Boston, 2. felvonás - Rúgj bele a vendégekbe!

Végül hogy, hogy nem, természetesen (legalábbis a nagyon toleráns amerikai felfogás szerint) merő véletlenségből megint csak az international csoportnál landoltam, akik ezúttal 4 srácból álltak (Nepál és Banglades képviseltette magát 3-1 arányban). Az első néhány bizonytalan párbeszéd után meglepően kedvesnek és nyitottnak mutatkoztak, úgyhogy ahelyett, hogy tökegyedül a bostoni közlekedésbe vetettem volna magam, velük maradtam a kajakeresés idejére (ami, mivel a busz felszedte a szokásos fél órás késést, már elég sürgető szükségletté vált). Éhesen és kissé dezorientáltan csatangoltunk egy ideig a bevásárlóközpont környékén, mig végül elhatároztuk, hogy bemegyünk az első utunkba akadó kajáldába, akármi legyen is az. És az akármi ezúttal nem mindennapi példánynak bizonyult...

(ha végeztetek az olvasással, nézzétek meg a honlapot a www.dickslastresort.com oldalon; nem, nem néztük meg az étterem nevét mielőtt bementünk...)

Belépve az ajtón szinek, hangok és formák áradatával találtuk szembe magunkat, ami kis csapatunkat ledermesztette egy időre; tétovázásunkból egy hangos üvöltés riasztott fel:
- Ti meg mit bámészkodtok ott? He? Mi kell?
Az egyik pincér fejezte ki kedves és tapintatos érdeklődését irányunkban ezen a szokatlan módon. Minden további ceremónia nélkül helyet mutatott nekünk az egyik üres asztalnál; mi ugyan gondolkodtunk rajta, hogy azonnal kifordulunk az ajtón, de már késő volt.
- Inni?!
Első riadalmunkban rendeltünk egy kör kólát, ami nem sokkal később egy "Nesztek" utasitás kiséretében, fejenként másfél literes kiszerelésben meg is érkezett. A hátunk mögött egy nyugdijasklub rágódott épp egy ünnepi ebéd maradékán; a pincér (egy mellesleg elég helyes, vörös szakállas ir srác baseball-sapkában és Red Sox feliratú pólóban) a fejünk felett társalgott velük.
- Befejeztétek végre? Nem? Miért nem? Nem vagytok képesek gyorsabban enni? Kell a hely! Gyerünk, mozgás! Nem ötévesek vagytok, a francba! Toljátok be!
Az átellenes asztalnál szülinapi zsúr zajlott; a kislányok rémült ábrázattal ültek a helyükön, mig egy kedves arcú, tenyeres-talpas asszonyság oda nem trappolt hozzájuk az étlapokkal. Az egyik kislány véletlenül meglökött valamit; az asszonyság Whitney Houston-t megszégyenitő hangerővel rádörrent:
- Beleköpök a kajádba, hé!
A szürreálisan mellbevágó "Hová kerültem?!" élmény közepén felbukkant Tuck barát egy gyémántos diadémmal a fején, lengő szakállal, és gonosz vigyor kiséretében az asztalunkra boritott egy marék evőeszközt.
- Nesztek!
Az ir srác hozzájárult a traktához egy marék szivószállal, amiket a szó szoros értelmében a fejemhez vágott. Miközben nevetéstől fuldokolva szedegettük össze őket, odajött rácsapni az asztalra:
- Mi olyan vicces? Rendeltetek már? Tudjátok, mit esztek? Gyerünk, nem érek rá egész nap!
Rémülten rendeltük meg az első kaját, amire a tekintetünk esett (én még jól jártam a csirkés tekerccsel, de Orko nagyot nézett a vödör homár láttán...). Mialatt vártunk az ebédre (és az előbbiek tükrében próbáltunk nem gondolni rá, mit tesznek bele), valaki hátulról a nyakamra tekert valamit, amitől kis hiján szivinfarktust kaptam; nem, nem, fojtóhurok volt, csak egy hatalmas nagy partedli, amit az egyik fiatal pincérnő adott fel könyörtelenül mindannyiunkra.
Az ebéd, teszem hozzá, elsőosztályú volt (az étlap tartogatott még egy-két meglepetést, mint pl. "Igen, igen, nyugi, minden kajához jár a krumpli" és "minden hús közepesen sütve, ha máshogy kéred, akkor is" vagy "Vega kaja nincs, rendelj salátát"). Az ir srác levágott elénk egy-egy tál salátát is, "ingyér van, nesztek, egyétek", és az ebéd végeztével alaposan letolt engem amiért nem ettem meg (ezzel egyébként nem voltam egyedül; rendszeresen lehetett hallani más asztaloktól, hogy "Mi az, hogy nem etted meg? He? Minek rendeled, ha nem eszed meg? Pazarló banda..."). Együtt tudtam érezni szegény rémült nyugdijassal, aki a vécét kereste ("Vécé? Nincs vécé! Plázában vagyunk, keress egyet...").
Miután félig megfulladva a nevetéstől, szemünkből könnyeket törölgetve kifizettük a számlát (és én mély pszichológiai eszmefuttatásokba merültem az emberi természet visszásságairól, valamit, hogy miért rajong mindenki Dr. House-ért, stb.) odamerészkedtünk kedvenc pincérünkhöz útbaigazitást kérni (ő akkor már a saját hamburgerén nyammogott koboldosan csillogó, elégedett szemekkel, és az asztaloknál Tuck barát meg Brünhilda vették át a helyét), a srác meglehetősen kedvesnek és segitőkésznek bizonyult. Elmagyarázta, hol találunk metrót, és melyik állomásra kell menni (mindezt úgy, hogy nem tudtuk, hová is megyünk tulajdonképpen), és még mosolyogva el is köszönt (egy barátságos "Na, húzzatok" kiséretében).
A sokkhatást és a kiadós ebédet emésztve kiléptünk a bostoni forgatagba, és útnak indultunk felfedezni a várost.

Folytatása következik

(Helga, azt hiszem, megtaláltam az ideális munkahelyet számodra...;)