2012. február 29., szerda

Szorgos kedd

(Ilyen hetem van...)

Reggel repülő rajtot vettem (sikerült reggeli közben ránézni a PhD jelentkezéseimre, nem volt jó ötlet), és még időben sikerült bezuhannom kedvenc szerepjátékos órámra. A mai napra játék helyett házi feladatot kapott a csapat: saját mesemondó előadást kellett kreálniuk egy szabadon választott játék alapján. Csak az osztály egyik felére jutott idő (a többiek csütörtökön lépnek majd színpadra), de így is lenyűgöző volt a felhozatal.
A sort Della nyitotta - ő azt a játékot találta ki magának, hogy tarot kártyákat húz ki találomra egy pakliból, sorba rakja őket, és történetet kreál belőlük. Szerencsés keze volt - a végeredmény meglepően hasonlított egy hagyományos népmeséhez (ami talán a tarot esetében nem is annyira meglepő). Másodikként Dillan vette át a stafétát (korábbi bejegyzésekből hatlövetű Nockerként vagy világító macskaként ismerős) - ő a vérfarkas karakteréhez tartozó előtörténetet adta elő az asztal sarkára támaszkodva, barátságos beszélgető stílusban. A karaktere egy Raszputyin (becenevén Raz) néven ismert farkaskölyök, aki élete első balhéjában ott hagyta a fél szemét - ki gondolta volna, hogy a leckéztetésre kiszemelt díler maga is vérfarkas... Harmadikként következett David (a világító macska gazdája és osztályunk ügyeletes Doktor Who imitátora egy személyben); ő egy korábbi D&D kalandját adta elő teljesen fapofával, mi meg dőltünk a röhögéstől. Rögtön utána következett Karla, aki egy rémálmából alkotott zseniális Changeling történetet (nincs is jobb alapanyag az Álmodás világához, mint egy valódi álom, az Eredet alkotói tanulhattak volna belőle). Karlát Griffin váltotta fel a színpadon, hamarosan esedékes Scion játékunk kalandmestere, aki a játékvilág bevezetőjeként egy korábbi Scion kalandjáról mesélt (melynek során ősi istenek modern kori kölykei levadásztak egy hidrát New Orleans belvárosában - részletekkel később még jelentkezem). Utolsóként következett Patrick, aki mesemondás szakos a felettünk lévő évfolyamban, és mindenkit padlóra küldött a sztorijával - egy klasszikus helyi népmesét ültetett át a WoW világába, fetrengtünk a röhögéstől ("Három nap, három éjjel, és öt töltőképernyőn át vándorolt hősünk... nem hallgatván az öreg NPC intő szavára az első szörnynél nullára ment az Életereje. Amikor respawnolt a temetőben, úgy döntött, nem éri meg a loot a fáradságot, így aztán beküldött egy bug reportot, és kijelentkezett a játékból. Így már csak a legkisebb újonc volt hátra...")
Mindenki jó kedvre derült az előadásoktól; kedvenc osztályom kezd beleszokni a mesemondó előadások világába. Játék és mese mégiscsak együtt jár...

Két óra között volt időm leülni Heidi anyukámmal egy rövid ebédre a közeli japán étteremben. A szapora sushi végeztével visszarohantam a campusra, tettem egy tiszteletkört az ebédlőben a nerd asztalnál, majd tovább rohantam a gyakorló suliba, ahol már várt rám Joel osztálytársam, és két osztálynyi lelkes gyerek. Elsőként a másodikosok voltak soron, akiknek sürgős rajzolni valója akadt, így aztán csak egy rövid mesére volt idő (meg arra, hogy mindenki teljes lendülettel fejjel fusson a gyomromnak, ölelés címszó alatt, nem lehetett rájuk haragudni érte). Elmondtam nekik a Mesék szellemei történetet arról, miért is fontos a mesemondás, hadd okuljanak belőle, majd Joellel a sarkamban felszaladtam az emeletre, ahol már várt rám a negyedik osztály a könyvtárban. Mivel láttam rajtuk, hogy nagyon izgékonyak, meg mert tudtam hogy úgysem úszom meg ijesztő sztori nélkül, Marie Jolie történetére esett a választásom - azt hiszem, ez volt a legfiatalabb korosztály, akiknek valaha meséltem ezt a sztorit. Őszintén szólva meglepődtem rajta, hogy komolyan megijedtek - a kislányok egymásba kapaszkodva várták, mi lesz a történet vége, és amikor kijelentettem, hogy a férj maga az ördög, egyszerre hördült fel az egész osztály. Sokan már előre találgattak, mi lesz a pincében (ennek ellenére volt, aki fülét-szemét befogta a döntő pillanatban), és az osztály nagy része már a sztori legelején csóválta a fejét, hogy nem lesz ennek jó vége, és különben is, ki olyan hülye hogy egy idegenhez megy feleségül... támogatom a dolgot, tanuljon csak a mai fiatalság, veszélyes világban élünk.
Az óra végén maradt még öt perc, amit hirtelenjében nem tudtam mivel kitölteni; szerencsére Joel úgy döntött, beugrik a mély vízbe és megpróbálja elbűvölni az izgő-mozgó kölyköket. Van egy nagyon jópofa kis népmeséje arról, hogyan kapta gyönyörű színeit az egyik Brazíliában élő csillogó bogárfajta. Bár Joel nem nagyon mesélt még gyerekeknek, a negyedik osztállyal elsöprő sikert aratott - amit onnan lehetett tudni, hogy megültek a fenekükön, és figyelemmel követték a mesét teljes öt percen keresztül. Az egyik kissrác még oda is jött utána elújságolni, hogy ő látott már brazil bogarat élőben (meg hozzátette azt is, tekintettel a múlt heti Arthur királyos mesémre, hogy a mágikus teljesvért mocsok egy ellenfél, ha három perc alatt nem győzöd le, újabb ellenfeletek spawnol, ki a fene rakott egy ilyet egy dungeon közepére... újabb gamer van itt születőben, kérem szépen). Az osztály ördögös meséket követelt (ami Amerikában sokkal ritkább, mint Magyarországon, mert az "ördög" ideát csúnya szónak számít), de az időből kifutottunk, úgyhogy a kívánságműsor a tavaszi szünet utánra maradt.

Az iskolai kör végeztével maradt időm egy gyors kávéra, mielőtt megkezdődött volna a szokásos keddi maratoni három órás nyelvészet előadás. Ezen a ponton már eldőlt bennem a szentlélek, bár érdekes témákat érintettünk - szó volt többek között ördögös mesékről, gimnáziumi mesemondásról, meseparódiákról (melynek kapcsán nagyfőnök meghívta vendégként Patrickot és még egyszer meghallgathattam a reggeli WoW történetet, valamint ő maga is előrukkolt az Aranyfürt és a Három Vadmotoros meglepően nem gyerekbarát meséjével).
Az óra végére biztos voltam benne, hogy azonnal el fogok ájulni; ennek ellenére hazafelé menet nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy beugorjak a bálterembe legalább egy röpke kontratáncra. Az egy táncból végül is négy tánc lett - egy helyi körtánc, egy Tennessee reel, és két "valódi" kontratánc, sok forgással és nevetéssel. A negyedik tánc után nyilvánvaló volt, hogy eddig bírtam a mai napot; így aztán most itthon ülök, kiteszem szépen a pontot a mondat végére, és elmegyek aludni. Holnap is lesz nap.

2012. február 28., kedd

Szorgos hétfő

Csak hogy lássátok, hogy telik egy hétköznapom most, hogy teljes lendülettel dübörög a tavaszi félév.

Délelőtt itthon voltam és dolgoztam a holnapi házi feladataimon, mert tudtam, hogy a nap hátralévő részében nem lesz már rájuk idő. Dél körül az éhség kiűzött a koleszból, és átslattyogtam az ebédlőbe, hogy táplálkozzak a nerd asztalnál.
Az ebéd végeztével átvágtam a campuson a gyakorló suliba mesélni; amikor megérkeztem, a könyvtárban épp egy trombitával felszerelt muki tartott előadást a gimiseknek arról, milyen egy zenész karrierje, így aztán a katalógus-szobába szorultam az ötödik osztállyal, még a csilláron is lógtak. Ez volt az utolsó mesélésünk a tavaszi szünet előtt. Mivel az egész osztály Ezeregyéjszaka lázban ég (az idei iskolai színdarabjuk az Aladdin musical) úgy gondoltam, kipróbálom rajtuk a Rézváros történetét - nagyon értékelték, pisszenés nélkül hallgattak. A történet tulajdonképpen az Ezeregyéjszaka és Indiana Jones keresztmetszetében található - naná, hogy a kölykök imádják...
A mesélés végeztével átszaladtam a tanszékre tárgyalni nagyfőnökkel a szakdolgozatomról (ami júniusban esedékes, úgyhogy ideje bőszen nekiállni). Innen a számítógép-terembe mentem tovább, hogy befejezzem a ma éjfélkor esedékes beadandó irományaimat és elolvassak negyven oldalt a helyes interjúzás szabályairól.
A pötyögés végeztével a szomszédos sportközpontba vitt az utam, egyetemi kosármeccset nézni (ne ragadjon már rám, hogy kocka vagyok, meg aztán volt is kit nézni). A meccs sajna elmaradt, mert az ellenfél csapatának többsége oda se ballagott, így aztán barátságos mérkőzés tört ki két, a többi várakozó játékosból toborzott vegyes csapat között; úgy tűnik, ideát a barátságos mérkőzés azt jelenti, hogy többet csujogatnak és kevesebbet ütnek. Barátnők, barátnőnek látszó személyek és egyéb nőnemű kiegészítők között üldögéltem a padokon, és remekül szórakoztam, a játékosok egy része is odajött bemutatkozni, nem is olyan rossz arcok ezek a sportolók.
A meccs végeztével visszacaplattam a mesemondó épületbe beszédtechnika órára, ami egész szórakoztató volt, mert elértünk a gyakorlatok érdekesebb részéhez (érzelmek és hangulatok). Ez külön szórakoztató úgy, hogy egy rakat színész és mesemondó társaságában csinálja az ember. Múlt héten például a campuson állunk két épület között és a hangerőt gyakoroltunk úgy, hogy egyre távolabb álltunk egymástól, és gonosz dolgokat kiabáltunk a másik fél arcába.
Beszédtechnikáról egyenes út vezetett a februári Stor-etry Slam-re! Bezony, megint eltelt egy hónap (őrület, mi?), és ideje volt testületileg levonulni Misty Blues és Jazz bárjába, hogy sörrel, versekkel és mesemondással töltsük az esténket. Hatalmas meglepetésünkre kisebbfajta tömeg fogadott minket; egyre népszerűbb a rendezvény, alig fértünk el a bárban! A mai slam témája, kissé megkésve ugyan, de a Valentin-napra való tekintettel, Total eclipse of the heart volt, jöttek is a szerelmes sztorik és versek rendesen, de szerencsére egyik se volt nyálas vagy unalmas. Kiemelkedő programot sikerült összemesélnünk/verselnünk! És a slamek történetében először volt meghívott előadónk is, aki felvezette az estét - az egyetem egyik fiatal csillaga, Maggie Colvett, klasszika szakos költő hölgy, pici és bájos, csípős humorral. Én személy szerint ritkán olvasok vagy hallgatok verseket; de Maggie azonnal a székhez szögezett, alig kaptam levegőt. Zseniálisan ír a csaj, és zseniálisan is adja elő az irományait. Rajta kívül volt egy meglepetés előadónk is - mivel Misty törzsközönsége hónapok óta hallgatja a locsogásunkat, ma az egyik úriember úgy döntött, ő is beszáll a mókába. Mint kiderült, libériai, és olyan személyes sztorit hozott magával, hogy leestünk a szék alá - a történet arról szólt, hogyan mentette meg a polgárháborúban az életét egy állatokról szóló népmese, amit a nagyapjától hallott tinédzser korában. Mindenkinek leesett az álla.
Természetesen én is bedobtam a nevem a kalapba. Az én sztorim, a párkapcsolatok és udvarlás témájánál maradva, arról szólt, hogyan szerveztünk közös erővel randit az egyik koleszos társunknak; mókás kis történet, és kacagott is rajta jókat a közönség.
Az estet mindenki hatalmas meglepetésére Sara nyerte (ugyanazzal a sztorival amit Asheville-ben is elmondott, csak most még jobban adta elő, mert volt gyakorlata) - teljes mértékben megérdemelte a győzelmet, de mindenki pislogott egy kicsit, hogy miért nem a libériai fickó vitte el a pálmát. Szerény személyem második helyezést ért el, és pénz nem kapott ugyan, de azért nagyon büszke magára (ezeken a versenyeken általában csak győztest hirdetünk, de most szükségét érezték, hogy legyen egy runner up is... juhú!). A koleszos életben az a jó, hogy rengeteg sztori születik belőle. Egyszer még meg kell köszönnöm ezt az ELTE-nek...
Most pedig itthon vagyok és próbálok blogolni mielőtt arccal zuhannék az ágyba. Eddig bírtam. Jóéjt mindenkinek!

2012. február 27., hétfő

Tudod, hogy sok időt töltöttél Amerikában, ha...

... megöleled a barátaidat ahelyett, hogy puszit adnál nekik;

... úgy gondolod, Budapest-Madrid nem távolság, és Nyíregyházáról Budapestre ingázni teljesen normális;

... nem mersz bemenni az ajtón, ha kinyitják neked, mert félsz, hogy összeütközöl a sráccal, aki kinyitotta;
(kivéve, ha Délen voltál, ez esetben elvárod, hogy minden hímnemű egyén ajtót nyisson neked és felsegítse a kabátod is)

... reflexből WalMart-nak hívod a Tescót (avagy Targetnek);

... összerezzensz, ha a magyar barátaid "néger"-nek neveznek valakit;

... ha megkínálnak valamivel, azt feleled, hogy "jó vagyok";

... reflexből angolul káromkodsz;

... mogyoróvaj- és földimogyoró-függő vagy, de már nem emlékszel, milyen íze van a marcipánnak (ideát szinte senki se ismeri!!! agyam leszakad)

... mindenkitől Kinder tojást kérsz húsvétra (ideát be van tiltva, és ezért mindenki úgy gondolja, ez a legkirályabb dolog a világon)

... teljesen el vagy szokva a szinkronizált filmektől;

... tudsz yardban, lábban és inchben számolni;

... ha azt mondják, 32 fok van kinn, felveszed a téli kabátod;

... több a country az mp3 lejátszódon mint a popzene (szintén csak Délieknek)

... tudod, mikor adja a tévé (!) a kedvenc sorozataidat...

Folytatása következik :D

2012. február 25., szombat

Grimm meséket csak Grimmül!

"A mai gyerekek már nem hallanak olyan szép magyar meséket, mint a Hófehérke..."

Mesemondói pályafutásom során nem egyszer találkoztam olyan mesekedvelőkkel és mesehallgatókkal, akik a Grimm meséket gond nélkül a magyar népmesék közé sorolták. Sőt, olyan élményben is volt részem, hogy "magyar népmesék" témájú versenyen a zsűriből egyedül én vettem észre, hogy a gyerekek egy része Grimmet mesélt (pl. Brémai muzsikusok). Még a "magyar meséket csak magyarul!" mozgalom leghangosabb szónokaitól sem hallani olyat, hogy "le Hamupipőkével!" - ha a világ összes többi kultúráját elítélik is.

(Lábjegyzet: ha valaki azzal keres meg, hogy "a magyar meséket le lehet egyáltalán fordítani?" standard válaszom, hogy "nem, hiszen Grimmet és Andersent is mindenki eredetiben olvas...")

A zavar az Erőben nem véletlen. A Grimm mesék első kiadása idén 200 éves; olyan mélyen beleivódott a köztudatba, írott és mesélt formában egyaránt, hogy sokan nem is veszik észre a különbséget. Nagyon kevesen emlékeznek arra, egyáltalán kitől hallották először Piroska és a farkas, vagy Holle anyó történetét - ezek a mesék egyszerűen csak velünk vannak kicsi gyermek korunktól kezdve, és annyira a sajátunknak érezzük őket, hogy az eredeti kulturális háttér (és az eredeti nyelv) szinte teljesen lekopott. A Grimm mese mindenkié, legalábbis a nyugati civilizáció országaiban.

Nincs is ezzel az égvilágon semmi baj.

Minél több videó érkezik be hozzám Európa mesemondóitól, annál inkább rácsodálkozom, mennyire színes és sokféle a Grimm hagyomány - és mégis, spanyoltól svédig, írtől olaszig mindenki a magáénak érzi. Ahogy gyűlnek a mesék a Grimm Projekt honlapján, egyre több olyan történet is van a listán, ami két-három különböző nyelven is megnézhető, különböző mesemondók, férfiak és nők, öregek és fiatalok előadásában. Bár a történet ugyanaz, senki sem meséli kétszer ugyanúgy - a mesék, évezredes szokásukhoz híven, idomulnak a közönséghez, a nyelvhez és a mesemondóhoz. És bár a nyomtatott szó szép és jó, a videókon is tükröződik, hogy ezek a mesék így, szóban élnek igazán.

Akinek még nem volt meg a napi adagja Grimm mesékből, az feltétlenül látogasson el a honlapra! Akad ott minden, ami szem-szájnak ingere... angolul, németül, spanyolul, hollandul, írül... és legfőképpen Grimmül!

http://projectgrimm.blogspot.com

2012. február 23., csütörtök

Született mesemondó

Kezdek rájönni, hogy ez a kiscsaj csak azért a tanítványom, mert úgy hozta a sors, hogy én születtem tizenöt évvel korábban. Cserébe három év előnye van az én mesemondói pályafutásomhoz képest. Kíváncsian várom, hová fog fejlődni...

Ma volt az utolsó mesemondó óránk a tavaszi szünet előtt (ami ebben a suliban három hétig tart). A könyvtár úszott a sütiben (Viktoriánus teadélután), úgyhogy az irodában találtunk magunknak csendes sarkot, a vadonatúj tengerimalac társaságában (ebben az iskolában egy malac se húzza a sokáig, ez már legalább az ötödik, amivel találkozom...). Alig tettem le a kabátomat, a kiscsaj már ugrott is fel, hogy van egy meséje, amit el szeretne mondani.
A történet, amit választott, egy könyvből származott; személyes sztori volt arról, hogy egy kislány, miután először látogat el a szüleivel egy fodrászatba, otthon kísérletképp levágja a saját haját, természetesen szörnyen rosszul. Kedves, humoros kis történet volt, és a kis hölgy zseniálisan adta elő. Nem akadt el, nem hümmögött, választékosan fogalmazott, szépek voltak a gesztusai, remek arckifejezéseket használt. Egyes szám első személyben akarta előadni az egészet, de menet közben átváltott mesemondó fokozatba és harmadik személybe - cserébe végig vissza-visszakanyarodott az "én"-hez, de mindig csak akkor, amikor a főszereplő lelkes volt vagy izgatott. Amikor végzett a mesével, nagyon megdicsértem érte; aztán beszélgetni kezdtünk.

Először is megkérdeztem tőle, mennyit gyakorolta a sztorit; azt mondta, hogy elolvasta többször, és megpróbálta magának meg a családtagjainak is elmondani. Gyakorlatilag az az ötlete támadt, hogy feladja magának házi feladatba, hogyan lehet egy teljes könyvet mesemondó előadássá sűríteni (tíz perces volt az egész, talán annyi se, de nagyon kerek). Jó kis házi feladat, a legtöbb hivatásos mesemondó is küszködik vele hónapokig...
Megkérdeztem, miért pont ezt a sztorit választotta; azt mondta, hogy jó ideje keresgél új mesék után, hogy növelje a repertoárját (!!!), de jó mesét találni nagyon nehéz, a legtöbb nem "szól hozzá" (amik viszont igen, azok mindig nagyon jók). Erről beszélgettünk egy darabig; megegyeztünk abban, hogy csak olyan meséket érdemes mesélni, amik "ragadnak" (ahogy Berecz András mondaná, mint a bogáncs). Ez neki ragadt, úgyhogy folytattuk a beszélgetést. Az eredeti témától elkanyarodtunk a személyes sztorikig - ha végigviszi az egyes szám első személyt, csont nélkül elhittem volna, hogy vele történt meg. El is kezdtünk beszélgetni a saját hajvágásos sztorijainkról, hogy rávezessem vele, milyen is a személyes mesemondás. Feladta magának háziba, hogy a tavaszi szünet alatt alkot saját személyes sztorit.

Természetesen arról is ki kellett kérdeznem, miről maradtam le a múlt héten - a fesztivál előtt volt egy kisebb betegségem, és hangom se sok, úgyhogy lemondtam a meséléseket, egyrészt, hogy pihenjek, másrészt, hogy a gyerekek ne kapják el a bacikat. Úgy tűnik, nem is nagyon hiányoztam: az osztály egyhangúlag követelte, hogy kis tanítványom meséljen nekik helyettem (ezt a beszámolót egyébként a könyvtárosnő is megerősítette). Persze nem nagyon kérette magát; készen állt a Piroska és a Farkas egy menőbb változatával, amit előző héten közösen rágtunk át. A csavar a dologban az volt, hogy jelenleg az ötödik osztályban két dolog nagyon menő: Chuck Norris és a(z európai) foci. Az osztály tehát olyan sztorit akart, amiben Norris bácsi szerepel; talpraesett kis mesemondónk egyszerűen röptében lecserélte a vadászt. Azt eddig is tudtam róla, hogy remekül tud és szeret is rögtönözni; úgy tűnt, nagyon élvezhette a feladatot, és így már hivatalosan is ő az osztály főállású mesemondója (utólag mindenki meg is dicsérte érte, ami nyilván jól esett neki). Beszélgettünk róla, mennyire élvezi a mesélést, hogy néha egyszerűen csak kibuggyan belőle a mese; azt is bevallotta, hogy néha szünetben a mosdóban áll a tükör előtt és magának mesél.

Minden egyes alkalommal elámulok rajta, mennyire ösztönösen tudja ez a lány, miről szól a mesemondás műfaja. Egyszerűen képtelen a meséket magában tartani; ha közönsége nincs, akkor is gyakorol (ez emlékeztet gimnazista önmagamra, amikor elalvás előtt magamban mondtam a kedvenc történeteimet). Gondosan megválogatja, mit mesél, és csak olyan történeteket választ, amik "megszólítják", még akkor is, ha a fél könyvtárat át kell hozzá rágnia. A történeteivel dolgozik: tudatos döntéseket hoz, hogy hogyan adja őket elő, és megváltoztatja őket, hogy jobban illjenek a saját hangulatához és előadásmódjához. Ösztönösen használ gesztusokat és arckifejezéseket, és lenyűgözően otthonosan, lazán mesél, mindenféle görcsös erőlködés nélkül. Megvan rá a képessége, hogy magára vonja mások figyelmét, és lekösse őket anélkül, hogy kötelező lenne az előadást végigülniük. És ami a legfőbb: tizenegy éves gyerekhez méltón felhőtlenül élvezi a mesélés minden percét, és a rá fordított figyelmet.

Lehet, hogy nem lesz belőle hivatásos mesemondó; de hogy mesemondónak született, abban nem kételkedem.

2012. február 22., szerda

Werewolf - A falka esete a Szürke Kutyussal

Ma játszottuk le a Werewolf kaland második felét, és ezzel a játszás, legalábbis órai keretek között, egyelőre véget ért. Búcsúzóul azért még hasítottunk egyet.

Mivel a tegnap estém felkészülés helyett meglepetésszerű éjszakai palacsintaevésbe torkollott, körülbelül annyit ötletem volt ma reggelre, amennyi a múlt hétről megmaradt (meg amennyi egy vödör kávé után az eszembe jutott). A múlt héten ott hagytuk el a falkát, hogy egy szellemróka vezérlete alatt visszafelé indultak az autópályán, megkeresni, hol maradt le a másik csapat a másik bőrönddel. Azt sikerült megtudniuk, hogy a keresett különítmény menetrend szerinti Greyhound buszra szállt; magát a járművet nem volt nehéz megtalálni, alig néhány órányi kocsikázás után szembe jött velük. A rossz sávban.
Az újonnan szervált fekete terepjárót vezető Béta bevett egy csikorgó kanyart és üldözőbe vette a buszt; a csapat egyesével átugrált a busz tetejére, több-kevesebb sikerrel, akciófilmbe illő jelenetet produkálva. A tetőn több okból sem volt biztonságos a létezés; egy hirtelen felbukkanó karmos kéz például a farkánál fogva lerántotta a Silver Fang csajszit, és mire sikerült megszabadulnia, népmesébe illő módon a farok hátramaradt a busz belsejében. Az alfa úgy döntött, ideje elővenni a harci kalapácsot, és megpróbált lyukat ütni a tetőn; a Werewolf játékban ez képviselte Vasököl kísérletét egy ajtó berúgására, és jó szokása szerint ezt a dobást is sikerült elszúrnia. Eredmény: BOINK, kalapács visszapattan, és hókon vágja tulajdonosát... A tető-kérdést végül a Béta oldotta meg, aki nemes egyszerűséggel hörgő szörnyeteggé változott, és felbontotta a buszt, mint a konzervet.
A busz belsejében az előző falka és az egyszeri utasok maradékai között három BSD (egyszerűség kedvéért: gonosz vérfarkas) üldögélt vidáman, a bőrönd társaságában. Itt hosszabb csetepaté következett, melynek során a Fang csaj visszaszerezte a farkát, az egyik BSD kapott egy kalapácsot az arcába, a másik kettőt meg a csajok együttes erővel legyűrték. Amikor a sofőrre került a sor, a három legyőzött ellenfél meglepetésszerűen feléledt; másodjára már senki nem szórakozott a megölésükkel, egyszerűen kidobálták őket az ablakon. Mire az epikus harci jelenet véget ért, az óra is a vége felé járt, így hát hagytam, hogy a csapat bőröndöstül leugráljon a buszról és eltűnjön az erdőben, mielőtt a rendőrség utolérte volna őket. Az óra végén még arra is jutott idő, hogy találkozzanak az osztály másik felével, akik szintén elvergődtek addigra a célállomásig a saját bőröndjükkel (mint kiderült, náluk volt az igazi ereklye). Kisebb veszekedés tört ki afelett, melyik falka is menőbb, ahogy annak lenni kell; a játék jó hangulatban zárult, és mindenkiből kitört a belső farkasa, mert az ebédlő felé menet még harsányan vitatkoztak, az cikibb-e, hogy valaki orrba verte magát a saját kalapácsával, vagy az, hogy valaki mást a saját alfája lőtt véletlenül fejbe... (de túlélte). Abban is egyetértett mindenki, hogy jó lenne tovább folytatni a játékot, kár, hogy csak két óránk volt rá... amilyen egyszerű volt a sztori, annyira nagyszerűen éreztük magunkat.
Egy kis egészséges vérfarkas csetepaté időnkét csodákat tud művelni egy osztály csapatszellemével...

2012. február 20., hétfő

Mesék a Bárkában – Firkálunk a falra, és egyéb gyerekségek

A mai nap a gyerekeké volt; nagyjából százötven ember töltötte meg a nézőteret kora délután, többségük a gyalogpocok és 12 éves kor között. Bősz rágcsálás visszhangzott a teremben, és megint lehengerlő popcorn-illat fogadott, amikor beléptünk. Ezúttal csak hárman voltunk, Allison, Willy és én, mivel Lyn nem mesél gyerekeknek – így mindenkire kerek húsz perc jutott, amit jó mesemondó módjára egyikünk sem tartott be.
A sort Allison nyitotta egy kedves dallal, amit a gyerekek vele együtt énekeltek, és egy indiai népmesével, amit mikrofon nélkül, a színpadon fel-alá vágtatva adott elő. Én jókat kuncogtam a függöny mögött; ismertem a mesét, tudtam, hogy mi lesz a vége, és jó volt figyelni, ő hogyan adja elő. A saját hároméves kisfia is ott csápolt az első sorban, talpig tűzoltónak öltöztetve.
Másodikként következtem én; először a mindent látó királylányt akartam mesélni, de látva az izgága közönséget feladtam a nemzeti érzületet a felhőtlen szórakozás kedvéért, és inkább Ragnar és Thora történetét adtam elő, sárkányokkal csak nyerni lehet. Utólag mindenki azt mondta, hogy a közönség látványosan elcsendesedett, amikor mesélni kezdtem, és minden figyelem a színpadra összpontosult. Nem volt lehetőségem annyi kérdezz-feleleket tenni a sztoriba, amennyit szoktam, mert még a mesemondásra optimalizált világítás mellett is csak akkor láttam a közönséget, ha leárnyékoltam a szemeimet, hallani pedig csak az első sorban ülőket hallottam. De a gyerekek még így is jó fejek és lelkesek voltak, és bekiabálták az ötleteiket; sikerült mindent elsőre kitalálniuk, amiért külön meg is lettek dicsérve. Külön szórakoztató volt az egyik helyi mesemondó, Yvonne boldog manóarca, aki az első sorban tapsikolta végig a mesét csillogó szemekkel.
A mese végeztével rápillantottam az órára, és megállapítottam, hogy maradt még pár percem; mivel olyan kedvem volt, gyorsan levezényeltem még a repülő elefántok történetét, amin a közönség igen jót szórakozott. Itt már nem volt idő kérdezz-felelekre, cserébe viszont nagyon szépen sikerült a végét lekerekítenem, büszke voltam magamra.
Utolsóként Willy vette át a szót, aki egy egész ölnyi bábbal vonult a színpadra; természetesen ott volt Maynard, valamint Gorf, a paranoid béka, és a hiperaktív mosómedve is. A műsort Maynard kezdte, aki beszámolt róla, milyen volt az első napja az iskolában. A műsorban az a zseniális, hogy gyerekek és felnőttek egyaránt élvezik; előbbiek azért, mert Maynard (negyvenéves létére) pont úgy gondolkodik, mint ők, utóbbiak meg azért, mert Willy közbe-közbeszúr poénokat, amiket csak ők értékelnek igazán. A kettő tökéletes egyensúlyban van.
Maynard után Gorf következett, akinek valami mindig elvonja a sztoriról a figyelmét, de azért a megszakításokkal együtt is vígan elszavalta a Froggy-went-a’-courting dalt, miközben egy türkizkék légycsapóval csépelte a kottatartót (bár öt percébe került kiválasztani, melyik színű légycsapót akarja használni e nemes célra). Szokás szerint fuldokoltunk a nevetéstől a színpad mögött.
A műsor végeztével már csak az utómunkálatok voltak hátra. Mindhárman visszamentünk a színpadra meghajolni; az öltözőben mind a négyen aláírtuk a falat (ki ahol érte, mint a mellékelt ábrán látható).

Vegyültünk a közönséggel, fogadtuk a gratulációkat; nagyjából fél tucat embernek ígértem meg, hogy készítek CD-t a meséimmel, hogy legyen mit árulni legközelebb. A gyerekek nagyon cukik voltak, a felnőttek pedig kedvesek. Megkaptuk a fizetésünket is. Ja, és a maradék csokit is meg kellett ennie valakinek…
Már porszívózták a színháztermet, mire feloszlott a társaság. Búcsút mondtunk egymásnak, megígértük, hogy tartjuk a kapcsolatot, és természetesen, hogy találkozunk az úton.

Azt kell mondanom, hogy amilyen gyorsan elrepült, annyira nagy élmény volt a fesztivál. Elsőrangú volt a szervezés, és nagyon sok kedves, érdekes emberrel találkoztam a három nap alatt; a helyszín hangulatos volt, a közönségnél kívánni sem lehetett volna többet és jobbat, és ami a legjobb, a többi mesemondóval is sikerült némi időt töltenem és barátkozni (bár még mindig meg vagyok illetődve, hogy olyan hírességgel osztoztam egy öltözőn, mint Maynard, a jávorszarvas).
Remélem, egyszer majd visszahívnak.

Búcsúzóul még néhány kép az öltözőről:



Mesék a Bárkában – Maratoni gála

Este hatkor jött értünk a helyi mesemondó céh által kijelölt sofőr, hogy a helyszínre fuvarozzon minket. Egy belvárosi sikátorban parkoltunk le, két magas téglaépület között, és egy felirat nélküli vas ajtóhoz irányítottak minket, ami egy lépcsőházra nyílt. A lépcsőkön felkapaszkodva újabb ajtó következett… majd egyszerre csak egy szobában voltunk, melynek falait padlótól plafonig aláírások borították: megékeztünk az Ark öltözőjébe. Sminkeléshez kivilágított tükrön és a hatalmas kanapén kívül nem volt szabad felület az egész helységben: mindent az elmúlt húsz évben itt megfordult fellépők aláírásai, rajzai, firkái és üzenetei foglaltak el – egész este azzal töltöttem minden szabad percemet, hogy a falakat pásztáztam. Bár amerikai népzenében nem vagyok nagyon otthonos, néhány név még nekem is ismerős volt.

A fesztivál maga idén huszonöt éves, és szerkezetére nézve két részből áll: egy szombat esti maratoni, négy fellépős, három órás koncertből (felnőtteknek) és egy vasárnap délutáni matinéból (gyerekeknek). A helyszín az Ark, ami egy régi belvárosi épület második emeletén foglal helyet, és direkt koncertekre meg mesemondó előadásokra van berendezve. Nagyjából háromszáz embert képes befogadni, és a ma estére el is kelt minden jegy.
Maga a színháztér nagyon jópofa: minden széksor előtt keskeny kis pad húzódik, mint a templomban, pont elég széles ahhoz, hogy az italokat és a popcornt lehessen tárolni rajta. Mert hogy, és ez volt a kedvencem az egész estében, a mesemondó fesztivál közönsége popcornt majszolt, aminek az illata belengte a termet. Teljesen a moziban éreztem magam, csak most én voltam a képernyőn.

Az öltözőben már előkészítve várt minket tea, kávé, víz, egy kosár gyümölcs, és két doboz csokoládé; ha eddig nem említettem volna, most elmondom megint, hogy abszolút VIP-nek éreztem magam, ami egy mesemondó pályafutása során ritkán fordul elő. Az öltözőn hatan osztoztunk: négy fellépő és az est házigazdája, valamint Maynard, a jávorszarvas. Vidám hangulat uralkodott az összefirkált falak között.

Lynt és Willy-t már ismertem korábbról, Allisonnal viszont most találkoztam először; széles mosolyú, lendületes csaj, aki gitárral és egyéb felszereléssel megpakolva viharzott be, és rögtön el is mondta nekem, hogy járt Magyarországon, amikor én nagyjából három éves voltam, és hogy milyen gyönyörű, színes hely. Sok csevegésre azonban nem volt idő; a színpadi függöny mögül lestük, ahogy lassan megtelik a nézőtér, és mindannyian felkészültünk lélekben az estére. Végül aztán kialudtak a fények (nem teljesen; mesemondó előadáson szerei az ember látni a közönséget), és megkezdődött a műsor.

Lyn nyitotta az első félidőt egy rövidebb (húsz perces) történettel. Én a függöny mögött ülve vártam a soromra, így nem láttam, csak hallottam, de még így is lenyűgöző volt. A férje családjából mesélt egy családi történetet, ami összekapcsolódott az 1917-es Halifaxi hajókatasztrófával, ami az atombombákig a történelem legnagyobb ember alkotta robbanása volt. A család csak kis híján úszta meg veszteségek nélkül, amikor az öt hónapos terhes anyára és a négy gyerekre rárobbant a ház…
Annyira elvesztem a történetben, hogy még észbe sem kaptam, és egyszer csak engem konferáltak fel a színpadra.
(Itt jegyzem meg, hogy az est házigazdája, Barb, az egyik legjobb emcee, akit eddig hallottam. Elegáns, magabiztos, humoros, és nagyon szerethető. És a fene se gondolta volna, hogy itt látom viszont megint; négy évvel ezelőtt a Northlands konferencián hallottam, ahogy a Hamelni Patkányfogó egy lenyűgöző változatát mesélte…)

Nem mondom, hogy nem izgultam, de a közönség átsegített a nehezén. A fesztivál huszonöt éve zajlik; a legtöbbjük már alaposan be van tanítva a mesehallgatásra. Szokás szerint öt perccel a színpad előtt még kétszer annyi sztori volt a fejemben, mint amennyit el tud az ember egy órában mondani, de azért a mikrofon előtt összeállt a kép.
A műsort ismét Pályuk Anna meséinek dedikáltam; egyik szebb, mint a másik, és még úgy is, hogy a legtöbb nem jelent meg nyomtatásban, kimeríthetetlen forrása a gyűjtemény a különleges történeteknek. A műsort azzal nyitottam, hogy magáról Anicáról meséltem néhány szót, vegyesen magyarul és angolul, ami láthatóan tetszett a közönségnek.

A lábamnál elhelyezett órát szorgosan figyelve, nehogy túlfussak a hatvan percen, az alábbi történeteket sikerült előadnom:

A felhőkön járó legény (még mindig az egyik kedvencem, és most meséltem először felnőtt közönségnek. Megtűzdeltem az elejét poénokkal, csak hogy teszteljem, hogy reagálnak; nagyon jól vették az összeset, úgyhogy kezdtem magabiztosabb lenni az előadásban. Utólag valaki azt mondta, hogy egy Jack mesére emlékeztette őket, amin jót mosolyogtam, mert engem is, de hát Jack az Jack, akkor is, ha Jankónak hívják)

Tündér Ilona álma (első angol nyelvű mesélés, és remekül működik! Bevezetésként arról beszéltem, hogyan keseríti meg néhány szülő a gyereke életét azzal, hogy borzalmas neveket adnak nekik – azután felvezettem, hogy az egyszeri legénynek milyen szörnyű, groteszk, röhejes neve volt… Jakabnak hívták (ami a Jake magyar verziója – Pályuk Anna idejében ezek szerint nem volt egy gyakori név, ő legalábbis rengeteget poénkodik rajta). Innen aztán elindult a történet, és szépen el is jutottunk Tündér Ilonáig. Azt hiszem, sikerült rátalálnom, mitől lesz kedves ez a történet, és beszúrtam egy visszatérő mondatot is – „Tündérek. Nem egy kitartó népség” (avagy angolul: „Fairies. Easily distracted”) és rájátszottam, hogy a tündérkirálynőnek folyamatosan elvonja valami a figyelmét, mindig kíváncsi, de nagyon hamar meg is un minden újdonságot. Nagyon élveztem mesélni, azt hiszem, a repertoárom állandó darabja lesz)

A széttáncolt cipellők (Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy bele akarom rakni a programba, de végül úgy döntöttem, van kedvem elmondani. Ezt legalább gyakoroltam már korábban a kölykeimmel, bár felnőtt közönségnek ez is most ment először. Ennek örömére teleraktam tinédzseres szülőknek szóló poénokkal ((mert kérem ez a mese a tinédzserekről szól)), és a pulikutya mini-bemutatása is külön sikert aratott ((Úgy néz ki, mint egy mop. Rasztával. Valahányszor ezt használjuk kabalának, mindig azt hiszik, Jamaica vagyunk…)). Azok a részletek, amikkel én csak Pályuk Anna verziójában találkoztam, külön is sikeresek voltak; az előadás után valaki oda is jött, és mondta, hogy felírta magának a három tanácsot, amit a pásztorfiú kapott az édesanyjától))

Miért nincs a földön tündér? (Ez egy rövidebb történet, de a gyűjtemény egyik legérdekesebb darabja, többek között azért, mert egyes szám első személyben volt mesélve, és én is úgy meséltem. Meghagytam benne a kérdőjelet, hogy vajon tényleg a tündérek hibásak-e abban, amivel megvádolják őket, vagy félreértés volt az egész; és meghagytam a kérdőjelet a végén is, amikor egy titokzatos idegen ajándékot hagy hátra a mesemondó számára egy ruha formájában, ami akár tündérek munkája is lehet. Szerintem ettől szép ez a történet)

Ezen a ponton pont véget is ért a hatvan perc; nagy tapsot kaptam, azután visszatértem az öltözőbe, ahol elfogyasztottam egy kiadós adag csokoládét, majd kimentem az előtérbe vegyülni a közönséggel. Rövid szünet következett, melynek során rengetegen gratuláltak a meséléshez; majd eljött a második félidő ideje.

A második kört Allison nyitotta, aki nemrég MOTH győztes volt, és hallatszott is rajta: zseniálisan előadott személyes sztorijai voltak, gitárzenével és dalokkal megspékelve. Az egyik sztori arról szólt, hogyan vitte el tizennégy éves korában egy srác randira a Rocky Horror Picture Show vetítésére. A függöny mögött gurultam a röhögéstől. Willy közben szintén benyomott egy csomó kávét és csokit, és kezdett a falakról pattogni vissza; a saját gitárján kísérte Allison zenéit a függöny mögül. Amikor Allison végzett, együtt átszaladtunk a nézőtérre, hogy onnan hallgathassuk meg Willy koncertjét.
Mint az est leghíresebb és legtapasztaltabb előadója, Willy maradt utoljára. Természetesen zseniálisat alkotott. Több kisebb történetet adott elő; az egyik gyönyörű legendának indult, majd hazug mese lett belőle, végül pedig teljesen átcsapott komédiába, melynek során Willy egy sípolós műanyag homárral a szájában gitározott, és azt magyarázta, miért nem lehet élő homárt használni az előadáshoz. Ezen a ponton már lesírtam a sminkemet, és a nagyja még hátra volt. Természetesen előkerült Maynard, az est vendég-előadója, aki hagyományos jávorszarvas-történeteket adott elő; a végén még arra is maradt idő, hogy Willy egy rövid megemlékezést tartson Gamble Rodgers-ről, aki a mesemondó mozgalom egyik nagy hőse, és mi ma este egy tíz perces szeletkét kaptunk amúgy több órás őrült előadásaiból.

A műsor végén még egyszer visszamentünk a színpadra közösen meghajolni; amikor a taps elült, megettük a maradék csokit, kezet ráztunk még pár tucat emberrel, aztán a kanapén ülve beszélgettünk a mesemondó világ nagy kérdéseiről, amíg értünk nem jöttek a sofőrjeink.

Allison még elkapott az ajtóban, mondván, hogy van számomra valamije; azután elmosolyodott és énekelni kezdett, „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék…” és végigénekelte az egész dalt, meglepően akcentus nélkül.

Most pedig elteszem magam holnapra, mert holnap kér fontos dolog is fog történni: egy, a délutáni gyerekmatiné, amikor is vállt vállnak vetve fogunk megküzdeni a totyogósok garmadáival; kettő, firkálni fogunk a falra!

Mesék a Bárkában – Találkozás egy élő legendával

A fesztivál első felvonásaként szombat reggel ingyenes workshopot tartottak a városi könyvtárban. A tanítómester nem volt más, mint Willy Claflin, aki mesemondó volt, mielőtt a szüleim megszülettek volna, és az egyik legnagyobb név amerikai mesemondó körökben (bár nem annyira ismert, mint a partnere, akiről rögtön szó is lesz). A workshop témája a hang volt, és az, hogyan lehet elváltoztatni, hogy különböző karaktereket jelenítsünk meg vele.
Mindössze két órás volt az egész, de mindenki nagyon jól szórakozott. Eljutottunk az alapvető lehetőségektől (hangerő, hangmagasság, tempó stb.) az érzelmeken keresztül (melynek során huszonöt különböző módon olvastuk fel egy helyi hotel üdvözlőkártyáját) egészen a karakterépítésig. A workshop második felében előkerült a nap sztárvendége is, Maynard, a jávorszarvas személyében, akinek idestova negyven éves pályafutása túlszárnyalja a fickóét is, akinek a keze a szájában van (igen, Maynard egy báb).
A délelőtt hátralévő részében a könyvtár által rendelkezésre bocsátott zsákokban turkáltunk bábok után, és gyakoroltuk, hogyan kell őket mozgatni, hogy hihetőek legyenek, és hogyan kell nekik hangot adni, ami passzol a személyiségükhöz. Közben Maynardon kívül előkerült még egy édesszájú, hiperaktív mosómedve is, a workshop résztvevő között pedig született egy szégyenlős majom, egy óvodás szörnyeteg, egy plázatukán és egy goromba zoknikutya, aki tudni akarta, hol marad már a beígért sütemény…
Szereznem kell egy bábot az Agresszív Kismalachoz.

Mesék a Bárkában – Érkezés Északra

(Mivel a hétvégén nem voltam netközelben, most így utólag postolom a beszámolókat amiket menet közben írtam)

Pénteken késő délután szállt le a gépem Detroit-ban; a kijáratnál már várt rám a hétvégére kinevezett sofőröm, Barb, és miután megszereztem a bőröndömet, elfuvarozott a mintegy fél órányira lévő Ann Arbor-be, a fesztivál helyszínére. Mivel kijelölt házigazdám épp nem tartózkodott otthon, a vacsora idejére egy másik helyi mesemondónál lettem letétbe helyezve. Judy a nagymamám lehetne, és pontosan úgy is viselkedett; a kedves kis ház belül tele volt patchworkökkel, amiket ő készített saját kezűleg, a szivárvány minden színében, Judy pedig kiadós vacsorával várt. Szórakozásban sem volt hiány (bár öt órát töltöttem náluk, szinte repült az idő). Judy férje német, aki a világháború után települt át Amerikába Sziléziából. Erős német akcentussal beszél, és kedvenc témája a történelem; lelkesen beszélgettünk hosszú órákon keresztül. Időközben betoppant egy vendég is, akit mindenki csak Szan-ként emlegetett; csak amikor bemutatkozott, akkor derült ki, hogy Sándor a becsületes neve. Kicsit törte a magyart, de hát nem is csoda, nyolc éves korában, ötvenhatban költözött el az országból, és most ideát él, hivatására nézve zenész, közösen lép fel az ikertestvérével, Gemini néven. Nagyon lelkes volt, hogy van kivel magyarul beszélnie. Fura kis társaságunk éjszakába nyúlóan ült a konyhaasztal körül, és beszélgettünk történelemről (amit Judy férje és Sándor egyaránt testközelből tapasztaltak meg a negyvenes években), kultúráról (Judy férje lelkesen nézte Birgit Holnemvoltos videóit, Sándor pedig a Kalákáról áradozott), nyelvtanulásról (és arról, mi mindent félre tudnak hallani az emberek), filmekről („Red Tails. Hát ja. Rám lőttek a rohadékok, amikor hazafelé vittem a tejet…”) és Judy és férje kalandjairól Magyarországon a hetvenes években. Többször is jártak nálunk, kocsival és biciklin egyaránt; Sándor pár éve látogatott vissza először, nosztalgiából. Rögtönzött hungarofil estünk csak akkor ért véget, amikor megszólalt a telefon: ideje volt átfurikázni engem a szállásomra. Ezen a ponton már leragadtak a szemeim; Beverly, a házigazdám látta is rajtam, hogy eldűlt bennem a Szentlélek, mert egyszerűen csak elvezényelt a hálószobáig, és hagyta, hogy arccal zuhanjak az ágyba. Tudta ő is, hogy szombaton hosszú napunk lesz…

Egy kép a detroiti reptérről, ahol a fejünk felett ment a piros kisvasút:

2012. február 16., csütörtök

Werewolf - Együtt a falka

A mai nappal megkezdtük maratoni rövidségű (mindössze két alkalomra, három órásra tervezett) vérfarkas játékunkat, és ezzel szerepjátékos óránk első, kevésbé (!!!) kreatív fele lassan a végéhez is ér.
A csapatot megint megfeleztük, bár ezúttal kissé más beosztásban; az én falkám a következőkből állt össze:

Ulfric Bloodhammer, Get of Fenris Ahroun (teliholdas viking harcos ballonkabát alá rejtett harci kalapáccsal) - korábbi életében Vasököl és rakétavetős troll

Egy darab Bone Gnawer Ahroun (teliholdas nagyvárosi gengszter és utcagyerek) - korábbi életében bárd és Eshu

Egy metis Philodox Child of Gaia (törvénysértésből született öreg sánta farkas, aki próbálja a fiatalokat visszatartani attól, hogy a vesztükbe rohanjanak)

Egy lupus Bone Gnawer Ragabash (öreg cigányasszony aki farkasnak született és később változott emberré; az előbbihez hasonlóan próbálja a falka kölykeit életben tartani és tanácsokkal ellátni) - Carolina karaktere

Egy Silver Fang Ragabash (fiatal és gazdag csajszi előkelő családból és elsőrangú pedigrével) - előző életében Sister Soulaxe és Sidhe harcos

Egy Fianna Philodox (félhold alatt született ír farkas, civil foglalkozására nézve táncosnő és domina)

Először is el kellett döntenie a falkának, hogy ki lesz az Alfa. Idő hiányában verekedésre nem volt idő, pedig biztos vagyok benne, hogy látványos lett volna; ehelyett a két forrófejű kölök kockadobással döntötte el, melyiküké legyen a megtiszteltetés. A kockák Vasököl (akarom mondani Vérkalapács) mellett döntöttek, így a Bongi a Béta szerepét foglalta el, azzal az ígérettel, hogy az első adandó alkalommal meg fognak küzdeni a posztért.
(Megjegyzem zárójelben, hogy az eredmény a csapat tényleges hatalmi felállását nagyon jól tükrözi)
Mielőtt a kaland megkezdődött volna, a falkának totemet is kellett választania; úgy döntöttek, hogy Ravaszság típusú totemállatot fognak követni, azon belül pedig Rókára esett a választásuk, aki adott is nekik egy rakat bónusz pontot Lopakodásra meg városi túlélésre.
Ily módon felkészülve a kalandra, végül megkezdhettük magát a játékot.

A kaland végtelenül egyszerű (lévén mindössze három óra): Seattle-ből indulva a csapatnak el kell vinnie egy ereklyét egy lezárt bőröndben Los Angeles-ig. Mivel sokan pályáznak a bőrönd tartalmára, három másik falka is útnak indul velük egy időben, hasonló bőröndökkel felszerelve, hogy megosszák az ellenség figyelmét.

Kis csapatunk úgy döntött, vonatra száll (megegyeztem a másik falka mesélőjével, hogy véletlenül ne válasszuk ugyanazt az utat - de nem kellett aggódni, a másik csoport rendelkezett egy Scooby-Doo-féle hippi kisbusszal). Először fel akartak szökni a vonatra, de a végén úgy döntöttek, vesznek jegyet, mint a jó gyerek. Ha hat vérfarkas ül egy kocsiban, még akkor is, ha épp emberek, a mezei halandók hamar elkezdenek máshová szállingózni; mire leszállt az este, az egész kocsi az övék volt. Egészen addig, amíg ki nem aludtak a fények.
Jó volt figyelni, gyakorlatlan werewolf játékosaim milyen viharos gyorsasággal váltottak alakot a veszély első jelére, és bár látni nem látták, mi fenyegeti őket, nem érte őket a támadás felkészületlenül. Mivel mostanság nem lehet az ember úgy vérfarkas Seattle környékén, hogy ne vadászna le néhány vámpírt, kezdésként dobtam is nekik kettőt, a veszélytelenebb fajtából. Ha azt hitték, a Changelingnél sok volt a kocka, hát most újra kellett gondolniuk a dolgot: az Alfa marékszámra szórta a támadó dobást, és a harci kalapács segítségével fel is passzírozott egy Twilight-szökevényt a kocsi falára, aztán a biztonság kedvéért oda is karózták az egyik ülés karfájával. Közben a falka női tagjai mentek az orruk után, és kezelésbe vették a másik példányt; mire bárki észrevette volna, hogy az egyik kocsiban nem ég a villany, két megkarózott egyed repült ki szép csendesen a vonat ablakán, hogy a töltésoldalban várják meg a napfelkeltét.

Mivel a verekedés nyomait nehéz lett volna eltüntetni, a falka a következő megállónál kereket oldott, és szerzett magának egy alig használt Family Frost furgont, hogy azon folytassa útját dél felé (lelkesen nyomkodva a csengőt, mint a gyerekek). Alfa és Béta ültek elöl, a többiek meg a raktérben, ahol jégkrém nem volt ugyan, de az egyik beépített konténer gyanúsan mozgolódni kezdett - valami, ami határozottan nem volt könnyű és finom, kitörni próbált belőle. A csapat természetesen azonnal alakot váltott; a raktérben sűrűsödő bunda és morgás hallatára hátramászott az Alfa is, még épp idejében, hogy lássa, ahogy egy riasztóan nagy, pókszerű szörnyeteg mászik elő a hűtőládából. Kalapácslengetésre nem volt hely és idő; megint jött egy marék kocka, és én, mint mesélő, kis híján gutaütést kaptam, hogy nem hagyják élni a jól kitalált szörnyetegeimet. Néhány perccel később az Alfa széles vigyorral, zöld fagylaltszerű szöttyel borítva mászott vissza az anyósülésre, és a jégkrémfurgon vidáman csilingelt tovább.

Kis csapatunk ezek után különösebb gond nélkül megérkezett Los Angelesbe; az ottani farkasok már izgatottan várták a bőröndöt, bár eleinte húzták az orrukat a sok zöld trutyira, amit az utóbbi ezer kilométeren nem volt érkezésük lemosni. A bőröndöt kinyitva azonban kiderült, hogy az ereklye nem ebben van; visszaküldték hát a falkát, hogy keressék meg, hol késlekednek a többiek. Itt ért véget az óra; a következő héten jön a folytatás, melynek munkacíme: "Kígyók a Greyhound buszon..."

Aranyköpések:

Metis: "Leteperjük az egyik vámpírt?"
Fianna: "Én főállásban domina vagyok." [mutatja a karakterlapját] "Van nálam korbács, bilincs, kötelek, ilyesmi."
Metis: "Jól van, csináljuk."
Fianna [széles farkasvigyorral a vámpíroknak]: "Na gyertek szépen anyucihoz..."

KM: "Határozottan halott, a bőre jéghideg, éllati gyors, és állati erős. Na vajon mi ez?"
Mindenki: "ZOMBI!"

KM [magyaráz]: "Homid azt jelenti, embernek születtél, és aztán valamikor a tinédzser korod környékén valami kiakasztott, és dühödben átváltoztál farkasemberré..."
Fang: "Pont mint a Twilight-ban!"
Mindenki más: [Néma csend... halk morgás a sarokból]

KM: "Biztos hogy a két tinédzsert akarjátok Alfának és Bétának?"
Béta: "Hé! Pont azért! K*vára nincs fogalmunk semmiről, így mindent egyszerűen oldunk meg. Kalapács, stukker. Ennyi."

Metis: "Először megpróbálok udvariasan tárgyalni az ellenféllel..."
KM: "Két hörgő kétméteres fenevad áll a hátad mögött."
Metis: "... tudjátok mit? A tiétek..."

2012. február 14., kedd

Mit adtak nekünk a rómaiak?

Embertelenül korán volt ugyan, és Tennessee-ben is megjött a tél, mégis kivonszoltam magam az ágyból ma reggel, történelemórát tartani a hatodik osztálynak.

Múlt héten jöttem rá a kis tanítványomtól, hogy a hatodikosok épp Rómát tanulják töriből; ezt a lehetőséget természetesen nem lehetett kihagyni, főleg, mert ami a könyvükben volt, az enyhén szólva is kevés. Két órám volt bepótolni a hézagokat.

Nem akaródzott mitológiát mesélni; a tizenkét évesek már bőven benne vannak a Percy Jackson korszakban, és csak akkor tudtam volna nekik újat mondani, ha előtte kifüggesztem a 18-as karikát. Így aztán átálltam a római legendákra, mert azok általában kimaradnak a nagyközönségnek (az emberek többsége úgy gondolja, a rómaiak simán csak koppintották a görög mitológiát, és semmi sajátot nem alkottak, ami enyhén szólva is téves).
Most, hogy volt alkalmam mesélni őket, megint meg kellett állapítanom, hogy azért ezek a sztorik nagyon vagányak. Valahonnan gyerekkori képeskönyv-emlékeim közül felmerült Camilla története, akit az apja egy dárdához kötözve hajított át egy folyón, és aki felnőve Aeneas ellen harcolt, míg meg nem ölték egy csatában (majd nimfa barátnője megbosszulta a halálát egy mágikus íj segítségével). Most meséltem közönségnek életemben először, de nagyon vagányan sikerült, és a kölyköknek is csillogott a szeme. Utána sor került Horatius Cocles legendájára (még több csata, és bátor katonák), és Mucius Scaevola se maradhatott ki a sorból. A gyerekeket az erőszak nem nagyon hatotta meg, a tanárnő meg ki-be szaladgált az osztályterembe egész idő alatt, meg a folyosón beszélgetett, úgyhogy pont nem érdekelt, tetszik-e neki, hogy kiszúrt szemekkel meg kézelégetéssel szórakoztatom az osztályát, vagy se.
Megint meg kellett állapítanom, hogy az amerikai mentalitás meglehetősen közel áll a rómaiakhoz; a kölykök rettenetesen érezték a bátorságról, önfeláldozásról, csatákról és hősiességről szóló sztorikat. Amikor befejeztem a mesélést (nagyjából kitette az első órát), áttértünk Rómára és történelmére. Eleinte meg voltak illetődve, és nem nagyon akartak kérdezgetni, úgyhogy mutattam nekik fényképeket a San Potito ásatásról, hogy lássák, hogy is néz ki a régészet, meg beszéltem nekik mindenféle dologról, ami éppen az eszembe jutott. Egy idő után kezdtek fellelkesülni. Természetesen a sírok meg a csontvázak izgatták a legjobban a fantáziájukat; rögtön azután meg a hadsereg és a gladiátorok. Hogy örüljenek, mutattam nekik fotókat a Savaria Karneválról is, és a hagyományőrzés mint gondolat teljesen lenyűgözte őket. A maradék egy óra úgy elrepült, hogy észre se vettük.

Tanulság: gyakrabban kéne rómaiakat mesélnem. Úgy tűnik, divatban vannak.

2012. február 13., hétfő

Jó zene tizenkét dolcsiért

Tudod, hogy Délen vagy, amikor maga a mise fél óráig tart, de utána még két órán keresztül nem jutsz ki az ajtón.

Vasárnap reggel értem jött Stephanie, az egyik mesemondó osztálytárs, hogy elfuvarozzon engem és Carolinát misére. A dolog apropója az volt, hogy Steph fia (aki mellesleg ide jár az egyetemre) lépett fel a templomban a kórusával. A templom a közeli Elizabethton-ban volt, vallására nézve baptista létesítmény, ilyenben még úgysem jártam. Carolina felvilágosított róla, hogy Kolumbiában az a hagyomány, hogy ha először mész be egy templomba, lehet három kívánságod. Hm.

Maga az istentisztelet nem volt különösebben kacifántos: a lelkész imádkozott egy sort, meghirdetett egy rakat templomi eseményt, aztán átadta a szót a kórusnak. A csapat tizenkét egyetemista srácból áll (innen a nevük, 12 Bucs Worth, melyben a Buc az egyetemre utal, hosszú történet). Egy tizenharmadik srác kísérte őket zongorán.
Kellemes meglepetés volt. Amikor az ember egy mondatban hallja a "templom" és a "fiúkórus" szavakat, egészen más kép idéződik fel a lelki szemei előtt; itt azonban ministráns ruhák és csengő hangok helyett öltönybe (és vidám pöttyös csokornyakkendőbe) öltözött, jóvágású egyetemisták álltak a színpadon, akik gyönyörű mély hangon énekeltek gospel és egyéb jópofa dalokat. Az összhatás elsőre a Glee gazdagfiú-kórusát juttatta az eszembe, amitől kuncoghatnékom támadt; de összességében az élmény abszolút lenyűgöző volt, a hangjuktól pedig lehidaltam teljesen.

Majdnem egy óra volt a koncert összesen, és elrepült az idő, mielőtt észrevettük volna. Amikor véget ért, be lettünk mutatva a teljes kórusnak, és a templomba járók kétharmadának; mint minden más vallásos közösségben, itt is ismer mindenki mindenkit. Jó egy órát beszélgettünk és fotózkodtunk, miközben minden helyi néni megcsodált minket mint nemzetközi csodabogarakat, és a kórusvezető elújságolta, hogy tavaly jártak Magyarországon ám, és részletesen beszámolt az élményeiről. Méterenként haladtunk az ajtó felé; minden lépésnél elénk ugrott valaki, akinek be kellett mutatkozni, és néhány udvarias szót váltani.

Amikor végre sikerült kisurrannunk az ajtón, és elkerülni a parkolóban lesben álló néniket, testületileg elvonultunk egy mexikói étterembe, ahol megvendégeltek minket egy kiadós vasárnapi ebéddel. Jó zene, kedves barátságos emberek, jó kaja; ilyen egy kellemes vasárnap délelőtt ideát...

2012. február 9., csütörtök

A mese sincs ingyen - Egy mesemondó szemével

Az utóbbi időben többen is felhívták a figyelmem a cikkre, miszerint szerzői jogdíjat kell fizetni a meseolvasás után. Nem kevés felháborodás kíséri a dolgot, úgyhogy arra gondoltam, ideje írni róla.

1. A törvény szerint akkor jár jogdíj a felolvasott mese után, ha szerzője van (vagyis nem népmese), és a szerző halála (nem a mese kiadása!) óta még nem telt el 70 év. Ez ugyanígy van Amerikában is, és a mesemondók általában tiszteletben is tartják.

2. Amerikában létezik egy olyan fogalom, hogy "fair use" - ez kimondja, hogy jogdíj fizetése nélkül lehet előadni szerzői jogvédelem alatt álló történeteket amennyiben az előadás oktatási célzattal, iskolai vagy könyvtári keretek között történik. Tehát amennyiben egy tanárnő vagy könyvtáros olvas fel mesét, nem kell fizetni érte. Ellenben ha hivatásos mesemondót hívnak meg az intézményen kívülről, aki pénzt kap az előadásáért, abban az esetben a jogdíj érvényben van.

3. Mesemondó körökben általános szabály, amit minden hivatásos mesélő betart, az, hogy ha a mese szerzői jogvédelem alatt áll, vagy valakihez tartozik (nincs leírva, de valamelyik mesemondónak a saját alkotása), akkor az a minimum, hogy engedélyt kérünk az előadására. Általában ebből nem szokott gond lenni; a legtöbb mesemondó nagyon engedékeny, és szívesen ad írásos meghatalmazást anélkül, hogy pénzt kérne érte. Hasonló a helyzet a szerzőkkel is - ha egy mesemondó levelet ír egy szerzőnek, és engedélyt kér a mese előadására, nagyon ritka, hogy megtagadják tőle. Az is általános jelenség, hogy puszta mesélésért nem kér pénzt a tulajdonos; ellenben ha az előadásból CD vagy DVD készül, illik jogdíjat fizetni a szerzőnek a bevételből, kivéve, ha kimondottan nem tart rá igényt.

4. A népmeséknek nincs szerzője, akkor se, ha valaki leírta őket és kiadta egy könyvben. Népmesére csak akkor kér engedélyt az ember, ha valaki annyira átdolgozta az eredeti változatot, hogy gyakorlatilag új mesének számít. Általánosan elfogadott, hogy ha valaki hall egy népmesét, de nem biztos benne, mennyire áll távol az eredetitől, elmegy a könyvtárba (vagy megkérdezi a mesélőt) és utánanéz. Én pl. kértem engedélyt Wedderburn Kapitány történetére mesemondó ismerősömtől, mert annyira átdolgozta az eredeti balladát, hogy új sztorinak számított - és nekem jobban tetszett, mint az eredeti. Az engedélyt megkaptam, és fizetnem sem kellett érte - cserébe valahányszor előadom a történetet, elmondom, kitől származik. Az udvariasság nem kerül semmibe.

5. A cikkel kapcsolatban az a véleményem, hogy amennyiben nincs "fair use" érvényben, bajban vagyunk. A hivatásos mesemondó az egy dolog, de tanárok, óvónők és könyvtárosok nem esnek egy kategóriába a fizetett előadóművészekkel. Én híve vagyok annak, hogy az ember tudja, honnan származnak a meséi, és adja meg a kellő tiszteletet a szerzőknek, ahol szükség van rá. De ez nem azt jelenti, hogy oktatási célú rendezvényeken is ilyen szigorúnak kellene lenni (különben meg, szólalt meg az öreg kalóz, mégis hogy akarják leellenőrizni?! Nem sok ARTISJUS képviselőt láttam eddig az első sorban csápolni vidéki mesemondó délutánokon. Persze ha ez azóta változott, arról nem tudok, de akkor meg legalább hozzanak magukkal még egy gyereket...)

Lábjegyzet: teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy magam ellen beszélek. Ha az iskoláknak-könyvtáraknak nincs pénze rá, hogy jogdíjat fizessenek, honnan lenne pénzük arra, hogy meghívjanak egy profi mesemondót? A cikkben csak "olvasásról" volt szó - a szóbeli mesemondás fontossága szokás szerint kimaradt. Könyv nélkül mesét mondani nem ördöngösség; véleményem szerint több könyvtárosnak és tanárnak kéne csinálnia, ég és föld a különbség, próbáljátok ki.

Lábjegyzet lábjegyzete: A "csak népmeséket mesélhetnek" kifejezés milliós nagyságrendű történethalmazt foglal magába, szóval azért óriási pánikra még mindig nincsen ok... én amúgy is a népmesék pártján állok, mint hivatásos mesemondó. Törpeszarvast nem übereli semmi :)

Changeling - Tündérek vs C.G. Jung

Utolsó hajrájához ért a Changeling kaland; nem cseréltünk újból csapatot, mert már annyira máshol járt a két sztori, hogy nehéz lett volna összehozni a váltást. Így aztán én is maradtam portálpuskával és robotcsirkével felszerelt lelkes kalandozóimnál, és felkészültem rá, hogy pontot tegyek a történet végére.

Ez persze nem volt ennyire egyszerű. Először is, vagány latino Nockerünk nem jött be órára, mert lebetegedett; közös megegyezéssel úgy döntöttünk, elájult a baziliszkusz elleni nagy csatában, és a Sidhe (a csapat egyetlen női tagja) majd cipeli a hátán. És lőn.
Most, hogy a szörny meghalt, már nem volt más hátra, mint megkeresni a kastély közepén lobogó tüzet, és visszavarázsolni a valódi világba az egész kócerájt. A kastély folyosóin bolyongva a csapat egyszer csak egy banshee-vel találta szembe magát, aki közelgő halált jósolt; válaszul a troll becélozta a rakétavetővel (ami természetesen mindenre válasz), de a többiek leállították. A banshee csak a halál hírnöke, önmagában nem veszélyes; a csapat szép óvatosan elsompolygott a gonoszul bámuló goth tünde mellett, és fellélegzett, amikor túljutottak rajta. Ez volt az a pillanat, amikor a banshee elsikította magát.
A banshee (a Sidhe tündérek gonosz ikertestvérei) sikolya fájdalmas élmény, és mindenkiben, aki nem dob sikeres akaraterő-próbát, totális pánikot kelt. Ötből hárman elbukták a dolgot, és futásnak eredtek a sötét folyosókon át, hátrahagyva Eshu nagyfőnököt és egy rezignált Nockert. Amikor végre magukhoz tértek a rohanástól, fogalmuk sem volt, hol vannak, és hogy merre lehetnek a többiek. A Nocker egy hirtelen ötlettől vezérelve összekapcsolta a telefonját a robotcsirke vezérlésével, és felhívta a díszes társaságot, hogy hogy a bánatban vannak; sajnos ők sem tudták, de a technológia ismét győzedelmeskedett, és a hátrahagyott duó a telefon jeleit követve elindult megkeresni a többieket. Nevezett többieknek időközben sürgős dolga akadt: felbukkant a folyosón egy orge (a trollok sötét ikertesója) és úgy döntött, megeszi őket vacsorára. Kisebb csetepaté kerekedett, melynek során a Sidhe lány kapott egy erősebb pofont, az Eshu pedig olyan pocsékul dobott dobótőröket, hogy szintén a Sidhe-et találta el... végül Troll-Vasököl mentette meg a helyzetet, mondani se kell, hogy ismét a rakétavetővel.

Időközben befutott a csapat maradék két tagja is; ezen a ponton már érezni lehetett a kastélynak életet adó mágikus tűz közelségét, és nem sok időbe került megtalálni a legbelső kamrába vezető ajtót. Ami be volt zárva. Trollunk ismét felszívta magát (folyamatosan pontozza a játékok folyamán eddig lerúgott vagy nem lerúgott ajtókat - 3:2 volt az állás az ajtók javára, ideje volt egyenlíteni) - és berúgta az ajtót.
Érdekes látvány fogadta a csapatot: a mágikus tűz két oldalán két sötét Eshu állt, készen arra, hogy elrabolja az egész kastélyt a fejük felől; a tűzre mint energiaforrásra rákapcsolva pedig egy steampunk géppuska nézett velük farkasszemet, melyet két Vadiúj Vadnyugat stílusú goblin bige hozott működésbe.

Itt a tárgyalás már szóba sem került. Kecses brit Eshunk visítva vetette rá magát sötét ikerestvérére, és varázslattól felpörgetve villámként cikázott át a szobán - majd úgy eltolt egy támadó dobást, hogy visszapattant az ellenfélről, és a következő pofon nyolc szintet vont le az életerejéből, ami ebben a játékrendszerben egy teljes K.O. Másik Eshunk hasonlóan rosszul járt, de ő legalább nem került rögtön a padlóra. A troll becélozta a goblin hölgyeket a hatlövetű puskával (mivel a fegyver eredeti tulajdonosa még mindig ájultan csüngött a tündelány hátán) és két lövéssel véget is vetett a konfliktusnak.

Innentől már nem volt más hátra, mint hogy a két sötét Eshu megadja magát, és a mágikus tüzet működésbe hozva az egész kastély visszakerüljön a valódi világba - és megjelenjen a Nemzetközi Mesemondó Központ formájában. Kis csapatunkat már lelkesen várta a bárónő és hű testőre; a gonoszokat letartóztatták, a kastélyt pedig átadták a csapatnak végleges megőrzésre. Teljes volt a happy end.

Aranyköpések:

KM: "A Nocker hangját halljátok a csirke szájából."
Troll [felkapja a csirkét]: "Melyik végébe kell ennek beszélni?..."
Tünde: "Szerinted?!"

Nocker [a csirkefonon át]: "Kövessétek a hangomat!"
Eshu: "A hangod egy csirkéből jön, te idióta!"

Eshu: "Nem lehet, hogy postacsirke? Akkor visszatalálhatna a gazdájához..."

Troll [egy lövéssel eltünteti a goblin ellenfelet]: "Mondtam én, hogy tudománnyal mindent meg lehet oldani..."

Jövő héttől vérfarkasok. Juhú!

Rapunzel élőben

Elrepült egy hét, és megint eljött az ideje, hogy magánórát tartsak kis mesemondó tanítványomnak - kíváncsian vártam, hová jutott a vikingekkel. Mint kiderült, sehová, mert túl sok volt a házi feladat; de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy elmerüljünk a mesemondás világában. Nem tudom, melyikünk szórakozott jobban...

Ugyanazokat a feladatokat csináltattam vele végig, mint a másik kis hölggyel a múlt héten. Elsőként azt mondtam neki, válasszon egy mesebeli helyszínt, amit szeret elképzelni - Hagrid kunyhóját választotta a Harry Potterből. Nem volt ellene semmi kifogásom; első gyakorlatként úgy terveztem, lejátszatom vele is a jól bevált "öt érzékszerv" gyakorlatot. Elsőként azt kértem tőle, hogy írjon le mindent, amit lát a kunyhóban. Eleinte bizonytalan volt, és néhány kérdéssel rá kellett segítenem; általában mindenkinek a látás szokott a legkönnyebben menni. A kérdésekre válaszolva aztán már jöttek a színesebb részletek; eleinte azt hittem, a filmbeli kunyhóval dolgozik, de hamar kiderült hogy nem, sőt, egy idő után ő is megjegyezte, hogy "a filmben nem így volt, de én így képzelem", amitől rögtön érdekesebb lett az egész. A látás után a hallás következett. Itt kezdtem először meglepődni rajta, hogy mennyi minden jut az eszébe; mások küszködni szoktak a hangok felsorolásával, neki öt percig be se állt a szája. Hasonlóan jártunk a szagokkal és a tapintással is - ahogy újabb és újabb érzékszerveket próbált ki, egyre több és több részlet jutott az eszébe. Ami a látásnál még csak "valami ital" volt egy bögrében, arról szaglás útján kiderült, hogy "gyenge kávé vagy erős tea", és az ízlelésnél el is dőlt a kérdés a kávé irányába (bár nem volt túl jóízű). Amikor az órára néztem, meg kellett állapítanom, hogy húsz perce sorolja, mi mindent lát, hall, tapint, ízlel és szagol a kunyhóban...

Tovább léptünk egy másik feladatra. Megkértem, hogy gondoljon egy kedvenc meséjére, és mondja el nekem, miről szól. Nagyot derültem, amikor az Aranyhaj filmre esett a választása - végül is Rapunzel az Rapunzel, mellesleg toronymagasan a kedvenc Disney filmem, nem volt egy szem kifogásom sem a dolog ellen. Hátradőltem, és hagytam, hadd meséljen.
Eleinte megint csak kicsit bátortalan volt, és csak nagy vonalakban vázolta fel a történetet; de hamar belelendült ebbe is, és kezdett belemenni a részletekbe. Saját bevallása szerint sokszor látta már a filmet; annál érdekesebb volt hallgatni, mi maradt meg benne, és mi nem (mivel én is megnéztem már vagy egy tucatszor, pontosan tudtam követni). Érdekes volt például, hogy a film elejét pontosan tudta; utána az egész anya-lánya feszültség kimaradt, ellenben a falfestményekre külön gondot kellett fordítani. Flynn Rider se hagyott benne mély nyomot (még öt évet adok neki), cserébe a viking kocsma halálosan lenyűgözte. Azzal az egy jelenettel hosszas perceket töltött, és elkezdett párbeszédeket is szó szerint idézni. Cserébe itt jelentek meg először olyan részletek, amik határozottan nem voltak benne a filmben, és mégis részletesen leírta őket. Itt derült ki az is, hogy az emlékezetében a ló emberré változott - úgy beszélt róla, mint egy katonáról. Lenyűgözve hallgattam a továbbiakat - minél tovább jutottunk a sztoriban, annál távolabb kerültünk a filmtől. Az egész egy szépen leírt epikus csatajelenettel zárult, melyben is Rapunzelt és Flynnt körbeállták a viking harcosok, hogy megvédjék őket a katonáktól. Az egész hajcihő a toronnyal és a gonosz mostohával teljesen kimaradt.

Amikor a történet végére értünk (és anélkül, hogy bármit kijavítottam volna) megkértem, hogy mondja el még egyszer - ezúttal az egyik szereplő szemszögéből. Most már kíváncsi voltam, vajon kit fog választani; nem kicsit döbbentem meg, amikor az egyik vikingre esett a választása (nevezetesen arra, aki pantomim-művésznek készül). Először csak pislogni tudtam, de ő egyáltalán nem zavartatta magát; szépen belekezdett a monológba, hogy "én tulajdonképpen nem is vagyok bátor, de ha tovább hátrálok a tepsi elől, a többiek is rá fognak jönni, úgyhogy inkább beállok a sorba és én is ijesztő arcot vágok..." amitől én persze rögtön lefordultam a szék alá. Itt megint a kocsma leírása következett, ugyanazokkal a kitalált részletekkel; a csúcs az volt, amikor a ló/katona "sorra próbálta a sörcsapokat, hogy kitalálja, melyik nyitja az ajtót, és közben kilocsolt a szemét egy csomó sört, pedig a sör az drága!". Itt komolyabb ugrás következett, majd a nagy szabadítási-harci jelenet, ami a tényleges filmben sohasem volt ennyire menő... (ellenben erősen hajazott a 300-ra, amiről csak remélni tudom, hogy hatodik osztályban még nem vetítik) Végül pedig, miután Rapunzel meglelte a szüleit, "mindannyian visszatértünk a kocsmába, és újratöltöttük a söröskorsókat".
Veszélyes kiscsaj lesz ez, ha megnő.

A dolog plusz szépsége az volt, hogy kis tanítványomnak olyan haja van, amiért emberek ezrei gyilkolni tudnának: derékig érő, csillogó, aranyfényű vörösesszőke, életemben nem láttam még ilyet, de megesz tőle a sárga irigység, a középkorban egy banya biztos bezárta volta érte egy toronyba. Ehhez hozzájön még, hogy arcra is meg hozzáállásra is olyan, mint a kis Disney hercegnő - az összkép tökéletesen illett a történethez, anélkül, hogy észrevette volna.

A mesemondó gyakorlat tanulsága:
...
Ezen még dolgoznom kell. A kreatív részletek (és az, hogy mennyire biztos volt bennük) egészen lenyűgöztek; kíváncsi vagyok, mihez fog kezdeni őfelsége, ha végre nekiáll elolvasni a viking mitológiát...
(Feladtam neki Szif aranyhaját házi feladatnak, csak hogy témánál maradjunk)

Ördögökből angyalok

Az gyakorló iskolában tanító tanárok között az a monda járja, hogy a harmadik osztály (egyben évfolyam) a legrosszabb dolog az atombomba feltalálása óta. Totálisan kezelhetetlenek, magyarázta nekem a rajztanár, hangosak, rendetlenek, tiszteletlenek, mindenféle egyéb -lenek, és nagyjából három percig tudnak koncentrálni bármire.

Azt hiszem, én vagyok az első személy, aki a harmadikosokról csak jót tud mondani. Valószínűleg nem véletlenül.

A terv az volt, hogy sárkányos meséket mesélek nekik, elsősorban Kínából, és aztán papírsárkányt fognak gyártani maguknak. Amikor betódult az osztály, a tanáron már láttam, hogy nagyon izgul, hogy fogok megbirkózni velük. Nagyjából húszan voltak; amint elhelyezkedtek az asztalok körül, tanárnő hosszas és szigorú monológba kezdett arról, milyen is a helyes viselkedés, hogyan kell valakit tisztelettel és udvariasan végighallgatni, és hogy mindenki üljön szépen egyenesen, és lehetőleg meg se nyikkanjon, mert másokra nem figyelni nagyon tiszteletlen dolog, bla bla bla bla Ginger. Amikor végül átadta nekem a szót, már láttam az arcokon, hogy nyert ügyem van.

Három mese volt terítéken: A papírsárkány és a festő, a Virágsárkány, és a Kétperces sárkány. A mesék közötti szüneteket olyan érdekességekkel hidaltam át, mint pl. a Sárkánykapu legendája, meg a kínai horoszkóp, ami mindenkit rettentően érdekelt. A mesék közben csendesek voltak és minden erejükkel koncentráltak a történésekre; néha-néha megjegyzéseket is fűztek a dologhoz, amiket a tanár jórészt lepisszegett, még akkor is, ha kacsolódtak a sztorihoz. Nagyon figyelmesek voltak, és mindenek felett nagyon lelkesek is; negyvenöt (!!!) percig ültek teljes fegyelemmel az asztalok körül, és hallgatták a meséket. Abszolút meg voltam velük elégedve, és ezt meg is mondtam nekik. Persze amint vége lett a sárkánymeséknek, és ideje volt alkotni, felrobbant az egész tanterem, és a tanár a saját szavát sem hallotta, nem hogy instrukciókat adjon - de az a kiabálásból is tiszta volt, hogy a mesékről beszélgetnek.

Lehet, hogy diáknak nem a legjobbak, de közönségnek tökéletesek voltak.

2012. február 8., szerda

Changeling - Így készül a robotcsirke

Ma tetőpontjára ért a Changeling játékunk. Átvettem nagyfőnök csapatát, és ott folytattam, ahol a múlt héten abbahagyták, külön tekintettel arra, hogy nagyfőnök ne vegye át az irányítást a fejem felett. Nem volt vele különösebb gond; a játék újabb epikus magasságokba emelkedett.

A csapat összetétele:
2 Eshu (nagyfőnök az egyik, a volt druida/hippi a másik, ezúttal ékes brit akcentussal)
1 Troll (volt zsaru, D&D világában Vasököl)
2 Nocker (előző életükben Mr. Squiggles és gazdája, ebben az életükben kőkemény latino gépész-duó)
1 Scathach Sidhe (ismertebb formájában Sister Soulaxe, hasonló módon harcias hölgyemény, ezúttal törpe helyett kecses tünde kiadásban)

Kis csapatunk elérte úticélját, egy lávató közepén magasodó elvarázsolt várkastélyt - most már csak be kellett jutni. Az Eshu addig szaladgált körbe a tó mentén, míg talált egy lejáratot egy alagútba, ami a vár irányába vezetett, á la Egri csillagok, és be volt csapdázva, á la Indiana Jones. A troll nagy lendülettel kis híján bele is sétált az első csapdába, de a tündének még időben lett hirtelen déja vu élménye ahhoz, hogy visszarántsa a falból kipattanó karók elől. Ezek után a csapat egy darabig megpróbált átjutni a karók között; a tünde próbálkozott egy varázslattat, ami visszaütött, és még két sor rácsot emelt a csapat útjába, mire a troll nagy szemforgatással előrukkolt a vállról indítható rakétával, és közölte, hogy "álljatok félre, eljött a tudomány ideje!" ("It's science time!!!") És lőn.
Nem sokkal később egy mélységes mély gödör állta útjukat; egy darabig tanakodtak, mit csináljanak, amikor is hirtelen a brit Eshu zseniális ötlettel rukkolt elő: a Nockereknek van egy agyonturbózott, 6 csövű puskája; neki pedig van egy varázslata, ami teleportkapukat kreál. Más már nem is kellett a portálpuska (portal gun)készítéséhez, mint néhány szerencsés dobás, és egy jó rituálé; utóbbit az Eshu maga szolgáltatta azzal, hogy nyaktörő sebességgel rohant az asztal körül az óramutató járásával ellenkező irányban, és közben azt visította, hogy "speedy things go in - speedy things go out!". Erre persze mindkét asztal társasága eldőlt a röhögéstől, Nick pedig plusz kockákat kapott a varázslathoz. A dobás nem sikerült túl fényesre, melynek következtében az elkészült portálpuska térden lőtte alkotóját (szerencse, hogy a tünde a gyógyításban jobb volt, mint a csapdakeresésben). Cserébe most már készen volt a mágikus alkotmány, amivel teleport-kapukat lehetett nyitni a falakon és a gödör két oldalán. Mivel Nocker tökéleteset sohasem alkot, ezúttal is kellett valami hibának lennie: történetesen, hogy a hatcsövű fegyver orosz rulettként funkcionál, vagyis meg kell pörgetni, és aztán remélni, hogy teleportkaput fog lőni és nem robbanó töltetet. Első körben szerencsével jártak.

Ily módon tovább masírozva a halhatatlanság felé, kis csapatunk végre elérte a kastély kapuját. A troll, nyilván még Vasököl korából maradt ösztöneinek hódolva, megpróbálta lerúgni a kaput... majd széles ívben visszapattant, a történelem ismétli önmagát. Miután a tündével együtt sem sikerült az ajtón bosszút állnia, végül ráfanyalodott, hogy kinyissa a zárat... és az első dolog, amit láttak, egy kővé vált Nocker szobra volt, amiből aztán rögtön levágta mindenki, hogy itt bizony szörnyetegek lesznek. Az Eshu zseniális módon azonnal rá is hibázott a Harry Potterből szerzett tudományra: baziliszkusz van a vár falai között (azután hosszasan örült a dolognak). Azt is tudta a kis okos, hogy a kakas kukorékolása megöli a szörnyet; élő kakas híján megint a Nockerekhez kellett folyamodni, hogy alkossanak egy mechanikus szárnyast önvédelem céljára. Azt mondtam nekik, minél több dolgot raknak bele, annál több kockát kapnak a sikerhez. Az eredmény egy nem mindennapi recept házi robotcsirke készítéséhez: 2 vállról indítható rakéta töltény, egy fém karó, Télapó sapkája, szigetelőszalag, fél tucat tünde nyílvessző, egy diákigazolvány, egy hitelkártya, egy dollárnyi aprópénz, két dobótőr, és McGyver elbujdoshat vizet aszalni. Az eredmény: 25 kocka, és egy működőképes robotcsirke, ami kukorékol, ha a fenekére csapnak (de járni nem tud).
Legújabb fegyverüket célra tartva a csapat nekivágott, hogy felfedezze a kastélyt. Lassan változó szobákon és kővé vált kalandorokon kívül jó ideig nem találtak semmit... amíg is egyszer csak egy hálószobába tévedve szembe nem találkoztak egy alkotmánnyal, aminek láttán a két Nocker harsány anyázásban tört ki. A masina egy goblinok (a Nockerek ősellenségei) által készített bomba volt, és harsányan ketyegett. Az ajtó bezárult mögöttük, és nem volt más kiút; minden mindegy alapon Nocker mesterlövészünk célzott, megeresztett egy rövid imádságot a profanitás isteneihez, és elsütötte a puskáját, tudván, hogy ha hatoldalú kockán bármi mást dob, mint kettest, a levegőbe repül az egész társaság. Kettes dobott. A bomba eltűnt egy portálban néhány másodperccel azelőtt, hogy valahol máshol felrobbant volna. Újabb örömtánc következett.

Az öröm azonban nem tartott sokáig; egy hirtelen felbukkanó ajtó mögül a baziliszkusz vad sziszegése vonta magára a csapat figyelmét. Az újabb terv pillanatok alatt született meg, és egyszerűségében nagyszerű volt: a troll lesz a csali, mindenki más pedig elbújik az ágy alá. És lőn. A troll halált megvető bátorsággal (és csukott szemekkel) kirúgta az ajtót, majd félreugrott a bezúduló baziliszkusz útjából, bőszen csapkodva a csirkét, hogy kukorékoljon. A terv, akármilyen hihetetlen is, néhány szerencsé kockadobás következtében sikerrel járt - kicsöngetéskor a csapat egy döglött baziliszkusz földi maradványai felett marakodott éppen.

Ünnepelve a kreativitás győzelmét a sötétség felett, és azt a töméntelen mennyiségű királyságot, amit másfél óra alatt sikerült felhalmoznia a csapatnak, mindannyian elvonultunk ebédelni, hogy meghallgassuk, hogy boldogult az osztály másik fele. Belőlük menet közben csak egy-egy mondatfoszlányt sikerült elcsípnünk, mint pl. "Jancsi és Juliska, b*szki!!!", vagy a másik troll (D&D életében ork barbár), amint felállt az asztalra és eljátszotta, hogyan kap elő egy lefűrészelt csövű puskát a bőrdzsekije alól, "elegem van a diplomáciából!" felkiáltással. Mint utóbb kiderült, az óra nagy részében szirénekre vadásztak.

Aranyköpések (a fentieken felül):

Eshu: "Azt hiszem, megtaláltam az Ezüst Fonalat!"
Nocker: "Az a cipőfűzőm, te idióta."

Troll: "Egyik hónom alatt a robot csirke, másik vállamon a rakétavető."
Nocker: "Tisztára Mexikóban érzem magam."

Troll: "Zárt ajtó? Berúgom!!!"
Eshu: "Hallottam egy ősi történetet egy Vas Ököl nevű kalandozóról, aki egy viharos éjszakán szembe találkozott egy zárt ajtóval..."
Troll [nekifut és visszapattan]
Eshu [halál nyugodtan]: "...és ha hagytad volna végigmondani, elárultam volna, hogy ez lesz a vége..."

KM: "A bomba határozottan goblin munka. Ők a Nockerek sötét oldala; nem mesterembereknek tartják magukat, hanem művészeknek..."
Nocker: "Hát, ez megmagyarázza, miért van ennyi álló f*** ezen a masinán..."
Sidhe: "Álló f*** vagy sem, hogyan fogjuk hatástalanítani?!"
Eshu [nagyfőnök]: "Mutassunk neki egy képet Viktória királynőről?..."

Határozottan ez volt az eddigi legjobb Changeling partink.

Szerelmes slam

Órai keretek között mentünk el mesét hallgatni, ahogy annak lennie kell.
Hétfőn ahelyett, hogy beszédtechnikát tartottunk volna, csapatostul kocsiba szálltunk, és elzötyögtünk Asheville-be a soron következő, Valentin-nap témájú Synergy Slam alkalmából. Az én sofőröm Danielle volt, mellesleg az est házigazdája. Hárman voltunk a kocsijában (Sara volt a harmadik), és már odafelé menet remekül szórakoztunk azzal, hogy zenéket hallgattunk (és énekeltünk) és megbeszéltük a világ nagy problémáit.

Maga a slam zseniálisan sikerült. Az ilyen rendezvényeken általában szokott lenni néhány kiváló mesemondó, elég sok jó, és néhány teljesen tűrhetetlen; ezúttal nagy szerencsénk volt, az utóbbi kategóriát nem képviselte senki. Pontosan heten tették a nevüket a kalapba (ez a megszabott szám egy estére, fejenként tíz perc). Az est témája szó szerint: "Három szó - szerelmi vallomások". Szokás szerint csak (nagyrészt) igaz személyes sztorik kerülhettek a színpadra.

Elsőként Sara mesélt egy rövid ám zseniális sztorit arról, hogyan jött rá, hogy a leendő férje hosszú távra tervez, amikor egy hatalmas csomag betétet talált bekészítve a srác fürdőszobájában (mindenki dőlt a röhögéstől, ám megegyeztünk abban, hogy ezzel a gesztussal nem lehet vitába szállni). Utána egy helyi srác következett egy kedves történettel arról, hogy a kínos randik is sülhetnek el jól. A harmadik fellépő Joel volt, akinek a felesége is jelen volt, úgyhogy beelőzte az asszonyt a színpadon, és egy másik nőről mesélt (és arról, hogy döntötték el, hogy nem fognak randizni). Utána rögtön átvette a mikrofont az asszony, aki cserébe arról mesélt, hogyan szedett fel pasikat a new york-i metrón... miközben jártak (egy pont oda). Carolina is beugrott a mély vízbe, és előadta, hogyan költözött be egy srác hívatlanul az ágyába az első héten, amikor megérkezett az egyetemre (amitől mindannyian felhördültünk, de egyben annyira jól adta elő, hogy nem bírtuk abbahagyni a kuncogást). A sort két helyi mesélő zárta: egy csaj, aki arról beszélt, hogy szakított vele a barátja, hogy (a lány) bűntudat nélkül el tudjon költözni a kontinens másik felére; és egy srác, aki valami egészen fura dolgot adott elő, és azóta is emlegetjük. Azzal kezdte, hogy egy ocelotról fog mesélni, akivel sokáig randizott. Itt mindenki elkönyvelte magában, hogy valami fura Geradl Durrell-féle dolog fog következni: a srác biztos zoológus, és úgy beszél az állatokról, mintha emberek lennének. Ehhez hozzájárult a sztori többi része is: elmondta, hogy nevezett macskaféle a családjával lakott egy teherautó platóján, és nem ment iskolába, ám nagyon kedves és szeretni való volt, ha jobban megismerte az ember stb. A tíz perces sztori végére kezdtek kétségeink támadni - az ocelot végül egyetemre ment, és terapeuta lett belőle, majd következett a szakítás, és az ocelot talált magának egy másik, fiatalabb srácot. A megoldásra csak a legvégén derült fény: az ocelot nem más, egy plátói puma.
(Puma - cougar - az amerikai szlengben olyan nő, aki nála fiatalabb pasikra vadászik. Ebben az értelemben az ocelot olyan puma, aki csak randizik a zsákmánnyal, de nem viszi ágyba)
Azóta is próbáljuk feldolgozni a dolgot.

A sztorik végeztével a zsűri döntésre vonult vissza. Az eredménnyel mindenki meg volt elégedve: a győztes Carolina lett, és Joel lett a második helyezett. Danielle elosztotta a keresetet a győztes és a helyszín között; kihirdette a következő slam időpontját és témáját (Megérzések); visszatömörültünk a kocsikba, és elindultunk hazafelé.

A jól sikerült mesemondástól lelkes kis triónk AC/DC slágereket és nyolcvanas évek zenéit bömböltetve tartott hazafelé az Appalache hegységen át, amikor Danielle-t hirtelen megszállta a mennyei ihlet, és félrehúzódott egy parkolóba. Telihold volt az égen, és rajta kívül közel-távol semmi fény, csak a végtelen hegyek - talán pont ezért volt gyönyörű és lenyűgöző, hogy a felhős ég ellenére a holdfény elég erős volt ahhoz, hogy olvasni lehessen alatta, és minden éles, fekete árnyékokat vetett. A parkolóból néhány lépcsőfok vezetett egy alacsony, kör alakú kőkerítéshez, amit turista-kilátónak terveztek. A hegyek között a tündöklő holdfényben varázslatos volt fentről a látvány; és az első szónál kiderült, hogy nem csak szép, hanem érdekes is, mert a tökéletes kör alakú kerítés sokszoros visszhanggal válaszolt minden szavunkra. Sara és Danielle rögtönöztek egy kisebb kétszólamú gospel koncertet, majd verseket szavaltak, és közben közösen bámultunk a holdra, amíg bele nem fájdult a szemünk, és le nem fagytak a lábaink.

Azt kell mondanom, szerelmes téma ide vagy oda, ez egy nagyon tökéletesre sikerült kirándulás volt.

2012. február 6., hétfő

Az amerikai foci csak D&D sportolóknak

Na milyen nap volt tegnap? Na? Valaki?

Ha vasárnap, akkor D&D!
...
Ja, és Super Bowl is volt.

Kis csapatomnak sikerült összekötnie a kellemest a kellemessel. Kora délután kezdtünk játszani, egy doboz Valentin-napi csokis fánk társaságában. A kaland ezúttal a Hét Szamurájra épült (szerencsém, hogy japán szakosokkal játszom), és a nyolc fős csapat kiválóan oldotta meg a feladatot (a nyolcadik fő az újonc pap volt a múlt heti játékból, aki azóta szerzett egy rendes karakterlapot, egy csatabárdot, és egy teljesvértet - "ne aggódjatok, orvos vagyok"). Annyit csináltam, hogy adtam nekik egy tündérvásárt (á la Stardust), amit három nap és három éjszakán keresztül védeniük kellett a sötétség erőitől; és rájuk bíztam, hogyan oldják meg. Zseniálisak voltak, mint mindig. Vasököl második szintre érve már Csapdamester, ami azt jelenti, hogy ő tervezte meg a falu védelmi rendszerét; a többiek okos tanácsokkal és király ötletekkel járultak hozzá a szervezéshez, a hipp... druida pedig irányította a falu tündér lakóit, ahová kellett. Akármit szórtam a fejükre - kétfejű óriásgyíkokat, sebzéstől gyógyuló goblinokat, árnyjárókat, alakváltó sötét tündéreket - mindent sikerült túlélniük, és még a civileket is megmentették, persze nem kevés sérülés és küzdelem árán (a bárd pl. fejest ugrott egy lángoló árokba, amit átugrani próbált, és szerzett egy menő sebhelyet) A játék tele volt epikus pillanatokkal, elsőrangú csapatmunkával, és természetesen nem kevés aranyköpéssel (lásd lejjebb).

Kettőtől hatig játszottunk; akkor aztán felpakoltuk a rágcsákat és nem kevés, természetesen teljes mértékben legális és alkoholmentes innivalót (hehe), és átvonultunk az egyik koleszba Super Bowl-t nézni. Mert hogy azt kötelező, pláne, ha Amerikában van az ember. Giants vs Patriots, teljes mértékben a déja vu kerülgetett: ahogy az RTL Klub mondaná, Helyiek a Nagyok ellen, akárcsak négy évvel ezelőtt.
Tízen tömörültünk össze a picike szobában; volt pizza, chips, gyümölcslé, és minden, ami szem-szájnak ingere. A meccs önmagában is elég izgalmas volt (főleg, mert volt, aki magyarázza nekem, amikor elvesztettem a fonalat), és közben persze ment a nagy dumálás és nevetgélés, csak akkor csitult el mindenki, amikor reklám következett (nézzétek meg az idei Superbowl reklámokat, dőltünk a röhögéstől). Félidőben Madonna koncert volt, Nagyi még mindig tudja nyomni a műsort (a Kleopátrából koppintott bevonulásnál egy emberként hördültünk fel, hogy "no she did not!!!"). A meccset a Giants nyerte meg, ami azt jelenti, hogy apa még egy évig büszkén viselheti Eli Manning mezét. Izgalmas meccs volt, senki sem panaszkodhatott. Az a sztereotípia pedig, hogy csak a menő csávók értenek a focihoz, teljes mértékben megdőlt. Aminek ennyi szabálya és ilyen pontrendszere van, az egyértelműen a kockák szakterülete. Uff.

Ja, és az aranyköpések.

Csapat elfog egy gonosz kétfejű óriásgyíkot, és el akarják nevezni.
Tolvajlány: "Bert és Ernie!"
Druida: "Simon és Garfunkel!"
Ork barbár: "Cinnamon és Buttercup!"
(Az utóbbi lett a nyerő)

Bárd az orkról: " Elnézést kérünk, nem ő a legfényesebb égőnk a karácsonyi füzéren..."

Vasököl (az ellenségről): "A sötétbarnától a neonrózsaszínig terjedő skálán mennyire lennének sötétek, ha zsírkréták lennének?..."

Bárd (az ellenségről): "Megdiplomáciázom őket!!!"

Ork barbár: "Dühöngök!" [dob - nagyon keveset]
Tolvajlány: "Ez inkább csak egy hisztiroham volt..."

Vasököl szemügyre veszi az ájult alakváltót, hogy megállapítsa, tényleg a törpe-e, vagy csak... alakváltó: "Lecsekkolom a testét."
Mindenki röhög: "A testét, mi?"
Erdőjáró: "Mindkettő természetes húszból húsz..."

A legszebb pillanat pedig az volt, amikor a druida játékosa az asztalon állva két kéken világító Dr. Who csavarhúzóval adott le szemafor jelzéseket a tündérek seregének...

2012. február 5., vasárnap

Nemzetközi gyásznap

Szomorú napra virradt Jonesborough álmos városkája: bezárták az Áfonyabogot.
Végleg.

Ma kikocsiztunk Joshuával ebédelni egyet; még így is, hogy nincs minden héten bentlakó mesemondó, szeretünk néha-néha ellátogatni Jboróba, csak mert olyan klassz hely. És természetesen ha az ember jó ebédet akar, csak egyetlen hely jöhet szóba...

... az Áfonyabog, amit legnagyobb megdöbbenésünkre legutóbbi látogatásunk óta bezártak, és be is szögeltek rajta ajtót-ablakot.

A szívem szakad meg érte, és ezt komolyan mondom. Amióta először betettem a lábam Jonesborough-ba négy évvel ezelőtt, mindig is egyértelmű volt, hogy a Cranberry Thistle a város szíve és lelke - a három idős néni, tulajdonosok és szakácsok egyben, akik mindig a sarokasztalnál ülve itták a jeges teát; a hátsó szoba a hintaszékekkel, ahol közös mesemondás volt minden kedden este; az üveg mögött sorakozó torták, amiket egy öreg veterán bácsi sütött minden reggel, és nem volt párjuk az egész államban; az állandó country zene, a zongorán ülő énekesnő, a plafonról függő madárkalitkák, a végtelen számú kép és kacat, ami az összes falat borította, és a mosómedve, amit elraboltak, majd ismét megkerült (de most már sose fog kiderülni, hogyan). Három évvel ezelőtt egy hónapon át ott töltöttem minden reggelit és ebédet; tavaly és idén pedig hetente legalább egyszer kijártunk ebédelni. Teljesen váratlanul zárták be, és valami más fog kerülni a helyére. Akármi lesz is, a Thistle-t nem fogja pótolni.

http://www.thecranberrythistle.com/

2012. február 3., péntek

Elveszett lány - sorozat tündéreknek, egy mesemondó szemével

Mert végre valaki csinált egy ilyet is! Ideje volt, a vámpírokról már nem lehetett több ronda sápadt bőrt lehúzni...
Aki követi a blogot, tudja, hogy elsősorban nem filmajánlókban utazom, de ezúttal megint kivételt teszek, mert jelen sorozatnak több aktuális vonatkozása is van.

Először is: amióta elindult a Grimm és a Once upon a time, azóta vártam, hogy valami tisztességes is kisüljön a tündérmesék hirtelen jött tévés népszerűségéből. És mivel azt a kettőt már kiveséztem egy korábbi bejegyzésben, összehasonlításképp írok most egy (szerintem) pozitív példáról is.

Másodszor pedig: nem árulok egy nagy titkot, amikor azt mondom, a sorozat egy az egyben a Changeling rendszerére épít (vagy inkább ugyanarra a rendszerre, amire a Changeling is épült, ha ez így pontosabb). Fel is adtuk a szerepjátékos osztálynak, hogy nézzék szorgosan, mert nagyon jól és részletesen visszaadja a világot és a hangulatot, amiben a Changeling: the Dreaming játszódik, ez pedig csak jó lehet! Érdekes, hogy a White Wolf még nem moccant rá a témára, annak idején az első Underwold filmből elég nagy ügyet csináltak.

Röviden és tömören:
A Lost Girl (Elveszett lány) kanadai sorozat, 2010-ben indult, Amerikában a SyFy csatorna most kezdi vetíteni, otthon pedig az AXN-en megy, ha jól tudom (bár hogy a magyar szinkron hány lépcsőt ront az összképen, arra csak tippelni tudok).
Ha röviden kéne jellemeznem, azt mondanám, hogy a sztori a Supernatural (Odaát) a szörnyek oldaláról - ha valaki beengedné ide a Winchester fiúkat, annak csúnya vérengzés lenne a vége... Nem csak témája, hanem hangulata miatt is egyszerű egymáshoz hasonlítani a két sorozatot: mindkettő pörgős, "heti szörny" jellegű, és nem veszi magát elég komolyan ahhoz, hogy nevetségessé váljon - ettől lesz szerethető és szórakoztató.

A történet dióhéjban: a modern világban élnek fae-nek (tündér) nevezett mesebeli lények, akik embernek álcázzák magukat, és létezésüket kötelesek titokban tartani. Rengeteg fajtájuk van, képviselik a világ összes népének legendáit, japán hódémontól Baba Yagáig, és mind valamilyen módon a halandókból táplálkoznak: néhányan szó szerint is, de sokan átvitt értelemben - érzelmekből, életenergiából, kreativitásból, és egyéb olyan dolgokból, amik a Changeling játékban Glamour (Káprázat) néven foglaltatnak össze. Főhősünk például, aki eleinte maga se tudja, hogy tündér, fajtájára nézve egy succubus: szexuális energiát eszik, ezt nagyon nem is lehet tovább ragozni. A tündér társadalom, ahogy annak lennie kell, két udvarra oszlik: Fény és Árnyék (vagy, ahogy mi ismerjük, Seelie és Unseelie), mindkettő a maga szabályaival és vezetőivel, akiket mindenféle középkori törvények kötnek, hogy kölcsönösen hagyják békén egymást. Ez persze ritkán van betartva, főleg a sötét oldalról.

A történet erőssége számomra két dologban rejlik: egy, hogy szerethetőek az állandó karakterek, és kettő, hogy nagyon közel lavírozik az eredeti hiedelmekhez és népmesékhez (a Changelingről nem is beszélve). Természetesen ezt is, mint minden sorozatot, nagy mértékben a mellékszereplők viszik a hátukon: A főhősnő halandó lakótársa, Kenzi az utóbbi időben az egyik kedvenc karakterem; a tündér kocsma gnóm csaposa, Trick pedig egyesít magában mindent, aminek egy tündér kocsma csaposának lennie kell (és a tetejébe jó színész is). Van ezen kívül még egy szépen tetovált vérfarkas rendőr, akit jó nézni, és egy szirén srác, aki szintén nem csúnya. Azt is lehetne mondani, hogy dögös, önálló női főszereplőkkel és jól kitalált férfi karakterekkel a sorozat végre olyasmi, amit a lányok is szívesen néznek. Amikor a főszereplőd a szó szoros értelmében egy szexdémon, nehéz kikerülni, hogy a bőrbugyi-láncmelltartó irányba csússzon el a történet, de nekik sikerült, és ezért a sztori plusz pontot érdemel.

(További előny, hogy a sorozat kanadai produkció, és látványosan kevésbé prűd, mind az amerikaiak - kivéve természetesen a kábelcsatornákat: succubus az succubus, és le is teper nőt, férfit, halandót és tündért egyaránt. A káromkodással hasonló módon egy fokkal kevésbé voltak szívbajosak, cserébe Kenzi szövege mindig nagyon kreatív...)

Ami pedig a mesemondói oldalt illeti: látszik rajta, hogy valaki nekiesett itt a tündér-lexikonnak. Először is szerepel benne egy csomó olyan dolog, amit egy mesemondó felismer, mielőtt kimondták volna - a kappa pl. zseniális ötlet volt, de a redcapet is messziről ki lehetett szúrni a kis piros sapkájáról (eddig a kilenc Changeling fajból ötöt számoltam össze - Sluagh, Redcap, Nocker, Pooka, Sidhe - mindegyik az elvárásoknak megfelelően van ábrázolva, a Sidhe nemeseket pl. kapásból pofon akarod ütni egy lapáttal, akár a jó oldalon állnak, akár nem) és aztán jó mesemondó módjára lehet rajongani, amikor felbukkan egy-egy ismert mesebeli lény. A lidérc tényleg a mellkasodra ül éjszaka, a kappának tényleg víz van a fejében, és a vas tényleg minden tündért megsebez; Samhain tényleg ünnep a tündérek között, Baba Yaga tényleg ártatlan lányokat eszik, és még folytathatnánk a sort tovább. Sohasem mennek bele a részletekbe, de eleget árulnak el ahhoz, hogy engem, mint hivatásos mesemondót (és Changeling játékost), odakössenek a képernyőhöz.

Ennyi. Akinek van kedve, nézze. Be van rendelve a harmadik évad, reméljük, kitart még egy darabig...

Apró sikerek

Mai két sikerélmény a suliban:

Mosdóban hallottam, ahogy két gimis csaj beszélget; egy darabig nem is figyeltem oda, aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy az egyik lány a Kék kavicsok mesét mondja a másiknak; tőlem hallotta spanyol órán tavaly szeptemberben...

Zenetanár kiskamasz fia futott utánam a folyosón. Kis Nocker, nyakláncok, karkötők, hosszú szőke haj, gyűrűk, metálos póló. "Hé! Te! Személy! Nem emlékszem a nevedre! Király vagy!" és adott egy pacsit.

2012. február 2., csütörtök

Csillagokat látunk

Ma voltam csillagos meséket mondani a második osztályosoknak.

Hallottam már korábban is, könyvtárosoktól és tanároktól egyaránt, hogy a második az iskola egyik legjobb osztálya (ebben a suliban minden évfolyam egyetlen osztályt képez). Figyelmesek, kedvesek, kreatívak, és mindenki csak jót tud mondani róluk. Ma a saját bőrömön is megtapasztaltam őket, és igazat kellett adnom a véleményeknek: tényleg az egyik legjobb csoport, akikkel eddig dolgom volt.

Bár tartozik kivetítő az osztályterem felszereléséhez, a számítógépnek nem sikerült megbarátkoznia a Stellariummal, úgyhogy a technológia vívmányait ezúttal nélkülözni kellett. Összegyűlt a kis csoport a szőnyegen, és kezdésnek megkérdeztem őket, mit tanultak eddig a csillagokról. Nagyon sok mindent össze tudtak szedni, és gyakorlatilag mindenkinek fenn volt a keze; addig nem hagytak nyugtot nekem, amíg mind el nem mondhatták, ami az eszükbe jutott. Ez után végre nekiálltam mesélni.

Több, mint egy óránk volt mesemondásra; a tanáron látszott, hogy örül, hogy hátradőlhet, úgyhogy végre egyszer nem sürgetett senki. Először elmeséltem nekik, ki vagyok, és honnan jöttem; elő kellett szedni a földgömböt, és megmutatni nekik Magyarországot. Ezek után elmeséltem neki a szigetközi tündérek legendáját, majd szünetet tartottunk, melynek során záporozni kezdtek a kérdések. Valaki tudni akarta, milyenek voltak a tündérek; elmondtam nekik, hogy olyanok, mint az emberek, csak szebbek, mire ki lettem javítva, hogy akkor azok elfek voltak. Hozzáfűztem, hogy néha-néha egy tündérlány feleségül mehet egy ember fiúhoz, vagy fordítva (mindkettőre harsány pfúúúúúj volt a válasz, a második osztályban még nem divat a romantika). Hozzáfűztem azt is, hogy ha gyerekeik lesznek, azokban is lesz egy csepp tündér vér, mire rögtön tudni akarták, hogy azt honnan lehet tudni - volt, aki arra tippelt, hogy repülni tudsz tőle, de végül abban állapodtunk meg, hogy az ilyen emberek jók olyasmiben, amit a tündérek szeretnek, például a zene és a tánc, mire az osztályban azonnal mindenki tündér-leszármazottá változott, ahogy annak lenni kell.
Másodjára, még mindig a Tejútnál maradva, elmeséltem Csaba királyfit is, ami nagyon lenyűgözte őket, és tudni akarták, ez mind mikor történt. Itt már felébredt az érdeklődésük a magyar nyelv iránt, úgyhogy a következő mesét magyarul kellett elkezdenem, ami nagyon tetszett nekik. Ezen a ponton már mindenki elhasalt vagy elfeküdt; láttam, hogy a tanár megmozdul, hogy felületesse őket, de nem hagytam neki.
Az egyik kislány kijelentette, hogy a nap is egy csillag, és hogy meséljek a napról, így aztán előszedtem a Jégország Királyát; a napba öltözött asszony lenyűgözte őket. Mivel még mindig sok időnk volt hátra, hagytam őket nyújtózkodni egyet, majd leültünk még egy körre, és elmeséltem nekik a Kojoti táncol a csillagokkal mesét (szokás szerint a Kojoti ugat a holdra fülbevalót viseltem).
Ennyi szufla volt bennem, így is majdnem másfél órát tett ki a program. Persze ezzel még nem értünk a dolgok végére; az elkövetkező jó húsz percben mindenkinek le kellett fordítanom a nevét magyarra, meg mindenféle más szavakat és mondatokat is (mint például hogy "második osztály" és "telihold"). Megnéztük a földgömbön, hol vagyunk, és hol van Európa; és amikor végül sikerült kiásnom magam a húsz kölyök halmaza alól, többen a lábamba és a derekamba kapaszkodtak, hogy ne maradjak még. Megígértem nekik, hogy jövő héten megint találkozunk, rajzórán fogok mesélni nekik.

Alig várom...

Kalandok a rekettyésben

Tegnap este Játékest volt az Anime Klubban; ez pedig nem jelentett mást, mint tizenöt doboz pizzát, egy BESM partit, egy tucat Magic és Pokémon játékost, és természetesen drága elmaradhatatlan D&D bandámat, akiktől egy napot kaptam, hogy előálljak egy kalanddal. Hát lehet egy ilyen ajánlatra nemet mondani?

Mivel nem mindenki ért rá a csapatból, egy rövidebb, egyszerűbb kis sztorit raktam össze: szerepelt Sister Soulaxe, az ork barbár, a bárd, a hippi, egy újonc pap akit útközben szedtünk fel az animések közül, Mr. Squiggles, a világító macska (a gazdája nélkül, önálló játékosként) és egy csincsilla, aki valakinek a zsebében érkezett, és majdnem sikerült megtisztelnie a szabálykönyvemet (szerencséje, hogy csak majdnem, különben muffként végzi).

A sztorit egy régi M.A.G.U.S.-os szörnyikére alapoztam: egy fa, aminek ha megeszed a gyümölcsét, te magad is lassan fává változol. A csapat egy kocsmai verekedés után vette észre, hogy a vadonatúj papjuk zöldet vérzik; erre aztán elindult a pánik meg a keresgélés (na jó, először csak ki akarták kötni egy székhez, hogy megnézzék, mi történik vele... aztán a törpenő a biztonság kedvéért kétszer fejbe akarta lőni, hátha zombi... double tap) A hippi hamar kiderítette, hogy nem a pap az egyetlen áldozat: a bárd is meg volt mérgezve, sőt, a konyhába felderítésre küldött macska is volt annyira balfék, hogy megkóstolt mindent, ami az útjába esett... aztán adott belőle az orknak is. Így aztán, hatból négy megmérgezett csapattaggal, a társaság futhatott versenyt az idővel, hogy megtalálja a mérgezés forrását és az ellenszert, mielőtt az áldozatok gyökeret eresztenek...

A játék szépsége abban rejlett, hogy a szoba csíje, vagy mit tudom én, mi, elrontotta az összes kockánkat: három óra alatt nem sikerült egyetlen egyszer sem sikert dobnia a díszes társaságnak, beleértve engem is. Az áldozatok esetében ráfogtuk arra, hogy kérgesedik az agyuk, de hogy a többiek miért ütöttek/kerestek folyamatosan mellé, azt sose fogjuk megtudni... Nick, mint druida, ismét zseniális volt, többek között azért is, mert ő volt a csapat esze, és három órán keresztül szentségelve fogta is a fejét a felelősség miatt. Az ork a játék nagy részét azzal töltötte, hogy szénakazalt keresett egy tűben... a macska pedig random varázslatokat sütött el, amikor kedve tartotta. Egy idő után teljesen feladtuk, hogy ebből bármi komoly vagy epikus szülessen. Amikor végre erős kalandmesteri segítséggel kitotózták, hol kell a bűnösöket keresni, újabb érdekes szituáció született: az egész banda lepattant a zárt ajtóról, amit többszöri nekifutásra sem sikerült betörniük, cserébe viszont felriasztották az őrséget, ami négy íjász formájában jelentkezett a tetőn a fejük felett. Így aztán amíg a macska Savas Köpéssel olvasztotta a zárat az ajtóról, a többiek felkészültek rá, hogy nyílvesszőket kerülgessenek... mivel azonban a Balf*sznak elkeresztelt íjász a tetőn sorra a többieket lőtte lábon, nem nagyon volt miért izgulniuk (három 1-est dobtam zsinórban...)

A sztori többi részletével senkit nem untatok; elég az hozzá, hogy fetrengtünk a röhögéstől, és a kaland szerencsés végeztével (ami abból állt, hogy senki se változott rekettyéssé, és sikerült egy alkimista labort is felrobbantani) testületileg átvonultunk a Cookout nevű helyre cajun hamburgert vacsorázni, és ott folytattuk a közös duhajkodást.