Mesemondók ha találkoznak...

(Ez egy hosszú bejegyzés lesz. Here be dragons. Tons o' them. Yeah.)

Nah, elérkezett ez a nap is körülbelül másfél év várakozás után: az első látogatásom egy igazi mesemondó közösségnél!!! A connecticuti mesemondó céh szervezésében került megrendezésre az évad első közös svédasztalos vacsorája, melyre nekem külön fuvart szerveztek, hogy ki ne maradjak a jóból.
(And... insert rabbit hole here)
Mikor kirobogtam a kathak-óráról a campusra, ahová a találkozót megbeszéltük (természetesen késésben voltam), már messziről ki lehetett szúrni, kit küldetk értem - egy szines ruhákba öltözött fekete nő volt, széles mosollyal az arcán és lila turbánnal a feje körül (amikor beszéltem vele telefonon, megkérdezte, hogy ismerjük meg egymást én pedig azt mondtam neki, hogy láttam a honlapját - nevetve mondta, hogy annál neki sokkal több arca van; a honlap egyébként http://www.woventales.com, ha valakit érdekel:)
Szóval, útnak indultunk a találkozóra, és pillanatokon belül lelkes beszélgetésbe merültünk; Gwendolyn hangos volt, vidám, nagyon érdeklődő, és amikor kiszálltunk a kocsiból, elégedetten nyugtázta, hogy "sikerült lebeszélnie a fél fülemet".
Sharon háza a kertvárosban van, ami jelen esetben egy erdő közepén álló házikók sorát jelenti; a fák árnyékában tűz pattogott egy teraszon, és vidáman beszélgető emberek gyülekeztek körülötte. Bemutatkoztam, és legjobb tudásom szerint igyekeztem egyszerre válaszolni az összes kérdésre, ami a társaságnak eszébe jutott a magyarokkal, a Trinityvel és minden mással kapcsolatban; szilvát és sajtot ettünk, vizet ittunk hozzá, és amikor már nagyon hideg lett, úgy határoztunk, hogy bevonulunk a házba és megtámadjuk a vacsorát.
Az ételek legalább olyan kevertek voltak, mint maga a társaság; csokoládé és gyümölcs uralta a konyhaasztalt, és ez nekem éppen megfelelt. Már amikor végre eszembe jutott lenyelni az első falatot.
Sharon háza leginkább egy babaszobára emlékeztetett; fából épült, alacsony mennyezettel, és amint belépett az ember, azt az érzést keltette benne, hogy ha van hely a világon, ahol baráti társaságban meséket lehet mondani, akkor ez az a hely (bennfenteseknek: freehold). Igyekszem irásban visszaadni a hangulatot... a falakat mesebeli madarakkal diszitett tapéta fedte; már ahol látszott, mert a szobák nagy részét plafonig érő polcok töltötték ki, melyeken könyvek sorakoztak a legteljesebb, barátságos összevisszaságban. A számtalan kis zsámoly és kávéasztal egyikén egy gyönyörű ir népmesegyűjtemény feküdt; másokon a legváltozatosabb méretű, szinű és formájú lámpák álltak. A sarokban egy fából faragott, hatalmas ingaóra ketyegett, az ablakpárkányon egy kobold csücsült; egy vázában őszi virágok nyiltak, a konyha falain rézedények és régi eszközök csüngtek, az ablakokon csipkés és apró virágos függöny volt, és a számtalan fotel, kanapé és egyéb ülőalkalmatosság között véletlenül sem akadt két egyforma (a kockás huzatú öblös karosszéktől a csillagokkal diszitett sámliig). Anya kedvenc angol virághatározója egy faragott keretes tükörnek támaszkodott.
Miután türelmetlen kapkodással betermeltük a vacsorát, körberendeztünk minden mozditható ülőhelyet, magunkhoz ragadtunk egy-egy bögre forró teát, és a nyitott ajtón keresztül beszűrődő tücsökhang és tűzfény kisérete mellett - mesélni kezdtünk.
Tizenketten gyűltünk össze; a legtöbben már mesemondók voltak, mielőtt a szüleim megszülettek volna. A sort egy dundi, turcsi orrú, mosolygós nő nyitotta, akinek arany nyárfalevelek csüngtek a fülein, és a gyerekkoráról mesélt - sok évvel azelőtt, hogy mesemondó lett volna, folyamatosan felcserélte a szavakat, miközben azt hitte, mindenki érti (nem tudom rá az orvosi kifejezést). Utána következett a ház asszonya (fehér hajú, madárcsontú nő gyors és elegáns mozdulatokkal) - egy ir történetet mesélt egy elvarázsolt nyúlról és két halász kalandjáról a tengeren. Futkosott a hideg a hátamon fel és alá, és valószinüleg a többiekén is, mert egy pisszenést sem lehetett hallani... szép lassan belesüllyedtünk a valószerűtlen, időn és tőren kivüli mesemondó-mesehallgató élménybe, ami az életem értelme...
Azután arra kaptam fel a fejem, hogy mindenki engem néz, és olyan tapintható várakozással mosolyog rám, mint a gyerekek szoktak. Nem lehetett ellenállni neki. A Sárkányherceget meséltem, mert az egyik kedvencem, és sárkányokból sohasem elég; hatalmas siker volt, mindenki talált benne valami értékelni valót, és egész idő alatt ugyanazzal az átható figyelemmel követték a történetet, ami csak úgy húzta a szavakat kifelé belőlem.
És már ment is a kör tovább; egy csendes, egérszerű nő következett, aki a múlt heti és a közelgő zsidó ünnepekre való tekintettel a saját vallási hagyományaiból mondott meséket. A furcsa az volt az egészben, hogy amikor beszélgettünk vele, nagyon lassan és körülményesen fejezte ki magát, néha dadogott is; amint elkezdett mesélni, a legjobb volt a műfajában. Ittuk minden szavát.
Az egyik fickó egy gael népdalt kezdett énekelni, mosolyogva hallgattuk; azután újabb családi mese következett. A mesemondó, egy fiatalabb fekete férfi, megszólalt, és az ablaküvegek finoman rezegni kezdtek; olyan mély és megnyugtató hangja volt, ami betöltötte az egész szobát, és mindenki megborzongott tőle. Vidáman és sok szinészettel mesélt; időnkét átváltott versre, néha gospel dalokat énekelt, és elénk varázsolta a nagymamáját meg az egész afro-amerikai kultúrát. Később kiderült, hogy a nő, aki vele érkezett, és tágra nyilt búzavirágkék szemekkel figyelt egész idő alatt (mig ő maga két szót se szólt) nem volt más, mint a Képirója - ő rajzolt a meséihez... (Kati, remélem figyelsz;). Kedves arccal mosolygott és bólogatott, és néha szkeccselt valamit;ha kérdezték, halk és félénk hangon válaszolt, de a rajzai magukért beszéltek.
Későre járt már, feloszlott a társaság; nem mindenkire került sor a mesemondásban, de a többiek meséihez mindenki hozzátette a magáét (valójában a fenti sorozatot minduntalan hosszas beszélgetések szakitották meg). Volt két fiatalabb nő és egy idősebb, és egy fekete bácsi, akiről nem lehetett megállapitani, hány éves pontosan, de 41-ben már mesemondó volt... (pici volt, dundi, mosolygós, és nagyon sötét bőréhez nagyon kék szemek társultak - ez utóbbi látvány egyébként kiütött néhány pillanatra...), egyébként irodalomprofesszor.
Szóval, néhány perce búcsúzkodás után útnak indultunk haza; Gwen elfuvarozott a Trinity kapujáig, de mikor meghallotta, hogy körülbelül ötven méterre van a koleszom, nem engedett kiszállni a kocsiből, hanem körbefuvarozott az egész campus körül a túloldalra, és addig nem nyugodott, amig le nem tehetett pontosan az ajtó előtt. Meséltem neki, hogy két hét múlva megyek a National Storytelling Festival-ra; megint lesikitotta a fél fülemet, és biztositott róla, hogy életem legjobb három napjának nézek elébe. Kiosztott nekem egy csontropogtató ölelést búcsúzóul (tiszteletbeli unoka lettem a 7 valódi mellé...), és megvárta, mig biztonságban eltűnök az ajtó mögött.
Most pedig itt ülök a számitógép előtt az eufória és a jóleső fáradtság keverékében úszva; azt kell, hogy mondjam, hogy életem első mesemondó estéje hat, hét, nyolccsillagosra sikerült.
Nagyon remélem, hogy sok ilyen lesz még.