Mesék a Bárkában – Érkezés Északra

(Mivel a hétvégén nem voltam netközelben, most így utólag postolom a beszámolókat amiket menet közben írtam)

Pénteken késő délután szállt le a gépem Detroit-ban; a kijáratnál már várt rám a hétvégére kinevezett sofőröm, Barb, és miután megszereztem a bőröndömet, elfuvarozott a mintegy fél órányira lévő Ann Arbor-be, a fesztivál helyszínére. Mivel kijelölt házigazdám épp nem tartózkodott otthon, a vacsora idejére egy másik helyi mesemondónál lettem letétbe helyezve. Judy a nagymamám lehetne, és pontosan úgy is viselkedett; a kedves kis ház belül tele volt patchworkökkel, amiket ő készített saját kezűleg, a szivárvány minden színében, Judy pedig kiadós vacsorával várt. Szórakozásban sem volt hiány (bár öt órát töltöttem náluk, szinte repült az idő). Judy férje német, aki a világháború után települt át Amerikába Sziléziából. Erős német akcentussal beszél, és kedvenc témája a történelem; lelkesen beszélgettünk hosszú órákon keresztül. Időközben betoppant egy vendég is, akit mindenki csak Szan-ként emlegetett; csak amikor bemutatkozott, akkor derült ki, hogy Sándor a becsületes neve. Kicsit törte a magyart, de hát nem is csoda, nyolc éves korában, ötvenhatban költözött el az országból, és most ideát él, hivatására nézve zenész, közösen lép fel az ikertestvérével, Gemini néven. Nagyon lelkes volt, hogy van kivel magyarul beszélnie. Fura kis társaságunk éjszakába nyúlóan ült a konyhaasztal körül, és beszélgettünk történelemről (amit Judy férje és Sándor egyaránt testközelből tapasztaltak meg a negyvenes években), kultúráról (Judy férje lelkesen nézte Birgit Holnemvoltos videóit, Sándor pedig a Kalákáról áradozott), nyelvtanulásról (és arról, mi mindent félre tudnak hallani az emberek), filmekről („Red Tails. Hát ja. Rám lőttek a rohadékok, amikor hazafelé vittem a tejet…”) és Judy és férje kalandjairól Magyarországon a hetvenes években. Többször is jártak nálunk, kocsival és biciklin egyaránt; Sándor pár éve látogatott vissza először, nosztalgiából. Rögtönzött hungarofil estünk csak akkor ért véget, amikor megszólalt a telefon: ideje volt átfurikázni engem a szállásomra. Ezen a ponton már leragadtak a szemeim; Beverly, a házigazdám látta is rajtam, hogy eldűlt bennem a Szentlélek, mert egyszerűen csak elvezényelt a hálószobáig, és hagyta, hogy arccal zuhanjak az ágyba. Tudta ő is, hogy szombaton hosszú napunk lesz…

Egy kép a detroiti reptérről, ahol a fejünk felett ment a piros kisvasút: