To WalMart and back again

Ma nagy hősiesen elmentünk bevásárolni. Épp ideje volt. Pénzünk egy részét sikerült már a campuson elköltenünk, mert a postához vezető utat egy nagyon szimpatikus fickó állta el, egy ékszerespult társaságában. Szemérmetlenül sok időt töltöttünk az afrikai láncok, gyűrűk és egyéb bizsuk közti turkálással (és lett szép pillangós karkötőm:)
A túrához előrelátó módon taxit redneltünk (mert busz arrafelé nem jár, és negyven fokban nem gyaloglunk, örültünk, hogy várakozás közben nem főttünk meg). Legutóbb volt egy kisebb atrocitás a taxi-rendelést illetően... Toby is a csapattal volt, és ő telefonált; amikor azt mondta, Tobias Gummersbach névre kérné a fuvart, a diszpécser egy harsány "Te most szórakozol velem?" kiséretében levágta a kagylót. Ma tehát Kata feltárcsázta a társaságot (már eleve gyanús hogy 666-666 a telefonszámuk...) és halálos nyugalommal közölte, hogy ő Joana Wilkinson. Öt perc múlva jött a taxi.
Ruhát kellett vennünk. Ősi, elemi, leküzhetetlen késztetést éreztünk rá, nem tudtuk tovább visszafojtani. Beszabadultunk egy gigantikus üzletbe, mely mindenféle emberi rendszer teljes hiányával kinált ruhákat - leginkább egy turkálóra emlékeztetett, leszámitva a tényt, hogy itt minden új volt. Hosszas válogatás és lelkendezés után találtam egy felsőt aminek nem lehetett ellenállni (ne tessék elrettenni a bejegyzés olvasásától, egyszer egy szökőévben bennem is felébredhet a nő, egyébként meg a felső azért tetszik, mert teljesen mesemondós és normális ember fel sem venné...). Egy darabig vacilláltam hogy megvegyem-e... amikor végül elvittem felpróbálni, kilibbent belőle a cimke, mint valami isteni jel. Free People. 154 epizód Gilmore Girls megtette a hatását - több ezer ruha közül elsőre belehúztam ugyanabba a márkába...
A vásárlás hátralévő része alaposan leszivta az agyunkat. Még mindig nem szoktuk meg sem a formákat, sem a szineket; komoly koncentrációt igényel, hogy eldöntsük, egyáltalán az élelmiszerkenél vagyunk-e éppen, vagy a vegyszerosztályon. Minden dobozt és flakont háromszor elolvasunk, hogy biztosak lehessünk benne, azt kapjuk, akit várunk (és még igy se mindig sikerül). Ma az a gordiuszi feladat állt előttem, hogy mobiltelefont vegyek magamnak; ez laza egy órámba került, mig elolvastam minden készülékleirást, tarifát, brossúrát, és háromszor kivallattam az eladónőt. Végülis lett új készülékem, de egyelőre azon kivül, hogy lelkesen ki-be csukogatom, nem sok haszna van; még aktiválni kell, földi telefonról. Majd holnap rászánom magam.
Az áruház egyébként már nagyon rákészült a Halloween-re; teljes polcokat foglalnak el a horrorisztikusabbnál horrorisztikusabb tárgyak, maszkok, töklámpások, jelmezek és egyéb kellékek, melyek közül a különféle műszempillák széles skálája és a véres, tépett angyalszárny vitte el a pálmát... a Kiss of Death névre hallgató fekete rúzsnak nem tudtunk ellenállni, és vettünk hozzá bőrceruzát is, készülvén az estére, amikor majd ártatan kicsi Hartfordi gyerekeket lehet ijesztgetni a campuson...
Mire visszatántorogtunk a koleszba, erőnk már a végére járt. Azt hiszem most jó darabig nem fogjuk megint rászánni magunkat egy ilyen túrára...