Mesék az éjszakában

És a fentiekkel (avagy lentiekkel) a szombati nap még messze nem ért véget. Miután a vigasztalan szürke esőben visszadöcögtünk a városba, részemről következett egy gyors ruhacsere (ázottból szárazba), és már úton is voltam a metróállomás felé.
Ahol vártak rám.

Sok dolgot hiányolok nagyon, amióta hazaköltöztem a Trinityről, de még ezen a szép hosszú listán is magas helyet foglalnak el a rendszeres mesemondó összejövetelek (és egyáltalán, a többi mesemondó jelenlétének és elérhetőségének ténye). Amikor kiderült, hogy visszatérek (*Terminátoros aláfestő zene*), rögtön szóltam is a helyieknek, hogy ugyan már, csipogjanak, ha léteznek, és esetleg gyűlni terveznek az adott három hét folyamán. És csipogtak.
Így történt, hogy azon a bizonyos szombat estén Jane Dorfman értem jött a metróállomáshoz, és három év szorgos levelezés után végre találkoztunk személyesen is. A többi már a szokásos (és részemről erősen nosztalgikus) módon zajlott: bevágtuk magunkat a kocsiba, és egy rövid kitérővel - melynek során Bill, egy szabadnapos Télapó is csatlakozott hozzánk - útnak indultuk a mesecserére. (Okéoké, hatkor keltem, és nem jut jobb fordítás az eszembe. Story swap. Na bumm.)
Az egész kaland a megszokott módon zajlott, és nem is lehetett volna jobb: barátságos kis házikó a külvárosok valamelyikében, az ajtóban mosolygó házigazdák, az otthonos nappaliban körbe zsúfolt székek, sámlik és fotelek, a konyhában sok házi sütemény és több doboz tea, és természetesen egy szép nagy csapat vidáman beszélgető mesemondó. Ellouise tárt karokkal fogadott - vele kétszer is találkoztam már, egyszer a fesztiválon, egyszer meg a tengerparti műhelyben, ha emlékeztek még rá. Általánosságban véve az egész este a déli akcentus jegyében zajlott, amit mostanában úgy szívok magamba, mint más a kábítószert: ha az ember egyszer megkósolta, nehéz letenni :) És mivel Virginiában már határozottan Délen járunk, volt is belőle bőven. Bill megpróbált az appalache-i tájszólásra okítani, és tanultam néhány hasznos kifejezést, aminek kb. annyi köze van az angol nyelvhez, mint lónak a hátúszáshoz, és épp ez benne a jó. (Btw aki szeretne igen fincsi tennessee-i kiejtést hallani, nézze meg Becstelen Brigantikat ;)
A mesék szintén nagyon élvezetesek voltak, és jókat nevettünk közben; beszélgettünk mindenféle utazásokról (pl. Rómáról), vicceket mondtunk egymásnak, és elmeséltem a Halhatatlanságra vágyó királyfi történetét. Osztatlan sikert aratott. Különösen azért, mert a sok hasonló történet közül a miénk az egyetlen, ami jó véget ér :) Éljen a hungaro-optimizmus! Rájöttem, hogy ez valójában egy nagyon klassz történet. Különösen a sassá változó királykisasszony. Még akkor is, ha a harcegről végül is lemarad.
Jane a grabancunknál fogva rángatott ki minet a jeges éjjeli esőbe 11 után, hogy még nagyjából emberi időben ágyban legyek.
Megérte.