Aladdin kicsiben

Beütött a hétvége, és vele a tavaszi szünet: a hajnali kettőkor, tornádójelzés közben érkezett három heti házi feladatot (gah!) félretéve ma volt időm olyan mókás dolgokra, mint kosármeccs nézés (és ezúttal tényleg volt komoly játék, és győztünk is, juhé), vacsora a srácokkal, és még időben átértem az egyetemi színházba, hogy megtekinthessem a kölykeimet (nem a nerdöket, a gyakorlósokat) az idei év iskolai színdarabjában.
Ősz óta erre gyakorolnak: jó amerikai hagyomány módjára, romantikus komédiába illő módon az iskola úgy döntött, az Aladdin Disney musical változatát állítják színpadra a gyerekekkel.
(Figyeltétek? Aladdin, Disney, musical, gyerekek, egy mondatban? Annyira érzem, hogy Amerikában vagyok...)
És, szintén amcsi szokás szerint, nem is aprózták el a dolgot: valódi nagy színház, díszlet, fények, jegyek (bezony, belépőt is fizettem!), jelmezek, zene, smink, füstgép, minden, ami szem-szájnak ingere. Körülbelül kétszáz lelkes szülő, rokon és kisebb testvér között foglaltam helyet, és rettenetesen élveztem az egész élményt.
Ami a színészeket illeti: Aladdin igen jó választás volt, megvolt a kölyökben a tinédzseres pofátlanság, ami egy jó tolvajhoz kell, és még úgy is nézett ki, hogy elhittem neki. Jázmin cserébe vörös hajú volt és szeplős, és bár igen nagyon szépen, képzett hangon énekelt, tíz perc után láttam a négyes és az ötös számú köznépen, hogy pofon akarták ütni. Nem volt szimpatikus, de egyértelműen ő volt a csapat hercegnője.
És ahogy annak lenni kell, túllépve a szerelmeseken, két figura vitte el a vállán az egész előadást: Jafar és a dzsinn. Előbbi magas, mély hangú srác a végzősök közül, aki annyira gonosznak nézett ki, mint Zordon, Hókuszpók ÉS Jafar együtt, és valahányszor színpadra lépett, ordítva sírni kezdtek a nézőtéren a totyogósok. Utóbbi kedvenc tricksterem a tizedikesek közül - nála tökéletesebb színészt el sem tudtam volna képzelni a szerepre. Teljesen hiperaktív a srác civilben is, és született színész - totálisan uralta a színpadot, mókás volt, magabiztos, énekelt, táncolt, hallatszott a hangja, és ha nem féltem volna, hogy a biztonsági őrök feltörlik velem az iskola padlóját, visítva tapsoltam volna az alakításnak. Itt jegyezném meg, hogy a "lelkes szülők" pocsék közönség: egy nyikk nem volt a nézőtéren, csak én tapsikoltam lelkesen minden alkalommal, amikor valaki a "néphez" intézte a szavait, kicsit se volt kínos, hehe (gondolatban visszarepültem a carnuntumi gladiátorjátékokra, amikor az illedelmes osztrák nézőtér közepén üvöltöttük a szüleimmel, hogy "Vért! Vért!")
Illik még szót ejteni Jágóról is (Disney műből nem maradhat ki az idegesítő kisállat), akit egy hiperaktív, tollruhába öltöztetett copfos csaj játszott (gondolom az egyenjogúság jegyében), és jól is csinálta, amit csinált, bár én inkább Szentivánéjből szalajtott manónak, mint madárnak néztem volna. Aranyos volt.
A kölykök nagyot alakítottak. Volt egy jó erős kórus (és csak a szerelmes dalt sikerült nagyon hamisan befejezni), ügyes táncosok, és habcsóknak öltöztetett fél tucat személy, akik a speciális effekt szerepét töltötték be azáltal, hogy a repülő szőnyeget jelképező kórházi ágy kerekeit kitakarták (világéletemben Harmadik habcsók akartam lenni...). Kis mesemondó tanítványom "egyik dzsinn"-ként szerepelt, és ott volt a színpadon az egész ötödik és hatodik osztály.
Az előadás végeztével a szülőkkel együtt kitódultam a folyosóra, ahol kisebb torlódást képeztem azáltal, hogy az egész szereplőgárda lelkes "MISS CSENGE!!!" felkiáltással rám vetette magát. Miközben habcsókokat, dzsinneket és háremhölgyeket ölelgettem és dicsértem halálra, a fejük felett még sikerült átüvöltenem a folyosón a Dzsinn-tricksternek is, hogy állati király volt, amitől egészen felderült az arca. Hogy ne képezzek további akadályt a szülők és csemeték természetes áramlásában, szépen csendesen kiszöktem a hátsó ajtón.
Abszolút megérte megnézni a darabot, nagyon helyesek voltak! Most pedig zene!