2007. szeptember 30., vasárnap

Szülők menjetek haza!

A rongyrázás elérte maximumát; az ebédlőben reggel élő jazz-zenekar játszott, és mozdulni sem lehetett a masszivan másnaopos szülők langymatagon lézengő és bámuló tömegétől... a zenével semmi bajom nincs, azt akár meg is tarthatnánk, de az a sejtésem van, hogy holnapra már nyoma sem lesz... (pedig klasszul játszottak).

Anime másodszor

Foci, szülők és pia ellenére kis csapatunk hűségesen összegyűlt ma délután az ebédlő mögötti sarokban. Kb. fél órán keresztül hárman fetrengtünk a három óriási kanapén; beszélgettünk, nevettünk, szidtuk a csirlidereket, a fiúk telefonokat egyensúlyoztak az orrukon, kólát ittunk, chipset mártogattunk valami erős szószba, és párnákkal dobáltuk egymást, szóval minden szempontból kifogásolhatatlan, felnőtt viselkedést mutattunk, és tettük mindezt azért, mert Al nem bukkant fel, és Al egyenlő a számitógéppel meg a DVDkkel, amik hiányában csak akkor tudtunk volna animét nézni, ha Adamet közvetlenül rácsatlakoztatjuk a hálózatra, és hagyjuk, hogy a szemein keresztül kivetitse a képeket a falra (Adam alias Optimus Prime). Ezt valamiért nem tettük meg. Kicsivel később befutott egy másik csaj is, a csapat kincstárosa, de sajnos ő sem tudott rajtunk segiteni; végül Brian felhivta Alt, hogy hol a túróban van, amikor "Itt ül legalább húsz animére éhes fiatal, akik most miattad vesztegetik a drága idejük". Al tiz perccel később berontott, kissé levegő után kapkodva, és amikor látta, hogy négyen vagyunk, papirra nem vethető kijelentést tett (mint kiderült, a focimeccs második hosszabbitásáról hivtuk el...). Kisebb vita alakult ki anime vs foci témában, ami több sikon zajlott egyszerre (az egyiken a srácok veszekedtek, egy másikon Al magyarázta nekem a foci lényegét, egy harmadikon pedig próbáltuk eldönteni mit nézünk). Végül megnéztük az FMA 5. részét (igen, a vonatosat), majd kajástul-piástul átvonultunk Al szobájába további filmekért, és néztünk egy rész Bleach-et is (Ichigo vs Grimmjaw vs Rukia vs Vaizard, mert szépek a kardok lol). Közben beszélgettünk, nevetgéltünk, likvidáltunk egy hörcsögöt ami, mint kiderült, eddig Brian mellényzsebében tartózkodott, és megcsodáltuk Al posztereit (japán metszetek, Bleach, FMA, Naruto, Gyűrűk Ura, és Harry Potter).
Azt hiszem, szeretem ezt a társaságot.

Men's football

A szülői hétvége (pontosabban a "villantsunk-a-szülők-előtt-és-vágjuk-meg-őket-alaposan hétvége") keretein belül kimentünk életünk első focimeccsére (félreértések elkerülése végett: foci a továbbiakban amerikai focit jelent). Ültünk a lelátón, és néztük az öltözködő-bemelegitő focistákat, akik hülye cuccokat kötöztek magukra, és hülye pózokban pucsitottak fel és alá a pályán, majd rúgásokat gyakoroltak, és sikeresen fejbe találtak egy apukát, egy nagymamát és egy csikos pólós kisgyereket a labdával... (nem, nem egyszerre). Csirlidereknek hire-hamva sem volt, amiért neheztelek egy kicsit (lehet hogy Sylar már elkapta őket az öltözőben), viszont egy csapat lány kiállt a pályára valami fura dalt énekelni, és fél perc múlva kaptunk észbe, hogy rajtunk kivül mindenki áll, vagyis a dalocska valójában az amerikai himnusz szabdon átdolgozott változata volt, öt szólamban. Kicsit bután éreztük magunkat... és ez az érzés csak fokozódott, amikor az első negyed közepén rájöttünk, hogy 1. rossz csapatnak szurkolunk, mert a kék-sárga a miénk, nem a lila-sárga és 2. minden kék-sárga drukker a lelátó túloldalán ül. Szép angolosan elhagytuk a helyünket, és átsompolyogtunk hozzájuk. Közben próbáltunk fényt deriteni a foci szabályaira, mert avatatlan szemünk mindössze néhány tucat Titus Pullo - Csubakka hibridet látott, akik sipszóra egymásra vetették magukat, azután szétváltak és futkázotak egy kicsit. Amikor megkéredzük Szimbát, mi történik, közölte, hogy "az a sok nagydarab fickó a pályán most épp meg akarja ölni egymást", Randy pedig hozzátette, hogy "tudjátok a rugby és a foci között az a különbség, hogy a fociban akkor is ütnek, ha nincs nálad a labda". Ezzel aztán nem voltunk kisegitve; a közönség egyre hangosabb lett, kolompokat rázott és kukorékolt, valamint transzparenseket lobogtatott, melyeken egy bantam-kakas agyonver egy tehenet, zölddel irt "Eat my grass!" felszólitás kiséretében. Sajnos fogalmunk sem volt, mikor minek kell örülni; leginkább az tudatsolt bennünk, hogy az első tizenöt perc háromnegyed óráig tartott. Végül jobb hiján lesétáltunk a pálya szélére, és a kispadon várakozó focistákat méregettük, amint ittak, vetkőztek, öltöztek, pucsitottak vagy a kiontott beleiket vonszolták a gyúrópadra...
Ime a délután képekben (egyébként végül megvertük az ellenfelet, háromszoros hosszabbitás után, 45-40re; azt a fülest kaptuk, hogy azért hivták meg a Williamset, mert azt a csapatot eddig még mindig sikerült megverni... csak a szülők kedvéért;) (a lányok soccer-focicsapatát megverték a vendég amazonok, de a fiúk visszavágtak érte; mind az öt nézőjük nagyon örült neki...:)
Hmm... a blogger nem akarja feltölteni a képeket. Képek később. Bocsi.

Szülőinvázió

Teljes mellszélességgel beindult a szülők hétvégéje; szülők parkolnak a füvön, szülők grilleznek a parkban, szülők isznak az ebédlőben, szülők buliznak a testvériségeknél (ez utóbbi szerintem eléggé fura). Sportcipőben, jogging-nadrágban, vállra vetett pulóverben, napszemüvegben és baseball-sapkában kóricálnak fel és alá, ifjú ám máris tetőtől talpig Trinitybe öltözött kistesókat terelgetnek, miközben egyetemista leszármazottaik olyan érdekes látnivalókra hivják fel a figyelmüket, mint könyvtár, ebédlő, sportpálya, katedrális. Minden második szülőnél kutya van, jobban mondva kutyának mondott de nem annak látszó tárgy, a kicsi-szőrös-hangos kategóriából. Ha két csoport találkozik, egymás vállát veregetik, és mindenféle rég elmúlt egyetemi éveket emlegetnek fel; a lányos apák vállon veregetnek továbbá minden himnemű ismeretlent, aki szembe jön, a fiús apák pedig kezet fognak minden lánnyal, biztos ami biztos. Az ebédlő szinte teljesen kihalt (amiért nem panaszkodunk), ugyanis mindenki a környékbeli étterbekben traktálja csemetéit, akik szegények olyan soványkák lettek itt az menzai koszt miatt... és persze random módon meginvitálnak magukkal mindenkit, aki szembe jön, valószinűleg nem kis kellemetlensége tokozva ezzel a gyerekeiknek (elsuhannak ugyanis a tény felett, hogy azonos egyetemre járni nem jelent azonnali örök barátságot és vérszerződést).
Azt vártuk, hogy a nagytakaritás mintájára a csemeték ezen a hétvégén kivételesen józanok maradnak; érdekes módon pont az ellenkezője történt, ugyanis a felnőttek felelősségük teljes tudatában elmentek és bevásároltak jó sok (valójában eszméletlenül sok) alkoholt, hogy szegény gyerekeknek ne kelljen szomjazniuk, amig el nem érik a 21 éves kort... és tegnap éjjel olyan részeg lett az egész campus, amilyenre még nem volt példa. És gyanús, édeskés szagú füst terjeng megint a koleszok környékén... kiváncsi vagyok, a szülőket ki mossa majd fel.

2007. szeptember 28., péntek

Buta athéniak

A népgyűlés mai témája a közoktatás volt, amit végül leszavaztunk... tak. Leszavaztak.
Nem terveztem, hogy beleszólok a vitába, de amikor azt kellett látnom, hogy mindenki a közoktatás ellen érvelt, kivéve a szókratistákat, ráadásul olyan alapon, ami történelmileg nem volt korrekt, szépen felálltam, felsétáltam a pódiumra, és rögtönöztem a diszes társaságnak egy tiz perces beszédet arról, miért kéne minden athéni gyereknek iskolába járni (remélem, sok pontot kapok érte; természetesen kihangsúlyoztam, hogy a "minden gyerek"-be a lányok is beleértendők). Az első nyilvános beszédem a népgyűlés előtt. Szép nagy tapsot kaptam.
A lényeg az volt, hogy a gyerekeknek/családoknak ne kelljen fizetni az oktatásért, ami igy viszont az államnak kerül pénzbe; ezen aztán jól összevesztek, és nekem kellett közbeszólni, hogy itt elenyésző mennyiségű pénzről van szó, tekintve, hogy az oktatás a szabadban folyik, rabszolgák tanitanak, és még csak könyvekre sincs szükség... mégis, miről beszélünk? Utólag mindenki gratulált a beszédhez, de persze senki nem szavazott mellettünk, szóval az athéni gyerekek buták maradnak.
Azt hiszem, a szabálykönyv sokat ront a játékon: ha nem tudná mindneki pontosan, melyik döntésért hány plusz vagy minusz pont jár, akár meg is lehetne győzni a diszes társaságot... akármiről.

Szülők a pályán

Meglezdődött a családi hétvége a campuson: nagy sátrakat vertek fel az épületek között étkeztetési célzattal; egyetemistának öltözött felnőttek kószálnak céltalanul fel és alá az épületek útvesztőjében, és boldog-boldogtalantól útbaigazitást kérnek (szerintem még a mókusoktól is); megilletődött arcú, kistáskát szorongató szülők kucorognak az osztálytermek félreeső sarkaiban, és minden megszólalásra egyetértően bólogatnak. Az ebédlőben sikerült elkerülni a káoszt, most épp (sajnos amióta megnyilt, egypár létfontosságú dologról, mint pl. kihozható kaja, sima viz, szalvéta stb. végleg le kellett mondanunk - ezeket ugyanis egyelőre senki nem találta meg a labirintusban... legközelebb fonállal megyünk), és kezd kialakulni az ülésrend és a hierarchia is (meglepő módon a fotelek is az alsóbb kasztoknak vannak fenntartva, erre még nem találtam magyarázatot... néha felbukkannak ismerős arcok, akiket kifejezésükből itélve vlsz. akkor látunk utoljára, mielőtt örökre és végérvényesen eltűnnének az ebédlő mélységeiben...). Együtt kajáltam a freakekkel, akik jó fejek, és lehet velük beszélgetni, ez most sokat dobott a hangulaton.
A holnapi Anime Club is nyilt műsor lesz, vagyis számitani kell rá, hogy szülők tévednek be miközben teljes átéléssel és licsicukorral teli pofazacskóval Mushishit nézünk... Optimus Prime úgy döntött, inkább megtartjuk az első szabadon választós alkalmat, és random Best Of-ot fogunk nézni a kedvenc sorozatainkból... hm, jól hangzik:) Ki kéne irni, hogy csak erős idegzetű szülőknek...
Mindenki takarit mint a güzüegér, látni lehet a szálló porfelhőket a koleszokból... és valahová még a füvet is el kell rejteniük...

2007. szeptember 27., csütörtök

Full moon is on the sky...


A nap zenéje: Sonata Arctica - Full Moon (Sokszor. Nagyon sokszor.)

Katával épp a fent emlitett számon csámcsogtunk, amikor átpillantottunk a campus felett, és megakadt bennünk a szusz: akkor kelt fel a telihold, és piros volt. Vörös. Egy hatalmas, gyönyörű, ragyogó vörös telihold emelkedett lassan a fák fölé, nekem meg borsózott a hátam három órán át, amig lassan aranyszinűre nem változott a fény...
Keresztülsprinteltem a campuson a fényképezőgépemért.
(Fotók is lesznek, csak most épp nem akarnak töltődni)

2007. szeptember 26., szerda

Project Leader

Ezt a napot is megértem: én lettem a project leader az antropológia-csapatban.
Jövő kedden debate-et tartunk. Ez abból áll, hogy a tanár kiválaszt tiz embert a csapatból (kb. 100-an vagyunk összesen), és felad egy témát, amiről a vita szólni fog (a mi esetünben: Természetes-e, hogy az adoptált gyerekek meg akarják találni a biológiai szüleiket?). A debate előtt egy héttel felosztja a tiz embert pro és kontra csapatokra; a csapatok együtt készülnek fel.
A vita maga az órán, a közönség előtt zajlik:
- Mindkét csapat elmondja az érveit; minden csapattagnak beszélnie kell
- A csaparok kérdéseket tesznek fel egymásnak, letisztáznak néhány fogalmat
- A két csapat vitázik (remélhetőleg tettlegességre nem kerül sor)
- A közönség kérdéseket tesz fel a csapatoknak
Nem tudom, lesznek-e nyertesek vagy sem; mindenesetre elég jó mókának igérkezik...
Szóval, én a kontra csapatba kerültem; mivel egyedül én álltam neki időben a felkészülésnek, a többiek egyhangúlag megszavaztak project leader-nek. Beszedtem az emilcimeket, kiosztottam a feladatokat; remélem, meg is csinálják... (anélkül, hogy Paris Geller kibújna belőlem...) egyelőre kedvesek voltak és segitőkészek. Plusz az egyik srác húgát Magyarországról fogadták örökbe, szóval van amin el tudunk indulni...
Szeretem ezt az oktatási rendszert.

Még több kaja

Megnyilt a nagy ebédlő. Úgy értem, az a nagy, ami nagyobb, mint az eddigi nagy, ami szintén nem volt kicsi.
Ma az a sokkoló tény fogadott minket, hogy sutba dobhatjuk az eddig megtanult rendszert, és kezdhetjük elölől az egészet... amikor beléptünk a pasztellszinekre festett, tarka lámpákkal megvilágitott helységbe, percekig csak álltunk és nem tártünk magunkhoz.
A régi teremben az volt a jó, hogy az ember csak elindult a fal mentén, és szép lassan körbeért, miközben szemügyre vette a kinálatot. Hát ennek lőttek. Az új ebédlő leginkább egy számitógépes dungeon-játék magas szintű pályáihoz hasonlit: asztalok, putok, kiugrók, beugrók, polcok szabdalják keresztül-kasul, ember legyen a talpán, aki bármit megtalál. Teljesen elveszve kóvályogtam egy darabig, próbáltam beazonositani az ismerős objektuomat, úgy mint pizza, szendvicspult, vegetáriánus kaják, saláták és köretek, italok stb. de kevés ereménnyel. Leginkább olyan az egész, mint egy hatalmasra növelt McDonald's, és kedvenc kisebbségi szolgáinkat is mind bezárták a műanyag pultok mögé... (szerencsére a hajcsárt is, akit mindenki utál). Szerencsére beleszaladtam (szó szerint) az egyik anime freakbe, aki készségesen elkalauzolt az evőeszközökig; magamhoz ragadva a tényárt mint biztos pontot a káoszban, valahogy sikerült ebédhez jutnom. Ülőhelyet találni már nehezebb feladatnak bizonyult; nem mintha ne lett volna választék, sőt, úgy tűnik a kantint a Csillagok Háborúja példáját követve a lehető legtöbb eltérő létforma szükségletei szerint rendezték be, magas bárszékektől a kicsi puffokig. Végül találtunk egy félreeső kanapét, ami csodával határos módon szabad volt; a nagy erőfeszités meg a káosz azonban nem keveset vett le az ebéd élvezhetőségéből...
Kiváncsi vagyok, milyen lesz a vacsora.

Indián nyár és egyéb apróságok

- Miközben szines levelek hullanak a fákról, mókusok gyűjtögetik szorgalmasan a télire valót, és több épületben is bekapcsolt a fűtés, Hartfordban változatlanul verőfényes napsütés van, és harminc fok (szigorúan a jó öreg Celsius) árnyékban...

- Sikerült aktiválni a vadiúj mobiltelefonomat (és tegnap este megdöbbenve tapasztaltam, hogy a Heroes csirlidere ugyanilyennel rohangál...) - laza fél órába került; beütöttem a 19 jegyű azonositót, a 15 jegyű azonositót, a születési dátumomat, meg a fene tudja micsodát... mikor végeztem, már csak a feltöltési procedúra volt hátra... azt hiszem most hónapokra előre kibeszélgettem magam mindenféle géphangokkal...

- Megkaptam a szerződésemet a tavaszi Nothlands storytelling konferenciához, valamint egy emailt, amiben az állt, hogy elfogadták a pályázatom a másik nagy nemzetközi rendezvényre is, szóval április 4-6, Sharing The Fire storytelling conference, New Hampshire!

- Visszakaptuk a beadandó dolgozatokat a Kalandmestertől. Jegyet nem adott rá, de az enyémre azt irta, hogy nagyon jól sikerült... (és csak egy nyelvtani hibát talált:)

Éjszaka a könyvtárban

Elég szürreális jelenet volt, hogy éjjel tizenegykor elindultunk a könyvtárba nyomtatni... (az ember itt a sok házi miatt átáll az éjszakai üzmemódra). És a hatás csak fokozódott, amikor a kellemes, tücsökciripeléssel és virtuális mosómedvékkel kisért séta után megérkeztük a könyvtár épületéhez, melynek minden ablakán dőlt a fény, és emberek mozogtak odabenn.
Éjjel tizenegykor az egyetem könyvtárában csendesen pezseg az élet. Emberek dolgoznak a számitógépeken; csirliderek terpeszkednek a kanapékon és a földön, békésen cseverészve a szétteregetett jegyzetek felett; mások a tanulóasztalok egyikén teritenek meg rögtönzött vacsorához, és teát kortyolgatnak olvasás közben, vagy félrevonulnak párosával egy árnyékosabb sarokba, és... nem tanulnak. Dolgozik a nyomtató, a fénymásoló (utóbbi néha furcsa hangon csiripel, és összefüggéstelen számokat ir ki - helyi Nocker nyilván már alszik), diákok sétálnak a polcok között, és ha olyan helyre tévedek, ahol történetesen nincs senki, összeszorul a gyomrom, mert minden villany ég, és azt az érzést kelti, hogy maga az épület is nyitott szemmel figyel...
Álmosságnak mindenesetre nyoma sincs. A könyvtár hajnali egyig nyitva tart.
(A mosómedvék most épp virtuálisak, de egyébként léteznek; a srácok nemrég találkoztak velük, amikor bolyhos barátaink felderitették maguknak a campust. Szép nagyok voltak, állitólag. A mókusok után én már mindent elhiszek. Reméljük, a medvék nem Halloweenkor érnek ide...)

Feminizmus és ókor

(Nem, Gyuri, a görög nők nem akartak nadrágot viselni... a férfiak viseltek cuki miniszoknyákat;)

Ma láttam a radikális demokraták vezérét; arcán páratlan, once-in-a-lifetime kifejezés ült, miközben egy egyetemi feminista szövetség asztala mögött gubbasztott a főépületben, feje felett gigantikus "Female Orgasm" plakáttal. Szegény srác, pedig milyen sokra vihette volna... (az arcából itélve szerintem a holnapot sem éri meg...)

2007. szeptember 25., kedd

To WalMart and back again

Ma nagy hősiesen elmentünk bevásárolni. Épp ideje volt. Pénzünk egy részét sikerült már a campuson elköltenünk, mert a postához vezető utat egy nagyon szimpatikus fickó állta el, egy ékszerespult társaságában. Szemérmetlenül sok időt töltöttünk az afrikai láncok, gyűrűk és egyéb bizsuk közti turkálással (és lett szép pillangós karkötőm:)
A túrához előrelátó módon taxit redneltünk (mert busz arrafelé nem jár, és negyven fokban nem gyaloglunk, örültünk, hogy várakozás közben nem főttünk meg). Legutóbb volt egy kisebb atrocitás a taxi-rendelést illetően... Toby is a csapattal volt, és ő telefonált; amikor azt mondta, Tobias Gummersbach névre kérné a fuvart, a diszpécser egy harsány "Te most szórakozol velem?" kiséretében levágta a kagylót. Ma tehát Kata feltárcsázta a társaságot (már eleve gyanús hogy 666-666 a telefonszámuk...) és halálos nyugalommal közölte, hogy ő Joana Wilkinson. Öt perc múlva jött a taxi.
Ruhát kellett vennünk. Ősi, elemi, leküzhetetlen késztetést éreztünk rá, nem tudtuk tovább visszafojtani. Beszabadultunk egy gigantikus üzletbe, mely mindenféle emberi rendszer teljes hiányával kinált ruhákat - leginkább egy turkálóra emlékeztetett, leszámitva a tényt, hogy itt minden új volt. Hosszas válogatás és lelkendezés után találtam egy felsőt aminek nem lehetett ellenállni (ne tessék elrettenni a bejegyzés olvasásától, egyszer egy szökőévben bennem is felébredhet a nő, egyébként meg a felső azért tetszik, mert teljesen mesemondós és normális ember fel sem venné...). Egy darabig vacilláltam hogy megvegyem-e... amikor végül elvittem felpróbálni, kilibbent belőle a cimke, mint valami isteni jel. Free People. 154 epizód Gilmore Girls megtette a hatását - több ezer ruha közül elsőre belehúztam ugyanabba a márkába...
A vásárlás hátralévő része alaposan leszivta az agyunkat. Még mindig nem szoktuk meg sem a formákat, sem a szineket; komoly koncentrációt igényel, hogy eldöntsük, egyáltalán az élelmiszerkenél vagyunk-e éppen, vagy a vegyszerosztályon. Minden dobozt és flakont háromszor elolvasunk, hogy biztosak lehessünk benne, azt kapjuk, akit várunk (és még igy se mindig sikerül). Ma az a gordiuszi feladat állt előttem, hogy mobiltelefont vegyek magamnak; ez laza egy órámba került, mig elolvastam minden készülékleirást, tarifát, brossúrát, és háromszor kivallattam az eladónőt. Végülis lett új készülékem, de egyelőre azon kivül, hogy lelkesen ki-be csukogatom, nem sok haszna van; még aktiválni kell, földi telefonról. Majd holnap rászánom magam.
Az áruház egyébként már nagyon rákészült a Halloween-re; teljes polcokat foglalnak el a horrorisztikusabbnál horrorisztikusabb tárgyak, maszkok, töklámpások, jelmezek és egyéb kellékek, melyek közül a különféle műszempillák széles skálája és a véres, tépett angyalszárny vitte el a pálmát... a Kiss of Death névre hallgató fekete rúzsnak nem tudtunk ellenállni, és vettünk hozzá bőrceruzát is, készülvén az estére, amikor majd ártatan kicsi Hartfordi gyerekeket lehet ijesztgetni a campuson...
Mire visszatántorogtunk a koleszba, erőnk már a végére járt. Azt hiszem most jó darabig nem fogjuk megint rászánni magunkat egy ilyen túrára...

2007. szeptember 24., hétfő

És változnak az idők....

Athén városának radikális demokrata pártja a mai napon a népgyűlés napirendjére tűzte a nők szavazati jogának megtárgyalását, és egyhangúlag támogatják az inditványt.
Már csak a maradék három pártot kell meggyőzni, hogy szavazzák is meg...
Büszke vagyok magamra. A történelmi tényeknek minden tekintetben ellentmondó eredményt sikerült elérnem:) Nem hittem, hogy erre egyszer még büszke leszek...

2007. szeptember 23., vasárnap

Kiegészités

Aki azt hiszi anime freak vagyok, az még nem találkozott egy igazival...;)

My favourite freaks

Nah, most értem haza az Anime Club első gyűléséről.
Mindig is tudtam, hogy egy ekkora egyetemen léteznie kell valahol egy freak csapatnak, mely kisebb, mint a focirajongók tábora, zártabb, mint a csirliderek, zizzentebb mint a kémia-fizika társulat, és érdekesebb, mint bármelyik koponyás kastély lakói.
Hát megtaláltam őket.
A főépületben, az ebédlő mellett; egy rövid séta a kartoték-szekrények és fénymásolófülkék labirintusában, és már meg is érkeztem a klub főhadiszállására, mely arról ismerkszik meg, hogy egy gigantikus tévé foglalja el az egyik falat, vele szemben extra süppedős óriási fotelekkel, és e szentély közepén oltárként tornyosul az asztal, megrakva minden földi jóval. Megérkezésemkor csak a klub alelnöke és titkára voltak jelen, akik épp a laptop és a tévé összekapcsolásával bajlódtak, ami alapjában véve nem egy nagy feladat, de azzá lett, mihelyt a kapcsolást és az éppen futó videójátékot szimultán próbálták kézben tartani. Nagyon kedvesnek és lelkesnek bizonyultak; miközben bátortalanul tallóztam az asztal boritó rágcsák és édességek között, rövidebb eszmefuttatásba bonyolódtunk bizonyos sorozatokat illetően. Lassan szállingózni kezdtek a többiek is, és abszolút mértékben teljesitették a velük szemben támasztott elvárásaimat: vidámak voltak, nyitottak, lelkesek, és lököttek.
(Megjegyzés szobatársaknak: természetesen szigorúan Bleach pólóban jelentem meg a gyűlésen, amit kellő mértékben értékeltek is:)

Kedves olvasó, ha nem vagy járatos az animék világában, felesleges tovább olvasnod.

Rövidebb beszélgetés után kiderült, hogy, hála minden magasságosnak, a csapat már túlesett az Evangelionon (bekészitettem a virtuális kardot, hogy beledőlhessek, ha Evát akarnának nézni... bocs, Gyuri, nélküled nem az igazi:), és még néhány másik sorozaton, amiknek hirét se hallottam soha. Cserébe megnyugtattak, hogy kedvencekből naprakész vagyok (sőt, egy Bleach filmmel meg is előztem őket!), hogy mindenki egyenlő mértékben rajong imádott alkimistáinkért, és hogy Gravitationnek hirét se hallották (gyorsan a lelkükre kötöttem, hogy maradjon is igy...). Kiderült az is, hogy az Avatar igenis animének minősül, sőt (ezt meg is pecsételtük egy high fiveval...). A nagy egyetértés örömére beletúrtunk a kajákba, melyek a japán műanyag kultúra legjavát képviselték. Az est sztárja a lichi-cukor volt (igen, azért cseng ismerősen, mert az Avatarban mindig ezt kajálták:) és a hinárba csomagolt csokis izé (amit nem kóstoltam meg, mert gyanúsan Inoue Orihime éléstárát idézte...) és a csokiba mártott ropi, valamint narancslé rogyásig (bocsi, Inu, ramen majd legközelebb...). Ily módon felszerelkezve elérkezett az idő a szavazásra. Három sorozattal készültek a szervezők, és sorban ismertették is mindet (ami kissé nehézkesen haladt, egyrészt, mert az alelnök egy Optimus Prime sisakot tett a fejére, és hébe-hóba hörgött, másrészt pedig, mert az elnök minden második szavára harsány SPOILER!!! kórus és egy rakás repülő párna tett pontot...). A választék: posztapokalpitikus-nagyrobotos (valami Gundam-FullmetalPanic-Transformers hibridnek tűnt, abból a korai korszakból, amikor még a robotoknak is válltömése volt...), alkimistás-bűnmegbánós (igen, igen, igen!), és szellemvadászós-szépenrajzolós, mely végül győztesként került ki a szavazásból. A kis létszámra való teljes tekintet nélkül (kb. tizen voltunk) minden szavazatot akkurátusan fel kellett vésni egy cetlire, melyet aztán elhelyeztünk Optimus Prime fejében, aki gondos számlálás után elhörögte a végeredményt. A győztes sorozat a Mushi-shi névre hallgat, és meg vagyunk elégedve vele (ugyanis helyből megnéztük az első négy epizódot - miután újabb szavazást tartottunk arról, felirattal nézzük-e vagy angolul, és hosszas vita után az elnök kijelentette, hogy költői kérdésről van szó, mert nincs is szinkron...). Látványvilágában a Miyazaki-filmekre hasonlit, hangulatában egy könnyedebb Jigoku Shoujo és Ayakashi Ayashi keverék, mindenesetre gyönyörű, akciómentes és megható. Japán hiedelmekre épit, meg arra a jól megalapozott feltevésre, hogy szép képek szomorú kisgyerekekkel és határozott (fehér hajú) szellemirtókkal mindig tuti hatást érnek el. És ebben igazuk van.
Szóval hetente két óra hedonista filmnézés egy jó fej csapattal (akik természetesen egy pillanatra sem képesek befogni a szájukat, amig az elnök rájuk nem pisszeg) sok sütivel és az animék krémjével, azt hiszem, ezze a koktélra vevő vagyok. Havonta egy alkalmat szabad választásnak szentelünk: azzal fog telni, hogy mindenki kérhet egy Best Of epizódot a kedvencei közül, amit a többiek kötelesek megnézni (kivéve, ha chibi vagy hentai, mert akkor kollektive elhagyjuk a termet...). Még nem döntöttem el, én mit fogok kérni, de ideje elgondolkodni a dolgon... (Fullmetal vonatos epizód és a Rukia-mentés esélyes jelölt lehet...).

Nah, furcsa földönkivüli beszéd vége.

Egyébként a lichinek remek ize van.

2007. szeptember 22., szombat

Megjegyzések

Hogy megkiméljek mindenkit a bejelentkezés nyűgeitől, megváltoztattam a beállitásokat. Ezentúl mindenki hagyhat megjegyzést, jelszó nélkül is:)
Örülök, hogy olvassátok a blogot:)

2007. szeptember 21., péntek

Democracy Rocks!

Nah, ma volt az első népgyűlés mindannyiunk imádott Athénjában. Azt kell mondanom, hogy a vártnál is jobban sikerült.
Először is, minden gond nélkül fel lett áldozva a malac (mely ezúttal papiralapú volt, és meggyőző sivitással szakadt ketté), és a jelek kedvezőnek bizonyultak a gyűlés megkezdéséhez. Az első megtárgyalandó törvény a Reconciliation Agreement volt, vagyis hogy irtsuk-e ki a harminc zsarnok támogatóit a városból vagy feledjük el végre a sérelmeket. Játékmesterünk szerint a Reacting sokéves pályafutása során egyszer sem volt példa rá, hogy az Agreement megbukott volna (ez valószinűleg azért van igy, mert 1-3 arányban a támogató pártoké a többség...). Most sem tette, bár a radikális demokraták dicső ám apró csapata foggal-körömmel küzdött ellene. A legjobbat Thraybulus alakitotta, aki felkötött karral és bekötött fejjel ment fel a pódiumra beszédet tartani, igy emlékeztetve minket a zsarnokoktól elszenvedett sérelmeinkre. A szókratisták, néhány logikai bukfencet leszámitva ("az vesse rájuk az első követ aki közületek bűntelen" - laza négy évszázad ide vagy oda...) szintén erősek voltak, főleg, mert az ő jelöltjük volt az egyetlen, aki fejből szónokolt (az első beszédet még lehet felolvasni). A srác egyébként a bamba sportoló diszpéldánya, de amint felvette a tógát, vérbeli athéni polgár lett belőle, én meg csak pislogtam. Lukianosznak akkor kezdtek volna könnyek gyűlni a szemébe, amikor előrukkolt a hasonlattal - "az ember a sebet bekötözi és gyógyitja, nem támadja meg", mire Thrasybulus közbeszólt, hogy "de néha le kell vágni a kezet, hogy életben maradjon a páciens" mire azonnal jött a felelet kedvenc sportolónktól "de egy fél kezű ember nem tud többé küzdeni a spártaiak ellen", és mindezt helyben rögtönözték. Azt hittem, menten lehidalok. Mivel számomra az Agreement teljesen közömbös téma, tiszteletből a demokraták mellett szavaztam.
A második javaslat elég erős érzelmeket váltott ki mindkét oldalon. A gyűlés elnöke javasolta, hogy a köztisztviselők felét sorsolással, felét pedig szavazással válasszák meg, igy próbálván kompromisszumot kötni a pártok között. Ez persze, mint a középutak általában, senkinek sem tetszett. Az arisztokraták azzal érveltek, hogy ugyan mit tud egy cipész az állam vezetéséről, ami nekem nagyon az elevenembe vágott (mert a karakterem cipész, legalábbis az, akinek tetteti magát). Beszóltam nekik, hogy én magam, szegény öreg, nem harcoltam ugyan a háborúban, de a pajzsok és szijak nélkül amiket csináltam, ők már rég halottak lennének. A srác készült visszavágni, de az elnök leintette, hogy mutasson több tiszteletet az öregek iránt. A következő körben az archonokat szidta - természetesen archon is vagyok... szóval elég erős érvek hangzottak el mindkét oldalon, és amikor az indulat a tetőfokára hágott, véget ért az óra, úgyhogy folytatása következik...
Azt hiszem, nagyon fogom szeretni ezt a játékot...
(És úgy tűnik, a többiek is kezdenek ráérezni az izére!:) iiiiiiizére...

2007. szeptember 20., csütörtök

Kisebb katarzis

Valami hülye belenyikkantott a klasszikaórába. Azt hiszem én voltam. Megkaptuk az első beadandó dolgozat témáját; 3 verzió közül lehet választani, és na ki az egyik, na ki, na ki, na ki?
LUKIANOSZ!
Szerencsére a nyikkantás nagyobb részét sikerült visszafojtanom, viszont az óra végéig faltól-falig vigyorral ültem, és szivecskék voltak a pupilláim helyén...
Kezdek komoly függőséget kialakitani.

Shaggy Dog tales

Csak eszembe jutott egy jó kifejezés amit tegnap hallottam a mesemondóktól: fogadok, hogy egy folklorista sem ismeri a "shaggy dog tale" mesetipust.
Ez ugyanis azt jelenti, hogy a mese hirtelen és váratlanul végződik...:D

2007. szeptember 19., szerda

Reggeli az Agorán

Tegnap este levelet kaptunk a Játékmestertől; "Mivel holnap Athén városában szép idő igérkezik, gyűlésünket az Agorán tartjuk; városunk egy idegen földről jött vendége ismeretlen inyencséggel lep meg bennünket, mely valamiféle édes sütemény, a demokrácia tiszteletére szavazókorong formájú."
Reggel tizkor tehát a meleg őszi napsütésben kinn ültünk a campuson a könyvtár előtt, csokis fánkkal tömtük magunkat, tógát viseltünk, és pártgyűléseket tartottunk a lugasban. Terepfelmérés céljából csatlakoztam a radikális demokratákhoz; beszélgettünk a görög térképről és a hadviselésről, és sikerült felmérnem a csapatot, akiktől a nők szavazati jogát várom. Hárman vannak; ebből az egyik a maláj srác, akinek most kezd valami halvány fogalma lenni a görög történelemről, és Európáról úgy általában; egy csaj, aki hatalmas lelkesedéssel szónokolt a Reconciliation Agreement mellett, archoni minőségben; és egy elég éles eszű másik srác, aki tiz perc után szép türelmesen elmagyarázta a csajnak, hogy ez a párt az Agreement ellen készül szavazni (mellesleg ők az egyetlenek), és hogy ő nem archon, hanem herold. A többi stimmel.
Azt hiszem, a szókratisták komoly előnyben vannak.

És mesemondók megint...

És megint eljött az este; megint felkészültem mesékkel és lelkesedéssel, és a connecticuti mesemondó közösség soron következő képsviselője megint körbeautózta az egész campust, mire útjaink végre keresztezték egymást...
A mai este egészen más volt, mint a tegnapi; hasonlóan fantasztikus, csak nem ugyanúgy. Kis csapatunk (6 fő) egy barátságos templomhoz tartozó kultúrházban találkozott. Kizárólag nők voltak jelen (meg a lelkész, aki a mesemondás közepe táján bedugta a fejét az ajtón és ott is ragadt egy időre). Jó humorú, kedves társaság; jóvoltukból a mesemondó élményeken felül, melyekről mindjárt beszámolok, izelitőt kaptam az igazi, izig-vérig amerikai falkaszellemből. Mindegyikük legalább tizféle körnek, szövetségnek, alapitványnak és egyletnek aktiv és oszlopos tagja, mely egyletek kivétel nélkül önkéntes és jótékonysági területen tevékenykednek. Lenyűgöző volt hallgatni ahogy szerveztek, terveztek, megbeszéltek és brainstormingoltak; hasznos információkat gyűjtöttem mesemondó fellépések szervezését és kivitelezését illetően is. És közben remekül szórakoztam.
Abban is más volt a ma esti csapat, hogy sokkal nagyobb érdeklődést mutattak a magyar kultúra iránt; érdekelték őket az ételek, az emberek, minden. Már az este elejétől fogva tűkön ültek, de úgy döntöttek, nem kérnek meg, hogy elsőként meséljek, nehogy kényelmetlenül érezzem magam; szóval Carol nyitotta meg a sort (http://www.e-zwebsites.com/Websites/carolynstearnsstoryteller/Index.cfm) egy nagyon-nagyon szép és lenyűgöző félig igaz, félig legendás navajó indián történettel. Utána sokáig beszélgettünk állatokról, és rengeteget megtudtam a helyi élővilágról (pl. hogy vannak ám itt medvék és a coyotek megették a tehenek egy részét a farmon, és a hawk igenis hawk volt, és van chipmunk is, csak még nem találkoztunk vele; viszont fogalmuk sincs, mi az a hedgehog). Sok rövidebb anekdota és történet után végül nem birták tovább a várakozást, és felszólitottak, hogy meséljek nekik valami eredeti, hagyoményos magyar népmesét.
Elmondtam nekik a Fehérlófiát. Életemben nem meséltem még angolul, szóval szimultán meséltem és forditottam fejben a következő mondatot; fárasztó volt, de az eredmény kárpótolt mindenért. Levegőt is alig vettek; mivel teljesen új volt nekik a történetnek még a tipusa is, úgy érzékelték, mint valamiféle akciófilmet, és felszisszentek minden fordulatra. A kedvenc részemnél (amikor Fehérlófia a saját húsával eteti a griffet) megszólalt egy telefon, és mindenki néma csendben várt a "reklámszünet" végéig (utólag megegyeztünk hogy ha valamikor meg kellett szólalnia a telefonnak, az volt az a pillanat). A mese hatalmas és osztatlan sikert aratott; azért volt néhány dolog ami taccsra tette őket... (Hétszünyű Kapanyányimonyók, kacsalábon forgó palota, exponenciálisan növekvő fejű sárkányok, és persze a griff), meg néhány dolog, amit nagyon aranyosan a maguk feje szerint értelmeztek (mint pl. a griff-fiókák megmentése mint figyelemfelkeltés a környezettudatos életvitelre; kötve hiszem, hogy ősapáink erre gondoltak volna, de ezt az amcsikból már senki sem fogja kinevelni...).
Utána megkértek, hogy énekeljek nekik valamit magyarul; mivel addigra már csendes beszálgetásbe merültünk, nem voltam nótás hangulatban. Elénekeltem nekik az Éjjel a Tiszán-t (igen, tudom, hogy nem népdal, és lyrics by Gárdonyi, de attól én még nagyon szeretem). Hasonlóan nagy sikere volt.
Azt hiszem, megint egy sikeres estét tudhatok magam mögött...:)

2007. szeptember 18., kedd

Mesemondók ha találkoznak...

(Ez egy hosszú bejegyzés lesz. Here be dragons. Tons o' them. Yeah.)

Nah, elérkezett ez a nap is körülbelül másfél év várakozás után: az első látogatásom egy igazi mesemondó közösségnél!!! A connecticuti mesemondó céh szervezésében került megrendezésre az évad első közös svédasztalos vacsorája, melyre nekem külön fuvart szerveztek, hogy ki ne maradjak a jóból.
(And... insert rabbit hole here)
Mikor kirobogtam a kathak-óráról a campusra, ahová a találkozót megbeszéltük (természetesen késésben voltam), már messziről ki lehetett szúrni, kit küldetk értem - egy szines ruhákba öltözött fekete nő volt, széles mosollyal az arcán és lila turbánnal a feje körül (amikor beszéltem vele telefonon, megkérdezte, hogy ismerjük meg egymást én pedig azt mondtam neki, hogy láttam a honlapját - nevetve mondta, hogy annál neki sokkal több arca van; a honlap egyébként http://www.woventales.com, ha valakit érdekel:)
Szóval, útnak indultunk a találkozóra, és pillanatokon belül lelkes beszélgetésbe merültünk; Gwendolyn hangos volt, vidám, nagyon érdeklődő, és amikor kiszálltunk a kocsiból, elégedetten nyugtázta, hogy "sikerült lebeszélnie a fél fülemet".
Sharon háza a kertvárosban van, ami jelen esetben egy erdő közepén álló házikók sorát jelenti; a fák árnyékában tűz pattogott egy teraszon, és vidáman beszélgető emberek gyülekeztek körülötte. Bemutatkoztam, és legjobb tudásom szerint igyekeztem egyszerre válaszolni az összes kérdésre, ami a társaságnak eszébe jutott a magyarokkal, a Trinityvel és minden mással kapcsolatban; szilvát és sajtot ettünk, vizet ittunk hozzá, és amikor már nagyon hideg lett, úgy határoztunk, hogy bevonulunk a házba és megtámadjuk a vacsorát.
Az ételek legalább olyan kevertek voltak, mint maga a társaság; csokoládé és gyümölcs uralta a konyhaasztalt, és ez nekem éppen megfelelt. Már amikor végre eszembe jutott lenyelni az első falatot.
Sharon háza leginkább egy babaszobára emlékeztetett; fából épült, alacsony mennyezettel, és amint belépett az ember, azt az érzést keltette benne, hogy ha van hely a világon, ahol baráti társaságban meséket lehet mondani, akkor ez az a hely (bennfenteseknek: freehold). Igyekszem irásban visszaadni a hangulatot... a falakat mesebeli madarakkal diszitett tapéta fedte; már ahol látszott, mert a szobák nagy részét plafonig érő polcok töltötték ki, melyeken könyvek sorakoztak a legteljesebb, barátságos összevisszaságban. A számtalan kis zsámoly és kávéasztal egyikén egy gyönyörű ir népmesegyűjtemény feküdt; másokon a legváltozatosabb méretű, szinű és formájú lámpák álltak. A sarokban egy fából faragott, hatalmas ingaóra ketyegett, az ablakpárkányon egy kobold csücsült; egy vázában őszi virágok nyiltak, a konyha falain rézedények és régi eszközök csüngtek, az ablakokon csipkés és apró virágos függöny volt, és a számtalan fotel, kanapé és egyéb ülőalkalmatosság között véletlenül sem akadt két egyforma (a kockás huzatú öblös karosszéktől a csillagokkal diszitett sámliig). Anya kedvenc angol virághatározója egy faragott keretes tükörnek támaszkodott.
Miután türelmetlen kapkodással betermeltük a vacsorát, körberendeztünk minden mozditható ülőhelyet, magunkhoz ragadtunk egy-egy bögre forró teát, és a nyitott ajtón keresztül beszűrődő tücsökhang és tűzfény kisérete mellett - mesélni kezdtünk.
Tizenketten gyűltünk össze; a legtöbben már mesemondók voltak, mielőtt a szüleim megszülettek volna. A sort egy dundi, turcsi orrú, mosolygós nő nyitotta, akinek arany nyárfalevelek csüngtek a fülein, és a gyerekkoráról mesélt - sok évvel azelőtt, hogy mesemondó lett volna, folyamatosan felcserélte a szavakat, miközben azt hitte, mindenki érti (nem tudom rá az orvosi kifejezést). Utána következett a ház asszonya (fehér hajú, madárcsontú nő gyors és elegáns mozdulatokkal) - egy ir történetet mesélt egy elvarázsolt nyúlról és két halász kalandjáról a tengeren. Futkosott a hideg a hátamon fel és alá, és valószinüleg a többiekén is, mert egy pisszenést sem lehetett hallani... szép lassan belesüllyedtünk a valószerűtlen, időn és tőren kivüli mesemondó-mesehallgató élménybe, ami az életem értelme...
Azután arra kaptam fel a fejem, hogy mindenki engem néz, és olyan tapintható várakozással mosolyog rám, mint a gyerekek szoktak. Nem lehetett ellenállni neki. A Sárkányherceget meséltem, mert az egyik kedvencem, és sárkányokból sohasem elég; hatalmas siker volt, mindenki talált benne valami értékelni valót, és egész idő alatt ugyanazzal az átható figyelemmel követték a történetet, ami csak úgy húzta a szavakat kifelé belőlem.
És már ment is a kör tovább; egy csendes, egérszerű nő következett, aki a múlt heti és a közelgő zsidó ünnepekre való tekintettel a saját vallási hagyományaiból mondott meséket. A furcsa az volt az egészben, hogy amikor beszélgettünk vele, nagyon lassan és körülményesen fejezte ki magát, néha dadogott is; amint elkezdett mesélni, a legjobb volt a műfajában. Ittuk minden szavát.
Az egyik fickó egy gael népdalt kezdett énekelni, mosolyogva hallgattuk; azután újabb családi mese következett. A mesemondó, egy fiatalabb fekete férfi, megszólalt, és az ablaküvegek finoman rezegni kezdtek; olyan mély és megnyugtató hangja volt, ami betöltötte az egész szobát, és mindenki megborzongott tőle. Vidáman és sok szinészettel mesélt; időnkét átváltott versre, néha gospel dalokat énekelt, és elénk varázsolta a nagymamáját meg az egész afro-amerikai kultúrát. Később kiderült, hogy a nő, aki vele érkezett, és tágra nyilt búzavirágkék szemekkel figyelt egész idő alatt (mig ő maga két szót se szólt) nem volt más, mint a Képirója - ő rajzolt a meséihez... (Kati, remélem figyelsz;). Kedves arccal mosolygott és bólogatott, és néha szkeccselt valamit;ha kérdezték, halk és félénk hangon válaszolt, de a rajzai magukért beszéltek.
Későre járt már, feloszlott a társaság; nem mindenkire került sor a mesemondásban, de a többiek meséihez mindenki hozzátette a magáét (valójában a fenti sorozatot minduntalan hosszas beszélgetések szakitották meg). Volt két fiatalabb nő és egy idősebb, és egy fekete bácsi, akiről nem lehetett megállapitani, hány éves pontosan, de 41-ben már mesemondó volt... (pici volt, dundi, mosolygós, és nagyon sötét bőréhez nagyon kék szemek társultak - ez utóbbi látvány egyébként kiütött néhány pillanatra...), egyébként irodalomprofesszor.
Szóval, néhány perce búcsúzkodás után útnak indultunk haza; Gwen elfuvarozott a Trinity kapujáig, de mikor meghallotta, hogy körülbelül ötven méterre van a koleszom, nem engedett kiszállni a kocsiből, hanem körbefuvarozott az egész campus körül a túloldalra, és addig nem nyugodott, amig le nem tehetett pontosan az ajtó előtt. Meséltem neki, hogy két hét múlva megyek a National Storytelling Festival-ra; megint lesikitotta a fél fülemet, és biztositott róla, hogy életem legjobb három napjának nézek elébe. Kiosztott nekem egy csontropogtató ölelést búcsúzóul (tiszteletbeli unoka lettem a 7 valódi mellé...), és megvárta, mig biztonságban eltűnök az ajtó mögött.
Most pedig itt ülök a számitógép előtt az eufória és a jóleső fáradtság keverékében úszva; azt kell, hogy mondjam, hogy életem első mesemondó estéje hat, hét, nyolccsillagosra sikerült.
Nagyon remélem, hogy sok ilyen lesz még.

2007. szeptember 17., hétfő

Szónokverseny másodszor

Mivel külön meghivót kaptam a rendezőktől a ma esti public speaking versenyre, természetesen muszáj volt megjelenni; nem úgy muszáj, hogy leharapják-a-fejed-ha-nem, hanem úgy muszáj, hogy semmi pénzért nem hagytam volna ki. Természetesen nem jutottam be a döntőbe, nem is azért hivtak; hanem mert remek kis csapatunk megint összegyűlt, hogy szurkoljon egymásnak, és jót szórakozzon a rögtönzött beszédeken, melyek fejenként két percig tartottak. Mi személy szerint Ngoninak mentünk szurkolni, aki múlt vasárnap bedumálta magát a döntőbe. Mindenki nagyon szépen kiöltözött, én meg élveztem, hogy ezúttal, mert csak néző vagyok, nem kell a "smart dress" miatt aggódnom.
Persze tévedtem. Érkezéskor minden néző nevét felirták egy cetlite, és a verseny kezdetekor kihúztak egy tizedik versenyzőt, találomra - kis hiján elvitt a szivroham, amikor engem szólitottak... megint komédiát választottam, ezúttal nem új sportot, hanem új foglalkozást kellett bevezetnem a világba, melyet csak egyetlen ember űzhet. Előálltam a nagy ötlettel, hogy legyen egy ember, aki bárkinek, bárhol, bármikor megmondhatja az igazat - és havonta váltsák, mert annál senki sem tud tovább nem hazudni... (hm, az esélytelenek nyugalma inspirált).
Amikor mindenki befejezte a beszédet (hihetetlenül jó előadások születtek, dőltünk a röhögéstől - Idaho ki akar szakadni az USA-ból, a mókusok háborút viselnek a campus ellen, hogy lehet csajozáshoz használni egy jetit, hogy lehet max pontszám felett teljesiteni a felvételin, és egyéb mélyenszántó gonolatok), szóval amikor mindenki végzett, jött a twist: felmenni a szinpadra megint, és húzni egy témát a másik dobozból is. Az enyém: miért legyen az USA hivatalos nyelve az angol? Mire sorra keürltem, már nagyon tetőfokára hágott a hangulat; megint mosolygott és beszálgetett mindenki, szóval az este királyul sikerült, bármi következzen ezután, gondoltam. Röviden és tömören megmondtam a közönségnek, hogy jól érzem magam itt, szeretem az angol nyelvet, még akkor is, ha nem az anyanyelvem, és mert remekül szórakoztam ma este, adok nekik ajándékba egy mesét - és megrajzoltam a sárkányt két perc alatt! (aki nem tudja, hogy ez mit jelent, olvasson utána - lényeg, hogy elemi erővel kikvánkozott belőlem a mese, mert pont a mai alkalomra teremtették). És hajszálpontosan a piros táblára fejeztem be. Nagy sikere volt.
Természetesen nem nyertem semmit, nem is azért csináltam (Ngoni viszont második lett, amit kellően megünnepeltünk); ettünk egy csomó finom sütit, beszélgettünk a többiekkel, a győztes srác (a jetis) odajött személyesen gratulálni, és elég jó fejnek bizonyult. Azt hiszem, a mai nap is nagy elégedettséggel és vidámsággal zárult (Lukianosz most nagyon-nagyon büszke lenne rám:)
Készen állok nekivágni az új hétnek, kezdődjék a móka!
(Szókratész égni fog.)

2007. szeptember 16., vasárnap

Boston, 5. felvonás - Komédiások

Hazafelé jövet a Harvardról (sok jó könyvet és finom vacsorát szorongatva), az egyik téren utcai téncosokra bukkantunk, és mivel még volt háromnegyed óránk indulásig, természetesen megálltunk megnézni őket (egyébként nagyon büszkék voltunk magunkra, hogy nem késtünk le semmit). A komédia a kedvenc élményeim közé tartozik; lehet, hogy a sötétség teszi, a lámpafény, a zene, vagy az utcai hangulat, nem tudom, de elrángatni sem lehet mellőle. A srácok szerencsére hasonló módon rajongtak a látványosságért.
Ezúttal hip-hop és break volt teritéken (jobban mondva kövezeten), egy nem mindennapi csapat előadásában - idétlenek voltak és időtlenek, és volt bennük valami évszázadok óta változatlanul tricksteres... A banda a küvetkezőkből állt: egy nagyon szép és hihetetlenül hajlékony ázsiai lány (túlméretezett kosármezben, egy visszahúzódó vadóc tekintetével); egy félvér kisfiú, úgy tiz-tizenegy éves (jobban mozgott, mint Michael Jackson); egy lagaléta fehér scrác (csillogó gombszemekkel, koboldos szakállal, és fél lábán feltűrt nadrággal, csikos zokniban és félrecsapott baseball-sapkában; hihetetlen mutatványokat tudott), egy apró termetű ázsiai fiú (talpig feketében, kendővel a fején, 360 fokban forgatható izületekkel), két egyforma, vagány fekete srác (tökéletes szinkronmozgás, női közönség sikeres bolonditása), egy nagydarab, öreg fekete fickó derűs mosollyal (nagyon jó ritmusérzéke volt, és cigarettacsikkekkel zsonglőrködött), valamint egy fiatalabb, dundi félvér srác, aki a csoport menedzserként kiméletlenül ugráltatta a közönséget. Ezek együtt olyan látványos és szinvonalas showműsort hoztak létre a bostoni bevásárlóutca közepén, hogy vörösre tapsoltuk a tenyerünk. Én különösen. Akarva-nem akarva neveztem el magamban mindannyiukat (Kitsune... Nanabush... Loki... Anansi&Spider... Szun... Eshu... Nnabe... aki nem ért a tricksterekhez - nos, Google it!). Vannak formái a szórakozásnak, amik nem változnak évezredek óta, és ezt mesemondóként nagyra értékelem; az olyanokat pedig, amelyek nagy koncentrációban tartalmaznak trickstereket, még inkább...
TRICKSTER FOREVER;)

Boston, 4. felvonás - HARVARD!!!

Még mindig maradt több óránk hazaindulásig, keritettünk egy metrót (valójában négyet) és elmentünk megnézni a Harvardot. Nagyon vicces, tulajdonképpen a Cambridge nevű városnak (ami, úgy néz ki, Boston része) a teljes központját a Harvar birtokolja; olyan az egész, mintha lenne egy városközpontjuk a campuson belül. Fel-alá sétáltunk az utcákon, néztük a boltokat (ahol mindenen Harvard felirat volt, mily meglepő), és hol a női megérzésre, hol a női megérzés tagadására hallgatva változtattunk irányt minden utcasarkon. Nem tudom, melyik vezetett minket végül a Harvard gigantikus könyvesboltjához, de nem panaszkodom. A srácok hozzám hasonló lelkesedéssel vetették magukat bele a turkálásba - az egész bolt úgy nézett ki, mintha egy kétszáz éves téglakastélyt megtömtek volna könyvekkel (vlsz. ez is történt). Már épp indulni akartunk (az elbeszélésben itt, felhivom rá a figyelmet, jelentős mennyiségű időt hidalok át), amikor Orko véletlenszerűen legurult egy lépcső, és, mint ahogy a filmekben lenni szokott, a bolttal megegyező méretű alagsorra bukkantunk - a használt könyvek szekciót rejtette magában. Azt hiszem, heroikus önuralomról tanúskodik, hogy egyetlen könyvvel hagytam el a tetthelyet.

Már egészen sötét volt, de még mindig nem indulásidő; kilépve a boltból a Harvard szűkebb campusának egyik kovácsolt vas kapujával szembesültünk - és vigan be is sétáltunk rajta. Egy-két ember lézengett a kollégiumok között, és az egyik épületben buli volt; fel-alá mászkáltunk, tudatositottuk egymásban a tényt, hogy a HARVARDON vagyunk, és azon töprengtünk, hogy ha elkap minket valaki, vajon mit szól majd a Trinity diákigazolványhoz (klasszikus eset: ha van két egyetem, ami igazán szivből utálja egymást, az a...)
Megint elhatalmasodott rajtam a Gilmore élmény.

Boston, 3. felvonás - Bálnák vs medúzák

Mivel a rögtönzött international csapat elég szórakoztatónak és intelligensnek bizonyult, velük maradtam; 4-1 arányban megszavaztuk az akváriumot a természettudományi múzeum ellenében, és megtéve egy gigantikus hurkot egy metró és egy busz igénybevételével, végül meg is érkeztünk a szomszéd utcából nyiló kikötőbe (ami nekem nem kis örömet okozott. A kikötő. Nem a hurok.)
Két választásunk volt: az akvárium plusz a hozzá tartozó mozi, vagy a bálnales a kikötőben; mivel az utóbbi horribilis összegbe került, maradtuk az előbbinél, és megegyeztünk, hogy a másikra még visszatérünk a közeljöbőben. Mialatt sorban álltunk, lefolytattunk egy kisebb vitát a medúzák és a bálnák közti különbségekről (mely külömbséget főleg abban véltük megtalálni, hogy jóval több medúzát lehet egy bálnába beletuszkolni, mint forditva). Azután megvettük a jegyünket, kaptunk egy pecsétet a kezünkre, és belevetettük magunkat az akváriumlátogatás bűnös élvezetébe, mely főleg üvegen kocogtatásból, gyerekek arrébb könyökléséből, elszórt vakuzásból és hangos "húúúú! Haaaaa! Jééééé!" megnyilvánulásokból állt. A pingvinteremről rögtön a Táncoló talpak jutott eszembe, és nem is tudtam szabadulni a képtől; igaz, egyik pingvin se moccant, kissé rezignáltan tűrték a gyerekek visitozását, miközben az egyik sarokban békaruhás emberek etettek kicsi, kövér Luklászokat (Luklászok láthatóan nem akartak enni).

Találkoztunk szemtől szemben a medúzákkal is (hatalmas "Igen! Élek!" felirat diszelgett a tartályok mellett), és újra meg újra ámulatba estünk a modern kiállitástechnika vivmányait látva (kedvenceink az elektromos angolna voltmérője, az üvegfalú orvosi rendelő és a ráksimogató voltak).
Az ajándékboltban mindenféle méretű és szinű plüss cápákat lehetett venni nehezebben kezelhető gyermekek részére; egy totyis épp meglógni készült egy teknőssel, ami négyszer akkora volt, mint ő (együtt tudtunk érezni vele; a középső akváriumban, ami tulajdonképpen egy csigalépcsővel körbevett gigantikus cső volt, legalább két akkora élő teknős úszkált, mint mi magunk, valamint egy sárkány méretű muréna, négy cápa és két nagyon kövér búvár).
Miután megfelelő mértékben lelkesedtünk minden úszó, lebegő és pancsoló dologért, elhagytuk az akváriumot, és sétáltunk a kikötőben, várva, hogy a belépőhöz tartozó mozifilm vetitése megkezdődjék. A vizben egy szál tea se volt, voltak viszont hatalmas vitorlások, melyek látványa olyan sikolyokat csalt ki belőlem, amilyet férfinak még nem sikerült (:P)

A kikötőt egyébként érthetetlen okokból elárasztották a verebek; szórakoztató perceket töltöttünk az etetésükkel, melyhez a közeli hotdogárus lány is hozzájárult egy ingyen kenyérrel.
A film dinoszauruszokról szólt; a popcornon és a jó társaságon kivül az volt benne a pláne, hogy 3Dben vetitették, kaptunk hozzá kis mókás szemüveget, és a dinók kijöttek a képernyőből, hogy leharapják a fejünket. Igaz, a tudóst többet mutatták, mint a dinókat. Viszont a filmzene megütötte a Gyűrűk Ura mércéjét.

Kiegészités a 2. felvonáshoz

A partedlit egyébként hazahoztam; fel vannak rajta sorolva azok az események, melyek megrendezhetők a nevezett helyen, csak a példa kedvéért; érzékeltetvén a sokszinűséget, szerepel a listán például a válási parti, a körülmetélés és a szerda is.

Hozzátenném továbbá, hogy elég morbid ötletnek tűnik fizetni embereknek azért, hogy tahók legyenek velünk; de mivel mit sem sejtettünk előre az egészből, Dick vendéglője az újdonság erejével hatott, és ez nagyban rányomta bélyegét a tapasztalatra... (na jó, az ir srácért érdemes lenne visszamenni :P Küldöm Noéminek;)

Boston, 2. felvonás - Rúgj bele a vendégekbe!

Végül hogy, hogy nem, természetesen (legalábbis a nagyon toleráns amerikai felfogás szerint) merő véletlenségből megint csak az international csoportnál landoltam, akik ezúttal 4 srácból álltak (Nepál és Banglades képviseltette magát 3-1 arányban). Az első néhány bizonytalan párbeszéd után meglepően kedvesnek és nyitottnak mutatkoztak, úgyhogy ahelyett, hogy tökegyedül a bostoni közlekedésbe vetettem volna magam, velük maradtam a kajakeresés idejére (ami, mivel a busz felszedte a szokásos fél órás késést, már elég sürgető szükségletté vált). Éhesen és kissé dezorientáltan csatangoltunk egy ideig a bevásárlóközpont környékén, mig végül elhatároztuk, hogy bemegyünk az első utunkba akadó kajáldába, akármi legyen is az. És az akármi ezúttal nem mindennapi példánynak bizonyult...

(ha végeztetek az olvasással, nézzétek meg a honlapot a www.dickslastresort.com oldalon; nem, nem néztük meg az étterem nevét mielőtt bementünk...)

Belépve az ajtón szinek, hangok és formák áradatával találtuk szembe magunkat, ami kis csapatunkat ledermesztette egy időre; tétovázásunkból egy hangos üvöltés riasztott fel:
- Ti meg mit bámészkodtok ott? He? Mi kell?
Az egyik pincér fejezte ki kedves és tapintatos érdeklődését irányunkban ezen a szokatlan módon. Minden további ceremónia nélkül helyet mutatott nekünk az egyik üres asztalnál; mi ugyan gondolkodtunk rajta, hogy azonnal kifordulunk az ajtón, de már késő volt.
- Inni?!
Első riadalmunkban rendeltünk egy kör kólát, ami nem sokkal később egy "Nesztek" utasitás kiséretében, fejenként másfél literes kiszerelésben meg is érkezett. A hátunk mögött egy nyugdijasklub rágódott épp egy ünnepi ebéd maradékán; a pincér (egy mellesleg elég helyes, vörös szakállas ir srác baseball-sapkában és Red Sox feliratú pólóban) a fejünk felett társalgott velük.
- Befejeztétek végre? Nem? Miért nem? Nem vagytok képesek gyorsabban enni? Kell a hely! Gyerünk, mozgás! Nem ötévesek vagytok, a francba! Toljátok be!
Az átellenes asztalnál szülinapi zsúr zajlott; a kislányok rémült ábrázattal ültek a helyükön, mig egy kedves arcú, tenyeres-talpas asszonyság oda nem trappolt hozzájuk az étlapokkal. Az egyik kislány véletlenül meglökött valamit; az asszonyság Whitney Houston-t megszégyenitő hangerővel rádörrent:
- Beleköpök a kajádba, hé!
A szürreálisan mellbevágó "Hová kerültem?!" élmény közepén felbukkant Tuck barát egy gyémántos diadémmal a fején, lengő szakállal, és gonosz vigyor kiséretében az asztalunkra boritott egy marék evőeszközt.
- Nesztek!
Az ir srác hozzájárult a traktához egy marék szivószállal, amiket a szó szoros értelmében a fejemhez vágott. Miközben nevetéstől fuldokolva szedegettük össze őket, odajött rácsapni az asztalra:
- Mi olyan vicces? Rendeltetek már? Tudjátok, mit esztek? Gyerünk, nem érek rá egész nap!
Rémülten rendeltük meg az első kaját, amire a tekintetünk esett (én még jól jártam a csirkés tekerccsel, de Orko nagyot nézett a vödör homár láttán...). Mialatt vártunk az ebédre (és az előbbiek tükrében próbáltunk nem gondolni rá, mit tesznek bele), valaki hátulról a nyakamra tekert valamit, amitől kis hiján szivinfarktust kaptam; nem, nem, fojtóhurok volt, csak egy hatalmas nagy partedli, amit az egyik fiatal pincérnő adott fel könyörtelenül mindannyiunkra.
Az ebéd, teszem hozzá, elsőosztályú volt (az étlap tartogatott még egy-két meglepetést, mint pl. "Igen, igen, nyugi, minden kajához jár a krumpli" és "minden hús közepesen sütve, ha máshogy kéred, akkor is" vagy "Vega kaja nincs, rendelj salátát"). Az ir srác levágott elénk egy-egy tál salátát is, "ingyér van, nesztek, egyétek", és az ebéd végeztével alaposan letolt engem amiért nem ettem meg (ezzel egyébként nem voltam egyedül; rendszeresen lehetett hallani más asztaloktól, hogy "Mi az, hogy nem etted meg? He? Minek rendeled, ha nem eszed meg? Pazarló banda..."). Együtt tudtam érezni szegény rémült nyugdijassal, aki a vécét kereste ("Vécé? Nincs vécé! Plázában vagyunk, keress egyet...").
Miután félig megfulladva a nevetéstől, szemünkből könnyeket törölgetve kifizettük a számlát (és én mély pszichológiai eszmefuttatásokba merültem az emberi természet visszásságairól, valamit, hogy miért rajong mindenki Dr. House-ért, stb.) odamerészkedtünk kedvenc pincérünkhöz útbaigazitást kérni (ő akkor már a saját hamburgerén nyammogott koboldosan csillogó, elégedett szemekkel, és az asztaloknál Tuck barát meg Brünhilda vették át a helyét), a srác meglehetősen kedvesnek és segitőkésznek bizonyult. Elmagyarázta, hol találunk metrót, és melyik állomásra kell menni (mindezt úgy, hogy nem tudtuk, hová is megyünk tulajdonképpen), és még mosolyogva el is köszönt (egy barátságos "Na, húzzatok" kiséretében).
A sokkhatást és a kiadós ebédet emésztve kiléptünk a bostoni forgatagba, és útnak indultunk felfedezni a várost.

Folytatása következik

(Helga, azt hiszem, megtaláltam az ideális munkahelyet számodra...;)

Boston, 1. felvonás - Elindulunk

Persze hogy szakadt az eső. Nem is csodálkoztunk rajta. A legutóbbi időjárás-jelentés óta megint nyári időjárás volt; a bostoni út reggelére meg visszakaptuk a Lovecraft-hangulatot (békaemberek nélkül, hála az égnek).
Nem kis bosszúságunkra kiderült, hogy, bár a busz 10 órakor indul, nem kaphatunk előtte reggelit. Hétvégén ugyanis 11:30-kor nyit az ebédlő, ahol igy egy brunchnak nevezett dolgot (breakfast plusz lunch) fogyaszthatunk. Amikor útra készen betrappoltam az ajtón 9:30-kor, az ázsiai személyzet azzal utasitott vissza, hogy még nem nyitottak ki. Ami elkerülte a figyelmem, nyiván abból az apró részletből adódóan, hogy nyitva volt az ajtó, és ott volt az étel az asztalokon. A focicsapat már benn is ült és lelkesen falatozott. Nekik persze járt a reggeli.
Kata életmentő, tegnap este kicsempészett muffinjával a hasamban, enyhén morcos hangulatban vágtam hát neki a bostoni kirándulásnak.

A morcosságon az sem sokat javitott, hogy többszörös ismerkedési kisérleteim sorra meghiúsultak a buszon; a bennszülöttek azt a taktikát alkalmazták, hogy nagyon kedvesen, tőmondatokban válaszoltak a kérdéseimre, aztán hátat forditottak, és folytatták a társalgást. A harmadik nekifutás után feladtam. Amikor Bostonban leszálltunk a buszról, sorozatban lepattintott még két másik csirlider-csoport is; kezdtem kissé frusztráltnak érezni magam...

2007. szeptember 14., péntek

Le a kalappal

"Figyeljetek, mert csak egyszer mondom el. Lehúzol valamit az Internetről, bemásolod a dolgozatodba, nem irsz hivatkozást - nagy hiba. Mert én minden dolgozatból ki fogok venni részeket, és beirom a Google-be; ha te megtaláltad, én is megtalálom, kinyomtatom, és a dolgozatoddal együtt benyújtom az egyetemi biztottságnak. Másnap már itt se vagy. Nem egy diákot rúgattam már ki plagizálás miat..."
Ez a szentbeszéd nyitotta a mai szerepjáték órát. És ez halálosan komoly. Legalább öt helyről hallottuk már; egy mondat hivatkozás nélkül, és az ember búcsút inthet az egyetemnek. Lopásért nincs bocsánat, akkor sem, ha mondatot lop az ember... azt hiszem jó néhány hely megüresedne az egyetemeken ha ezt nálunk is bevezetnék... mint a mellékelt ábra mutatja, itt is megüresedik. És a fenébe is, ezek a tanárok jók. Nagyon jók.

Megdöbbentő tapasztalatban volt részem tegnap: bementem a "szex és mi?" órára, és ott ült az összes főemlős és csirlider, és mind Iliászt olvasott. Meg Odüsszeiát. Meg a tankönyvet. És akármit kérdezett a tanár, tudták rá a választ. Mert ez egy ilyen hely. Félév végére az egész focicsapat olyan profi lesz ókori kultúrtörténetből, hogy még.
Kognitiv disszonanciába estem.

2007. szeptember 13., csütörtök

Van Mit Tenni Vásár

Ma volt a campuson az Activities Fair; minden klub, csoport, csapat, gyülekezet, kör, társaság, szövetség és csoportosulás kirakta a maga kis asztalát az ebédlő elé, szines transzparensekkel és sok-sok szóróanyaggal (valamint jelentős mennyiségű sütivel, hogy a közösségért kevésbé lelkesedő egyéneket is odavonzzák). Hatalmas lelkesedéssel vetettük magunkat a standok képezte labirintusba, és mire kikeveredtünk a túloldalon, már azt sem tudtuk, hány papirra irtuk fel a nevünket...
Az alapelv (itthon szintén teljesen ismeretlen) a következő: minden egyetemi csoportosulás kap egy asztalkát, ahová kiültet emberkéket, akik minél több másik emberkét győznek meg arról, hogy érdemes csatlakozn hozzájuk, és megtömik a kezeit szóróanyaggal, hogy lehetőleg máshol már ne legyen esélye aláirni a nevét... remekül szórakoztunk, sok érdekes dolgot láttunk, és mivel kevés volt az időnk, mindenhová feliratkoztunk, ami egy kicsit is érdekesnek tűnt (best of Paris Geller).
Ime, a lista (már amennyire emlékszem rá; vannak homályos foltok a dologban, remélem, az egyetemi bordély standja nem volt közöttük...:)

- Nutmeg Big Brothers Big Sisters (mentoring program egy közeli általános iskolában; heti egy órában van minden Bignek egy Little-je, akivel foglalkozni kell, olyan halálosan fontos elfoglaltságok keretében, mint pl. a rajzolás vagy a fagyizás...)
- Anime Club (naigen... a Miyazaki összes a standon nagyon igéretesnek tűnt, meg három irtó jó fejnek tűnő emberke ült mögötte, szóval feliratkoztam, ahol adnak kaját és animét kell nézni, az már rossz nem lehet...)
- Annual Community Events Staff (ők szerveznek bizonyos ünnepi rendezvényeket a campuson, pl. Halloween utcát a városi gyerekeknek, közös hóemberépitést, játékbazárt, pikniket, stb.)
- Jesters (az egyetem önjelölt amatőr drámaköre, akik hol drámát csinálnak, hol komédiát, hol egy felvonásos mineknevezzemet) (ugyanazon emberkék működtetik az egyetemi hurling-klubot is, és nagyon reménykedem, hogy a megfelelő papirra került a nevem, mert az ir srácok a nagy fa ütőkkel elég veszélyesnek tűntek... veszélyesnek és jópofának, teszem hozzá)
- Trinity Tripod (nem, nem elfoglaljuk a világot és kiszivjuk a vért az emberekből - ez a campus hivatalos lapjának a neve. Igen! In memoriam Rory Gilmore, megint, anya kedvéért:)
- Háborúellenes szövetség (amikor megálltunk beszélgetni, már vesztett ügyünk volt...)

Továbbá aláirtunk egy lapot, hogy Caitlint, a mentorunkat válasszák elnökké vagy mivé, és Kata feliratkozott a Trinity fekete nők szövetségébe is, ami nem kis derültséget okozott... bár be kell vallani, az emberek ott is elég jópofák, némelyikükkel egy csapatban voltunk még a bevezető programok alatt.
Néhány érdekes részlet:
- mig a női rugbycsapatnak egész asztala volt, addig a focirajongó klubot egy fő képviselte egy jegyzetfüzetből kitépett papir társaságában
- kifelé menet megpróbált minket elkapni egy nagy zászló felett mosolygó, öltönyös srác, aki az egyetem republikánus diákszövetségét képviselte, és kétméteres üres tér volt körülötte
- a Trinity Tripod asztalán egy yorkshire terrirer korzózott fel és alá
- azok között, amiket megnéztünk ugyan,de aláirásra ilyen-olyan okokból nem méltattunk, megtalálható a Velence Klub (igen, ez az, aminek hangzik), a különböző Greekek, a hip-hop klub, a muszlim diákok közössége (a zsidók nem, mert ma ünnepük van), és még vagy két tucat egyéb kör...

Azt hiszem egy nagyon jókedvű és sikeres délutánt tudhatunk magunk mögött. Majd meglátjuk, kik lesznek a befutók... (egy percig sem gondolom hogy napi 24 órába beleférne mind a 6 elfoglaltságom...:)

2007. szeptember 12., szerda

Kathak Reloaded

Pontositanék a kathakra vonatkozó házi feladat leirásán. Ime.
- Gyakorolni az eddig bemutatott 12 alapformát, lépésekkel együtt.
- Gyakorolni, hogy minden kézmozdulat tökéletes legyen, miközben a lábaiddal valami egészen mást csinálsz. Plusz szemkontaktus.
- Ja, és kezdetnek mindenki tanuljon meg 17/9-es ritmust tapsolni...
- Mosolyogj!!!
:)))))

Tógapróba

Zajlik a felkészülés a Reacting játékra. A frakciók gyűléseznek; a párton kivüliek (vagyis mi) szintén, csak azt ismerkedésnek nevezik. Rajtam kivül állunk 1 db metoikoszból (aki szegény nem is szavazhat, mekkora szivás), 1 db földművesből (aki szavazhat ugyan, csak pénze nincs), 1 db asztalosmesterből (akinek álma szinre vinni a saját darabját, és ha sikerül megszavaztatnia, elő is adjuk) és 1 db gazdag sportolóból (aki meglepő módon az egy egyetlen srác a csapatban, és mellesleg tényleg egy gazdag sportoló, szóval lényegesen könnyebb dolga lesz, mint nekem a szakállas öregemberrel...). Egyelőre nem szimpatizálunk egyik párttal sem, és mindenki gondosan titkoban tartja a személyes céljait (kivéve a metoikoszt, aki fel-alá ugrál a teremben és kiabál hogy "engedjetek szavazni, engedjetek szavazni!"). Biztos vagyok benne, hogy, akárcsak nálam, náluk is lapul valami stikli a háttérben...
Ma volt tógapróbánk. Kaptunk fehér lepedőket névtáblákkal, sárga öveket a polgárjogunk bizonyitásaképp (megint, kivéve szegény metoikoszt), és szines kendőket hogy a pártokat el lehessen különiteni (mi türkizkékek vagyunk). A szókratisták jól belehúztak: a három legokosabb srác a csoportban. Máris gyűléseznek. Jó lesz odafigyelni rájuk...
Hamarosan meg kell irnunk az első beadandót - legalább 3 oldalt arról, kik vagyunk és mi az életfelfogásunk (a pártoknak egyszerűbb dolga van, nekik összesen kell 1 dogát leadni, és az a céljaikról szól, nem a karakterekről... de én a saját feladatomat nagyon élvezem:)
Ma folytattuk Platón Államának kivesézését. Mindenki utálja. Általános felfogás: "Plato sucks. Socrates sucks. Socrates is guilty, because he sucks. Vote for it." Csatlakozom az általános utálkozáshoz. Platón cenzúrázni akarta a mesemondókat. Le vele.

(Érdekes adalék: szóba kerültek az oktatási rendszerek is, és ennek kapcsán el kellett mondanom a csoportnak, hogy működik nálunk az egyetem. Tátott szájjal hallgatták, hogy bizonyos tárgyakból kell felvételizni, és teljes hitetlenkedéssel fogadták a tényt, hogy előre el kell dönteni, mit tanulsz az egyetemen. Utána megkérdzeték, hogy "és hogy dönti el valaki 17 évesen, mi szeretne lenni?" Jó kérdés, válaszoltam. Fogalmam sincs.)

2007. szeptember 11., kedd

Időjárás-jelentés

Megérkeztünk New Englandbe. Vagyis New England érkezett meg hozzánk... az ég ólomszürke, szakad az eső, a katedrális vizköpői vizet köpnek, a mókusok a fejük fölé tartják a farkukat, kiürültek a sportpályák, és mindenki elkezdett az időjárásnak megfelelően öltözködni. Ami nagy általánosságban pulóvert és strandpapucsot jelent; néhány esetben ezt egésziti ki egy esernyő, vagy egy baseball-sapka. Egy alkalommal láttunk fekete alapon halálfejes műanyag gumicsizmákat és egy pár neonzöld klumpát; azt hiszem, a többieknek még nem jutott eszébe őszi ruhákat venni...

Nagy hir! Mesemondás történik...

Na, kit hivtak meg előadni a 2008-as Northlands Storytelling Conference-re? Na kit? Na kit? Na kit? ENGEM!!!!
Bizony. Másfél órás workshopot fogok tartani, Április 26-án, nagyon-nagyon sok mesemondónak és nagyon-nagyon sok olyan embernek, akik szeretik a mesemondást. Országos esemény; itt a link:
http://www.northlands.net/conference/conference.htm
Még otthonról küldtem be a pályázatot; arra számitottam, hogy amennyivel elmaradok gyakorlatban és profi pályázatirásban, annyit behozok majd, mert sosem hallottak még magyar mesemondót angolul mesélni, és ezért elég magas ritkaságértékem van... és bejött. Köszönet a nemzetközi levelezőlistáról ismert kedves társaságnak, akik szóltak néhány szót az érdekemben. Most aztán felköthetem a gatyámat, és kezdhetek készülni, hogy igazán kitegyek magamért!
Öt mese van beigérve az ajánlóban, némi szinvonalas háttérinformációval és vaskos handoutokkal, amikben sok-sok magyar népmesés érdekesség foglaltatik (bár még egyáltalán nem biztos, hogy népmesékre szoritkozom... Móra és Szerb Antal birizgálják a fantáziámat). Kezdhetem felépiteni, hogy igazán jó legyen, Pláne, mert elküldtem a pályázatot vagy fél tucat másik helyre is...
Most madarat lehet fogatni velem. Sok madarat...

2007. szeptember 10., hétfő

Házi, házi, házi

Csak a félreértések elkerülése végett, meg hogy eloszlassak néhány tévhitet, amik esetleg eddigi irásaim alapján kialakultak (visszaolvasva legalábbis, ha nem én lennék én biztos megfordult volna ilyesmi a fejemben) itt egy kis összefoglaló mindazoknak, akik azt hiszik, az amerikai egyetemisták élete csak játék és mese.
Először is: igazuk van. Az amerikai egyetemisták élete játék és mese.
Másodszor: itt a házi feladataim listája; kéretik figyelembe venni, hogy ezeket egy napra, nem egy hétre adják fel; vagyis hétfőről szerdára vagy keddről csütörtökre készen kell lenniük. Legtöbbjük állandó jellegű.

Angol Irodalom (How Stories Get Told and Why):
- Elolvasni 1 fejezetet a narrativaelmélet-tankönyvből
- óra előtti este 9-ig legalább 2 kommentárt irni a fejezetről az óra fórumára
- válaszolni a többiek kommentjeire (30 fős osztály)
- egy adott versről vagy műről esszét irni és szintén feltenni a fórumra
- elemezni egy másik diák esszéjét
- legalább egy könyvet ajánlani a többieknek olvasásra
- legalább egy szöveget/verset behozni órára, beszélgetéshez
- felkészülni az órára az olvasottak alapján; legalább kétszer megszólalni az óra folyamán
- további elvárások: az esszék, irások és hozzászólások legyenek egyediek, újszerűek, csiszoltak és átgondoltak, nyelvtanilag helyesek, jól felépitettek és megalapozottak, logikusak

Antropológia
- elolvasni mindhárom kötelező olvasmányból egy-egy fejezetet

Reacting to the Past
- elolvasni Platón Államát
- elolvasni a szabálykönyvet. Újraolvasni a szabálykönyvet. Átolvasni a szabálykönyvet.
- felépiteni a saját karaktert; forrásokat keresni, amik történelmileg hitelessé teszik
- felkészülni a saját karakter céljainak elérésére; taktikát fejleszteni, cikkeket és könyveket keresni amik megalapozzák az érvelést

Sex and Sexuality in Ancient.... szóval Szex És Valami óra
- olvasni Hésziodoszt, Homéroszt és a tankönyvet
- elolvasni az interneten az órára vonatkozü kérdéseket és felkészülni a megválaszolásukra

Kathak tánc
- gyakorolni a tanult 4 alapfigurát plusz a lépéseket


Nnna. Játék és mese, móka és kacagás; soha ennyire nem élveztem még a házi feladatokat.... igaz, sose volt még két napra ennyi :P

Amerikai Gyorstappancs 2

(Közkivánatra:)

GYORSTALPALÓ AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKHOZ

(Fajra, nemre, korra és vallási hovatartozásra való különös tekintettel)


Második Lecke: Szex és micsoda?!

(Képességeim teljes birtokában kijelentem, hogy az alábbi mű megirásakor nem befolyásolt semmiféle előitélet vagy sztereotipia, az igazat és csakis az igazat irtam, ahogy azt láttam és hallottam a tulajdon érzékeimmel.)

Amikor nekiálltam az első Trinity félévem hiányzó kreditjeinek kitöltéséhez potya kurzust keresni, abban a tévhitben éltem, hogy a potyázás fogalmával teljes mérétkben tisztában vagyok. Nem az első tévedésem, és alighanem távolról se az utolsó. Besétálva a Szex és szexualitás az ókori Görögországban és Rómában cimet viselő kurzus tantermébe még csak bizonytalan sejtéseim voltak; a rá következő másfél órában viszont olyan erővel ütött mellbe a valóság, hogy csendes röhögéssel és fuldoklással töltöttem az egész előadást. Ime, olvassátok, és okuljatok belőle.

Nem a tanár volt a hibás. Ő az a fajta, akiről több kilométer távolságban is lesüt a klasszika-filológia: mosolygós, halk szavú, vékonyka, és leginkább egy zöld mezőn kéne szökellnie fehér tógában, lantot pengetve, napi huszonnégy órát.

A probléma a diákokkal kezdődött.

Békésen üldögéltem az egyik széken és csodáltam az előadó felszereltségét, amikor hangos trappolással bevonult az egész amerikaifoci-csapat, szorosan a nyomukban pedig a hokisok és a csirliderek nagy százaléka. A fiúk hangos szuszogással bepréselték magukat a székekbe, és pacsikat meg vállon veregetéseket osztottak egymásnak, értékelvén azt a lelki erőfeszitést, hogy felemelt fejjel bejöttek egy kurzusra, melynek cimében benne van a „szex”. Mint néhány perccel később kiderült, eddig az egy szóig jutottak; az alábbi párbeszéd ismétlődött körülöttem végtelen sok variócióban:

- Helló, haver, melyik kurzus ez?

- Nem tudom, szex és valami.

- Ja, ha szex, akkor jó.

A csirlidereknek nem volt ilyen könnyű dolguk: a terem közepén álltak, a melltartóikat igazgatták, és egymás közt vitatkoztak, vajon melyik sor tenné a tanárra a legkedvezőbb első benyomást. Végül a jobb első mellett döntöttek.

Mire elkezdődött az óra, a termet alapvetően háromféle diák töltötte meg, gondosan elszeparált körzetekben, amely látvány leginkább a Z kategóriás amerikai tinifilmeket idézte: a sportolók, a csinibabák és a feminista-önmegvalósitók (utóbbiakra jellemző a rövid haj, piercing, tetoválás és izompóló). Kezdett bennem felderengeni, minek is köszönhető a szituáció: Amerikában az ember nem szakot választ, hanem egyetemet, következésképpen az órára jelentkező közel 60 diákból én voltam az egyetlen, aki hallott már görögökről és rómaiakról, a többiek csak betévedtek. A helyzet komolyságát érzékelteti az adat, miszerint a teremben több baseball-sapka volt, mint jegyzetfüzet (Eskü. Megszámoltam.) Szóval a hiedelmem, miszerint az embereket az ókori kultúra iránti mélységes tisztelet, áhitatos rajongás, és a görög-latin szerzők művei iránti olthatatlan tudásszomj vonzotta ide, alapjaiban ingott meg, majd nagy recsegéssel összedőlt. A tanár sejthetett valamit, mert rögtön az elején letisztázta, miről lesz szó és miről nem, amivel jó sok csalódott pilantást szerzett magának; klasszikus műveltségű emberként azonban nem méltatta emlitésre méltónak a tényt, hogy itt bizony, ahogy ismerősök mondták, „homokosokról lesz szó”. Hátradőltem szép kényelmesen, és vártam, mikor dereng majd fel az arcokon a megvilágosodás első sugara (úgy helyezkedtem, hogy minél jobb rálátásom legyen a többiekre. Persze kizárólag a tudomány és az irodalom érdekében.)

Ha a megvilágosodásé nem is, a méltatlankodásé hamar jelentkezett, amikor a kivetitőn felsorakoztak a kötelező olvasmányok. Számomra mind kedves és ismerős; éltem azonban a gyanúperrel, hogy a 12 közül kedves diáktársaim csak a Homer-t ismerik, azt is a Simpson családból. Méla undorral tekingettek egymásra – „olvasnunk kell?” – nyilvánvaló volt, hogy az óra cime alapján valamiféle gyakorlati tanfolyamra számitottak... a kezdeti lelkesedés tehát perceken belül csendes kérődzésbe fulladt (nem vicc, a rágókat is számoltam), melyet csak néha-néha szakitott meg egy-egy visszafogott böfögés a sportolók felől.

Tanár úr, tudat alatt érzékelve a hangulat lohadását, néhány mondatban próbálta felkelteni az érdeklődést az olvasmányok iránt. Az első elismerő bólintásokat az Ovidius-féle „szerlemi kézikönyv” emlitése szerezte neki (ekkor már fel-felkuncogtam; lelki szemeim előtt felderengett a focicsapat, amit Ovidiusból tanulja, hogyan kell szerelmes levelet irni... mert hogy az Ars-ból technikai részletek nem derülnek ki, egyem Naso husiját). Véleményem szerint eljuthatott volna a tapsig is, ha nem mulasztja el kiemelni a tényt, hogy Apuleius regényében a szamár hány nőt kefél meg egy fejezet alatt... de hát kezdő tanár szegényke, nem ért még a diáklélekhez. Minden tiszteletem az övé, ezt elég hamar eldöntöttem (még volt egy jó poénja is, amit sajnos én vettem le egyedül – „a Daphnis és Chloé az ókori világ Kék Lagúnája” – azt hiszem, benn maradok a kurzuson, csak azért, hogy legyen néha egy kis sikerélménye...)

Azért kapisgálhatott valamit, mert az óra felénél szólt, hogy a csalódott shoppingolók elhagyhatják a termet; senki sem mozdult (ezt a tényt még elemeznem kell, mielőtt véleményt alkotok. A shoppingolás az a tevékenység, amikor az ember beül az első órára, csak hogy megnézze milyen). Folytatta tehát a félév folyamán megtárgyalni kivánt kérdésekkel; én pedig eljutottam a fulladás határára, amikor a „szó eshet esetleg szexuális zaklatásról is” megjegyzésre minden csirlider felkapta a fejét és jelentőségteljesen egymásra mosolygott...

Az óra hátralevő része azzal telt, hogy jegyzeteket készitettem jelen Gyorstalpalóhoz, miközben tanárúr valami „mitológia hülyéknek” kurzussal próbálta lekötni a főemlősök figyelmét (az egyetlen koherens kérdés az volt, hogy Zeusz és Héra közül melyik a férfi). Széles mosollyal az arcomon hagytam el a termet, az eredménnyel teljes mértékben elégedett vagyok: van egy über-potya kurzusom és egy remek GyT. témám.

A főemlősök a folyosón megegyeztek, hogy leadják az órát a cim második felének tudatában; a csirliderek körberajongták tanár urat, hátha lesz valami abból a szexuális zaklatásból; az önmegvalósitó nők pedig morcos arccal elmentek máshová önmegvalósitani.

Kiváncsi vagyok, a következő órára hányan maradunk.

Kiegészités

Úgy tünik, a várt megvilágosodás még várat magára; a második órán is szép számmal jelentünk meg, a csirliderek mozdultak egy sort előre, a főemlősök hátra, én meg maradtam a helyemen. Miután az első fél órában tanárúr leterhelte a csoportot a „görög történelem vázlatosan” gyorstalpalóval, úgy döntött, különleges, modern tanitási módszerekre alapuló „félidős pihentető elfoglaltságként” filmet vetit nekünk. Arra is ügyelt, hogy témánál maradjunk, de a vegetálásból kizökkentett hallgatóság legnagyobb csalódására nem Paris Hilton, hanem David Attenborough sétált be a képernyőre (ami elég lohasztóan hatott). Az elkövetkező húsz percben lelkesen és felszabadultan kefélő pintyeket néztünk.

A nap pillanata

A nap zenéje: Great Big Sea - Captain Wedderburn (szivecske ide:)

A nap pillanata: Katával kiköltöztünk a katedrális mellé a fűre, néhány könyv, egy doboz süti, fél ananász és egy pokróc társaságában. Odabentről szólt az orgona meg a kórus; nagyon szépen énekeltek. Nem sütött a nap, de meleg volt, a fű meg olyan, mint egy szőnyeg; vigan heverésztünk, és Platónt olvastam, Kata meg politikaelméletet, jókat nevettünk rajtuk. Mókusok randaliroztak körülöttünk. Az ilyen pillanatokért érdemes élni.

FYI - Egyetemi szerepjáték szabálykönyv

Csak mert volt, akit érdekel:
A Reacting to the Past szabálykönyveket (az egész sorozatot) meg lehet rendelni az amazon.com-ról; azt hiszem, a kalandmesterek könyvét is, bár az nem biztos. Az tuti, hogy létezik olyan, láttam a tanár kezében; ha vége lesz a félévnek, majd megkérem, hadd nézzek bele:) Aztán jól megtudom az összes titkot!:)
Idén az Athént és a Galileót játsszuk. India és Kina sajna kimaradnak, pedig állitólag azok is nagyon élvezetesek; a boszorkányos-puritánost biztos kipróbálom egyszer:)

2007. szeptember 9., vasárnap

Biobuli Gyorstappancs

(Kata kérésére:)
GYORSTALPALÓ AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKHOZ
(Fajra, nemre, korra és vallási hovatartozásra való különös tekintettel)

Harmadik Lecke: A biobuli mint fogalom értelmezéséről

Egy gazdag amerikai magánegyetem évnyitó partija a legpesszimistább várakozások szerint is fergetegesnek igérkezett; úgy döntöttünk, mindenképpen megnézzük, mi sül ki belőle. Gondoltunk sokfélét, jót is meg rosszat is – de arra, amit végül tapasztalnunk kellett, nem számitott egyikünk sem.

Felmerültek kisebb problémák, mint például az öltözködés. Az amerikaiak mániákusan öltözködési szabályokat irnak minden meghirdetett rendezvényhez; ezek általában olyan pontosan körbeirható és mindenki számára egyértelmű megkötéseket tartalmaznak, mint például (szabadforditásban) a „csinos”, a „takaros”, és a „félig alkalmi”. Amikor pedig szerencsétlen külföldi diák pontositásért megy valamely bennszülötthöz, azt a kedves és segitőkész választ kapja, hogy „you know, just look nice”. Amivel aztán nem vagyunk ki a vizből. Működésbe lépett tehár a B terv, miszerint kiültünk az utcára megfigyelni a bulira készülődő kisebb-nagyobb csoportokat. Az első tapasztalatok a kis fekete koktélruha, Szörnyella DeFrász stilusú tűsarkú kinzóeszköz és az öltöny-nyakkendő kombináció felé mutattak; gondolkodtunk rajta, felvegyük-e a sárga alsónadrágot is a listára, melyet az egyik felsőbbéves srác villantott meg előttünk, amikor az utca közepén állt neki öltözködni.

Legjobb tudásunk szerint felszerelve végül elindultunk a buliba; hamarosan rá kellett jönnünk, hogy megint beleestünk a csapdába, miszerint az öltözködési elvárást csak az elsősök és a külföldiek veszik komolyan, és nyilvánvalóan arra szolgál, hogy meg lehessen külömböztetni minket a rövidgatyás-izompólós tömegben. És ez minden egyes alkalommal igy történik; akármi is a hirdetéseken elhelyezett jelző, a vége mindig az, hogy a tömeg a trandpapucs-póló-alsógatya és a nagyestélyi közti skálán mozog.

Elkövettük azt a hibát, hogy már tizkor ott voltunk a parti helyszinén. Mely partit érkezésünkkor két tucat morcos biztonsági őr és öt szervező alkotta, valamint egy szép nagy sátor pincérekkel, melynek közepén fehér teritős asztalon hatalmas zöldségestál diszelgett. Más ételnek nyoma sem volt a környéken.

Mivel az egyetemen csak a végzősök vannak 21 éven felül, alkoholról természetesen álmodni sem lehet; úgy látszott, a felügyeletből senkinek sem tűnt fel a tény, hogy bulira öltözött emberek besétálnak, felmarkolnak egy adag buli-kelléket (azokat a fluoreszkáló műanyag fütyiket amiket ilyenkor viselni szoknak) és elsétálnak a kollégiumok irányába. Nekünk mindesetre gyanús volt a dolog. Tettünk egy kört a campuson; valóban, a szállások gigantikus mélynyomókká alakultak, az ablakokból fürtökben lógtak a sikoltozó kiskorúak, és minden ajtón dőlt az édes szagú füst. Alighanem a diákfelügyelők (akiknek szintén a fenekén van még a tojáshéj) szárnyaik alá vették az újonnan érkezetteket, és jelentős mennyiségű sört meg füvet diktáltak beléjük, valamiféle beavatási szertartás keretein belül.

Ezt akkor még nem sejtettük. Üldögéltünk a szép fehér sátorban; nagyon szürreális élmény volt. A zöldségestálat szemügyre vettük közelebbről is. Eltöprengtünk rajta, vajon mire számit a szervezőgárda, amikor elkészit egy ilyet.

Lelki szemeim előtt felrémlett a kép, amint a sok egyetemista őrjöngve veti rá magát a zöldségekre és vigan répázgat tánc közben - „vegyél még egyet, most kirúghatsz a hámból! Nyugi, én is csak akkor eszem répát amikor tásasággal vagyok...” – vagy irigykedve figyeli a gyakorlottabb személyeket a többi zöldségnél – „húú, a kemény partiarcok nyomják a brokkolit” – „te, figyeljünk oda Brianre, ez már az ötödik spárga amit látok a kezében...”

Két ujjunk között elegánsan egyensúlyozva a zöldságeinket átlibegtünk a másik asztalon álló, igéretesen nagy hordókhoz. Az egyikben limonádé volt, a másikban viz. Csapoltunk belőlük azokba a kis műanyag poharakba, amiből az amerikaiak általába isznak, nálunk meg a vizeletmintákat gyűjtik ilyenbe. Koccintottunk egymás egészségére, és húzóra megittuk az első adagot, majd leforditottuk a poharakat az asztalon és éreztük, ahogy az egészség és a vitalitás elárasztja a szervezetünket.

Később azért megérkeztek a többiek is a bemelegitésről – bennük is jó sok zöld volt már, csak kevésbé szilárd formában. Kiscsibék módjára, enyhén cikkcakkos sorokban követték a diákfelügyelőket a táncparkettre, ahol végül megkezdődött a buli.

Természetesen a külföldiek bizonyultak a legjobbnak (talán azért, mert legtöbbjük olyan országból jött, ahol már 18 éves kora óta legálisan ihatja le magát). Hatalmas multi-kulti tombolás kerekedett az estéből, valódi United World IHB. Voltak persze külömbségek. Malayzia elég rosszul viselte a belediktált 11 doboz sört; keresztbe álló szemekkel, de nagyon lelkesen kacsázott körbe-körbe a parketten. Vietnám ellenben minden gátlását levetkőzve, széles mosollyal rázta a haját zenei műfajtól teljesen függetlenül. Zimbabwe megevett öt csirkeszárnyat lélegzetvétel nélkül, majd csatlakozott a táncolókhoz, és megszabadult ruhái jelentős hányadától. Malawi válogatás nélkül megölelt mindent ami mozogtt, majd megkisérelte áldozatait ritmikus mozgásra oktatni, ami neki sokkal jobban sikerült, mind nekünk. Columbiára tapadtak a nők; még a néha furcsa, robotszerű mozgás sem riasztotta vissza őket. Banglades eléggé visszafogottan viselkedett, vagy csak be volt már lassulva; India ellenben beleadott apait-anyait, tekintet nélkül táncpartnerei nemére. Magyarország pedig, felpörögve a répák különleges cukor- és vitamintartalmától (amit az ebédlőben nagy táblákon hirdetnek) – nos, Magyarország végül nagyon elégedett volt a bulival.

2007. szeptember 8., szombat

Biobuli

Az első kiadós tombolás idekinn: megszervezték péntek estére a Welcome (back) partit, ami a felsősöknek tájékozódási pontként, az elsősöknek beavatásként szolgált. Mármint midnen olyan elsősnek, aki 21 éves korában lesz felnőtt, és kikerülve a szülei szárnyai alól rögtön a diákfelügyelők szárnyai alatt találja magát, akik 11 doboz sürt diktálnak belé még a buli kezdete előtt. Alkoholról egyébként szó sem esett, már mindenkinek részegen kellett érkeznie, ha jót akart mulatni; tucatjával álltak mindenhol a biztonsági őrök, ami engem példul megnyugtatott. A szálláson a legtöbb szobából már délután szállongott az édeskés füst...
Szóval felvertek egy nagy sátrat a campuson, és megrakták minde jóval: volt legalább tizféle zöldség, valamint limonádé és csapolt viz. Nem vicc. Ne tessék röhögni, itt legalább adnak az egészséges étkezésre.
A bulinak további előnye volt, hogy ingyen osztogatták azokat a helyes, világitó kis pálcikákat ("nem akarsz nekem halálpálcát eladni... mész és elgondolkodsz az életeden...") amiket a nyakunk köré tekerhettünk. Én hajpántnak használtam őket, és Kata szerint olyan 21. századi Miasszonyunk-formám lett tőle, neonkék glóriával.
Hamar kiderült, kik is a partiarcok a placcon (antropológiai elemzésre később vállalkozom, mert még úgy jártam volna, mint Dr. Csont, és valaki betöri az arcom...). A legjobb fejnek természetesen a többi international diák bizonyult, akik mindenféle külömbözőségre való tekintet nélkül nagyon jól mulattak együtt. Az alkoholt legkevésbé Ázsia birta, aki néha kapaszkodó után nézett a tömegben; Afrika nyakra-főre ölelgetett mindenkit, aki csak a közelébe jött; Dél-Amerikának kedves mosolya és fura robotszerű mozgása volt; Amerikának akkorák voltak a pupillái, mint két csészealj; Szlovákia tündéri volt, mint egy becsiccsentett Hamupipőke. A dalszövegeket legalább mindenki tudta.
Meglepően jól sikerült a parti, eltekintve a vége felé kialakult hering-effektustól; amikor elsőként érkeztünk a brokkolis sátorhoz, nem gondoltuk volna, hogy igy alakul...

2007. szeptember 7., péntek

Nő vagyok!

Megkaptuk a karaktereket a szerepjáték szemináriumhoz (juj de klassz leirni ezt a mondatot...). Sajna egyik párthoz sem kerültem (pedig szokratista akartam lenni), egyike vagyok azoknak az athéni népeknek, akiket meg kell majd győzniük. Ettől kissé elszontyolodtam. Viszont kihúztuk a tisztségeket is, és én vagyok az egyik arkhón a biróságban, szóval van egy kis hatalmam, ez jó. Délután vissza kellett menni professzor Kalandmesterhez, hogy odaadja a lapot amin pontosan rajta van, kik is vagyunk; sikerült jól belehúznom a pakliba: az enyém az egyetlen női karakter a játékban! Férfi ruhában, persze. Titkos küldetésem (még jó hogy a csapatban senki nem olvas magyarul...), hogy kiharcoljam a népgyűlésen a nők szavazati jogát. Ez persze az ókorban aligha történhetett volna meg, de hát ez a szép a játékban. Ha lebukok, kivégeznek.
Azt hiszem, izgalmas játéknak nézünk elébe...

2007. szeptember 6., csütörtök

Poszterek


A beköltözés örömére árusok ütötték fel a fejüket a campuson; posztereket pakoltak ki nminden méretben és mennyiségben. Napokig bogarásztunk közöttük; végül kiderült, hogy az árusok magyarok, és az efelett érzett örömömben, meg mert megint kitört rajtam a kóros klasszika-filológia (némi Lukianosszal vegyitve, aki érti mire gondolok csengessen új fejezetekért;) vettem én is egy posztert. Amellett, hogy nagyon cool, és jó darabot eltakar a ronda fehér falból, emlékeztet kedvenc tanár bácsink örök érvényű mondatára, amivel a spártaiak státuszát magyarázta az ókori görög világban:

"Minden görög gyereknek spártai poszter volt a falán."

Igazi görög gyerek vagyok, juhé!

Csak hogy tudjátok...



Amerika a reklámok országa. Szeretettel ajánlom a fotókat minden klasszikásnak:)

Irodalom az interneten és Trelawney táncórája

Végre hivatalosan is elkezdődtek az óráim! Van néhány újabb egzotikus részlet:
Az angol irodalom kurzuson (aka How Stories Get Told and Why) az év végi jegyünk jelentős hányadát az internetes fórumon kifejtett tevékenységünk alapján kapjuk. Minden óra előtti nap este 9-ig (vagyis kétnaponta) el kell olvasni néhány fejezetet egy adott könyvből, és legalább 2 témát fel kell vetni a fórumon velük kapcsolatban, valamint válaszolni kell a többiek felvetéseire. A Nagy Testvér figyel minket; ha elég aktivak vagyunk, elmarad a félév végi vizsga...

Tegnap voltam először az indiai tánc - kurzuson. Amikor beléptem, egy kicsi, vékonyka indiai nő üldögélt egy hatalmas, tükrös teremben; szines ruhát meg kendőt viselt, és nagyon édes illata volt, az egész helységben érezni lehetett. Mint kiderült, az óra mindneki számára nyitott, nem kell hozzá táncos előképzettség; még két fiú is beoldalgott nem sokkal kezdés után, ami csak fokozta az általános megkönnyebbülést. Aki még nem látott kathakot, keressen rá az interneten - nekünk elállt a lélegzetünk. Megállapitottuk, hogy jó esetben egy-másfél életnyi gyakorlás kellene az alapok elsajátitásához; ennek ellenére hatalmas lelkesedéssel vetettük magunkat a gyakorlásba, mondván, hogy ha egyetlen ilyen mozdulatot megtanulunk, már megérte. A hölgyemény persze távolba révedő tekintettel rögtön a tudtunkra is adta, hogy esélyünk nincsen; továbbá hosszas szónoklatot tartott arról, mi módon kell elmélyednünk magunkban és a jóga rejtelmeiben, melynek segitségével egyensúlyba hozhatjuk a lelki világunkat. Hozzátartozik az indiai kultúrához.
Nagyon kedves, érdekes élmény volt a maga valószerűtlen, Harry Potter - módján. Benn maradok a kurzuson.

2007. szeptember 5., szerda

AZ imidzs és az iskola

Megpróbáltam hozzátenni az "amerikan schoolgirl" imidzshez a dobozos kávét. Szétégettem a kezem az első három méteren (nem, nem folyt ki, csak átforrósitotta a poharat). Azt hiszem lemondok erről a luxusról.

Nagy hir: rájöttem, mi a csont a dologban. Számitottam rá, hogy előbb-utóbb kiderül; túl szép volt ez az egész, hogy igaz legyen. A diákokkal van a baj. A suli király, a tanárok rendesek (és meglepő módon dolgoznak is!), a felszereltség 22. századi, a rendszer tökéletes - csak a diákok selejtesek. Ha nem lennének a campuson, mennyivel szebb világ lenne itt... összetehetnék kezük-lábuk, hogy ilyen különleges órákat tartanak nekik ilyen klassz tanárok, ehelyett nyavajognak, és se nem olvasnak, se nem készülnek, se nem irnak házit, és mivel első házi feladatunk csoportos munka volt, most itt állok házi nélkül és még csak nem is az én hibám. Kezdem értékelni a Paris Geller - féle rémuralmat.

2007. szeptember 4., kedd

Első nap az iskolában

Az első tanitási nap örömére amerikai iskoláslánynak öltöztem (kockás szoknya, sportcipő, válltáska, kézben szorongatott mappák, már csak egy pohár kávé hiányzott a Rory Gilmore imidzshez) és a gyönyörű reggeli napsütésben elindultam a történelmi jelentőségű első előadásra.
Bevezetés a Kulturális Antropológiába.
Természetesen ez sem hasonlitott semmiféle egyetemi élményre amim valaha is volt.
Kezdődik a dolog az előadóval: párnás fotelek egy hatalmas szinháztérben, reflektorok, függönyök és óra a fejünk felett hogy emlékeztesse a tanárt ideje véges voltára. Minden szék karfájában internet-csatlakozó (amit egy primitiv bennszülött lelkesedésével tapasztaltam). Zsúfolásig telt sorok.
És akkor bekocog Indiana Jones (adjatok egy szemceruzát). Legalábbis abból a távolságból, ahol én ültem, meglepő volt a hasonlóság... és kezdetét vette az óra. Amerikai módra.
(Mindenekelőtt névsorolvasás - csak onnan ismertem magamra, hogy szokás szerint utolsó vagyok a listán... a CS meghaladja az angol kiejtés határait)
1. A tanár kiosztja a syllabust, amin minden fontos infó rajta van, beleértve azt is, hogy a két vizsga, a 3 teszt, a beadandó dolgozat és az órai munka hány százalékát teszik ki a félév végi jegynek (órai munka 20%, pedig ez előadás, nem is szeminárium - elvárják, hogy aktivan részt vegyünk az órán). Rajta van az összes elérhetősége, a tan.seg. elérhetőségei, meg az is, melyik órára mit kell elolvasni.
2. A tanár kis kártyákat oszt ki, hogy irjuk rá, szerintünk mi az antropológia lényege.
3. Megbeszéljük, mi is az antropológia, és mivel fogunk foglalkozni (első hozzászólásom! Megkérdezte, mi az a régészet...).
4. Tanár kiosztja a cikket amit jövő órára olvasni kell, valamelyik indián törzs szokásairól.
5. Ezen a ponton egyezünk meg a mellettem ülőkkel, hogy szerenti fogjuk az antropológiát.
4. Tanár elenged minket, de előbb még kioszt egy kérdőivet, amit mindenkinek ki kell tölteni (hogy tanulsz jobban, látás vagy hallás után; mik az érdeklődési köreid, mit vársz a kurzustól, honnan jöttél, mi a kedvenc könyved stb.) és elmondja hogy arra válaszolunk amire akarunk, csak szeretné tudni, mit vár a tömeg az órájától, milyen módszereket, és ha ideje lesz megismerkedik majd velünk személyesen is, ha máskor nem, a projectek alatt.

A héten ún. shoppingolás folyik az egyetemen: minden órára be lehet sétálni, meg lehet nézni miről szól, és ki is lehet sétálni, ha nem tetszik. Ideát igy válogatnak kurzusokat.

When in Rome... én is elmentem shoppingolni a Szex és Szexualitás az Ókori Görögországban és Rómában előadásra; az élmény azonban annyira sokkoló volt, hogy a leirása meghaladja a jó izlés és a politikai korrektség határait, szóval ha valaki kiváncsi rá, csöngessen nálam a legújabb, friss és ropogós Amerikai Gyorstalpalóért:
Második lecke: Szex és micsoda?!

A Koponyás Ház


Mindenki nagy örömére, ime a fotó arról a bizonyos Koponyás Házról. Mint kiderült, valóban az egyik egyetemi "titkos társaság" székhelye, mégpedig a Delta Pszi, más néven a St. Anthony Hall testvériség Epszilon ágáé. Ne kérdezzétek meg, hogy ez mit jelent. Első látásra Mardekárnak tűnt (ld. a fotót), bár a leirások inkébb valami Hollóhát-féle "addig tanulunk amig nagyon okosak leszünk" hozzáállást sejtetnek. A szerteszét dobált sörösdobozok pedig egy újabb "jaj de nagyon titkosak vagyunk" csoportot... hátborzongató élmény volt az a néhány perc, amit a kertben töltöttünk a fényképezőgépekkel; maga az épület eléggé titokzatos, és a koponya a homlokzaton nem javitott a helyzeten. Az ablakokon szines üveg van, az ajtón kovácsolt vas rács, és összességében véve a hideg kiráz a gondolattól, hogy ilyen dolgok még léteznek... (több mint 150 éves testvériségről van szó). Azt hiszem, ez is a lényege az egésznek.