2009. október 31., szombat

Minden, amit valaha tudni akartál a mesemondásról...

... de sohasem merted megkérdezni!

Megint a toll végét rágom. Itt az idő, hogy írjak is valamit :) Ehhez pedig a segítségeteket szeretném kérni: ha van bármilyen kérdésetek a mesemondással kapcsolatban, vagy valami, ami különösen érdekel ebben a témában, és szeretnétek többet tudni/olvasni/hallani róla, akkor írjatok, hívjatok, üzenjetek, lengessetek kicsi zászlókat, vagy akármi :)
Minél több jó kérdés gyűlik össze, annál több jó választ igyekszem majd összegyűjteni!
Három, kettő, egy,
START.

(Igen, megint eljön a november, az írás nemzetközi hónapja. Ideje munkához ülni.)

A washingtoni küldetés képekben - Furcsaságok és különlegességek

Időrendi sorrend és a teljesség igénye nélkül.



Szobor valahol. Kicsi oroszlánokkal. A felirat szerint "In valor there is hope."



Lelkek tárolására szolgáló kicsi szobor.



A hírhedt selyemszemű maszk.



Fehér Ház. A szabad világ szíve :D



Róma, 2000 évvel ezelőtt.



Túristás kép.



Híres utolsó szavak.



Esőkutya, avagy hogy lehet egy ritka és gyönyörű természeti jelenségnek pocsék nevet adni.



Kápolna és pavilon a tengerészeti egyetemen.



Koreai dobosok Lincoln bácsi lábainál.



Világháborús emlékmű piros-kék veteránokkal.



Kihalt állatfajok sírkövei az állatkertben.



Igy jár az, akinek Halloween-re esik a szülinapja.



Malacnak álcázott aktív trópusi lény.



Elefántcickány, a nap sztárja. Shrúúúú.



Lajhármedve.



Ázsiai madárijesztők.



Adams Morgan kerület, Madam's Organ étterem.



Fekete Mária az etnikai sokszínűség jegyében.



Indián múzeum 1...



...2...



... és 3.



A Smithsonian-kastély és a Capitol Hill.



Űrkütyük.



Halloween dekorációk.



Georgetown.



Kérjük, nyúljon hozzá.



Kiállított paleontológusok a múzeumban.



Van még valaki, akinek szívügye Sid, a lajhár?



Nálunk bezzeg csak a McDonald's toboroz.



FBI.



Mókus Katának.



Amerikai mentalitás.



Az első női csillagász távcsöve Helgának ;)

2009. október 29., csütörtök

Találkozunk az úton...

"- Mennyi ideig voltunk távol? - kérdezte Sir Gawain gyanakodva - Egy hét? Egy hónap?...
Terence magában számolt. Legutóbb egyetlen éjszakát töltöttek a Másik Világban, és egy teljes hónap telt el, amikor visszatértek...
Sir Tor meglepetten nézett egyikükről a másikukra.
- De Uram, majd' egy éve keresünk égen-földön...

Valahol nem messze egy tölgyfa ágai között Puck mosolygva csóválta a fejét."


Eljött az indulás napja. Csomagolok. Holnap ilyenkor már otthon leszek.
Egy időre... ;)

2009. október 28., szerda

Végtelen utak és fekete lyukak

Utolsó nap DC-ben. Hát ez meg hogy lehet?...
A képregényesektől megint csak a Smithsonian felé vettem az irányt; mivel már semmi ötletem nem volt, merre menjek, és nem szottyant kedvem sokat gyalogolni, visszatértem az indián múzeumba, céltalan lézengés céljából. A biztonsági őr, aki átvizsgálta a táskámat, vigyorogva kérdezte, hogy Borders-rajongó vagyok-e (az egyik nagy könyvesbolt-lánc). Sejtelmem sincs, miből szűrte le. (*ártatlan fütyörészés*)
Némi bóklászás után beültem a gördeszkás kiállításba, hogy zavartalanul végignézzem végre a videójukat (legutóbb túl vagy volt a forgalom a teremben) és nagyon tricksteres hangulatom támadt (kísért ez engem mostanában...).
Dél elmúltával lekocogtam a nagy színházterembe, ahol ingyen filmvetítés volt várható. A film (A Thousand Roads) különféle modern indián sorsokról szólt, az agyonhajszolt mohawk brókerasszonytól az elveszett eszkimó kislányig, a navahó rappertől az inka orvosig. Voltak szép tájképek, mindenféle egzotikus nyelvek, mély értelmű mondanivalók, és sok-sok dobzene. Egészen belefeledkeztem a történetbe; háromnegyed órával később félálomban sétáltam ki a nagy kupolás terembe, és még hosszú percekig üldögéltem egy padon a kicsi sziváványos foltok alatt (üveg helyett prizma van az ablakokon), mire rászántam magam az indulásra.
Valamiért az egész naptól nagyon vidám hangulatom lett.

Itt jutott eszembe, hogy tegnap elfelejtettem megemlíteni a fekete lyukakat. Mivel a Repülési és Űrhajózási Múzeum saját McDonald's-ában ebédeltem, és emiatt már úgyis áttúrták egyszer a táskámat, úgy döntöttem, kószálok még ott is egy kicsit (a múzeumban, nem a mekiben). A repülő kütyüket megint hamar eluntam, úgyhogy inkább vettem magamnak egy zacskó űrhajó formájú gumicukrot, és beültem a planetáriumba filmvetítésre. A hatalmas, teljes félgömb alakú kupolában a fekete lyukak keletkezését csodálhattuk meg, melyet Liam Neeson kommentált nekünk, miközben csillivilli robbanásoknak és Csillagkapu-szerű féreglyukaknak lehettünk közelről szemtanúi. Nagyon szórakoztató volt. Láttuk, milyen belülről egy fekete lyuk. Ne kérdezzétek meg, honnan tudják.

Ha szerda, akkor...

... új képregények :)

Vidám napnak indult ez a mai, és az is maradt. Reggel még esőben indultam útnak, de mire a vasútállomáson feljöttem a metróból, már hétágra sütött a nap, és mindenki jobb kedvre derült - még az árusok is, akiktől a reggeli sütit vettem ("kockakő" a neve, és bármelyik lelkes tüntető kezében hatásos fegyver lenne - tulajdonképpen nem más, mint egy kiadós muffinnyi lekvár, cukor, csokoládé és fahéj, csokis tésztában :).
A Fantomban már nagyban zajlott az élet - épp az újonnan érkezett képregényeket pakolták ki nagy kartondobozokból, és közben hangosan vitatkoztak arról, az Ultimate Fantastic Four jobb-e, vagy az Astonishing X-men. Magamban kuncogva halásztam ki a félkész kupacból a legújabb Jack of Fables-t és az új New Mutants 2009 első részét, majd álldogálltam egy kicsit a többi polc előtt csak azért, hogy tovább vigyoroghassak a párbeszéden. Most, hogy két eladó volt munkában, határozottan feldobódott a képregénybolt-hangulat. Rajzolók, írók és kiadók neveivel dobálóztak a fiúk, miközben szélsebesen szortírozták az új köteteket; mindenki tobzódott a kockaságban. Végül aztán a kasszához járultam fizetni, és mivel tricksteres jó kedvem volt, feltettem nekik a kérdést, amivel minden rendes képregényrajongó társaságot pillanatok alatt egymás torkának lehet ugrasztani - megkérdeztem, hol kell elkezdeni az X-men sorozatot. Egy percre megfagyott a levegő, és megállt az üzletben a munka; azután a két srác egyszerre ugrott két irányba, és különféle köteteket kezdtek leszedni a polcról, egymást licitálva túl, és mélységes vitába bonyolódva azon, vajon egy kezdő hol kezdje meg a spagettit (avagy, hogy melyik volt előbb: a tyúk, a tojás, vagy a Főnix...:). Szerencsére kezdőbbnek néztek, mint amilyen valójában vagyok (és elsiklottak a tény felett, hogy a New Mutants sokadik évadjának sokadik számát tartom a kezemben), így nem volt gond követni őket, bár a többi vásárló néhol pislogott nagyokat. Kuncogni akkor kezdtem, amikor megpróbálták nekem megmagyarázni, ki az a Joss Whedon. Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek...
(Aki nem pesti: J.W. bácsi felelős olyan remek dolgokért, mint a Firefly és a Serenity, valamint Buffy, és az X-men kevésbé ősi részei. Többek között.)
Végül aztán venni nem vettem tőlük semmit (a heti adagon kívül), ami láthatólag egyiküket sem zavarta, és amikor kisétáltam a boltból, még mindig hallottam őket vitatkozni a hátam mögött. Haha.

2009. október 27., kedd

A titkos helyek 2 - Színes szárnyú angyalok

Még a múlt héten láttam a metróban egy nagyon szép színes kiállítás-plakátot, de nem volt időm elolvasni, mire is vonatkozik pontosan. Hát, mit tesz a Trickster, amikor kiléptem az afrikai múzeum ajtaján, ugyanaz a plakát köszönt velem szembe.
Az ázsiai múzeumhoz tartozott.
Ahol szintén nem volt egy lélek se, én meg majdnem átestem a lépcsőkorláton az izgalomtól.
Először is, megint tricksterbe botlottam - a lépcsőház közepén egy fából faragott, monumentális lánc függött alá az alsóbb emeletekre, és minden láncszem egy kalligrafikus figura volt különféle ázsiai nyelveken (orosz kalligráfiát még nem is láttam soha:), és mind ugyanazt az egy szót tartalmazta: Majom. Szun Vu-kung a drága kacsintott egyet az oszlopok köztül. "Mentünk, de megjöttünk, egy majomban őrlünk..."
A színes plakát az új időszaki kiállításhoz tartozott, mely a Falnama nevezetű 16. századi török és iráni jóslat-kódexek első nyilvános bemutatója. Ezek a gyönyörűen írt és illusztrált könyvek asztrológiával, ómenekkel és egyéb varázslatos dolgokkal foglalkoznak, a Korán és egyéb hivatalos tanítások peremén egyensúlyozva.
Az élményről elég (lenne) annyit mondani, hogy kijöttem a kijáraton, majd kis gondolkodás után átsétáltam a bejárathoz, és megnéztem még egyszer.
A gyönyörű, egész oldalas, kézzel festett illusztrációk jól ismert és kevéssé ismert történeteket egyaránt lenyűgöző színekkel jelenítek meg. Ádám és Áva egy sárkányon és egy páván lovagolva elhagyják az Édenkertet. Salamon király és Sába királynője udvartartásuk közepén trónolnak egy mágikus tükrökkel teliaggatott emelvényen, mitikus állatok és dzsinnek társaságában. Kaftános Szűz Mária dédelget kaftános Kisjézust, arany lángokból álló koronában. A hét epheszoszi álmodó és a kutyájuk békésen szunyókál egymás hegyén-hátán egy barlangban. Mohamed próféta a Mennybe megy, emberarcú lovon és angyaloktól körítve. Imam Riza fekete alapon csillagmintást démont szúr keresztül, hogy megmentse a hosszú hajú Tengeri Embereket. Dara (Dareiosz) kileheli a lelkét Iskander bég (na, ki találja ki?;) karjai között, aki egyébként a féltestvére, mint azt mindenki tudja. Iskander parancsára színes pettyes démonok falat építenek a világ végén Góg és Magóg ellen. Hippokratész szenmurg madáron repdes. A félszemű Antikrisztus belovagol Damaszkuszba.
És mindenhol, mindenhol ott tobzódtak az angyalok - a lapok szélén, a hegyek és dombok mögött kandikálva, a próféták és szentek körül, az Édenkert ajtajában, mindenhol. És nem szőkék-és-fehérek voltak, ó nem (nem is morcosak és ballonkabátosak, de hát az egy másik mitológia...:). Színes kaftánokat viseltek (sárgát, pirosat, kéket), gyöngykoszorúkat és ékszereket, esetleg turbánt, de a legszebb az mégiscsak a szárnyuk volt. Minden angyal szárnya vékony volt és kecses, és legalább kétféle színű: halványkék pettyes, sárga tollakkal; sötétbordó pettyes, zöld tollakkal; sötétkék alapok fehér pettyes, narancs tollakkal; zöld alapon bordó pettyes, citromsárga tollakkal; világoskék-fehér, sötétkék tollakkal, és így tovább. A szemem is káprázott bele, és egy percig se bántam.

A titkos helyek 1 - Pacsi Ananaszénak

Vajon miért van az, hogy valahányszor rászánom magam a Fehér Ház megtekintésére, mindig elered az eső?
(Válaszokat az alábbi címre, satöbbi.)
Amikor feljöttem a metróból valami potyogott az égből, ami magáról se tudta eldönteni, ő most hó akar-e lenni vagy víz. Mindenesetre kitartóan permetezett az arcomba, míg megkerültem a Fehér Házat, vetettem rá néhány tiszteletteljes pillantást, majd érdekesebb dolgok felé vettem az irányt. Igy is térdig ázott a gatyám, mire megérkeztem a Smithsonianhez; feltett szándékom volt a rossz időre való tekintettel behúzódni az indián múzeum barátságos épületébe, de ahogyan ez a mesékben lenni szokott, nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogyan terveztem.
Hanem sokkal jobban.
Ahogy az arcomba húzott csuklyával baktattam a Mall túlsó vége felé, egyszerre csak a szemembe ötlött egy kicsike, kupolás épület, melynek oldalán a Museum of African Art felirat díszelgett. Mivel minden újdonságnak híve vagyok, bevettem egy éles balkanyart, és besétáltam az ajtón - ahogyan azt várni lehetett, alig egy-két ember lézengett odabenn. Békés fél órát töltöttem maszkok, arany ékszerek és fa szobrok társaságában, miközben a hangszórókból dobok és csengettyűk hangja hallatszott; sokáig álltam egy kicsike, mindenféle kütyükkel és jelképekkel teleaggatott bábu előtt, mely széles vigyorral tartott felém egy tükröt, és a kiírás szerint túlviági lelkek csapdába ejtésére szolgált.
Azután átsétáltam a másik kiállítóterembe, és kiült az arcomra a széles vigyor.
A kiállítás címe Artful Animlas volt, és az állatok szerepét mutatta be különböző afrikai kultúrákban - fajonként csoportosítva. Első lendületből sikerült a pókokba beleszaladnom; voltak ott pókmintás edények, kürtök, maszkok, sőt egy olyan fa szobor is, aminek pókselyemből voltak a szemei (!). A teremtőr gyanakodva követett engem (mint egyetlen látogatót) fel és alá, ahogyan egyik tárolótól kószáltam a másikig, elolvastam a kiírásokat (minden állathoz odaírták, mit jelképez), azután letelepedtem a gyereksarokba Anansze-meséket ovasni.

Azon töprengek, hogy minden trickster Amerikában köt ki. A elmúlt két hétben volt szerencsém Coyote-hoz (az indián múzeumban vonított a holdra), Naszreddinhez (ld. a tegnapi bejegyzést), és most Ananszéhoz is. És a lista még nem ért véget...

2009. október 26., hétfő

Hamburgert és zombit, késsel-villával

Ebédidő volt, mire visszaértem Friendship Hights-ra - megragadtam hát az alkalmat, hogy beugorjak a Cheesecake Factory-be. Csak ilyen lazán. Kíváncsiságból.
(A bejegyzés most következő része határozottan szórakoztatóbb lesz azok számára, akik láttak már Big Bang Theory-t. Bocsi.)
Penni sajna szabadnapos volt, de egy hasonlóan széles vigyorú szőke csaj leültetett egy asztalhoz, és már hozta is a menüt. Maga az étterem nagyon szép volt belülről, volt bárpult, tévé, kicsi üveg lámpák, festett falak és oszlopok, meg minden, ami egy valódi resztauranthoz kell. Mivel éhes voltam, mint a farkas, 'double bbq bacon burger'-t rendeltem, és sajttortát - a pinvérnő bölcs előrelátással megkérdezte, akarom-e a tortarendelést későbbre halasztani, és az volt az én egyetlen nagy szerencsém, hogy akartam. A dbbb tényleg a hét hamburgere, viszont akkora is, hogy elég lenne egy hétre. Amikor kihozták, majdnem félrenyeltem az ásványvizet; kaptam hozzá két villát, két kést és egy kanalat is, és még így is alig tudtam megbirkózni a feladattal. Először is jött a nagy kérdés: hogyan fogyaszt el valaki éttermi körülmények között egy húsz centi magas hamburgert késsel-villával?... Úgy tettem, mint aki lezseren sült krumplit majszol, és közben megpróbáltam valami tervet kieszelni az ebéd elfogyasztására és méltóságom megőrzésére. Nem volt könnyű. Végül aztán félbevágtam az egész monstrumot, és szépen megettem kézzel, ahogyan a hamburgert illik. Isteni volt, kár lett volna veszni hagyni. A végére már úgy éreztem, egy morzsa se megy le a torkomon; amikor a pincérnő megkérdezte, jöhet-e a torta, udvariasan nemet mondtam. Nevettünk.

A Cheesecake Factory tőszomszédságában van egy Halloween-bolt, amit természetesen tüzetesebben is szemügyre kellett venni. Alászállva a mozgólépcsőn az embert azonnal körülvette a groteszk hangulat - elemes zombi araszolt nyöszörögve a padlón, levágott végtagok hevertek szerteszét, CDről sikolyok és hátborzongató hanghatások szóltak, töklámpások piskolgtak a sötét sarkokban, és többféle "gyepi zombi" is állt bedobozolva a kedves vásárlók igényeinek kielégíésére. (Ez utóbbi olyan állatfaj, mejnek csak feje, válla és két kézfeje van, és a földre helyezve úgy fest, mint aki épp kimászik a pázsit alól).
A bolt lenyűgöző kínálatot vonultatott fel; hangosan kuncogtam, miközben elsétáltam egyik végétől a másikig. Volt ott mindenféle művér, egy egész falnyi műsebhely üres szemgödörtől elvágott torokig, vámpírfogak minden elképzelhető méretben és formában; pókhálók, sírkövek, töklámpások, és kicsi kosarak cukorgyűjtéshez. Az özlet legnagyobb részét a jelmezek tették ki, téma szerint csoportosítva - egy sor tündér, egy sor boszorkány, egy sor indián, egy sor vadmotoros, egy sor nindzsa, egy sor ufó, és így tovább; a helység maradék 60%-át pedig női jelmezek borították, melyekre korra, foglalkozásra és fantáziavilágra való tekintet nélkül a miniszoknya, harisnyatartó és brutális magas sarkú csizma volt jellemző. Igy találhatott az ember például szexi Hófehérkét, szexi Hermionét, szexi Wednesday Adams-et (?!), szexi Robyn Hood-ot (sic!), szexi rendőrnőt, szexi vámpít, szexi vámpírvadászt, sőt, szexi Bo Peep-et is, akit a Peter & Max után határozottan vicces volt látni (ott ugyanis az ártatlan pásztorlányka burtális bérgyilkossá növi ki magát, és a nyelvét is felvágták rendesen). Voltak aztán olyak áruk is, amik az én Hellgán edződött személyemnél is levágták a horror-biztosítékot - elzöldült zombicsecsemők, karóra tűzött fejek, meg hasonlók. Azt hiszem, a Halloween maradéktalan kiélvezéséhez még mindig nem vagyok elég amerikai. De a shoppingolás az Alvilágban felejthetetlen élmény volt :)

Ahol a zene lakik

Megint szabadprogram. Béláék dolgoznak, és bár kinéz még egy vagy két fellépés a hétre, egyik sem ma, úgyhogy ismét elkóboroltam.
Mivel sikerült jó néhány megállót elbambulnom a metrón, úgy döntöttem, le sem szállok Tacoma Park-ig, ami egy csinos pici külváros, és büszkélkedhet valamivel, amit már több mesemondó és táncos is a figyelmembe ajánlott: úgy hívják, House of Musical Traditions. Kiss bóklászás után rá is bukkantam: hagy fehér faház sok szobával, és minden szobája zsúfolásig tele az égvilágon mindenfajta hangszerrel. Voltak ott dobok és gitárok, egy teljes szobányi harmonika, furulyák színes csokrokban, csengők ládaszám, és mindenféle egyéb kütyü, amikről el sem tudtam képzelni, hogyan adnak hangot - fából készült békák, tücskök, baglyok - és a kedvenceim, az üvegből készült fuvolák. Nem tudom, mennyi időt töltöttem odabenn, de jó sok volt :) Végül aztán nem vettem semmit. Egy kelta hárfa már nem férne bele a csomagomba. De ha lett volna borostyánleveles üveg fuvolájuk, elcsábultam volna... (ez még a Peter & Max utóhatása. Ja igen, kiolvastam. Verhetetlen.)
Visszafelé a zeneboltból betértem még néhány színpompás kicsi üzletbe - az egyikben gyöngyöket árultak, egy másik pedig török bazár volt, egy nagy hangú szőke nénivel, akiről kiderült, hogy ő maga is török, és roppant lelkes lett, amikor megtudta, hogy én meg magyar vagyok. Semmi gyaur kutya meg ilyenek. Brothers and sisters, így nyilatkozott. Szeretnek minket török testvéreink :) És ahogy az lenni szokott, teljesen véletlenül besltált az üzletbe egy félig magyar néni is, úgyhogy leragadtam vagy fél órára magasztalni a magyar mesemondást, meg Naszreddin hodzsát, akit az eladónő széles vigyorral emlegetett, mintha személyes jó barátja lenne. Öröm volt hallani.

Annapolis

Washington, vasárnap, napsütés. Elmentünk kirándulni.
Mivel nem tudtunk megegyezni, Baltimore legyen-e az úticél vagy Annapolis, úgy döntöttünk, lenyomjuk egyben mind a kettőt. Természetesen nem sikerült, mert Annapolisban elkalandoztunk egy kicsit, de azért így is elég mozgalmas napunk volt, és jóleső fáradtsággal tértünk haza...
De ne siessünk ennyire előre.
Annapolis régi (amerikai mértékkel... na jó, ez volt az utolsó eset, hogy kitettem ezt a lábjegyzetet, ezek után mindenki magára vessen), elegáns, és piros-narancs-sárga. Erről főleg a juharfák tehetnek, meg a téglaépületek, meg az utcák vörös kövezete, és a mézszínű őszi napfény.
Első állomásunk a tengerészeti egyetem volt, ahová természetesen csak a történelmi és kulturális érdeklődés vezetett el bennünket, egy csipetnyi építészeti kíváncsisággal fűszerezve, és korántsem a vágy, hogy egyenruhás ifjú kadétokat stírölhessünk a campuson. Áh, dehogy.
Az egyetem egyébként meglepő módon lenn van a kikötőben; a campus két oldalán elsuhanó fehér vitorlákat lehetett megfigyelni, az épületek között pedig fehér sapkás szép sál legényeket és marconán öltözött hölgyeket, akik a dolguk után siettek, vagy fehér nejlonszatyrokat cipeltek haza a 'midshipmen' boltból, melynek ajtajára feketén-fehéren ki volt írva, hogy belépés csak egyenruhában. Eltöprengtünk rajta, milyen lehet teljes puccparádéban ugrani le egy szendvicsért.
A legtöbb nagy épület nyitva állt a látogatók előtt; beosontunk az ebédlőbe, a gigantikus bálterembe és a főépületbe is, ahol régi amerikai csatahajók zászlói és emléktáblái voltak kiállítva, és egy nagy lobogó a bejárattal szemben, 'Don't give up the ship!' felirattal. A legmegdöbbentőbb a sok kicsi fehér tábla volt körben a falakon - minden évfolyamnak volt egy, és rá voltak vésve azoknak a nevei, akik gyakorlatozás közben vagy bevetésben haltak meg. Már a 2000 utáni évfolyamoknál is sok volt a név. Brrr. Ide se küldeném a gyerekem.
A tiszti lakások csinos és Halloweenre kész sora előtt visszasétáltunk a kikötábe, és gyönyörködtünk egy kicsit a vitorlásokban. Remek idő volt, napsütés és jó szél, és alig volt kikötőszag. Nagy volt a tisztaság és a fegyelem.
A kikötőből Annapolis piacterére sétáltunk át, ennivaló után kutatva; kiültünk egy étterem teraszára, és türelmesen vártuk a pincér bácsit, miközben süttetük magunkat az őszi nappal, és hallgattuk a tér végében koncertező amatőr rockbandát. Akik nem voltak a helyzet magaslatán, ami a hangolást illeti, de lelkesedésüket mindenesetre a javukra kell írni.
Fincsi ebéd után visszacaplattunk a kocsihoz, és hazafelé vettük az irányt - kiszámoltuk, hogy ugyancsak elszállt az idő, és nem érné már meg átzúgni Baltimore-ba. Helyette egészen másfajta esti programot szerveztünk: Cinnamóniék bevezettek engem az amerikai könyvesboltozás rejtelmeibe. Ami abból állt, hogy együtt turkáltunk a Borders polcain, majd egy kupac könyvvel együtt leültünk a kávézóba tesztolvasásra, forró csokit iszogattunk, és békésen forgattuk a lapokat másfél órán keresztül. Nyugis és jópofa program volt. Kiolvastam egy rakat képregényt anélkül, hogy fizetnem kellett volna érte.

2009. október 25., vasárnap

Lincoln bácsi esőben

Bár szombat reggel barátságtalan idő volt odakinn, esni nem esett, ezért úgy döntöttem, megemberelem magam, és elgyaloglok végre Washington DC jelképéhez, a Lincoln Emlékműhöz, hogy kipipálhassam a listán, mint más rendes túrista.
Megállapítás:
Ha első kézből, a bőrötökön szeretnétek tapasztalni, milyen lehetett az élet a fénykorát élő Rómában, sürgősen váltsátok vissza azt az olasz repjegyet, és gyertek Washingtonba.
Nem viccelek.
Napok óta motoszkál már a fejemben a gondolat, hogy ez a város nagyon sokban hasonlít az egykori Rómára: gigantikus, zsúfolt, nemzetközi, ugyanakkor lenyűgöző is, helyenként szép, mindenképpen fontos, és úgy tűnik, az utak többsége ide vezet. A déja vu-nek az utolsó lökést viszont mindenképpen az emlékművek adták meg.
A Smithsoniantől gyalogoltam kifelé; először elsétáltam az óriási obeliszk (a Washington-emlékmű) mellett, átvágtam a World War II emlékművön ahol veteránok piros-kék pólós seregei fényképezkedtek a szökőkutak körül ("Ha ezt el tudod olvasni, köszönd meg egy tanárnak. Ha angolul tudod elolvasni, köszönd meg egy veteránnak." Ez egy külföldi számára külön vicces...). Ezek után végigsétáltam a hosszú medence mentén, szemeimet a túloldalon magasodó Lincoln-emlékműre függesztve, amikor is dobszó és zene ütötte meg a fülemet. A medence végén a lépcsősor tövében kisebb fesztivál bontakozott ki.
A koreaiak Dokdo-napot tartottak. Mint azt hamarosan megtudtuk a szórólapokból és a kvízekből, Dokdo egy picike sziget valahol Dél-Korea partjainál, népessége egy fő plusz a koreai parti őrség, és Japán felől nem is látható. Itt már sejtettem, hogy politika van a dologban, de mivel maguk a koreai rendezők elég vidáman álltak a dologhoz, letelepedtem a lépcsőkre fújni egyet, és nézni a műsort. Először dobolást hallottunk (és láttunk) egy baltimore-i csapat előadásában, ami mindenkit ütemes tapsra és éljenzésre késztetett; utána pedig egy helyi taekwondo-csapat bemutatóját, ami egészen odaszegezett a lépcsőhöz. Pici gyerekektől felnőtt mesterekig volt ott mindenki, és pontosan tudták, hogyan kell egy harcművészeti bemutatüt látványossá tenni. Majd' egy órán keresztül legeltettem rajtuk a szemeimet, mire sikerült meggyőznöm magam, hogy Korea szép meg jó, de ha már itt vagyok, csak meg kéne nézni Lincoln bácsit is. Felkapaszkodtam hát a lépcsőkön az emlékműhöz.
Kísértetiesen Róma-hangulatom lett. Az épület maga gigantikus volt, nyomasztó, hófehér, és szándékosan ókori jellegű; az oszlopok mögötti árnyékban pedig ott trónolt az Elnök úr, unott arccal tekintve az alatta zsibongó tömegre. Mert tömeg, az aztán volt, és valójában ez volt az, ami az egész helyet időutazás-szerűvé tette. Soknyelvű, sokszínű, sokszagú forgatag volt, villogó vakukkal, meg néhány elárvult biztonsági őr. Kb. két percet töltöttem az emlékműben, azután úgy döntöttem, ennyi bőven elég is volt.
A medence felénél kapott el a zuhé. Fedezéket keresni esélyem sem volt; minden talpalatnyi hely foglalt volt már az emlékművek alatt, és mire odaértem, már úgyis mindegy volt. Igy hát visszasétáltam a szakadó monszunesőben a metróig - ekkor már folyt a víz a kabátomból - és hazatértem megszáradni. Az este hátralévő részét társasjátékkal, beszélgetéssel és filmezéssel töltöttük, Cinnamóni remek sült almáit majszolva.

Egy nap az állatkertben, egy nap a bazárban

Pénteken a nemzeti ünnep örömére munkaszünet volt a nagykövetségen. A munkaszünet örömére pedig közös programot szerveztünk Cinnamónival. Béla, aki még a szabadnapokon is lelkiismeretesen elfoglalja magát a munkájával, kirakott minket valahol a belvárosban, hogy menjünk és csatangoljunk - mi pedig pontosan ezt tettük.
Első utunk as Adams Morgan nevű városrészbe vezetett, ami tulajdonképpen egy rikító házakkal teli utca, melyet az etnikai sokszínűség ünneplésének szenteltek. Ebből kifolyólag a világ legtöbb nemzete képviselteti itt magát étterem avagy bazár formájában: perui étterem, tibeti étterem, etióp étterem (poénokat tartsátok meg magatoknak), afrikai bazár (soksoksok hátborzongató maszkkal és gyönyörű griot hangszerekkel), ázsiai bazár (szééép színes ruhák!) és így tovább. Legalább egy órát töltöttünk vidám böngészéssel a különböző üzletekben és az éttermek előtt, próbálva megtippelni, melyik étel miből készül.
Amikor végigértünk az utcán, visszafordultunk az ellnkező irányba; átvágtunk egy dél-amerikai ételeket áruló kis piacon, és visszatértünk Amerikába. (Érdekes módon a magyar étterem egyike volt azon kevés országoknak, akik nem voltak jelen Adams Morgan-ben. Cinnamóniék szerint egész Washingtonban nincs egy szál se. Milyen kár.)

A délután hátralévő részét az állatkertben töltöttük (mert ott még nem jártam, és mert gyalogolható távolságra voltunk tőle). Először is meg kellett csodálni a pandákat, amiket fél órán át kerestünk gyönyörű kínai stílusú kifutójukban, mire kiderült, hogy a fedett térben kajálnak, üveg mögött. Nagyon híres pandák, már szaporodtak is egyszer, miután megfelelő mennyiségű panda-szexvideót nézetett velük az állatkert személyzete.
Láttunk még sok egyéb érdekes lényt is, pl. békésen szunyáló vidrát, ellenszenves halászmacskát, unott gepárdot, és hallottuk az elefántokat is, bár a kifutójukat épp két sárgasapkás építőmunkás foglalta el. Általánosságban véve azt hiszem, a 'temporarily off exhibition' a legjobban szaporítható lény az állatkertben. A ketrecek többségében lakott egy ilyen.
A legtöbb időt a kisemlősházban töltöttük, ahol külöféle cuki dolgokat lehetett látni; úgy tűnt, néhány állat jobban sokasodik, mint a pandák, mert kiírásra való tekintet nélkül minden ketrecben volt legalább kettő kicsi sárga pincsimajom, meg egy csomó elefántcickány, akiket egyöntetűen megszavaztunk az állatkert sztárjainak (de csak mert nem volt törpeszarvas, természetesen).
Négykor aztán, mielőtt a nagyemlősökhöz elértünk volna, ránk zárták az egész kócerájt, mert esti Halloween-program volt készülöőben. Ez aztán rögtön fényt derített arra a rejtélyre is, hogy miért álltak az utak mentén mindenféle csontvázak, sírkövek és óriási, lila pókok, kicsi narancssárga BOO feliratokkal körbeszurkálva. Ha majd le lesznek töltve a fényképeim, rakok fel belőlük a blogra. A csontvázakból álló szülinapi zsúr pl. enyhén szólva morbid volt. Fura népség ez az amerikai...

Október 23. a nagykövetségen

Már egy hete készültünk rá (sőt, a követség személyzete nyilván sokkal hosszabb ideje - az egész rendezvény rengeteg aprólékos szervezést igényelt, amiből a mezei halandó és mesemondó nem sokat tapasztal, de nagyonis meglátszik a végeredményen). Kedden este levetítettük a követségen a Szabadság vihara című filmet, és beharangoztuk, hogy jövő kedden a Szabadság, szerelem is terítékre kerül. Nem voltak jelen túl sokan, de akik ott voltak, azokat egészen megütötte a történet, és egy hölgy a film után sokáig mondogatta mennyire lenyűgözte az egész. Örültünk neki.
Csütörtök estére aztán mindenki puccba vágta magát; Laura (a követség gyakornoka), Béla és a többiek az egész napot a fotókiállítás felállításával töltötték, és meg is lett az eredménye. A kiállítás egy amerikai úriember fényképeiből állt, aki az '56-os forradalom idején az Ausztriából Amerikába menekülő magyarok utazását követte nyomon és dokumentálta. Volt szerencsém személyesen találkozni vele - rengeteg érdekes dolgot mesélt. Néhányat közülük személyesen élt át, másokat a menekültek osztottak meg vele. Vidám, közvetlen bácsi volt. A fotók pedig nagyon szépek és beszédesek.
Mire kinyitottuk a kapukat, odakinn az egész utcán kíyózott a sor. Csatlakoztam Cinnamónihoz és a többiekhez a fogadópultnál, ahol egyenként pipálták ki a listán a vednégek neveit. Roppantul élveztem a dolgot. Volt ott mindenféle diplomata a világ összes sarkából, mindenféle rangban és beosztásban; katonák egyenruhában és tucatnyi rangjelzéssel, attasék és egyéb fontos személyek makulátlan öltönyben, hölgyek drága ruhákban, amerikai magyarok nemzeti színű kitűzővel, félénken pislogó gyerekek, tucatnyi nyelv és számtalan nemzet. Utólag megtudtuk, hogy az idei ünnepség a követség eddigi legnagyobb rendezvényének bizonyult: körülbelül négyszáz ember zsúfolódott össze a nem-is-olyan-nagy nagyteremben és a teraszon (a jó időre való tekintettel). Óriási volt a tömeg. Elénekeltük a magyar és az amerikai himnuszt; a Nagykövet úr beszédet mondott, meg még néhányan mások is (ezekről sajnos lemaradtam, mert még mindig kinn ültem az előtérben, és leplezetlen kíváncsisággal lestem a későn érkezőket). A beszédek elhangzása után kitakarták a tálakat, és megkezdődött az állófogadás. Az emberek udvariasan beszélgettek, mosolyogtak, fel-alá cirkáltak tálakat és poharakat egyensúlyozva a tenyerükön; bemutatkoztak és ismerkedtek, és egyáltalában azt tették, amit a diplomaták tenni szoktak.
Részemről leginkább a kajával foglaltam el magam, és az előtérben összeverődött kisebb csapattal; nem vagyok egy könnyen megfélemlíhető alkat, de a duruzsoló tömeg odabenn elbizonytalanított egy kicsit. Azután egyszercsak valaki a nevemet mondta, és szóltak, hogy van odabenn egy úriember, aki engem keres - egy katonai egyenruhás, fiatalabb úr volt a német követség képviseletében, akiről kiderült, hogy (egyenruha nélkül, apai minőségében) ott volt a Strathmore-ban a mesélésemen, és el akarta mondani, mennyire élvezte az előadást, és hogy a gyerekei teljes extázisban voltak tőle, és még otthon is azóta azt emlegetik. Egy bájos hölgy, aki nyilván a feleség volt, mosolyogva mondta, hogy a lánya el is tudta mondani a meséket fejből, pedig annyira még nem tud jól angolul.
Na kérem, ez dicséret volt.
Az este hosszúra nyúlt; néhány vendég sokáig időzött a nagyteremben, és mire az étel (a követség szakácsa előtt le minden kalappal, nyamm) utolsó morzsája is elfogyott, már csak mi voltunk ott, a személyzet (és a mesemondó). Az egész heti tervezés, szervezés, készülődés és az egész estés vendéglátás mindenkiből kivette ereje legjavát. Aznap este a követség személyzete a jól végzett munka örömével ájult bele az ágyba.
Mondja még valaki, hogy a könnyed tárasági csevely és az állófogadás nem kőkemény meló.

2009. október 22., csütörtök

Smithsonian, negyedik kör - Repülő kütyük

Ééés, elértem a mai napig. Dobpergés, dobpergés.

Ma a Repülési és Űrhajózási Múzeum (blah, de utálok fordítani) volt terítéken. Bár az indiánok tőszomszédságában van, gyökeresen más hangulatot áraszt; hatalmas, modern kinézetű hangár, telis-tele teljes vagy töredékes repülőgépekkel, űrszondákkal, rakétákkal és tulajdonképpen mindennel, ami repül. Egy-két tematikus kiállítástól eltekintve az egész egyetlen nagy tér, mely az első léggömböktől a csillagászatig lefed mindent, ami a repüléssel kapcsolatos. Nekem, mint modern technológia iránt kevésbé érdeklődő személynek, határozottan sok volt egyszerre ennyi repülő ketyere, ám ez cseppet sem lombozott le - remekül elfoglaltam magam olyan érdekes apróságokkal, mint megfogdosható kő a Holdról, mindenféle csillagászati szimulációk, meg az űrállomás lakrésze, amibe be lehetett menni. Maga a kiállított járművek és eszközök mennyisége elképesztő volt, nem beszélve a sok-sok audiovizuális elemről (hű, ezt se könnyű legépelni) és tudományos információról. Azt is meg kell hagyni, hogy legjobban ez a múzeum használta ki a kiállításon belüli filmvetítésből adódó lehetőségeket. Mivel nem értek a repülőgépekez és a csillagáaszthoz, ennél részletesebb beszámolót jelenleg nem tudok fogalmazni. Az biztos, hogy ha kisfiam lesz, egyszer elhozom ide.

2009. október 21., szerda

Smithsonian, harmadik kör - Minden, amit az indiánokról tudni vélsz...

... hülyeség.

Ez a cím virít az Amerikai Indián Múzeum legújabb kiadványán. És igazuk is van :)
Ebből már rögtön ki is találhattátok, mi volt folytatásos múzeumi kalandozásom újabb állomása. Na?

Röviden és tömören azt kell mondanom, hogy az összes Smithsonian-múzeum közül egyértelműen ez viszi el a pálmát. Kívül-belül. Maga az épület egészen lenyűgöző: olyan, mintha egy nagy szikla lenne, lépcsőzetesen kihajló peremmel, ami hűvös árnyékot borít a körülötte lévő térre; egy vízesés is van, és gondosan megkomponált kertek és ligetek, és egy medence. Belül pedig egyetlen hatalmas, nyitott belső tér, kör alakú színpaddal, ahol rendezvényeket lehet tartani, és csigavonalban emelkedő lépcsővel, ami az egye sszintekre vezet. Tágas, barátságos, modern és mégis teljesen má, mint a többi épület. És akkor még nem is beszéltünk a kiállításokról.
Sokakat hallottam már panaszkodni erre a múzeumra - a tanárunk a Trinityn határozottan rossz ötletnek tartotta az építészeti megoldást, és magát a hozzáállást is, amivel az indiánokat bemutatják. Az intézmény ugyanis úgy gondolta, hogy az unalomg ismert régészeti kiállíások helyett inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogyan élnek az indiánok ma, és hogyan viszik tovább a hagyományaikat.
Hát, nem tudom, engem ez legalább annyira érdekelt, mint a régészet. Ha nem jobban.
Minden kiállítás remekül volt elrendezve, éthető volt, követhető, és izgalmas. Én, aki rendszerint átrohan mindenen, ami elsőre nem fogja meg a figyelmét, minden emeleten legalább egy órát bolyongtam, lelkesen nyomogatva az érintőképernyőket, olvasgatva a feliratokat, nézegetve a videókat. Utóbbiakat különösen tudtam értékelni, mert minden nagyobb törzshöz tartozott legalább egy képernyő, amin folyamatosan indián meséket meséltek. Ott is ragadtam midnegyiknél a térdeim körül bóklászó totyisok között. A másik érdekes szekció az a képernyő volt, ahol egy adott kérdésre húsz-egynéhány interjúból vágták össze a válaszokat; indiánok meséltek arról, milyen ma az életük, mit gondolnak a jövőjükről, hogyan viszonyulnak az anyanyelvükhöz stb. Azután ott volt az a kiállítás, ami a gördeszkázásról szólt - a rezervátumokon a fiatalok körében igen népszerű sport, az ügyességről és a kitartásről szól, és a levetített videókon láthattuk, hogy jól is csinálják nagyon :) Fiatal srácokat láttunk hagyományos mintákkal kifestett gördeszkákon mutatványozni. Mondja valaki, hogy a folklór száz éve véget ért :P
Egy szó mint száz, jó hosszan bóklásztam egyik kiállíásból a másikba, és minden pillanatát élveztem. Jóval kevesebben voltak, mint bármelyik másik Smithsonian múzeumban, és ezt egyáltalán nem bántam; nyugis, barátságos hely volt. Lehet, hogy még egyszer visszamegyek. Nevezzetek elfogultnak.

Bóklászás a múltban

(Nocsak, alig két nappal vagyok lemaradva. Elképesztő.)

Mivel múzeumokból rövid idő alatt besokalltam - és még bőven lesz időm, hogy megnézzem a maradékot is - Cinnamóni azt javasolta, a változatosság kedvéért (és a jó idő örömére) menjek inkább várost nézni. És mivel a belvárost már összevissza jártam, ezúttal inkább felkaptam egy buszra, és Washington történelmi negyede, Georgetown felé vettem az irányt.
A 'történelmi' itt is amerikai viszonylatban értendő (néhány épület akár kétszáz éves is lehet!), a hangulat viszont utánozhatatlan. Leszállva a buszról (egy random módon választott megállónál - emlíettem már, hogy leszállásjelző gomb helyett csinos sárga madzagok vannak a buszon, amiket meg kell rántani?) csendes és barátságos környéken találtam magam, melyet apró kertek, téglaházikók, elhagyatott villamossínek és pici templomok alkottak. Néhány utcában még macskakő is volt, és sok kovácsoltvas lépcsőn már ott virított a sütőtök meg a többi Halloween-i dekoráció. A főutcát kicsi boltok szegélyezték, amik árultak az égvilágon mindent, fényképektől szőnyegekig. Találtam egyet, ami első ránézésre egy Halloween-jelmezbolt és egy sex shop kereszteséséből született. No comment. Azután egy sarkon befordulva megláttam egy csinos, sárga cégért, mely egy lámpást és egy baglyot ábrázolt, és tudtam, hogy jó helyen vagyok.
A Lámpás nevű kicsike antikváriumot furcsán mitológiai hangulat lengi körül: a három idős hölgy közül, akik vezetik, az egyik nem lát, a másik nem hall, a harmadik nem beszél. Egy kicsit az Amerikai istenek-ben éreztem magam. Otthonos boltocska volt, bóklásztam is benne sokáig. Amikor végre kikerültem onnan, sorra következtek az egyéb érdekességek - ékszerbolt, ahol apró virágokat és leveleket mintázó ékszereket árultak, és pici teaház, egy kutyaimádók boltja, egy finom illatú papírbolt, egy tenyérjós pavilonja, és így tovább. Mivel buszozni nem volt kedvem, lesétáltam a távolt Georgetownon keresztül a Dupont Circle-ig, és ott szálltam újra metróra, kicsit még álmosan az óvárosi hangulattól. Ideje volt visszatérni a 21. századi Washington DC-be. Egy időre.

A zene az kell

El is felejtettem említeni, hogy néhány napra egy egészen különleges vendégünk is volt: György Ádám, világhíres zongorista, aki koncertezni érkezett Washingtonba, és hozzám hasonlóan Cinnamóniéknál kapott szállást. Vidám, közvetlen, jó fej srác; a tetejébe tehetséges és sikeres is, és járja a világot, és miután találkoztunk és beszélgettünk, igen hamar elszégyelltem magam, hogy nem hallottam még róla. Mert hogy ha valakire, akkor rá nagyon büszkék lehetünk. További infókért csekkoljátok le a honlapját.
Hétfő este koncertet adott a nagykövetségen. Rengetegen eljöttek meghallgatni, és - ha magamtól nem is sejtettem volna - Béla külön felhívta rá a figyelmem, hogy ezt az alkalmat nem lehet kihagyni.
Igaza volt.
Tördelemesen bevallom, hogy utoljára a gimi alatt voltam komolyzenei koncerten, és akkor is azért, mert házhoz hozták az Aporba. Nem mintha lenne ellene kifogásom, sőt. Viszont azok a koncertek mindig teljes zenekarból álltak, és nem egyetlen emberből és egy zongorából. (Húha, kezdem azt érezni, hogy ebből én már nem jövök ki jól...) Nagy lelkesedéssel vártam hát Ádám előadását. Ahogy üdvözlő beszédében a nagykövet úr is megjegyezte, volt idő, amikor az ilyen koncertek képviselték az emberek számára a színvonalas mindennapi szórakozást. Azt hiszem, ez nem változott meg.
Ádám mindenkit elvarázsolt.
Valószínűleg többségben vannak a világban azok, akik nálam jobban tudnak zenei kritikát írni, úgyhogy fel is adom a próbálkozást mindenféle objektív véleménynyilvánításra, és csak annyit mondok, hogy az egész élmény lenyűgöző volt. Ádám olyan könnyűvé és egyszerűvé és barátságossá tette a zenét, hogy mindenki felolvadt benne; magával sodorta a hallgatóságot, és - ahogyan a régi muzsikusok a legendákban - megnevettetett, megríkatott és elringatott minket. És az a legjobb az egészben, hogy lászott rajta, hogy örömét leli benne. Jó volt nézni az arcát, miközben játszott. Mosolygott végig.
Természetesen többször visszatapsoltuk, és ennek örömére kaptunk is ráadást; a magyarok büszkék voltak, hogy lám, kicsi országunknak ilyen szülötte is van, a nem-magyarok meg minden bizonnyal irigykedtek ránk.
A koncertet fogadás követte. Kicsit még mindenki elvarázsolt volt a zenétől...

Smithsonian, második kör - Természet

Az amerikai történelem után az amerikai tudomány volt terítéken: elmentem a Smithsonian Természettudományi Múzeumba.
Először is, sokkal jobban tetszett, mint a másik. Nem csak azért, mert egy emeletnyi csillogó drágakő meg egy csomó dinoszaurusz-csontváz mindenkiből kihozza a gyereket, hanem azért is, mert szerintem jobban volt felépítve az egész. Nagyobbak és összefüggőbbek voltak a kiállítások, és sok volt az interaktív felület, ami tulajdonképpen tapizható képernyőt jelent, és meg is tapiztam mindet szorgalmasan. Lehetett saját meteor-becsapódást modellezni, meg virtuális vulkánkitörést, meg interjúkat nézi okos emberekkel, sőt, az ásványkiállításban megfogdoshatott az ember lánya egy hatalmas tömb ametisztet is. Nagyon tudam értékelni a "Please touch" feliratú táblákat :)
Volt egy időszakos kiállítás is a fizikai antropológiáról és a csonttani kutatásokról, amiket Bones és társai végeznek midnenféle temetők lakóin. Felfrissítettem kissé megkopott ismereteimet, készülvén a téli antro-vizsgára.
Amióta elvégeztem tavaly a Trinityn a muzeológia-kurzust, más szemmel nézek a kiállításokra; észrevesz az ember olyan apró trükköket és/vagy szervezési hibákat, amik egy látogató számára kedvessé vagy ellenszenvessé teszik a múzeumot. Persze sohasem lehet minden igényt kielégíteni, de itt azért elég jó volt az arány.
Aki látta az Éjszaka a múzeumban című alkotást, annak mondom, hogy ez az a múzeum. De nem is úgy néz ki. Bár a T-rex az megvan.
Összességében nézve nagyon vidám délutánt töltöttem a tudomány fellegvárában, és választ kaptam rengeteg komoly, alaposabb megfontolást igénylő kérdésre.
Na jó, valójában csak tetszettek a drágakövek.

A halhatatlan királyfi debütál

Ha az interjú nem lett volna elég, ott volt még a nap fő eseménye: újabb fellépés, ezúttal egy iskolában.
Harminc-egynéhány gyereket tereltek be a színházterembe - tíz-tizenegy évesek voltak, vidámak, kíváncsiak és beszélgetősek. Szeretem, amikor fellépés előtt van alkalmam megismerkedni a közönségemmel; míg a háttérben a mikrofonnal meg az előkészületekkel szöszöltek, a gyerekek tudni szerették volna, mire számítsanak, így aztán beszélgettünk egy kicsit a mesemondásról. Teljesen lázba hozta őket a dolog.
Iskolája válogatja, mennyire hangos vagy halk egy közönség; ez a kis csapat a legjobbak közé tartozott. Nem voltak rakoncátlanok vagy zajosak, de mindenre reagáltak, hanggal, tapssal, csodálkozó kiáltásokkal és kedves kis megjegyzésekkel; szívvel-lélekkel benne voltak a mesében. A mikrofont fel se vettem, felesleges lett volna, meg a madzag is rövid volt.
A szokásos bevezető után (Bús Királyfi) lement Princess Hide-and-Seek (amin majdnem megcsüngtem, mert amikor megkérdeztem tőlük, mi lehet egy mindent látó királylány kedvenc játéka, egyöntetűen közölték, hogy 'I spy', amiről fogalmam sincs, micsoda :), és megint csak nem hozott szégyent a magyarokra. Nagyon okos kis csapat volt, előre kitalálták a rózsás trükköt, így a mesét gyakorlatilag közösen fejeztük be :)
És mivel olyan kedvem volt, és mert a mesecserén már felavattam egyszer, hát elmeséltem nekik a Halhatatlanságra vágyó királyfi történetét. És örömmel tapasztaltam, hogy gyerekeknél is működik, sőt. Egyes jelenetek zajos tetszést (avagy nemtetszést, a királyfi buta döntései esetében) arattak, és az utolsó Halál vs Királyfi versenyfutást egy emberként szurkolták végig. Ez a mese is be fog kerülni az állandó repertoárba.
Miután vége lett a fellépésnek, végre időnk volt reggelizni is; és mivel még mindig nem múlt el dél, maradt egy egész délutánom, hogy - kótyagosan a tánctól, a nemalvástól és a mesemondás utáni maradék lelkesedéstől - ismét felfedeznivaló után nézzek.

Egy interjú története

Miután széttáncoltuk a cipellőinket Glen Echo-ban, hajnali felkelés következett: Béla interjúra fuvarozott engem a svéd nagykövetségre. Még sötét volt, amikr elindultunk, úgyhogy megcsodálhattam Washington hajnal előtti fényeit és lényeit, és a zöld csíkot a folyóparton a víz felett.
A svéd követség (nem írtam én már arról a helyről?... miért nem?... ja, de írtam. Csak nem az épületről. Pedig nagyon csini hely, a folyóparton áll, és az IKEA tervezte, ami nem azt jelenti, hogy ha bevágod az ajtót, összecsukódik, hanem azt, hogy szellős meg modern meg főleg fából van, díszmedencével meg üveg falakkal). Öhm, mit is....? Ja, igen. Szóval a svéd követségen már zajlott az élet: Holly Morris, a Fox TV reggeli műsorvezetője stábostul garázdálkodott már a helyszínen, és a fesztivál egyes résztvevőit interjúvolta.
Ha olyan sorozat-junkie-k vagytok, mint én, és láttatok már filmet, ami a híradózás/tévézés kulisszatitkairól szól, akkor elmondom, hogy ez pont olyan volt. Holly, aki szőke, energikus és profi, egy nagy doboz reggeli kávéval mászkált fel és alá, és az asszisztensével karöltve próbálta a sokféle szaladgáló művészt valami szervezett egészbe foglalni. Eleve úgy kezdődtünk, mint egy rossz vicc: a francia bűvész, az osztrák operaénekes és a magyar mesemondó besétál a svéd követségre...
Béla, aki szintén nagyon érti a dolgát, előre begyakoroltatta velem, mit szeretnék mondani, mert egy ilyen műsorban csak pár mondatra van idő, és azoknak aztán erősnek kell lenniük. Főleg, mert élőben ment az egész, és közben ötmillió dolog vonta el az ember figyelmét: a háttérben éneklő és bábozó bolgár csapat, a körülöttünk álldogáló emberek, és persze a kamera. Amikor Holly társalogni kezdett a többiekkel, én jóhiszeműen azt hittem, még csak előzetes beszélgetés zajlik; mire leesett, hogy ez már az élő adás, én következtem, és a hölgyemény mosolygva tartotta az orrom alá a mikrofont. Minden hálám Béláé, hogy felkészített :)
A végeredményt ti magatok is láthatjátok, ezen a linken.
Mire észbe kaptam, már túl is voltunk az egészen, a szőke ciklon pörgött tovább, mi pedig elballagtunk a napfelkeltébe.

Széttáncolt cipellők 2 - A visszatérés

Amikor kiderült, hogy megint Nyugatnak fordítom a hajó orrát, első dolgom volt rácsatlakozni a Nagy Pókáhlóra, és megnézni, divat-e DC környékén is a kontratánc. És képzeljétek, divat :) Le is tettem magamnak a nagyesküt két hónappal ezelőtt, hogy nem megyek addig haza, amíg nem táncoltam egyet. Legalább.
Igy esett, hogy vasárnap este Cinnamóni meg én felöltöttük a Hamupipőke-ruhát, és elindultunk mulatni.
Washington környékén a kontratáncos összejöveteleket egy Glen Echo Park nevezetű helyen tartják - amiről hosszas éjjeli buszozás és némi bóklászás után közelebbi ránézésre kiderült, hogy valójában egy elhagyatott volt vidámpark. Romantikus és kísérteties helyszín, főleg sötétedés után; amikor beléptünk a park területére, már hallani lehetett a zenét, és a sötét épületek között a volt dozsem-pálya ablakai világoltak elő barátságosan. Az utolsó pillanatban érkeztünk: annyi időnk volt csak, hogy lerúgjuk a csizmát, felvegyük a cipellőt, és beálljunk a sorba, már kezdődött is a tánc. A táncmester egy fiatal, mosolygós fickó volt, keménykalapban és mellényben, a zenekar pedig vidám volt és lendületes, és voltak benne olyan jó dolgok is, mint szaxofon és trombita. Kicsit jazzesre vették a figurát, ami alaposan feldobta az amúgy is remek hangulatot.

Mindaz, amit tavaly írtam a kontratáncról, továbbra is tartja magát.

El sem tudjátok képzelni, milyen nagy élmény volt újból táncolni. Az az igazi, vegytiszta lelkesedés ömlött végig rajtam, amikor kalapál a szíved, és elkönnyesednek a szemeid, és hangosan nevetsz, egyszerűen mert jó kedved van, és úgy táncolsz, hogy a lábaid alig érik a földet, és fogalmad sincs, hány óra van, és nem is érdekel. Az emberek pedig, akik száznál is többen voltak a pavilonban, ugyanazzal a közvetlenséggel és őszinte lelkesedéssel álltak hozzá a tánchoz, mint akikkel korábban találkoztam. Sohasem kellett párt keresni, mindig sorban állt már a következő; nem volt suta toporgás és három lépés távolság, hanem aki elkapott, az pörgetett is rögtön, úgy, hogy rábízhattad magad, és mindenki nevetett. A táncok pedig hihetetlenül jók voltak - a táncmester is, becsületére legyen mondva - nem túl bonyolutltak, ellenben nagyon ötletesek, és volt bennük minden, ami egy jó tánchoz kell: sok párcsere, sok pörgés, földet rengető toppantások, és természetesen gypsy minden mennyiségben. Több, mint két órát roptuk megállás nélkül - a tánc maga jüval tovább tartott volna, de sajnos el kellett érnünk az utolsó buszt haza. A két óra alatt szerintem az égvilágon mindenkivel táncoltunk, aki a teremben tartózkodott, sokaknak be is mutatkoztunk; pont a félidős szünetnél járt le az időnk, úgyhogy keringőztünk még egy kicsit, majd beálltunk a második félidő nyitótáncába, mert nem tudtuk megállni, ebből következően futtában váltottunk cipőt, és már a kabátot rongáattuk magunkra miközben több csalódott úriembernek is el kellett magyaráznunk, hogy sajna menni kell, és azután letettük az üvegcipőt a lépcsőre, és rohantunk, hogy elérjük a buszt, mielőtt éjfélt üt a toronyóra.
(A busz természetesen nem jött, ami az amcsi buszok jó szokása, tehát risztanunk kellett Bélát, csillogó páncélos lovagunkat, aki jött és megmentett minket)

Jó volt látni, hogy Cinnamóni mennyire jól érezte magát. Bár ő most először találkozott élőben ezzel a műfajjal, nagyon hamar beletanult, és mindenkit levett a lábáról, aki szembe jött vele a sorban. És mosolygott, mint a piros alma. Rokon lélek.
Ő is írt a táncról, olvassátok el!

Azt hiszem, ez a két óra tánc megint feltöltött életkedvvel avagy Káprázattal (avagy nevezéttek, aminek tetszik) két évre előre. Remélem, a hétvégén repetázunk még :)

Aaaand, swing your partner!

A Tarkabarka Hölgy és a FOX

Hétfő reggel. Interjú. Rohannom kell. Majd írok.

ADDIG NÉZZÉTEK MEG :)

És itt van Béla blogja ugyanerről.

Még 15 másodperc hírnév.

2009. október 20., kedd

Fantom Comics

Két évvel azután, hogy először tettem a lábam az Újvilág földjére, végre teljessé és tökéletessé vált számomra a nagybetűs Amerika-élmény:
Elmentem képregényboltba.

A Fantom Comics nevezetű barátságos, picike bolt a Union Station bevásárlósorának részét képezi (ahol egyébként sok már érdekes dologra is bukkanhat az ember a kanyargó csigalépcsők és a miniatűr kirakatok között, amik a központi csarnokot szegélyezik. A szokásos gigantikus arányok társulnak egy bazár hangulatával). Csak hogy értsétek, mire a nagy felhajtás: Sziasztok, Csenge vagyok (kórus: "Szia Csengeee!"), 23 éves, és szeretek képregényeket olvasni. (Taps.)
Másodszor pedig, tisztelegni kell Sheldon Cooper és társai előtt. Ha szerda, akkor új képregény - nap.
(Tudom, hogy vasárnap volt. Pssszt.)

(Az alábbiakat mindenki csak a saját felelősségére olvashatja. A kockulás súlyosan károsíthatja ön és környezete egészségét. Ne mondjátok, hogy nem szóltam előre.)

Vigyorogtam, mint a tejbetök. Egyszerűségében felemelő élmény volt polcról levenni a képregényt ahelyett, hogy a hülye kék csíkot kéne figyelni a képernyőn.
*ártatlan fütyörészés*
Valójában persze nem polcról volt szó, hanem egy sorozatnyi zsebről, amikben az újonnan érkezett kötetek díszelegtek, takaros ábécésorrendben. Valójában minden takaros ábécésorrendben volt az egész voltban, meg méret szerint, meg színek szerint, meg egyáltalán, kedvenc fizikusunk büszke lenne rájuk. A pult mögött egy fiatal srác álldogált. Úgy tettem, mint aki nagyon érti a dolgát. Azután elszörnyedve döbbentem rá, hogy értem is. A vég kezdete.
Mivel az ilyen nagy eseményeket megfelelően dokumentálni is illik, természetesen nem jöttem el üres kézzel; hosszas bogarászás után vidáman fedeztem fel ehavi Fables és House of Mystery - adagomat az újdonságok között. Miután elkötelezett Vertigo-drukker énemet ily módon sikerült jó kedvre hangolnom, úgy döntöttem, ideje tisztelegni a Marvel csapatának is, és mivel a húsz-harminc szálon futó X-men spagettit még nem sikerült kibogoznom, beszereztem az új Runawayst, mint második befutót. Az a jó a képregényben, hogy olcsó.
Időközben egy anyuka is betévedt a boltba, magával hurcolva öt-hat éves kisfiát, akinek megfelelő esti olvasmányt keresett. Nem volt éppen a helyzet magaslatán - egyértelmű volt, hogy ha bármelyiket megveszi azok közül, amiket leemelt a polcról, akkor a kissrácnak nagyon tanulságos estéje lesz. Kuncogtam egy sort az 'esti képregény' fogalmán. Nesze neked, esti mese. Az eladó srác szája sarka is rángatózott kissé, amikor a néni megkérdezte, való-e Deadpool egy hatévesnek - hát, a humora mindenképp csak fejlődhet tőle, ha maga a gyerek meg is áll a fejlődésben...
(Lábjegyzet azoknak, akik látták az új Rozsomák-filmet: a két karddal hadonászó fickóról van szó)
Csak hogy megvillantsam, milyen művelt is vagyok valójában, fizetésnél megkérdeztem az eladót, kijött-e már az új Fables regény. Nemleges választ kaptam.
Beolvadtam. Elképesztő.

RÁADÁS:

Bár a könyv- és filmkritika nem az én műfajom, itt nem tudom megállni, hogy ne írjak egy-két sort a fent említett regényről. Mert hogy megjelent ám. A múlt héten.
A címe Peter & Max, és a Fables kiváló hagyományai szerint sok sok klasszikus mesét gyúr egybe, és helyezi át vagányul a modern világba, ezúttal elenyészően kevés rajzzal, viszont 400 oldalon. Már a borítója is gyönyörű! (Nézzétek meg) Nem beszélve arról, hogy az egész kötetnek barátságosan csapzott kinézete van, a lapok direkt nincsenek élre vágva (vagy valaki a nyomdában nagyon elrontott valamit...).
Elfogult vagyok a Patkányfogó-legendával kapcsolatban, de ha valakinek a karmai között biztonságban érzem a sztorit, akkor az Bill Willingham. Egy könyvesboltban sikerült tegnap beszereznem a kötetet, és azóta hurcolászom magammal mindenhová. Merje még mondani valaki, hogy a képregény nem művészet, amikor ilyen sztorik vannak mögötte! És úgy tűnik, a szerző a kétsorosnál hosszabb szövegben is remekül megállja a helyét. A többiről majd akkor nyilatkozom, ha elértem a hátsó borítóig.

Smithsonian, első kör - Történelem

Nocsak, alig három nappal vagyok lemaradva. Meg se fog kottyanni.
Hol is tartottunk?
Ja igen, vasárnap reggel.

Mivel vasárnapra nem volt tervezve fellépés, nyakamba vettem a várost, pontosabban a metrót, és nekiálltam, hogy kipipáljam a turisták számára kötelező látnivalók listáján azon pontokat, amelyek érdekeltek is. És mivel az idő még mindig nem volt túl barátságos, fedett pályás programot szerveztem: elmentem megnézni az Amerikai Történelem Múzeumát.
Az első jó pont: errefelé minden múzeum ingyenes. És a ruhatár se kötelező.
Továbbá: félretéve minden az amerika történelem hosszára vonatkozó szellemes és roppant elcsépelt megjegyzést, azt kell mondanom, érdekes egy élmény volt. A múzeum valójában sok pici kiállításból áll össze, amik királyoktól káposztákig terjednek, képletesen értve persze, mert előbbiből túl kevés, utóbbiból túl sok van ideát. A közelekedési részleg tetszett a legjobban, volt sok régi autó, egy gőzmozdony, egy fél villamos, meg egy nagyon mókás videó, amit többször is végignéztem - amerikai filmekből vágták össze az autókra vonatkozó jeleneteket pörgős egymásutánban (kuncogásra készteti az embert, hány jelenetben hangzott el a hangosfilm feltalálása óta, hogy "kövesse azt a kocsit!") Az interktív dolgokat mind kipróbáltam, megpörgettem, megtapogattam és megnyomkodtam - jó sok volt belőlük. Dorothy piros cipői is mély benyomást keltettek.
Az Amerika háborúi (A Szabadság ára) névre keresztelt kiállítást vegyes érzelmekkel néztem végig; nem mintha érzékenyen érintene a téma, maga a rendezés volt nyomasztó. És sötét. Ötször tévedtem el benne, és valahogy minden út a polgárháborúhoz tűnt vezetni. Javukra legyen írva, elfogulatlan volt (a címadást leszámítva, persze), viszont meg sem fogott annyira.
Hosszas és színes bóklászás után ott kötöttem ki, ahol minden lelkiismeretes múzeumlátogató: a múzeumboltban. Szilárd meggyőződésem, hogy a legtöbb világhíres gyűjtemény boltjai önmagukban is megérnek egy misét - az emberi találékonyságnak és szarka-szellemnek állítanak dicső emléket. Borzalmas árakon. De nézni, azt ingyen is lehet.
Amerikai történelem, csekk. Itt volt az ideje, hogy adjunk az amerikai kutlúrának is.
Annak viszont külön postot nyitok.

2009. október 19., hétfő

Mesék az éjszakában

És a fentiekkel (avagy lentiekkel) a szombati nap még messze nem ért véget. Miután a vigasztalan szürke esőben visszadöcögtünk a városba, részemről következett egy gyors ruhacsere (ázottból szárazba), és már úton is voltam a metróállomás felé.
Ahol vártak rám.

Sok dolgot hiányolok nagyon, amióta hazaköltöztem a Trinityről, de még ezen a szép hosszú listán is magas helyet foglalnak el a rendszeres mesemondó összejövetelek (és egyáltalán, a többi mesemondó jelenlétének és elérhetőségének ténye). Amikor kiderült, hogy visszatérek (*Terminátoros aláfestő zene*), rögtön szóltam is a helyieknek, hogy ugyan már, csipogjanak, ha léteznek, és esetleg gyűlni terveznek az adott három hét folyamán. És csipogtak.
Így történt, hogy azon a bizonyos szombat estén Jane Dorfman értem jött a metróállomáshoz, és három év szorgos levelezés után végre találkoztunk személyesen is. A többi már a szokásos (és részemről erősen nosztalgikus) módon zajlott: bevágtuk magunkat a kocsiba, és egy rövid kitérővel - melynek során Bill, egy szabadnapos Télapó is csatlakozott hozzánk - útnak indultuk a mesecserére. (Okéoké, hatkor keltem, és nem jut jobb fordítás az eszembe. Story swap. Na bumm.)
Az egész kaland a megszokott módon zajlott, és nem is lehetett volna jobb: barátságos kis házikó a külvárosok valamelyikében, az ajtóban mosolygó házigazdák, az otthonos nappaliban körbe zsúfolt székek, sámlik és fotelek, a konyhában sok házi sütemény és több doboz tea, és természetesen egy szép nagy csapat vidáman beszélgető mesemondó. Ellouise tárt karokkal fogadott - vele kétszer is találkoztam már, egyszer a fesztiválon, egyszer meg a tengerparti műhelyben, ha emlékeztek még rá. Általánosságban véve az egész este a déli akcentus jegyében zajlott, amit mostanában úgy szívok magamba, mint más a kábítószert: ha az ember egyszer megkósolta, nehéz letenni :) És mivel Virginiában már határozottan Délen járunk, volt is belőle bőven. Bill megpróbált az appalache-i tájszólásra okítani, és tanultam néhány hasznos kifejezést, aminek kb. annyi köze van az angol nyelvhez, mint lónak a hátúszáshoz, és épp ez benne a jó. (Btw aki szeretne igen fincsi tennessee-i kiejtést hallani, nézze meg Becstelen Brigantikat ;)
A mesék szintén nagyon élvezetesek voltak, és jókat nevettünk közben; beszélgettünk mindenféle utazásokról (pl. Rómáról), vicceket mondtunk egymásnak, és elmeséltem a Halhatatlanságra vágyó királyfi történetét. Osztatlan sikert aratott. Különösen azért, mert a sok hasonló történet közül a miénk az egyetlen, ami jó véget ér :) Éljen a hungaro-optimizmus! Rájöttem, hogy ez valójában egy nagyon klassz történet. Különösen a sassá változó királykisasszony. Még akkor is, ha a harcegről végül is lemarad.
Jane a grabancunknál fogva rángatott ki minet a jeges éjjeli esőbe 11 után, hogy még nagyjából emberi időben ágyban legyek.
Megérte.

Szorgalmas szombat

Szombat reggel a Strathmore-ban kezdtünk, ami egy nagyon csini művelődési központ egy régi birtokon Washington külvárosában (már amennyire itt bármit is kül- meg belvárosnak lehet nevezni). Egy hatalmas nagy, hiper-szuper-modern koncertteremből áll, meg egy kúriából - ez utóbbi volt fellépésem színhelye. Nagyon csinos belső tér, fa borítású (amikor az épület zárda volt, kápolnaként működött), zongora meg hangosítás meg minden. Húsz-harminc ember gyűlt össze, főleg gyerekek a szüleikkel. Nagyon kedves közönség voltak, és mivel ezúttal nem volt tömeg és színpad, a mikrofon sem akadályozta meg őket abban, hogy hozzátegyék a sztorihoz a saját kis véleményüket. Ennek örömére felavattam a Jégország királyát, és sikeres volt; lement a mindent látó királylány is, természetesen (azt hiszem, ő az idei évad sztárja), és Gyöngyvirág Palkó, aki egy kissé talán bonyolult volt a kölyköknek, ám a végén a katarzis (és a hétlábú paripa) kárpótolt mindenért. És mivel nyaggattak a végén, hogy hogyan is dolgozik egy mesemondó, meg hogy honnan jönnek a mesék, elmondtam nekik a mesét a három báburól, és erre mondják, hogy a megfelelő mesejó időben jó helyen :)

Innen aztán egyenest átrobogtunk a wahsingtoni kikötőbe, ahol a Gyerekmúzeum áll (vagyis állni fog, mert még csak egy bemutató tér van készen belőle, meg egy csinos üres placc amit mi parkolónak néztünk). Egy kicsi, paravánokkal elválasztott teremben gyerkek tucatjai tomboltak, életkorra való tekintet nélkül; főleg picik voltak, így aztán a magyar népi nemzeti büszkeséget sutba kellett dobni, hogy megfogjam a figyelmület. Visszatértem a jól bevált sztorikhoz, és nagyot taroltam velük :) Jó, azért itt is megvoltak a garabnciások, Jégország (a kissrácok nagyon kreatívak voltak ez utóbbival kapcsolatban - elragadta a fantáziájukat :) meg a hercegnő is, sőt, mivel két magyar család is tiszteletét tette (csak miattam autóztak fel idáig), műsor után meséltem egyet magyarul is, hadd örüljenek a pici kétnyelvű lurkók.

Folyt. köv.

2009. október 18., vasárnap

45 perc hírnév

Az utóbbi napokban nem azért hallgattam mélységesen, mert nem történt semmi, hanem azért, mert pont ellenkezőleg. Bezony.
Hát, kezdjük akkor talán az elejéről.

Kennedy Center, péntek este. Nem tudom a fejemből kivakarni a gondolatot, hogy az amcsik valójában rómaiak, akik túl messzire kóricáltak el Itáliából. Minden épületben ugyanaz a barátságos megalománia köszön vissza, amit a régész leány már megszokott a Colosseum meg a Pantheon környékén. A Kennedy Center sem kivétel - Washington DC igazán csini kis művelődési házat rittyentett ide a folyópartra. Vörös szőnyeg, zászlók, csillárok amik egy nagyobb költségvetésű akciófilmben agyon tudnák csapni Godzillát.
Viccet félretéve, lenyűgöző egy épület - belülről különösen. A Millennium Stage a bejárati folyosó végén van; valójában két egyforma színpad áll a folyosó két végén egymással szemben, és az épület kapacitásáról elég sokat elárul, hogy a két színpadon egyszerre lehet koncertezni mindenféle zavaró hangütközés nélkül. Erre kössetek gombot.
Amikor megérkeztünk, egy kedves fiatal stáb fogadott minket; különféle mikrofonokat és madzagokat aggattak rám, hangot próbáltak, kamerákat állítottak be. Mint kiderült, minden fellépést az év 365 napján online lehet nézni a honlapon, sőt, videó is készül; ez már magában lenyűgözött, ám a kegyelemdöfést az adta meg, hogy az előadás után tíz perccel már a kezembe nyomták a kész DVD-t. De ne rohanjunk ennyire előre.
Mire meigsmerkedtem a színpaddal, és megbékéltem a gondolattal, hogy nem lesz Madonnás mikrofonom, mert elvesztették (utálom a kézi mikrofont, különösen amikor mászkálni szeretnék mesélés közben) már szállingózni kezdett a közönség. Száznál is többen voltak, és főleg felnőttek (!) - a kicsik a széksorok előtt foglaltak helyet a szőnyegen. Az interaktivitásról hamar letettem; vagy a mikrofon bátortalanította el őket, vagy a helyszín maga, de messze nem voltak olyan zajosak, mint az iskolás csoport. Csak a végére bátorodtak fel, akkor viszont annyira, hogy elkezdtek rám mászni (különösen a bokámra kötött csengettyűk nyűgözték le őket). Az egyik kissrác a fellépés után úgy tapadt rám, mint a kacsakagyló, tíz percembe került lehámozni :)
Mintent egybevetve remek közönséghez volt szerencsém - mosolyogtak, tapsoltak, lelkesen bólogattak, szívvel-lélekkel benne voltak a sztoriban. Mivel úgy gondoltam, nem a Millenium Stage-en fogok kísérletezni, tulajdonképpen ugyanazt a műsort adtam le, mint délelőtt az iskolában, plusz a szigetközi tündéreket a végére, hogy mindenki elandalodjon. A műsor végeztével sokan odajöttek gratulálni, és voltak köztük magyarok is; azt hiszem, elmondhatom, hogy sikeres volt a fellépés. Én legalábbis nagyon jól éreztem magam a színpadon :)
Az előadás megtekinthető ITT.
Majd kérek véleményeket ;)

2009. október 16., péntek

Princess Hide-and-Seek

Most értünk vissza az első fellépésről.
Nem nagyon tudom, mit mondjak róla, még nem sikerült összeszednem a gondolataimat.
Az biztos, hogy nagyon jól sikerült :) Csak ezt azért ennél frappánsabban illene megfogalmaznom...
Egy nagyon csinos és rendezett belvárosi middle school-ban voltunk; biztonsági szkennelés a bejáratban, meg ami kell. Tárt karokkal vártak minket, és a színes rajzokkal teleragasztott folyosókon keresztül betessékeltek egy osztályterembe. Mivel mindenféle egyéb programok meg a taknyos idő miatt kevés kölyök volt az osztályban, áthozták a többieket a szomszédból is, és így már egészen csinos, huszon-egynéhány fős kis közönség gyűlt össze, plusz a végletekig lelkes tanító nénik.
Volt időm kezdés előtt beszélgetni a kölykökkel; tíz-tizenkét évesek voltak, és nagyon fegyelmezettek. Megkeresték Magyarországot a térképen, és roppant büszkék voltak magukra; felíratták velem a nevem a táblára, aztán megpróbálták kiejteni. Mire eljutottunk a kezdésig, már feloldódott a hangulat.
Béla felkonferált, én meg belecsaptam a közepébe.
Bús királyfi még mindig elég erős kezdés, főleg a tízoros magyar nyelvű egyszervolttal az elején. Ki lehet ütni vele a kölyköket, főleg, amikor hagyom, hogy találgassanak, mit is mondtam éppen :) Túl is lőttem a sztorival a célon, mert utána láttam, hogy hátra-hátrapillantanak, áll-e valaki az ajtóban.
Másodjára aztán elengedtem a kapaszkodót, és elkezdődött a valódi mesélés.
A mindent látó királylány körül sokat forogtak a gondolataim az utóbbi időben, így aztán rá esett a választás, hogy elsőként avassam fel a korábban felsorolt friss, ropogós és betöretlen mesék közül. Gyönyörűen szerepelt. A gyerekek, miután rájöttek, hogy szabad beleszólni a történetbe, nagyon udvariasan (mancsok a magasba) elkezdek gondolkodni és ötletelni, és roppantul élvezték a dolgot :) Maga a királylány osztatlan sikert aratott, és néha meg-megszakítottuk a mesét, hogy eltöprengjünk olyan dolgokon, mint pl hogy messzebb lát-e a királylány, mint egy űrtávcső, és hogy milyen magas az ég. Én személy szerint remekül éreztem magam, és a sztori is megállta a helyét.
Haradjára visszatértem a kapaszkodóhoz (egy új mese elég egy alkalomra), és elmondtam a garabonciásokat, akik szokás szerint sikert arattak, főleg a fiúk körében. Az utolsó öt percben még maradt időnk a Tündértó titkára is.
A visszajelzések enyhén szólva is nagyon pozitívak voltak. A vélemények megoszlottak azzal kapcsolatban, melyik sztori volt a legjobb; Princess Hide-and-Seek (így lett elkeresztelve a minden látó lány) elvitte a pálmát, és érdekes módon a Tündértó is elég sokakat megfogott. Fotózkodtunk, beszélgettünk, kiosztottam néhány autogramot, azutén elköszöntünk az iskolától.
Hát, megkezdődött a Fesztivál :)

Sajtó :)

Nézzétek meg, Cinnamóni milyen kedvesen írt rólam :)

Itt a blogja.

Én az esőben

Odaát is esik, Micimackó? Ideát is esik.
A tegnapi napot koránkelés (jetlag változatlan), vidám közös reggeli, majd önálló mászkálás jellemezte. Miután Béla és Móni ementek munkába, én meg megírtam a lentebb olvasható bejegyzést, szépen felöltöztem, és nem törődve esővel-viharral (na jó, vihar nem volt, csak vigasztalan szürke csöpp-csöpp) kisétáltam a nagy Washingtonba.
Először is megismerkedtem a metróval (ami kelet-európai barlangász élményeimet idézte fel - óriási, visszhangos, és alig van kivilágítva). Rövid szöszmötölés után sikerült belőnöm, hol is vagyok éppen, és azt is kinyomoztam, merre kéne elindulnom. Ezek után már csak a jegykiadó autamtával kellett szorosabb ismeretséget kötnöm, és a nyakamba vehettem a belvárost.
Valójában nem sok izgamas dolog történt - kijöttem a metróból, fel és alá flangáltam az esőben, jó nagyot taknyoltam a metróalagút rácsain, elolvastam a járdába vésett bölcsességeket, távolról integettem a capitóliumnak, majd immár térdig vizesen és csapzottan elsétáltam a Fehér Házig, és megállapítottam, hogy mára ennyi elég is. Útközben behúzódtam egy könyvesbolba száradni (természetesen semmi más alantas szándék nem vezérelt, khm), és szívem-csücske-Mark-Twainnel a hónom alatt távoztam.
Miután sikerült hazakeverednem (Eshu sose téved el, tudjátok ;) és megszáradnom, puccba vágtam magam az esti fogadáshoz. Béláék a Starbucksot jelölték ki mint találkozási pontot - hála a közlekedési tapasztalatok hiányának, fél órával korábban érkeztem a kelleténél. A fennmaradó időt jobb híján arra fordítottam, hogy egy kis filmes-Amerikás élményt szerezzek magamnak: beültem a Starbucksba, forró csokit kortyolgattam és elolvastam az aznapi Washington Postot. Gyerekek, az az újság testvérek közt is nyom vagy két kilót, és beteríti az asztalt. Nem egy kompakt olvasmány. Szerintem a bennszülöttek jókat röhögtek rajtam, ahogy a zizegő lepedőkkel küzdöttem.
A fogadás maga a svéd nagykövetségen zajlott, és nagyon barátságos rendezvény volt; mindenki elhozta a gyerekeit is, úgyhogy a beszédek és köszöntések harsány sikongatásba és lábdobogásba fulladtak. A kis ördögök csak akkor ültek el, mikor a bolgár fellépőcsoport táncolni és bábozni kezdett. Megnéztük a műsorukat (kedvesek voltak és hatékonyak, négyből hárman amcsik, hehe), fotózkodtunk egy kicsit, kezet ráztunk mindenféle személyekkel, ettünk jó sok fahéjas csigát, azután szépen elköszöntünk és hazatértünk vacsorázni.
Most pedig rohanok, mert fél óra múlva fellépek.
Ujjakat keresztbe. Rock and roll.

2009. október 15., csütörtök

Amerikában nincs macska, nincs macska :)

Hát, visszatértem.
Barátságos másfél órás vámellenőrzés és különféle színű papírok kitöltögetése után egy vigyorgós zsernyák üdvözölt az Egyesült Államokban. Én meg vigyorogtam vissza.
Olyan, mintha ki sem tettem volna innen a lábam. Amint kiértünk a reptérről (és bele a késő délutáni washingtoni forgalomba), egy hullámban jött vissza minden emlék, meg a hasznos tudnivalók nagy része is. Vigasztalan idő volt és kutya hideg (most is az van), viszont gyönyörűek az őszi fák és a folyópart, pláne, amikor a vörös meg sárga lombok takarásából kivillan a Kennedy Center meg a Lincoln Memorial.
Washington DC.
Ha egy szóban kéne jellemeznem a magyar nagykövetséget és annak személyzetét (akikkel edigg találkoztam), akkor azt kellene mondanom, hogy barátságos. Béla és Mónika (akik meghívóim, szállásadóim és támogatóim egyben, illetve kettőben) kitörő örömmel fogadtak, és tettek róla, hogy azonnal otthon érezzem magam. Mivel már kóvályogtam a jetlagtől meg az éhségtől, felpakoltak és elvittek, hogy autentikus amerikai vacsorával ünnepeljük meg érkezésemet a MeiWa étteremben :) Beszélgettünk, nagyokat nevettünk, és néha ki-kipislantottam az ablakon, hogy meggyőződjek róla, az odakinn valóban Washington DC, és valóban az USA. Tapsikolós jó kedvem volt. Még mindig az van.
Egyelőre ennyi a nagy hír - kialudtam a jetlaget, és épp készülök nyakamba venni a várost (szakadó eső nem akadály). Estére a svéd nagykövetségre vagyunk kivatalosak a diplomatáknak ésfellépőknek rendezett fogadásra.
Holnap reggel pedig az én fellépésem nyitja meg a fesztivált.
A reklám után ismét jelentkezünk ;)

(Aki nem tudja, miért nincs macska Amerikában, annak felhívom a figyelmét az Egérmese című klasszikus rajzfilmre ;)

2009. október 10., szombat

És bepakolunk a tarisznyába...

... mert, mint már tudjátok, a Tarkabarka Hölgy nem tud sokáig megülni a fenekén.

A következő megálló:

Kids Euro Festival,
WASHINGTON DC!!!

Bizony, jól hallottátok, több, mint egy évvel a hazatérés után ismét felnyergeljük az ezüst pacit, és irány az Újvilág!
Ha azt mondom, izgatott vagyok, nem mondok igazat. Valójában amióta megkaptam a meghívót a nagykövetségtől (mert hivatalos fellépő vagyok ám!), tapsikolva ugrándozok fel-alá a lakásban, és lázasan túrom fel valódi és virtuális kincsesládáimat, készülve az utazásra. A mesemondó hálózaton már szétfutott a hír: tengerentúli ismerőseim tárt karokkal várnak vissza, úgyhogy reményeim szerint részem lesz néhány Halloween-közeli élményben is, és felderíthetem a fővárost és környékét mesemondói szemszögből.
És ha már én képviselem a magyarokat (és egyszersmind a mesemondást mint műfajt is - meglepő módon az európaiak még nem nagyon ismerték fel a benne rejlő lehetőségeket. Az egyetlen 'mesemondó'-ként megjelölt fellépő, aki nem színész, bábos, és nem könyvet olvas fel, az Ciprusról jön:) a fesztiválon, illik a legjobbat nyújtani mindenből. Ezúttal ugyan nem szavaztattalak meg titeket arra nézve, milyen mesékkel készüljek, de így is kaptam sok offline-online segítséget, amit ez úton is köszönök szépen!
Csak érdekességképp, itt egy lista a teljesség igénye nélkül arról, milyen újdonságok kerültek a hamuba sült szójás csirke mellé:

1. A halhatatlanságra vágyó királyfi (Világszép népmesék)
Régóta kerülgetem már ezt a történetet, és végül Graham műhelyében kezdtem dolgozni rajta. Csak aza elejét volt időm elmesélni, de a csillogás Angela szemében, meg a kicsi részletek amiket kidolgoztam meggyőztek arról, hogy érdemes mesélni a történetet. Többféle verzióban létezik, azt hiszem, sikerült összemixelnem a sajátomat - a lényeg a sassá változó királykisasszony, a levegőben függő palota, a Pratchett-hangulatú Halál, és a csillagos egekig fenéken billentett herceg, megható és tanulságos jelenetekkel spékelve.

2. Jégország királya (Benedek Elek: Többsincs királyfi)
Új darab, de szerelem első látásra. Tűz országa, Jég országa, koronából rögtönzött hegymászó bakancs, megfagyott hadsereg, jegesmedvén lovagló herceg, jégszakállú törpék, epikus csatajelenet, emeletes vagányság. Fehérlófia meets Narnia meets Golden Compass. Na ezt múlja felül Hollywood.

3. A kopasz királyfi (Berze Nagy János: A bűbájos lakat)
Címével ellentétben szintén epikus történet. A csapat: egy kopasz vándorlegény (vagány kendővel a fején, természetesen), egy kisebbrendűségi komplexussal küzdő medve (aki mellesleg alakváltó), és egy pokolból kirúgott ördög (akinek fehér a farka vége). Gyászba borult város, tóparti párbajok, vajákos asszony, megmentett és elrabolt királylány, gonosz fekete herceg, megostromolt sziget, suff, paff, dübörgő zene. Nekem a legjobban az a rész tetszik, ahol a három jómadár egy éven keresztül képzi ki a hadsereg a város népéből, van egy enyhe Robin Hood hangulata, nem beszélve a meteorvas kardokról...

4. A mindent látó királyány (Magyar népmesék)
Ennek is millióegy változata van - Zöld Péter az egyik - és régóta motoszkál már bennem, csak sohasem próbáltam ki. Ezt is több verzióból alkottam meg, és kiszíneztem egy kicsit a királylányt, mert szegény olyan kevés szerepet kap a sztoriban, és valaki, aki képes ellátni a nap mögé, azért mégiscsak egy izgalmas személy lehet...

5. Gyöngyvirág Palkó (Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág)
Annak ellenére, hogy tizes skálán mínusz tizes a címadása, maga a sztori eléggé kedves. Eleinte felvon szemöldökkel, messziről bámultam rá, de miután hugi vagy hússzor megnézette velem, kezdtem megbarátkozi a történettel... jól van na, igazából a sötét és gonosz Tündér Ilona képe ragadott meg ennyire.

Ja, igen, ezek mind autentikus magyar népmesék. Mondanám, hogy eljátszogattam velük egy kicsit, de valójában lényeges változtatást egyikük sem igényelt.
Most már csak a próbakör van hátra :)