A sort Allison nyitotta egy kedves dallal, amit a gyerekek vele együtt énekeltek, és egy indiai népmesével, amit mikrofon nélkül, a színpadon fel-alá vágtatva adott elő. Én jókat kuncogtam a függöny mögött; ismertem a mesét, tudtam, hogy mi lesz a vége, és jó volt figyelni, ő hogyan adja elő. A saját hároméves kisfia is ott csápolt az első sorban, talpig tűzoltónak öltöztetve.
Másodikként következtem én; először a mindent látó királylányt akartam mesélni, de látva az izgága közönséget feladtam a nemzeti érzületet a felhőtlen szórakozás kedvéért, és inkább Ragnar és Thora történetét adtam elő, sárkányokkal csak nyerni lehet. Utólag mindenki azt mondta, hogy a közönség látványosan elcsendesedett, amikor mesélni kezdtem, és minden figyelem a színpadra összpontosult. Nem volt lehetőségem annyi kérdezz-feleleket tenni a sztoriba, amennyit szoktam, mert még a mesemondásra optimalizált világítás mellett is csak akkor láttam a közönséget, ha leárnyékoltam a szemeimet, hallani pedig csak az első sorban ülőket hallottam. De a gyerekek még így is jó fejek és lelkesek voltak, és bekiabálták az ötleteiket; sikerült mindent elsőre kitalálniuk, amiért külön meg is lettek dicsérve. Külön szórakoztató volt az egyik helyi mesemondó, Yvonne boldog manóarca, aki az első sorban tapsikolta végig a mesét csillogó szemekkel.
A mese végeztével rápillantottam az órára, és megállapítottam, hogy maradt még pár percem; mivel olyan kedvem volt, gyorsan levezényeltem még a repülő elefántok történetét, amin a közönség igen jót szórakozott. Itt már nem volt idő kérdezz-felelekre, cserébe viszont nagyon szépen sikerült a végét lekerekítenem, büszke voltam magamra.
Utolsóként Willy vette át a szót, aki egy egész ölnyi bábbal vonult a színpadra; természetesen ott volt Maynard, valamint Gorf, a paranoid béka, és a hiperaktív mosómedve is. A műsort Maynard kezdte, aki beszámolt róla, milyen volt az első napja az iskolában. A műsorban az a zseniális, hogy gyerekek és felnőttek egyaránt élvezik; előbbiek azért, mert Maynard (negyvenéves létére) pont úgy gondolkodik, mint ők, utóbbiak meg azért, mert Willy közbe-közbeszúr poénokat, amiket csak ők értékelnek igazán. A kettő tökéletes egyensúlyban van.
Maynard után Gorf következett, akinek valami mindig elvonja a sztoriról a figyelmét, de azért a megszakításokkal együtt is vígan elszavalta a Froggy-went-a’-courting dalt, miközben egy türkizkék légycsapóval csépelte a kottatartót (bár öt percébe került kiválasztani, melyik színű légycsapót akarja használni e nemes célra). Szokás szerint fuldokoltunk a nevetéstől a színpad mögött.
A műsor végeztével már csak az utómunkálatok voltak hátra. Mindhárman visszamentünk a színpadra meghajolni; az öltözőben mind a négyen aláírtuk a falat (ki ahol érte, mint a mellékelt ábrán látható).
Vegyültünk a közönséggel, fogadtuk a gratulációkat; nagyjából fél tucat embernek ígértem meg, hogy készítek CD-t a meséimmel, hogy legyen mit árulni legközelebb. A gyerekek nagyon cukik voltak, a felnőttek pedig kedvesek. Megkaptuk a fizetésünket is. Ja, és a maradék csokit is meg kellett ennie valakinek…
Már porszívózták a színháztermet, mire feloszlott a társaság. Búcsút mondtunk egymásnak, megígértük, hogy tartjuk a kapcsolatot, és természetesen, hogy találkozunk az úton.
Azt kell mondanom, hogy amilyen gyorsan elrepült, annyira nagy élmény volt a fesztivál. Elsőrangú volt a szervezés, és nagyon sok kedves, érdekes emberrel találkoztam a három nap alatt; a helyszín hangulatos volt, a közönségnél kívánni sem lehetett volna többet és jobbat, és ami a legjobb, a többi mesemondóval is sikerült némi időt töltenem és barátkozni (bár még mindig meg vagyok illetődve, hogy olyan hírességgel osztoztam egy öltözőn, mint Maynard, a jávorszarvas).
Remélem, egyszer majd visszahívnak.
Búcsúzóul még néhány kép az öltözőről:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése