Világszép Mesetábor: Varázslatos Átváltozások

Ismét nyár, ismét Világszép táborok Paloznakon. Beköltözünk a Meseközpontba, és létrejön körülöttünk egy buborék: kinn hagyunk minden aggasztó, szomorú, szorongós dolgot, és az első nap reggelén átlépünk egy mesevilágba. Ahogy nem ér el minket a külvilág a tábor végéig, úgy sokszor kifelé sem látszik semmi abból a rengeteg varázslatos pillanatból, amiket a táborokban megélünk a gyerekekkel együtt. Ezért szoktam blogolni minden évben, hogy egy kis bepillantást engedjek a Világszép Alapítvány munkájába. A tavalyi táborról itt, korábbiakról pedig itt és itt olvashattok.

(Megjegyzés: gyermekvédelmi és GDPR okokból nem teszünk ki olyan fotót, amin a gyerek felismerhető, hacsak nincs rá külön gyámi engedélyünk. A mosolyokat oda kell képzelni.)

Az idei Mesetábor témája az Átváltozások volt. Tizennégy gyerek, nyolc felnőtt táboroztató, és három nevelő alkotta a tábor csapatát, valamint természetesen Edit és Bandi, a Meseközpont házigazdái. A gyerekek 7-11 évesek voltak, és több budapesti gyermekotthonból valamint nevelőszülőktől érkeztek; voltak közöttünk olyanok, akik először látták Paloznakot (sőt, a Balatont is), míg mások már sok éve rutinos táborozónak számítanak. A Varázskertbe belépve elkezdtek ismerkedni a mesés átváltozások különböző fajtáival, hogy a hét végére maguk is megtanuljanak átváltozni bármivé, amivé csak szeretnének.

A hét folyamán nyolc mesei szereplő bőrébe bújtunk, hogy segítsük őket ezen az úton. Az érkezés napján a gyerekek megismerkedhettek Grigrivel, egy dominikai népmese hősével, aki különböző állatokká tud alakulni és megment egy királylányt egy tüskés szörnyetegtől. Grigri a hét hátralévő részben drámajáték-foglalkozásokkal várta a gyerekeket, ahol beöltözhettek bárminek, és trükkös, átváltozós-eltűnős fotókat, videókat készíthettek magukról. Mellette még velünk volt Lungnü, a kínai mesék Sárkánylánya, akivel a Fabrikában varázskalapokat, lámpásokat, karkötőket és varázserőt adó köveket ragaszthattak, festhettek, csomózhattak a fiatalok, valamint Róka koma, akivel mozgásos, sportos foglalkozásokon vehettek részt. 

A gyerekeket három kicsi csapatra osztottuk; mindegyik csapatot egy-két segítő kísérte egyik foglalkozásról a másikra. Velünk volt Paini, a Ginkótündér, valamit Bazsarózsa kisasszony (mindketten a kínai mesevilágból); Blanca Flor, a Rózsa és Ibolya dominikai verziójából; és a maláj Farkashercegnő (jómagam), aki az eddigi kedvenc variációm volt a Kalapvári kisasszony mesetípusára. (Sikerült bolyhos farkasfüleket is vásárolnom magamnak, amik nagy népszerűségre tettek szert a gyerekek körében.) A tábort Ariel vezette, a francia tündérmesék Koboldhercege - avagy jelen esetben hercegnője. Minden reggel és minden este elhangzott egy-egy mese; a gyerekek folyton azon versenyeztek, vajon ki találja ki először, melyikünkkel fognak találkozni a történetben.

Nagyon klassz tábor volt. A sok játékon és alkotáson kívül természetesen most is megvoltak Paloznak hagyományosan szép pillanatai: fügét zabáltunk a fügefáról, meglátogattuk Bandival a madárházat, hintáztunk, homokoztunk, fociztunk, játszottunk a cukormókusokkal és a kecskékkel, és délutánonként lesétáltunk a csopaki standra fürdeni. A Balcsi sajnos éppen húsz fokos volt, és a levegő se sokkal melegebb, de ez a gyerekeket nem akadályozta meg abban, hogy minden óvatos győzködésünk ellenére ("nem kell ám bemennünk, ha nagyon hideg!") belevessék magukat a vízbe. A strandon jégkása és uzsonna is járt mindenkinek, miközben a parton ülve néztük a közelben úszkáló kiskacsákat. A hosszú sétákat a Meseközpont és a strand között pedig vidáman kitöltöttük, ki-ki a maga "felnőttje" társaságában - énekléssel, beszélgetéssel, mesemondással. Négy-öt mesét is végig tudtam mondani, mire felmásztunk a hegyre. Esténként, a mese előtt, míg lezajlott a fürdés, egy-egy órát énekeltünk gitárral a Mesenappaliban. (A Grund volt az idei sláger.) 

Külön imádtam, hogy egy ponton néhányan a gyerekek közül spontán elkezdték eljátszani az esti mesét. Ezen a többiek nagyon jót derültek, így (kontrollált keretek között) visszatérő elemévé vált a mesélésnek, hogy egy-két kis előadó eljátszotta, ami éppen történik. Az utolsó este még azt is meg kellett ígérnem, hogy másnap, ha gyorsan összepakolnak, lesz még időnk külön mesélésre.

És ekkor valami igazán varázslatos dolog történt.

A tábor utolsó reggelén, miután elhangzott a záródal és megtörtént a búcsúzás, két fiú kérte, hogy mondjam el újra az esti mesét, hadd adják elő még egyszer. A többiek odaültek nézőnek a kerti kis színpadhoz, és lelkesen megtapsolták a produkciót. Pakolás után ismét kértek, hogy meséljünk, így előre mentem a színpadhoz, és vártam. Már épp azt hittem, más dolguk akadt, amikor szállingózni kezdett a közönség. Jegyekkel a kezükben. Kiderült, hogy az egyik srác spontán nekiállt plakátot rajzolni, és jegyeket is készített - simát és VIP-t - mindenkinek, ültetési renddel együtt. Az egyik kislány jött, kezében a listával, ellenőrizte a jegyeket, és mindenkit a helyére vezetett a nézőtéren. Csak ámultunk és bámultunk: ezt mind teljesen maguktól találták ki. Amikor összegyűlt a közönség, előkerült a négy színész is, akiket az ügyes is stage manager igazgatott, és pedig leültem a színpad sarkába, és mesélni kezdtem. Törpeszarvast, nyilván. Az előadás teljes egészében rögtönzés volt, de olyan flottul ment, mintha gyakoroltuk volna. Voltak nagy nevetések, mókás megszólalások, és rengeteg taps. Nagyon kellett figyelnem, hogy ne veszítsem el a mese fonalát, annyira lenyűgözött, ami a színpadon történt; a színészek sokszor előre kitalálták, merre tart a történet, és maguktól vitték tovább. Utána még egy mesét elő kellett adni, a nagy sikerre való tekintettel (A három bátor legény című sztorit választottam). Amikor véget ért az előadás, a színészek autogramot osztottak a sorban álló rajongóknak, aláírták a plakátot, sőt, ingyen ölelést is kaptunk tőlük.

Tíz centivel a föld felett lebegve zártuk a tábort. A legszebb ajándék volt ez az előadás, amit valaha kívánhattam volna.

Naruto és Elsa a népmesékben, avagy hol találkozik a mesemondás a popkultúrával

Ez az egyik kedvenc témám, és idén nyáron klassz élményeim voltak vele, úgyhogy gondoltam, megér még egy blogbejegyzést. Akit behatóbban érdekel a mesemondás és a popkultúra kapcsolata, annak ajánlom az angol nyelvű blogomon futó StorySpotting sorozatot.

Az egész úgy kezdődött, hogy amikor néhány gyerek megtudta, hogy együtt fogunk táborozni, rögtön benyújtották a rendelést arról, milyen meséket szeretnének majd hallani a táborban. A Világszép táborokban minden este van mese (és sokszor reggel is), ami a nap programjaihoz kapcsolódik, de a kölkök a szabadidőben - ebéd után, vacsora előtt, strandon száradás közben stb. - is szoktak személyre szóló meséket kérni. A veterán táborozók már hónapokkal előre jelezték az igényüket az őket érdeklő témákra. Két magas labdát dobtak fel nekem: "Narutós" és "Elsás" meséket szerettek volna hallani.

Egy mesemondó számára mindig jutalomjáték, ha azon keresztül tud kapcsolódni a közönségéhez, amiért rajonganak. Sokat tanulhatunk belőle, milyen történetek, karakterek foglalkoztatják a mai gyerekeket. Az pedig már a hab a tortán, ha épp közös az érdeklődés: a Naruto és az egész anime-kultúra az én gyerekkorom (fiatalkorom, na) szerves része is volt, és a Jégvarázst is nagyon szeretem.

Az elkövetkező néhány hetet lelkes kutatómunkával töltöttem. Első látásra Elsa lett volna a kisebb falat, hiszen tündérmese-feldolgozás (bár nagyon-nagyon messze áll az eredetitől). Az Andersen-féle Hókirálynőt viszont valamiért kifejezetten utálom, ezért mesélni sem szerettem volna. Helyette keresgélni kezdtem olyan történeteket, amelyek egy hóval, jéggel, téllel kapcsolatban álló, pozitív női karakterről szólnak, és így rögtön sokkal nehezebb dolgom lett. Visszanyúltam az egyik kedvencemhez, Virginal királynő középkori német legendájához, amit a Dietrich-mondakör kapcsán már feldolgoztam egyszer. Emellett nyomára bukkantam Ruth Sanderson Hókirálylány című könyvének, ami egy orosz népmese átdolgozása. Ez sem sokban hasonlít a szájhagyományhoz, cserébe hála az égnek boldog véget ér. A csodaszép képeskönyvet egy amerikai ismerős segítségével még épp időben be tudtam szerezni, így két "Elsás" mesével felkészülten indulhattam el a táborba.

Narutóval meglepően egyszerű dolgom volt. Először a kilencfarkú róka nyomán indultam el, hiszen ez már ismerős volt a japán legendákból (az új tricksteres könyvemben is felbukkannak majd). A kiskamasz korosztálynak már lehet komolyabb sztorikat is adagolni, úgyhogy kikutattam Tamamo-no-Mae legendáját, egy hírhedt rókatündérét aki több dinasztiát romba döntött az évezredek folyamán az intrikáival, mielőtt jó útra tért volna. Emellett nemrég, legnagyobb örömömre, belefutottam a hős Jiraiya nindzsa történetébe, amiből a Naruto sorozat egy az egyben átemelt több karaktert és motívumot. Nagyon izgalmas sztori, óriás békákkal, kígyódémonokkal, nagy csatákkal.

Maga a mesélés pont annyira betalált, amennyi időt töltöttem a válogatással. A kölkök már első nap kérték a nindzsás meséket, miután kiderült, hogy többüknek is szívügye a Naruto (nem tudom, most megint adják-e a tévében, vagy a Boruto generálja-e a nosztalgiát, de ez mindegy is). Jiraiya legendája nagyot szólt, jó fél órán keresztül meséltem és alaposan belemásztunk a részletekbe; néha-néha megálltunk megvitatni, mik a különbségek a szájhagyomány és az anime között, és mi az, amit ugyanúgy átvettek. Eljátszottunk a kő-papír-olló nindzsás verziójával egy kicsit - a legendában ugyanis az óriás varangy üti az óriás csigát, az óriás csiga üti az óriás kígyót, és az óriás kígyó üti az óriás varangyot. Na, most már ezt is tudjátok. A második nindzsás mesére a következő este került sor, azzal is elvoltunk jó sokáig, míg Tamamo-no-Mae végiggarázdálkodta egész Ázsiát, utána pedig fotókat nézegettünk a szikláról, ahová állítólag végül be lett zárva. Eddigre már annyira nindzsa-lázban égett a hallgatóság, hogy a tábori filmes workshopon egy komplett nindzsás filmet leforgattunk. 

Elsa ezzel ellentétben egyéni műfaj volt, egy lány kérésére készültem fel belőle. Ő is jött és kérte a mesét; kettesben ültünk a kanapén, és nagy figyelemmel hallgatta. Virginal legendája erősen férfiközpontú, de nem kell hozzá sok mesemondói szabadság, hogy a hegyek felett uralkodó királynő alakja kerüljön benne előtérbe. Nagyon élveztem újragondolni a törtnetet, pedig már régebben is sokat dolgoztam vele. A második mese még ennél is jobb helyet talált magának. A tábor végén a fotós műhelyen készült képekre licitálni lehetett mindenféle felajánlásokkal; egy klassz képért a desszertemet ajánlottam fel, a szóban forgó lány egy alkotásáért pedig a második Elsás mesét. Az utolsó napon, indulás előtt találtunk egy kis nyugis időt és helyet magunknak, ahol meghallgathatta a Hókirálylány történetét. Ez még talán jobban betalált, mint az első, és olyan dolgokat is észrevett benne, amikre én nem is gondoltam. Remek záró pillanat volt ez a tábor végére. (És a fotó is szép.)

Az ilyen alkalmak a kedvenc "fellépéseim". Bennük van minden, amit imádok a mesemondásban: a személyes kapcsolódás, a meghitt pillanatok, a lelkes hallgatóság, a hagyományos mesék, és a közös rajongás modern sztorik iránt. Már alig várom, legközelebb milyen feladatot kapok majd...

Világszép Mesetábor: Így néz ki egy magyar varázslóiskola

Ismét nyár, ismét Világszép táborok gyermekvédelemben élő világszép gyerekekkel. Az idei Mesetábor (a 7-10 éves korosztálynak szóló heteket hívjuk így) különösen a szívemhez nőtt: úgy döntöttünk, idén Garabonciás Varázslóiskolát hirdetünk a kölykök számára. 

(Korábbi táborokról itt és itt blogoltam)

A tábort lelkes felkészülés előzte meg: hét fős kis csapatunk belevetette magát a varázsvilágba, és elkezdtük kitalálni, hogyan is nézne ki egy teljesen a magyar hiedelemvilágra épülő varázslóiskola. Először természetesen, mint minden iskola esetében, tantestületet kellett toborozni. Mivel a Mesetáborokban a felnőttek is végig szerepben vannak, azt a remek feladatot kaptam, hogy vadásszam össze a magyar hagyomány leghíresebb varázslóit, akik közül aztán a többiek kiválogathatták maguknak a legszimpatikusabb szerepet. Végül így állt össze a lista:

Klingsor, a német hagyományban is méltán híres magyar udvari varázsló volt az igazgató (és egyben a táborvezető is). A kézművességért és alkotó foglalkozásokért Macska Róza, a legendás javasasszony volt a felelős, a látványos kísérletekért és trükkökért a spanyol földről érkezett szegedi Kampó táltos, az ügyességi játékokért pedig nem más, mint maga Petőfi Sándor (akit rengeteg hiedelemmondában garabonciásként emlegetnek). Mellettük jelen volt segéderőként Tündér Erzsébet (A táltos kanca és a libapásztorlány mese, és néhány magyarországi boszorkányper alapján), Kamor, a Bakony varázslója a Helka-legendából, és végül, de nem utolsó sorban jómagam, aki a nagybányai Virághegy virág-varázslójának alakját öltöttem magamra (jelentős mennyiségű művirággal egyetemben). Mindenki elkészítette a maga jelmezét, kellékeit, és garabonciás-könyvét, ami végigkísért minket az egész heti programon. 

Természetesen nincs Mesetábor mesék nélkül: ennek a korosztálynak reggel és este is szoktunk mesélni, úgyhogy a tábor folyamán "hivatalosan" összesen kilenc történet hangzott el, mind a magyar hagyományból. Közöttük volt sok olyan mese, amelyek a garabonciás-mesterekhez kapcsolódtak, hogy a gyerekek felismerhessék, kivel töltik az idejüket a táborban: elhangzott Kampó táltos meséje, a Helka és Kelén legenda, A táltos kanca és a libapásztorlány, a Virághegy mondája, és még egy jó kis sztori is Petőfi Sándorról, aki túljárt Döbrögi uraság eszén (utóbbit a hamarosan megjelenő Világszép könyvben is olvashatjátok, ez itt a reklám helye). Ezeken kívül jó előre beleástam magam a garabonciás-hagyományba, és hiedelemmondák, néprajzi gyűjtések százait böngésztem végig a legjobb sztorik után kutatva, míg össze nem állt belőlük egy egészen csinos kis garabonc-repertoár, sárkányon lovaglással, viharkavarással, és mindenféle izgalmas kalandokkal. A reggeli és esti mesélések remekül zajlottak, a gyerekek értékelték és élvezték a meséket, és ügyesen kötötték össze őket a napközben zajló foglalkozásokkal. 

Foglalkozásokból pedig volt bővel: Kampó táltos birodalmában izgalmasabbnál izgalmasabb kísérleteket végeztünk vízzel, ételfestékkel, gyertyával, tükrökkel, statikus elektromossággal és szappanbuborékokkal. Macska Róza műhelyében garabonciáskönyvek készültek, amelyekbe aztán lehetett gyűjtögetni varázsigéket, matricákat, üzeneteket és titkos jeleket; ugyanitt születtek meg a személyre szabott garabonciásköpenyek és varázslatos kaleidoszkópok. Petőfi Sándor ügyességi játékokkal és feladatokkal mulattatott bennünket. Délutánonként pedig, amikor kifogytunk a játékból, együtt vonultunk le a Balatonra fürdeni, énekelve és nevetve.

A tábor utolsó napján megtartottuk a hagyománnyá vált Aranyhajszál Fesztivált, ahol minden kis garabonciás bemutathatta a legszebb varázstudományát. Volt, akitől kísérleteket láttunk, volt, aki énekelt, táncolt, vagy dekázott, sőt, még egy mese is született a nagy alkalomra. 

A saját garabonciáskönyvem most is itt van a polcon, tele szép emlékekkel. És ami még jobb: ha lehet hinni a mendemondáknak, a nyitott szemmel járók találkozhatnak egy-két varázsköpenyes kis garabonciással Budapesten és környékén...

Világszép Mesetábor: Vissza a lovagkorba

Két éve dolgozom a Világszép Alapítvány mesemondó munkatársaként. Az Alapítvány a gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyerekekért jött létre, akiket igyekszünk a lehető legjobban támogatni mindenféle formában - mentorprogrammal, inkluzív óvodával, inkluzív délutáni foglalkozásokkal a Létra Klubban, karrierprogrammal, és természetesen mesékkel is. Minden évben nyári táborokat szervezünk a paloznaki Meseközpontban;a 8-11 éves korosztály számára kifejezetten Mesetábort, amelynek mindig meghatározott témája van. A tavalyi Görög Mitológia táborról nem blogoltam, de az idei Lovagkori kalandokat mindenképpen szeretném elmesélni nektek.

A tábor öt napig tartott, és végig csodálatos időnk volt. Az évek óta megszokott rendszer szerint reggel mindig mesével és mondókákkal kezdtük a napot, este pedig ugyanígy meséléssel és altatódallal zártuk. A téma a lovagkor volt, különös tekintettel a lovagi erényekre: azzal ismerkedtünk meséken, játékokon keresztül, hogy mik azok a tulajdonságok - udvariasság, őszinteség, becsületesség, együttműködés, stb. - amiktől a lovagok igazán lovagiassá válnak. Rengeteg kalandot éltünk át együtt, és a hét végén még egy lovagi tornát is rendeztünk, melynek eredményeképp mind a tizennégy fiatalt ünnepélyes keretek között lovaggá ütöttük.

Mindez persze nehezebben vált volna összefüggő egésszé, ha nincsenek történeteink, amikre felfűzhetjük az egész heti programot. A Mesetábor mindig nagy jutalomjáték a mesemondók számára, hiszen mi adjuk meg minden nap nyitó és záró pillanatát. Sok töprengés, válogatás, és munka eredménye volt a tábori mesetár, ami illeszkedett a korosztályhoz, a témához, az egyes napok foglalkozásaihoz, a lovagi erényekhez, és a Világszép világnézethez is, és bevallom, büszke voltam az eredményre - ám mindez semmit sem ért volna, ha a mesék a gyakorlatban nem találnak jó fogadtatásra. A táncrend az alábbiak szerint alakult:

Milinkuc királyfi (magyar mese felütésnek, ahol a gonosz szomszéd király próbákat küld az uralkodónak, amiket egy olyan fiú old meg, aki mer nagyot álmodni és ragaszkodni az álmaihoz)
Sir Gawain házassága (15. századi feminista lovagi románc, melyben Arthur királynak felteszik a kérdést: "Mi az, amire a világon minden hölgy a legjobban vágyik?")
Sistram és a sárkány (német legenda a Dietrich-mondakörből, melyben Dietrich király és öreg tanítómestere egyesült erővel rángatnak ki egy fiatal lovagot egy sárkány szájából)
A konyha lovagja (Sir Gareth legendája az Arthur-mondakörből, aki Camelot konyháján kezdi a pályafutását, de aztán egy éles nyelvű hölgy oldalán mindenféle kalandokra indul, és bizonyítja, hogy valódi lovag)
Astolfo útja a Holdba (Részlet Őrjöngő Orlando olasz eposzából, melyben egy lovag hippogriff hátára pattan, és elrepül a Holdba, hogy visszaszerezze a legjobb barátja józan eszét, amit elveszített a szerelemtől)
Gawain és a zöld lovag (Klasszikus - Sir Gawain fogadást köt egy titokzatos zöld ruhás lovaggal, hogy kölcsönösen lefejezhetik egymást, és amikor arra kerül a sor, hogy állja az adott szavát, hosszú útra indul ismeretlen földekre, és a saját halandóságával is szembe kell néznie)
A táncverseny (Bonnie Lass of Anglesey, skót ballada, melyben egy lány táncversennyel védi meg a birodalmat egy csapat angol lordtól)
Culhwch és Olwen (Walesi legenda a Mabinogionból, melyben Culhwch királyfi Arthur király varázslatos képességű lovagjaival az oldalán útnak indul, hogy elnyerje egy óriás csodaszép lányának a kezét)
Damón és Püthiász (Egy régi görög történet középkorban újramesélt verziója, melyben egy lovag a saját életét ígéri jótállásul a legjobb barátjáért cserébe)

Mindig ritka jutalomjáték mesemondók számára, amikor ugyanannak a közönségnek mesélhetünk rendszeresen, reggel-este, összefüggő témában. A gyerekek nagyon hamar ráéreztek a történetek ízére, és főleg az Arthur-legendák esetében már ismerősként köszöntötték a visszatérő karaktereket (Sir Gawain nagy kedvenc lett). Hárman osztoztunk a fenti kilenc mesén, így nem csak a különböző lovagi világokba kalandozhattak velünk a gyerekek, hanem ízelítőt kaptak mindhármunk mesemondói stílusából, vérmérsékletéből is. Cserébe nagyon jól szórakoztam a beszólásokon, amik az egyes meséket tarkították; onnan lehet a legjobban látni, hogy a gyerekek minden szavunkra figyelnek, amikor belekotyognak a mesébe, vagy éppen kijavítják, amit rosszul mondtunk. Volt, hogy pillanatnyi szünetet kellett tartanom a sztoriban, mert nem álltam meg nevetés nélkül.

A "hivatalos" mesemondás mellett a szívem csücske volt a délutáni csendes pihenő. Mivel ezt a korosztályt már elég nehéz szépszerével rávenni, hogy feküdjön le aludni a nap közepén, alternatív lehetőségként felajánlottam, hogy a Mesenappaliban (ilyenünk is van) is lehet heverészni, miközben mesélek. Láss csodát: Minden egyes délután kényelmesen elnyúlt gyerekek körében meséltem egy egész órán keresztül; némelyek bóbiskoltak, mások kérdéseket tettek fel, megint mások csak akkor nyitották ki a szemüket, ha meg akarták mondani, mi legyen a következő mese. Ezek voltak a tábor legklasszabb pillanatai... Főleg azután, hogy a srácok felfedezték, hogy szeretem a képregényeket, mivel ebéd közben hosszas beszélgetésbe bonyolódtunk különböző Marvel szuperhősökről (és arról, hogy Thor kalapácsa vibrániumból van-e). Ezt követően a csendes pihenő megtelt fiúkkal, akik Thorról és Lokiról akartak minél többet hallani, és mire észbe kaptam, feltálaltam nekik az egész északi mitológia repertoárom. Végtelenül hálás közönség voltak, minden részlet érdekelte őket, néha eljátszották a mesék egyes mókásabb jeleneteit (például azt, amikor Thor menyasszonynak öltözik). Megint beigazolódott, hogy a popkultúra remek kapocs lehet a hagyományos mesékhez (én pedig képregényes és mitológiai kockaságaimat egyszerre élhettem ki).
Olyan is előfordult olykor, hogy egy-egy gyerek személyes mesét kért, vagy épp úgy alakult a helyzet, hogy egyvalakinek meséltem. Ezeknek az alkalmaknak megint csak másféle bája, varázsa volt, és mindegyiknél úgy éreztem, hogy megtalálta a mese a maga hallgatóját...

Összesen huszonhárom mesét mondtam el az öt nap folyamán, és a maga módján mindegyik különleges élmény volt. Akár nagy csapatban, akár kiscsoportos-bóbiskolósan, akár egy személynek meséltem, mindig ott volt körülöttünk Paloznak és a Világszép hangulat - mosolygással, öleléssel, napsütéssel, Balatonnal, gyümölcsössel, nyugalommal. Nem tudok tökéletesebb helyet elképzelni egy mesemondó számára.
Már csak háromszázat kell aludni a következő táborig!

Medusza a hátizsákban, avagy a kamaszok és a szerepjáték

Talán néhányan még emlékeztek rá, hogy tavaly meghívást kaptam a győri Hild József Építőipari Szakgimnázium táborába, ahol Danielle Bellone-nal együtt mondtunk meséket az angolos diákoknak, és a második napra egy kör spontán szerepjáték is befigyelt. Nos, idén azzal hívtak fel a táborszervezők, hogy szeretnék, ha megint csatlakoznék a programhoz - és hogy a fiatalok kifejezetten a szerepjátékot kérték vissza. Ez már önmagában megmelengette a szívemet - és mivel a szervezők vevők voltak mindenféle ötletre, felajánlottam, hogy mind a huszonhat táborozónak mesélek, ha sikerül őket kisebb csapatokra felosztani. Így történt, hogy három napon keresztül meséltem kalandokat öt és hat fős kamasz csapatoknak, és azt hiszem, ezt az élményt még sokáig emlegetni fogom.

Itt letölthető

Úgy döntöttem, ha már én leszek a kalandmester, viszek néhány olyan sztorit, amik kezdőknek valók, és közel állnak a szívemhez. Nemrég jelent meg, és hatalmas sikert aratott az Uncaged Anthology nevű kötet, amiben csupa olyan Dungeons & Dragons játékmodul található, amik a fejük tetejére állítják a megszokott szerepjátékos kliséket és toposzokat. Más, empatikusabb irányból közelítik meg a klasszikus szörnyek történeteit; gondolkodásra, kreatív megoldásokra, és a meggyőződéseik átértékelésére ösztönzik a játékosokat. Mivel a legtöbb kaland a kötetben rövid és alapszintű, tökéletesek arra, hogy kezdő játékosoknak bemutassuk a D&D világát. Mindenkinek csak ajánlani tudom.
A karaktereket előre elkészítettem (szerepjátékos haverok hathatós segítségével), hogy gyorsabban pörögjön a műsor, mivel minden csoportra csak három órám jutott. A játékosok nyolc karakter közül választhatták ki a sajátjukat, így minden csapat egy kicsit más volt, és ettől lettek igazán izgalmasak a megoldásaik is. A karakterlapokat mind megtarthatták, sőt, vittem ajándékba fejenként egy húszoldalú dobókockát is, hogy ha van kedvük, maguk között folytathassák majd a játékot.

És akkor következzenek a fénypontok:
(Hosszú lesz, szólok; akit csak a konklúzió érdekel, ugorjon a végére)

Első Csapat (5 lány, mind kezdők, szerepjátékban is és angolban is). A kaland, amit nekik meséltem, egyszerűnek tűnik: egy falu felbérli a csapatot, hogy derítsék ki, miért tűntek el az állatok az erdőből. Megharcolva néhány erdei növény-szörnnyel, a banda egy driádra bukkan, aki éppen nagyban gyújtogatja a fákat. Kiderül, hogy az erdőnek évtizedenként egyszer le kéne égnie, mert különben ezek a különleges fák nem tudnak szaporodni (ld. eukaliptusz) - az emberek viszont mindig megakadályozzák az erdőtüzeket. A fák a nimfát hívták segítségül. A csapatnak ki kellett találnia, mit kezdjenek a helyzettel, és hogyan oldják meg, hogy az erdő is jól járjon, meg a falu is. Végül úgy határoztak, kiköltöztetik az egész falu népét - megígérve, hogy gondoskodni fognak mind a 150 hontalanná vált emberről. Innentől fogva a harcolós-nyomozós kaland átcsapott egy menekült-történetbe, melynek során több helyről elkergették őket, míg végül egy kikötővárosban újabb alkut kötöttek a polgármesterrel: a város befogadja a menekülteket, ha a csapat cserébe levadászik nekik egy tengeri szörnyet, ami miatt eltűntek a halaik. Persze itt is hamar kiderült, hogy a halakat a túlhalászás irtotta ki, a "tengeri szörny" pedig egy csapat szirén volt, akik a tengert védték az emberektől. A játékosok újabb diplomáciai tárgyalásokba bocsátkoztak, és végül meggyőzték a polgármestert, hogy nyilvánítsa a szirének által kijelölt területeket rezervátummá, és indítson el egy programot, melynek keretei között a szirének megtanították az embereket fenntarthatóan gazdálkodni a tengerrel. A programban részt vett a 150 új lakos is, a lányok pedig nagyon büszkék lehettek magukra, hogy ilyen szép megoldást találtak a történet végére. Le a kalappal.

Második Csapat (6 fiú). Ez a kaland a Kis Hableány meséjén alapszik (amit senki se vett észre, hah). Egy néma lány felfogadja a csapatot, hogy keressenek meg egy eltűnt nőt. Írni nem tud, így hosszas mutogatással tudja csak elmagyarázni, mi történt, és miért keresi az illetőt - fél órát activityztünk, mire összeállt a kép, ezt már önmagában nagyon élveztem. A lányról kiderül, hogy sellő volt, és egy süllyedő hajóról megmentett egy csodás hangú dalnokot. A hajó tulajdonosa, egy gazdag fickó, berágott, mert a sellő nem őt mentette meg, és miután partra evickélt, elraboltatta bosszúból a dalnokot. A csapat rögtön a fickó keresésére indult, háztetőkön ugrálva kergették az egyik szolgáját, és végül kinyomozták, hol lakik. A házon végigharcolták magukat (voltak benne csontvázak, zombik, köpenyszörnyek, ésatöbbi), és végül szemtől szembe kerültek a főgonosszal, akiről kiderült, hogy boszorkánymester. A végső csata folyamán volt sok remek pillanat (pl. a minotaurosz harcos hátán lovagló viharpap, aki lelkesen szórta a villámokat, míg szembe nem jött neki az ajtófélfa), és végül a csapat sikeresen megszabadította az elrabolt dalnokot. Ők az egyszerű megoldások hívei voltak, ám amikor akcióra került a sor, nagyon olajozottan tudtak úgy együttműködni, hogy kihasználják mindannyiuk legjobb képességeit.

Harmadik Csapat (5 fiú). Ők érkeztek a leglelkesebben: tavaly óta rendszeresen játszanak, ismerik a szakkifejezéseket, és teljesen fel voltak készülve rá, hogy szörnyeket irtsanak és kincseket gyűjtsenek. Nekik a Lost Gods (Elveszett Istenek) című kalandot választottam, ami hagyományosan indul, de a végén van egy csavar. A csapatot felbéreli egy kihalóban lévő város, hogy keressék meg az eltűnt istennőjüket. A kaland nagy része egy barlangrendszerben játszódik, ahol teremről teremre, folyosóról folyosóra haladva mindenféle kísérteteket kell legyőzni. A csapat gondosan vette a kanyarokat, mindenhová benéztek, minden szörnyet kiirtottak, minden kincset begyűjtöttek. A végső nagy csatára rápihentek, felkészültek, megtervezték a taktikát... és amikor megérkeztek az utolsó teremhez, ahol a főgonoszt sejtették, egyszerre csak megszólalt egy Medusza egy tükörből: "Ne gyertek be, nem akarlak bántani!" A játékosok arcára kiült a döbbenet - a klasszikus dungeon-crawl kalandok nem így szoktak végződni, hanem epikus csatával. Kis hezitálás után szóba elegyedtek a kígyóhajú hölgyeménnyel, aki elmesélte, hogy régen halandó nő volt, csak egy istenség elátkozta, és hogy senkit se akart kővé változtatni, de a városiak azt hiszik, hogy istennő, folyton bemerészkednek hozzá, aztán ijedtükben megtámadják (tele volt a barlang szobrokkal). A csapat segítségét kérte, hogy segítsenek neki kiszökni a városból, és elköltözni biztonságosabb helyre. Némi töprengés és tétovázás után a kalandozók úgy döntöttek, segítenek a bajba került szörnyetegnek, és elkezdtek azon brainstormingolni, hogyan juttassák ki észrevétlenül a városból. Végül a dalnok és a varázsló közösen visszatértek a helyiekhez, és közölték, hogy megvan az istennő, nagy ünnepséget rendelt el, és üzenetet küldött - majd csaptak egy óriási koncertet a főtéren. Miközben a városlakók a koncerten tomboltak, a csapat többi tagja csendben kilopakodott a Meduszával a városból, és kerestek neki egy csendesebb barlangot a hegyek között. A helyieknek azt az "üzenetet" adták át, hogy az istennő parancsára jobb, termékenyebb földre kell vándorolniuk, és ott új várost alapítani.
Az volt gyönyörű ebben a kalandban, hogy a tapasztalt, egyféle megoldásra felkészült játékos-csapat a csavarnál teljesen átértékelte a saját hozzáállását, és képesek voltak kreatív, mindenki számára előnyös, és empatikus döntéseket hozni. Imádtam.

Kép innen

Negyedik Csapat (5 lány). Lelkes, beszélgetős, vidám csapat volt. Nekik megint a driádos-erdőmegmentős kalandot meséltem, mert kíváncsi voltam, lesz-e különbség két lánycsapat megoldásai között ugyanarra a feladatra. Volt! Az első erdei harc még váratlanul érte őket, ám rögtön utána elkezdtek azon töprengeni, hogy a szörnyek megölése helyett nem lehetne-e élve elfogni őket, esetleg megbarátkozni valamelyikükkel. Mivel kalandmesterként támogatom az erőszakmentes megoldásokat, hagytam, hogy némi ötletelés után lespanoljanak két inda-lénnyel, akikkel addig mutogattak-activityztek, amíg ki nem szedték belőlük, mi folyik az erdőben. Így már a gyújtogató driádhoz is felkészülten érkeztek; azt hitték, a szörnyeinek akar helyet csinálni az erdőben, és rögtön fel is ajánlották, hogy segítenek egy Jurassic World típusú szörnyrezervátumot kialakítani. Amikor megtudták, hogy a fákról szól a sztori, akkor ügyesen és gyakorlottan megalkottak egy kompromisszumos megoldást, ami mindenkinek jó: a driád megengedi a falusiaknak, hogy annyi erdőt kivágjanak a falu körül, ami megvédi őket a tűztől (és a faanyagot eladják, hogy legyen pénzük az ínséges időkre). Cserébe a falusiak megígérik, hogy hagyják égni az erdőt és a különleges fákat, és a kivágottak helyére újakat ültetnek majd. Nagyon szép, diplomatikus és részletes megoldás született, a lányok büszkék lehettek magukra.

Ötödik Csapat (5 fiú, 1 lány). A végére maradt a káosz :) Ők nagyon várták már, hogy rájuk kerüljön a sor, lelkesen válogatták a karaktereiket, és teljes lendülettel indultak neki a kalandnak. Ismét a Meduszás sztorit vettem elő, mert előző nap olyan jól működött. Megint csak megmutatkozott, mekkora lehet a különbség ugyanabban a történetben csapat és csapat között. Jelen esetben hőseink kissé jobban eltévedtek a barlangrendszerben, mint az előzőek, cserébe legyőztek minden szörnyet, ami csak az útjukba került. A Medusza vallomása őket is meglepetésként érte, de némi töprengés után szintén a segítés mellett döntöttek - melynek eredményeképp begyömöszölték a kígyóhajú hölgyet egy nagy hátizsákba, amit a csapat minotaurosz harcosának hátára akasztottak, és megindultak vele kifelé a városba. Sajnos azonban a barlang bejáratában emberek várták őket nagy izgalommal, hogy megtudják, megvan-e az elveszett istennő; a csapat röptében azt hazudta, hogy nincs, de majd jól megkeresik, mire a polgármester meghívta őket vacsorára. Meduszával a hátizsákban el is fogadták a meghívást, szépen megvacsoráztak, majd éjjel kisurrantak zsákkal (és a polgármester vagyonának egy részével), és a városfal felé vették az irányt. Sajnos lopakodásban nem voltak jók, cserébe úgy tudtak blöffölni, mint senki más, így sikeresen kijuttatták a szörnyet a városból (egy jól irányzott hajítással az erőember - pontosabban erőminotaurosz - részértől), és ők maguk is megmenekültek. Nem volt olyan elegáns megoldás, mint az előző, cserébe szénné röhögtük magunkat a játék során, nagyon klassz volt a hangulat.

A végeredmény

A szerepjátékról sokan azt hiszik, hogy valami fura kocka-hobbi, vagy esetleg egyenesen káros a bimbózó fiatal elmékre. Egyik sem igaz. A szerepjáték nem más, mint közös mesemondás, ami a csapatmunkára, a kreativitásra, és a jó hangulatra helyezi a hangsúlyt. Mivel minden csapattal angolul játszottunk, külön öröm volt nézni, hogy a fiatalok magukról megfeledkezve angol nyelven vitatták meg a terveiket, és írták le, hogyan cselekszik a karakterük. Minden történetre zseniálisan kreatív és empatikus megoldásaik születtek, melyek során mindannyian elgondolkodtak róla, hogyan lehet kompromisszumokat kötni különböző gondolkodású vagy kultúrájú felek között. Egyetlen csapat sem bukta el a sztoriját amiatt, hogy fejjel rohantak volna a falnak, vagy az erőszakot választották volna a diplomácia helyett. Ösztönösen klasszul játszottak, és kalandmesterként elmondhatom, hogy remekül éreztem magam, és büszke voltam minden egyes játékosomra. Remélem, jövőre megint találkozom velük!

Hősök és kamaszok: Mesemondás angol nyelvi táborban (némi szerepjátékkal)

Említettem már, hogy a kamaszok a kedvenc közönségem? (Biztos vagyok benne, hogy igen). Nem volt még velük rossz tapasztalatom, de azt kell mondanom, hogy a fellépés, ahol ezen a héten jártam, eddigi pályafutásom toplistájának élére került.

A meghívás a győri Hild József Építőipari Szakgimnáziumtól érkezett, akik nyári angol és német nyelvi tábort szerveztek Vértesbogláron. Mivel ezen a héten van egy amerikai vendégem Danielle Bellone személyében (erről majd később blogolok), a programot úgy sikerült alakítanunk, hogy kétszer is leutaztam hozzájuk mesélni: A keddet Danielle-el együtt töltöttük a táborban, csütörtökön pedig egyedül tértem vissza. Mindkét alkalom emlékezetes marad.

Vérteslovas Tábor

Kedden pont reggeli előtt érkeztünk, így aztán együtt teáztunk-kalácsoztunk-kávéztunk a tábort vezető, végtelenül vendégszerető és lelkes pedagógusok csapatával. A délelőtti program mesemondással telt, hogy az angolos csoportnak (18 fő) bemutassuk, mi is az a storytelling, és kicsit rászoktassuk őket a mesék, történetek ízére. Elsőre minden más kamasz csapathoz hasonlóan nagyon csendesek és figyelmesek voltak, de minél inkább belelendültünk a történetekbe, annál jobban elengedték magukat ők is. A program az amerikai mesék és mesemondás jegyében telt; Danielle és én váltottuk egymást, és igyekeztünk minél több műfajt, hagyományt bemutatni. Volt floridai népmese (Az Ördög és a gezerigók), "new trad" (új népmese) Danielle repertoárjából (Omar és Wendell egy olyan sárkányölő hősről szól, aki szorongástól szenved), irodalmi történet (A Halál és a Vörös Hajú Lány), cajun népmese (Marie Jolie), és a végén Kétperces sárkány is (ami tulajdonképpen egy népmeseátdolgozás). A csapat végig nagy figyelemmel követte a történeteket, kuncogott vagy sóhajtozott, és annak ellenére, hogy megmondtuk nekik, nyugodtan szakítsanak félbe bármikor, ha nem értenek valamit, szinte alig volt szükségük bármiféle magyarázatra. Számomra már nem meglepetés, hogy a kamaszok mindig többet értenek az angol nyelvű mesékből, mint előre gondolnák, de mindig jó látni az arcukat, amikor erre maguk is rádöbbennek...
Az ebédszünet alatt, amíg Danielle és én pillangókat hajtogattunk (ld. alább), néhány diák odajött hozzánk beszélgetni. Szó volt mindenféléről, Amerikától az egyetemen át egészen kedvenc tévésorozatokig és videojátékokig; ők érdeklődve kérdezgettek, mi meg válaszoltunk, és még akkor is, amikor mondtam, hogy hozzám beszélhetnek magyarul, ők ragaszkodtak hozzá, hogy az angolt akarják gyakorolni. Nem tiltakoztam.
A délutáni program a mesemondás gyakorlatának jegyében telt. Először Danielle demonstrált még egy műfajt - a személyes sztorikét - egy történettel arról, hogyan döbbent rá, hogy attól, hogy orvoscsaládba születet, még nem tud ellátni egy törött lábat. Ezek után kiosztottuk a pillangókat, amikkel a diákok egymást dobálták, majd párba álltak, és minden páros kibonthatott egy pillangót, amiben személyes sztorikat inspiráló kérdések voltak (pl. "Mi a legmókásabb dolog, amit a háziállatod valaha csinált?"). A párosok hosszasan meséltek egymásnak anekdotákat és élményeket; jó volt látni, ahogy angolul beszélnek egymás között, és hirtelen sokkal közlékenyebbek is voltak, mint velünk vagy a tanárokkal. Ezek után beszéltünk nekik egy kicsit arról, mitől történet egy történet, és ismét párokba állítottuk őket, hogy meséljenek egymásnak. És meséltek. A délután hátralévő része főleg azzal telt, hogy ők próbálgatták, milyen személyes sztorikat vagy kitalált történeteket mondani egymásnak.

Csütörtökön már úgy tértem vissza a táborba, mintha régi ismerősökhöz mennék. Mivel az egész napi programot én találhattam ki, úgy döntöttem, a két kedvenc témámat viszem: Ír legendákat, és szerepjátékot. És itt kezdett igazán klasszul beindulni a dolog.
Délelőtt mást sem meséltem nekik, csak Fianna-legendákat - Fionn Mac Cool születésétől Tara égésén át Oisín születéséig és végül a visszatéréséig Tír na nÓg szigetéről. Közbeiktattam azért egy vidámabb kalandot is a sok csata, szerelem, és tragédia mellé - Fionn kalandját meséltem az Óriások Földjén, csak a névtelen "apró emberkék" helyett az én verziómban a saját bajtársait, a Fianna híresebb tagjait vitte magával, így sikerült bemutatnom őket is. Mivel volt a csoportban négy lány, igyekeztem a kevésbé ismert női szereplőket is kiemelni egy kicsit. A sztorik úgy működtek, ahogy mindig is szoktak kamasz közönségekkel: Remekül. Bennük van minden, ami már a fantasy és a szuperhős-filmek határát súrolja.

Mielőtt ebédszünetet tartottunk volna, felvezettem egy kicsit a szerepjáték fogalmát, és megkérdeztem, ki szeretne a délutáni játékhoz kalandmester lenni (mivel 18-an voltak, három kisebb csoportra akartam bontani őket). Kis noszogatás után sikerült összeszedni a három jelentkezőt, akikkel szünetben leültem megtervezni a délutánt. Előre elkészítettem egy egyszerűbb dungeon térképet és mellé egy puskát, ami segített nekik a kockadobásban és a szörnyek, csapdák, varázslatok kitalálásában. Amint megkapták a saját kalandmester-mappáikat, felcsillantak a szemeik; az első kérdés rögtön az volt, hogy írhatnak-e a térképre, és hogy kitalálhatnak-e a kalandhoz saját dolgokat. Annyira természetes reakció volt, hogy alkotni akartak, hogy öt perc után már tulajdonképpen semmi dolgom nem volt azon kívül, hogy válaszolgassak a kérdéseikre, bólogassak az ötleteikre, nézzem, ahogyan filctollal nekiesnek a térképnek, és beszélgessek velük mindenféle videojátékokról és animékről. Délutánra a három jelentkezőből három remek kalandmester vált, és onnan kezdve minden pillanatot teljes jutalomjáték volt végignézni.

Minden kalandmester öt játékost kapott a csapatába. A játékosok kis kártyák közül választhatták ki a karakterüket; a 18 kártyán (igen, elszámoltam magam) a Fianna 18 legendás tagja szerepelt, mindegyik rövid, egy-két mondatos leírással. A többit a fantáziájukra bíztam. A mesemondás után a szerepjáték is ösztönösen ment nekik, én pedig asztaltól asztalig sétáltam, bele-belehallgattam a jákékokba, és segítettem, ahol szükség volt rá (de nem nagyon volt). Közben azon nosztalgiáztam, hogy ennyi idős voltam én is, amikor először ültem le M.A.G.U.S.-t játszani... és hogy mennyire tisztán látható út vezetett a kalandmesterségtől odáig, hogy író és mesemondó lettem.
Közben persze nem maradtak el a teljesen tipikus belső poénok sem: A három csapat több szempontból is tükrözte a leggyakoribb RPG élményeket. Egyes Csapat (hat fiú) először gondosan lefektette a szabályokat és a pontrendszereket, majd a labirintusban szobáról szobára haladva mindent alaposan átvizsgáltak, minden szörnyet legyőztek, minden titkos ajtót megtaláltak, és minden zsákmányt összeszedtek; többen is voltak közöttük gamerek akik már ismerték a loot, HP, damage, stb. fogalmát, és a hasznukra is fordították (néha kihallatszottak olyan mondatok, hogy "le lehet fizetni a sárkányt?" és hogy "én bárd vagyok! megpróbálom zenével elaltatni!"). A kalandmesterük remekül és érzékletesen mesélt angolul - ÉS AMI A LEGJOBB VOLT AZ EGÉSZBEN, a délutáni program hivatalos vége után még plusz egy órát ültek a sarokban, teljesen önként és angolul beszélve, amíg be nem fejezték a kalandot. Tapsikoltam örömömben.
Kettes Csapat (szintén hat fiú) két részre oszlott: Az öt játékos az asztal egyik oldalán ült, a kalandmester pedig velük szemben állt, és teljes beleéléssel, csillogó kreativitással mesélte a kalandot, amit a többiek lelkesen támogattak. Ez a csapat belefutott az égvilág összes mágikus csapdájába (nincs szerepjáték wild magic táblázat nélkül, ugye), így az első fél óra után az ötből ketten már mókussá, majd kis idővel később mind az öten tehenekké változtak. A kalandmester kreatív módon úgy oldotta fel a patthelyzetet, hogy megidézte az egyik tanárukat jótündér képében, így a szerencsétlen kockadobások ellenére ez a csapat fejezte be először a kalandot, mentette meg Fionn Mac Cool-t, és jutott ki a labirintusból. Egy ponton éppen hallottam, amikor megjelent egy szörnyeteg, ami dolgozatokat és házi feladatot vagdosott a kalandorok fejéhez - a "mit tesztek?" kérdésre pedig az egyik játékos sztoikus arccal rávágta, hogy "hiányzok." Le kellett ülnöm a padlóra, hogy diszkrétebben tudjak röhögni.
Hármas Csapat (négy lány és két fiú) útja kissé döcögősebben indult, de egy nagyon kreatív és kompetens (lány!) kalandmester kezeiben voltak, így végül nekik is sikerült leküzdeniük minden akadályt. A játékos lányok kicsit húzódoztak a szerepjátéktól, de a két fiú teljes mellszélességgel beleállt a kalandba, és magukkal húzták őket is - ha másra nem, legalább arra sikerült rávenniük mindenkit, hogy felszólításra dobjon egy adott kockával. Ez a banda emlékeztetett a legjobban a saját csapataimra abból a szempontból, hogy kívülről teljesen kaotikus képet mutatott a kaland: Volt beszélő kutya, spontán megjelenő gombaerdők, állatok nyelvén értő hős, szerelmes tehén, égő tehén, tehén 2.0, légyinvázió, állatok nyelvén beszélő hős által légyhadsereggé alakított légyinvázió, csontvázak, pókok, aranyat tüsszentő kutyák, és rengeteg egyéb mellékvágány is... de a végén sikeresen legyűrték ők is a sárkányt, és kiszabadították Fionnt a labirintusból.

Mondanom sem kell, hogy szívembe zártam kalandmestereket és játékosokat egyaránt - főleg azért, mert ennyire kreatívan álltak hozzá a feladathoz, és mert másfél-két órát beszéltek lelkesen angolul anélkül, hogy észrevették volna. Sőt, mire összepakoltam a cuccaimat, hogy elinduljak a buszra, egy kisebb csapatuk már kinn ült a kertben, újabb térképet rajzolt, szörny-listákat írt, és kockadobó appot töltött le a telefonjára. Eleve építőipari iskolából jöttek, de azt hiszem, mire távoztam, kockábbak lettek jó néhány fokkal... és én nagyon, nagyon, nagyon büszke voltam rájuk.

(Külön köszönet illeti a pedagógusokat, akik legalább akkora lelkesedéssel fogadtak bennünket, és kísérték figyelemmel az eseményeket, mint maguk a diákok, és akikkek jókat beszélgettünk kávé és ebéd felett!)

Gyorstalpaló Arthur királyhoz

Megint eljött az ideje, hogy a volt iskolám nyári táborában meséljek. Ez mára már hagyománnyá vált, és annak ellenére, hogy tavaly alaposan sikerült megrettenteni a kölköket, idén mégis nagy lelkesedéssel vártak. Az idei tábor témáját Királyok alkotják; hétfőn Mátyással indult a móka, hazai terepen, de ma reggelre Arthur király került terítékre. Mivel róla viszonylag kevesebbet tudnak ebben a korosztályban (elsőtől hatodikig), meghívtak, hogy vezessem be a nagyjából száz zsizsegő gyereket Camelot világába. Jutalomjáték volt: Egyik korai mesemondó élményem, hogy tizennégy éves koromban két órás előadást tartottam az osztályomnak az Arthur-mondakörről. Azóta sem nőttem ki a lelkesedésből...

Amikor megkérdeztük a csapatot, hogy hányan hallottak már Arthurról, elég sok kéz a magasba lendült; még azt is tudták páran, hogy hol uralkodott. Ennek ellenére a kezdetektől indítottam el a történetet, hogy az alapja mindenkinek meglegyen - Arthur fogantatását óvatosan körülírtam, cserébe viszont remekül elszórakoztunk Kay lovaggal, a londoni tornával, és azzal, hogy Arthurral hányszor húzatták ki és szúratták vissza azt a nyomorult kardot, mire király lett belőle. Elmeséltem az Excalibur eredetét a Tó Hölgyével, a Kerekasztal érkezését Guinevere hozományával, és általánosságban Camelot értékeit és elveit.
Miután ily módon megtörtént az alapozás, rátértem a kalandosabb történetekre. Elsőként a klasszikus Sir Gawain és Dame Ragnell ment le, mert a gyerekeknek, főleg a kisgimis fiúknak, nem lehet elégszer elismételni, hogy már Arthur lovagai is tudták: Minden hölgy arra vágyik a legjobban, hogy maga dönthessen a sorsa felől. Érdekes, hogy néhányan a kisebbek közül felismerték a Shrek hercegnőjét a sztoriban, amire egyébként nem gyakran van példa; cserébe viszont most egy fiú sem hibázott rá a megoldásra, hogy a hölgyre kéne hagyni a döntést a történet végén.
Az alap legenda és Dame Ragnell után kisebb szünetet tartottunk, majd visszatértünk még egy körre - történelmi mérföldkő volt, életemben először meséltem a Gawain és a Zöld Lovag-ot, ami egyébként sok mesemondónak az alapkészletébe tartozik. Ismerni ismertem eddig is, csak valahogy sohasem állt kézre. A gyerekek szerették, és feszült figyelemmel hallgatták végig, izgulva, hogy vajon fejét veszti-e Sir Gawain a sztori végére...

A mesélés után kérdések következtek; külön szeretem, amikor erre is jut idő egy-egy fellépés végén, mert szeretek a történetekről beszélni, és sokszor olyasmikre is rákérdeznek a gyerekek, amiket átugrottam, elfelejtettem, vagy magam sem gondoltam végig. Ezúttal olyasmiket akartak tudni, mint például hogy a Zöld Lovagnak a vére is zöld volt-e (illetve a nyelve, az agya, stb.), de valaki rákérdezett például arra is, hogy mitől volt zöld, miért pont zöld, és miért nem halt bele a lefejezésbe - melyek apropóján szót ejtettünk Morgan Le Fay-ről. Azt is tudni akarták, ki volt Dame Ragnell fivére, a fekete lovag; hogy miért csak Arthur tudta kihúzni a kardot a kőből azután is, hogy már "meglazította"; hogy Merlin miért nem vette le egyszerűen az átkot Dame Ragnell-ről; illetve hogy Sir Kay haragudott-e az öccsére, amiért nem belőle lett király. Nagyon okos, érdeklődő, sokszor mulatságos kérdések voltak, amikből azt szűrtem le, hogy a gyerekek nem csak figyeltek, de el is gondolkodtak a hallottakon.

Alig várom, hogy megtudjam, mi lesz a téma a jövő évre...

A rómaiak már a házban vannak (és vérfarkasokat is hoztak magukkal)

Senkinek sem tűnt fel, hogy talpig rómaiban mászkálok az utcán.

Kedvenc éves meséléseim egyike a volt iskolám nyári tábora, ahová minden júniusban nagy szeretettel meg szoktak hívni. Idén is megérkezett a felkérés: Míg tavaly térben vándoroltunk, idén időutazás volt a téma, és a mesemondás estéjére éppen az ókor jutott. Ez nekem minden szempontból hazai terep, annyira, hogy még ruhám is van hozzá - így esett meg, hogy amikor a tábor épületéből kirajzó gyerekek megláttak római viseletben, az első kérdése mindegyiknek az volt, hogy "Te mi vagy?..."
A megrendelés az volt, hogy ijesztő meséket mondjak a tábortűz körül - a programot éjszakai bátorságpróba követte, így a szervezők előre meg akarták borzongatni a kölyköket. Külön élveztem összeválogatni az ókoros repertoáromból a sötétebb, félelmetesebb darabokat; bár alapvetően nem vagyok horror-rajongó, a több évnyi Halloween mesélésnek köszönhetően egészen csinos gyűjteményem van belőlük.

A naplementével egy időben a gyerekek (több mint hatvanan, valahol nyolc és tizennégy év között) a szabad ég alatt gyülekeztek, és zsibongva figyelték, hogyan készül a tábortűz. Eleinte csak lopva nézegettek engem (a szokásos "idegenszagot érzek" mellett ott volt még a római ruha is, ugye), de néhány fiú hamar felbátorodott eléggé ahhoz, hogy közöljék, nekik nem való ám a mesemondás. Sajnálkozó arccal válaszoltam, hogy az baj, mert a horror meséket így is végig kell majd ülniük - remélem, nem fognak nagyon megijedni. Bumm, már benne is voltam a pixisben. Pár perccel később megint nagyon ugrottam a szemükben, amikor hajlandó voltam velük horrorfilmekről, videojátékokról és képregényekről beszélgetni; az egyik srác meg is jegyezte, hogy "végre valaki normális," amit egy kiskamasz szájából komoly bóknak tekinthet az ember.
A félelmetes mesék ígérete mindenkit lázba hozott. Sokan előre akarták tudni, mit fognak hallani, és egymás kezéből szedték ki az övemről lógó pici könyvet, amibe a mesék címeit írtam. Tülekedő gyerekek szoros gyűrűje vett körül, akik mind egyszerre akartak olyan fontos kérdéseket feltenni, mint például hogy végig tudom-e mesélni az Éhezők Viadalát, hogyan tudok egy egész mesét megjegyezni, és hogy mit jelent az, hogy "mitológia." Többen ismételten a lelkemre kötötték, hogy de jó ijesztő legyen ám; kisebb vita alakult ki a felhozatal körül, amikor megemlítettem, hogy választhatnak vérfarkasos, kísértetes, múmiás, és halálból visszatérős sztorik között. Időközben a nap is lement, és fellobbant a tábortűz, úgyhogy megkezdődhetett az esti műsor.

A program része volt, hogy táborozók csoportjai adtak elő dalokat vagy maguk által megírt rövid jeleneteket; ezek közé az előadások közé voltak beékelve a mesék. Úgy döntöttem, a kevésbé ijesztőtől haladok majd a félelmetesebbek felé, és az est fénypontjaként, már sötétben mesélem el Lord Hamon és a múmia kezének történetét (külön kérték a szervezők, hogy legyen múmiás mese a bátorságpróbához kapcsolódóan). Elsőként és bemelegítésként tehát Mésztra mítoszát mondtam el, amiben azon kívül, hogy egy király megeszi magát, nem sok félelmetes dolog történik, ellenben nagyon hangulatos (a szuperhősös mesegyűjteményemben is szerepel, Alakváltás címszó alatt). A gyerekek feszülten figyeltek. Néhány újabb jelenet után visszatértem; mivel felhangzott a kórus, hogy "most valami ijesztőbbet mesélj!" a másnapi középkori témára való tekintettel elővettem a Völsunga saga vérfarkasait (vérfarkas az ókori gyűjteményben is volt, de Petronius farkasembere kicsit kókatag a Völsung harcosokhoz képest). A sztorit a sok fiúra való tekintettel választottam, akik figyeltek is feszült érdeklődéssel - a lányok nemkülönben. Természetesen megvágtam egy kicsit, kimaradt belőle némi vérfertőzés, gyerekgyilkosság és egyéb viking nyalánkságok; benne maradt a farkassá változás meg a harc a nagybáty és az unokaöcs között, amit végül mindenki szerencsésen túlél.

A farkasok megütötték azt a mércét, ami őszinteségre sarkallta a tábor apraját. Egy kislány odajött hozzám és nagyon illedelmesen megkért, hogy ijesztőbbet már ne meséljek, mert nem fog tudni aludni. Egy kisfiú is szólt, hogy "vannak dolgok amiktől rosszat álmodik;" bevallottam neki, hogy én a kísérteteket nem szeretem, buzgón bólogatott, hogy na azokat pont ő se, olyat ne meséljek. Persze a többségnek még mindig nagy volt a szája, hogy horrort akarnak, de érezhető volt, hogy nem mindenki ért velük egyet, tartósan traumatizálni pedig egy gyereket se akartam. Úgy tűnt, sikerült elkapnom a folyamatban azt a pillanatot, amikor mindenki egyetértett abban, hogy "ezek nem voltak ijesztőek, de ennél ijesztőbb már ne legyen."
Ennek örömére hagytam a múmiákat a fenébe. Megmondtam a csapatnak, hogy nem mindenki olyan bátor, hogy végighallgasson egy igazán félelmetes sztorit (és ezúttal komolyan gondoltam). Felajánlottam, hogy elmondom inkább az egyik kedvenc mesémet, ami történetesen épp a félelemről szól. Ebbe mindenki belenyugodott, a félősebbek fellélegeztek, a nagyszájúaknak pedig megígértem, hogy kalandos lesz a történet. A Vörös Oroszlánt meséltem el, és szokásos módon nagy sikere volt; bónusz, hogy nem kellett hozzá a horrormesékhez szükséges áhitatos csend, mert a szúnyogokra és a késői órára való tekintettel kezdett már zsizsegni a nézőtér.

A mesék végeztével többen odajöttek hozzám beszélgetni. Volt, aki azt akarta tudni, igaz történetek voltak-e a mesék; nekik elmagyaráztam, hogy ezeket a történeteket azért találták ki az emberek évszázadokkal ezelőtt, hogy tanuljunk belőlük valamit (kísértés volt, hogy azt mondjam, naná, főleg a vérfarkasos rész, de ha hetven gyerek nem alszik, annak a táborszervezők isszák meg a levét, ezt tapasztalatból tudom). Mások elújságolták, hogy nagyon élvezték a meséket, és bizalmasan megmondták azt is, melyik volt a kedvencük. Volt, aki még mindig nyúzott, hogy meséljek félelmeteset, múmiásat, sárkányosat, vikingeset, stb. Alig akartak elengedni, ami egy mesemondó fellépés végén általában jó jel. Sőt, csokoládét is kaptam.

Tanulság: Ha vegyes életkorhoz hívnak, készülj fel nagyon rugalmasan. Másodtanulság: Minél előbb érkezel egy fellépésre, annál több új barátra tehetsz szert.
Harmadtanulság: Falun senkit sem zavar, ha egy római hölgy klaffog végig éjszaka az utcán.