GYORSTALPALÓ AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKHOZ
(Fajra, nemre, korra és vallási hovatartozásra való különös tekintettel)
Felmerültek kisebb problémák, mint például az öltözködés. Az amerikaiak mániákusan öltözködési szabályokat irnak minden meghirdetett rendezvényhez; ezek általában olyan pontosan körbeirható és mindenki számára egyértelmű megkötéseket tartalmaznak, mint például (szabadforditásban) a „csinos”, a „takaros”, és a „félig alkalmi”. Amikor pedig szerencsétlen külföldi diák pontositásért megy valamely bennszülötthöz, azt a kedves és segitőkész választ kapja, hogy „you know, just look nice”. Amivel aztán nem vagyunk ki a vizből. Működésbe lépett tehár a B terv, miszerint kiültünk az utcára megfigyelni a bulira készülődő kisebb-nagyobb csoportokat. Az első tapasztalatok a kis fekete koktélruha, Szörnyella DeFrász stilusú tűsarkú kinzóeszköz és az öltöny-nyakkendő kombináció felé mutattak; gondolkodtunk rajta, felvegyük-e a sárga alsónadrágot is a listára, melyet az egyik felsőbbéves srác villantott meg előttünk, amikor az utca közepén állt neki öltözködni.
Legjobb tudásunk szerint felszerelve végül elindultunk a buliba; hamarosan rá kellett jönnünk, hogy megint beleestünk a csapdába, miszerint az öltözködési elvárást csak az elsősök és a külföldiek veszik komolyan, és nyilvánvalóan arra szolgál, hogy meg lehessen külömböztetni minket a rövidgatyás-izompólós tömegben. És ez minden egyes alkalommal igy történik; akármi is a hirdetéseken elhelyezett jelző, a vége mindig az, hogy a tömeg a trandpapucs-póló-alsógatya és a nagyestélyi közti skálán mozog.
Elkövettük azt a hibát, hogy már tizkor ott voltunk a parti helyszinén. Mely partit érkezésünkkor két tucat morcos biztonsági őr és öt szervező alkotta, valamint egy szép nagy sátor pincérekkel, melynek közepén fehér teritős asztalon hatalmas zöldségestál diszelgett. Más ételnek nyoma sem volt a környéken.
Mivel az egyetemen csak a végzősök vannak 21 éven felül, alkoholról természetesen álmodni sem lehet; úgy látszott, a felügyeletből senkinek sem tűnt fel a tény, hogy bulira öltözött emberek besétálnak, felmarkolnak egy adag buli-kelléket (azokat a fluoreszkáló műanyag fütyiket amiket ilyenkor viselni szoknak) és elsétálnak a kollégiumok irányába. Nekünk mindesetre gyanús volt a dolog. Tettünk egy kört a campuson; valóban, a szállások gigantikus mélynyomókká alakultak, az ablakokból fürtökben lógtak a sikoltozó kiskorúak, és minden ajtón dőlt az édes szagú füst. Alighanem a diákfelügyelők (akiknek szintén a fenekén van még a tojáshéj) szárnyaik alá vették az újonnan érkezetteket, és jelentős mennyiségű sört meg füvet diktáltak beléjük, valamiféle beavatási szertartás keretein belül.
Ezt akkor még nem sejtettük. Üldögéltünk a szép fehér sátorban; nagyon szürreális élmény volt. A zöldségestálat szemügyre vettük közelebbről is. Eltöprengtünk rajta, vajon mire számit a szervezőgárda, amikor elkészit egy ilyet.
Lelki szemeim előtt felrémlett a kép, amint a sok egyetemista őrjöngve veti rá magát a zöldségekre és vigan répázgat tánc közben - „vegyél még egyet, most kirúghatsz a hámból! Nyugi, én is csak akkor eszem répát amikor tásasággal vagyok...” – vagy irigykedve figyeli a gyakorlottabb személyeket a többi zöldségnél – „húú, a kemény partiarcok nyomják a brokkolit” – „te, figyeljünk oda Brianre, ez már az ötödik spárga amit látok a kezében...”
Két ujjunk között elegánsan egyensúlyozva a zöldságeinket átlibegtünk a másik asztalon álló, igéretesen nagy hordókhoz. Az egyikben limonádé volt, a másikban viz. Csapoltunk belőlük azokba a kis műanyag poharakba, amiből az amerikaiak általába isznak, nálunk meg a vizeletmintákat gyűjtik ilyenbe. Koccintottunk egymás egészségére, és húzóra megittuk az első adagot, majd leforditottuk a poharakat az asztalon és éreztük, ahogy az egészség és a vitalitás elárasztja a szervezetünket.
Később azért megérkeztek a többiek is a bemelegitésről – bennük is jó sok zöld volt már, csak kevésbé szilárd formában. Kiscsibék módjára, enyhén cikkcakkos sorokban követték a diákfelügyelőket a táncparkettre, ahol végül megkezdődött a buli.
Természetesen a külföldiek bizonyultak a legjobbnak (talán azért, mert legtöbbjük olyan országból jött, ahol már 18 éves kora óta legálisan ihatja le magát). Hatalmas multi-kulti tombolás kerekedett az estéből, valódi United World IHB. Voltak persze külömbségek. Malayzia elég rosszul viselte a belediktált 11 doboz sört; keresztbe álló szemekkel, de nagyon lelkesen kacsázott körbe-körbe a parketten. Vietnám ellenben minden gátlását levetkőzve, széles mosollyal rázta a haját zenei műfajtól teljesen függetlenül. Zimbabwe megevett öt csirkeszárnyat lélegzetvétel nélkül, majd csatlakozott a táncolókhoz, és megszabadult ruhái jelentős hányadától. Malawi válogatás nélkül megölelt mindent ami mozogtt, majd megkisérelte áldozatait ritmikus mozgásra oktatni, ami neki sokkal jobban sikerült, mind nekünk. Columbiára tapadtak a nők; még a néha furcsa, robotszerű mozgás sem riasztotta vissza őket. Banglades eléggé visszafogottan viselkedett, vagy csak be volt már lassulva; India ellenben beleadott apait-anyait, tekintet nélkül táncpartnerei nemére. Magyarország pedig, felpörögve a répák különleges cukor- és vitamintartalmától (amit az ebédlőben nagy táblákon hirdetnek) – nos, Magyarország végül nagyon elégedett volt a bulival.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése