titka, és végül Tündér Ilona álmával zártam, ami még mindig alakulóban van ugyan, de egyre jobban ülnek benne a poénok. Itt már teljesen el volt mindenki ragadtatva: nem gyakran hallanak tündérmeséket, főleg nem olyat, ami még csak nem is ismerős, ebbe előnyöm van az amerikai mesemondókkal szemben. Mindenki vidáman üldögélt és beszélgetett a szünetben, majd visszatértem a jelképes színpadra egy második körre; ebbe pont belefért az Isten-hegyi székely leány, aminek szerintem már nem sok köze van az eredeti történethez, ellenben egyre jobban élvezem. Ez is azért került elő, mert történelemről beszélgettünk a kocsiban. Így jár az, aki fellépés előtt két perccel dönti el, mit fog mesélni: olyan történetekkel rukkol elő, amik érdeklik a közönséget. Ettől szép a mesemondás.Hazafelé menet megcsodálhattam Lexingtont éjszakai kivilágításban is, fényben fürdő szökőkúttal és vízeséssel, és zöld dombokon legelésző bronz lovakkal a helyi lóversenyek emlékére (velük le is kellett fotózkodni, ugye). Mire hazaértünk csak ágyba dőlni volt erőm.
Kedden reggel korán keltünk, és indultunk vissza Johnson City-be; délutánra vissza kellett érnem, mozgalmas az élet az iskola háza táján. A hazafelé vezető út éppen olyan csodás, virágos-zöldmezős-hegyvidékes volt, mint odafelé, és megint egy csomó mindent tanultam Kentucky földrajzáról és történelméről. Áthaladtunk pl. Middleboro városkáján, ami egy sok millió évvel ezelőtti meteor kráterében fekszik, valamint Pineville-en, Kentucky állam egyetlen városfallal rendelkező településén (a falat árvizek ellen emelték), mely felett Damoklész kardjaként egy hatalmas szikla függ a hegyoldalban vastag láncokkal biztosítva, hogy ne essen a lakók fejére. Kora délután értem haza; épp csak átvedlettem tiszta ruhába, és már rohanhattam is nyelvészet órán beszámolót tartani.
Út közben összeszámoltam, hány államban jártam eddig: az ötvenből huszonhármat tudtam kipipálni. Meg kell állapítanom, hogy Kentucky egészen biztosan benne van a legszebb háromban. Ha ugyan nem az első.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése